Tintavér – 107. Meztelen valóság

Morgan

Utálta, amiért ennyire határozatlan. Amikor Angela átnyújtotta azokat a papírokat az ösztöndíjakról, amiket megpályázhat, szinte látta maga előtt derengeni az egyetem kapuját, ahol állatorvoslást tanulhat; most azonban csak undok képleteket látott, amelyeken életek múlhatnak, ha az ember nem jegyzi meg őket rendesen. Annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy a puha, bájos kis szőrcsomókhoz ezen a periódusos rendszerrel kirakott ösvényen át vezessen az út. A biológiát szerette, az egyszerűbb volt, na de a kémia… mindig ki lehetett kergetni vele a világból. És ez sajnos nem azon múlt, mennyi időt fordított a házi feladatra, és mennyire figyelt az órán. Agya egyszerűen makacsul ellenállt minden olyan tudománynak, amiben számok is szerepeltek, vagy amihez képleteket kellett memorizálnia. Történelemórán is mindig Gilről leste az évszámokat, ameddig egymás mellett ültek. Azóta a puskaírást már mesteri szintre fejlesztette, most már csak a bátorságán kellett volna csiszolni kicsit, hogy elő is merje venni dolgozatírás közben, hogy használni tudja.

Összerezzent, amikor a telefonja megszólalt. Már nyúlt volna felé, amikor meglátta a hívó fél nevét, úgyhogy visszaejtette kezét az ölébe. Miután elhallgatott, hamarosan SMS is érkezett – meg sem kellett néznie, hogy tudja, mi áll benne. Wes napok óta próbálta elérni, de ő képtelen volt akár csak a telefont is felvenni, pedig a férfi biztos, hogy ennél többre is vágyott volna. Találkozásra. Beszélgetésre. Vagy arra… Lesütötte szemét, ahogy belegondolt, vajon mit érezhet Wes, amiért ennyire elfordult tőle. Neki nagyon fájt, mikor az, akit szeretett, hallani sem akart róla többet. Ő nem szakítani akart, de sejtette, ha továbbra is elérhetetlent játszik, a férfi lemond róla. Meg is értette volna: miért törődjön valakivel, aki az első szerelmes éjszakájuk után egyszerűen felszívódik? Keze tétován a telefon felé siklott, azzal a határozott szándékkal, hogy visszahívja őt, de egy hangos dörrenés megakasztotta a mozdulatban.
Lennie rontott a szobába, vörösre sírt szemmel. Egyből az ágyára vetette magát, hogy zokogva a párnái közé temetkezzen. Morgan tudta, hogy a húga nem kifejezetten sírós típus, úgyhogy a létező legrémesebb képzetek lettek úrrá rajta, ameddig megtette az ágyáig vezető néhány métert. Ha valami a családdal történt volna, arról őt értesítik először, és csak egyetlen dolog jutott eszébe, ami Lennie-t így felzaklathatta: a focicsapat. Talán elrontott egy fontos lövést? Vagy talán elvették a posztját? De miért tettek volna ilyet?
– Mi a baj, hugi? – ült az ágyára, és próbálta maga felé fordítani a lányt. Ő azonban csak hüppögött tovább, és amikor végre megeredt a nyelve, a párnáktól és sírástól Morgan csak artikulálatlan nyöszörgést hallott abból, amit mondott. Végül sikerült őt az oldalára fordítania.
– Kiszállok a csapatból. Nem akarok többé focizni – érkezett a magyarázat kérdésére. Morgan megrökönyödött. Lennie már iskolát is úgy választott, hogy az felkészítse futballsztár karrierjére, és nem is tűnt úgy, mintha ezt a döntést átgondoltan, szabad akaratából hozta volna meg.
– Ne legyél már tökfej. Miért szállnál ki? – szegezte neki, mire Lennie ismét felzokogott. Morgan nem kérdezett többet, mert érezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor mélyreható eszmecserék indulhatnának meg közöttük, inkább csak simogatta húga hátát, ameddig picit alábbhagyott sírása.
Fél órával később már egy-egy pohár forró csoki mellett ültek Morgan ágyán, és úgy tűnt, Lennie alkalmas végre arra a vallatásra, aminek nővére alá kívánta vetni.
– Miért akarsz kiszállni a focicsapatból? – ismételte korábbi kérdést, remélve, ezúttal válasz is érkezik rá.
– Gloria utál – jelentette ki Lennie, és püffedt szemeit a falon lógó érmekre emelte. Még egy szívszaggatót sóhajtott is mellé.
– Miért utálna? Tök jó barátnők vagytok – értetlenkedett Morgan, bár ebben több volt a találgatás, mint tény, hiszen Lennie nem mesélt neki az új barátaihoz fűződő viszonyáról, azt viszont tudta, hogy mostanában sülve-főve együtt járkált a két lány.
– Ki akarta tépni a hajam – hajtotta le fejét Lennie, aztán egy ponton elsöpörte vörös tincseit feje tetejéről, és tényleg. Azon a ponton a ritkásabbnak tűnt hajkoronája, mintha egy felbőszült latin fúria esett volna neki két marékkal.
Morgan azon nyomban talpon termett. Első gondolata az volt, hogy ő maga veri meg a lányt, amiért hozzá mert érni húgához, de aztán rájött, hogy hordágyon vinnék el, ha bármilyen összetűzésbe kerülne Gloriával. Az erőszak pedig egyébként sem old meg semmit, csak újabb bajokat szül, nem igaz? Ezt megtanulhatta volna már a projektteremben végzett pusztítása kapcsán.
– Menjünk az igazgatónőhöz – próbálta felhúzni Lennie-t a karjánál fogva, ő azonban rémülten kapaszkodott az ágy szélébe, és szemei is kikerekedtek.
– Nem! Dehogy! Akkor behívnák őt is!
– Ennek éppen ez a lényege – próbálta elsöpörni húga ellenállását, kevés sikerrel. – Gyerünk már! – nógatta őt, de mintha egy mázsás sziklát próbált volna maga után húzni. Végül feladta, és lerogyott Lennie mellé az ágyra. – Miért nem akarod?
Lennie bűntudatos arccal meredt maga elé, és hallgatott. Pár másodperc várakozás után Morgan kezdett attól félni, hogy egyszerűen agyvérzést kap a fejébe szaladó vértől: nem igaz, hogy megint ezt csinálta. Bajba keveredett, aztán egyszerűen nem mondott semmit. De ezt most már nem hagyhatta, nem tudott több békát lenyelni, ki akarta szedni Lennie-ből az igazságot. Hogy is mondta Angela? Idő. Hát, az most nem állt rendelkezésre. Szép szavak?
– Kérlek, mondd el. Szeretnék segíteni – próbálkozott, arcára pedig igyekezett Jótündér keresztanya kifejezést varázsolni, hátha ez segít szóra bírni a leányzót. Lennie azonban makacsul hallgatott. Fenébe a púderrel.
– Oké, ez itt a telefonom. Az ujjam pedig rajta van a gombon, ami anyát hívja – mutatta fel fenyegetőn mobilját. – Akarod, hogy megnyomjam? Elmondjak neki mindent? A gólyatábort, a nőgyógyászt, a cigit az ágyad mögött – ennél a pontnál Lennie a szája elé kapta kezét –, azt, hogy verekedtél, és hogy ki akarsz lépni a focicsapatból?
Remélte, hogy sikerült elég keménynek mutatnia magát, és Lennie-ben fel sem merül, hogy blöfföl. Attól ugyan nem félt, hogy anyjuk komolyabb büntetést foganosíthatna ellenük, hiszen a kollégiumban laktak, de a családban biztosan törést okozott volna az igazság. Lennie nem bízott volna többé benne, az anyjuk pedig egyikükben sem. Szerencsére azonban úgy tűnt, ennyi is elég volt ahhoz, hogy húga megtörjön, mert ismét kitört belőle a sírás, és már előre bocsánatkérő kifejezést öltött, mielőtt elkezdett volna beszélni.
– Nenene! – kalimpált felé azzal a céllal, hogy kiverje a kezéből a telefont, és sikerült is neki. A mobil halk puffanással huppant rá a takaróra, ahová rövidesen Morgan is visszahelyezkedett.
– Beszélj – lökte tovább a rosszzsaru szöveget, de Lennie válla rázkódni kezdett. Inkább átölelte őt, és vigasztalni kezdte. – Jól van, ne sírj. Én nem fogok rád haragudni, bármit csináltál. – Talán könnyelmű ígéretnek tűnt, de úgy hitte, azok mellett a rémképek mellett, amelyek az elmúlt hónapok alatt nyomasztották, bármilyen más bűntett eltörpült volna. Lennie-nek pedig talán csak ennyi hiányzott, mert végre megeredt a nyelve.
– Gloria összeveszett Tylerrel – súgta vallomását. – És Tyler tudta, hogy mi ketten jóban vagyunk. Úgyhogy elmondott neki valamit, amivel tudta, hogy bántani tudja – emelte nővérére szemeit.
Argh. Fenébe a pacifista elvekkel, ki akarta gyomlálni Tyler teljes szépen rendezett frizuráját. Már a ciginél tudhatta volna, hogy ő viszi rosszba a húgát, hiszen hallott ő is róla, hogy ha valaki füstölni akar, hozzá kell fordulnia.
– De hogy jössz te a képbe? – értetlenkedett még mindig, mert nem állt össze, hogyan kapcsolódik a gerlepár cívódása a húgához.
– Hát, amiatt, ami a gólyatáborban történt – formálta lassan a szavakat Lennie, és Morgan úgy érezte, víz alól hallja őt. A gólyatáborban. Tyler Brodyval. Most, hogy tudta a nevét, olyan düh kerítette hatalmába, hogy izmai megmerevedtek, és még szeme is bekönnyezett az indulattól. És azt is értette, miért titkolózott előtte Spencer. Ki vonhatná felelősségre Brightwood egyik legpénzesebb családjának fiát minden bizonyíték nélkül? Még a Brightwood is a kezükben volt, amióta új kosárpályát építtettek a sulinak.
– Mit csinált veled Tyler? – próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy ne riassza meg húgát fontos előadásában. Lennie száját azonban csak egy sóhaj hagyta el, és nem folytatta, amit elkezdett. – Bántott? Meg…erőszakolt? – próbálta szájába adni a szavakat, de az utolsót csak halkan ejtette, mert maga is megrémült azon, hogy talán igaz, és ő csak másodpercekre áll a beismeréstől.
Lennie megrázta a fejét. Annyi hónap tehetetlenség és fájdalom után Morgan majdnem elsírta magát, ahogyan ezt az apró mozdulatot látta. Mindent megbocsátott. Mindegy volt, miket hazudott húga, és az is, mennyi rossz érte őt emiatt, akkor is eufórikus megkönnyebbülés járta át. Maga a téma persze nem engedte meg, hogy örömködésbe kezdjen, úgyhogy inkább belekortyolt italába, hogy letörölje képéről a „minden rendben” kifejezést, mert Lennie vörös arcára nézve korántsem tűnt úgy, hogy minden rendben lenne.
– Nem, de Glóriának azt mondta, hogy lefeküdtem vele – lógatta orrát a lány.
– De hát miért mondott ilyet? Vagy… igaz? – akadt meg Morgan, és most már kezdett beleszédülni az érzelmi hullámvasúton száguldásba. Egy, a korábbinál sokkal vörösebb arckifejezés érkezett válaszként.
– Nem. De… akartam. Először.
Talán az lett volna a helyes, hogy felnyársalja húgát a tekintetével, és kioktatja, amiért gyerekfejében ilyen hülye gondolatok megfordultak, de most már csak az igazság érdekelte. Boldog volt, hogy Lennie végre kész őt beavatni a történtekbe.
– És mi történt?
– Csókolóztunk. Aztán bementünk egy üres faházba, és aztán Tyler elkezdett vetkőzni. És fogdosni is, ami annyira nem volt jó. És aztán kértem, hogy hagyja abba.
– És abbahagyta? – nyelt egyet Morgan. Semmi oka nem volt jót feltételezni Brodyról.
– Igen, de nem örült neki. Béna picsának hívott, aki nem tudja, hogy mi az a… szóval, nem tetszett neki – jött kicsit zavarba Lennie. – És elvette a melltartómat, hogy majd azt mondja mindenkinek, hogy megvoltam neki.
– De én nem hallottam ezt senkitől – húzta össze Morgan a szemöldökét.
– Mert aztán mégsem mondta el senkinek. Másnap kibékültek Gloriával. Én azt sem tudtam, hogy együtt jártak – görbült le megint húga szája. – Ha tudom, hogy vele fogok együtt focizni, akkor nem… nem… – törölgette könnyeit pulóvere ujjába. – És aztán most megmutatta a melltartómat neki. Bele volt hímezve a nevem.
Morgan eddig diplomatikusan kerülte a kérdést, de most már fel muszáj volt feltennie.
– Miért akartál te egyáltalán bármilyen kapcsolatba kerülni Tylerrel? – És igyekezett borzongását némi mocorgással elrejteni. Az a srác egy nyálasképű pszichopata.
– Nem pont vele. Csak valakivel – vallotta be Lennie vállrándítva. Erre a mozdulatra minden jóérzésű nővér ereiben megfagyott volna a vér. Eddig legalább azt hitte, tetszik neki a fiú, vagy titkon szerelmes belé, de az, hogy csak úgy random ágyba bújjon valakivel?
– De hát miért?!
– Neked olyan könnyű. Te mindig tudtad, hogy a fiúk tetszenek neked.
– Neked nem? – préselte ki magából, miután újra sikerült levegőhöz jutnia. Ez egy olyan pillanat volt, amire úgy érezte, nincs felkészülve. De aztán mégis feltette a kérdést. – Neked a lányok tetszenek?
Lennie lehajtotta fejét, és bár többször is próbált megszólalni, mégis néma maradt.
– Ha így van, az nem baj – próbált támaszt nyújtani húgának, aki olyan nehezen merte kimondani az igazságot. Talán ez volt az egész gyökere, ami miatt titkolózni kezdett. Félt, hogy mit szól majd hozzá a családja. – Ugyanúgy a húgom vagy, és szeretlek. És anya és Linus is.
– Nem a lányok – rázta meg végül a fejét Lennie. – De a fiúk sem. Nem tudom – húzta össze magát reménytelenül, egy párnát ölelve. – Azt hiszem, úgy nem érdekel senki. Ez biztos nem normális.
A felismerés fénye gyúlt Morgan fejében.
– Nincs veled semmi baj. Ha siettetsz valamit, az nem lesz jó. És akkor sem, ha nem a megfelelő emberrel csinálod – súgta húgának, majd átölelte. Lennie hagyta, hogy az a varánuszképű alak hozzáérjen, ami rossz volt, nagyon rossz; de benne volt annyi bátorság, hogy leállítsa. Most azt érezte, bárcsak több közös lett volna benne és húgában.

Liam

Mikor írókörön szóba került, eléggé ódzkodott ettől a meleg témától. Azonban szobájának nyugalmában már sokkal jobban fel tudott oldódni ebben a gondolatkörben. A napi rutinjának részévé vált, hogy amint hazaért, az általános böngészőoldalai mellé megnyitotta a társkereső lapját is, természetesen csak inkognitó módban.
Érkeztek be néha új üzenetek, de így, hogy ő már nem próbált kezdeményezni, sokkal kevesebb megkeresés jött. De Liam ezt nem is bánta, hiszen pont azért is nem nyitott már mások felé, mert megtalálta azt, akit keresett. És minden délután hevesen dobogó szívvel jelentkezett be, hogy lássa, Max írt-e neki azóta. Ezúttal kissé csalódott, amiért nem villogott a postaláda ikonja, de mielőtt rémeket kezdett volna látni, hogy netán valami baj van, elhatározta, hogy akkor ő fogja keresni a férfit.
– Mi újság? Hogy telik a napod? – érdeklődött, majd próbált mással foglalkozni, amíg a válaszra várt, erre azonban képtelen volt. A várakozás és a vágyakozás odaszegezte őt a képernyő elé. Szerencséjére nem kellett sokáig várnia.
– Épp edzettem, most végeztem az előbb – felelte Max, aki ezek szerint csak azért nem írt eddig, mert kissé megcsúszott a napi teendőivel.
– Nem is mondtad, hogy jársz edzeni. Mit sportolsz? – faggatta őt Liam, vágyva arra, hogy minél többet megtudhasson az ő internetes lovagjáról.
– Csak sima itthoni edzés, kézi súlyzókkal – válaszolta a másik.
– Nem is kérdeztem még, hogy hol laksz – jutott eszébe egy újabb kérdéslehetőség a fiúnak, majd pontosított a kérdésén: – Mármint, hogy albérlet, vagy saját lakás, egyedül, vagy másokkal közösen…
– Egy albérletben lakom egy barátommal – jött a válasz. – Egy lány baráttal – tette hozzá, valószínűleg azért, nehogy Liam félreérthesse a dolgot.
– És ő tudja rólad? – érdeklődött a fiú. Ennyi internetes társkeresés után már csak úgy csuklóból dobálta az alapvető kérdéseket.
– Igen. Azt hiszem. Nem mondtam neki szemtől szemben, de szerintem tud róla – magyarázta Max.
– És hogy? Külön szoba, de minden más közös? – kíváncsiskodott tovább Liam, miközben fel sem merült benne, hogy talán túl tolakodó. De szerencséjére ez nem zavarta Maxet, aki készségesen válaszolt a fiú minden kérdésére.
– A hálószoba és a nappali kvázi egyben van nekem, szóval csak a fürdőn és a konyhán osztozunk.
– És milyen a szobád? – bukott ki Liamből, aki csak azután gondolt bele, hogy ez már tényleg túlzás lehet, mikor elküldte az üzenetet. Olyan, mintha csak egyéjszakás kalandot keresne, és mielőbb látni akarná a férfi szobáját. De bízott benne, hogy Max nem ezt nézi ki belőle. Valószínűleg tényleg nem, mert válaszolt is, viszonylag gyorsan. Liam azonban kicsit félt megnyitni az üzenetet. Mikor aztán végül megtette, egy kép jelent meg a monitoron, amin a férfi szobája látszott. Hangulatosan berendezett helyiség volt, sokkal hangulatosabb, mint Liam kollégiumi szobája valaha lehetett. A fiú tekintetét azonban mégsem ez ragadta meg.
A háttérben figyelmes lett egy tükörre, amiben Max egy része reflektálódott. Látott már képet róla, de Max itt most… félmeztelen volt. Valószínűleg az edzés miatt. És feltehetően csak véletlen látszott a képen, főleg, mivel csak a válla, és a mellkasának kis része tükröződött. De mi van, ha szándékosan fotózta így? Ilyen helyzetekre nem volt felkészülve, hiszen ilyen mélységig még egy beszélgetőpartnerével sem jutott az oldalon.
A szende figyelmen kívül hagyás vagy bókolós észrevételezés közül aztán végül utóbbi mellett tette le voksát.
– Jól néz ki a szobád. És te is – nyilatkozott elismerően a férfi edzésének eredményéről. A végére még egy kacsintós jelet is kipréselt magából.
– Először észre sem vettem, de aztán rájöttem, mire mondod – reagált Max, nevetős hangulatjellel megspékelve. – Csak, hogy lásd rendesen is – tette hozzá, amit Liam elsőre nem értett, de csatolmányként jött egy újabb kép. Ezúttal Max már teljes egészében a kamera előtt állt, Liam pedig látta, hogy csak egy törölközőt tekert magára. Ezek szerint zuhanyozni indult az edzés után épp, mikor írt neki.
– Ó. – Ennyit tudott kinyögni, még üzenetben is. Tetszett neki a férfi. És bízott benne, hogy ő is tetszik neki az eddigiek alapján.
– Szóval ó? – nevetett a másik. – Te is megmutatod nekem a „szobád”? – jött az incselkedő kérdés. Liam pontosan tudta, hogy Max mit ért ez alatt. És már épp azon volt, hogy levegye a pólóját, mikor megtorpant. Még sosem mutatta meg magát így senkinek sem. Alapból szégyenlős volt, az öltözőben is igyekezett minél kevesebb időt tölteni a pólója nélkül. Igaz, ez most más helyzet volt. És valószínűleg Max sem szólná le. Meg amúgy miért is szólná le őt? Na de nem hívnánk őket irracionális félelemnek, ha észérvekkel alá lehetne támasztani őket…
– Én nem nézek ki ilyen jól póló nélkül, mint te – mentegetőzött végül inkább.
– Ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni – kért elnézést a férfi azonnal. – Ugye nincs baj? – érdeklődött finoman, mintha Liam egy kendőbe bugyolált kis porcelánbaba lenne, és félne, hogy megrepeszti.
– Nem, semmi gond – nyugtatta őt a fiú. Nem szerette volna, ha Max rosszul érzi magát emiatt. Nem azért reagált így, hogy a férfi magára vegye.
– Van kedved beszélni? – jött ezután a kérdés, amit Liam nem tudott hová tenni.
– Nem azt tesszük épp most is? – tette szóvá értetlenségét.
– Úgy értettem, hogy hanghívással – felelte Max. Liam elgondolkodott. Még sosem hallotta a férfi hangját. És ez a felajánlás kíváncsivá tette.
– De, megpróbálhatjuk – egyezett bele azelőtt, hogy végiggondolhatta volna, hogy ő valójában utál élő beszédben kommunikálni. De ekkor már késő volt visszavonulni, a férfi következő üzenete ugyanis egy link volt, ami facebook profiljához vezetett.
Liam rákattintott, majd fel is ugrott a lehetőség, hogy bejelölje a férfit ismerősének. Bár már nagyon vágyott arra, hogy a társkereső világát maga mögött hagyhassa, és más csatornán is kommunikálhasson Maxszel, most mégis elgondolkodott. Be merje őt jelölni? Mi van, ha ebből a megmagyarázhatatlan ismeretségből valaki rájön, hogy mi van köztük? Elvégre mégis mit mondana, ha rákérdeznek, honnan ismeri őt? A facebookon tisztán látszik, hogy nem jártak ugyanabba az iskolába, még csak nem is ugyanonnan származnak, ergo semmi közük nem lehetne egymáshoz papíron.
És ami még rosszabb, mi van, ha Spencer ismeri őt? Ebbe eddig nem is gondolt bele. Pedig az eddigi tapasztalatai alapján a melegek nagyon jól ismerik egymást. Bármelyik, a társkeresőről beújított ismerősének mesélt arról, kivel beszélget épp, valamilyen úton-módon tudták, kiről van szó, sőt, sok esetben egyikük már randizott is az illetővel.
Mi van, ha Spencer és Max már randiztak korábban? Ezt nem akarta megtudni egyikükről sem. Úgy érezte, csalódna. De hogy melyikükben inkább, arról fogalma sem volt.
Első lépésként ellenőrizte, hogy még véletlenül se legyenek Maxnek se vele, se pedig Spencerrel közös ismerősei. Mivel nem voltak, egy lépéssel közelebb került a döntéshez, hogy bejelölje őt. Jó lenne, ha mindezt titokban, fű alatt elintézhetné, de az oldalon az ismerősei látni fogják, ha valaki mással ismerősnek jelölték egymást.
– Gond van? Nem találsz? – puhatolózott Max, amit Liam sürgetésként érzékelt, és még inkább görcsölni kezdett a helyzeten.
– Nem, megtaláltalak – reagált gyorsan, majd lerántotta a sebtapaszt, és rányomott az ismerősnek jelölésre. Max viszonylag hamar vissza is jelölte őt. Vajon őt miért nem aggasztják azok a kérdések, amiket Liam az előbb végigzongorázott?
Az ismerőssé válással Liam számára elérhetővé vált Max teljes profilja. Mielőtt azonban beleáshatta volna magát a férfi fent lévő képeibe és posztjaiba, Max máris hívást indított az oldalon keresztül. A fiú egész eddig észre sem vette, milyen hevesen veszi a levegőt, és már előre pánikolt, hogy idegességében elkezd hadarni, és mindent elront. Vagy mi van, ha nem tetszik majd Maxnek a hangja? Ha túl nyávogós, vagy affektálós, vagy bármilyen, ami csak egy kicsit is arra emlékeztet, hogy meleg.
Felvette. Aztán néma csönd. Egyikük sem szólalt meg. Liam csak a férfi lélegzetvételét hallotta, és biztos volt benne, hogy Max is tisztán hallja az ő lihegését. De nem mert megszólalni. Nem akart kezdeményezni. Részben pont ezért is kezdett el férfiakkal ismerkedni, hogy ne neki kelljen indítania a dolgokat. És bár ez önző gondolat volt, most mégis bevált.
– Itt vagy? – szólt bele mély, férfias, heteroszexuálisokat meghazudtoló hangon Max a vonalba.
– Itt – nyögte ki Liam, miközben gondolataiban még mindig a férfi hangszínét értékelte ki. Zengését, tisztaságát, és az utána lévő csendet, amibe finoman beleveszett. – Itt vagyok – ismételte el újra, attól félve, hogy első próbálkozásra hangja erőtlennek hatott.
– Tetszik a hangod – jött is a bók, szinte azonnal, amit mosolygás követett, Liam pedig hallani is vélte ezt a gesztust.
– Nekem is a tied – vallotta be aztán ő is.
– Én most gyorsan lezuhanyzom, utána folytathatjuk – mondta a férfi, amitől Liam meglepődött.
– Máris mész?
– Csak kíváncsi voltam a hangodra – felelte Max sejtelmesen. – Na, sietek, majd jövök – búcsúzott, majd meg is szakította a vonalat. Liam még egy kis ideig értetlenül bámult maga elé a kollégiumi szobájában beálló csönd közepette, aztán rájött, hogy most alkalma adódott arra, hogy még több képet nézegessen Maxről a profilján.
Minden egyes kép, minden önfeledt mosoly, amit látott, csak még inkább meggyőzte, hogy szeretné ennél is jobban megismerni a férfit. Már a két évnél is régebbi képeket vizslatta, mikor Max visszatért, és írt neki, ezúttal már facebook chatben.
– Na, lenyomoztál már? – kérdezte nevetős smiley-val. Liam zavarba jött. Tudta, hogy ez nem rosszalló célzás akart lenni, de mégis valamennyire magára vette. Ő ugyanis rengeteg képet láthatott már Maxről, míg a férfi eléggé hoppon maradt vele, hiszen Liamnek facebookon is csak pár gyerekkori képe volt fent. A fiú mély levegőt vett, és elhatározta magát. Elővette telefonját, majd lassan lehúzta pólóját, és megpróbált egy elviselhető, és vonzónak mondható képet készíteni magáról.
Mikor aztán sok szerencsétlenkedés után végre sikerrel járt, el is küldte művét, azonban csak a társkeresőn merte megtenni ezt. Mintha attól félt volna, hogy facebookon a Maxszel nyitott chatablakkal szomszédos beszélgetések résztvevői csak úgy elfordíthatnák fejüket a képernyőn, és láthatnák a mellettük félmeztelenül pózoló Liamről virító képet.
– Jött egy üzeneted odaát – hívta fel Max figyelmét a küldeményre.
– Ó, nahát – reagált Max nem sokkal később. – Még hogy nem nézel ki jól – tette hozzá kinyújtott nyelvvel. – Gyönyörű vagy.
– Köszönöm – pirult el Liam az újabb bókra.
– Felkeltetted a figyelmemet – incselkedett vele Max, csatolmányként pedig küldött magáról egy képet, amin a törölköző szerepkörére való szerződést már felmondták, a jelenet főszereplőjét pedig újabban Max másik, a telefon fogásához nem használt keze takarta csupán. Liam hosszasan szívta befelé a levegőt. Érezte, ahogy a vér most testében egy számára szokatlan helyre kezd tódulni. És valami megmoccant odalent.
– Bocsánat, ha túl sok, abbahagyom – követte az előző üzenetet rögtön a visszakozás is. Illetve a Liam válaszára váró visszakozás. De Liam nem tudta, hogy szeretné-e egyáltalán, ha a férfi abbahagyná. Abszurd volt, hogy egy interneten megismert férfiról ilyen képeket kapjon. De hülyeségnek érezte volna, hogy nemet mondjon, mikor ennyire érdekelte őt a dolog.
– Nem, semmi gond – írta végül.
– Edzés után meg szoktam magam jutalmazni egy kicsit… ha érted, mire gondolok – kacérkodott tovább Max, Liam pedig kezdte úgy érezni, hogy egyre jobban szorítja őt az alsója. Az ezt követő kérdésre pedig még a lélegzete is elállt:
– Van kedved játszani velem? – kérdezte Max bociszemekkel. A kérlelő szemeket Liam a csatolt képen még jobban szemügyre vehette. Ahogy a férfi mellizmait is, ahogy a sármos mosolyára fókuszáló képen csak úgy mellékesen megfeszülnek a háttérben. Liamnek teljesen új volt ez az érzés. Két dolgot tudott csak megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Egy: nem tudta, mi történik vele, vagy épp a testével, ami egész heves reakciókat mutatott. Kettő: szerette volna kideríteni.
Miután elhatározta magát, lassan felállt, a szoba ajtajához indult, és elfordította a kulcsot a zárban.

108. Mentőakció