Tintavér kategória bejegyzései

Tintavér – 111. Lány a küszöbön

Clara

Nem tudott gondolkodni.
A képek egymást kergették a fejében, az érzések pedig olyan gyorsan váltakoztak benne, hogy a mellkasa gyors egymásutánban szorult össze és engedett ki.
Alig kapott levegőt, és nem tudta, hogy ez a sírás miatt volt, vagy azért, mert kezdett eluralkodni rajta a pánik.
Talán ilyen érzés lehet Robnak, amikor rosszul van? Talán egy ilyen sötét pillanat borított fel mindent?
Clara reszkető kézzel ölelte át magát, és próbálta letörölni a könnyeit is, ahogy megállt a takaros ház küszöbén. Abban a pillanatban még csak meg sem próbálta magát lebeszélni arról, hogy becsöngessen.
Nem ide akart jönni, mert a legutóbbi találkozásuk alkalmával nem egyszerűen tisztázatlan maradt az ügyük Ethannel, hanem a csók láthatóan fel is zaklatta a fiút. Pedig ő volt az, aki kezdeményezett, nem? Akkor miért? Talán ilyen hamar megbánta? Az elmúlt hetekben sokszor gondolkozott ezen, de minden alkalommal arra jutott, hogy talán így volt a legjobb.
Most viszont kusza gondolatok és zaklatott légvételek közepette nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy egy ismerős arcot lásson. Hogy miért pont az övét, arra nem volt magyarázata.
A másodpercek kínzó lassúsággal múltak, mire végre kinyílt az ajtó, és megjelent valaki. A könnyein keresztül csak homályosan látta őt, de valószínűleg az a bizonyos irodalomtanár lehetett.
– Köszönöm, de nem veszünk cserkész sütit – hárított reflexből a férfi, Clara pedig nem tehetett róla, de az elutasítás nyomán kibukott belőle egy kétségbeesett hüppögés. ¬– Mi a gond?
– Ethan… Ethan Flynn itt van? – kérdezett vissza elcsukló hangon.
– Ethan, téged keresnek – fordult hátra ezúttal máris készségesebben a házigazda.

Tintavér – 111. Lány a küszöbön Tovább olvasom

Tintavér – 110. Randi csattanóval

Morgan

„Kedves Wes! Sajnálom, hogy eltűntem, és nem vettem fel a telefont sem. Minden úgy összezavarodott, és időre volt szükségem, hogy tisztázzam magamban a dolgokat. Mi nem illünk össze. Nem benned van a hiba, hanem bennem. Remélem, lehetünk azért még barátok.” – olvasta át újra az üzenetet sokadik alkalommal, mióta bepötyögte telefonjába. Odabiggyesztett egy szomorú emojit is a végére, aztán mégis törölte. Wes talán nem szereti az ilyesmit, sosem használt ő sem. Aztán mégis hozzátett egy szívecskét, elvégre azzal csak nem árthat olyan sokat, nemde? És talán a férfi is érzi majd, hogy ő azért szereti, és nem akar neki fájdalmat okozni. Még akkor is, ha ez az SMS nyilvánvalóan egy szakítás, méghozzá a létező legsunyibb módon, üzenetben. Épp ezért ült fölötte fél órája anélkül, hogy ténylegesen elküldte volna. Ahányszor arra gondolt, milyen aljas tettre készül, mindig a törlés gomb felé mozdult ujja; ahányszor arra, hogy milyen lenne ezt szemtől-szemben közölni, mindig a küldés vált hívogatóbb lehetőséggé.
Tintavér – 110. Randi csattanóval Tovább olvasom

Tintavér – 109. Akarsz róla beszélni?

Bradley

Szombat délután volt. Megszokta, hogy hétvégente nincs munka – leszámítva persze a dolgozatok javítását, az órákra való készülést… na jó, szóval mégis volt munka. De legalább el tudta határolni egymástól az iskolát és az otthonát. De most, hogy egyik diákja a kanapéján hortyogott délután kettőkor a tegnap esti dorbézolása után, kicsavarodott a már megszokott felállás.
Igazság szerint lett volna jobb dolga, mint Ethan ébredését várni. De Jennifer és Spencer is elment otthonról, Ethannek pedig még nem adta oda újonnan másoltatott kulcsát, így ő kénytelen volt ottmaradni. Igazából, ha teljesen őszinte akart lenni, tudta, hogy akár le is rakhatta volna a kulcsot valami jól látható helyre, ráakasztva egy cédulát, hogy “Ne hagyd el!”, de beszélni akart a fiúval. Túl sok ismeretlen tényező volt ebben a torz helyzetben, és úgy gondolta, ideje fényt derítenie néhányra.
Tintavér – 109. Akarsz róla beszélni? Tovább olvasom

Tintavér – 108. Mentőakció

Kitty

A szerkesztőségi megbeszélés gyorsan és gördülékenyen zajlott, senki nem akarta húzni az időt. Valószínűleg mindenki érzékelte a főszerkesztőjüket körüllengő feszültségfelhőt, mert rekordidő alatt sikerült még a legvitásabb kérdéseket is megtárgyalniuk. Ezúttal a máskor kényelmes szedelőzködés is elmaradt, és az összes újságíró mintha menekült volna kifelé, Kitty pedig az egészet felvont szemöldökkel nézte végig.
Ő is megtehette volna, hogy a kifelé vonulók közé vegyülve távozik, de nem akart anélkül elmenni, hogy beszél Adriannel. Nem tudta, hogy még mindig a Russel-ügy nyomasztotta-e a fiút, vagy azóta történt valami más is, de mostanra már rég túlvoltak az udvariassági körökön és a versengésen, így természetes volt, hogy kérdezni akart.
– Mi van az öcséddel?
– Most úgy tűnik, van der Hoom leállt – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Adrian, ahogy felállt a székéből, és nekidőlt a padjának. Továbbra is komor arccal meredt maga elé, így Kitty sejtette, hogy az évfolyamtársa nem volt igazán bizakodó.
– Nem gondolod, hogy ez így is marad, igaz? – biccentette félre a fejét szintén felállva.
– Fogalmam sincs, hogy lesz ez – rázta a fejét a főszerkesztő, aztán óriásit sóhajtott, és az arca még sokkal gondterheltebb kifejezést öltött. – Russel hazament a hétvégén, és jókedvűen jött vissza, de…
– Te nem mentél vele?
– Nem. – Adrian vonásai megkeményedtek, a tartása feszesebbé vált. – Nem kötelező hétvégére hazautazni, szóval nyárig itt leszek.

Tintavér – 108. Mentőakció Tovább olvasom

Tintavér – 107. Meztelen valóság

Morgan

Utálta, amiért ennyire határozatlan. Amikor Angela átnyújtotta azokat a papírokat az ösztöndíjakról, amiket megpályázhat, szinte látta maga előtt derengeni az egyetem kapuját, ahol állatorvoslást tanulhat; most azonban csak undok képleteket látott, amelyeken életek múlhatnak, ha az ember nem jegyzi meg őket rendesen. Annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy a puha, bájos kis szőrcsomókhoz ezen a periódusos rendszerrel kirakott ösvényen át vezessen az út. A biológiát szerette, az egyszerűbb volt, na de a kémia… mindig ki lehetett kergetni vele a világból. És ez sajnos nem azon múlt, mennyi időt fordított a házi feladatra, és mennyire figyelt az órán. Agya egyszerűen makacsul ellenállt minden olyan tudománynak, amiben számok is szerepeltek, vagy amihez képleteket kellett memorizálnia. Történelemórán is mindig Gilről leste az évszámokat, ameddig egymás mellett ültek. Azóta a puskaírást már mesteri szintre fejlesztette, most már csak a bátorságán kellett volna csiszolni kicsit, hogy elő is merje venni dolgozatírás közben, hogy használni tudja.

Tintavér – 107. Meztelen valóság Tovább olvasom