Tintavér – 83. Vallomások

Ethan

Az út hosszú volt, a Sheffieldbe közlekedő busz pedig kényelmetlenül összerázta, de erről szinte azonnal meg is feledkezett, amint lepattant róla a fegyintézetről elnevezett megállónál. Persze, nem ő volt az egyetlen leszálló, egész tömeg tartott a tömlöc felé, ahol családtagjaik raboskodtak. Egy szegény kiskrampó talpig öltönybe varrva pörgött előtte egész úton, amiért – valószínűleg először, mióta lesittelték – láthatja az apját. Lélekben tökéletesen azonosulni tudott a gyerekkel.
Bár autója még mindig Jared vendégszeretetét élvezte, nem akart addig várni, ameddig ki tudja perkálni a javítás árát. A születésnapja úgy múlt el, hogy senki sem köszöntötte fel – az anyja vagy megfeledkezett róla, vagy a viszonyukra való tekintettel tudatosan hanyagolta –, de egy nagy ajándékot mégis kapott: a nagykorúságot. Nem volt ez persze teljes öröm, hiszen alkoholt huszonegy éves koráig nem vásárolhatott legálisan, de kapuk tucatjai nyíltak meg előtte a tizennyolcadik éve betöltésével. Példának okáért a Sheffieldi Fegyintézet kapuja. Korábbi látogatói igazolásáról hiányzott az anyja aláírása, most már azonban semmi sem gátolhatta, hogy meglátogassa öregét, és tiszta vizet öntsenek a pohárba.
Persze sejtette, hogy erre a találkozásra utólag sem foghatja rá, hogy minőségi időt töltöttek együtt. Tudta, hogy beszélőn keresztül kell majd kommunikálniuk, és nem érintkezhetnek egymással. Az ügyész biztosra ment. Bedobta a bűnszövetkezetben elkövetett bűncselekmény adut, amivel garantálta apja számára, hogy a legszigorúbb büntetésvégrehajtási intézmény melegét élvezhesse a rá kiszabott büntetés évei alatt. Félt, hogy milyen állapotban fogja találni. Vajon igaz, hogy itt terrorban tartják a rabokat? Sandán rápillantott a tőle jobbra álldogáló őrre, aki pár perccel korábban kíméletlenül megmotozta – unottan piszkálta a körmét, de ilyen alamuszi képpel bármit kinézett volna belőle. Végül alig pár perc várakozás után szólították, hogy ő következik.

Csaknem fél év telt el azóta, mióta nem látta őt. Lefogyott, és hajába már ősz hajszálak vegyültek, holott alig múlt harminchat éves. Ahogy ott ült a plexi túloldalán vele szemben, olyan érzés volt a szemébe nézni, mintha a tükörképét látta volna. Talán ezért is gyűlölte őt így az anyja.
– Boldog születésnapot, fiam – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Joseph. Hangja erőtlen volt, de melegség bujkált benne a bezárva töltött hónapok ellenére is. Ethannek össze kellett szorítania szemeit, hogy visszanyerje uralmát az arcán átfutó érzések felett.
– Apa. – Csak ennyit tudott kipréselni magából, mert érezte, hogy hangja elcsuklana. De nem itt és most volt az ideje annak, hogy összetörjön. Ezek értékes percek voltak, amelyekre elég hosszú ideje várt ahhoz, hogy ne mulasszon el belőlük egyet sem. Kinyitotta szemét, és a férfi arcát kezdte nézni. – Hogy vagy?
– Miattam ne aggódj – nyugtatta meg szinte derűsen. – Nem csinálok zűrt, nem zargat senki. Csak az unalom… Megépítettem a Capitolium makettjét gyufából. Most kezdtem el a Szabadságszobrot. Irónikus, nemde?
Ethan halványan elmosolyodott. Az apja mindig rajongott a különleges épületekért, és tengernyi türelme volt az aprólékos munkákhoz. Annak idején csak azért nem kezdte meg tanulmányait az építészetin, mert el kellett tartania fiát és feleségét. A szakma szeretete viszont megmaradt benne. Ethan emlékezett, tizenkét éves korában – mikor Darth Vader rajongása tetőfokára hágott – kapott tőle egy Halálcsillag makettet, és azt beszélték meg, együtt fogják megépíteni. Aztán múltak az évek, de a játék továbbra is ott hevert dobozában. Most már inkább az elszalasztott lehetőségeket jelképezte számára, amelyeket később bár pótolhatna az ember, mégsem lenne már ugyanolyan, mint egykor.
– Sajnálom, hogy csak most tudtam jönni – szabadkozott a fiú. – Anya nem akarta aláírni a papíromat. – Megakadt egy pillanatra, de úgy gondolta, nincs értelme kerülgetni a forró kását. – Azt mondta, te kérted rá. Én persze gondoltam, hogy hazudik, de…
– Azt mondta? – vágott szavába meglepetten Joseph, de ebből nem derült ki, mi érte váratlanul: az, amint az anyja mondott, vagy az, hogy elmondta. – Megígérte, hogy nem fogja elárulni – tette egyértelművé a választ.
– Komolyan te kérted, hogy ne engedjen be hozzád? – hűlt el Ethan. Apja arcán szégyenkező arckifejezés suhant át. – De hát miért?
– Fel akartam készülni. Nem tudtam, hogy reagálsz majd. Tudtam, hogy amint megteheted, bejössz hozzám, és kérdéseid lesznek. Ahogy meg is történt – mutatott rá a nyilvánvalóra. – Azt hittem, könnyebb lesz így neked.
– Hogy könnyebb? Nekem? – emelte fel a srác a hangját zaklatottan. – Neked fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül az elmúlt fél évben! És most kiderül, hogy te akartad, hogy így legyen, hogy nekem könnyebb legyen?! – Ha nem köti a telefonkagyló a székhez, felpattant volna, hogy dühösen föl-alá kezdjen járkálni. – Mi lehetett volna még ennél is nehezebb? – esett apjának feldúltan.
– Azt hittem, tudod – formálta a férfi a szavakat, de láthatóan feszengett közben. – Amióta találkoztál Tobyval… amit sajnálok. Nem kellett volna belekeveredned.
– Apa, miről beszélsz? – próbált Ethan végre egyenes szavakat kihúzni belőle, mert amit eddig hallott, attól borsózott a háta. Hangja most inkább tűnt egy rémült kisgyermek segélykiáltásának, mint egy nagykorúvá serdült ifjú szavainak.
– Te még mindig azt hiszed, hogy…? – harapta el a férfi a mondatot. Be sem kellett fejeznie. A bűntudat, szánalom és fájdalom olyan elegye ült ki arcára, amiből Ethan rögtön értette. Gyakorlatilag beismerte bűnösségét. És maga sem hitte volna, hogy a saját fia olyan hülye, hogy nem vágja le már jóval korábban.
– Nem – hátrált meg a fiú ültében. – Ez nem lehet igaz. Miért mondod ezt nekem? – tagadta a hallottakat, ami elég idióta dolog volt, hiszen nyilván az örege jobban tudta, elkövette-e, amivel vádolták. De talán el kellene hinnie, hogy a tulajdon faterja kábítószer-kereskedőkkel üzletelt, mielőtt délután felvette volna a suli előtt? Ennek így nem volt semmi értelme.
– Látom, hogy most gyűlölsz – komorodott el az apja –, de azt akarom, hogy biztonságban legyetek. Ethan, maradj távol attól az embertől! – parancsolta, mintha valami taknyos ötéves lett volna. Vagy mintha ő olyan ember lett volna, aki belemegy ilyen kétes ügyekbe… mint az apja.
– Nekem te ne mondd meg, mit csináljak – csattant fel haragosan. Az idealizált kép, amit gyerekkora óta épített róla fejében, lángra kapott, és egyre több darabbá foszlott szét. Mindenki tudta, csak ő nem akarta elhinni. Minden előítélet, ami miatt őt drogosnak nézték, az apja miatt volt. Miatta fenyegették meg, verték szét a képét… miatta nem bízott benne senki. Miatta ment neki Springernek, Tylernek, a saját anyjának. Élete minden mozzanatát meghatározta a nagy kamu, ami most üres lufiként pukkant ki, és ő ottmaradt a saját szétcseszett életével, amit már nem lehetett leterelni arról az útról, amerre vitte.
– Ethan, hallgass meg – kérte apja. – Valamit meg kell tenned. Oda kell adnod valamit Tobynak.
– Te azt képzeled, hogy én majd részt veszek ilyesmiben? – tört ki belőle elemi erővel az indulat. – Intézd magadnak a mocskos ügyeidet – pattant fel a székről fortyogva úgy, hogy az utolsó szavakat már nem a beszélőbe mondta, de olyan hangosra sikerültek, hogy minden bizonnyal így is eljutottak a címzetthez.
Apja a másik oldalon kétségbeesettnek tűnt, és intett, hogy vegye vissza a kagylót, de őt nem érdekelték a béna mentségei. Úgy érezte, menten szétveti a düh, ha tovább kell ebben a helységben maradnia. Hogy lehetett ekkora barom, hogy vakon hitt benne? Miközben sorra hagyta maga mögött az ajtókat, csak arra tudott gondolni, hogy apja talán nem hiába mondta neki mindig, hogy ne bízzon soha senkiben. Talán ez volt az ő vallomása.


Robert

Bradley azt mondta, nincs kitépett lap vagy áthúzott sor.
Ehhez képest Rob már legalább a tízedik oldalt tépte ki a füzetéből, mert hiába írt bármit, egyszerűen olyan szinten feszültnek érezte magát tőle, hogy muszáj volt kiszednie. Nem tudott logikus magyarázatot fűzni a viselkedéséhez, mert nem volt indoka szorongni egy írókörös feladat miatt. Azt írhatott volna, amit csak akart, és ez bizonyos értelemben óriási szabadság lett volna – egyszerűen csak nem kellett szóba hoznia semmi nyomasztót.
Sem azt, hogy Clarát kiengedték ugyan a kórházból, de még mindig olyan sápadt és erőtlen volt, sem azt, hogy Michaelre teljes súlyával ránehezedett mostanra az egyetem és a vizsgaidőszak, ami csak még jobban meggyötörte. Nem kellett volna írnia arról, hogy milyen rossz volt így látni a testvéreit, mert így akaratlanul is fellángolt benne a bűntudat; ha neki ez rossz, hát a többieknek milyen lehetett ő?
Erről meg persze nem beszélhetett. Nem azért, mert tilos volt, hanem mert nem akarta elrontani azt, amit az elmúlt három hónapban sikerült felépítenie.
De mégis, ahogy ott görnyedt a füzete fölött hajnali kettő óra negyvenhét perckor, már nem volt sem jó, sem rossz a fejében, és sem vágyott semmire, csak arra, hogy végre elmúljon a szorongás, elmúljon a rossz érzés.
Nem érdekelte már tovább semmi, sem az összegyűrt lapok, sem az elmaszatolódott tinta, sem pedig az összevissza, kusza gondolatok, amiket leírt. Úgyis kitépte.
És újra.
És megint.
A végén a füzetből már csak néhány oldal maradt, Rob pedig egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Nem, ezt nem csinálhatta tovább így. Ha még többet tépett volna ki, nem lett volna mit beadnia, márpedig Rob sosem szokta ellógni a feladatokat.
Nem.
Nem azért tépkedtem ki a lapokat, mert nem tudom kontrollálni a szavaimat, és nem azért, mert rájöttem, hogy rosszakat és bántó dolgokat mondtam valaki másról. Én nem bántok senkit. Nem pletykálom el a többiek titkait.
Én csak a sajátomat próbáltam védeni.
Nem akartam. Nem akartam kitépni a lapokat, nem akartam rosszul csinálni a feladatot, nem akartam…
Annyira sok minden van, amit nem akartam, és mégsem tudtam megállítani a dolgokat. Mintha felszálltam volna egy fékezés nélkül száguldó vonatra, és tudnám, hogy ki fogunk sodródni, de mivel nincs fék, nem tudom, mihez kezdhetnék.
Az egész életem ilyen. Kétségbeesett egyensúlyozásból áll. Vagyis inkább állt tavaszig. Mert akkor egyszerűen csak úgy éreztem, nem bírom tovább, és feladtam.
Nem tudtam kitalálni, mihez akarok kezdeni az életemmel, pedig a szüleim folyamatosan bombáztak az ötletekkel, a katalógusokkal, az előkészítőkkel, a különórákkal, a pályaorientációs foglalkozásokkal… de valahogy nem tudtam eldönteni még azt sem, milyen irány érdekel.
Jó vagyok mindenből. Nem kiemelkedő, és nem tehetséges, de ha odafigyelek, akkor minden tantárgyat, témakört értek, mindenre fel tudok készülni úgy, hogy jól tudjak teljesíteni. Talán egyszerűbb lenne, ha csak egy dolog menne, mert akkor legalább nem lenne kérdéses, hogy azzal kell foglalkoznom.
Így viszont nem tudhattam, hogy végül melyik tantárgy, melyik vonal fog majd kelleni, hát mindent teljes bedobással tanultam. És még ez sem volt elég. Mindig többet, mindig jobbat vártak tőlem, mert jót akartak nekem.
Biztosított jövőt, olyan karriert, amire büszkék lehetnek ők is, én is.
De én nem akartam karriert, nem akartam, nem tudtam a jövőre gondolni, mert egy ponton túl úgy fölém tornyosultak a teendők, a feladatok, a nehézségek, hogy a holnapot sem láttam tisztán, nem hogy a felnőttkoromat.
És egy idő után már nem is próbáltam keresni a kilátásaimat.
Csak hagytam magam megfulladni.
Nem gondoltam arra, hogy segítséget kellene kérnem, mert sosem volt olyan közvetlen a kapcsolatom a szüleimmel, hogy el merjem mondani nekik, hogy valami csak úgy kezd nem jó lenni. Mert határozottan kezdett nem jó lenni.
Jöttek azok az éjszakák, amikor nem tudtam aludni, mert elkezdtem reszketni, elkezdtem sírni, és éreztem, hogy valami nagyon, NAGYON ROSSZ. De nem tudtam megfogalmazni, hogy micsoda. Nem értettem.
Aztán jöttek a rossz gondolatok.
Mindenfélék. Aggodalom, félelem, önutálat, fásultság, kétségbeesés.
Biztos voltam benne, hogy velem van a baj, mert Michael, a bátyám, mindent tökéletesen csinált. Az iskolát, a szociális életét, és ő sosem okozott fejtörést a szüleinknek. Nem úgy, mint én. A szerencsétlen, béna árnyéka, aki még arra a kérdésre sem tudott válaszolni, hogy inkább dolgozna reál vagy humán területen.
Velem volt a baj, nem? Másoknak nincsenek megmagyarázhatatlanul rossz érzéseik. Nem szorul össze úgy a mellkasuk, mintha valami összepasszírozná. Nem jut eszükbe hétköznapi megjegyzésekből katasztrófát levezetni.
Mások normálisak. Én úgy éreztem, én nem.
És ez az érzés napról napra csak erősödött bennem, míg nem azon a tavaszi napon úgy döntöttem, hogy nem csinálom tovább. Nem tűröm tovább. Nem szenvedek többet. Nem akarok élni tovább.
Amikor ezt elhatároztam, olyan volt, mintha valami vészjósló nyugalom szállt volna meg. Szinte kívülről láttam magam, ahogy összegyűjtöttem a házban található összes gyógyszert. Fájdalomcsillapítót, altatót és vérnyomásra felírt tablettákat, a húgom görcsoldóját és olyanokat is, amikről azóta sem tudom, mik lehettek.
Valahol tudtam, hogy nem volt otthon senki, de akkor és ott nem gondolkodtam. Nem gondoltam bele abba, hogy a tetteimnek következményei lesznek. Nem gondoltam arra, hogy ha meghalok, akkor mit hagyok hátra. Legyen szó a sokkoló tetthelyszínről vagy az érzelmi megrázkódtatástól.
Nem gondoltam senkire. Talán igazán még magamra sem, mert ha tettem volna, akkor nem ez lett volna a vége. De ez lett.
Én csak sorra kapkodtam be a gyógyszereket, előbb egyesével, aztán már egyszerre annyit, amennyit csak le tudtam nyelni.
Bizsergett az egész testem, aztán még mielőtt egy utolsó gondolatfoszlányba kapaszkodhattam volna, olyan gyorsan vége is lett.
Nem tudtam elbúcsúzni az élettől, nem jutottam odáig, hogy akár csak felmerüljön bennem, hogy talán tévedtem. Túl gyorsan történt minden.
És ha a húgom nem jön, soha nem kaptam volna esélyt arra, hogy átgondoljam.
Amikor a kórházban magamhoz tértem, egyszerre szakadt rám az az elbírhatatlan teher, ami elől a halálba menekültem, és a megkönnyebbülés, hogy nem sikerült.
Megbántam.
Megbántam, mert mindenkinek fájdalmat okoztam.
És megbántam, mert onnantól, hogy ez megtörtént, mindenki máshogy nézett rám. Mintha tényleg meghaltam volna, és most valaki más lennék.
Segítségre volt és van szükségem.
Sajnálatra nincs; ezért döntöttem úgy, hogy másik iskolába akarok menni. Kellett nekem ez a tiszta lap.
Igen. Mindennél nagyobb szüksége volt arra, hogy újra úgy nézzenek rá az emberek, mintha az öngyilkossági kísérlet meg sem történt volna. De amikor becsukta a viharvert füzetet, úgy érezte, most először, hogy tett egy igazi lépést afelé a Rob felé, akinek mutatni akarta magát.

84. Titkos Mikulás

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
  Feliratkozás  
Visszajelzés