Cleo dühös léptekkel indult el a 113-as szoba felé. Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre odaérjen, elfordítsa a kulcsot az ajtóban, és egy hatalmas ordítással végre kiadhassa elfojtott indulatát. Nem akarta magára vonni diáktársai figyelmét azzal, hogy a folyosón borul ki, bár így sem sikerült feltűnésmentesen közlekednie. A nehéz bőröndjeiket cipelő, éppen hazafelé igyekvő tanulók csak az utolsó pillanatban tudtak elugrani a lány elől, aki mit sem törődve a szembe jövő forgalommal, hajthatatlanul ment előre.
– Hé, nem látsz a szemedtől? – fordult vissza mérgesen az egyik felsőbb éves srác fájó vállát masszírozva.
Nem, Cleo nem látott és nem hallott, mert csak a csigalassúsággal növekvő szobaszámokra volt képes odakoncentrálni. 109… 110… 111… 112… 113… Végre! Durván belökte az ajtót, és teljes erejéből becsapta azt maga mögött, mire a számítógépnél ülő szőke hajú lány rögtön ugrott egyet ijedtében.

– A szívbajt hoztad rám! Nem igaz, hogy nem tudsz finomabban bánni azzal a szerencsétlen ajtóval! Remek, bezártam az oldalt – fordult vissza a képernyő elé. – Pedig már majdnem megtaláltam, melyik vonattal tudnék hazamenni. Mindegy, inkább maradok a busznál. Közelebb van a megálló, és öt perc alatt simán kiérek. A pályaudvar meg vagy húsz percre van, ráadásul ott van az a szörnyen ugatós kutya, aki tutira mondom, egyszer kidönti azt a rozzant kerítést. Szóval nincs kedvem se sétálni, se kutyaeleség lenni, így is cipelhetem a nagy bőröndömet, úgyhogy a buszra szavazok. Apropó, te már…
– Áááááá! – ordította el magát Cleo, mire szószátyár szobatársa és egyben legjobb barátnője, Sandra egyből elhallgatott.

– Valami baj van?  – lépett oda hozzá vigasztalóan, mihelyst feltűnt neki, hogy Cleo nem jókedvében bántalmazta szobájuk ajtaját.
Sandra már emelte a karjait, hogy egy öleléssel próbáljon javítani a lány hangulatán, de Cleo most semmi ilyesmire nem vágyott.
– Most voltam Mr. Brucklynál – szűrte a fogai között dühösen, és hátrált egy lépést, hogy ekképpen adja Sandra tudtára, nincs szüksége ölelésre.
– Hadd tippeljek! Nem javította át a töri hármasod. Cleo, hiszen tudod, hogy utólag már nem lehet semmit sem javítani a bizonyítványban – csóválta a fejét. – Megmondtam előre, hogy ez lesz. Olyan makacs vagy.
Amúgy is forrt benne a düh, de Sandra okoskodása még rátett egy lapáttal mérgére. Újra látta maga előtt Mr. Bruckly önelégült arcát. Legszívesebben tört-zúzott volna, így hát módot próbált keresni arra, hogy levezesse feszültségét. Megkerülte Sandrát, lassan odasétált a számítógépes asztalhoz, és azzal próbálta magát lenyugtatni, hogy egyfolytában a róluk készült közös képet nézte.

– Az utolsó hónapban annyit tanultam, hogy majd’ belepusztultam. Sorra írtam neki az esszéket, többször is feleltem neki, és csak azért, mert egyszer leveleztem az óráján, folyamatosan lehúzza a jegyeimet. Kettes és hármas dolgozatokat írok, Christine pedig nálam jobb osztályzatokat kap, holott puskázik, és szinte mindent rólam másol! Hol itt az igazság? Azt hittem, értékeli az igyekezetemet, és végül megadja a négyest, errefel a bizonyítványból kell megtudnom, hogy mégsem volt képes erre? Vigyorogva közölte velem, hogy elhagyta a beadandóimat! Átkozott vénember! Gyűlölöm! – kiáltott fel, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy néhány füzet és toll azonnal a földön kötött ki.
– Ez tényleg szemétség, de megszokhattad volna már, hogy ebben a blackwoodi bentlakásos suliban a tanárok egy része elég kö.. – kezdte Sandra, de mielőtt kimondta volna a pedagógusokat illető csúnya szót, szája elé kapva kezét, elkiáltotta magát. – Atya világ, a számítógép!

Cleo követte Sandra ijedt tekintetét. Mihelyst meglátta a szikrázó és halvány füstfelhőbe vont gépet, kezét azonnal elhúzta az asztalról, és ahogy barátnője, ő is halálra vált arccal figyelte a jelenséget.
– Húzd ki a konnektorból! Húzd ki! Gyorsan! – visítozott Sandra, miután magához tért.
– És ha megráz az áram? – vonta fel a szemöldökét Cleo, de kérdése süket fülekre talált.
– Húzd már ki! Mi van ha, ha meggyullad? Igyekezz!
– Meg is van – bújt elő az asztal alól Cleo.
– Nem akarok meghalni! Túl fiatal vagyok hozzá! Légyszi, siess!
– Sandra, nyugi van! Mondtam már, hogy kihúztam.

– Hála az égnek! – fújta ki a levegőt, és kóvályogva elindult Cleo ágyához.  – Velünk mindig történik valami szerencsétlenség. Hogy fogjuk kifizetni? Nekem már alig maradt pénzem.
– Szerintem még itt van Luke, ha szépen megkérnénk, biztosan segítene megjavítani valahogy a gépet – mondta biztatóan, és lehuppant barátnője mellé az ágyra.
– Cleo, nem kell nagy informatikusnak lenni hozzá, hogy rájöjj, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen megjavítani. Nem egy csavar esett ki belőle, itt valami rendesen elfüstölt. Ezt muszáj kifizetnünk – sóhajtotta szomorúan.
– Ne viccelj! Majd én megfizetem a kárt. Elvégre én miattam ment tönkre, vagyis nagy a valószínűsége annak, hogy én csináltam vele valamit. Bár azon kívül, hogy csak az asztalra csaptam, egy ujjal sem nyúltam hozzá – töprengett hangosan.

Sandra összeráncolta a homlokát.
– Ne nevess ki, légy szíves, de nekem van egy olyan érzésem, hogy…
– Hogy? – noszogatta Cleo, bár már sejtette, mit fog mondani a lány, éppen ezért meg sem várva a válaszát, kimondta azt, ami abban a pillanatban valószínűleg Sandra fejében is járt. – Szerinted én idézem elő ezeket a dolgokat?
Barátnője egy pillanatig megütközve nézett Cleóra, aztán zavartan bólintott.
– Gondolj csak a farsangi bálra, amikor Melanie-nak csak úgy kiütések jelentek meg a bőrén, miután direkt leöntött narancskólával, vagy a matek órára, amikor megtudtad, hogy egyes lett a dogád, vagy amikor…
– Sandra, túl sok fantasztikus filmet néztél – legyintett Cleo nevetve, bár jókedve egyáltalán nem volt őszinte.
Miután megtörténtek velük ezek a furcsa esetek, többször is felmerült benne, hogy talán ő a felelős ezekért a dolgokért, de aztán mindig talált rájuk ésszerű magyarázatot. Melanie allergiás volt az egyik kajára, csak a szél volt az, minden bizonnyal a képzelete játszadozott vele, csak a fiúk viccelődtek…

–  Jó, oké, lehet, hogy butaság, de mi van, ha igazam van, és mégis van valamilyen különleges erőd? – próbálkozott tovább.
– Az képtelenség. Sandra, ilyen csak a mesékben van – jelentette ki fejét rázva a lány, de közben titkon eljátszadozott a gondolattal, hogy valóban van mágikus képessége.
– De mi van, ha a mesék mégsem kitalációk, és van ilyen a való életben is? Gyerünk Cleo, próbáljuk ki! Egy óra múlva indulnom kell. Így sohasem tudom meg, hogy igazam volt-e, vagy sem. Légyszi!
– Rendben, csak ne nézz rám ilyen boci szemekkel, mert nem tudok neked ellenállni – nevetett. – És min próbálkozzak? Esetleg rajtad?

Sandra azonnal felpattant, és körbejárta a szobát megfelelő célpontot keresve.
– Rajtam? Azt már nem – jelentette ki határozottan. – Nem akarok meggyulladni, úgyhogy inkább kísérletezzünk ezen a kis fabábun.
– Nem fogod sajnálni, ha bármi baja is lesz? – kérdezte Cleo, miután odalépett a lány mellé.
– A karácsonyi bál tomboláján nyertem. Olcsó kis vacak, nekem aztán nem kell, szóval máglyára vele – kacagott fel Sandra csilingelő hangján.

Cleo közelebb lépett az említett fabábuhoz, de csak állt fölötte egy darabig, és zavartan pislogott.  Rápillantott Sandrára, aki bátorítólag visszamosolygott rá, és felmutatta két hüvelykujját, jelezve, hogy hajrá.  Azt viszont már nem láthatta, hogy barátnője jó pár lépést hátrált, attól tartva, valami tényleg meg fog gyulladni, ha Cleo nagyon belemerülne a „kísérletbe”.
– Hát akkor lássuk! – sóhajtott. – Öhm… csiribí-csiribá!
Semmi sem történt. Újra rápillantott Sandrára, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá, olyan „ezt komolyan gondoltad” fejet produkálva.
– Abrakadabra… – motyogta Cleo, miközben kezével apró köröket írt le a levegőben.
– Tudod mit? Szerintem ezeket a varázsigéket hanyagoljuk – fintorgott tovább Sandra. – Csak egyszerűen koncentrálj a bábura!

Bár Sandrának kihangsúlyozta, szerinte butaság a felvetése, titkon reménykedett benne, hogy valami mégis történni fog a bábuval. Először félig, aztán teljesen is behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Magában is elmotyogta az iménti bugyuta varázsigéket, aztán már csak arra gondolt, hogy gyulladjon meg a dísz, vagy hulljon darabjaira. Három perc után Cleo már olyan erősen koncentrált, hogy még a feje is belefájdult, így inkább abbahagyta a próbálkozást.

– Látod? Semmi sem történt – mutatott nevetve a bábura, de hangjából kiérződött a csalódottság. – Nincs semmilyen varázserőm, csak egy egyszerű, hétköznapi lány vagyok.
– Lehet, hogy mégis kellene hozzá valamilyen ige – bizonygatta Sandra.
– Hé – lépett oda a lányhoz -, tudom, hogy nem erre számítottál. Egyszer az életben a nagy Sandra Helvy tévedett. Csak túléled valahogy, hogy most az egyszer nem lett igazad.
A lány azonban továbbra is szomorúan bámulta a padlót.
– Csak tudod, reménykedtem benne, hogy van egy különleges barátnőm, aki más, mint a többiek.
– Hát kösz – morogta sértődötten Cleo, és inkább odament az asztalhoz összepakolni a füzeteit.

Az ezt követő fél óra viszonylag csendben telt. A lányok szépen kitakarítottak, kipakolták az éjjeliszekrényeiket, benéztek az ágyak alá elhagyott fél pár zoknikat keresve, aztán fiókok mélyén kutakodtak, hátha megtalálják a kedvenc tolluk régen elhagyott kupakját. Sandra megpróbált beszélgetésbe elegyedni Cleóval, de ő megmakacsolta magát, és csak egy „aham”, és „nem tudom” szavakkal válaszolt barátnője kérdéseire. Persze esze ágában sem volt tőle haragban elválni, csupán meg akarta őt leckéztetni. Így, amikor Sandra végérvényesen lezárta bőröndjét, és egy szomorú „sziával” búcsút intett barátnőjének, Cleo azonnal abbahagyta a füzetei bepakolását, és megölelte a lányt.

– Azt hiszed, rendes búcsú nélkül hagylak elmenni?
– Nem sértődtem volna meg érte – válaszolta, miután kibontakoztak az ölelésből. – Ne haragudj a beszólásomért. Csak…
– Csak csalódottságból mondtad – fejezte be helyette a mondatot.
– Igen. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Nagyon is különleges lány vagy, az én különleges kis barátnőm – mosolygott, és megfogta Cleo kezét.
– Nagyon szeretlek, Sandra, és nagyon fogsz hiányozni. Te vagy az első igazi barátom Bernardo óta.
Sandra először összeráncolta a homlokát. Úgy tűnt, nagyon koncentrál, hogy felidézze magában, mikor hangzott el a Cleo által említett név, és ki is ő valójában. Néhány másodperces töprengésben telt szünet után azonban eszébe jutott.
– Ő volt a kertészetek, ugye?
Cleo bólintott.

– Na jó, azt hiszem, kapkodnod kellene a lábadat, mert le fogod késni a buszt – pillantott az órára.
– Igaz is – kapott észbe Sandra, majd újra megölelte Cleót. – Vigyázz magadra, oké? Kerüld az elektromos tárgyakat, a bosszantó plázacicákat, a tócsákat, a kutyákat… á, tudod mit? Kerülj el mindent!
– Igenis, kapitány – bólintott Cleo. – Tudom, hogy már mondtam, de nagyon fogsz hiányozni.
– Nekem legjobban ez a borzalmas szekrény fog.
– Most hülyéskedsz, ugye? Akkor őt kérd majd meg, hogy írjon neked e-mailt! – kacagott fel. – Amúgy jó, hogy szólsz, még abból is ki kell pakolnom.
– Ideje volna. Juj, most már tényleg megyek. Biztos, hogy ne fizessem ki a számítógép felét? – fordult vissza az ajtóból.
– Biztos – vágta rá azonnal Cleo. – No, de most már menj! Szia!
– Oké, indulok! Szia!

Egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó bezárult Sandra mögött. Cleo örömteli mosolya szinte másodpercek alatt lefagyott az arcáról. Eddig azt gondolta, hogy sziát mondani, egyszerűen elköszönni valakitől nem is olyan nehéz. De akkor mégis miért érzi magát ilyen üresnek és magányosnak? Sandra távozása éppolyan űrt hagyott a szívében, mint amikor Bernardo búcsúzott el örökre a földi léttől. Először a kertész, most pedig a barátnője hagyta őt el. Nem merte magát abba a hitbe ringatni, hogy szeptemberben majd visszatérhet Blackwoodba, mert jól tudta, Richwoodék úgy rángatják őt és az életét, akár egy marionett bábut. Ami neki örömet okoz, azt igyekeznek minél előbb megsemmisíteni, szétdúlni minden jót körülötte. Eddig a pillanatig nem is töprengett azon, mi lesz, ha majd visszatér Liliomvölgybe, de most, hogy újra felsejlett a három Richwood képe, és az elhagyatottság gondolata ismét beköltözött a fejébe, gyomra hirtelen öklömnyire szűkült.

Nem bírt már tovább állni, hátrált néhány lépést, majd lehuppant az ágyára. Az óra idegesítően ketyegett, mintha jelezni kívánná Cleo számára, hamarosan el kell hagynia a szobát, és el kell búcsúznia az iskolától. Odafordult az időt jelző szerkezet felé, hogy eltehesse végre a bőröndjébe, de a feléje induló keze egy másik tárgyat ragadott meg. A bohóckodásukat ábrázoló közös fotójuk láttán könnyek szöktek a szemébe. A Blackwoodban töltött két év során, teljesen elfeledkezett arról, milyen a magány, amikor nincs senki, aki szeretne és aki törődne veled.
Sandra szabadította ki az egyedüllét fojtogató karmai közül, megmutatta, hogyan lehet igazán jól szórakozni, és hogy nem kell törődni másokkal, sem azzal, mit gondolnak rólad. Olyan vagy, amilyen. Fogadd el magad, és élvezd az életet, amíg lehet. Ők pedig pontosan ezt tették. Lenézték őket azért, mert mások, mint a többiek, mert nem szöktek ki éjjelente a szobájukból, nem lógtak el bulizni, inni…

Mint, ahogy a legtöbb bentlakásos suliban, itt is nagyon szigorúak velük a tanárok, az iskola bekorlátozza a tanulókat, kötelező programokat ír elő nekik, így természetes, hogy a legtöbben vagy így, vagy úgy, de lázadnak ellene. Cleo és Sandra azonban egészen máshogy igyekezett kicselezni a szabályokat, és közben még jól is mulattak. Az utóbbi két évet szinte mindig együtt töltötték, úgy össze voltak nőve, hogy ha egyikük lázasan és betegen feküdt az ágyában, a másik is napokon belül egy hét pihenésre kényszerült.  Nem tudta, hogy fogja kibírni Richwoodéknál a nyarat Sandra nélkül, de egyben biztos volt: nem akart megint magára maradni.

A gondolat villámcsapásként hasított belé. Mi van, ha vissza sem megy Liliomvölgybe? Kinek hiányozna? Talán még szívességet is tenne a „családjának” azzal, hogy örökre eltűnik az életükből. Viszont a szökés elég sok kockázattal jár, de most az egyszer ő akar dönteni. Elvégre ez az ő élete, még akkor is, ha Richwoodék elvileg a gyámjai.
Rápillantott az órára, és megpróbálta felidézni magában, mikor indul Sandra busza… Ha sietne, talán még utolérhetné barátnőjét, és vele mehetne. Ha pedig nem okozna nagy gondot a családjának, és megengednék, néhány napig ott aludhatna náluk, amíg ki nem találja, hogyan tovább. Egy biztos volt: a suli ma bezárja kapuit, és az idő, amelyet még itt tölthetett, vészesen fogyott.

Csüggedten biggyesztette le ajkát, mikor eszébe jutott, hogy ha megfeszülne, akkor sem lenne képes elérni barátnője buszát, hiszen csak félig sikerült összepakolnia.  Ráadásul, arról sem feledkezhetett meg, hogy még a számítógépet is ki kell fizetnie. Szökési tervének foszlányai csak még jobban elhalványodtak, mikor rájött, hogy a nehezen összekuporgatott és félretett pénzéből vajmi kevés fog maradni a kártérítés után. 14 évesen pedig kész meggondolatlanság szinte üresnek mondható pénztárcával nekivágni a nagyvilágnak.

Kezdeti lelkesedése letargikus hangulatba csapott át. Akármennyire is irtózott tőle, meg kellett barátkoznia azzal a gondolattal, hogy ha ma beszáll a taxiba, a sofőr nem a világ másik végére viszi majd el, hanem a Richwood házhoz. Savanyú képpel végigjáratta szemét a szobán. Soha nem volt még ennyire üres, na meg persze tiszta. Legszívesebben elnyúlt volna az ágyon, és a nap többi részét is így töltötte volna el, de még várt rá egy hatalmas és nem mellesleg rendkívül ízléstelen rózsaszín szekrény telis-tele a két év során összevásárolt ruháival, amiknek még a mai nap során mindenképpen a bőröndjeiben kellett landolniuk.

Kelletlenül feltápászkodott, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Meglepetésére, csupán két pár cipő bucskázott ki belőle. Nagyobb rendetlenségre számított, pláne, hogy még pár napja a piros pólójáért az egész ruhatárát feltúrta, aztán persze, mint minden normális tini, ő is elfelejtette szépen összehajtogatva visszatenni őket a helyükre. Áldotta az eget, amiért nemrég beinvesztált egy újabb táskába, így nem kellett már azért aggódnia, hogyan fog ez a rengeteg ruha egy bőröndbe beférni. Miután levette a felső polcról a másik kofferét, valami egészen más dolgot is észrevett. Egy kerek labdácskát…

Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérhesse a sarokban heverő tárgyat.  Meglepődve konstatálta, hogy a puha labdácska nem egy gombócba gyűrt térdzokni, hanem az édesanyja által varrt plüssmackó. Annyira ledöbbent a rég nem látott, és majdhogynem elfeledett játéka láttán, hogy véletlenül rálépett az egyik magassarkú cipőjére, aminek következtében pillanatokon belül a földön találta magát a macival együtt.

Az esést sikerült valamelyest tompítania a kezeivel, de így is szépen beütötte a könyökét. Éles fájdalom hasított belé, de nem törődött sajgó testrészével. Egészen más kötötte le a figyelmét.
Kiskorában nagy becsben tartotta a macit, magányos óráiban azzal játszott, hurcolta magával mindenhová, de egészen eddig a napig nem tűnt fel neki, hogy a plüssjátékba nem csak az volt belehímezve, hogy „Cleo Willard”, hanem egy másik név is. A cérna színe, amivel a nevet belevarrták, csak egy árnyalatnyival volt sötétebb színű, s bár szinte egybeolvadt a maci vöröses talpával, Cleo tökéletesen ki tudta olvasni a betűket: R-O-S-E.

Feje vad lüktetésbe kezdett, nehezen kapott levegőt, úgy érezte a padló kipréseli belőle az összes oxigént. Fulladozva a hátára fordult, hogy lélegzethez jusson. A játék és az ismerős név láttán két évre visszanyúló, fájdalmas emlékhullám söpört végig rajta.
 Őrült vagy, őrült! Elmegyógyintézetben lenne a helyed, te aljas nőszemély! … Szegény, mint a templom egere, őt csak a pénz érdekli! … Egy őrült gyerekrabló! … erőszakoskodni kezdett, fojtogatott, aztán szó szerint nekem ugrott… ellopja az ékszereimet… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság!… Többször megpróbált már gyereket rabolni magának, egyszer sikerült is, azóta nem találják szegény Lucyt… Amint megpillant egy gyereket, azt hiszi az övé… Biztosan keresni fog téged, és megpróbál majd elrabolni…

Ez a nő… azt állítja, ő Cleo anyja… Kicsim… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság! Ott a maci! Ott a maci! Ott a maci!… Hogy is hívják magát? Rose… Rose… Rose… Az emlékfoszlányok összefüggéstelenül bukkantak fel agyának egy ezidáig mélyen elzárt rejtekéből. Cleo torka elszorult, az agya zúgott, zűrzavaros képek és válaszra váró kérdések kavarogtak benne. Nem bírt tovább fekve maradni, ijedten ült fel, és csak bámult maga elé, mint aki most riadt fel egy rémálomból. A döbbenet és a düh váltakozó hullámaival viaskodott.

A nő, akivel a temetőben találkozott először, aki megvarrta neki ezt a plüssmackót, aki két éve eljött érte, ő lenne az édesanyja? Valóban ő lenne az? Agya úgy pörgött, mint a szélmalom kereke viharos időben, és lázasan kutatott emlékeiben Rose, az édesanyja képe után. Először halványan felsejlett benne egy barna, göndör hajú nő, akinek arcát copfjából kiszökött két fürt keretezte, aztán egyre élesebben látta maga előtt őt: a bánatos, kék szemét, finom vonalú szemöldökét, vékony ajkát… és ekkor Cleóban felkapcsolódott a felismerés lámpája. Valóban sok volt a hasonlóság köztük.
A lelkét meleg derű árasztotta el a ténytől, hogy mégsem árva és van édesanyja, de örömét, mint napot a felhők, el-eltakarták keserű gondolatai, hiába próbálta meg azokat elkergetni. Nem tudott egyhamar elvonatkoztatni attól az apróságtól, hogy ez a nő rakta le csecsemőként Richwoodék háza elé, és taszította reménytelen magányba és borzalmas gyermekkorba.

Két éve ott hevert az orra előtt a bizonyíték, az igazság, de ő képtelen volt meglátni. Mint két örök ellenség, az öröm és a düh vívott ádáz küzdelmet Cleóban. Lépjen túl az egészen, bocsássa meg édesanyja 14 éve elkövetett bűnét, és harcoljon azért, hogy újra együttlegyenek, vagy zárja be az igazság kitárulkozó ajtaját, és élje tovább úgy az életét, ahogy eddig is tette? Magányban, boldogtalanságban, szenvedésben? Ezt az egyet nem akarta.
Cleo döntött. Készen állt elfelejteni és megbocsátani azt a tényt, hogy Rose elhagyta és más emberek gondjaira bízta őt, de ahhoz, hogy teljesen szemet tudjon hunyni a múlt felett, magyarázatra van szüksége. De előbb más valakinek kell felelnie a miért kérdésekre.

Dühös könnyek kezdték el döfködni a szemét. Ismét betolakodott a fejébe az a szörnyű nap, mikor Elenáék megvádolták mindenfélével az édesanyját, és elintézték, hogy soha többé ne találkozzanak. Őt letartóztatták, míg neki bemeséltek mindenfélét, és elhitették vele, hogy egy őrült, gyerekrabló miatt kell elköltöznie a városból. De mindez hazugság volt! Csak el akarták őket választani egymástól. De miért? Miért? Miért?
Nem tették már tönkre így is az életét? Úgyis csak fekete bárány a családban, sosem szerették, akkor minek kellett még ez az egész színjáték? Miért nem engedik el?
Öklével akkorát csapott a padlóra, hogy az egyik kiálló tüske egészen mélyen belehatolt a bőrébe. Szitkozódva és fájdalmas felszisszenésekkel sikerült kiszednie a vékony fadarabkát, de tudta, hogy a szívébe befészkelődött tüskét egyhamar nem tudja majd eltávolítani.

Mivel szorította az idő a szoba elhagyását és a kulcsok leadását illetően, addig, amíg elrendezte a cuccait a bőröndjeiben, megpróbálta kizárni fejéből az egymást kergető gondolatokat. Persze a figyelme néha elkalandozott, így többször is le kellett ellenőriznie, hogy mit hová pakolt. Fél óra múlva elégedetten csatolta le a koffereit, miután az édesanyjától kapott plüssmackó is végül sikeresen befért az egyik táskába.

Az idő, mintha szárnyakon repült volna. Cleo pedig azon kapta magát, hogy ott áll nem messze az iskola kapujától arra várva, hogy a taxija megérkezzen. Már szinte alig emlékezett arra, mennyit is fizetett a számítógépért, hogy volt ereje bezárni maga mögött a 113-as szoba ajtaját, és hogy egyáltalán, elköszönt-e a portástól. Egy sárga jármű dudálása rántotta vissza merengéséből, jelezve, várja az utasát.

Cleo megragadta a bőröndjeit, és lassú léptekkel elindult a kapu felé. Elég erőt érzett most már magában, hogy átlépje az iskola küszöbét, és búcsút mondva Blackwoodnak, bezárja a kaput maga mögött. Talán örökre. Már nem gondolt arra, vajon visszatérhet-e ide egyáltalán szeptemberben. Neki már egy egészen más cél lebegett a szeme előtt. A gyűlöletből és az édesanyja iránt érzett megmagyarázhatatlanul hirtelen jött vágyakozásból táplálkozott. Nem akart mást, csak hogy megkeserítse a Richwoodok életét, visszaszerezze az édesanyját és választ kapjon kérdéseire.

Nem fog többé marionett bábuként viselkedni. Már nem. A madzag elszakadt. Innentől fogva nem rángathatják ide-oda kényük és kedvük szerint. A kicsi, védtelen és naiv Cleo többé már nem létezik. 12 évig tűrte a megaláztatást, benyelte a hazugságokat, ideje elégtételt venni. Elérkezett a bosszú ideje. S bár továbbra is játssza majd a kedves és jókislányt, mint aki semmiről sem tud, titokban mindent meg fog tenni azért, hogy elérje a célját.
– Viszlát, Mennyország! – köszönt el Blackwoodtól, majd gonosz mosollyal elindult a taxi irányába. – Üdvözlet, Pokol! Csak ezúttal nem nekem lesz az.

Két évvel ezelőtt, amikor Cleót egyik napról a másikra betuszkolták egy taxiba, és elküldték Blackwoodba tanulni, még tátott szájjal bámult ki az autó ablakán az elsuhanó, meseszép tájat, a föléje tornyosuló felhőkarcolókat és a kéken csillogó folyókat figyelve. Minden annyira más volt számára, annyira újszerű, hiszen Liliomvölgyet egész életében csak egyszer hagyhatta el: amikor egy évig kint éltek Franciaországban Randolph munkája miatt. Akárhányszor elutaztak Richwoodék, őt mindig Bernardo és Clotilda gondjaira bízták, és sohasem vitték magukkal hosszabb nyaralásra. Most azonban Cleót cseppet sem érdekelték az egymást váltó gyönyörű vidékek, a nagyobb városok és a falvak. Attól a perctől fogva, hogy beszállt az autóba, magabiztossága egyik pillanatról a másikra megcsappant.

Jól tudta, hogy ha választ akar kapni, mindenképpen meg kellene találnia az édesanyját. De mégis hogyan? Hogyan vegye fel vele a kapcsolatot, ha még azt sem tudja, merre lehet, mi lett vele. Börtönben van, vagy már azóta el is tűnt a városból? Hiába próbálja majd megkérdezni Richwoodékat, hazudni fognak, mint mindig, sőt, ha megneszelik, mire készül, akkor lőttek a tervének. Aki az útjukba áll, kegyetlenül félreállítják. Nem válogatnak az eszközökben, hiszen még a rendőrséget is képesek voltak belevonni az egészbe, csakhogy az édesanyjától megszabaduljanak. De ha ezt megtették, akkor…

… akkor mi van ha, Bernardo korai elhalálozásához is közük volt? Cleo ereiben megfagyott a vér a gondolatra.
– Az nem lehet – suttogta megsemmisülten.
Két éve, azon az augusztusi napon is megfordult ugyanez a fejében, de csak keserű bánata mondatta ki vele az akkor még alaptalan rágalmat. Most azonban egészen biztos volt igazában. Jeges félelemhullám söpört végig rajta, amikor elképzelte, hogyan vetnek véget Elenáék Bernardo életének.
Úgy érezte magát, mintha valaki egy nagy törlőronggyal leseperte volna az eldugott emlékeire rátelepedett több centis porréteget.
– Természetes halállal, mi? – horkant fel Cleo, és gyorsan eltűntette a szeméből éppen kigördülő könnycseppjeit.
Bernardo majd’ kicsattant az egészségtől, tele volt energiával, mégis hogyan halhatott meg egyik napról a másikra természetes halállal? Ugyan már! Egy újabb hazugság, újabb színjáték. De mégis, hogy voltak képesek ilyen messzire elmenni? Mi vezetett odáig, hogy el kellett venniük egy ember életét?

Cleo úgy érezte, mintha több ezer tű szurkálná a szívét. Iszonyúan dühös volt, égett benne a bosszúvágy, de visszatartotta valami, és ez a valami nem volt más, mint a félelem. Bernardo akármivel is akart keresztbe tenni Richwoodéknak, nem volt elég óvatos, és ezért a lépésért a saját életével fizetett. De mi? Mi volt az, amivel így magára haragította Elenáékat?
Egyre szaporábban vette a levegőt, miközben agytekervényei lázasan dolgoztak. Emlékezett rá, hogy Lizzyvel a temetés napján vitába keveredett, és a lány valamilyen neki címzett levélről beszélt, amit nevelőszülei – elmondása szerint – meg is semmisítettek, mielőtt az eljutott volna hozzá. Erről lenne szó? Ezért ölték meg?
Túl sok volt a kérdés és túl kevés (szinte semmi) a nyom. Sokkal nehezebb lesz ez az egész, mint ahogy azt gondolta. Ha bármit is tenni akar, mindent észrevétlenül kell csinálnia, különben ki tudja, lehet, hogy ő lesz a következő, akit eltesznek láb alól.
A combján pihentetett kezei ökölbe szorultak a gondolatra.

A sok és hirtelen jött információval megtelt agya fejfájás formájában jelezte Cleónak, hogy most már pihenjen, ő pedig engedve az egyre nehezedő szemhéjainak elszenderedett, és csak két óra múlva ébredt fel, amikor a taxisofőr kedvesen hátrafordult hozzá:
– Hamarosan megérkezünk a célállomáshoz.
– Köszönöm, hogy szólt – biccentett kissé álmosan Cleo, és kinézett az ablakon.
Ismerősnek tűntek neki a hatalmas bérházak, a színes épületek, a zöld dombok tele fenyvesekkel, az üzletek, az emberek, meg persze a szokásos dugók és a dudák egymást túlharsogó hangja. Kétsége sem volt afelől, hogy megérkezett Liliomvölgybe.

A taxi lassan lefékezett az egyik piros lámpánál, így Cleo jobban szemügyre tudta venni, pontosan hol járnak. Mosolyogva vette észre, hogy közvetlenül amellett a szupermarket mellett álltak meg, ahová annyiszor elküldték őt mindenféle csip-csup és nélkülözhető dolgokért. Az előbbi vidámság egyből eltűnt az arcáról, amikor megpillantotta a bolt előtt nevetgélő Clotildát egy ismeretlen férfi társaságában, akivel aztán a cseléd heves csókcsatába bonyolódott.
Cleo megütközve nézte a jelenetet, és azon kezdett el töprengeni, vajon mi történt Clotilda és a korábbi nagy szerelme között, hogy most egy másik férfi karjaiban vigasztalódik.
A lámpa zöldre váltott, a taxi pedig elindult éppúgy, ahogy Cleo fejében is útnak indult egy gondolat. Mi van, ha a cseléd is benne volt ebben az egészben? Mi van, ha ő is csak színészkedett, úgy tett, mint aki semmiről sem tud, de közben végig asszisztált Elenáéknak? Eggyel több, vagy kevesebb, az nem számít. Bárki, aki ártott a szeretteinek és neki, meg fog fizetni mindenért.

– Megérkeztünk – jelentette be vidáman a taxisofőr egy-két perc elteltével.
Cleo ijedten rezzent össze a férfi hangjára. Úgy elmerült gondolataiban, hogy csak egy kis idő múltán vette észre, az autó ismét álló helyzetben van. Megköszönte és kifizette a fuvart, majd miután a két bőröndje is előkerült a csomagtartóból, és a sárga jármű elhajtott, vonakodva elindult a rég nem látott Richwood rezidencia felé.
– Otthon, édes otthon – motyogta kelletlenül.
Kívülről a ház, mit sem változott azóta, mióta utoljára járt itt. De ugyanez elmondható volt az udvarról is.  Rendezettsége és ápoltsága láttán senki sem tudta volna megmondani, hogy a pár éve elhunyt Bernardo Cole helyett már más látja el a kertészi teendőket. A sövények egytől-egyig le voltak nyírva, a virágok csak úgy pompáztak, és dudvának sem volt nyoma. Az új kertész éppolyan precízen és alaposan dolgozott, mint egykoron Bernardo.

Cleo mielőtt újabb lépéssel megközelítette volna a házat, időhúzás gyanánt végigjáratta szemét a környező épületeken is, és csodálkozással konstatálta, hogy a jobb oldali szomszédházat időközben elbontották, helyére pedig újat emeltek. Egyik ámulatából a másikba esett, amikor lassan tudatosult benne, hogy a feljárón egy számára teljesen idegen, ezüst autó parkol. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon mivel sikerült Elenának rávennie Randolph-ot, hogy lecserélje második legnagyobb szerelmét, vagyis a régi, fekete kocsiját erre a nagyszerű járgányra. Lehet, hogy fordult a kocka, és Elena végleg átvette a hatalmat a családban? Mi lett Lizzyből? Megváltozott volna azóta, vagy a nyáron egy újabb Elena hasonmással kell majd szembenéznie?
Annyi kérdés foglalkoztatta, hajtotta a kíváncsisága, és már cseppet sem ódzkodott attól, hogy belépjen a Richwood házba. Vett egy nagy levegőt, megragadta a bőröndjeit, és elindult a bejárati ajtó felé.

Az autó után azt hitte, nem érheti újabb meglepetés, de miután belépett a házba, leesett az álla. Új padló, új tapéta, új függönyök, új bútorok.
– Hol vagyok én? – tette fel magának a kérdést, s ezzel egyidőben átfutott agyán az a gondolat, hogy talán elköltöztek innen Richwoodék, neki pedig erről egyáltalán nem szóltak. Rögtön elvetette ezt a képtelen ötletet, mihelyst megpillantotta a telefonasztalon a „mintacsaládról” készült fotót, így Cleo csak egyetlen épkézláb magyarázatot talált arra, hogyan és miből tudták felújítani a lakást nevelőszülei: bankot raboltak.
S bár a felvetés még pár napja nevetségesnek hangzott volna, mostanra azonban már teljességgel elképzelhetőnek tartotta. A gyilkosság és a hamis vád mellé ez a bűncselekmény passzolt a legjobban. Ahhoz azonban már egyáltalán nem volt kedve, hogy kitalálja, mi célból foszthatták ki a bankot, ha Randolph annyit keres egy évben, mint egy tanár egész életében.

Letette az esernyőtartóhoz a két bőröndjét, és felfedező útra indult. Elsőként a nappalit vette célba, és újfent csak elámult, amikor belépve a szobába, nem a megszokott világosbarna szín fogadta. A helyiség minden zegzugát bejárta, alaposan szemügyre vette a legújabb holmikat, a különféle dísztárgyakat, végül azonban a falra akasztott családi portrénál állapodott meg, ahonnan egy jó darabig nem tudott elmozdulni.

Ha ránéz valaki erre a képre, rögtön azt állapítja meg, hogy a fotóalanyok egytől-egyig boldogok. Cleo azonban egészen máshogy érzett a portréval kapcsolatban, ő átlátott a három Richwood hamis mosolyán. Minél tovább bámulta a tökéletes famíliát ábrázoló képet, annál erősebb émelygés fogta el, és közben azon tűnődött, vajon hol lehetnek most a drága nevelőszülei.

***

Elena és Randolph Cleótól nem is olyan messze, a fürdőszobai jacuzziban romantikázott, nem is sejtve, hogy a mai napon ismételten kibővült a család. Turbékolásuknak végül a pulton heverő mobiltelefon csörgése vetett véget.
– Hagyd csak! Most nem vagyunk elérhetők – búgta Elena fülébe Randolph, és szorosan átölelte nejét, nehogy eszébe jusson egy nem is olyan fontos hívás miatt félbeszakítani együttlétüket.
– Nem, drágám! Mára elég volt – jelentette ki szigorúan. – Egész nap erre a hívásra vártam.
Lerázta magáról Randolph kezeit, kikászálódott a jacuzziból, és elindult a telefonért, miközben gyorsan rácsavarta meztelen testére törölközőjét.

– Ez egyáltalán nem fair – fakadt ki Randolph csalódottan. – Az utóbbi hetekben alig volt egymásra időnk, folyton teszel-veszel, intézkedsz, aztán persze estére teljesen elfáradsz. Most végre, amikor együtt lehetnénk egy kicsit, megint közbe jön valami. Nem lehetne…
– Igen, tessék? – szólt bele a telefonba Elena, nem törődve férje panaszkodásával. – Igen, én vagyok. Tényleg? Ez nagyszerű. Akkor még ma elmegyek érte. Igen. Köszönöm, hogy hívott. Viszonthallásra!
– Ki volt az? – érdeklődött Randolph.
– A gyógyszertárból kerestek, hogy megérkezett végre az a kenőcs, amit még májusban rendeltem meg.
– Még egy? – nyögött fel. – De hiszen már alig látszik a heg.

Elena megpördült a tengelye körül, és mikor pillantásuk találkozott, Randolph azonnal lesütötte szemét.
– Én azt akarom, hogy egyáltalán ne látszódjon! El akarom tüntetni addigra, akár egy újabb, drága krémmel, akár egy kilónyi alapozóval. És nem, még mindig nem áll szándékomban kés alá feküdni emiatt! – előzte meg férje közbeszúrását. – Nem kellene már két éve ezzel szenvednem, ha akkor férfiként viselkedsz. Miattad történt ez az egész – sziszegte összeszorított fogakkal, miközben kezével alkarját simogatta.
Randolph megütközve nézett feleségére.
– Miattam? Te akartad felgyújtani Rose házát.
– Mit gondolsz miért vittelek magammal? Hogy aztán valami hülye ürüggyel ott maradj a kocsinál? – fakadt ki Elena felháborodva. – Amikor azt mondtad, rám számíthatsz, az azt jelentette, hogy drágám, csináld egyedül, addig én itt megvárlak?
Bár Randolph nyelve hegyén már ott volt a válasz, de nem merte folytatni a vitát, hiszen tudta, úgyis ő maradna alul, akár igaza van, akár nem.
– Aki tűzzel játszik, az hamar megégeti magát – motyogta magának, mialatt kezével apró köröket írt le a vízben.

Amíg Randolph a vízzel játszadozott, Elena pillanatok alatt megtörölközött, és magára kapta ruháit – férje nem kisebb bánatára.
– Hé, már nem jössz vissza? Tudod… hogy folytassuk, amit abbahagytunk – bökte ki csábító mosollyal az arcán.
– Mondtam, hogy mára ennyi volt – zárta le a témát Elena, majd gyorsan megigazította sminkjét és frizuráját a tükörben. – Különben is, csak azért csábítottalak be a fürdőbe, hogy Lizzy és a barátja felosonhasson az emeletre.

Randolph döbbenten meredt sunyin mosolygó feleségére.
– Micsoda? Nem, nem, Elena! Megmondtam, hogy ide fiú nem teheti be a lábát, amíg a lányunk be nem tölti legalább a tizenhatot! – fortyant fel.
– Itt már rég nem te diktálod a szabályokat, drágám. Különben is, ilyen a szerelem! Mit lehet tenni ellene? – vonta meg a vállát. – Egyébként látod, pont emiatt titkolózik előtted, és ezért fordul hozzám, mert tudja, hogy én más vagyok, mint a legtöbb szülő. Nem vagyok olyan szigorú és konzervatív, mint te. Ez már egy más világ, szívem. Te folyton üzleti úton vagy, hazajössz egy-két napra, esetleg egy hétre, abban a kis időben pedig vajmi keveset foglalkozol a lányoddal, hiszen csak rám vágysz, be akarod pótolni az összes napot, amíg távol voltál.
Elena belepillantott a tükörbe, hogy megkeresse benne férje pillantását, de Randolph nem figyelt rá. Meredten bámulta a vízfelszínt, és mély hallgatásba burkolózott.
Elena arca mosolyra rándult. Telibe talált.

***

Cleo a nappali után a konyhába sétált át, de ott nem érte akkora meglepetés, mint az előző szobában, ugyanis ez a helyiség szinte ugyanolyan maradt, mint volt. Leszámítva persze az új burkolatot, a tapétát, és néhány új festményt a falon. Nem akart több időt fecsérelni a konyhára, kíváncsi volt a lakás többi részére is, főként a saját szobájára. Nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy azt is átalakították, sőt szinte biztos volt benne, hogy egy ujjal sem nyúltak a szobájához, és ugyanazok a bútorok fogadják majd, mint régen. Titkon persze reménykedett benne, hogy ezúttal téved.
Dübörgés és kiabálás zökkentette ki mélázásából, ő pedig gyorsan odalapult az étkezőasztal mögötti falhoz, mivel nem akarta még jobban felborzolni a kedélyeket azzal, hogy hirtelen előugrik egy felkiáltással: amúgy megjöttem. Így hát, csendben próbálta megvárni, míg elül a kitörni készülő vihar.

– Tudod mit, Blake? Elizabeth Amelia Richwoodot senki sem dobhatja! Én szakítok veled, hallod, Carett? – üvöltötte a srácnak, miközben sebesen trappolt utána, és vadul rázta felé mutatóujját.
– Tőlem – vonta meg a vállát a fiú, és nem törődve a hisztérikusan ordítozó Lizzyvel, elindult a bejárati ajtó felé.
A lány azonban láthatóan nehezen viselte, hogy így kikosarazták, és csak még jobban felbőszítette őt Blake flegmasága.

Az egy pillanatra beálló néma csend rosszat sejtetett a sráccal, és mielőtt végleg kilépett volna a Richwood ház ajtaján, még egyszer utoljára hátrapillantott Lizzyre, akinek ökölbe szorult kezei figyelmeztették a fiút, újabb, minden eddiginél nagyobb dühkitörésre számíthat. Blake szemeiben félelem csillant, és mikor újra megszólalt, hangja remegett.
– Figyelj, nekem ez nem megy! Mondtam már, hogy ennél több szabadságra van szükségem… Amikor veled vagyok, néha úgy érzem, megfojtasz… – mentegetőzött, és közben megpróbálta kitapogatni a kilincset a háta mögött. – Biztosan találsz mást, aki…
– Elég! Tűnj ki a házból, Carett! Takarodj innen! – förmedt rá Lizzy, és megindult a srác felé, de mire kettőt pislogott, már hűlt helyét találta Blake-nek.

Cleo egy pillanatig azt hitte, mostohatestvére sírva rogy majd össze a földön, de egy árva jelét sem mutatta annak, hogy hamarosan könnyekben fog kitörni, amiért szakítottak vele, és megalázták. Egyet biztosan tudott, s bár külsőleg teljesen más lett a lány, még mindig ugyanaz a Lizzy volt belülről.
– Lizzy, drágám, jól vagy? – rohant oda hozzá Elena, aki mintha a semmiből bukkant volna elő.
– Tudtam, hogy ez lesz. Megmondtam előre.
Kihasználva az alkalmat, hogy Elena és Lizzy háttal álltak neki, Cleo még jobban kidugta a fejét, hogy megnézze, honnan jött a hang. Csak egy másodpercre, de látta, hogy nevelőapja arca megfeszül a szomorúsággal vegyes dühtől, ezután se szó, se beszéd megfordult, és visszacsoszogott a fürdőszobába, hogy a gyorsan magára kapott fürdőköpenyét rendes ruhára cserélje át.

– Semmi bajom – felelte Lizzy, hangja azonban nem erről árulkodott.
Elena mosollyal nyugtázta lánya válaszát, észre sem vette, hogy nem mond igazat, és igenis baj van. Pedig látszott az arcán, hogy nagy szüksége lenne most az édesanyjára.
– Örülök, hogy minden rendben. Tudod, hogy sok hal úszkál még a tengerben. Ez csak egy kis küsz volt – legyintett Elena. Cleo pedig azon kezdett el agyalni, mi a fene lehet az a küsz. – Hidd el, következőleg egy cápa akad a horgodra – bólintott elégedetten, és ezzel lezártnak tekintette Lizzy vigasztalását. – Nekem még el kell ugranom a patikába. Kell neked onnan valami?

– Ha van, akkor gyógyszer a szívemre – motyogta magának.
– Tessék? – nézett rá Elena.
Cleo viszont tökéletesen hallotta, mit mondott mostohatestvére. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy igazából sajnálja Lizzyt.
– Nem kell semmi – vágta rá azonnal, majd morogva hozzátette. – Talán egy jó nagy tapasz, amivel magamhoz ragaszthatom a fiúkat. Mindegy, felmentem a szobámba.
– Elena, megtennéd, hogy hozol nekem fejfájás-csillapítót? – lépett ki Randolph a fürdőszoba ajtaján.
– Csak nem fáj?
– Nem, de szerintem a következő napokban biztosan fog. Elővigyázatos vagyok – magyarázta Randolph.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen Elena, és az ajtó felé mutatott. – Elköltözik innen valaki?
Cleo arca grimaszba torzult, amikor rájött, hogy Elena a két bőröndjére figyelt fel. Kellett neki otthagynia azokat az esernyőtartónál.
– Nem az enyém – fordult vissza a lépcsőről Lizzy.
– Randolph, csak nem el akarsz hagyni engem? Ha így van, legalább ne ilyen feltűnően tedd! – tárta szét a karját Elena.
– Ugyan drágám, miért tennék ilyet? Boldog, felhőtlen kapcsolatban élünk – felelte kissé gúnyosan, de a felesége nem figyelt fel az epés megjegyzésre.
– Akkor mégis kié ez a két bőrönd?
– Az enyém – motyogta Cleo, és kelletlenül előlépett rejtekéből.

Elena, Randolph és Lizzy némán néztek egymásra. Néhány másodperc múlva a csönd már kezdett kínossá válni, úgyhogy Cleo szólalt meg elsőként.
– Megjöttem.
– Azt látjuk – vetette oda foghegyről Elena. – Minek jöttél vissza egyáltalán?
– Letelt a két év és nyári szünet van – kotyogott közbe Randolph, bár felesége valószínűleg költői kérdésnek szánta nem túl barátságos érdeklődését.
Cleo hallotta, hogy megreccsen a lépcső egyik foka, és mire oldalra nézett, hogy fogadott testvére mit szól a felbukkanásához, Lizzynek már hűlt helyét találta, így ismételten kénytelen volt nevelőszülei felé fordulni.
Minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne vonja őket kérdőre mindazért, amit Bernardóval és az édesanyjával tettek, és ne kövessen el semmilyen meggondolatlanságot. Azonban amikor Elena újfent egy gúnyos kérdést intézett felé, nem bírta türtőztetni magát. Meg kellett mutatnia, hogy már nem az a taknyos 12 éves gyerek, akibe ott rúgtak bele, ahol akartak.

– Nehéz lett volna felhívni minket, hogy ma érkezel? – kérdezte Elena.
– És akkor talán rendeztetek volna nekem egy „Üdv újra itthon, Cleo” partit? Vagy esetleg toporzékolva vártatok volna rám az előszobában? Nem hiszem – vágott vissza csípősen Cleo. – Különben is, pár napja telefonáltam. Clotildával üzentem meg, hogy valószínűleg ma jövök vissza. Nagyon úgy tűnik, hogy elfelejtett értesíteni titeket.
Nevelőszülei álla hangosan koppant a földön, kettejük közül Elena ocsúdott fel elsőként döbbenetéből.
– De felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg felháborodottan. – Mondtam én, hogy túl jó hely neki ez a Blackwood, azzal a katonai iskolával jobban jártunk volna. Nem hiszem el, hogy ez alatt a két év alatt nem tanultál ott tiszteletet.

– De tanultam, csak az olyan emberek, mint ti, nem érdemelnek tiszteletet- hadarta indulatával viaskodva Cleo, de alighogy befejezte mondatát, egyből meg is bánta.
Ajkába harapott, és csak arra gondolt, hogy jelentős mértékben vissza kellene fognia magát, mert ha így folytatja, nagyon megütheti a bokáját. De olyan nehéz volt eltűrnie Elena sértegetéseit, piszkálódásait, ilyenkor nem tud megálljt parancsolni a szájának.
– Micsoda? – csattant fel téglavörös arccal Elena. – Mi neveltünk fel, adtunk enni-inni, iskolába járattunk, és nekünk köszönhetően nem kerültél árvaházba, ahol ezerszer rosszabb sorod lett volna, te hálátlan! A tisztelet a minimum, amit megérdemlünk mindezért!
És azt is tegyük hozzá, hogy ti tettétek el láb alól Bernardót, és nektek köszönhetően van most börtönben anya, gondolta hozzá Cleo.

– Randolph, te nem szólsz semmit? – fordult férjéhez Elena, aki erre ijedten összerezzent. – Mi bajod van? Régen még te voltál az, aki nem tűrte, ha tiszteletlenül viselkedik ez a lány.
– Most sem méltányolom, hidd el – felelte komoly arccal, és töprengőn a lányra nézett. – Csak egyszerűen meglepett, hogy mennyire más lettél, Cleo. Gyerekként sem voltál könnyű eset, de ha…
– De ha nem tanulsz meg viselkedni, akkor fel is út, le is út – vágott közbe Elena. – Mehetsz, ahová akarsz. Tedd össze inkább a két kezed, hogy van saját szobád, azt eszel, amit akarsz, és tele van a szekrényed ruhákkal! Megtanulhatnád értékelni ezeket a dolgokat, ahelyett hogy állandóan panaszkodnál. Ha szeretnél itt maradni a nyáron, akkor tartsd be a játékszabályokat!
Cleo inkább lenyelte az ingerült válaszát. Nem, nem fogja elhagyni a házat, addig nem, amíg nem állt bosszút rajtuk, és nem találta ki, mi a fene folyik itt. Tűrnie kell, muszáj jóképet vágnia mindenhez, és akármennyire is égeti bentről a düh, le kell higgadnia, nem csinálhat semmi butaságot. Nehéz lesz, de menni fog.

– Bocsánat – szólalt meg néhány másodperces néma csend után.
– Tessék? – A két Richwood csodálkozva pillantott egymásra.
– Elnézést kérek, amiért így beszéltem veletek. Nézzétek el, kérlek, kissé fárasztó volt az út, és mostanában ingerlékenyebb is vagyok – hazudta, de olyan meggyőzően játszott, hogy se Elenának, se Randolph-nak nem tűnt fel, hogy a megbánása nem őszinte.
– Bocsánat elfogadva. Többet ilyen ne forduljon elő, különben nagyon megbánod. Ami pedig az iskolát illeti, szerintem mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy újat kell keresni neked. Blackwood rossz választásnak bizonyult, ideje lesz egy jobb oktatási intézmény után nézni – jelentette ki határozott hangon Elena, ügyelve, hogy a jobb szót kellően kihangsúlyozza.
Cleo felkapta a fejét, de nem arra, hogy nem térhet vissza Blackwoodba – valahogy számított rá -, hanem arra, hogy itt a nagy lehetőség egy kis kérdezősködésre.

– Tanulhatnék akár itt is, nem? – vetette fel az ötletet. – Hiszen már nem kell félnem attól a gyerekrabló nőtől. Amint látjátok, szépen megnőttem, nem vagyok már könnyű célpont.
Elena és Randolph sokatmondó pillantást váltott egymással.
– Hidd el, mindenki számára az lesz a legjobb, ha minél messzebb tanulsz. Gondolom, nem árulok egy nagy titkot, ha azt mondom, csak púp vagy a hátunkon. De hát mit lehet tenni? Nyári szünet van, és haza kellett jönnöd – vonta meg a vállát Elena. – Nem mellesleg tudom, hogy mi sem vagyunk éppen a szíved csücske, akkor miért kínozzuk egymást éveken át? Maradj itt a nyáron, aztán nyolc hónapig hagyjuk békén egymást.
Cleo némán bólintott.
– Azt megkérdezhetem, mi lett azzal a nővel? – puhatolózott tovább.
– Nem kell aggódnod miatta. Nem jön ide többet – legyintett nevetve Randolph.
– Mert mi lett vele?
– Miért érdekel annyira? – kérdezte Elena, és összeráncolta szemöldökét.
Cleo azonnal visszavonulót fújt.
– Csak kérdeztem.

Elena gyanakvó pillantással végigmérte Cleót, aztán felkapta táskáját a szekrényről, és kilibbent az ajtón egy „Majd jövök!” felkiáltással. Másodpercekig néma csend honolt az előszobában. Cleo már majdnem fordult volna meg, hogy a bőröndjeit megfogva felcammogjon az emeletre, amikor Randolph váratlanul megszólalt.
– És milyen volt tavaly nyáron Franciaországban?
– Jó – felelte kurtán Cleo.
Randolph azonban nem adta fel.
– Remélem, jól érezted magad Dominique-nál. Mit dolgoztál nála?
– Mosogató voltam.
– Az jó – bólogatott zavartan.
Cleo egyre jobban feszélyezve érezte magát, és ugyanezt olvasta ki nevelőapja mozdulataiból is.
– Én akkor most… felmegyek – szólalt meg az újabb csönd beállta után. – Ugye a régi helyen van a szobám?
– Persze. Hoppá, ezt most fel kell vennem – mondta Randolph, és kutatni kezdett a zsebében rezgő mobiltelefonja után.

Cleo megragadta utazótáskáit, és elindult felfelé a lépcsőn. Amilyen furcsán viselkedett Randolph, attól tartott, hogy felajánlja majd neki a segítségét, és felviszi a nehéz bőröndjeit, de nagy megkönnyebbülésére, miután befejezte a telefonálást, azonnal berohant a dolgozószobájába.
Mire Cleo felért az emeletre, teljesen kifulladt. Csak egy pillantást vetett a teljesen újjá varázsolt előtérre, semmi más nem érdekelte, csak a szobája. Elhaladt a lépcső és Elenáék hálója mellett, semerre sem nézelődött, csak egy dologra koncentrált. Izgatott remegés járta át, amikor lenyomta az ajtaja kilincsét, és belépett a rég nem látott helyiségbe.

– Tyűha! – szaladt ki rögtön a száján.
Enyhe megdöbbenés ült ki az arcára, hiszen álmában sem gondolta volna, hogy valóban átalakítják majd ezt a szobát is. Azon törte a fejét, vajon ezt az új, kórházi kórteremre emlékeztető dizájnt komolyan gondolták-e Elenáék, vagy csak szívatni akarják. Neki mindenesetre tetszett. Akármit is terveztek ezzel az újítással, nem fog hisztizni, éppen ellenkezőleg, többször is ki fogja hangsúlyozni, mennyire örül a szobájának. Ami pedig ezt a túlzott fehérséget illeti, töprengett magában, van egy pár holmi a bőröndjében, semmi perc alatt barátságosabbá tudja varázsolni ezt a helyiséget.

Először a ruhásszekrény felé vette irányt. Örömmel állapította meg, hogy 14 év után végre van egy hely, ahol kényelmesen elférnek a ruhái. Korábban mindig az ágya melletti kis éjjeliszekrényébe kellett belezsúfolnia a turkálóban vett, vagy éppen a Lizzy által kinőtt göncöket. Beletelt egy húsz percbe, mire minden ruhadarab a helyére került, és elégedetten zárhatta be szekrénye ajtaját.
Alig várta, hogy ittléte alatt egy kis „divatbemutató” keretén belül megmutassa, milyen jó kis ruhákat sikerült beszereznie a két év során. Köszönhetően annak, hogy tavaly nyáron Franciaországban segédkezett Randolph egyik ismerősénél, és hogy Sandrával több pályázaton is szép sikereket értek el, összegyűlt némi zsebpénz a számára. Persze ehhez nagyban hozzájárultak Richwoodék is, hiszen havonta küldtek neki egy kisebb összeget, ami egyre jobban gyarapodott az idők során, mivel sohasem költötte el az egészet.
A ruhák után következhettek az apró díszek és a képek a falra, majd miután ezek is a helyükre kerültek, Cleo kinézett a teraszra.

Míg tüdeje a friss nyári meleg levegővel, agya régi és fájó emlékképekkel telt meg.  Nem akarta felidézni, de tudatalattijának nem tudott parancsolni. Csak akkor került vissza újra a valóságba, amikor észrevett a távolban egy kalapot viselő öregembert. Nem volt nehéz kitalálnia, ki lehet az. A kezében lévő sövényvágó olló és a mellette lévő locsolókanna egyértelművé tették Cleo számára, hogy nem lehet más, mint a Richwood család új kertésze. Bernardo utódja. Ekkor jutott eszébe, hogy ma még el akart menni a temetőbe.
Felnézett az égre. A nap már alacsonyan járt, de még hátra volt pár óra sötétedésig, és addigra mindenképpen vissza akart érni.  Mivel úgyis szeretett volna friss virágot vinni a sírra, úgy gondolta, előtte összeismerkedik az új kertésszel.

Elindult a lépcső irányába, pechére azonban a fürdőből kilépő Lizzy útját állta.
– Lám-lám! A tékozló kislány hazatért – vigyorodott el karba tett kézzel.  – Mi ez a borzalmas frizura? Ezzel a két copffal úgy nézel ki, mint egy ötéves gyerek.
– Inkább hasonlítok egy óvodásra, mint egy kiéheztetett ribancra – vágott vissza gúnyosan Cleo, miután tetőtől talpig végigmérte Lizzyt. – Úgy tűnik, te inkább az utóbbit választottad.
Cleo frappáns válasza telibe talált, olyannyira, hogy a lány se köpni, se nyelni nem tudott. Nem várta meg, míg kigondolja a legújabb sértését, faképnél hagyva őt, leszaladt a lépcsőn. Nem hitte el, hogy egy órája még képes volt sajnálni Lizzyt, amiért láthatóan összetörte a szívét az a Blake nevű srác.

Amint leért a földszintre, finom illat csapta meg az orrát. Muszáj volt megnéznie, milyen étel készül éppen, és kinek köszönhetően. Egy cseppet sem lepődött meg, amikor Clotildát pillantotta meg a konyhában.
– Hali! – köszönt vidáman Cleo, éppolyan hamis mosollyal az arcán, mint amilyennel átverte Elenáékat.
– Te jó ég, de megijesztettél! – fordult hátra ijedten Clotilda, aki úgy nézett Cleóra, mintha szellemet látott volna. – Ó, Szent Ég! Most segíts meg, Istenem! Elfelejtettem szólni az asszonyoméknak, hogy jössz. Hogy lehetek ennyire szétszórt? Nagyon ki voltak akadva?
– Egyáltalán nem, sőt, a nagy családi ölelkezés és puszilkodás után még pezsgőt is bontottak a hazaérkezésem örömére – ironizált Cleo.
Clotilda megállt félúton a hűtőszekrény és a mosogató között.
– Csak vicceltem – visszakozott látva a cseléd megdöbbent arcát.

– Ne fárassz most ilyennel! Jaj, azt sem tudom, hol áll a fejem. Rettentő hamar elszaladt ez a délután, alig volt időm elvégezni a dolgaimat – sopánkodott, és előkotort a hűtő mélyéről tíz tojást.
Talán, ha nem nyalták-falták volna egymást a pasijával a bolt előtt, gondolta Cleo, akkor most nem kellene így kapkodnia.
– Ne haragudj, de nem sikerült teljesen kitakarítanom a szobádat, a port még éppen le tudtam törölni, de aztán mennem kellett bevásárolni – szabadkozott Clotilda, és gyorsan belepillantott a szakácskönyvbe. – Egy pohár tej… húsz deka cukor… Amíg én a gyümölcstortát csinálom, ránéznél, kérlek a lazacra a sütőben?
Cleo nem hitt a fülének. Komolyan használta a „ne haragudj” és a „kérlek” szavakat?

– Tessék? Semmi „tűnj innen a konyhából”, vagy „tedd magad hasznossá, és mosogass össze!”?
Clotilda értetlen arccal megfordult, miközben továbbra is serényen kavarta a kezében tartott tál tartalmát.
– Nem. Miért mondanék ilyet?
– Mert, ahogy Elena, te se voltál velem mindig kedves.
– Igen? Ne haragudj! – motyogta, és ismét a szakácskönyv fölé görnyedt.
– Látod, már megint! Mi az, hogy „ne haragudj”? Nem sokszor mondtad ezt nekem, amikor még kicsi voltam – tárta szét a karját őszinte csodálkozással Cleo.

A cseléd azonban nem figyelt rá, érthetetlennek tűnő szavakat motyogott, és egyik szekrénytől a másikig rohangált hozzávalók után kutatva.
– Tudod mit? Hagyjuk – legyintett Cleo, és inkább odament a sütőhöz, hogy megnézze a lazacot. – Szerintem vegyük egy kicsit magasabb hőfokra, különben így holnapra sem lesz kész. Ha találkozol Elenáékkal, mondd meg nekik, hogy kimentem Bernardo sírjához.
– Rendben – bólintott Clotilda, aki ismét belemélyedt a recept tanulmányozásába. – De érj vissza vacsorára! Elena asszonyék készülnek valamire.
– Igen? – fordult vissza az ajtóból. – Jó tudni.

Eddig a pillanatig nem nagyon fűlött hozzá a foga, hogy együtt étkezzen a Richwood családdal. Pláne azért nem, mert félt attól, hogy Elena egy újabb beszólással ismét kicsapja nála a biztosítékot. Halványlila gőze sem volt arról, mit terveznek nevelőszülei, de semmilyen eseményről nem akart lemaradni. Mostantól árgus szemekkel figyeli majd minden lépésüket, akárcsak egy kém. Egy kém, akinek az a dolga, hogy lefülelje a bűnösöket, és miközben elegendő bizonyítékot szerez ellenük, meg is találja a válaszokat a „miért” kérdésekre.

Átvágott az előszobán, de még hátrapillantott a válla felett a konyha irányába. Egy másodpercre eltöprengett azon, vajon mi lelte Clotildát az előbb, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a nagy sürgés-forgás miatt valószínűleg nem volt kedve letolni őt. Most nem különösebben érdekelte, hogy a cseléd szókincse, miért bővült új és udvarias szavakkal az elmúlt két évben, sokkal jobban izgatta őt a kertész, és az, vajon mi mindent tud a családról.

Amint kilépett az ajtón, kellemesen hűs szél cirógatta meg az arcát. A változás szele, gondolta Cleo, miközben mélyet szippantott a levegőből.  A frissen nyírott fű és a virágokból áradó mézédes illat egyvelege csiklandozta meg orrát, amelybe némi városi szmog is vegyült.
Cleo fintorogva pillantott az utcán elhaladó, szürke füstöt eregető autó után, és akaratlanul is, de eszébe jutott hőn szeretett iskolája és vele együtt Blackwood. Maga előtt látta a picinyke várost, amit hatalmas fenyvesekkel és bükkösökkel teli dombok szegélyeztek. Ott mindig tiszta volt a levegő. Akárhová is mentek, mindenhová elkísérte őket a körülöttük lévő fenyők jellegzetes illata. Nem sűrűn fordultak meg arra járművek, aki tehette, busszal, gyalog vagy biciklivel közlekedett, éppen emiatt nyerhette el többször is Blackwood a „Legtisztább város” díját.  Ez is, ahogy oly sok más, szintén felkerült Cleo „Nagyon fog hiányozni” listájára, de mielőtt újabbakkal bővíthette volna a felsorolást, megrázta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel emlékeztette magát arra, hogy most nincs ideje szeretett iskoláján keseregni, hamarosan lemegy a nap, és nem lenne túl szerencsés sötétben kóricálni a temetőben.

Automatikusan a hátsó kert felé vette az irányt, szinte biztos volt benne, hogy ott találja meg a kertészt. Ahogy elhaladt a terasz mellett, máris meglátta a férfit, amint éppen az egyik sövényt igyekezett megszabadítani a rendezetlenül kiálló ágacskáitól. Cleo lassított a léptein, megállt a kapunál, és csak nézte a kertészt, milyen nagy odafigyeléssel és pontossággal dolgozik. Minden egyes mozdulata azt sugallta, hogy szereti, amit csinál.

Libabőrös lett a karja, amikor megpillantotta az arcát. Neki is ugyanaz a barátságos és pajkos mosoly bujkált a szája szélén, mint egykoron Bernardónak. Ettől az apró hasonlóságtól és a növények iránti szeretetüktől eltekintve külsőleg merőben eltértek egymástól. Míg Bernardónak teltebb, kissé négyszögletes formájú arca volt, addig az új kertészé soványabbnak, beesettebbnek tűnt. Az öregség jelei talán ő rajta jobban meglátszódtak, a homlokánál és a szeménél több ránc is húzódott, de Cleo nem tudta volna megmondani, hogy melyikük születhetett korábban. Azt viszont tudta, hogy kora ellenére igen jó egészségnek örvend. Csillogó, szürke szemei és mosolya arról árulkodtak, hogy tele van még életerővel és munka iránti vággyal.

– Szervusz! Keresel valakit? – hallatszott egy mély, de annál barátságosabb hang.
Cleo rögvest elpirult, mihelyst észrevette, hogy a kertész rászegezi tekintetét. Valahogy nem így tervezte a megismerkedést. Szívből remélte, a férfi nem feltételezi azt róla, hogy leskelődni próbált utána, pedig bizony ebből a mostani szituációból másra nem igen lehetett következtetni.
– Jó napot! – köszönt kissé száraz torokkal, de hamar rátalált az igazi hangjára, amikor észrevette, hogy továbbra is egy mosolygós, kedves arcba néz bele. – Bocsánat, én nem leskelődtem, vagy ilyesmi, csak… lenyűgözött, mennyire jól érti a dolgát.
Nem akart illetlennek tűnni (bár az egyik legfontosabb szabályt így is sikerült szépen megszegnie, azáltal, hogy nem ő, mint fiatal köszönt előre, hanem az idősebb), igyekezett átkerülni a kapu túloldalára és bemutatkozni.

– Egyébként Cleo vagyok, Cleo Richwood – biccentett udvariasan, és leküzdötte hirtelen rátörő hányingerét.
Bár már nagyon sokszor kellett ilyen néven bemutatkoznia Blackwoodban, hiszen Richwoodként íratták be az iskolába, és így is szólította őt minden tanár és diák, még mindig nehezére esett a gyűlölt családjának nevét használnia. Azzal viszont persze semmit nem ért volna, ha világgá kürtöli, hogy ő igazából Cleo Willard. Nem, azt nem kell egyelőre még senkinek sem megtudnia, majd ha eljön a megfelelő pillanat.
– Á, akkor te vagy az örökbefogadott lány – bólogatott a kertész.
– A család fekete báránya, ha úgy tetszik – fintorgott Cleo.
A kertész újabb szívélyes mosoly kíséretében előre nyújtotta a kezét.
– Én pedig Oliver Garcia vagyok, a kertész, bár gondolom, nem volt nehéz kitalálni.
Cleo illedelmesen kezet rázott vele, miközben elmotyogott egy „Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Garcia” mondatot.
– Ó, szólíts csak Olivernek – ajánlotta fel, és a bokor mellől előszedett egy fekete műanyag zsákot, ami háromnegyed részéig már meg volt tömve levelekkel és gallyakkal.

– Várjon, nagyon szívesen segítek.
– Elbírok vele egyedül is, nem vagyok én olyan vén róka. Különben sem szeretném, ha összepiszkolnád magad – legyintett nevetve, mire Cleo kikapta kezéből a zsákot, és mielőtt Oliver felocsúdhatott volna, már össze is szedte a sövénynyírás áldozatául esett zöldellő ágakat.
– Nem vagyok az a tipikus városi gyerek – húzta ki magát büszkén, és átnyújtotta a kertésznek a zsákot. – Tudja, régen én is sokat kertészkedtem, és egy idő után már a hobbimmá vált. Amikor éppen nem voltam szobafogságban, mindig a szabadban töltöttem az időmet. Itt valahogy nem éreztem azt a fojtogató érzést, ami körülvett a házban. Nem könnyű az élet, pláne nem úgy, hogy egy olyan családban nő fel az ember, ahol nem kap szeretet, egy kedves szavuk sincs hozzá, és még egy mosolyt sem képesek megereszteni felé.

Cleo arcát ismét elöntötte a pír, és zavarában a földet kezdte el bámulni. Kereste a választ a kérdésére, hogy vajon miért szaladtak ki száján az iménti mondatok, de csak egyetlen épkézláb magyarázatot talált rá, ami ismét szomorúsággal töltötte el. Oliverben a régi kertészt és egyben legjobb barátját látta. Azt a Bernardót, akihez bármikor fordulhatott a bajával, akinek el tudta mondani, mi nyomja a lelkét, és akivel egyáltalán beszélgetni tudott.
– Ne haragudjon, fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem akartam untatni a dolgaimmal.
– Miből gondolod, hogy untatsz? – kérdezett őszinte csodálkozással Oliver. – Épp ellenkezőleg, nagyon is örülök neki, hogy van valaki, akivel tudok egy kicsit beszélgetni. Nektek, mai fiataloknak könnyű, mert ha munka van, bedugjátok a fületekbe azt a kütyüt, és hallgatjátok a zenét. Nekünk felnőtteknek, öregeknek mi marad?
– A madarak csodálatos éneke, a méhek és bogarak zümmögése, a fák megnyugtató susogása… a természet hangja – vágta rá gondolkodás nélkül Cleo, és az ő arca is vidám mosolyra  húzódott, amikor tekintete ismét találkozott Oliverével.

– Hogy neked milyen igazad van! – nevetett fel.  – Eszem ágában sem volt panaszkodni, csak tudod, az én koromban már igényli az ember a társaságot, és néha jó lenne valakivel eszmét cserélni.
– Úgy tűnik, ebből a szempontból nem éppen a legmegfelelőbb családnál vállalt munkát.
Oliver válaszképpen ismét elmosolyodott. Cleo nem sértődött meg, amiért nem reagált rá a kertész, tudta, hogy valószínűleg azért nem illeti egyetlen rossz szóval sem Richwoodékat, mert elvégre ők a munkáltatói, és ők is fizetik meg a fáradozásait. Éppen ezért megfogadta, hogy nem fogja előtte szidni a családját, nem fogja őt kellemetlen helyzetbe hozni, még annak ellenére sem, hogy most nagy szüksége lenne valakire, akinek kiönthetné a szívét, és a rá nehezedő bosszúvágy terhétől egy kis időre megszabadítaná.
–  Ezt majd én elintézem – emelte fel a zsákot Oliver. – Persze, ha nem akarod újfent kiragadni a kezemből.
– Nem szándékoztam – rázta meg a fejét Cleo széles mosollyal az arcán.

Egy darabig követte a kertészt, de aztán megtorpant az üvegház előtt. Elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta a ház oldalánál a hatalmas, színes virágokat. Bódító és erőteljes illatokat ontottak magukból, és úgy pompáztak, mintha április lenne. Annyira elkápráztatta Cleót a látvány, hogy észre sem vette, mikor tűnt el Oliver a pince ajtaja mögött. Lassú léptekkel elindult ahhoz a padhoz, ahová mindig leültek Bernardóval egy kicsit beszélgetni, és ami az idők során törzshelyükké vált.

Végigsimította kezét a pad karfáján, mintha csak azt akarná megtudni, mennyire poros. Szomorú mosoly suhant át az arcán.
– Nem is rossz ötlet! Épp ideje már, hogy egy kis szünetet tartsak.
Oliver közelített felé vidáman, Cleo viszont nem volt elég gyors ahhoz, hogy elrejtse a kertész elől bánatos tekintetét, aki rögtön ki szúrta, hogy nincs minden rendben.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

Leült a padra, és Cleónak is jelezte, hogy csatlakozzon hozzá.
– Nincs semmi baj, csak eszembe jutottak a régi szép idők.
Oliver kíváncsian fürkészte Cleo arcát.
–  Volt még Ön előtt egy kertész – kezdte, de érezte, hogy nehezebben tudja formálni a szavakat, így igyekezett rövidre fogni mondandóját. – Bernardónak hívták. Hasonló korú lehetett, mint Ön, Oliver. Nos, a lényeg, hogy hiába voltak itt nekem Richwoodék, mint mondtam, sohasem kaptam tőlük elég figyelmet és szeretetet, Bernardo viszont megadta nekem mindazt, amire vágytam.
Hirtelen elcsuklott a hangja. Egy pohár víznek most nagyon örült volna.
– Bernardo jelentette számomra a családot – folytatta halkan Cleo, és megdörzsölte égő szemét. – Úgy tekintettem rá, mint a nagyapámra, és most még nagyobb szükségem lenne rá, mint valaha.
Remélte, hogy Oliver nem kérdezősködik többet, és inkább más témáról kezd el csevegni vele, de a kertésznek csak nagyon nehezen esett le, hogy Cleo nem szívesen beszél erről.

– És mi történt Bernardóval?
Cleo összerezzent. Nem értette, miért teszi fel ezt a kérdést Oliver, hiszen nyilvánvaló volt rá a válasz. Legalábbis neki az volt. Legyűrte a gombócot a torkában, és elhaló hangon kimondta azt a szót, amit talán már a kertész is sejtett, mikor rápillantott Cleóra:
– Meghalt.
– Őszinte részvétem – motyogta, és lesütötte szemét, mintha megbánta volna a kérdését.
– Még ma el akarok menni a temetőbe. Gondoltam, viszek a sírra friss virágot, de lehet, hogy inkább gyertyát gyújtok – mondta Cleo inkább magának, semmint Olivernek.
– Ez remek ötlet – helyeselt a kertész. – A pincében van is egy pár gyertya, ha jól emlékszem. Meg is nézem neked.
Olivernek még csak felállni sem volt ideje, máris megjelent Clotilda a kertkapuban sápadt arccal, és sebes léptekkel elindult feléjük.

– Jaj, de jó, hogy most épp ráér, lenne egy fontos feladatom magának – hadarta megkönnyebbüléssel a hangjában a cseléd.
– Tulajdonképpen én csak… – kezdte Oliver, de Clotilda beléfojtotta a szót.
– Megtenné nekem, hogy elugrik a közeli boltba, és vesz egy üveg édes pezsgőt? Kiment a fejemből. Amúgy nagyon szívesen elmennék, de még nincs kész a vacsora, szalad a konyha, és nem hagyhatom itt, mert…
–  Rendben, elmegyek – szólt közbe Oliver nyugtatólag, és így sikerült Clotilda hosszú magyarázkodási hulláma elől kitérnie.

– Ó, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott, és előkotort az egyik zsebéből egy pár bankjegyet. – Ennyi szerintem elég lesz. Még egyszer, köszönöm! És ne felejtse, száraz pezsgő. Ja, igen, és lehetőleg minőségi legyen – kiáltotta futtában, mert máris rohant vissza a konyhába.
– Akkor úgy néz ki, egy darabig együtt megyünk – jegyezte meg Cleo mosolyogva.