The Torenos 2. – A bosszú játéka – 2. Keserű szerencse

Hank Gordon fájó szívvel nézett körbe az immáron üres irodában. Az egész napja ráment, hogy kiürítse a helyiséget, ami harminchét éven keresztül szolgált második otthonaként, és aminek minden négyzetcentimétere emlékeket őrzött.
A kávéfolt a falon, ami egy brutális sorozatgyilkos utáni kilátástalannak tűnő nyomozás stresszében keletkezett, és amit végül az ügy megoldása után egy világtérképpel rejtett el, vagy az öreg tölgyfából készült íróasztal saját vérével áztatott felülete, ami egy dühös kollégával történő dulakodás nyomait viselte, na és persze a folyton beragadó fiókjai, amik élvezettel keserítették meg a mindennapjait, akárcsak a talpa alatt nyikorgó parketta. De mindez őhozzá tartozott, az élete részévé vált. És most végleg el akarták tőle venni.
Az elmúlt években többször is próbálták már nyugdíjaztatni, ám egészen ideáig valahogyan mindig sikerült elhárítania ezt a „veszélyt”. Ezúttal azonban már nem kegyelmeztek meg neki.

Nagyon bántotta, hogy el kell hagynia a Szövetségi Nyomozóirodát. Kiemelkedően jó volt a szakmájában, és ez volt az oka annak, hogy nem igazán voltak vezetői ambíciói. Megannyi lehetősége lett volna feljebb kerülni a ranglétrán, háromszor is felkérték az igazgatóhelyettesi posztra, sőt egyszer az igazgatói széket is felajánlották neki, de ő minden egyes alkalommal visszautasította. Túl sok nagy nyomozót látott már beleszürkülni a kényelmes irodai pozíciójába, és nem volt hajlandó követni a példájukat. Az ő helye a terepen van. Vagyis már csak volt.

Fájdalmasan felsóhajtott, és becsukta a volt irodája ajtaját. Leszegett fejjel, komótosan ballagott végig a folyosón, a Herceg aktáját szorongatva a markában. Mielőtt örökre elhagyja az FBI-központ falait, még kötelessége átadni a lezáratlan ügyeit utódjának, Dorian Wayne különleges ügynöknek.

A magas, barna hajú, harmincnyolc éves férfi igazi tekintélyt parancsoló jelenség volt az FBI berkeiben. Kedvelték a kollégák, mindig bizalommal fordultak hozzá jó tanácsért, segítségért, de ugyanakkor folyton komor tekintete és nyers őszintesége miatt tartottak is tőle. Ritkán tudtak mosolyt kicsalni belőle, éppen ezért lepte meg őket az arckifejezése, amikor Gordon átnyújtotta neki az aktákat.
A kopaszodó férfi persze tudta jól, hogy mi áll a mosoly hátterében. Wayne régóta várt már arra percre, hogy átvehesse tőle a Herceg ügyét. Nem rejtette véka alá a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem sikerült egyről a kettőre jutnia az évek óta tartó nyomozásban, és nem tetszett neki, hogy már-már nyíltan szimpatizált a Herceggel. Elvégre ő egy bűnöző! – tette mindig hozzá. Az ország nemzetbiztonságát tekintve pedig különösen veszélyesnek nyilvánították.

Waybe belelapozott a dossziéba, aztán átadta az egyik emberének, és kezet nyújtott Gordonnak.
– Jó pihenést! – mondta, majd kissé felszisszent, mert a vele szemben álló exnyomozó tiszta erőből szorította meg a kezét.
– Sok sikert! – mosolygott keserűen a nyugdíjazott férfi.
– Kösz – rázta meg a csuklóját Wayne, hogy megszüntesse az égető fájdalmat, amit Gordon kézfogása okozott neki.

Hirtelen kellemetlen csend támadt a folyton nyüzsgő főhadiszálláson. A volt kollégák szótlanul meredtek egykori főnökükre, akit már kezdett zavarni a sok sajnálkozó tekintet. Megelégelve a helyzetet, nyugodt és bizalmat sugárzó arckifejezést öltve mondott pár szót búcsúzóul, majd szép lassan elindult kifelé.

Azonban a távozás nem sikerült úgy, ahogyan azt eltervezte. Minden egyes lépéssel emlékek százai rohamozták meg az elméjét, még jobban lelassítva lépteit. A visszatartott könnyek pedig kellemetlenül szúrták a szemét.
Nem, még mindig nem állt készen arra, hogy végleg búcsút vegyen az Szövetségi Nyomozóirodától. A munkájának szentelte az életét, családja nincs, csak egy exfeleség, aki már régen új életet kezdett valahol az ország másik végében. Most mégis mihez kezdhetne? Képtelen csak úgy otthon ülni, miközben tudja, hogy rosszfiúk ezrei rohangálnak szerte a világban. Csak van valami megoldás! Kell lennie még egy kiskapunak! De nincs. Már minden lapját kijátszotta. Bele kell végre törődnie, bármennyire is fáj.

– Uram! – szaladt utána váratlanul az egyik volt embere, ő pedig egy gyors mozdulattal letörölte a könnykezdeményeket, majd a férfi felé fordult.
– Azt hiszem, ezt még látnia kell – mondta az ügynök kissé idegesen, és megkérte egykori felettesét, hogy kövesse.

Egyenesen a helyzetelemző terembe vezette, ahová hamarosan Wayne és a többi ügynök is megérkezett. A harmincas évei elején járó férfi fölvette a hatalmas tárgyalóasztalon heverő távirányítót, és a hátsó falon lévő televíziók képernyőjére irányítva sorban megnyomta a gombokat. Különböző csatornákon ugyanazok a képek jelentek meg. Mindannyian elképedve nézték a tévéadásokat.
Gordon intett az ügynöknek, aki egy bólintás után hangot adott az egyik csatornára.

– Fegyveres rabok, menekülő őrök. Ez jellemezte ma este a Narden Büntetésvégrehajtási Intézetet – kezdte beszámolóját a tévécsatorna hírbemondója. – A fegyház másféle éve képtelen a rabok alapvető jogait biztosítani az őrszemélyzet súlyos létszámhiánya következtében. Tudomásunk szerint ez vezetett a ma esti börtönlázadáshoz, melynek eddig huszonhét halottja – köztük kilenc őr -, ötvenegy súlyos sérültje és két szökött fegyence van. Leonardo Toreno, a hírhedt maffiavezér és Landon Hayes, akit különösen nagy értékű lopásért, valamint hamisításért ítéltek el, külső segítséggel jutott a falakon kívülre. A tanúk elmondása szerint…

Gordon összeszorította öklét, és idegesen káromkodott egyet. Miért nem értesítették őket azonnal? Megfeledkezvén nyugdíjaztatásáról máris helikopterért telefonált, miközben kiadta az utasításait az ügynökeinek: kit hívjanak, és kinek mi lesz a dolga.

Wayne már éppen szólni akart, amikor a hirtelen betoppanó FBI-igazgató megelőzte.
– Hank, te már nem dolgozol itt – vetette oda kimérten Gordonnak, miközben az asztal végéhez ment, és a tévéknek háttal megállt.
Gordon azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Eltette a telefonját, és a parancsokat osztogató igazgatóhoz lépett.

– Gareth, Toreno az enyém. Mindig is az enyém volt, és nem engedem, hogy másnak add az ügyet!
Az igazgató úgy tett, mintha meg sem hallotta volna Gordon szavait: továbbra is az ügynökeinek beszélt, miközben fénymásolatokat osztott szét. Gordon azonban hirtelen a vállánál fogva maga felé fordította.

– Addig nem nyugszom, míg el nem kapom! Gareth, csak adj egy hetet, és visszadugom a cellájába! Megígérem, hogy onnantól kezdve a központ közelében sem látsz. Csak hadd zárjam le egyszer s mindenkorra a Toreno-ügyet!
Gareth Walsh FBI-igazgató a szemöldökét dörzsölgetve nagyokat sóhajtott, majd látva Gordon mindenre elszánt arcát pár feszültséggel teli perc elteltével beleegyezően bólintott. Tudta jól, hogyha nem engedélyezi, képes lenne magánakcióba kezdeni, és akkor már inkább az ő felügyelete alatt dolgozzon.

– Egy hét!
– Egy hét – ismételte meg mosolyogva Gordon, aztán az ügynökökhöz fordult, és felszabadultan tapsolt egyet a levegőben.
– Mozgás emberek, irány Nardenville!