A Narden Állami Büntetésvégrehajtási Intézet rácsvárosában megszólalt a létszámellenőrzést jelző csengő. A cellák feletti jelzőlámpák színt váltottak, a rácsok automatikusan kinyíltak. Az elítéltek kiléptek szűk helyiségeikből, és a folyosón végigfutó, fehér vonal mentén szokás szerint felsorakoztak.

A börtönben raboskodók száma több mint kétezer fő. És ezek bizony nem piti tolvajok, cserbenhagyó gázolók meg betörők. Bár akadnak köztük ilyenek is, de első szintű fegyházról lévén szó, az ítéletnek nincs felső határa. A Narden főleg gyilkosok, terroristák és a maffia „otthona”. Igen, a maffia. A nagy ritkán lebukó főnököket kivétel nélkül a Nardenbe szállítják. Őket folyamatosan szemmel kell tartani, mert az első adandó alkalommal szökést kísérelnek meg. Azonfelül állandó törekvésük, hogy az elítéltek egy bizonyos részét bevonják az üzelmeikbe, de az őrök megvesztegetésére is volt már példa. Érdekszövetségeket kötnek, folyton szervezkednek, és ha sikerül maguk mellé állítaniuk a tömeget, nyert ügyük van. Kétezer ember a mindössze 184 főt számláló őrszemélyzettel szemben! Félelmetes a tömeg.

A létszámellenőrzés kezdetben rendben zajlott. Ám amikor Wintler biztonsági tiszt bejelentette, hogy ismét elmaradnak a délutáni szabadfoglalkozások és a séta, többen is dühöngeni kezdtek.
Az állami fegyház közel másfél éve szenvedett már az őrség létszámhiányától. Emiatt voltak kénytelenek a rabok szabadfoglalkozásainak nagy részét törölni. Ami persze roppant veszélyes, de az a csekély számú őr, aki abban az időben szolgálatban van, egyszerűen képtelen biztosítani a rendet. Hiszen akkor történik a legtöbb baj, akkor törnek ki a veszekedések, viták, a tömegverekedések a sportpályán.

Toreno és a 15786-os elítélt – akit a hatóságok Landon Hayesként ismertek, jóllehet nem ezen a néven született – sokatmondó pillantást váltott. Az emberekben gyülekszik az indulat, és ez csak a javukra válhat. Elérkezett az idő – gondolta a két férfi, és elégedetten vonultak vissza a celláikba. Vacsoránál úgyis találkoznak, majd akkor megbeszélik a részleteket.

A hatalmas ebédlőteremben rengeteg keskeny asztalsor húzódott, amik körül hét óra után tíz perccel az elítéltek egy része már jóízűen látott neki a vacsorájának. Toreno a szokásos helyén ült a „testőreivel” a nem éppen ötcsillagos menüt fogyasztva, mikor Hayes a kettes csoporttal megérkezett. Elvileg ő is az egyesbe tartozott, de Toreno kérésére útközben kivált a sorból, hogy egyeztessen egy-két emberrel.

Toreno maga sem tudta egészen pontosan, miért kedveli annyira a nála jóval fiatalabb fiút. Talán Hayes önbizalma, lelkesedése és kreativitása önmagára emlékeztette.
Landon Hayes, amióta bekerült a Nardenbe, szökni akart. Ez persze a legtöbb rabra igaz volt, csakhogy velük ellentétben ő okosan csinálta. Nem rohant fejjel a falnak, mindent alaposan feltérképezett, átgondolta az eshetőségeket, elméjében rögzítette az őrök beosztását és a járőrözési útvonalaikat, így kereste a szabadságához vezető rést a börtön biztonsági rendszerében.

Leonardo Toreno köztudottan a szervezett bűnözés egyik legmeghatározóbb alakja volt. A letartóztatását követően csökkent ugyan a hatalma, ekkor sokan próbálkoztak meg a kiiktatásával elismerést kivívni, magasabb pozícióba kerülni a ranglétrán, ám minden egyes kísérlet kudarcba fulladt. Hamar rádöbbentek, hogy a Torenót övező mondák nem csak szóbeszédek. Az emberei nélkül is ugyanolyan veszélyes és tiszteletet parancsoló.

– Minden rendben – foglalt helyet Hayes Torenóval szemben, és azonnal nekilátott a vacsorájának.
– Helyes – bólintott a gengszter, majd gondolataiba révedt. Már szinte érezte is a szabadság illatát. Ha minden a tervük szerink működik, másnap ilyenkor távoznak a Nardenből, és végre bosszút állhat mindazokon, akik cserbenhagyták.

A vacsora viszonylag csendben lezajlott. Kisebb szóváltások történtek ugyan a fegyencek között, de az őrök még csírájában elfojtották a nézeteltéréseket, az étkezés befejeztével pedig visszavezették az egyes csoportokat a cellablokkokba. Útközben azonban Toreno és Hayes észrevétlenül lemaradt, és az egyik kameráktól mentes sarokban húzták meg magukat, hogy a másnapról tárgyaljanak.

– Amint kezdetét veszi a lázadás – kezdte a nagyfőnök -, a biztonságiak evakuálni fogják az épületet és karantén alá helyezik a blokkokat. Se civil dolgozók, se őrök nem tartózkodnak majd a rácsvárosban, kivéve persze a létszámnál ejtett túszokat.
– Túszok? – kérdezett vissza Hayes meglepetten. Ez eddig mintha nem szerepelt volna a tervben.
– Igen. Ha lázadás, akkor túszokra is szükségünk van. Wintlernek pedig mindenhová van belépése. Tehát elsősorban ő és a kártyája kell nekünk. Szerencsétlenségére holnap is szolgálatban van – húzta ravasz mosolyra a száját Toreno, mert régóta fájt már a foga a biztonsági tisztre.

– Neked a bosszúállás a mániád – forgatta szemeit Hayes, és unottan nekidőlt a falnak.
Toreno azonban nem foglalkozott a megjegyzésével, inkább rátért a következő lépésre.
– Mielőtt lezárnák a blokkunkat, te már a mosodánál leszel a fiúkkal.
– A csapat egyik fele lángba borítja az épületet – folytatta fellelkesülten a srác -, mi pedig felszedjük a fegyvereket, és megrohamozzuk a vezénylőt. Miután mind a kétezer rabot kiengedtem a cellájából, megnyitom az átjárókat, a kamerákat pedig kiiktatatom.
– Helyes. A többi már ezeken az ostoba patkányokon múlik.

– Az elmúlt időszakban történtek után nem fognak csalódást okozni. A gyűlölet és a türelmetlenség keveréke már robbanásra készen feszül bennük. Hidd el, elég nagy lesz a felhajtás.
– Úgy legyen – biccentett a férfi, majd folytatta a tervük egyeztetését. – Amint bejutottunk a szervizterületekre…
– Onnantól kezdve gyerekjáték lesz kijutni a tetőre – fejezte be vigyorogva a mondatot Hayes.

– A tetőn kimagasló betonkijárat remek búvóhelyet biztosít, amíg meg nem érkezik a felmentő sereg. Többször is ellenőriztem. Abban a pozícióban egy őrtorony sem fog észrevenni minket.  A kérdés már csak az, hogy a helikopterekkel mi a helyzet?
– Collizzi elintézte őket.
– Megbízol benne?

***

Fél évvel korábban Toreno beszélőre hívta az egyik emberét, viszont nagy meglepetésére nem a várt személy érkezett meg hozzá.
– Te mi a jó büdös francot keresel itt?! – rontott neki a vendégnek. Az őrök alig tudták megfékezni. Vissza akarták vinni a cellájába, de Collizzi megnyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj, engedjék, hadd beszéljen vele.

– Megloptál! – sziszegte Toreno. A szeme szikrákat szórt.
– Kénytelen voltam – vonta meg a vállát Collizzi. – Megzsaroltak.
– A tizennyolc éves lányod zsarolt meg, ember! – csapott az asztalra dühösen az elítélt, mire a fegyőrök figyelmeztető pillantást lövelltek felé.
– Téged meg a tizennyolc éves fiad küldött hűvösre – vágott vissza egykori jó barátja és üzlettársa, aztán pár percnyi feszültséggel teli némaság után lágyabb hangnemre váltott. – Segíteni jöttem. Bízhatsz bennem.
– Úgy, mint a többiekben? – kérdezte Toreno még mindig ingerülten. – Több mint tizenegy éve, Vinnie! Több mint tizenegy éve rohadok itt! Elvittem a balhét helyettetek is! És cserébe mit kapok? Sorra meghiúsítjátok a szökéseimet és az összes megbízható emberemet eltüntetitek! Valaki, vagyis inkább valakik nagyon nem akarják, hogy visszatérjek.

– Kicsit megváltoztak a dolgok. A régi összetartás megszűnt, mindenki megy a saját feje után. Át akarják venni a helyedet, de csak a marakodás megy. Oda-visszatámadások gátolják az ügyleteket. Ráadásul, mióta feltűnt ez a Herceg fedőnevet viselő akárki, egyre feszültebb a légkör. Több milliótól fosztott már meg minket, a bankjainkat felszámolták, káosz és zűrzavar uralkodik a világunkban. Rendet kell teremteni, mert ha ez így megy tovább, mindaz, amiért annyi éven át dolgoztunk, most már rövid időn belül a semmivé lesz. Csak te tudod helyrehozni és kézben tartani a dolgokat. Nehéz beismerni, és sokan nem is fogják, de szükségünk van rád!

– Innen bentről nem sokat tehetek – könyökölt az asztalra Toreno, majd rövid némaság után közelebb hajolt Collizzihez. – Segíts kijutni!
– Gondolom, van már terved. Mire lenne szükséged?
– Inkább kire. Mondd neked valamit az a név, hogy Alden?
A kopaszodó férfi összehúzta a szemöldökét, és kérdőn tekintett az előtte ülőre. – Mit forgatsz a fejedben?
– Az egyelőre maradjon az én titkom – felelte rejtélyesen.
Collizzi kényelmesen hátradőlt a székben, és összefonta karját a mellén, miközben szemmel láthatóan az emlékei között kutatott.

– Alden – ismételte meg a nevet. – Az egyik legsokoldalúbb bűnözőként tartják számon. Profi csaló.
– Pontosan. És kitűnő tolvaj.
– Jó ideje nem hallottam már felőle.
– A szóbeszéd szerint elkapták, de nem hozták nyilvánosságra a személyazonosságát. Azt akarom, hogy nézz utána és derítsd ki, hogy kicsoda. Mindent tudni akarok róla. Ha kijutok innen, szükségem lesz rá a terveim megvalósításához.
– Rendben van – bólintott Collizzi, és a látogatás végét jelző csengő hangját hallva lassan indulni készült. Ám Toreno hirtelen átnyújt az asztal felett, megragadta a férfi frissen vasalt ingjét, egészen közel húzta magához, és a képébe sziszegte:
– Vinnie, ha átversz vagy megpróbálsz nekem keresztbetenni, biztos lehetsz benne, hogy kicsinállak!

***

– Nem, egyáltalán nem bízom benne. Senkiben sem bízom – rázta meg a fejét.
– Én sem – vonta meg a vállát Hayes, és sanda pillantást vetett Torenóra, mire az elmosolyodott.
– Ne aggódj! Nem hagylak itt. Kötöttünk egy egyezséget, nem?

A srác anélkül, hogy bármit is mondott volna, furcsa fintort vágott, Toreno pedig tudta jól, hogy mi ennek az oka. Nem önszántából akart szövetségre lépni vele, kénytelen volt elfogadni az ajánlatát.
– Öt perc múlva cellazárás! Mi a francot kerestek itt? – üvöltötte Wintler biztonsági tiszt, amint észrevette a sarokban sugdolózó két férfit. – Mozgás befelé!

Hayes egy szó nélkül elindult. Toreno gyilkos pillantást lövellt az előtte álló őrre, majd kisvártatva kikerülte, és követte társát. Wintler azonban hirtelen megragadta és amilyen erősen csak bírta, a falhoz vágta.
– Miben mesterkedsz már megint?

– Semmiben, Dwight – felelte higgadtan az elítélt. Wintlernek azonban nem tetszett a válasz és gyomron térdelte a rabot.
– Itt még mindig én vagyok a góré! Vigyázz a megszólításra!
Toreno halkan felnyögött, és úgy érezte, mindjárt viszontlátja a vacsoráját. Legszívesebben azonnal visszaütött volna, de azzal csak a holnapi akciót veszélyeztetné.
– Igenis, főnök – préselte ki végül nagy nehezen a szavakat, és közben arra gondolt, hogy kevesebb, mint huszonnégy óra múlva mennyire bánni fogja ez az ember, hogy kikezdett Leonardo Torenóval.

Másnap az elítéltek – az étkezések kivételével – az egész napot a cellájukba zárva töltötték. Ismét eltörölték a sétát és a szabadfoglalkozásokat, valamint a börtönmunkát is. A cellablokkban szinte vágni lehetett a feszültséget. Az elégedetlen rabok kiabáltak, szidták az őröket, verték a rácsokat. Az ügyeletes biztonsági felügyelőknek nagyjából sikerült rendet teremteniük, ám a létszámellenőrzés közeledtével ők is egyre idegesebbé váltak.

A csengő megszólalt és a rácsok kattanása fenyegetően visszhangzott a hirtelen rémisztően csöndessé vált cellablokkban.
– Létszám! – kiáltotta Wintler, de a rabok meg sem mozdultak. – Azt mondtam, létszám! Sorakozó! – üvöltette ismét. Semmi reakció. Az őrök értetlenül tekintettek egymásra.

Wintler a rádiója felé nyújt, hogy erősítést kérjen, mikor az egyik cellából valaki hangosan felkiáltott: – Mozgás!
A vezényszóra pillanatok alatt kiözönlöttek a rabok, és foglyul ejtették a bent tartózkodó őröket.

Toreno azonnal lecsapott Wintlerre. Megfosztotta a kártyájától, átpasszolta Hayesnek, és még mielőtt a központ észbe kaphatott volna, húsz-huszonöt emberrel a terv szerint elhagyta a blokkot.
Futólépésben indultak meg a hosszú folyosókon, a csoport egyik fele a mosoda irányába, a másik pedig Hayes vezetésével a kamerák holttereit kihasználva a vezénylő felé. Az útjukba kerülő fegyvertelen őröket se perc alatt elintézték, nem maradt akadály előttük. Különösen, miután magukhoz vették a pár nappal korábban Collizzi és Hayes kooperációjában becsempészett fegyvereket.

A többiek pillanatok alatt lángba borították a mosodát, ahonnan néhány perccel később a reményeik szerint tovább is terjedt a tűz a készültség épületére, ezzel megakadályozva a fegyveres haderők bevonását a rendteremtésbe.
A riadócsengő és a tűzjelző egyszerre berregett fel.

– Ne mozduljatok! – mondta Hayes keményen a vezénylőbe lépve. Kezében tompán csillant a fegyver. A fegyver, amit szinte mindennél jobban gyűlölt. Egyszerűen ki nem állhatta az erőszakot, soha nem is volt az ő világa. Szívesebben használta az eszét, mint az öklét vagy bármilyen – az emberi élet kioltására alkalmas – veszélyes eszközt. Ám ahhoz, hogy elérje célját, most pontosan egy ilyen veszélyes tárgyra volt szüksége. A markában szorongatott pisztoly pedig meg is tette a kívánt hatást: a bent tartózkodó két őr döbbenten tekintett rájuk. A fegyveres rabok látványa szinte megbénította őket.

Hayes a központi elektronikus vezérlés egyetlen gombnyomásával kitárta a rácsajtókat. Pár percig a monitorokon figyelte a cellákból kiszabaduló fegyenceket: a tömeg üvöltve-morogva csapott le, régi, apró bosszúvágyak öltöttek testet.
Miután sikeresen kiiktatta a kamerákat, és tönkre tette a felvételeket, visszaindult a blokkjába.
– Mit csináljunk velük? – kérdezte tőle az egyik rab a két őrre mutatva, mielőtt még kilépett volna a helyiségből.
– Tartsátok őket életben – felelte határozattan.

Az „A” blokk egyik cellájában durva ütések csattantak, reccsent egy állkapocs. Toreno már szinte félholtra verte a biztonsági tisztet, és a kínzás minden egyes másodpercét élvezte.
– Elég lesz már! – csitította társát Hayes, ahogy kissé lihegve megérkezett az emeletre. – Idő van!

Toreno elégedett vigyorral az arcán nézett végig a fájdalommal küszködő biztonsági tiszten, majd felállt, megtörölte a véres kezét, és a korláthoz sétált, hogy tüzes szavakkal lázítsa a rabtársait.
– Mit tehet alig száz őr és rendőr a kétezer harcra kész ember ellen? Semmit! Mindenkit nem lőhetnek le! Irány a kapu! Kitörünk a Nardenből!

Kétezer torokból egyszerre csapott fel az üvöltés. Elismerő kiáltások harsogtak. A tömeg mindenre elszántan, rohamozva indult meg a kapu irányába.

– A sok marha! – kacagott fel ördögien Toreno, majd hirtelen kikapta Hayes kezéből a fegyvert, visszament a cellába, és nem kegyelmezett Wintlernek. Nem volt lelkiismeret-furdalása, sőt, elégedettség töltötte el, és alig várta, hogy a börtön falain túl is munkához lásson.
Hayes közben döbbenten figyelte a hidegvérrel végrehajtott gyilkosságot. Noha minden bizonnyal azért ő is látott már egyet s mást az életében, főleg a Narden falai között, Torenónak úgy tűnt, az iménti tette most valamiért mégis nagyon megrázta. Szinte lélegzetvisszafojtva állt a cella előtt, tekintetével a rácsok felé csordogáló vért követve.
– Gyere már, különben itt hagylak! – szólt rá türelmetlenül, hogy magához térítse, Hayes pedig erőt vett magán és némán követte.

Wintler kártyájával belépést nyertek a szervizterületekre is, ahonnan a legbiztonságosabb út vezetett ki a tetőre. Kilökték az ajtót, és a betonfalhoz lapulva figyelték az udvaron zajló eseményeket. Ahogy remélték: még mielőtt az őrség teljesen felfegyverkezhetett volna, a tűz – egy kis segítséggel – átterjedt a készültség épületére is.

A kapuőrség épülete előtt az időközben megérkező rohamosztag féltérdre ereszkedett. A tömeg az egyenruhások láttán egy pillanatra megtorpant, de ekkor valaki Torenót idézte:
– MINDENKIT NEM LŐHETNEK LE!
Fellángoltak az indulatok. Majdnem kétezer férfi rohant dühtől eltorzult arccal, vasrudakkal, láncokkal, asztallábakkal a kézben egyenesen a fegyveresek felé.
– TŰZ! – kiabálták a hangszórók a börtönigazgató parancsát, mire az egységek az őrtornyokkal együtt habozás nélkül tüzet nyitottak.

Hamarosan három helikopter bukkant fel az égen, és mindhárom a Narden felé tartott. Kettő azonnal az őrtornyok támadásába kezdett, fedezve a harmadikat, amíg az a tető felett olyan alacsonyra ereszkedett, hogy könnyedén kimenekítette az ott tartózkodó két férfit.
– SZÖKTETÉS! – ordította a rádióba egy tiszt. Ám mire az egyik őrtoronyból leadott géppisztolysorozat végigverte a tetőt, Toreno és Hayes már a fellegekben járt.

Hank Gordon fájó szívvel nézett körbe az immáron üres irodában. Az egész napja ráment, hogy kiürítse a helyiséget, ami harminchét éven keresztül szolgált második otthonaként, és aminek minden négyzetcentimétere emlékeket őrzött.
A kávéfolt a falon, ami egy brutális sorozatgyilkos utáni kilátástalannak tűnő nyomozás stresszében keletkezett, és amit végül az ügy megoldása után egy világtérképpel rejtett el, vagy az öreg tölgyfából készült íróasztal saját vérével áztatott felülete, ami egy dühös kollégával történő dulakodás nyomait viselte, na és persze a folyton beragadó fiókjai, amik élvezettel keserítették meg a mindennapjait, akárcsak a talpa alatt nyikorgó parketta. De mindez őhozzá tartozott, az élete részévé vált. És most végleg el akarták tőle venni.
Az elmúlt években többször is próbálták már nyugdíjaztatni, ám egészen ideáig valahogyan mindig sikerült elhárítania ezt a „veszélyt”. Ezúttal azonban már nem kegyelmeztek meg neki.

Nagyon bántotta, hogy el kell hagynia a Szövetségi Nyomozóirodát. Kiemelkedően jó volt a szakmájában, és ez volt az oka annak, hogy nem igazán voltak vezetői ambíciói. Megannyi lehetősége lett volna feljebb kerülni a ranglétrán, háromszor is felkérték az igazgatóhelyettesi posztra, sőt egyszer az igazgatói széket is felajánlották neki, de ő minden egyes alkalommal visszautasította. Túl sok nagy nyomozót látott már beleszürkülni a kényelmes irodai pozíciójába, és nem volt hajlandó követni a példájukat. Az ő helye a terepen van. Vagyis már csak volt.

Fájdalmasan felsóhajtott, és becsukta a volt irodája ajtaját. Leszegett fejjel, komótosan ballagott végig a folyosón, a Herceg aktáját szorongatva a markában. Mielőtt örökre elhagyja az FBI-központ falait, még kötelessége átadni a lezáratlan ügyeit utódjának, Dorian Wayne különleges ügynöknek.

A magas, barna hajú, harmincnyolc éves férfi igazi tekintélyt parancsoló jelenség volt az FBI berkeiben. Kedvelték a kollégák, mindig bizalommal fordultak hozzá jó tanácsért, segítségért, de ugyanakkor folyton komor tekintete és nyers őszintesége miatt tartottak is tőle. Ritkán tudtak mosolyt kicsalni belőle, éppen ezért lepte meg őket az arckifejezése, amikor Gordon átnyújtotta neki az aktákat.
A kopaszodó férfi persze tudta jól, hogy mi áll a mosoly hátterében. Wayne régóta várt már arra percre, hogy átvehesse tőle a Herceg ügyét. Nem rejtette véka alá a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem sikerült egyről a kettőre jutnia az évek óta tartó nyomozásban, és nem tetszett neki, hogy már-már nyíltan szimpatizált a Herceggel. Elvégre ő egy bűnöző! – tette mindig hozzá. Az ország nemzetbiztonságát tekintve pedig különösen veszélyesnek nyilvánították.

Waybe belelapozott a dossziéba, aztán átadta az egyik emberének, és kezet nyújtott Gordonnak.
– Jó pihenést! – mondta, majd kissé felszisszent, mert a vele szemben álló exnyomozó tiszta erőből szorította meg a kezét.
– Sok sikert! – mosolygott keserűen a nyugdíjazott férfi.
– Kösz – rázta meg a csuklóját Wayne, hogy megszüntesse az égető fájdalmat, amit Gordon kézfogása okozott neki.

Hirtelen kellemetlen csend támadt a folyton nyüzsgő főhadiszálláson. A volt kollégák szótlanul meredtek egykori főnökükre, akit már kezdett zavarni a sok sajnálkozó tekintet. Megelégelve a helyzetet, nyugodt és bizalmat sugárzó arckifejezést öltve mondott pár szót búcsúzóul, majd szép lassan elindult kifelé.

Azonban a távozás nem sikerült úgy, ahogyan azt eltervezte. Minden egyes lépéssel emlékek százai rohamozták meg az elméjét, még jobban lelassítva lépteit. A visszatartott könnyek pedig kellemetlenül szúrták a szemét.
Nem, még mindig nem állt készen arra, hogy végleg búcsút vegyen az Szövetségi Nyomozóirodától. A munkájának szentelte az életét, családja nincs, csak egy exfeleség, aki már régen új életet kezdett valahol az ország másik végében. Most mégis mihez kezdhetne? Képtelen csak úgy otthon ülni, miközben tudja, hogy rosszfiúk ezrei rohangálnak szerte a világban. Csak van valami megoldás! Kell lennie még egy kiskapunak! De nincs. Már minden lapját kijátszotta. Bele kell végre törődnie, bármennyire is fáj.

– Uram! – szaladt utána váratlanul az egyik volt embere, ő pedig egy gyors mozdulattal letörölte a könnykezdeményeket, majd a férfi felé fordult.
– Azt hiszem, ezt még látnia kell – mondta az ügynök kissé idegesen, és megkérte egykori felettesét, hogy kövesse.

Egyenesen a helyzetelemző terembe vezette, ahová hamarosan Wayne és a többi ügynök is megérkezett. A harmincas évei elején járó férfi fölvette a hatalmas tárgyalóasztalon heverő távirányítót, és a hátsó falon lévő televíziók képernyőjére irányítva sorban megnyomta a gombokat. Különböző csatornákon ugyanazok a képek jelentek meg. Mindannyian elképedve nézték a tévéadásokat.
Gordon intett az ügynöknek, aki egy bólintás után hangot adott az egyik csatornára.

– Fegyveres rabok, menekülő őrök. Ez jellemezte ma este a Narden Büntetésvégrehajtási Intézetet – kezdte beszámolóját a tévécsatorna hírbemondója. – A fegyház másféle éve képtelen a rabok alapvető jogait biztosítani az őrszemélyzet súlyos létszámhiánya következtében. Tudomásunk szerint ez vezetett a ma esti börtönlázadáshoz, melynek eddig huszonhét halottja – köztük kilenc őr -, ötvenegy súlyos sérültje és két szökött fegyence van. Leonardo Toreno, a hírhedt maffiavezér és Landon Hayes, akit különösen nagy értékű lopásért, valamint hamisításért ítéltek el, külső segítséggel jutott a falakon kívülre. A tanúk elmondása szerint…

Gordon összeszorította öklét, és idegesen káromkodott egyet. Miért nem értesítették őket azonnal? Megfeledkezvén nyugdíjaztatásáról máris helikopterért telefonált, miközben kiadta az utasításait az ügynökeinek: kit hívjanak, és kinek mi lesz a dolga.

Wayne már éppen szólni akart, amikor a hirtelen betoppanó FBI-igazgató megelőzte.
– Hank, te már nem dolgozol itt – vetette oda kimérten Gordonnak, miközben az asztal végéhez ment, és a tévéknek háttal megállt.
Gordon azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Eltette a telefonját, és a parancsokat osztogató igazgatóhoz lépett.

– Gareth, Toreno az enyém. Mindig is az enyém volt, és nem engedem, hogy másnak add az ügyet!
Az igazgató úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Gordon szavait: továbbra is az ügynökeinek beszélt, miközben fénymásolatokat osztott szét. Gordon azonban hirtelen a vállánál fogva maga felé fordította.

– Addig nem nyugszom, míg el nem kapom! Gareth, csak adj egy hetet, és visszadugom a cellájába! Megígérem, hogy onnantól kezdve a központ közelében sem látsz. Csak hadd zárjam le egyszer s mindenkorra a Toreno-ügyet!
Gareth Walsh FBI-igazgató a szemöldökét dörzsölgetve nagyokat sóhajtott, majd látva Gordon mindenre elszánt arcát pár feszültséggel teli perc elteltével beleegyezően bólintott. Tudta jól, hogyha nem engedélyezi, képes lenne magánakcióba kezdeni, és akkor már inkább az ő felügyelete alatt dolgozzon.

– Egy hét!
– Egy hét – ismételte meg mosolyogva Gordon, aztán az ügynökökhöz fordult, és felszabadultan tapsolt egyet a levegőben.
– Mozgás emberek, irány Nardenville!

A forgatáson káosz uralkodott. Mindenki fáradt és nyűgös volt, köszönhetően a bandának. A stáb iszonyatosan berágott a fiúkra, a rendezőt már úgy kellett leszedni az együttes frontemberéről. Ha nem avatkoznak közbe, a helyszínen megfojtotta volna. De alig, hogy lehámozták róla, a srác ismét Raquelt fogdosta, akitől végül egy akkora pofont kapott, hogy csak úgy visszhangzott a stúdióban.
– Ebből elég volt. Én leléptem! – szedte össze a cuccait a lány, és ezzel bizony nem volt egyedül: a rendező, az operatőr, a táncosok mind-mind szedelőzködni kezdtek, és amilyen gyorsan csak tudták, elhagyták az épületet.

A banda menedzsere folyamatosan a telefonján lógott. Fel-alá járkálva tárgyalásokat folytatott, és olyan szinten elhatárolódott a külvilágtól, hogy fel sem fogta a szeme előtt zajló eseményeket. Akkor csöppent csak vissza a valóságba, mikor Raquel mérgesen hozzávágta a táskáját.

– Idióta!
– Most mi van? – tartotta el kikerekedett szemekkel a telefont a fülétől.
– Agydaganatot kapsz a sok telefonálástól! Egyébként meg kérdezd a hülye gyerekeidet! – bökött a díszletek között idétlenkedők irányába, aztán elviharzott.
Ashton döbbenten nézett körbe a lassan kiürülő stúdióban, majd hirtelen a kezében lévő mobiltelefonra tévedt a tekintete. Gyorsan a füléhez emelte a készüléket, de a vonal végén már nem talált senkit.
– Francba – morogta, majd pár másodpercnyi hezitálás után a távozók után szaladt.

– Hé! Hova megy mindenki? Shane, maradjatok már!
– Bocs, haver, nem fog menni! – mondta a rendező bosszúsan csóválva a fejét, aztán beszállt az autójába, és elhagyta a helyszínt.
– Rocky, várj! – kiáltott most a lány után. – Tartozol nekem!
– Csak szeretnéd, Ash! – szólt vissza Raquel dühösen.
Ashton szótlanul meredt a távolodók után, és egyre csak azon járt az agya, hogy most mihez kezdjen.

Feldúltan rohant vissza a stúdióba, ahol az együttesen kívül már csak a rendezőasszisztens tartózkodott. Mielőtt ő is távozott volna, még a menedzser kezébe nyomta a rögzített felvételeket.
– Nézd meg, és mindent érteni fogsz.
Ash leült az egyik számítógéphez és gyorsan végigpörgette a szalagot. Teljesen elképedt a látottakon.

Felpattant a helyéről és ordítozva lépett az éppen egymást szekáló fiúkhoz.
– Tudjátok ti mennyi időmbe és erőfeszítésembe került, mire sikerült az ország legjobb rendezőjét, operatőrét és koreográfusát egy stábba szervezni? El se hiszem, hogy ezt tettétek velük! – fakadt ki a három srácra.

– Nem elég, hogy két és fél órát késtetek, még muszáj volt rátenni pár lapáttal és idegileg totál kikészíteni őket?! Elképesztőek vagytok! Hajnal óta próbálom eltussolni a tegnap esti balhétokat, ami rohadtul nem egyszerű feladat tekinttel a sok tanúra, de miért is érdekelne már ez titeket?! Szartok nagyívben az egészre! De tudjátok mit? – túrt bele idegesen sűrű fekete hajába, aztán mély levegőt véve így folytatta: – Engem sem érdekel. Elegem van belőletek! Rühellem a zenéteket, a dalszövegeitek pedig egyszerűen szánalmasak. Persze az agymosott tinik mindent bevesznek, csak jól kell tálalni. De nélkülem sehol sem lennétek, és ezt ti is nagyon jól tudjátok. Viszont mostantól megváltozik a helyzet: ki vagytok rúgva!

– Mi? – háborodtak fel a fiúk. – Nem rúghatsz ki!
– Több lemezt adtunk el idén, mint bármelyik más banda. Nem hinném, hogy az ügynökség szeretné elveszíteni a legjövedelmezőbb ügyfeleit! Ehhez még lesz egy-két szavuk a főnökeidnek! – fenyegetőzött egyikőjük, miközben a telefonját kereste, hogy hívhassa az illetékest.
– Telefonálj csak – mondta Ashton hűvösen, majd feltette a napszemüvegét, és lassan elindult kifelé.

***

Ephram a Club Vic bárpultjánál üldögélt, szüntelenül az italát bámulva. Mintha csak arra várt volna, hogy a nagyon erős koncentrálás hatására a felszálló szén-dioxid molekulákból kirajzolódik a fél éve feltett kérdésére a hőn áhított válasz. De csalódnia kellett. Nem látott semmit. Elkeseredetten nyúlt az ital után, és egy szempillantás alatt lehúzta a pohár tartalmát. Egyáltalán nem ízlett neki, ennek ellenére rendelt még egyet a csapostól.

Raquel rögtön észrevette a pultnál búslakodó barátját, és egyenesen odasietett.
– Utálom a bátyádat – foglalt helyet morcosan közvetlenül Ephram mellett. A srác megvonta a vállát, és egy újabb italt gördített le a torkán.
– Nem vagy vele egyedül.
– Nem lesz ez egy kicsit sok? – kérdezte aggódva a lány, de Ephram ismét csak a vállát vonogatta. Aztán kért még egyet.

– Szabad az asztalunk – lépett mögéjük mosolyogva Travis Baide, azaz Trent Hannen. Tizenkét évvel ezelőtt többek között ő is tanúskodott Leonardo Toreno ellen, ezzel nem kis veszélynek kitéve magát. A hatóságok őt is bevonták a tanúvédelmi programba, új személyazonosságot kapott, és új helyen új életet kezdett. Az évek során új munkahelyet, új ismerősöket, barátokat szerzett, miközben mindenkinek hazudnia kellett korábbi életéről. Ez persze nem esett olyan nehezére. Ő maga is szeretett volna végleg megszabadulni a múltjától, újra kezdeni mindent és jóvátenni a hibáit.

– Te mit keresel itt? – pattant fel meglepetten Raquel a bárszékről. – Azt hittem, ma is dolgozol.
– Igen, úgy volt. De Logan megkért, hogy cseréljünk műszakot. Holnap kirándulni mennek a gyerekekkel – magyarázta Trent.
– Remek – vágott gúnyos fintort Raquel. – Ők jól szórakoznak majd, én meg ezek szerint ismét egyedül töltöm a hétvégét. Muszáj mindig cserélned velük?
– Muszáj mindig ilyen önzőnek lenned?
– Nem vagyok önző. Hónapok óta ez lett volna az első közös hétvégénk, erre neked muszáj műszakot cserélned!
– Sajnálom, de nem fogok nemet mondani egy háromgyerekes családapának.
Trent egy csókkal megpróbálta jobb kedvre deríteni morcos barátnőjét, aztán átkarolta, és az asztalukhoz vezette.

Közel négy éve már annak, hogy Raquel és Trent – kisebb – nagyobb megszakításokkal – egy párt alkotnak. Tulajdonképpen egy meghibásodott liftnek köszönhetik, hogy egymásra találtak. A lány teljesen véletlenül keveredett a Trent Hannent rejtegető Flintrock városába.

A barátnőivel egy fellépésre siettek, de teljesen eltévedtek az egymást keresztező autópályák sűrűjében. Hiába volt az autóban beépített fedélzeti navigációs rendszer, kétszer is rossz helyen hajtottak le. Késésben voltak, az éjszaka pedig egyre fenyegetőbben közeledett. Mindannyian fáradtak és idegesek voltak, kezdtek bepánikolni. Ekkor döntöttek úgy, hogy jobb lesz, ha megszakítják az útjukat, lemondják az esti fellépésüket, kivesznek egy szobát és kipihenik magukat. Aztán másnap majd útbaigazítást kérnek.

Azonban a másnap sem kezdődött túl jól. Útra készen, csomagjaikkal a motel liftjére vártak, ami nyikorogva-zökkenve ugyan, de végül elérte az emeletüket. Mindannyian beszálltak, mit sem sejtve az elkövetkezendő négy és fél óra szörnyű megpróbáltatásairól.
A lift megugrott fölfelé, de olyan erővel, hogy a lányok elvesztették az egyensúlyukat, és elestek. A következő pillanatban zuhanni kezdett.
A félelemmel teli sikításokat egy csikorgó robaj nyelte el, és két emelet között hirtelen ismét megállt a lift.

Természetesen a vezetőség azonnal értesítette a karbantartókat, de a lányok kiszabadításához kevésnek bizonyultak. Ekkor hívták a tűzoltókat, akik pár percen belül kiérkeztek a helyszínre, ám még az ő speciális felszereléseikkel is órákba telt kimenekíteni a kétségbeesett hölgyeket. De sikerült nekik. És ennek a mentőcsapatnak volt a tagja Trent is. Amikor összejött Raquellel, és komolyabbra fordult a kapcsolatuk, úgy döntöttek, hogy közös életet kezdenek a fővárosban.

– Tudod, ha nekünk is lennének gyerekeink… – kezdett volna bele Trent a legkényesebb témába, de Raquel közbevágott: mutatóujját az ajkaira helyezte.
– Csss. Ne most, légy szíves.
– Igen – érkezett meg Ephram kissé kótyagosan egy üveg sörrel és egy zacskó chipsszel a kezében -, díjaznám, ha nem kellene végighallgatnom százezredszerre is a veszekedéseteket. Kezd egy kicsit unalmas lenni – mondta, majd feltépte a chipses zacskót, és teletömte a száját a ropogós csemegével.

– Ez max. vita lett volna, nem veszekedés – kortyolt bele az üdítőjébe Trent. – De tudod mit? Mi legalább vitázunk és veszekedünk. Ez is része egy párkapcsolatnak. Azt mondtad, Danielle-lel soha nem veszekedtetek. Talán pont ez volt a baj. Konfliktusmentes kapcsolat nem létezik. Hiszen két emberről van szó, különböző személyiséggel, véleményekkel, érzésekkel. Meg kell beszélni a problémákat, nem a szőnyeg alá söpörni. A ki nem mondott szavak egy idő után nyomasztóvá teszik a mindennapokat, és teljesen elhidegülhetünk a párunktól. Valószínűleg Danielle-nél is ilyesmi játszódhatott le. Tűrt és tűrt, nem mutatta, hogy valami baja lenne, vagy csak neked nem tűnt fel, aztán egyik napról a másikra robbant a bomba: egy szó nélkül lelépett és eltűnt.

– Rae-Rae-jel elég sokat vitázunk. Előfordulnak bizony elég heves szócsaták, amik veszekedésbe torkollanak, és aztán jön az ajtócsapkodás. Nem mondom, hogy ez a normális, talán pont mi vagyunk a másik véglet, de egyszerűen szükségét érezzük annak, hogy beszámoljunk az álláspontjainkról. Jól mondom?
Raquel bólintott. – Elég sokszor másképp látjuk a dolgokat, ezért próbáljuk megértetni a másikkal a gondolkodásmódunkat.
– Így van. Itt van például ez a gyerek-téma. Huszonkilenc éves, megértem, hogy még a karrierjére akar koncentrálni, de jó lenne tisztázni, hogy akar-e a későbbiekben egyáltalán babát, mert ha nem, akkor bármennyire is szeretem, jobb, ha még most válnak szét az útjaink. Harmincnégy múltam, és semmi másra nem vágyom jobban, mint egy családra.

Ephram az italáért nyúlt és önkéntelenül is elvigyorodott. Trent követte a példáját.
– Igen, tudom, hogy ez viccesen hangzik az én számból, mikor anno magamon kívül rohadtul nem érdekelt senki és semmi, de azt hiszem, Travis Baide-ként sikerült felnőnöm. És piszkosul irigylem Kistesót, amiért neki már mindez megadatott!

Ashton telefonnal a fülén lépett be a Vic ajtaján idegesen magyarázva valamit. Egy bólintással köszöntötte a pultnál flörtölgető csapos haverját, majd szabad kezét a szájához emelve jelezte neki, hogy a szokásos italát kéri. Nem törődve az őt figyelőkkel, hangosan és tagoltan magyarázott tovább, miközben gyors léptekkel közelített a törzsasztalukhoz, ahol az öccse, Raquel és Trent már elfoglalták a helyeiket.

– Egy pillanat – emelte fel mutatóujját a menedzser, és egy hosszú, cifra káromkodással elküldte a vonal másik végén lévő személyt melegebb éghajlatra, majd mielőtt az még válaszolhatott volna, teljes erejéből hozzávágta a telefont a falhoz. A készülék hatalmas csattanással hullott apró darabjaira.

– Asszem, munkanélküli lettem – huppant le a sarokbokszba, miután lekapta a pincér tálcájáról az italát. Majdnem az üveg teljes tartalmát azonnal le is gördítette a torkán. – Én vagyok a legjobb ügynökük, és három tehetségtelen hülye gyerek miatt, akik ráadásul nekem köszönhetnek mindent, képesek voltak kirúgni! Hát ezt nem hiszem el!
Elvárt volna egy kis együttérzést a társaságtól, ők azonban halvány jelét sem mutatták a sajnálatuknak. Ephram hüvelykujjával kaparászta a sörösüveg címkéjét, a párocska meg inkább egymás szájának még alaposabb megismerésére törekedett.
– Tudom, hogy mostanában elég szemét voltam, de azért egy kicsit sajnálhatnátok – nézett rájuk Ashton bosszúsan, majd morgolódva kiürítette az üveget. Egy ideig sóhajtozva bámult maga elé, és borzasztóan elmerült az önsajnálatban. A következő pillanatban azonban öccsére emelte a tekintetét, és rájött, hogy ez nem vezet sehová, ráadásul tönkre tenné a gondosan kialakított imidzsét. És az utóbbi volt a nyomósabb indoka.

– Hello, Barbie! – köszöntötte Ash széles vigyorral Rebecca Collizzit, aki a maga rózsaszín cukiságában tipegett feléjük. Körülötte édeskés parfümfelhő lengedezett.  – Hol hagytad Kent? Csak nem a pink kabriót parkolja le?
– Ha-ha, Ashton, marha vicces – felelte a lány kissé feldúltan, aztán beljebb tessékelte a srácot, hogy ő is leülhessen. – Gratulálok, megnyerted a fogadást. Szakítottunk.
– Igeeen! – kurjantott fel Ashton diadalittasan, miközben valami győzelmi táncnak tűnő ritmikus mozgást végzett. Aztán feltérdelt az ülőkére és a klub alapzaját túlkiabálva adta le a rendelését a csaposnak. – Tudtam, hogy nem húzzátok három hónapig – fordult vissza Beccához szinte letörölhetetlen vigyorral a képén.
– Jézus, Ash, hogy lehetsz ennyire érzéketlen tapló?! – förmedt rá Raquel.

– Ja, bocsi – nézett újfent a mellette ülő lányra -, nem akartalak megbántani. Sajnálom, hogy szakítottatok – mondta, és abban a pillanatban őszintének tűnt a hangja. Ezt követően azonban túljátszott érdeklődése leleplezte. A szakítás körülményeivel kapcsolatosan záporozó kérdései közepette pókerarcát győzelmi mosolyra váltotta, ami végül fojtott nevetésbe torkollott. – Ne haragudj, de rohadtul nem bírtam a tagot. Örülök, hogy nem rontja többé itt a levegőt. Egyébként meg egyértelmű volt a győzelmem. Abszolút nem volt hozzád való a csávó.
– Ez igaz – bólogattak szinkronban a többiek. – Mindannyian tudtuk, hogy nem húzzátok sokáig.
– Szuper – sóhajtozott Becca. – Akkor miért nem szóltatok erről korábban? Mondjuk mielőtt fogadtam volna ezzel az idiótával, hogy kibírjuk egymás mellett három hónapig? – vágta nyakon a még mindig vigyorgó Ashtont, aztán ő is elmosolyodott.
– Mi szóltunk – nevetett fel Trent. – De annyira biztos voltál a dolgodban, hogy meg sem hallottad a hozzád intézett szavakat.

Az Ashton által rendelt italok kisvártatva megérkeztek, és Trent kivételével mindenki magához ragadott egy poharat.
– Tulajdonképpen nem is tudom, miért vonzódtam Kenhez – elmélkedett két korty között hangosan a vöröske. – Ha jobban belegondolok, még csak nem is az esetem.
– Ó, dehogynem! – vágta rá az ifjabbik Miller. – Kellően ki volt tömve a pénztárcája ahhoz, hogy az eseted legyen.
– Ezt most nem veszem sértésnek, mert végül is igaz – villantotta fel tökéletes fogsorát Becca, aztán mindannyian felnevettek. – Na, jól van – csapta össze két tenyerét a vörös hajú lány, miután fenékig ürítette a poharát -, akkor mielőtt még szokás szerint belelendülnétek a volt pasijaim, illetve szerény személyem cikizésébe, megkérlek titeket, hogy legalább a ma este folyamán hanyagoljátok a témát.
– Beteg vagy, Cukkerka? – pillantott rá meghökkenve Ash. – Te imádsz a középpontban lenni!
– Ez igaz, de a horoszkópom azt írta, hogy figyeljek oda jobban a barátaimra és törődjek többet velük. Úgyhogy most tiétek a pálya! Meséljetek, mi a helyzet veletek?

– Semmi különös – felelte Ephram. – Danielle-t még mindig nem érem el, fogalmam sincs, hol van, és miért hagyott el. Bár Travis párkapcsolati szakértőnknek van egy remek teóriája. Továbbá az előbb említett személy és barátnője újfent a gyerek témán lovagol, valamint Mr. Tökéletes elvesztette a munkáját. Csak a szokásos – ásítozott.

– Kirúgtak? – fordult meglepetten Becca a mellette ülő srác felé. Ashton egy gyors vállrándítást követően mosolyogva bólintott. – Hát, ahogy látom, nem viselt meg túlságosan.
– Először baromi rosszul esett, de itt iszogatva átgondoltam az egészet, és rájöttem, hogy ezzel csak ők szívták meg. Nélkülem lehúzhatják a rolót. Én vagyok a legjobb!
– Jól van – bökte oldalba a lány -, az egódnak nem esett baja.
Ashton elvigyorodott.
– Persze, hogy nem! Már tudom is, mihez fogok kezdeni: beindítom a saját ügynökségemet. Csak szükségem lenne némi alaptőkére.
– Meg egy-két tehetséges ügyfélre, nem gondolod? – piszkálódott Raquel.
– Na, ja. Talán, ha megkérem Zoet… vagyis Cadie-t…

– Arról ne is álmodj, haver – ingatta a fejét Trent. – Nem hiányzol neki.
– Igazából egyikünk se hiányzik nekik – mondta kissé letörve Becca. – Olyan ritkán jelentkeznek! Gyönyörű város, hatalmas ház, harmonikus házasság, egy tündéri kislány, új barátok. Ah, irigylem őket. Tökéletes az életük!
– Talán még sem olyan tökéletes – mutatott Trent elkomorult arccal a bárpult mögötti falon lévő hatalmas tévé képernyőjére. – Van egy olyan érzésem, hogy itt még komoly gondok lesznek.

Preston kényelmesen a karfára támaszkodott, csak bal kézzel tartotta a kormányt. Ötórányi autóút után végre megpillantotta kedvenc városának toronyházait, és mérhetetlen boldogság töltötte el. Ez volt számára a nap fénypontja: ahogy jóleső izgatottsággal térhet haza a családjához, akikért rajongott. Jókedve percről percre nőtt, alig várta már, hogy magához ölelhesse gyönyörű kislányát, és hosszú, forró csókkal köszöntse imádott feleségét.

Jobbra kanyarodva ráhajtott a lehajtóra, majd mikor a közlekedési lámpához ért, lassított, leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a kora nyári, langyos szellő simogassa az arcát.
Amíg a lámpa zöld jelzésére várt, az ujjaival a kormánykeréken dobolta a rádióból szóló zene ütemét, közben pedig a dal refrénjét énekelte.
Egyszerűen imádta az új életét, imádott Tyler James lenni; építész, férj, apa. És persze a Herceg.

A szabadjelzést követően besorolt az araszoló városi forgalomba, majd nyugtalanul pillantott a műszerfalba épített digitális óra kijelzőjére: 15:49. Tizenegy perce van arra, hogy átverekedje magát a délutáni csúcsforgalmon és időben megérkezzen az általános iskola épületéhez.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve sávot váltott, az első kereszteződésnél lekanyarodott, és amilyen gyorsan csak mert, ide-oda cikázva belevetette magát a mellékutcák sűrűjébe.

***

Az óra végét jelző csengő éles hangja az egész iskolaépületet átjárta, és hirtelen felszabadult gyermekzsivaj töltötte be az előbb még csendes termeket, folyosókat. A gyerekek táskáikat hátukra kapva vidáman szaladtak ki az iskolából. Végre itt a hétvége, nem kell korán kelni, kipihenhetik a tanulás fáradalmait.
Néhányan még meg-megálltak az udvaron beszélgetni, egy-egy pletykát tovább adni, vagy épp bevallani egymásnak régóta titkolt érzelmeiket, de a legtöbben már boldogan indultak haza.

***

Preston elhaladt egy lakótelep előtt, majd maga mögött hagyott egy benzinkutat. Az utca végén egy meredek bal kanyar következett, ahol veszélyesen közel keresztezte egy kikanyarodó autó útját. Picit elrántotta a kormányt, aztán parkolóhelyet keresvén lassított a tempón.
– Nem is rossz – mosolygott elégedetten, miután leállította a motort. A vörös digitális számok 16:03-at mutattak. Magához vette az anyósülésen heverő telefonjait – melyek közül az egyik nem éppen egy átlagos készülék volt -, és futólépésben elindult az iskola irányába.

***

Egy szőke copfos kislány az osztálytársával és annak édesanyjával csevegett az iskola bejárata előtt. A délután további részét náluk fogja tölteni, ugyanis az ő anyukája még dolgozik, az apukája pedig valami konferencián van egy messzi nagyvárosban. Legalábbis ő még így tudja.
– Indulhatunk? – kérdezte kedvesen Mrs. Crane.
A gyerekek bólintottak, miközben lelkesen mesélték tovább a nap eseményeit.

– És tessék elképzelni… – vette át a szót barátjától Maxime, de már nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert amint megpillantotta az úttesten átrohanó férfit, örömteli sikoltozásban tört ki. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába a meglepődöttségtől, de aztán fülig érő szájjal szaladt egyenesen édesapja védelmező karjai közé.

– El sem hiszed, mennyire hiányoztál, pici lány!
– Te is nagyon hiányoztál! – nézett csillogó szemekkel édesapjára. Nem akarta elhinni, hogy valóban itt van. Hisz’ úgy volt, hogy csak a jövő héten érkezik.
– Már nem bírtam tovább nélkületek. Muszáj volt lelépnem – válaszolt Preston a fel nem tett kérdésére, majd puszit nyomott mosolygós arcára.  Miután sikerült nagy nehezen lehámoznia magáról a kislányt, pár szót még váltottak Crane-ékkel, aztán elköszöntek, és a kocsihoz indultak.

– Még be kell ugranom az irodába, de maximum tíz perc. Utána egyenesen megyünk a zenesuliba.
– Rendben – pattant be az autóba Maxime, és azonnal birtokba vette a fedélzeti zenedobozt. Gyorsan bepötyögte a keresőbe a kívánt dalt, és mire az édesapja is beszállt, már fel is csendült egy játékos dallam.
– Sheldonnal ez a kedvenc zenénk – magyarázta a különös dalválasztást, miközben becsatolta a biztonsági övet.
– Miért lógsz folyton ezzel a Sheldon gyerekkel? – kérdezte Preston, miután sebességbe tette a kocsit, és a belváros felé lavírozott a forgalomban. Maxime lehalkította a zenét, és furcsán nézett édesapjára. Mégis milyen kérdés ez? Hát nem elég egyértelmű?
– Mert barátok vagyunk.
– Aham. Csak aztán nehogy ennek a nagy barátkozásnak valami más legyen a vége.

– Jaj, apa! Nyolcéves vagyok. Nyugodj meg, nem dugom a nyelvem egy fiú szájába se! Egyrészt azért, mert tök undi, másrészt meg legalább 278 féle baktériumtörzs lakozik a szájüregben. Bőven elég nekem a sajátom, nem kérem a másét.
– Hé, hé, hé, pici lány, honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Preston őszinte döbbenettel.
Maxime arcán huncut mosoly jelent meg.
– Milyeneket? Nem egy embert láttam már a környezetemben csókolózni. Mellesleg Roxie is részletesen beszámolt arról, hogyan smárolt Patrickkel.
– Mi? – pillantott még meglepettebben kislányára, majd rosszallóan megrázta a fejét. – Azt hiszem, túl sok időt töltötök együtt. Egyébként nem is tudtam, hogy összejött Patrickkel.
– Nem is. Csak csókolóztak. Kétszer.
– Remek… És a baktériumos rész?
– Ja, hát azt egy dokumentumfilmből tudom.

A DEM Ltd. impozáns, modern épületben kapott helyet Sun Hill belvárosában. A hatalmas, üvegborítású építészeti központ vakítóan verte vissza a tűző Nap sugarait. Preston a kocsiból kiszállva ismét büszkén tekintett munkájára, majd kislányát kézen fogva határozott léptekkel közelített a bejárat felé.
Maxime ámulattal figyelte az óriási épületet. Megpróbált a legfelső emeletig kémlelni, de egészen beleszédült a látványba, és hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Preston nevetve húzta vissza.
– Úgy csinálsz, mintha először látnád.
– Imádom ezt a helyet – mosolygott a kislány, és beszaladt az ajtón.
A portán, mint általában mindig, most is csöngött a telefon, ám péntek lévén már alig pár ember tartózkodott csupán az irodaházban. Maxime illendően köszönt a monitor mögött ülő hölgynek, majd a lifthez szökdécselt, és megnyomta a hívógombját.

Mire édesapja odaért, a felvonó meg is érkezett. A kitáruló ajtók mögül egy magas, szigorú tekintetű, öltönyös férfi lépett ki, aki Maxime-mel egyetemben igencsak meghökkent. Nem számítottak egymásra.
– Oh, Dane, remek! Reméltem, hogy még bent talállak – üdvözölte főnökét Preston.
– T.J., hát, te mit keresel itt? Már megint…?
– Még mielőtt leordítanád a fejemet, nézd meg ezt!
Preston a farzsebéből előhalászott egy flash-meghajtót, majd széles mosollyal az arcán átnyújtotta felettesének. Dane Daniels egy ideig elgondolkodva forgatta kezében az adathordozót, aztán megindult a porta irányába, hogy csatlakoztassa az egyik komputerhez. Míg a számítógép az eszköz felismerésén munkálkodott, Preston és Maxime is a pult mögé sétált.

– Hát ez…? – Dane elképedve meredt a monitorra. – Úgy tudtam, az Elkind Corp. nyerte meg a pályázatot.
– Hogyne. Csakhogy azóta új emberek kerültek az igazgatótanácsba. Tudod, volt egy kisebb balhé Arch körül, és az új főnökségnek nem tetszettek az Elkindos tervek. Szóval Walt tegnap megkeresett a továbbképzésen, hogy nagyvonalakban skicceljek már fel nekik néhány ötletet. Megtettem. Még este bemutatta a vázlatokat a többi fejesnek, akiknek valószínűleg elnyerte a tetszését, mert ma reggel már egy szerződéssel kapcsolatos e-mail fogadott. Mondjuk meglepett, hogy nem nektek küldték, de legalább volt okom hazajönni – vigyorgott.

– Persze, mert egy e-mailt nem lehet továbbítani, ugye? – Daniels egy félmosoly kíséretében barátságosan vállon veregette alkalmazottját. – Na, jól van. Most kivételesen nem harapom le a fejed, mert itt van a lányod, ráadásul ez egy hatalmas lehetőség a cégnek. Viszont, ha még egy továbbképzésről megszöksz, kénytelen leszek felfüggeszteni téged. Tyler, szerezd már meg azokat a nyamvadt pontokat!
– Jól van, ne aggódj! Még lesz lehetőségem az év végéig összegyűjteni őket.
– Rendben. Nem szeretnék megválni az egyik legjobb tervezőmtől.
– Nem is kell. Mi most viszont mennénk – kapta ölbe a pici lányát Preston. – Majd hétfőn találkozunk.
– Kellemes hétvégét! Üdvözlöm Cadie-t!
Preston elmosolyodott. – Átadom.

Háromnegyed öt után pár perccel az éjfekete színű Aston Martin egy zeneiskola parkolójába fordult be. Alighogy az autó megállt, már csapódott is mindkét ajtó, és a kiszálló páros eszeveszett rohanásba kezdett a bejárat felé.
Nagy a tét! Aki elsőként érinti meg a kilincset, az választhat rajzfilmet az esti mozizáshoz. Maxime minden erejével a győzelemért küzdött, annak ellenére, hogy korábban meglehetősen kritikusan nyilatkozott a mesékről.

– Szerintem unalmasak, mert mindig mindegyikben ugyanaz történik, és mindig mindegyik ugyanúgy végződik: a jó legyőzi a rosszat, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Blööö…
– Tudod, pici lány, én meg pont ezért szeretem őket annyira, mert mindig boldogan érnek véget. Sajnos a valóélet kegyetlenebb, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Minden szálat önző, gonosz emberek mozgatnak, lényegében ők irányítják ezt a világot. És bizony itt nem érvényes a jó mindig győzedelmeskedik elv. A tisztesség sem számít sokat. Ahogy legtöbbször az igazság sem ér semmit. Gyakran diadalmaskodik a gonosz. Túl gyakran. Az élet szívás, de azért van pár dolog, ami mégis csodálatossá teszi. Például közéjük tartozol te is, pici lány!
Na, de tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy ne utáld a happy endet, inkább örülj neki. Örülj annak, hogy a főhős, még ha nagy nehézségek árán is, de le tudja győzni az elé gördülő akadályokat. És legyen ez a példa előtted, ne törődj semmi mással! Higgy abban, hogy a te történeted is boldogan ér majd véget! Mert én hiszek benne. Hiszem, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is van kiút, hogy képesek vagyunk küzdeni és megvalósítani a céljainkat.

– Nyerteeem!
– Jól vagy? – érkezett meg két lépéssel lemaradva Preston a levegő után kapkodó lánya mellé.
– Semmi bajom. Csak túl gyorsan futottam.
– Az biztos! Simán lesprinteltél – bólogatott elismerően. Maxime hirtelen átkarolta a büszke édesapa lábát, majd pici kezét a tenyerébe csúsztatta, és együtt indultak befelé.
A folyosó végén lévő ajtó mögül vidám énekszó hallatszott lágy zongorakísérettel. Azonnal felismerték a dallamot, és mosolyogva pillantottak egymásra.
Preston óvatosan benyitott a terembe. Nem akarták megzavarni az órát, csak a terem végében megállva szerették volna élvezni a négyes csoport szolfézs órájának utolsó tíz percét. Azonban az egyik kis tanítvány az érkezésük után nem sokkal már fel is fedezte őket, miközben hátrafordult, hogy társának átadjon egy papírfecnit.
– Tyler! – harsogta túl az éneklőket a fiú. A név hallatán mindenki feléjük fordult, aztán a padból felpattanva a csoport nagy része sikítozva megrohamozta a vendégeket.

Prestonról egyik pillanatról a másikra fürtökben lógtak a gyerekek, Maxime pedig ijedtében a zongoránál ülő édesanyjához sietett.
– Már nagyon várom a tábort! Ugye megint lesz csoportverseny?
– És bátorságpróba?
– Megint elmegyünk a csúszdaparkba, ugye?
– És minden este lesz tábortűz, igaz? – Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel faggatták Prestont a gyerekek a nyári zenetáborral kapcsolatban. Idén lesz az ötödik alkalom, hogy megrendezésre kerül az évről-évre egyre népszerűbb két hetes tábor, amelyet a DEM Ltd. szponzorálásával Jamesék a zeneiskolával közösen szerveznek a hangjegyek világát kedvelő kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
– Lesz minden, csak engedjetek el! – nevetett Preston, miközben próbálta lefejteni magáról a srácokat, elég kevés sikerrel. De felesége a segítségére sietett.

Miután az utolsó gyerkőc is nagy nehezen elhagyta a termet, a pár összeölelkezett, és forró csókot váltott egymással. Maxime somolyogva settenkedett melléjük.
– És még csodálkozol, honnan tudom, hogy kell csókolózni.
Zoe a megjegyzést hallva kuncogni kezdett, de Preston nem engedte, hogy elhúzódjon. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, hogy megtalálja a lányát, aztán bal kezével a fal felé fordította a kis szőkeséget.

– Hú, de hiányoztál! – súgta Zoe a párja fülébe, és adott még egy puszit az arcára. – Azt hittem csak jövő héten jössz.
– Igen, úgy volt – felelte kisimítva egy kósza tincset kedvese homlokából -, de baromira untam az egészet, és nem mellesleg már nagyon hiányoztatok.
Maxime a tanári asztalon talált magának egy üres papírlapot meg némi írószerszámot, és leült rajzolni.
– Dane nem fog kiakadni, hogy megint csak úgy otthagytad a továbbképzést? – sétáltak vissza együtt a zongorához.
– Ezen már túl vagyunk – mosolygott. – De szereztem egy jó kis melót a cégnek, úgyhogy egy ideig békén hagy ezzel. Legalábbis remélem. Ja, majdnem elfelejtettem! Üdvözletét küldi.
– Összejöhetnénk velük valamelyik hétvégén egy grillpartira, mit szólsz hozzá?

– Igen, az tényleg jó lenne – válaszolt Preston a zongorához ülve, és belekezdett legújabb szerzeményébe. Maxime a dallam hallatán egy rövid időre felfüggesztette a rajzolást, és rajongva figyelte édesapja játékát.
–  …Hihetetlen, hogy így repül az idő,
  Hisz’ még csak most bújtál elő,
 Mosolygós pici lány….

Egy felpörgött tinilány hirtelen mozdulattal tépte fel a terem ajtaját, és szakította félbe Preston előadását. – Cadie!
A bent tartózkodók mind összerezzentek.
– Úristen! Roxie, a frászt hozod ránk! – dorgálta tanítványát Zoe.
– Bocsi, de ez most életbevágóan fontos!
– El tudom képzelni – vigyorgott rá Preston. – Elfogyott a körömlakkod?
– Haha, nagyon vicces. Egyébként most, hogy így mondod, mintha a fekete kifogyóban lenne. A múltkor Shellyvel a plázában voltunk és…
– Roxie, a lényeget! – szólt rá határozottan Zoe. Jól ismerte már a lányt. Roxane Silverit szinte lehetetlen lelőni, ha belekezd egy sztoriba. – Mi olyan életbevágóan fontos?

– Bocsi, imádok elkalandozni meg összevissza fecsegni. Szóval az van, hogy lesz ez a koncert, tudod, Cadie, amiről meséltem is neked múlt héten, és sikerült szereznünk jegyeket tök jó áron és… Ezt egyszerűen lehetetlen kihagyni! Anyáék viszont tuti, hogy nem engednek el. Hiszen tudjátok milyenek! – forgatta szemeit, majd kérlelő hangnemre váltva így folytatta: – Arra gondoltam, hogy azt mondom nekik, ma este Maxime-re vigyázok, mert ti elmentek vacsorázni vagy valami jótékonysági bálba, ezt majd még hazafelé pontosítom, és… hát, öhm… szeretnélek megkérni titeket, hogy falazzatok nekem. Ugye megteszitek? Lécci, lécci, lécci!

Zoe némán pillantott férjére, és igyekezett kitalálni vajon ő hogyan vélekedik a dologról. Mint szülő, nem szívesen menne bele, ugyanakkor emlékszik még arra, milyen volt tizenhat évesnek lenni. Preston felállt, és egy puszi kíséretében átkarolta párját.
– Tudod, Roxie – kezdett bele ijesztően komoly hangon -, mikor én voltam tini, hazamentem a suliból, megcsináltam a leckét, esténként pedig a kötelező olvasmányokat bújtam. Nem jártam ilyen „kihagyhatatlan” bulikba, és nem is éreztem szükségét, hogy ilyen helyeken töltsem az éjszakáimat. Neked sincs rájuk szükséged, inkább maradj otthon, és készülj az év végi dolgozatokra.

Roxie-t teljesen ledöbbentették az elhangzottak, de még Maxime is elcsodálkozott. Valahogy egyikük sem ilyen válaszra számított. Mindeközben Zoe remekül szórakozott, alig tudta visszafojtani a nevetését, és rövidesen Preston szája sarkában is feltűnt az a kis huncut mosoly.
– Legbelül éreztem, hogy csak szórakozol velem, de olyan hitelesen adtad elő! Gonosz vagy, T.J.! Egyébként tudod mit? Szerintem te voltál a legnagyobb partiarc a gimidben. Nem is! Inkább a rosszfiú, akiért titkon minden csaj odavolt meg vissza. És fogadjunk, hogy még bandád is volt! Na, eltaláltam, ugye?
– Á, a közelében sem jársz – hazudta pajkos mosollyal.
– Na, mindegy. Akkor falaztok nekem? – kérdezte a tinilány hatalmasra kerekedett kiskutya szemekkel. – Tudjátok, hogy megbízható vagyok, és nem csinálok semmi hülyeséget. Megígérem, hogy időben hazamegyek, és a legközelebbi randis estéteken ingyen vigyázok Maxime-re!
– A múlt hónapi telefonszámla után már épp ideje – kacsintott Preston.
– Ops, bocsi – pirult el a lány. – De nem volt pénz a kártyámon, és pont akkor voltam totál bezsongva a…
– Oké, nem akarom tudni. Ha megígéred, hogy nem avatod be a lányomat a még nagyon nem neki való tini dolgaidba, nem piálsz és időben hazamész, akkor falazok neked. Ha valami gáz van, engem hívsz. Ha épségben hazaérkeztél, dobsz egy SMS-t. Elfogadhatóak a feltételek?

– Teljes mértékben! – ujjongott Roxie, és mindenkit egyesével magához ölelt. – Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Maxime, neked vannak a legeslegjobb szüleid a világon!
– Tudom – mosolygott büszkén a kislány.
– Na, én mentem is. Még egyszer nagyon köszi! Imádlak titeket! Ha nagy leszek, meghálálom.
– Roxie, az órával mi lesz? Nem maradsz? – szólt Zoe a rohanó lány után.
– Nem, mert Shellyék már várnak. Még be kell szereznünk pár dögös cuccot. Majd jövő héten bepótoljuk, oké? Így ma te is leléphetsz hamarabb. Csináljatok valami közös családi programot. Oh, igen! – szaladt még vissza gyorsan a folyosóról. – Tyler, lehetek csoportvezető a táborban? Lécciii!
Prestonból kitört a nevetés. – Lehetsz, csak menj már!
– Juj, de jó! Köszi! A tábor a legjobb az egész nyárban! Alig várom! Na, de most már tényleg lépek. Sziasztok!

Zoe sejtelmes mosollyal az arcán párjához lépett, lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát, és hosszan a szemébe nézett.
– A saját lányodat is ilyen könnyen elengeded majd bulizni?
– Nem – rázta a fejét. – Bezárom a szobájába, és huszonegy éves koráig ki sem jöhet onnan.
Maxime vidám vállrándítással konstatálta édesapja kijelentését, majd felállt az asztaltól, és a szülei kezébe nyomta legújabb rajzát.
– Szeretem a szobámat.

Zoe kedvesen megcirógatta gyermeke arcát, mire a kislány hirtelen mindkettőjüket átölelte. Nem szólt egy szót sem, csak egyre szorosabban bújt hozzájuk, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ők a szülei. Ha lehetne, sem kívánhatna magának jobb családot.
Zoe és Preston szinte ugyanabban a tizedmásodpercben simította végig Maxime szőke tincseit. Ujjaik a mozdulatsorban összefonódtak, tekintetük egybeolvadt, majd egyetlen, mindennél jobban szeretett gyermekükre pillantottak. Mindhárman ugyanazt érezték: szerettek volna elveszni ebben a tökéletes pillanatban, meghosszabbítani az idők végezetéig, az utolsó nap utolsó másodpercéig, örökre az időkbe zárva.

***

A kis család a hétvégi nagybevásárlást követően végül hatalmas csomagokkal tért haza kertvárosi otthonába. Prestont érte az a megtiszteltetés, hogy becipelje az élelmiszerekkel teletömött papírzacskókat. Persze azért a lányok nem hagyták cserben. Előreszaladtak, hogy az ajtók kitárásával egy kicsit megkönnyítsék a dolgát.

Alighogy beléptek az ajtón, hófehér kuvaszuk, Angel fölugrott a nappali szőnyegéről, és eléjük rohant végig az előszobán. Maxime azonnal üdvözölte kedvenckéjét, megpaskolta az oldalát, majd megvakargatta kicsit a nyakát, miközben a kutya sebesen csóválta a farkát örömében. Preston is szabadkezével megsimogatta az eb fejét, aztán a konyhába sietett, hogy minél előbb megszabadulhasson terhétől.

Miután mindent a helyére pakoltak, Zoe nekilátott a vacsorakészítésnek, a többiek pedig, hogy ne legyenek láb alatt, a hátsó udvaron Angellel játszottak. Míg az étel a tűzhelyen főtt, Zoe az ablakból figyelte szeretteit.
Ahogy a kuvasz visszaért a bottal, Preston rögtön felkapta, elhúzta párszor Angel orra előtt, majd újból erőteljesen elhajította. Mint a villám, vetette magát utána a kutya, de most megpróbálta még a levegőben elkapni a száraz fadarabot. Sikerült is neki, csakhogy pont a medence felett! A jó harmincöt kilós állat hatalmasat csobbant a vízbe.

Prestonból azon nyomban kitört a röhögés, alig bírt talpon maradni. Maxime is önfeledten kacagott, megadta a maximális tíz pontot a produkcióra, aztán a medence széléhez szaladt, hogy segítsen kutyusának. Angel azonban ügyesen megtalálta a létrafokokat. Mire Maxime odaért, már a nem kívánt vizet rázta ki a bundájából, amiből a kislány is kapott bőven. Prestonnak több se kellett, most már a fűben fetrengve röhögött tovább.
Zoe az ételt kavargatva, mosolyogva csóválta a fejét, aztán kikiáltott az udvarra, hogy rögtön kész a vacsora, és jó lenne, ha a kisasszony addigra megfürdene, ha már sikerült összevizeznie magát.

A következő pillanatban Maxime beszaladt az ajtón, egyenesen a fürdőszobába sietett. Gyorsan ledobálta magáról a ruháit, és énekelve beállt a zuhany alá. Preston addig egy törölközővel szárazra törölte az elázott kutyát, majd kézmosás után segített feleségének megteríteni és feltálalni a vacsorát.

Az étkezés igazán jó hangulatban telt, leginkább az udvaron történt eseményekről folyt a csevej, különösen Angel tíz pontos ugrásáról. Preston részletesen elmesélte, vagyis inkább előadta, hogyan is történt az eset, aminek következményeképpen többször is felnevettek az asztalnál. Csak azt sajnálták, hogy nem sikerült megörökíteniük a történteket.

Vacsora után mindannyian átvonultak a nappaliba, és kezdetét vette a szokásos péntek esti mozizás. Maxime egy Disney-klasszikust választott, Az Oroszlánkirályt. Mire megkezdődött a rajzfilm, már kényelmesen bevackolta magát a helyére, és lekapcsoltatta a villanyt.
Zoe sejtette, hogy ebből nem lesz hosszú filmezés, és gyanúja be is igazolódott. Alig fél óra telt el, és a pici lány máris az igazak álmát aludta. De nem csak ő. Preston befeküdt kedvese ölébe, és mindkét karjával átölelve a derekát hallgatta szívverését. A megnyugtató dobogástól pedig még lánya előtt elszenderedett.

Zoe miközben egyik kezével férje sűrű haját simogatta, apró puszikkal próbálta ébresztgetni. Legszívesebben hagyta volna, hadd aludja ki magát, de már teljesen elzsibbadtak a lábai, és különben is, mindenkinek sokkal kényelmesebb lenne odafent a saját ágyában. A tízedik puszi, melyet fülcimpájára adott, végre megtette a hatását. Preston mocorogni kezdett, átfordult a hátára, megrebbent a szemhéja, és lassan kinyitotta a szemét.
– Elaludtam? – kérdezte alig halhatóan, hatalmas, kék szemeivel Zoera tekintve.
– Hamarabb, mint Maxime – mosolygott le rá.
Pár percig szótlanul nézték egymást, majd mielőtt Preston felkelt volna, hogy kislányát felvigye a szobájába, hosszan, gyengéden megcsókolta párját.

Mire Zoe felért az emeletre, Maxime már az ágyában feküdt, egyenletes szuszogással, mélyen aludt. Preston ott állt az ágya mellett, csak állt mozdulatlanul a lányát figyelve, és a világ szinte megszűnt létezni körülötte. Az ő gyermeke volt, az ő pici, ártatlan lánya, aki miatta született erre a világra. Teljes szívéből szerette az utolsó haja száláig.
Könnyű csókot lehelt az alvó kislány fejére, csendesen becsukta az ajtót, majd Zoera pillantva halkan kuncogni kezdett. Hitvese kérdőn meredt rá, nem értette a helyzetet.
– Csak eszembe jutott, mennyire paráztál a nagy bejelentéstől – magyarázta. – Rajtam kívül már mindenki tudta.
Zoe elmosolyodott. – Persze, mert féltem a reakciódtól. Meg különben is még csak huszonegy voltam.

– Akárcsak én – vigyorgott a férfi, aztán magához húzta feleségét, és belecsókolt a nyakába. – Apuci hazatért.
– És ennek anyuci nagyon, de nagyon örül – suttogta selymes hangon beletúrva párja szőke hajába. Ahogy lassan hozzásimult, érezte Preston egyre gyorsuló szívverését és bőrének forróságát. Mélyen az igéző kék szempárba pillantva végighúzta mellkasán az ujjait, majd lágyan a pólója alá csúsztatta mindkét kezét, és megszabadította a ruhadarabtól.
Preston ajka ekkor hirtelen a szájára tapadt, és kezdetét vette egy hosszú, szenvedélyes csókcsata. Teljesen belevesztek.

Testük szorosan összefonódott, Zoe átkulcsolta a lábával Preston derekát, és következő pillanatban már a hálószoba felé tartottak. A heves csókolózást egy másodpercre sem hagyták abba. Preston átcsoszogott a polírozott parkettán, aztán egy laza mozdulattal kitárta a szobájuk ajtaját. Terve, hogy átveszi az irányító szerepét meghiúsulni látszott, ugyanis Zoe makacsul kapaszkodott belé, miközben egyre követelőzőbben csókolt, és addig izgett-mozgott az ölében, míg végül elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott az ágyon.

Kedvese kuncogva fölé hajolt, és leszorította karjait.
– Úgy vélem, nem vagy túl jó tárgyalási pozícióban.
– Ki tárgyal itt?
– Azt hiszed, hogy te!
Zoe kacéran rákacsintott, játékosan végigsimította felsőtestét, majd puha ajkaival lágyan cirógatta a férfiét. Csókjuk egyre forróbbá, szenvedélyesebbé vált.

Hirtelen mindketten felültek, és pihegve gyönyörködtek egymás vágytól csillogó szemeiben. Preston csibészes félmosolyra húzta a száját, Zoe pedig két tenyerébe fogta az arcát, és újból megcsókolta.
– Büntetni kellene ezt a mosolyt.
– Igazán? – kérdezte pajkosan, majd egy gyors mozdulattal maga alá gyűrte feleségét. A mozdulatsor következtében azonban sikerült rátérdepelnie a takaró alatt lapuló távirányítóra, ami azonnal aktiválta a tévékészüléket. – Au!
Zoe halkan felnevetett. Ő felejtette ott reggel, mikor Maxime-mel még visszabújtak picit lustálkodni indulás előtt.

Preston azonban tudomást sem vett a tévéről, de még a nyilalló fájdalomról sem a régi térdsérülése területén, melyet az óvatlan mozdulat okozott. Elindult lefelé Zoe testén, lassan megszabadította ruháitól, gyengéden végigcsókolta szájával a mellét, lapos hasát, csípőjét, majd mielőtt délebbre vándorolt volna, egy név hallatán hirtelen felkapta a fejét. Leonardo Toreno.

A Hotel Azura grandiózus épülete mögött, a lezárt magánparkoló bejáratánál egy negyven év körüli férfi járkált fel s alá, miközben idegesen pillantgatott az órájára. Várt valakit. Pontosabban valakiket. Már biztosan elszívott volna egy fél doboz cigarettát, jegyezte meg magában, ha a szeretője, Ethan kedvéért nem szokott volna le évekkel ezelőtt a dohányzásról. És aminek mellesleg a felesége is kifejezetten örült. De a fenébe is, most piszkosul rágyújtana!

Csak teltek a percek, neki meg egyre emelkedett a vérnyomása. Már azon morfondírozott, hogy visszaszalad a szálloda bárjába, és nyugtató gyanánt magába dönt némi szeszesitalt, ám végül nem kellett tovább várnia. Feltűntek a fényszórók a sötét éjszakában.
Gyorsan a kapusfülkéhez sietett, és megnyomott egy gombot. Az elektromos vezérlésű kapu kinyílt, a fekete színű Mercedes pedig begurult az épület alá süllyesztett parkolótérbe.

A fickó most már teljesen nyugodt volt. Mosolyogva sétált a kocsiból kiszálló utasokhoz.
– Üdv újra köztünk, Leo! – nyújtott kezet. – Hű, de jól nézel ki egy szökött fegyenchez képest! Mondd, mióta tervez Armani rabruhákat?
Torenónak nem volt hangulata ugyan a viccelődéshez, de azért megajándékozta régi cimboráját egy halvány mosollyal.
– Mind itt vannak?
A férfi bólintott.
– Flynn, ő itt Landon – bökött hátra hüvelykujjával Toreno a mögötte álló Hayesre, miután a Collizzitól átvett pisztolyra felszerelte a hangtompítót. – Azt akarom, hogy tájékoztasd a szabályokról.
– De nincs tagfelvétel – jegyezte meg kissé zavartan Flynn.
– És különben sem szeretnék bekerülni a szervezetetekbe – közölte határozottan Hayes, majd félrevonta Torenót. – Csak teljesítem az alku rám eső részét és itt sem vagyok. Ebben egyeztünk meg.
Toreno egy hamiskás félmosoly kíséretében vállon veregette a fiút.
– Azért nem árt, ha tisztában vagy egy-két dologgal – mondta félhangosan, azzal intett a többieknek, és mindannyian megindultak a Hotel Azura alatt kialakított titkos tárgyalóterem irányába. Rendszerint ott gyűltek össze az alvilág főbb vezetői, hogy megvitassák üzleti ügyeiket, illetve megtervezzék a közös tevékenységeiket, a szükséges akciókat.

Toreno és Collizzi egymás mellett haladt a szürke folyosók labirintusában, őket közvetlenül két testőr követte, Collizzi emberei. Flynn pár lépéssel lemaradva mögöttük avatta be Hayest a társaság törvényeibe.
– Tulajdonképpen csak egy valamit kell megjegyezned – kezdte. – Egyes vagy nulla.
Hayes értetlenül bámult rá.
– Egyes vagy nulla – ismételte meg Flynn, és hüvelykujját előbb felfelé fordította, majd a másik kezével hirtelen „lefejezte” azt. – Nyertes vagy hulla. Ha hasznos tagja vagy a szervezetnek, amiben tudsz, segítesz, részt veszel az alkalmankénti közös balhékban, akkor nyert ügyed van. Viszont ha szándékosan meghiúsítod a terveket, sikkasztasz a közös vagyonból, meglopsz egy tagot, vagy netán felnyomod az egész bagázst a zsaruknak, na, abban az esetben lép érvénybe a nulla, avagy hulla, onnantól kezdve halott ember vagy.

Hayes komoran bámult maga elé. Most gondolt csak bele igazán, milyen közegbe is keveredett. Ezek itt mind nagyban játszanak, nagyon nagyban. Fegyverek, kábítószerek, vesztegetések, zsarolások, gyilkosságok. Ezek azok a dolgok, amik nem tartoznak bele az ő tevékenykedési területeibe. Átkozta azt a pillanatot, amikor szövetségre lépett Torenóval. De nem tehetett mást, egyszerűen nem volt más választása.
– Ha jól tudom – szólalt meg pár másodperc elteltével Hayes -, Collizzi meglopta Torenót. Ahhoz képest, most nézd meg, ott sétálnak egymás mellett és beszélgetnek, mint régi jó barátok. Akkor hogy is van ez a szabály?
Flynn elmosolyodott.
– Akadnak kivételek és kiskapuk. De nem mindenki olyan szerencsés, mint Vincenzo. Például Daruvo valószínűleg az utolsó lélegzeteit veszi. Ahogy Sharps is.
– Hogy érted?
– Mondjuk úgy, hogy elég sok van már a rovásukon, és Leonardo részéről elérkezett a megtorlás ideje. Sosem kedvelte őket. De ezzel vagyunk még így egy jó páran. Csak eddig mindenki tűrt a kapcsolataik, meg egyéb előnyös dolgaik miatt.

– Kik vannak az ajtónál? – kérdezte Toreno Flynnt az utolsó forduló előtt, amely már közvetlenül az őrökkel őrzött és fémdetektorral bélelt bejárathoz vezetett.
– Sharps gorillái.
– Akkor kiiktathatóak – jegyezte meg kibiztosítva fegyverét. Amint ráfordultak a bevezető folyosóra, és a két őr tökéletes célpontot nyújtott, Toreno nem hibázott. Mindkettő tompa puffanással terült el a padlón.

Átlépve a fémdetektoros bejáratot, ami azonnal éktelen sípolásba kezdett, Toreno egymás után három-három gyors golyót küldött az íróasztalnál ülő Daruvo és a mellette álló Sharps fejébe.
A terem hirtelen elcsendesedett, és egy pillanatra minden öltönyös arcára döbbenet ült ki. De nem a gyilkosságok miatt. Sokkal inkább Toreno váratlan felbukkanása okozta ezeket az arckifejezéseket.
– Cseszd meg, Toreno, már nem te osztod a lapokat! Ide nem hozhatsz fegyvereket, ez szabály!

Miközben az egyik fickó ezeket a szavakat köpködte indulatosan, Toreno megkerülte az asztalt, elkapta a nyakát, és odavágta a falhoz. Az meglepetésében mozdulni sem tudott, csak a férfi csuklóját próbálta lefejteni valahogy a kezével. Leo tovább szorítva a torkát, egészen közel hajolt a képéhez, és feszülten így szólt:
– Nem szükséges kioktatnod, Hagerty. Ismerem a szabályokat, ugyanis én hoztam őket egytől egyig. De úgy gondolom, tizenkét év sitten rohadás után feljogosíthatom magam a megszegésükre. Főleg, hogy ez a két rohadék folyamatosan keresztbe tett nekem. Ti meg hagytátok. A laposztásról meg csak annyit, hogy még mindig én keverem a paklit, és hidd el, nem a te kezedben lesz a Royal Flush.
Toreno hirtelen elengedte a fickót, aki ezt követően a földre zuhant, és zihálva kapkodott levegő után.

A fémdetektor továbbra is idegesítően sípolt.
– A francba, valaki kapcsolja már ki azt a szart! – rikácsolta ingerülten az egyik klubtag.
– Biztosan van egy közvetlen deaktiválója – jegyezte meg Hayes, és közelebbről megvizsgálta a szerkezetet. Fél perc sem telt bele, s a fülsüketítő zaj megszűnt.
– Mit keres itt ez a kölyök?
Többen is Torenóra néztek.
– Ez a kölyök Landon Hayes, és veletek ellentétben sokat segített abban, hogy kijussak a Nardenből – mondta lesújtó pillantást vetve az asztalnál ülő emberekre.
– Hayes? – kérdezett vissza egyikük, majd megrázta a fejét. – Soha nem hallottam még róla.
– Hát persze, hogy nem. Az Alden név nyilván többet mond nektek – húzta sejtelmes mosolyra az ajkát Toreno, Hayes pedig erősen ökölbe szorította a kezét, így próbálta levezetni hirtelen felgyülemlő dühét, amit az újabb hidegvérrel elkövetett gyilkosságok, de legfőképpen a leleplezése okozott. Hát ennyi. Innentől kezdve már nem csak az FBI, a bűnözői rétegek is arcot társítanak az általa kreált híres-nevezetes Aldenhez.
– Ő lenne Alden? Az az Alden? – kérdezték elképedve, majd páran elismerésüket fejezték ki neki, de Hayest egyáltalán nem érdekelte dicshimnuszuk, gondolataiba temetkezve állt az ajtóban, és azt kívánta, bárcsak sohase helyezték volna át a Nardenbe, akkor most nem kellene itt lennie, nem találkozott volna Torenóval, nem keveredett volna bele ebbe a veszélyes bandába és nem kellene asszisztálnia a mocskos kis játékaikhoz.

– Uraim! – Toreno megköszörülte a torkát, miközben undorral az arcán pillantott az asztalánál heverő holttestekre. Aztán fejével jelzett Collizzi embereinek, hogy tüntessék el őket. A két testőr engedelmeskedett, megragadták a karjaikat, és vércsíkot hagyva maguk után kivonszolták a teremből. Leo az élénkvörös foltokat látva rázni kezdte a fejét, majd egy gyors mozdulattal felpattant az asztalra. – Szeretnék feltenni egy kérdést. – Mindenki feszült figyelemmel nézett rá. – Mi a fene folyik itt?
A teremben kellemetlen csend támadt. Senki sem szólt. Toreno hagyta, hogy a kérdés ott lebegjen a levegőben egy darabig, aztán ezt mondta:
– Ugorjunk vissza egy pár évet az időben. Mondjuk – tűnődött az ujjával az állát ütögetve -, úgy tízet-tizenkettőt. Oké? Nos, se a zsaruk, se az ügyészek, ügyvédek nem mertek keresztbe tenni nekünk. A kezünkben volt mindenki. Bármit megtehettünk! Akármit! Mi irányítottunk! Régen tiszteltek minket, féltek tőlünk. De most… Minden, amit felépítettünk, romokba dőlt. És ti ezt ölbe tett kézzel néztétek végig.

– Mégis mit tehettünk volna? A Herceg… – szólalt meg egyikük, de Toreno nem hallgatta végig, a szavába vágott.
– Például összefoghattatok volna ahelyett, hogy a megüresedett pozíciómért marakodtok vagy azon mesterkedtek, hogyan tüntessétek el az embereimet. A szökési kísérleteim meghiúsításairól nem is beszélve! Na meg a fejemre tűzött vérdíjról! A rohadt életbe! – csapott az asztalra idegesen, és rá nem jellemző módon már szinte kiabált. – Helyettetek is elvittem a balhét! Életfogytiglanit varrtak a nyakamba miattatok! De úgy látom, igen könnyen megfeledkeztetek erről! Dannazione! (A fenébe!) Karl – fordult a férfi irányába -, mikor meggyűlt a bajod a németekkel, kihúzott ki a szarból?
– Te – jött a válasz azonnal.

– Hampton, mikor lecsaptak a vámosok a csempészett cuccaidra, ki varrta el a szálakat, hogy ne jussanak el hozzád?
– Te.
– Én voltam. És azt hiszem, az itt ülők mindegyike tudna példát mondani arra, miben segítettem neki. – Egy kis szünetet tartott, hadd emésszék meg a szavait. Bár nem volt benne biztos, hogy mindez hatással lenne erre az áruló bandára. – Én tartottam a hátamat értetek, de ti cserbenhagytatok, mikor szükségem lett volna segítségre. Sőt, még belém is rúgtatok, nem is egyszer. Pedig én korrekt voltam veletek. Mert az üzlet az üzlet.

– Igaza van. Elfordultunk tőle, mert arra a két idiótára hallgattunk – törte meg a már percek óta tartó némaságot Hampton, és a holttestek korábbi helyére, a vérfoltos szőnyegre mutatott. – Telebeszélték a fejünket, hogy mennyivel jobb lesz mindenkinek Leo nélkül. És jobb lett? Nekünk nem! Nekik annál inkább.
Karl egyetértően bólintott.
– Teljesen szétzüllött a társaság. Ahelyett, hogy összefogtunk volna, hogy közös erővel lépjünk fel a minket ért támadások ellen, csak egymást martuk szüntelenül, és nem tettünk semmit. Így történhetett meg az, hogy lefoglalták a bankjainkat, letartóztatták az embereinket, a kontaktjainkat, sorra veszítettük el az üzletfeleinket, és évek óta egyhelyben toporgunk, mert nem merünk lépni, félünk a következményektől. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már elegem van a bujkálásból, újra hatalmat akarok!

– Rendben, tegyük helyére a dolgokat! Mutassuk meg, hogy nem olyan egyszerű elbánni velünk!
– Vesszen a Herceg!
A teremben felélénkült a hangulat. A klubtagok egymás után szólaltak fel ötleteikkel, terveikkel, és készségesen ajánlották fel mindennemű szolgáltatásaikat céljuk elérése érdekében.
Toreno arcán elégedett mosoly jelent meg. Nem hitte volna, hogy ilyen simán megy majd minden. Bár egyikükben sem bízik, jelen pillanatban nincs túl sok választása. Szüksége van rájuk, mert alig pár embere maradt csupán.

– Mielőtt beleássuk magunkat a Herceg utáni nyomozásba – harsogta túl a fellelkesült férfiakat -, szeretnék még holtan látni néhány embert.
– Megoldható. Kikről lenne szó? – kérdezte egyikük.
– A bírómról, az ügyészemről, a még életben maradt, drága tanúimról és Gordonról.
– Vagyis bosszú – jegyezte meg Karl. – Meg tudlak érteni, de ez nem egy egyszerű feladat. Nem tudom, hogy van-e egyáltalán elegendő kapacitásunk az ilyesfajta merényletekhez. Alaposan meg kell tervezni mindent, kidolgozni a legapróbb részletekig, amihez idő kell. A tanúk felkutatása meg igen csak necces feladat. Valahogy meg kell szerezni a tanúvédelmi…

– Megszerezzük – vágott közbe az órájára pillantva. – Azt majd Landon elintézi. Higginst és Fletchert már jó ideje figyeltetem, mindketten pontos emberek, ragaszkodnak a rendszerességhez, ami sebezhetőség szempontjából a lehető leghasznosabb tulajdonság. Egykor én is ilyen voltam – villant át hirtelen az agyán, majd folytatta: – Nem lesz velük gond. Gordon pedig… – Elmosolyodott. – Nos, ha még nem küldték nyugdíjba az öreg rókát, akkor valószínűleg most is ő fog a nyakamba lihegni. Amint lehetőségem adódik rá, elintézem. Menni fog, uraim, csak egy kis támogatást kérek! Aztán leszámolunk ezzel a Herceggel, és visszaáll a régi rendszer. Ígérem. De most függesszük fel a megbeszélést, mert mennem kell. Hamarosan jelentkezem.

Mielőtt Toreno Hayes és Flynn társaságában elhagyta volna a termet, az ajtóból még hirtelen visszafordult.
– Ja, igen, még valami. Nézzetek a hátatok mögé. Kerüljétek az átutalásokat, a hitel- és bankkártya használatokat. Maximum három perces hívásokat bonyolítsatok, lehetőleg kódoltan és mozgásban, amíg nem szerzünk lehallgatásbiztos telefonokat.
– Úgy tudtam, nem hallgathatják le az állampolgárok telefonbeszélgetéseit.
– Hivatalosan nem is, de biztos vagyok benne, hogy megteszik. És valószínűleg a Herceg is, bárki is legyen az.