Cleo dühös léptekkel indult el a 113-as szoba felé. Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre odaérjen, elfordítsa a kulcsot az ajtóban, és egy hatalmas ordítással végre kiadhassa elfojtott indulatát. Nem akarta magára vonni diáktársai figyelmét azzal, hogy a folyosón borul ki, bár így sem sikerült feltűnésmentesen közlekednie. A nehéz bőröndjeiket cipelő, éppen hazafelé igyekvő tanulók csak az utolsó pillanatban tudtak elugrani a lány elől, aki mit sem törődve a szembe jövő forgalommal, hajthatatlanul ment előre.
– Hé, nem látsz a szemedtől? – fordult vissza mérgesen az egyik felsőbb éves srác fájó vállát masszírozva.
Nem, Cleo nem látott és nem hallott, mert csak a csigalassúsággal növekvő szobaszámokra volt képes odakoncentrálni. 109… 110… 111… 112… 113… Végre! Durván belökte az ajtót, és teljes erejéből becsapta azt maga mögött, mire a számítógépnél ülő szőke hajú lány rögtön ugrott egyet ijedtében.

– A szívbajt hoztad rám! Nem igaz, hogy nem tudsz finomabban bánni azzal a szerencsétlen ajtóval! Remek, bezártam az oldalt – fordult vissza a képernyő elé. – Pedig már majdnem megtaláltam, melyik vonattal tudnék hazamenni. Mindegy, inkább maradok a busznál. Közelebb van a megálló, és öt perc alatt simán kiérek. A pályaudvar meg vagy húsz percre van, ráadásul ott van az a szörnyen ugatós kutya, aki tutira mondom, egyszer kidönti azt a rozzant kerítést. Szóval nincs kedvem se sétálni, se kutyaeleség lenni, így is cipelhetem a nagy bőröndömet, úgyhogy a buszra szavazok. Apropó, te már…
– Áááááá! – ordította el magát Cleo, mire szószátyár szobatársa és egyben legjobb barátnője, Sandra egyből elhallgatott.

– Valami baj van?  – lépett oda hozzá vigasztalóan, mihelyst feltűnt neki, hogy Cleo nem jókedvében bántalmazta szobájuk ajtaját.
Sandra már emelte a karjait, hogy egy öleléssel próbáljon javítani a lány hangulatán, de Cleo most semmi ilyesmire nem vágyott.
– Most voltam Mr. Brucklynál – szűrte a fogai között dühösen, és hátrált egy lépést, hogy ekképpen adja Sandra tudtára, nincs szüksége ölelésre.
– Hadd tippeljek! Nem javította át a töri hármasod. Cleo, hiszen tudod, hogy utólag már nem lehet semmit sem javítani a bizonyítványban – csóválta a fejét. – Megmondtam előre, hogy ez lesz. Olyan makacs vagy.
Amúgy is forrt benne a düh, de Sandra okoskodása még rátett egy lapáttal mérgére. Újra látta maga előtt Mr. Bruckly önelégült arcát. Legszívesebben tört-zúzott volna, így hát módot próbált keresni arra, hogy levezesse feszültségét. Megkerülte Sandrát, lassan odasétált a számítógépes asztalhoz, és azzal próbálta magát lenyugtatni, hogy egyfolytában a róluk készült közös képet nézte.

– Az utolsó hónapban annyit tanultam, hogy majd’ belepusztultam. Sorra írtam neki az esszéket, többször is feleltem neki, és csak azért, mert egyszer leveleztem az óráján, folyamatosan lehúzza a jegyeimet. Kettes és hármas dolgozatokat írok, Christine pedig nálam jobb osztályzatokat kap, holott puskázik, és szinte mindent rólam másol! Hol itt az igazság? Azt hittem, értékeli az igyekezetemet, és végül megadja a négyest, errefel a bizonyítványból kell megtudnom, hogy mégsem volt képes erre? Vigyorogva közölte velem, hogy elhagyta a beadandóimat! Átkozott vénember! Gyűlölöm! – kiáltott fel, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy néhány füzet és toll azonnal a földön kötött ki.
– Ez tényleg szemétség, de megszokhattad volna már, hogy ebben a blackwoodi bentlakásos suliban a tanárok egy része elég kö.. – kezdte Sandra, de mielőtt kimondta volna a pedagógusokat illető csúnya szót, szája elé kapva kezét, elkiáltotta magát. – Atya világ, a számítógép!

Cleo követte Sandra ijedt tekintetét. Mihelyst meglátta a szikrázó és halvány füstfelhőbe vont gépet, kezét azonnal elhúzta az asztalról, és ahogy barátnője, ő is halálra vált arccal figyelte a jelenséget.
– Húzd ki a konnektorból! Húzd ki! Gyorsan! – visítozott Sandra, miután magához tért.
– És ha megráz az áram? – vonta fel a szemöldökét Cleo, de kérdése süket fülekre talált.
– Húzd már ki! Mi van ha, ha meggyullad? Igyekezz!
– Meg is van – bújt elő az asztal alól Cleo.
– Nem akarok meghalni! Túl fiatal vagyok hozzá! Légyszi, siess!
– Sandra, nyugi van! Mondtam már, hogy kihúztam.

– Hála az égnek! – fújta ki a levegőt, és kóvályogva elindult Cleo ágyához.  – Velünk mindig történik valami szerencsétlenség. Hogy fogjuk kifizetni? Nekem már alig maradt pénzem.
– Szerintem még itt van Luke, ha szépen megkérnénk, biztosan segítene megjavítani valahogy a gépet – mondta biztatóan, és lehuppant barátnője mellé az ágyra.
– Cleo, nem kell nagy informatikusnak lenni hozzá, hogy rájöjj, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen megjavítani. Nem egy csavar esett ki belőle, itt valami rendesen elfüstölt. Ezt muszáj kifizetnünk – sóhajtotta szomorúan.
– Ne viccelj! Majd én megfizetem a kárt. Elvégre én miattam ment tönkre, vagyis nagy a valószínűsége annak, hogy én csináltam vele valamit. Bár azon kívül, hogy csak az asztalra csaptam, egy ujjal sem nyúltam hozzá – töprengett hangosan.

Sandra összeráncolta a homlokát.
– Ne nevess ki, légy szíves, de nekem van egy olyan érzésem, hogy…
– Hogy? – noszogatta Cleo, bár már sejtette, mit fog mondani a lány, éppen ezért meg sem várva a válaszát, kimondta azt, ami abban a pillanatban valószínűleg Sandra fejében is járt. – Szerinted én idézem elő ezeket a dolgokat?
Barátnője egy pillanatig megütközve nézett Cleóra, aztán zavartan bólintott.
– Gondolj csak a farsangi bálra, amikor Melanie-nak csak úgy kiütések jelentek meg a bőrén, miután direkt leöntött narancskólával, vagy a matek órára, amikor megtudtad, hogy egyes lett a dogád, vagy amikor…
– Sandra, túl sok fantasztikus filmet néztél – legyintett Cleo nevetve, bár jókedve egyáltalán nem volt őszinte.
Miután megtörténtek velük ezek a furcsa esetek, többször is felmerült benne, hogy talán ő a felelős ezekért a dolgokért, de aztán mindig talált rájuk ésszerű magyarázatot. Melanie allergiás volt az egyik kajára, csak a szél volt az, minden bizonnyal a képzelete játszadozott vele, csak a fiúk viccelődtek…

–  Jó, oké, lehet, hogy butaság, de mi van, ha igazam van, és mégis van valamilyen különleges erőd? – próbálkozott tovább.
– Az képtelenség. Sandra, ilyen csak a mesékben van – jelentette ki fejét rázva a lány, de közben titkon eljátszadozott a gondolattal, hogy valóban van mágikus képessége.
– De mi van, ha a mesék mégsem kitalációk, és van ilyen a való életben is? Gyerünk Cleo, próbáljuk ki! Egy óra múlva indulnom kell. Így sohasem tudom meg, hogy igazam volt-e, vagy sem. Légyszi!
– Rendben, csak ne nézz rám ilyen boci szemekkel, mert nem tudok neked ellenállni – nevetett. – És min próbálkozzak? Esetleg rajtad?

Sandra azonnal felpattant, és körbejárta a szobát megfelelő célpontot keresve.
– Rajtam? Azt már nem – jelentette ki határozottan. – Nem akarok meggyulladni, úgyhogy inkább kísérletezzünk ezen a kis fabábun.
– Nem fogod sajnálni, ha bármi baja is lesz? – kérdezte Cleo, miután odalépett a lány mellé.
– A karácsonyi bál tomboláján nyertem. Olcsó kis vacak, nekem aztán nem kell, szóval máglyára vele – kacagott fel Sandra csilingelő hangján.

Cleo közelebb lépett az említett fabábuhoz, de csak állt fölötte egy darabig, és zavartan pislogott.  Rápillantott Sandrára, aki bátorítólag visszamosolygott rá, és felmutatta két hüvelykujját, jelezve, hogy hajrá.  Azt viszont már nem láthatta, hogy barátnője jó pár lépést hátrált, attól tartva, valami tényleg meg fog gyulladni, ha Cleo nagyon belemerülne a „kísérletbe”.
– Hát akkor lássuk! – sóhajtott. – Öhm… csiribí-csiribá!
Semmi sem történt. Újra rápillantott Sandrára, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá, olyan „ezt komolyan gondoltad” fejet produkálva.
– Abrakadabra… – motyogta Cleo, miközben kezével apró köröket írt le a levegőben.
– Tudod mit? Szerintem ezeket a varázsigéket hanyagoljuk – fintorgott tovább Sandra. – Csak egyszerűen koncentrálj a bábura!

Bár Sandrának kihangsúlyozta, szerinte butaság a felvetése, titkon reménykedett benne, hogy valami mégis történni fog a bábuval. Először félig, aztán teljesen is behunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Magában is elmotyogta az iménti bugyuta varázsigéket, aztán már csak arra gondolt, hogy gyulladjon meg a dísz, vagy hulljon darabjaira. Három perc után Cleo már olyan erősen koncentrált, hogy még a feje is belefájdult, így inkább abbahagyta a próbálkozást.

– Látod? Semmi sem történt – mutatott nevetve a bábura, de hangjából kiérződött a csalódottság. – Nincs semmilyen varázserőm, csak egy egyszerű, hétköznapi lány vagyok.
– Lehet, hogy mégis kellene hozzá valamilyen ige – bizonygatta Sandra.
– Hé – lépett oda a lányhoz -, tudom, hogy nem erre számítottál. Egyszer az életben a nagy Sandra Helvy tévedett. Csak túléled valahogy, hogy most az egyszer nem lett igazad.
A lány azonban továbbra is szomorúan bámulta a padlót.
– Csak tudod, reménykedtem benne, hogy van egy különleges barátnőm, aki más, mint a többiek.
– Hát kösz – morogta sértődötten Cleo, és inkább odament az asztalhoz összepakolni a füzeteit.

Az ezt követő fél óra viszonylag csendben telt. A lányok szépen kitakarítottak, kipakolták az éjjeliszekrényeiket, benéztek az ágyak alá elhagyott fél pár zoknikat keresve, aztán fiókok mélyén kutakodtak, hátha megtalálják a kedvenc tolluk régen elhagyott kupakját. Sandra megpróbált beszélgetésbe elegyedni Cleóval, de ő megmakacsolta magát, és csak egy „aham”, és „nem tudom” szavakkal válaszolt barátnője kérdéseire. Persze esze ágában sem volt tőle haragban elválni, csupán meg akarta őt leckéztetni. Így, amikor Sandra végérvényesen lezárta bőröndjét, és egy szomorú „sziával” búcsút intett barátnőjének, Cleo azonnal abbahagyta a füzetei bepakolását, és megölelte a lányt.

– Azt hiszed, rendes búcsú nélkül hagylak elmenni?
– Nem sértődtem volna meg érte – válaszolta, miután kibontakoztak az ölelésből. – Ne haragudj a beszólásomért. Csak…
– Csak csalódottságból mondtad – fejezte be helyette a mondatot.
– Igen. Tudod, hogy nem gondoltam komolyan. Nagyon is különleges lány vagy, az én különleges kis barátnőm – mosolygott, és megfogta Cleo kezét.
– Nagyon szeretlek, Sandra, és nagyon fogsz hiányozni. Te vagy az első igazi barátom Bernardo óta.
Sandra először összeráncolta a homlokát. Úgy tűnt, nagyon koncentrál, hogy felidézze magában, mikor hangzott el a Cleo által említett név, és ki is ő valójában. Néhány másodperces töprengésben telt szünet után azonban eszébe jutott.
– Ő volt a kertészetek, ugye?
Cleo bólintott.

– Na jó, azt hiszem, kapkodnod kellene a lábadat, mert le fogod késni a buszt – pillantott az órára.
– Igaz is – kapott észbe Sandra, majd újra megölelte Cleót. – Vigyázz magadra, oké? Kerüld az elektromos tárgyakat, a bosszantó plázacicákat, a tócsákat, a kutyákat… á, tudod mit? Kerülj el mindent!
– Igenis, kapitány – bólintott Cleo. – Tudom, hogy már mondtam, de nagyon fogsz hiányozni.
– Nekem legjobban ez a borzalmas szekrény fog.
– Most hülyéskedsz, ugye? Akkor őt kérd majd meg, hogy írjon neked e-mailt! – kacagott fel. – Amúgy jó, hogy szólsz, még abból is ki kell pakolnom.
– Ideje volna. Juj, most már tényleg megyek. Biztos, hogy ne fizessem ki a számítógép felét? – fordult vissza az ajtóból.
– Biztos – vágta rá azonnal Cleo. – No, de most már menj! Szia!
– Oké, indulok! Szia!

Egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó bezárult Sandra mögött. Cleo örömteli mosolya szinte másodpercek alatt lefagyott az arcáról. Eddig azt gondolta, hogy sziát mondani, egyszerűen elköszönni valakitől nem is olyan nehéz. De akkor mégis miért érzi magát ilyen üresnek és magányosnak? Sandra távozása éppolyan űrt hagyott a szívében, mint amikor Bernardo búcsúzott el örökre a földi léttől. Először a kertész, most pedig a barátnője hagyta őt el. Nem merte magát abba a hitbe ringatni, hogy szeptemberben majd visszatérhet Blackwoodba, mert jól tudta, Richwoodék úgy rángatják őt és az életét, akár egy marionett bábut. Ami neki örömet okoz, azt igyekeznek minél előbb megsemmisíteni, szétdúlni minden jót körülötte. Eddig a pillanatig nem is töprengett azon, mi lesz, ha majd visszatér Liliomvölgybe, de most, hogy újra felsejlett a három Richwood képe, és az elhagyatottság gondolata ismét beköltözött a fejébe, gyomra hirtelen öklömnyire szűkült.

Nem bírt már tovább állni, hátrált néhány lépést, majd lehuppant az ágyára. Az óra idegesítően ketyegett, mintha jelezni kívánná Cleo számára, hamarosan el kell hagynia a szobát, és el kell búcsúznia az iskolától. Odafordult az időt jelző szerkezet felé, hogy eltehesse végre a bőröndjébe, de a feléje induló keze egy másik tárgyat ragadott meg. A bohóckodásukat ábrázoló közös fotójuk láttán könnyek szöktek a szemébe. A Blackwoodban töltött két év során, teljesen elfeledkezett arról, milyen a magány, amikor nincs senki, aki szeretne és aki törődne veled.
Sandra szabadította ki az egyedüllét fojtogató karmai közül, megmutatta, hogyan lehet igazán jól szórakozni, és hogy nem kell törődni másokkal, sem azzal, mit gondolnak rólad. Olyan vagy, amilyen. Fogadd el magad, és élvezd az életet, amíg lehet. Ők pedig pontosan ezt tették. Lenézték őket azért, mert mások, mint a többiek, mert nem szöktek ki éjjelente a szobájukból, nem lógtak el bulizni, inni…

Mint, ahogy a legtöbb bentlakásos suliban, itt is nagyon szigorúak velük a tanárok, az iskola bekorlátozza a tanulókat, kötelező programokat ír elő nekik, így természetes, hogy a legtöbben vagy így, vagy úgy, de lázadnak ellene. Cleo és Sandra azonban egészen máshogy igyekezett kicselezni a szabályokat, és közben még jól is mulattak. Az utóbbi két évet szinte mindig együtt töltötték, úgy össze voltak nőve, hogy ha egyikük lázasan és betegen feküdt az ágyában, a másik is napokon belül egy hét pihenésre kényszerült.  Nem tudta, hogy fogja kibírni Richwoodéknál a nyarat Sandra nélkül, de egyben biztos volt: nem akart megint magára maradni.

A gondolat villámcsapásként hasított belé. Mi van, ha vissza sem megy Liliomvölgybe? Kinek hiányozna? Talán még szívességet is tenne a „családjának” azzal, hogy örökre eltűnik az életükből. Viszont a szökés elég sok kockázattal jár, de most az egyszer ő akar dönteni. Elvégre ez az ő élete, még akkor is, ha Richwoodék elvileg a gyámjai.
Rápillantott az órára, és megpróbálta felidézni magában, mikor indul Sandra busza… Ha sietne, talán még utolérhetné barátnőjét, és vele mehetne. Ha pedig nem okozna nagy gondot a családjának, és megengednék, néhány napig ott aludhatna náluk, amíg ki nem találja, hogyan tovább. Egy biztos volt: a suli ma bezárja kapuit, és az idő, amelyet még itt tölthetett, vészesen fogyott.

Csüggedten biggyesztette le ajkát, mikor eszébe jutott, hogy ha megfeszülne, akkor sem lenne képes elérni barátnője buszát, hiszen csak félig sikerült összepakolnia.  Ráadásul, arról sem feledkezhetett meg, hogy még a számítógépet is ki kell fizetnie. Szökési tervének foszlányai csak még jobban elhalványodtak, mikor rájött, hogy a nehezen összekuporgatott és félretett pénzéből vajmi kevés fog maradni a kártérítés után. 14 évesen pedig kész meggondolatlanság szinte üresnek mondható pénztárcával nekivágni a nagyvilágnak.

Kezdeti lelkesedése letargikus hangulatba csapott át. Akármennyire is irtózott tőle, meg kellett barátkoznia azzal a gondolattal, hogy ha ma beszáll a taxiba, a sofőr nem a világ másik végére viszi majd el, hanem a Richwood házhoz. Savanyú képpel végigjáratta szemét a szobán. Soha nem volt még ennyire üres, na meg persze tiszta. Legszívesebben elnyúlt volna az ágyon, és a nap többi részét is így töltötte volna el, de még várt rá egy hatalmas és nem mellesleg rendkívül ízléstelen rózsaszín szekrény telis-tele a két év során összevásárolt ruháival, amiknek még a mai nap során mindenképpen a bőröndjeiben kellett landolniuk.

Kelletlenül feltápászkodott, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Meglepetésére, csupán két pár cipő bucskázott ki belőle. Nagyobb rendetlenségre számított, pláne, hogy még pár napja a piros pólójáért az egész ruhatárát feltúrta, aztán persze, mint minden normális tini, ő is elfelejtette szépen összehajtogatva visszatenni őket a helyükre. Áldotta az eget, amiért nemrég beinvesztált egy újabb táskába, így nem kellett már azért aggódnia, hogyan fog ez a rengeteg ruha egy bőröndbe beférni. Miután levette a felső polcról a másik kofferét, valami egészen más dolgot is észrevett. Egy kerek labdácskát…

Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérhesse a sarokban heverő tárgyat.  Meglepődve konstatálta, hogy a puha labdácska nem egy gombócba gyűrt térdzokni, hanem az édesanyja által varrt plüssmackó. Annyira ledöbbent a rég nem látott, és majdhogynem elfeledett játéka láttán, hogy véletlenül rálépett az egyik magassarkú cipőjére, aminek következtében pillanatokon belül a földön találta magát a macival együtt.

Az esést sikerült valamelyest tompítania a kezeivel, de így is szépen beütötte a könyökét. Éles fájdalom hasított belé, de nem törődött sajgó testrészével. Egészen más kötötte le a figyelmét.
Kiskorában nagy becsben tartotta a macit, magányos óráiban azzal játszott, hurcolta magával mindenhová, de egészen eddig a napig nem tűnt fel neki, hogy a plüssjátékba nem csak az volt belehímezve, hogy „Cleo Willard”, hanem egy másik név is. A cérna színe, amivel a nevet belevarrták, csak egy árnyalatnyival volt sötétebb színű, s bár szinte egybeolvadt a maci vöröses talpával, Cleo tökéletesen ki tudta olvasni a betűket: R-O-S-E.

Feje vad lüktetésbe kezdett, nehezen kapott levegőt, úgy érezte a padló kipréseli belőle az összes oxigént. Fulladozva a hátára fordult, hogy lélegzethez jusson. A játék és az ismerős név láttán két évre visszanyúló, fájdalmas emlékhullám söpört végig rajta.
 Őrült vagy, őrült! Elmegyógyintézetben lenne a helyed, te aljas nőszemély! … Szegény, mint a templom egere, őt csak a pénz érdekli! … Egy őrült gyerekrabló! … erőszakoskodni kezdett, fojtogatott, aztán szó szerint nekem ugrott… ellopja az ékszereimet… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság!… Többször megpróbált már gyereket rabolni magának, egyszer sikerült is, azóta nem találják szegény Lucyt… Amint megpillant egy gyereket, azt hiszi az övé… Biztosan keresni fog téged, és megpróbál majd elrabolni…

Ez a nő… azt állítja, ő Cleo anyja… Kicsim… Cleo, én vagyok az! Az édesanyád! Hinned kell nekem! Ott a maci! Ez az egész hazugság! Ott a maci! Ott a maci! Ott a maci!… Hogy is hívják magát? Rose… Rose… Rose… Az emlékfoszlányok összefüggéstelenül bukkantak fel agyának egy ezidáig mélyen elzárt rejtekéből. Cleo torka elszorult, az agya zúgott, zűrzavaros képek és válaszra váró kérdések kavarogtak benne. Nem bírt tovább fekve maradni, ijedten ült fel, és csak bámult maga elé, mint aki most riadt fel egy rémálomból. A döbbenet és a düh váltakozó hullámaival viaskodott.

A nő, akivel a temetőben találkozott először, aki megvarrta neki ezt a plüssmackót, aki két éve eljött érte, ő lenne az édesanyja? Valóban ő lenne az? Agya úgy pörgött, mint a szélmalom kereke viharos időben, és lázasan kutatott emlékeiben Rose, az édesanyja képe után. Először halványan felsejlett benne egy barna, göndör hajú nő, akinek arcát copfjából kiszökött két fürt keretezte, aztán egyre élesebben látta maga előtt őt: a bánatos, kék szemét, finom vonalú szemöldökét, vékony ajkát… és ekkor Cleóban felkapcsolódott a felismerés lámpája. Valóban sok volt a hasonlóság köztük.
A lelkét meleg derű árasztotta el a ténytől, hogy mégsem árva és van édesanyja, de örömét, mint napot a felhők, el-eltakarták keserű gondolatai, hiába próbálta meg azokat elkergetni. Nem tudott egyhamar elvonatkoztatni attól az apróságtól, hogy ez a nő rakta le csecsemőként Richwoodék háza elé, és taszította reménytelen magányba és borzalmas gyermekkorba.

Két éve ott hevert az orra előtt a bizonyíték, az igazság, de ő képtelen volt meglátni. Mint két örök ellenség, az öröm és a düh vívott ádáz küzdelmet Cleóban. Lépjen túl az egészen, bocsássa meg édesanyja 14 éve elkövetett bűnét, és harcoljon azért, hogy újra együttlegyenek, vagy zárja be az igazság kitárulkozó ajtaját, és élje tovább úgy az életét, ahogy eddig is tette? Magányban, boldogtalanságban, szenvedésben? Ezt az egyet nem akarta.
Cleo döntött. Készen állt elfelejteni és megbocsátani azt a tényt, hogy Rose elhagyta és más emberek gondjaira bízta őt, de ahhoz, hogy teljesen szemet tudjon hunyni a múlt felett, magyarázatra van szüksége. De előbb más valakinek kell felelnie a miért kérdésekre.

Dühös könnyek kezdték el döfködni a szemét. Ismét betolakodott a fejébe az a szörnyű nap, mikor Elenáék megvádolták mindenfélével az édesanyját, és elintézték, hogy soha többé ne találkozzanak. Őt letartóztatták, míg neki bemeséltek mindenfélét, és elhitették vele, hogy egy őrült, gyerekrabló miatt kell elköltöznie a városból. De mindez hazugság volt! Csak el akarták őket választani egymástól. De miért? Miért? Miért?
Nem tették már tönkre így is az életét? Úgyis csak fekete bárány a családban, sosem szerették, akkor minek kellett még ez az egész színjáték? Miért nem engedik el?
Öklével akkorát csapott a padlóra, hogy az egyik kiálló tüske egészen mélyen belehatolt a bőrébe. Szitkozódva és fájdalmas felszisszenésekkel sikerült kiszednie a vékony fadarabkát, de tudta, hogy a szívébe befészkelődött tüskét egyhamar nem tudja majd eltávolítani.

Mivel szorította az idő a szoba elhagyását és a kulcsok leadását illetően, addig, amíg elrendezte a cuccait a bőröndjeiben, megpróbálta kizárni fejéből az egymást kergető gondolatokat. Persze a figyelme néha elkalandozott, így többször is le kellett ellenőriznie, hogy mit hová pakolt. Fél óra múlva elégedetten csatolta le a koffereit, miután az édesanyjától kapott plüssmackó is végül sikeresen befért az egyik táskába.

Az idő, mintha szárnyakon repült volna. Cleo pedig azon kapta magát, hogy ott áll nem messze az iskola kapujától arra várva, hogy a taxija megérkezzen. Már szinte alig emlékezett arra, mennyit is fizetett a számítógépért, hogy volt ereje bezárni maga mögött a 113-as szoba ajtaját, és hogy egyáltalán, elköszönt-e a portástól. Egy sárga jármű dudálása rántotta vissza merengéséből, jelezve, várja az utasát.

Cleo megragadta a bőröndjeit, és lassú léptekkel elindult a kapu felé. Elég erőt érzett most már magában, hogy átlépje az iskola küszöbét, és búcsút mondva Blackwoodnak, bezárja a kaput maga mögött. Talán örökre. Már nem gondolt arra, vajon visszatérhet-e ide egyáltalán szeptemberben. Neki már egy egészen más cél lebegett a szeme előtt. A gyűlöletből és az édesanyja iránt érzett megmagyarázhatatlanul hirtelen jött vágyakozásból táplálkozott. Nem akart mást, csak hogy megkeserítse a Richwoodok életét, visszaszerezze az édesanyját és választ kapjon kérdéseire.

Nem fog többé marionett bábuként viselkedni. Már nem. A madzag elszakadt. Innentől fogva nem rángathatják ide-oda kényük és kedvük szerint. A kicsi, védtelen és naiv Cleo többé már nem létezik. 12 évig tűrte a megaláztatást, benyelte a hazugságokat, ideje elégtételt venni. Elérkezett a bosszú ideje. S bár továbbra is játssza majd a kedves és jókislányt, mint aki semmiről sem tud, titokban mindent meg fog tenni azért, hogy elérje a célját.
– Viszlát, Mennyország! – köszönt el Blackwoodtól, majd gonosz mosollyal elindult a taxi irányába. – Üdvözlet, Pokol! Csak ezúttal nem nekem lesz az.

Két évvel ezelőtt, amikor Cleót egyik napról a másikra betuszkolták egy taxiba, és elküldték Blackwoodba tanulni, még tátott szájjal bámult ki az autó ablakán az elsuhanó, meseszép tájat, a föléje tornyosuló felhőkarcolókat és a kéken csillogó folyókat figyelve. Minden annyira más volt számára, annyira újszerű, hiszen Liliomvölgyet egész életében csak egyszer hagyhatta el: amikor egy évig kint éltek Franciaországban Randolph munkája miatt. Akárhányszor elutaztak Richwoodék, őt mindig Bernardo és Clotilda gondjaira bízták, és sohasem vitték magukkal hosszabb nyaralásra. Most azonban Cleót cseppet sem érdekelték az egymást váltó gyönyörű vidékek, a nagyobb városok és a falvak. Attól a perctől fogva, hogy beszállt az autóba, magabiztossága egyik pillanatról a másikra megcsappant.

Jól tudta, hogy ha választ akar kapni, mindenképpen meg kellene találnia az édesanyját. De mégis hogyan? Hogyan vegye fel vele a kapcsolatot, ha még azt sem tudja, merre lehet, mi lett vele. Börtönben van, vagy már azóta el is tűnt a városból? Hiába próbálja majd megkérdezni Richwoodékat, hazudni fognak, mint mindig, sőt, ha megneszelik, mire készül, akkor lőttek a tervének. Aki az útjukba áll, kegyetlenül félreállítják. Nem válogatnak az eszközökben, hiszen még a rendőrséget is képesek voltak belevonni az egészbe, csakhogy az édesanyjától megszabaduljanak. De ha ezt megtették, akkor…

… akkor mi van ha, Bernardo korai elhalálozásához is közük volt? Cleo ereiben megfagyott a vér a gondolatra.
– Az nem lehet – suttogta megsemmisülten.
Két éve, azon az augusztusi napon is megfordult ugyanez a fejében, de csak keserű bánata mondatta ki vele az akkor még alaptalan rágalmat. Most azonban egészen biztos volt igazában. Jeges félelemhullám söpört végig rajta, amikor elképzelte, hogyan vetnek véget Elenáék Bernardo életének.
Úgy érezte magát, mintha valaki egy nagy törlőronggyal leseperte volna az eldugott emlékeire rátelepedett több centis porréteget.
– Természetes halállal, mi? – horkant fel Cleo, és gyorsan eltűntette a szeméből éppen kigördülő könnycseppjeit.
Bernardo majd’ kicsattant az egészségtől, tele volt energiával, mégis hogyan halhatott meg egyik napról a másikra természetes halállal? Ugyan már! Egy újabb hazugság, újabb színjáték. De mégis, hogy voltak képesek ilyen messzire elmenni? Mi vezetett odáig, hogy el kellett venniük egy ember életét?

Cleo úgy érezte, mintha több ezer tű szurkálná a szívét. Iszonyúan dühös volt, égett benne a bosszúvágy, de visszatartotta valami, és ez a valami nem volt más, mint a félelem. Bernardo akármivel is akart keresztbe tenni Richwoodéknak, nem volt elég óvatos, és ezért a lépésért a saját életével fizetett. De mi? Mi volt az, amivel így magára haragította Elenáékat?
Egyre szaporábban vette a levegőt, miközben agytekervényei lázasan dolgoztak. Emlékezett rá, hogy Lizzyvel a temetés napján vitába keveredett, és a lány valamilyen neki címzett levélről beszélt, amit nevelőszülei – elmondása szerint – meg is semmisítettek, mielőtt az eljutott volna hozzá. Erről lenne szó? Ezért ölték meg?
Túl sok volt a kérdés és túl kevés (szinte semmi) a nyom. Sokkal nehezebb lesz ez az egész, mint ahogy azt gondolta. Ha bármit is tenni akar, mindent észrevétlenül kell csinálnia, különben ki tudja, lehet, hogy ő lesz a következő, akit eltesznek láb alól.
A combján pihentetett kezei ökölbe szorultak a gondolatra.

A sok és hirtelen jött információval megtelt agya fejfájás formájában jelezte Cleónak, hogy most már pihenjen, ő pedig engedve az egyre nehezedő szemhéjainak elszenderedett, és csak két óra múlva ébredt fel, amikor a taxisofőr kedvesen hátrafordult hozzá:
– Hamarosan megérkezünk a célállomáshoz.
– Köszönöm, hogy szólt – biccentett kissé álmosan Cleo, és kinézett az ablakon.
Ismerősnek tűntek neki a hatalmas bérházak, a színes épületek, a zöld dombok tele fenyvesekkel, az üzletek, az emberek, meg persze a szokásos dugók és a dudák egymást túlharsogó hangja. Kétsége sem volt afelől, hogy megérkezett Liliomvölgybe.

A taxi lassan lefékezett az egyik piros lámpánál, így Cleo jobban szemügyre tudta venni, pontosan hol járnak. Mosolyogva vette észre, hogy közvetlenül amellett a szupermarket mellett álltak meg, ahová annyiszor elküldték őt mindenféle csip-csup és nélkülözhető dolgokért. Az előbbi vidámság egyből eltűnt az arcáról, amikor megpillantotta a bolt előtt nevetgélő Clotildát egy ismeretlen férfi társaságában, akivel aztán a cseléd heves csókcsatába bonyolódott.
Cleo megütközve nézte a jelenetet, és azon kezdett el töprengeni, vajon mi történt Clotilda és a korábbi nagy szerelme között, hogy most egy másik férfi karjaiban vigasztalódik.
A lámpa zöldre váltott, a taxi pedig elindult éppúgy, ahogy Cleo fejében is útnak indult egy gondolat. Mi van, ha a cseléd is benne volt ebben az egészben? Mi van, ha ő is csak színészkedett, úgy tett, mint aki semmiről sem tud, de közben végig asszisztált Elenáéknak? Eggyel több, vagy kevesebb, az nem számít. Bárki, aki ártott a szeretteinek és neki, meg fog fizetni mindenért.

– Megérkeztünk – jelentette be vidáman a taxisofőr egy-két perc elteltével.
Cleo ijedten rezzent össze a férfi hangjára. Úgy elmerült gondolataiban, hogy csak egy kis idő múltán vette észre, az autó ismét álló helyzetben van. Megköszönte és kifizette a fuvart, majd miután a két bőröndje is előkerült a csomagtartóból, és a sárga jármű elhajtott, vonakodva elindult a rég nem látott Richwood rezidencia felé.
– Otthon, édes otthon – motyogta kelletlenül.
Kívülről a ház, mit sem változott azóta, mióta utoljára járt itt. De ugyanez elmondható volt az udvarról is.  Rendezettsége és ápoltsága láttán senki sem tudta volna megmondani, hogy a pár éve elhunyt Bernardo Cole helyett már más látja el a kertészi teendőket. A sövények egytől-egyig le voltak nyírva, a virágok csak úgy pompáztak, és dudvának sem volt nyoma. Az új kertész éppolyan precízen és alaposan dolgozott, mint egykoron Bernardo.

Cleo mielőtt újabb lépéssel megközelítette volna a házat, időhúzás gyanánt végigjáratta szemét a környező épületeken is, és csodálkozással konstatálta, hogy a jobb oldali szomszédházat időközben elbontották, helyére pedig újat emeltek. Egyik ámulatából a másikba esett, amikor lassan tudatosult benne, hogy a feljárón egy számára teljesen idegen, ezüst autó parkol. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon mivel sikerült Elenának rávennie Randolph-ot, hogy lecserélje második legnagyobb szerelmét, vagyis a régi, fekete kocsiját erre a nagyszerű járgányra. Lehet, hogy fordult a kocka, és Elena végleg átvette a hatalmat a családban? Mi lett Lizzyből? Megváltozott volna azóta, vagy a nyáron egy újabb Elena hasonmással kell majd szembenéznie?
Annyi kérdés foglalkoztatta, hajtotta a kíváncsisága, és már cseppet sem ódzkodott attól, hogy belépjen a Richwood házba. Vett egy nagy levegőt, megragadta a bőröndjeit, és elindult a bejárati ajtó felé.

Az autó után azt hitte, nem érheti újabb meglepetés, de miután belépett a házba, leesett az álla. Új padló, új tapéta, új függönyök, új bútorok.
– Hol vagyok én? – tette fel magának a kérdést, s ezzel egyidőben átfutott agyán az a gondolat, hogy talán elköltöztek innen Richwoodék, neki pedig erről egyáltalán nem szóltak. Rögtön elvetette ezt a képtelen ötletet, mihelyst megpillantotta a telefonasztalon a „mintacsaládról” készült fotót, így Cleo csak egyetlen épkézláb magyarázatot talált arra, hogyan és miből tudták felújítani a lakást nevelőszülei: bankot raboltak.
S bár a felvetés még pár napja nevetségesnek hangzott volna, mostanra azonban már teljességgel elképzelhetőnek tartotta. A gyilkosság és a hamis vád mellé ez a bűncselekmény passzolt a legjobban. Ahhoz azonban már egyáltalán nem volt kedve, hogy kitalálja, mi célból foszthatták ki a bankot, ha Randolph annyit keres egy évben, mint egy tanár egész életében.

Letette az esernyőtartóhoz a két bőröndjét, és felfedező útra indult. Elsőként a nappalit vette célba, és újfent csak elámult, amikor belépve a szobába, nem a megszokott világosbarna szín fogadta. A helyiség minden zegzugát bejárta, alaposan szemügyre vette a legújabb holmikat, a különféle dísztárgyakat, végül azonban a falra akasztott családi portrénál állapodott meg, ahonnan egy jó darabig nem tudott elmozdulni.

Ha ránéz valaki erre a képre, rögtön azt állapítja meg, hogy a fotóalanyok egytől-egyig boldogok. Cleo azonban egészen máshogy érzett a portréval kapcsolatban, ő átlátott a három Richwood hamis mosolyán. Minél tovább bámulta a tökéletes famíliát ábrázoló képet, annál erősebb émelygés fogta el, és közben azon tűnődött, vajon hol lehetnek most a drága nevelőszülei.

***

Elena és Randolph Cleótól nem is olyan messze, a fürdőszobai jacuzziban romantikázott, nem is sejtve, hogy a mai napon ismételten kibővült a család. Turbékolásuknak végül a pulton heverő mobiltelefon csörgése vetett véget.
– Hagyd csak! Most nem vagyunk elérhetők – búgta Elena fülébe Randolph, és szorosan átölelte nejét, nehogy eszébe jusson egy nem is olyan fontos hívás miatt félbeszakítani együttlétüket.
– Nem, drágám! Mára elég volt – jelentette ki szigorúan. – Egész nap erre a hívásra vártam.
Lerázta magáról Randolph kezeit, kikászálódott a jacuzziból, és elindult a telefonért, miközben gyorsan rácsavarta meztelen testére törölközőjét.

– Ez egyáltalán nem fair – fakadt ki Randolph csalódottan. – Az utóbbi hetekben alig volt egymásra időnk, folyton teszel-veszel, intézkedsz, aztán persze estére teljesen elfáradsz. Most végre, amikor együtt lehetnénk egy kicsit, megint közbe jön valami. Nem lehetne…
– Igen, tessék? – szólt bele a telefonba Elena, nem törődve férje panaszkodásával. – Igen, én vagyok. Tényleg? Ez nagyszerű. Akkor még ma elmegyek érte. Igen. Köszönöm, hogy hívott. Viszonthallásra!
– Ki volt az? – érdeklődött Randolph.
– A gyógyszertárból kerestek, hogy megérkezett végre az a kenőcs, amit még májusban rendeltem meg.
– Még egy? – nyögött fel. – De hiszen már alig látszik a heg.

Elena megpördült a tengelye körül, és mikor pillantásuk találkozott, Randolph azonnal lesütötte szemét.
– Én azt akarom, hogy egyáltalán ne látszódjon! El akarom tüntetni addigra, akár egy újabb, drága krémmel, akár egy kilónyi alapozóval. És nem, még mindig nem áll szándékomban kés alá feküdni emiatt! – előzte meg férje közbeszúrását. – Nem kellene már két éve ezzel szenvednem, ha akkor férfiként viselkedsz. Miattad történt ez az egész – sziszegte összeszorított fogakkal, miközben kezével alkarját simogatta.
Randolph megütközve nézett feleségére.
– Miattam? Te akartad felgyújtani Rose házát.
– Mit gondolsz miért vittelek magammal? Hogy aztán valami hülye ürüggyel ott maradj a kocsinál? – fakadt ki Elena felháborodva. – Amikor azt mondtad, rám számíthatsz, az azt jelentette, hogy drágám, csináld egyedül, addig én itt megvárlak?
Bár Randolph nyelve hegyén már ott volt a válasz, de nem merte folytatni a vitát, hiszen tudta, úgyis ő maradna alul, akár igaza van, akár nem.
– Aki tűzzel játszik, az hamar megégeti magát – motyogta magának, mialatt kezével apró köröket írt le a vízben.

Amíg Randolph a vízzel játszadozott, Elena pillanatok alatt megtörölközött, és magára kapta ruháit – férje nem kisebb bánatára.
– Hé, már nem jössz vissza? Tudod… hogy folytassuk, amit abbahagytunk – bökte ki csábító mosollyal az arcán.
– Mondtam, hogy mára ennyi volt – zárta le a témát Elena, majd gyorsan megigazította sminkjét és frizuráját a tükörben. – Különben is, csak azért csábítottalak be a fürdőbe, hogy Lizzy és a barátja felosonhasson az emeletre.

Randolph döbbenten meredt sunyin mosolygó feleségére.
– Micsoda? Nem, nem, Elena! Megmondtam, hogy ide fiú nem teheti be a lábát, amíg a lányunk be nem tölti legalább a tizenhatot! – fortyant fel.
– Itt már rég nem te diktálod a szabályokat, drágám. Különben is, ilyen a szerelem! Mit lehet tenni ellene? – vonta meg a vállát. – Egyébként látod, pont emiatt titkolózik előtted, és ezért fordul hozzám, mert tudja, hogy én más vagyok, mint a legtöbb szülő. Nem vagyok olyan szigorú és konzervatív, mint te. Ez már egy más világ, szívem. Te folyton üzleti úton vagy, hazajössz egy-két napra, esetleg egy hétre, abban a kis időben pedig vajmi keveset foglalkozol a lányoddal, hiszen csak rám vágysz, be akarod pótolni az összes napot, amíg távol voltál.
Elena belepillantott a tükörbe, hogy megkeresse benne férje pillantását, de Randolph nem figyelt rá. Meredten bámulta a vízfelszínt, és mély hallgatásba burkolózott.
Elena arca mosolyra rándult. Telibe talált.

***

Cleo a nappali után a konyhába sétált át, de ott nem érte akkora meglepetés, mint az előző szobában, ugyanis ez a helyiség szinte ugyanolyan maradt, mint volt. Leszámítva persze az új burkolatot, a tapétát, és néhány új festményt a falon. Nem akart több időt fecsérelni a konyhára, kíváncsi volt a lakás többi részére is, főként a saját szobájára. Nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy azt is átalakították, sőt szinte biztos volt benne, hogy egy ujjal sem nyúltak a szobájához, és ugyanazok a bútorok fogadják majd, mint régen. Titkon persze reménykedett benne, hogy ezúttal téved.
Dübörgés és kiabálás zökkentette ki mélázásából, ő pedig gyorsan odalapult az étkezőasztal mögötti falhoz, mivel nem akarta még jobban felborzolni a kedélyeket azzal, hogy hirtelen előugrik egy felkiáltással: amúgy megjöttem. Így hát, csendben próbálta megvárni, míg elül a kitörni készülő vihar.

– Tudod mit, Blake? Elizabeth Amelia Richwoodot senki sem dobhatja! Én szakítok veled, hallod, Carett? – üvöltötte a srácnak, miközben sebesen trappolt utána, és vadul rázta felé mutatóujját.
– Tőlem – vonta meg a vállát a fiú, és nem törődve a hisztérikusan ordítozó Lizzyvel, elindult a bejárati ajtó felé.
A lány azonban láthatóan nehezen viselte, hogy így kikosarazták, és csak még jobban felbőszítette őt Blake flegmasága.

Az egy pillanatra beálló néma csend rosszat sejtetett a sráccal, és mielőtt végleg kilépett volna a Richwood ház ajtaján, még egyszer utoljára hátrapillantott Lizzyre, akinek ökölbe szorult kezei figyelmeztették a fiút, újabb, minden eddiginél nagyobb dühkitörésre számíthat. Blake szemeiben félelem csillant, és mikor újra megszólalt, hangja remegett.
– Figyelj, nekem ez nem megy! Mondtam már, hogy ennél több szabadságra van szükségem… Amikor veled vagyok, néha úgy érzem, megfojtasz… – mentegetőzött, és közben megpróbálta kitapogatni a kilincset a háta mögött. – Biztosan találsz mást, aki…
– Elég! Tűnj ki a házból, Carett! Takarodj innen! – förmedt rá Lizzy, és megindult a srác felé, de mire kettőt pislogott, már hűlt helyét találta Blake-nek.

Cleo egy pillanatig azt hitte, mostohatestvére sírva rogy majd össze a földön, de egy árva jelét sem mutatta annak, hogy hamarosan könnyekben fog kitörni, amiért szakítottak vele, és megalázták. Egyet biztosan tudott, s bár külsőleg teljesen más lett a lány, még mindig ugyanaz a Lizzy volt belülről.
– Lizzy, drágám, jól vagy? – rohant oda hozzá Elena, aki mintha a semmiből bukkant volna elő.
– Tudtam, hogy ez lesz. Megmondtam előre.
Kihasználva az alkalmat, hogy Elena és Lizzy háttal álltak neki, Cleo még jobban kidugta a fejét, hogy megnézze, honnan jött a hang. Csak egy másodpercre, de látta, hogy nevelőapja arca megfeszül a szomorúsággal vegyes dühtől, ezután se szó, se beszéd megfordult, és visszacsoszogott a fürdőszobába, hogy a gyorsan magára kapott fürdőköpenyét rendes ruhára cserélje át.

– Semmi bajom – felelte Lizzy, hangja azonban nem erről árulkodott.
Elena mosollyal nyugtázta lánya válaszát, észre sem vette, hogy nem mond igazat, és igenis baj van. Pedig látszott az arcán, hogy nagy szüksége lenne most az édesanyjára.
– Örülök, hogy minden rendben. Tudod, hogy sok hal úszkál még a tengerben. Ez csak egy kis küsz volt – legyintett Elena. Cleo pedig azon kezdett el agyalni, mi a fene lehet az a küsz. – Hidd el, következőleg egy cápa akad a horgodra – bólintott elégedetten, és ezzel lezártnak tekintette Lizzy vigasztalását. – Nekem még el kell ugranom a patikába. Kell neked onnan valami?

– Ha van, akkor gyógyszer a szívemre – motyogta magának.
– Tessék? – nézett rá Elena.
Cleo viszont tökéletesen hallotta, mit mondott mostohatestvére. Beletelt néhány másodpercbe, mire tudatosult benne, hogy igazából sajnálja Lizzyt.
– Nem kell semmi – vágta rá azonnal, majd morogva hozzátette. – Talán egy jó nagy tapasz, amivel magamhoz ragaszthatom a fiúkat. Mindegy, felmentem a szobámba.
– Elena, megtennéd, hogy hozol nekem fejfájás-csillapítót? – lépett ki Randolph a fürdőszoba ajtaján.
– Csak nem fáj?
– Nem, de szerintem a következő napokban biztosan fog. Elővigyázatos vagyok – magyarázta Randolph.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen Elena, és az ajtó felé mutatott. – Elköltözik innen valaki?
Cleo arca grimaszba torzult, amikor rájött, hogy Elena a két bőröndjére figyelt fel. Kellett neki otthagynia azokat az esernyőtartónál.
– Nem az enyém – fordult vissza a lépcsőről Lizzy.
– Randolph, csak nem el akarsz hagyni engem? Ha így van, legalább ne ilyen feltűnően tedd! – tárta szét a karját Elena.
– Ugyan drágám, miért tennék ilyet? Boldog, felhőtlen kapcsolatban élünk – felelte kissé gúnyosan, de a felesége nem figyelt fel az epés megjegyzésre.
– Akkor mégis kié ez a két bőrönd?
– Az enyém – motyogta Cleo, és kelletlenül előlépett rejtekéből.

Elena, Randolph és Lizzy némán néztek egymásra. Néhány másodperc múlva a csönd már kezdett kínossá válni, úgyhogy Cleo szólalt meg elsőként.
– Megjöttem.
– Azt látjuk – vetette oda foghegyről Elena. – Minek jöttél vissza egyáltalán?
– Letelt a két év és nyári szünet van – kotyogott közbe Randolph, bár felesége valószínűleg költői kérdésnek szánta nem túl barátságos érdeklődését.
Cleo hallotta, hogy megreccsen a lépcső egyik foka, és mire oldalra nézett, hogy fogadott testvére mit szól a felbukkanásához, Lizzynek már hűlt helyét találta, így ismételten kénytelen volt nevelőszülei felé fordulni.
Minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne vonja őket kérdőre mindazért, amit Bernardóval és az édesanyjával tettek, és ne kövessen el semmilyen meggondolatlanságot. Azonban amikor Elena újfent egy gúnyos kérdést intézett felé, nem bírta türtőztetni magát. Meg kellett mutatnia, hogy már nem az a taknyos 12 éves gyerek, akibe ott rúgtak bele, ahol akartak.

– Nehéz lett volna felhívni minket, hogy ma érkezel? – kérdezte Elena.
– És akkor talán rendeztetek volna nekem egy „Üdv újra itthon, Cleo” partit? Vagy esetleg toporzékolva vártatok volna rám az előszobában? Nem hiszem – vágott vissza csípősen Cleo. – Különben is, pár napja telefonáltam. Clotildával üzentem meg, hogy valószínűleg ma jövök vissza. Nagyon úgy tűnik, hogy elfelejtett értesíteni titeket.
Nevelőszülei álla hangosan koppant a földön, kettejük közül Elena ocsúdott fel elsőként döbbenetéből.
– De felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg felháborodottan. – Mondtam én, hogy túl jó hely neki ez a Blackwood, azzal a katonai iskolával jobban jártunk volna. Nem hiszem el, hogy ez alatt a két év alatt nem tanultál ott tiszteletet.

– De tanultam, csak az olyan emberek, mint ti, nem érdemelnek tiszteletet- hadarta indulatával viaskodva Cleo, de alighogy befejezte mondatát, egyből meg is bánta.
Ajkába harapott, és csak arra gondolt, hogy jelentős mértékben vissza kellene fognia magát, mert ha így folytatja, nagyon megütheti a bokáját. De olyan nehéz volt eltűrnie Elena sértegetéseit, piszkálódásait, ilyenkor nem tud megálljt parancsolni a szájának.
– Micsoda? – csattant fel téglavörös arccal Elena. – Mi neveltünk fel, adtunk enni-inni, iskolába járattunk, és nekünk köszönhetően nem kerültél árvaházba, ahol ezerszer rosszabb sorod lett volna, te hálátlan! A tisztelet a minimum, amit megérdemlünk mindezért!
És azt is tegyük hozzá, hogy ti tettétek el láb alól Bernardót, és nektek köszönhetően van most börtönben anya, gondolta hozzá Cleo.

– Randolph, te nem szólsz semmit? – fordult férjéhez Elena, aki erre ijedten összerezzent. – Mi bajod van? Régen még te voltál az, aki nem tűrte, ha tiszteletlenül viselkedik ez a lány.
– Most sem méltányolom, hidd el – felelte komoly arccal, és töprengőn a lányra nézett. – Csak egyszerűen meglepett, hogy mennyire más lettél, Cleo. Gyerekként sem voltál könnyű eset, de ha…
– De ha nem tanulsz meg viselkedni, akkor fel is út, le is út – vágott közbe Elena. – Mehetsz, ahová akarsz. Tedd össze inkább a két kezed, hogy van saját szobád, azt eszel, amit akarsz, és tele van a szekrényed ruhákkal! Megtanulhatnád értékelni ezeket a dolgokat, ahelyett hogy állandóan panaszkodnál. Ha szeretnél itt maradni a nyáron, akkor tartsd be a játékszabályokat!
Cleo inkább lenyelte az ingerült válaszát. Nem, nem fogja elhagyni a házat, addig nem, amíg nem állt bosszút rajtuk, és nem találta ki, mi a fene folyik itt. Tűrnie kell, muszáj jóképet vágnia mindenhez, és akármennyire is égeti bentről a düh, le kell higgadnia, nem csinálhat semmi butaságot. Nehéz lesz, de menni fog.

– Bocsánat – szólalt meg néhány másodperces néma csend után.
– Tessék? – A két Richwood csodálkozva pillantott egymásra.
– Elnézést kérek, amiért így beszéltem veletek. Nézzétek el, kérlek, kissé fárasztó volt az út, és mostanában ingerlékenyebb is vagyok – hazudta, de olyan meggyőzően játszott, hogy se Elenának, se Randolph-nak nem tűnt fel, hogy a megbánása nem őszinte.
– Bocsánat elfogadva. Többet ilyen ne forduljon elő, különben nagyon megbánod. Ami pedig az iskolát illeti, szerintem mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy újat kell keresni neked. Blackwood rossz választásnak bizonyult, ideje lesz egy jobb oktatási intézmény után nézni – jelentette ki határozott hangon Elena, ügyelve, hogy a jobb szót kellően kihangsúlyozza.
Cleo felkapta a fejét, de nem arra, hogy nem térhet vissza Blackwoodba – valahogy számított rá -, hanem arra, hogy itt a nagy lehetőség egy kis kérdezősködésre.

– Tanulhatnék akár itt is, nem? – vetette fel az ötletet. – Hiszen már nem kell félnem attól a gyerekrabló nőtől. Amint látjátok, szépen megnőttem, nem vagyok már könnyű célpont.
Elena és Randolph sokatmondó pillantást váltott egymással.
– Hidd el, mindenki számára az lesz a legjobb, ha minél messzebb tanulsz. Gondolom, nem árulok egy nagy titkot, ha azt mondom, csak púp vagy a hátunkon. De hát mit lehet tenni? Nyári szünet van, és haza kellett jönnöd – vonta meg a vállát Elena. – Nem mellesleg tudom, hogy mi sem vagyunk éppen a szíved csücske, akkor miért kínozzuk egymást éveken át? Maradj itt a nyáron, aztán nyolc hónapig hagyjuk békén egymást.
Cleo némán bólintott.
– Azt megkérdezhetem, mi lett azzal a nővel? – puhatolózott tovább.
– Nem kell aggódnod miatta. Nem jön ide többet – legyintett nevetve Randolph.
– Mert mi lett vele?
– Miért érdekel annyira? – kérdezte Elena, és összeráncolta szemöldökét.
Cleo azonnal visszavonulót fújt.
– Csak kérdeztem.

Elena gyanakvó pillantással végigmérte Cleót, aztán felkapta táskáját a szekrényről, és kilibbent az ajtón egy „Majd jövök!” felkiáltással. Másodpercekig néma csend honolt az előszobában. Cleo már majdnem fordult volna meg, hogy a bőröndjeit megfogva felcammogjon az emeletre, amikor Randolph váratlanul megszólalt.
– És milyen volt tavaly nyáron Franciaországban?
– Jó – felelte kurtán Cleo.
Randolph azonban nem adta fel.
– Remélem, jól érezted magad Dominique-nál. Mit dolgoztál nála?
– Mosogató voltam.
– Az jó – bólogatott zavartan.
Cleo egyre jobban feszélyezve érezte magát, és ugyanezt olvasta ki nevelőapja mozdulataiból is.
– Én akkor most… felmegyek – szólalt meg az újabb csönd beállta után. – Ugye a régi helyen van a szobám?
– Persze. Hoppá, ezt most fel kell vennem – mondta Randolph, és kutatni kezdett a zsebében rezgő mobiltelefonja után.

Cleo megragadta utazótáskáit, és elindult felfelé a lépcsőn. Amilyen furcsán viselkedett Randolph, attól tartott, hogy felajánlja majd neki a segítségét, és felviszi a nehéz bőröndjeit, de nagy megkönnyebbülésére, miután befejezte a telefonálást, azonnal berohant a dolgozószobájába.
Mire Cleo felért az emeletre, teljesen kifulladt. Csak egy pillantást vetett a teljesen újjá varázsolt előtérre, semmi más nem érdekelte, csak a szobája. Elhaladt a lépcső és Elenáék hálója mellett, semerre sem nézelődött, csak egy dologra koncentrált. Izgatott remegés járta át, amikor lenyomta az ajtaja kilincsét, és belépett a rég nem látott helyiségbe.

– Tyűha! – szaladt ki rögtön a száján.
Enyhe megdöbbenés ült ki az arcára, hiszen álmában sem gondolta volna, hogy valóban átalakítják majd ezt a szobát is. Azon törte a fejét, vajon ezt az új, kórházi kórteremre emlékeztető dizájnt komolyan gondolták-e Elenáék, vagy csak szívatni akarják. Neki mindenesetre tetszett. Akármit is terveztek ezzel az újítással, nem fog hisztizni, éppen ellenkezőleg, többször is ki fogja hangsúlyozni, mennyire örül a szobájának. Ami pedig ezt a túlzott fehérséget illeti, töprengett magában, van egy pár holmi a bőröndjében, semmi perc alatt barátságosabbá tudja varázsolni ezt a helyiséget.

Először a ruhásszekrény felé vette irányt. Örömmel állapította meg, hogy 14 év után végre van egy hely, ahol kényelmesen elférnek a ruhái. Korábban mindig az ágya melletti kis éjjeliszekrényébe kellett belezsúfolnia a turkálóban vett, vagy éppen a Lizzy által kinőtt göncöket. Beletelt egy húsz percbe, mire minden ruhadarab a helyére került, és elégedetten zárhatta be szekrénye ajtaját.
Alig várta, hogy ittléte alatt egy kis „divatbemutató” keretén belül megmutassa, milyen jó kis ruhákat sikerült beszereznie a két év során. Köszönhetően annak, hogy tavaly nyáron Franciaországban segédkezett Randolph egyik ismerősénél, és hogy Sandrával több pályázaton is szép sikereket értek el, összegyűlt némi zsebpénz a számára. Persze ehhez nagyban hozzájárultak Richwoodék is, hiszen havonta küldtek neki egy kisebb összeget, ami egyre jobban gyarapodott az idők során, mivel sohasem költötte el az egészet.
A ruhák után következhettek az apró díszek és a képek a falra, majd miután ezek is a helyükre kerültek, Cleo kinézett a teraszra.

Míg tüdeje a friss nyári meleg levegővel, agya régi és fájó emlékképekkel telt meg.  Nem akarta felidézni, de tudatalattijának nem tudott parancsolni. Csak akkor került vissza újra a valóságba, amikor észrevett a távolban egy kalapot viselő öregembert. Nem volt nehéz kitalálnia, ki lehet az. A kezében lévő sövényvágó olló és a mellette lévő locsolókanna egyértelművé tették Cleo számára, hogy nem lehet más, mint a Richwood család új kertésze. Bernardo utódja. Ekkor jutott eszébe, hogy ma még el akart menni a temetőbe.
Felnézett az égre. A nap már alacsonyan járt, de még hátra volt pár óra sötétedésig, és addigra mindenképpen vissza akart érni.  Mivel úgyis szeretett volna friss virágot vinni a sírra, úgy gondolta, előtte összeismerkedik az új kertésszel.

Elindult a lépcső irányába, pechére azonban a fürdőből kilépő Lizzy útját állta.
– Lám-lám! A tékozló kislány hazatért – vigyorodott el karba tett kézzel.  – Mi ez a borzalmas frizura? Ezzel a két copffal úgy nézel ki, mint egy ötéves gyerek.
– Inkább hasonlítok egy óvodásra, mint egy kiéheztetett ribancra – vágott vissza gúnyosan Cleo, miután tetőtől talpig végigmérte Lizzyt. – Úgy tűnik, te inkább az utóbbit választottad.
Cleo frappáns válasza telibe talált, olyannyira, hogy a lány se köpni, se nyelni nem tudott. Nem várta meg, míg kigondolja a legújabb sértését, faképnél hagyva őt, leszaladt a lépcsőn. Nem hitte el, hogy egy órája még képes volt sajnálni Lizzyt, amiért láthatóan összetörte a szívét az a Blake nevű srác.

Amint leért a földszintre, finom illat csapta meg az orrát. Muszáj volt megnéznie, milyen étel készül éppen, és kinek köszönhetően. Egy cseppet sem lepődött meg, amikor Clotildát pillantotta meg a konyhában.
– Hali! – köszönt vidáman Cleo, éppolyan hamis mosollyal az arcán, mint amilyennel átverte Elenáékat.
– Te jó ég, de megijesztettél! – fordult hátra ijedten Clotilda, aki úgy nézett Cleóra, mintha szellemet látott volna. – Ó, Szent Ég! Most segíts meg, Istenem! Elfelejtettem szólni az asszonyoméknak, hogy jössz. Hogy lehetek ennyire szétszórt? Nagyon ki voltak akadva?
– Egyáltalán nem, sőt, a nagy családi ölelkezés és puszilkodás után még pezsgőt is bontottak a hazaérkezésem örömére – ironizált Cleo.
Clotilda megállt félúton a hűtőszekrény és a mosogató között.
– Csak vicceltem – visszakozott látva a cseléd megdöbbent arcát.

– Ne fárassz most ilyennel! Jaj, azt sem tudom, hol áll a fejem. Rettentő hamar elszaladt ez a délután, alig volt időm elvégezni a dolgaimat – sopánkodott, és előkotort a hűtő mélyéről tíz tojást.
Talán, ha nem nyalták-falták volna egymást a pasijával a bolt előtt, gondolta Cleo, akkor most nem kellene így kapkodnia.
– Ne haragudj, de nem sikerült teljesen kitakarítanom a szobádat, a port még éppen le tudtam törölni, de aztán mennem kellett bevásárolni – szabadkozott Clotilda, és gyorsan belepillantott a szakácskönyvbe. – Egy pohár tej… húsz deka cukor… Amíg én a gyümölcstortát csinálom, ránéznél, kérlek a lazacra a sütőben?
Cleo nem hitt a fülének. Komolyan használta a „ne haragudj” és a „kérlek” szavakat?

– Tessék? Semmi „tűnj innen a konyhából”, vagy „tedd magad hasznossá, és mosogass össze!”?
Clotilda értetlen arccal megfordult, miközben továbbra is serényen kavarta a kezében tartott tál tartalmát.
– Nem. Miért mondanék ilyet?
– Mert, ahogy Elena, te se voltál velem mindig kedves.
– Igen? Ne haragudj! – motyogta, és ismét a szakácskönyv fölé görnyedt.
– Látod, már megint! Mi az, hogy „ne haragudj”? Nem sokszor mondtad ezt nekem, amikor még kicsi voltam – tárta szét a karját őszinte csodálkozással Cleo.

A cseléd azonban nem figyelt rá, érthetetlennek tűnő szavakat motyogott, és egyik szekrénytől a másikig rohangált hozzávalók után kutatva.
– Tudod mit? Hagyjuk – legyintett Cleo, és inkább odament a sütőhöz, hogy megnézze a lazacot. – Szerintem vegyük egy kicsit magasabb hőfokra, különben így holnapra sem lesz kész. Ha találkozol Elenáékkal, mondd meg nekik, hogy kimentem Bernardo sírjához.
– Rendben – bólintott Clotilda, aki ismét belemélyedt a recept tanulmányozásába. – De érj vissza vacsorára! Elena asszonyék készülnek valamire.
– Igen? – fordult vissza az ajtóból. – Jó tudni.

Eddig a pillanatig nem nagyon fűlött hozzá a foga, hogy együtt étkezzen a Richwood családdal. Pláne azért nem, mert félt attól, hogy Elena egy újabb beszólással ismét kicsapja nála a biztosítékot. Halványlila gőze sem volt arról, mit terveznek nevelőszülei, de semmilyen eseményről nem akart lemaradni. Mostantól árgus szemekkel figyeli majd minden lépésüket, akárcsak egy kém. Egy kém, akinek az a dolga, hogy lefülelje a bűnösöket, és miközben elegendő bizonyítékot szerez ellenük, meg is találja a válaszokat a „miért” kérdésekre.

Átvágott az előszobán, de még hátrapillantott a válla felett a konyha irányába. Egy másodpercre eltöprengett azon, vajon mi lelte Clotildát az előbb, de végül arra a következtetésre jutott, hogy a nagy sürgés-forgás miatt valószínűleg nem volt kedve letolni őt. Most nem különösebben érdekelte, hogy a cseléd szókincse, miért bővült új és udvarias szavakkal az elmúlt két évben, sokkal jobban izgatta őt a kertész, és az, vajon mi mindent tud a családról.

Amint kilépett az ajtón, kellemesen hűs szél cirógatta meg az arcát. A változás szele, gondolta Cleo, miközben mélyet szippantott a levegőből.  A frissen nyírott fű és a virágokból áradó mézédes illat egyvelege csiklandozta meg orrát, amelybe némi városi szmog is vegyült.
Cleo fintorogva pillantott az utcán elhaladó, szürke füstöt eregető autó után, és akaratlanul is, de eszébe jutott hőn szeretett iskolája és vele együtt Blackwood. Maga előtt látta a picinyke várost, amit hatalmas fenyvesekkel és bükkösökkel teli dombok szegélyeztek. Ott mindig tiszta volt a levegő. Akárhová is mentek, mindenhová elkísérte őket a körülöttük lévő fenyők jellegzetes illata. Nem sűrűn fordultak meg arra járművek, aki tehette, busszal, gyalog vagy biciklivel közlekedett, éppen emiatt nyerhette el többször is Blackwood a „Legtisztább város” díját.  Ez is, ahogy oly sok más, szintén felkerült Cleo „Nagyon fog hiányozni” listájára, de mielőtt újabbakkal bővíthette volna a felsorolást, megrázta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel emlékeztette magát arra, hogy most nincs ideje szeretett iskoláján keseregni, hamarosan lemegy a nap, és nem lenne túl szerencsés sötétben kóricálni a temetőben.

Automatikusan a hátsó kert felé vette az irányt, szinte biztos volt benne, hogy ott találja meg a kertészt. Ahogy elhaladt a terasz mellett, máris meglátta a férfit, amint éppen az egyik sövényt igyekezett megszabadítani a rendezetlenül kiálló ágacskáitól. Cleo lassított a léptein, megállt a kapunál, és csak nézte a kertészt, milyen nagy odafigyeléssel és pontossággal dolgozik. Minden egyes mozdulata azt sugallta, hogy szereti, amit csinál.

Libabőrös lett a karja, amikor megpillantotta az arcát. Neki is ugyanaz a barátságos és pajkos mosoly bujkált a szája szélén, mint egykoron Bernardónak. Ettől az apró hasonlóságtól és a növények iránti szeretetüktől eltekintve külsőleg merőben eltértek egymástól. Míg Bernardónak teltebb, kissé négyszögletes formájú arca volt, addig az új kertészé soványabbnak, beesettebbnek tűnt. Az öregség jelei talán ő rajta jobban meglátszódtak, a homlokánál és a szeménél több ránc is húzódott, de Cleo nem tudta volna megmondani, hogy melyikük születhetett korábban. Azt viszont tudta, hogy kora ellenére igen jó egészségnek örvend. Csillogó, szürke szemei és mosolya arról árulkodtak, hogy tele van még életerővel és munka iránti vággyal.

– Szervusz! Keresel valakit? – hallatszott egy mély, de annál barátságosabb hang.
Cleo rögvest elpirult, mihelyst észrevette, hogy a kertész rászegezi tekintetét. Valahogy nem így tervezte a megismerkedést. Szívből remélte, a férfi nem feltételezi azt róla, hogy leskelődni próbált utána, pedig bizony ebből a mostani szituációból másra nem igen lehetett következtetni.
– Jó napot! – köszönt kissé száraz torokkal, de hamar rátalált az igazi hangjára, amikor észrevette, hogy továbbra is egy mosolygós, kedves arcba néz bele. – Bocsánat, én nem leskelődtem, vagy ilyesmi, csak… lenyűgözött, mennyire jól érti a dolgát.
Nem akart illetlennek tűnni (bár az egyik legfontosabb szabályt így is sikerült szépen megszegnie, azáltal, hogy nem ő, mint fiatal köszönt előre, hanem az idősebb), igyekezett átkerülni a kapu túloldalára és bemutatkozni.

– Egyébként Cleo vagyok, Cleo Richwood – biccentett udvariasan, és leküzdötte hirtelen rátörő hányingerét.
Bár már nagyon sokszor kellett ilyen néven bemutatkoznia Blackwoodban, hiszen Richwoodként íratták be az iskolába, és így is szólította őt minden tanár és diák, még mindig nehezére esett a gyűlölt családjának nevét használnia. Azzal viszont persze semmit nem ért volna, ha világgá kürtöli, hogy ő igazából Cleo Willard. Nem, azt nem kell egyelőre még senkinek sem megtudnia, majd ha eljön a megfelelő pillanat.
– Á, akkor te vagy az örökbefogadott lány – bólogatott a kertész.
– A család fekete báránya, ha úgy tetszik – fintorgott Cleo.
A kertész újabb szívélyes mosoly kíséretében előre nyújtotta a kezét.
– Én pedig Oliver Garcia vagyok, a kertész, bár gondolom, nem volt nehéz kitalálni.
Cleo illedelmesen kezet rázott vele, miközben elmotyogott egy „Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Garcia” mondatot.
– Ó, szólíts csak Olivernek – ajánlotta fel, és a bokor mellől előszedett egy fekete műanyag zsákot, ami háromnegyed részéig már meg volt tömve levelekkel és gallyakkal.

– Várjon, nagyon szívesen segítek.
– Elbírok vele egyedül is, nem vagyok én olyan vén róka. Különben sem szeretném, ha összepiszkolnád magad – legyintett nevetve, mire Cleo kikapta kezéből a zsákot, és mielőtt Oliver felocsúdhatott volna, már össze is szedte a sövénynyírás áldozatául esett zöldellő ágakat.
– Nem vagyok az a tipikus városi gyerek – húzta ki magát büszkén, és átnyújtotta a kertésznek a zsákot. – Tudja, régen én is sokat kertészkedtem, és egy idő után már a hobbimmá vált. Amikor éppen nem voltam szobafogságban, mindig a szabadban töltöttem az időmet. Itt valahogy nem éreztem azt a fojtogató érzést, ami körülvett a házban. Nem könnyű az élet, pláne nem úgy, hogy egy olyan családban nő fel az ember, ahol nem kap szeretet, egy kedves szavuk sincs hozzá, és még egy mosolyt sem képesek megereszteni felé.

Cleo arcát ismét elöntötte a pír, és zavarában a földet kezdte el bámulni. Kereste a választ a kérdésére, hogy vajon miért szaladtak ki száján az iménti mondatok, de csak egyetlen épkézláb magyarázatot talált rá, ami ismét szomorúsággal töltötte el. Oliverben a régi kertészt és egyben legjobb barátját látta. Azt a Bernardót, akihez bármikor fordulhatott a bajával, akinek el tudta mondani, mi nyomja a lelkét, és akivel egyáltalán beszélgetni tudott.
– Ne haragudjon, fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem akartam untatni a dolgaimmal.
– Miből gondolod, hogy untatsz? – kérdezett őszinte csodálkozással Oliver. – Épp ellenkezőleg, nagyon is örülök neki, hogy van valaki, akivel tudok egy kicsit beszélgetni. Nektek, mai fiataloknak könnyű, mert ha munka van, bedugjátok a fületekbe azt a kütyüt, és hallgatjátok a zenét. Nekünk felnőtteknek, öregeknek mi marad?
– A madarak csodálatos éneke, a méhek és bogarak zümmögése, a fák megnyugtató susogása… a természet hangja – vágta rá gondolkodás nélkül Cleo, és az ő arca is vidám mosolyra  húzódott, amikor tekintete ismét találkozott Oliverével.

– Hogy neked milyen igazad van! – nevetett fel.  – Eszem ágában sem volt panaszkodni, csak tudod, az én koromban már igényli az ember a társaságot, és néha jó lenne valakivel eszmét cserélni.
– Úgy tűnik, ebből a szempontból nem éppen a legmegfelelőbb családnál vállalt munkát.
Oliver válaszképpen ismét elmosolyodott. Cleo nem sértődött meg, amiért nem reagált rá a kertész, tudta, hogy valószínűleg azért nem illeti egyetlen rossz szóval sem Richwoodékat, mert elvégre ők a munkáltatói, és ők is fizetik meg a fáradozásait. Éppen ezért megfogadta, hogy nem fogja előtte szidni a családját, nem fogja őt kellemetlen helyzetbe hozni, még annak ellenére sem, hogy most nagy szüksége lenne valakire, akinek kiönthetné a szívét, és a rá nehezedő bosszúvágy terhétől egy kis időre megszabadítaná.
–  Ezt majd én elintézem – emelte fel a zsákot Oliver. – Persze, ha nem akarod újfent kiragadni a kezemből.
– Nem szándékoztam – rázta meg a fejét Cleo széles mosollyal az arcán.

Egy darabig követte a kertészt, de aztán megtorpant az üvegház előtt. Elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta a ház oldalánál a hatalmas, színes virágokat. Bódító és erőteljes illatokat ontottak magukból, és úgy pompáztak, mintha április lenne. Annyira elkápráztatta Cleót a látvány, hogy észre sem vette, mikor tűnt el Oliver a pince ajtaja mögött. Lassú léptekkel elindult ahhoz a padhoz, ahová mindig leültek Bernardóval egy kicsit beszélgetni, és ami az idők során törzshelyükké vált.

Végigsimította kezét a pad karfáján, mintha csak azt akarná megtudni, mennyire poros. Szomorú mosoly suhant át az arcán.
– Nem is rossz ötlet! Épp ideje már, hogy egy kis szünetet tartsak.
Oliver közelített felé vidáman, Cleo viszont nem volt elég gyors ahhoz, hogy elrejtse a kertész elől bánatos tekintetét, aki rögtön ki szúrta, hogy nincs minden rendben.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

Leült a padra, és Cleónak is jelezte, hogy csatlakozzon hozzá.
– Nincs semmi baj, csak eszembe jutottak a régi szép idők.
Oliver kíváncsian fürkészte Cleo arcát.
–  Volt még Ön előtt egy kertész – kezdte, de érezte, hogy nehezebben tudja formálni a szavakat, így igyekezett rövidre fogni mondandóját. – Bernardónak hívták. Hasonló korú lehetett, mint Ön, Oliver. Nos, a lényeg, hogy hiába voltak itt nekem Richwoodék, mint mondtam, sohasem kaptam tőlük elég figyelmet és szeretetet, Bernardo viszont megadta nekem mindazt, amire vágytam.
Hirtelen elcsuklott a hangja. Egy pohár víznek most nagyon örült volna.
– Bernardo jelentette számomra a családot – folytatta halkan Cleo, és megdörzsölte égő szemét. – Úgy tekintettem rá, mint a nagyapámra, és most még nagyobb szükségem lenne rá, mint valaha.
Remélte, hogy Oliver nem kérdezősködik többet, és inkább más témáról kezd el csevegni vele, de a kertésznek csak nagyon nehezen esett le, hogy Cleo nem szívesen beszél erről.

– És mi történt Bernardóval?
Cleo összerezzent. Nem értette, miért teszi fel ezt a kérdést Oliver, hiszen nyilvánvaló volt rá a válasz. Legalábbis neki az volt. Legyűrte a gombócot a torkában, és elhaló hangon kimondta azt a szót, amit talán már a kertész is sejtett, mikor rápillantott Cleóra:
– Meghalt.
– Őszinte részvétem – motyogta, és lesütötte szemét, mintha megbánta volna a kérdését.
– Még ma el akarok menni a temetőbe. Gondoltam, viszek a sírra friss virágot, de lehet, hogy inkább gyertyát gyújtok – mondta Cleo inkább magának, semmint Olivernek.
– Ez remek ötlet – helyeselt a kertész. – A pincében van is egy pár gyertya, ha jól emlékszem. Meg is nézem neked.
Olivernek még csak felállni sem volt ideje, máris megjelent Clotilda a kertkapuban sápadt arccal, és sebes léptekkel elindult feléjük.

– Jaj, de jó, hogy most épp ráér, lenne egy fontos feladatom magának – hadarta megkönnyebbüléssel a hangjában a cseléd.
– Tulajdonképpen én csak… – kezdte Oliver, de Clotilda beléfojtotta a szót.
– Megtenné nekem, hogy elugrik a közeli boltba, és vesz egy üveg édes pezsgőt? Kiment a fejemből. Amúgy nagyon szívesen elmennék, de még nincs kész a vacsora, szalad a konyha, és nem hagyhatom itt, mert…
–  Rendben, elmegyek – szólt közbe Oliver nyugtatólag, és így sikerült Clotilda hosszú magyarázkodási hulláma elől kitérnie.

– Ó, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott, és előkotort az egyik zsebéből egy pár bankjegyet. – Ennyi szerintem elég lesz. Még egyszer, köszönöm! És ne felejtse, száraz pezsgő. Ja, igen, és lehetőleg minőségi legyen – kiáltotta futtában, mert máris rohant vissza a konyhába.
– Akkor úgy néz ki, egy darabig együtt megyünk – jegyezte meg Cleo mosolyogva.

Kis idő múlva már mindketten a Cherry Blossom Street poros járdáján lépdeltek szótlanul. A kertész, mióta elhagyták a házat, némaságba burkolózott, s bár nem látszott az arcán, Cleo tudta, hogy nem örül a Clotilda által kiadott új feladatnak. Úriember lévén, azonban nem hagyhatta cserben a cselédet. Cleo a zsebébe süllyesztette a gyertyát az öngyújtó mellé, és újfent megköszönte azokat.
– Igazán nincs mit – válaszolta Oliver kedvesen.
– Gyakran ugráltatja Clotilda?
Oliver arcán széles mosoly terült szét, mintha csak most jutna eszébe, hogy a boltig vezető utat akár kellemes csevegéssel is el tudná tölteni.
– Előfordult már párszor, hogy helyette kellett elvégeznem valamit, mert… – A kertész itt egy leheletnyi szünetet tartott. – …fontos dolga akadt.
– Csak nem az új fiújával volt éppenséggel randija? – szaladt ki a gúnyos kérdés Cleo száján.
– Azt én nem tudhatom.

Cleo nem hagyta annyiban a dolgot.
– Két éve dolgozik a családnak. Ne mondja nekem, hogy nem tud semmit Clotilda magánéletéről – rázta meg a fejét, és csípőre tette a kezét. – Legutóbb még a pizzás fiúval kavart…
– Nem szoktam beleütni az orromat mások dolgaiba. És igen, tudok arról, hogy jár valakivel, és nagyon örülök neki, hogy rátalált a szerelem Larry személyében.
Cleo felhúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel meredt Oliverre.
– Várjunk csak! De ha nem érdekli mások magánélete, akkor honnan tudja a nevét?
– Larry ennek a környéknek a postása, amióta nyugdíjba vonult az elődje. Amikor találkozok vele, mindig váltunk pár szót. Ha jól emlékszem, fél éve már, hogy tart a kapcsolatuk – felelte eltöprengve Oliver. – Ennél többet nem is akarok tudni, és remélem, hogy kielégítettem kíváncsiságodat.

A nap egyre lejjebb kúszott az égbolton, sugarai aranyszínbe vonták az utcákat, a házakat és az itt-ott felbukkanó autókat. Cleo töprengve nézett fel Oliverre, és azt kívánta, bárcsak beleláthatna a fejébe. Szerette volna még jobban megismerni őt, és valahogy úgy érezte, a kertész nem fog ennyire begubózni, ha nem Richwoodék vagy Clotilda kerül szóba. Nem akarta tovább faggatni a cselédről, egyszerűen elkönyvelte magának, hogy Clotilda megváltozásának oka (ha valóban megváltozott) nem lehet más, mint ez az új férfi, ez a Larry, vagy hogy is hívják. Inkább kellemesebb témát igyekezett felhozni.
– Meséljen magáról, Oliver! Már lassan fél órája ismerjük egymást, de én még mindig nem tudok semmit sem Önről, azon kívül, hogy kertész és szereti a munkáját.
Oliver ajkát egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Cleo hallotta a férfi szívéről leeső kő halk koppanását, és Clotilda nevét is felírta a képzeletbeli „Tabu témák” listájára.

– Pontosan mi érdekelne?
– Mit dolgozott ezelőtt, van-e családja, hol lakik… meg ilyesmi – válaszolta Cleo némi töprengés után.
– Ha hiszed, ha nem, fiatalkoromban szakácsként kerestem a kenyeremet – fogott bele a mesélésbe.
Cleo képtelen volt maga elé képzelni a fiatal Olivert, amint a konyhában tesz-vesz, forgatja a húsokat, szeleteli a zöldségeket, és keveri a fazékban fortyogó, forró levesek tartalmát. Hihetetlen volt számára, hogy korábban a természet lágy öle helyett egy pár négyzetméteres konyhában kellett töltenie ideje nagy részét.
– 1959-ben a McLean házaspár megnyitotta a város legelitebb éttermét. Ha jól emlékszem, „Gyöngyvirág Étterem” volt a neve. Eleinte még csak mosogatóként és kuktaként dolgoztam náluk, de nem bántam, mert nagyon sok mindent tanultam. Miután felmondott a szakács, aki nem mellesleg a mentorom is volt, nekem ajánlották fel a munkáját, én pedig készségesen elfogadtam. Így jutottam fel a csúcsra, és csak ezután kezdtem el komolyabban foglalkozni a kertészkedéssel.

Cleo döbbenten nézett fel Oliverre.
– Otthagyta ezt a remek munkát, azért, hogy kertészkedjen?
A férfi megrázta a fejét. Ezúttal mosolyába szomorúság is vegyült.
– Nem, nem. A munkám hagyott el engem.
– Ezt nem értem – motyogta Cleo. – Csak nem kirúgták?
– Nem. Maximálisan meg voltak velem elégedve. Más történt – mondta fojtott hangon Oliver. – 1969-ben betörtek az étterembe, és felgyújtották az épületet. A tulajdonosok valamilyen megbeszélést tarthattak fent az emeleten, de már nem tudtak kimenekülni, mert a tűz villámgyorsan terjedt. Bent égett Mr. és Mrs. McLean és a sógoruk is, Ian Downey, aki az étterem könyvelőjeként dolgozott náluk.
– Ez szörnyű. Nagyon sajnálom.
– Szerintem erre menjünk – javasolta Oliver eleresztve a füle mellett Cleo mondatát.
A kertész már az út másik oldalán járt, amikor Cleo észbekapott, és elindult utána.
– Bocsánat, kissé elbambultam – pihegte, miután utolérte. – És mit csinált, miután munkanélkülivé vált?

– Értelemszerűen újabb állás után néztem, de nem jártam sikerrel. Senkinek nem kellettem szakácsként, sem pedig másként. Kristálykútra költöztem, megházasodtam, családot alapítottam. Hivatalosan még most is ott élek, de mostanában elég ritkán járok haza.
– És nem hiányzik a feleségének? – csodálkozott Cleo, mire Oliver keserű mosollyal pillantott le rá.
– Bertha tíz éve már, hogy meghalt – folytatta ügyelve arra, hogy Cleo ne tudjon részvétet nyilvánítani. – Tehetős emberek laktak a környékünkön óriási kertekkel, úgyhogy arra gondoltam, mivel úgysincs idejük gondozni azt, elvállalom az udvaruk rendbetételét. Így lettem kertész. A családom is érdekelt, ugye? Nos, van egy fiam, Victor és egy lányom, Ramona, meg egy unokám, aki olyan idős lehet, mint te. Biztosan jól kijönnétek egymással. Majd elhozom egyszer, és bemutatlak neki.
Cleo udvariasságból elmotyogott egy „rendben”-t, és megrándította a szája szélét, de nem sikerült meggyőző és örömteli mosolyt varázsolni az arcára.

– Azt hiszem, innentől elválnak útjaink. – Állt meg Cleo az egyik útkereszteződésnél.
– Hát persze! El is felejtettem, hogy a régi temetőbe mész – kapott a fejéhez Oliver. – Vacsoránál találkozunk!
Tényleg valami nagy dologra készülnek Richwoodék, ha még a kertészt is meghívták egy közös étkezésre, gondolta Cleo.
– Viszlát! – búcsúzott el ő is.
– Vigyázz magadra!
Még valamit mondott neki Oliver, de azt már nem hallotta. Sebes léptekkel elindult, miközben fél szemmel az eget kémlelte, és kereste rajta a napot. A hatalmas égitest azonban már olyan alacsonyan járt, hogy a fák és a házak teljesen eltakarták.

Mire Cleo odaért a temetőhöz, a nap már rég búcsút intett a világnak, majd átadta helyét a kifli alakú holdnak és a milliónyi, ragyogó csillagnak.  Sem a sötétség, sem pedig a kapu vészjósló nyikorgása nem tudta eltántorítani attól, hogy két év után újra visszatérjen oda, ahol örök nyugalomra helyezték Bernardót, és ahol rátalált az édesanyjára. De ahogy lassan bezáródott mögötte a sírkert kapuja, egyszeriben rátelepedett a félelem, és ezt csak még inkább tetézte a sok rideg sírkő, amelyet az elhunytaknak állítottak. Cleo erőt vett magán, és emlékeire hagyatkozva elindult abba az irányba, ahol Bernardo nyughelyét sejtette.

Nehéz volt minden egyes lépés, mert ahogy egyre közelebb ért a sírhoz, a szívét markolászó szomorúság kezdett elviselhetetlenné válni. Szaporábban vette a levegőt, próbálta legyűrni a torkát fojtogató sírást, de nem bírta tovább. Látását könnyfátyol homályosította el, lábai megremegtek, ő pedig térdre rogyott, miközben mellkasából hangos zokogás tört fel. Már nem fojtotta el érzéseit, szabadon eresztette a benne felgyülemlett fájdalmat, szomorúságot és dühöt. Nem tudta, mennyi ideje van már a temetőben, de érezte, hogy minden egyes könnycseppel lelke könnyebbé válik.

Zsebkendő után kezdett el kutatni, de nem talált mást, csak egy gyertyaszálat és egy öngyújtót. Felsője ujjával letörölte arcáról bánatának nedves jeleit, és közelebb húzódott a sírkőhöz, hogy egy gyertya meggyújtásával tisztelegjen Bernardo emlékének.
Némán figyelte a láng békés lobogását, és azt kívánta, bárcsak sohasem aludna ki, és megállíthatná az időt. Ujjaival végigsimított a sírkőbe vésett feliraton:
Bernardo Cole… 1936-2005 … „Nyugodj békében!”
Ijedten kapta el kezét, mintha valami forró dologhoz ért volna, és szívére szorította mindkét tenyerét.

– Hogy is nyugodhatnál békében? – motyogta szomorúan Cleo, és letelepedett a sír mellé.
Először rá sem ismert sírástól meggyötört hangjára. Megköszörülte torkát, és mikor újra megszólalt, megpróbált több életet vinni belé.
– Szia, Bernardo! Hát újra itt volnék… visszatértem. Kimerítő volt ez a nap számomra. Te jó ég, el sem hiszed, mi mindenre rájöttem! Még nekem is olyan hihetetlen az egész… Tudom, ki az anyukám, és azt is tudom, hogy kik vették el az életedet. Nem volt joguk hozzá Richwoodéknak, kioltani egy… – hangja hirtelen elcsuklott. Összepréselte az ajkát, kellett neki néhány másodperc, amíg újra úgy érezte, képes folytatni monológját. – Még nem tudom, miért teszik azt, amit, és hogy mégis mi a jó fészkes fene folyik itt, de rá fogok jönni. Ezt eldöntöttem… viszont az a nagy helyzet, hogy… – A hangok nehezen formálódtak szavakká, így Cleónak megint szüksége volt néhány másodperces szünetre. – Nagy fába vágtam a fejszémet… és még csak most kezdődik az igazi küzdelem számomra… de úgy érzem, hogy nem fogom bírni. Annyi… annyi minden nehezedik rám, és nincs senki, aki levenné a vállamról ezt a terhet, vagy könnyítene rajtam. Akarom, mindennél jobban akarom, de fogalmam sincs, hol kezdjek neki, mit csináljak. Nincs senki, aki iránymutatást adna, érted? Nem vagy itt velem – szipogta. Sűrűn kellett pislognia, hogy visszaszorítsa az újabb könnyáradatot a szeméből.

– De ugyebár nem torpanhatok meg, te is biztosan ezt mondanád. Nem olyasfajta lány vagyok, aki könnyen feladja. Kinyílt előttem egy ajtó, eldöntöttem, hogy belépek rajta, csak tudod, most mégis hezitálok, és folyton visszatekintgetek, mert… az az igazság, hogy… félek.
A sírkövön pihenő gyertya lángja vad táncba kezdett a hirtelen feltámadt széllel, de szerencsére nem oltotta ki a fényforrást.
– Félek, hogy veszélyes útra léptem, és bár látom az ösvény végét, attól tartok, nem lesz elég erőm végigmenni rajta, és végül elbukom. Hiszen ki vagyok én? Egy gyenge bárány a sok vérszomjas farkas között. És ez a bárányka hiába próbál farkasbőrbe bújni, és hiába próbálja eljátszani, mennyire erős és elszánt, belül továbbra ugyanaz a törékeny, védtelen állat marad, amilyen volt. – Ismét érezte szemében a szúró könnyeket. Gyorsan összeszorította a szemét, nehogy egy is kigördüljön, de elkésett: a sós nedv vékony csíkokban most végig mosta az arcát.

– Úgy érzem magam, mintha félhomályban tapogatóznék. Nagyon halványan, de látok, tudom, merre van a kijárat, a fény, mégis félek elindulni abba az irányba, mert a köd miatt fogalmam sincs, milyen akadályok gördülnek majd elém. Néha elönt a düh, a bosszúvágy, azt akarom, hogy Richwoodék bűnhődjenek meg mindazért, amit tettek, nemcsak velem, vagy anyával, hanem amit veled is. Egyszer elszánom magam, mutatom kifelé a kemény lányt, de közben belül marcangol a bizonytalanság és a félelem.

Felpillantott a végtelen számú csillagnak otthont adó égboltra, és megkereste a legfényesebben ragyogót mindközül.  Szinte biztos volt benne, hogy Bernardo odafentről figyeli őt, és ettől a gondolattól lelkét csendes derű árasztotta el. Mikor újra megszólalt, hangja egy leheletnyivel vidámabban csengett.
– A bizonytalanság csak felemészt, igaz? Valami ilyesmit mondanál most. – Szája sarka önkéntelenül apró mosolyra rándult. – Majd hozzátennéd, hogy próbáljam meg, harc nélkül ne adjam fel a küzdelmet, ne meneküljek el. Győzzem le a félelmemet, mert csak így kaphatok válaszokat. És én erre azt felelném, hogy igazad van, nem fogok megfutamodni. El akarom tüntetni az engem körülölelő félhomályt, fényt akarok gyújtani, és egyszerűen végigmenni az ösvényen.  És sejted, hogy miért? Mert bár már nem vagy köztünk, tudom, hogy mindig itt leszel mellettem, fogod a kezemet, és segítesz eljutnom az út végéig. Egyedül nem menne, éppen ezért, nagy szükségem van most rád, és az kell, hogy ott légy velem mindenhol.  Ugye megteszed?

Hirtelen jött nyári szél kapott Cleo hajába, ő pedig behunyt szemmel élvezte a hűs fuvallat játékát az arcán. Halvány mosollyal pillantott le a kialudt gyertyára, amelynek füstje kígyózva szállt fel a levegőbe.
Ez az apró jel minden kétséget kiűzött belőle, a szívébe befészkelődött félelmet a nála jóval erősebb bátorság érzete emésztette fel. Átjárta az egész testét ez a hihetetlenül bizsergető melegség, és szinte meg sem fordult már a fejében, hogy kudarcot vallhat. Nem, most hogy Bernardo a tudtára adta, hogy támogatni fogja, nem fog megtorpanni.
– Én pedig megígérem, hogy megbosszulom a halálodat, és kiderítem az igazságot – mondta csendesen Cleo, és felállt a sír mellől.

Lábai teljesen elzsibbadtak a sok üléstől. Megtámaszkodva térdén, megmasszírozta kellemetlenül bizsergő végtagjait. A fájdalomról pillanatok alatt elfeledkezett, mihelyst alaposabban végignézett a sírhanton.
A hold sápadtan világított az égen, sugarai halvány derengésbe vonták a temetőt, és annak összes sírját, így Cleo a gyertya fénye nélkül is tökéletesen látta, hogy Bernardo nyughelye gondozva van. A földbe gyökereikkel görcsösen kapaszkodó virágok összecsukott szirmokkal várták a napfelkeltét, hogy reggelre teljes pompájukban tündököljenek. Gyomnövénynek nyoma sem volt – legalábbis Cleo egyet sem vett észre. Biztos volt benne, hogy egyedül csak Clotildának juthatott eszébe néha ránézni a volt kertész sírjára.

Már éppen menni készült volna, amikor furcsa jelenségre lett figyelmes. A félhomályba borult sírkert néhány másodpercig ragyogó aranysárga fényben úszott, de mire kettőt pisloghatott volna, megszűnt a hirtelen jött világosság, és ismét sötétség honolt mindenhol.
Cleo teste megfeszült, szíve pedig az ijedtségtől egyből a torkába ugrott, mikor ezzel egy időben halk lépések zaja ütötte meg a fülét. Nem mert hátrafordulni, nem is tudott, teljesen lebénult, lábai pedig mintha földbe gyökereztek volna, akár a Bernardo sírján lévő virágok. Megreccsent egy ág, és ekkor már biztosan tudta, hogy rajta kívül más is van még ebben a temetőben.

Cleo továbbra is ledermedve állt, és fülelni próbált, de nem hallott mást csak szitkozódáshoz hasonlító susogást, amit minden bizonnyal a hűs szélben zizegő falevelek keltettek.
Egy röpke gondolat suhant át az agyán. Normális, hétköznapi emberek azt a pár órát, ami még maradt ebből a napból, általában nem a temetőben szokták eltölteni, hanem valószínűleg ezekben a percekben fogyasztják el a vacsorájukat családjuk körében, esetleg valami vicces vígjátékot néznek a tévében, vagy már ágyba is bújtak, hogy reggel frissen és üdén indulhassanak munkába.
Nem, kizárta annak lehetőségét, hogy a város valamelyik lakója nézett ki a temetőbe, és azt a képtelen ötletét is elvetette, hogy egy őrült gyilkos, vagy egy zombi mászkál a sírkertben. A testét lebénító félelem, mintha lassan oszlani kezdett volna benne, ő pedig örömmel konstatálta, hogy ismét visszanyerte az irányítást testrészei felett.

Felsejlett előtte az az augusztusi nap, amikor fogta magát, és megszökött a Richwood házból, azzal a szándékkal, hogy nem tér vissza oda soha többé. Ekkor jött rá, hogy Cleo Willard a neve, és ezen a nyomon elindulva az első útja ide vezetett. És itt… itt találkozott életében először az édesanyjával, aki valószínűleg nem is sejtette, hogy 12 éve nem látott lányával sodorta össze a sors.
Cleo nem merte magát abba a hitbe ringatni, hogy édesanyja van a háta mögött mindössze néhány méterre, de érezte, hogy szívében már nyiladozik a remény virága. Tudta, hogyha nagyon beleéli magát, annál fájdalmasabb lesz a csalódás. Nem töprengett azon, mit fog csinálni, mit fog neki mondani, ha esetleg valóban őt pillantja meg magával szemben. Nem várhatott tovább. Muszáj volt megfordulnia.

A temető azonban éppolyan üres és csendes volt, mint amikor először lépett be remegő lábakkal a kapun. Szomorúan, a csalódottság keserű ízével a szájában végigpásztázta szemével a sírkertet. Hiába keresett a fák, bokrok mögött megbújó árnyékot, arra a következtetésre jutott, hogy egy árva lélek sem tartózkodik itt rajta kívül.
A lábai mintha önálló életre keltek volna, és egyenesen oda vezették, ahol legelőször elegyedett beszélgetésbe az édesanyjával.  Csiklandozta az az emlék, és ezzel együtt melegség töltötte el testét, ha csak arra a napra gondolt.

A fejébe vésődött minden egyes mondat, ami akkor elhangzott kettejük között. Pontosan fel tudta eleveníteni, mennyire megrémült tőle, amikor megpillantotta őt a csillogó bőrével együtt – amire azóta sem jött rá, mitől volt olyan. Emlékezett rá, hogy miután meghallotta a hangját, egyszeriben elpárolgott belőle a félelem, és olyan nyugalom telepedett rá, amilyet még sohasem érzett egy idegen ember közelében. Határozottan fel tudta idézni, mi volt az édesanyja válasza arra a kérdésre, hogy mit keres ilyen későn a temetőben. Lassan elfordította a fejét, és tekintetébe fogta a mellette lévő sírkövet.

„Hoztam pár friss virágot az édesanyám sírjára. Valójában nem az édesanyám, ő volt az a nő, aki felnevelt engem, miután a szüleim meghaltak. Ezért nagyon hálás vagyok neki.” Cleo mereven bámulta a nyughelyet, és hirtelen olyan érzés tört rá, mintha elvettek volna tőle valamit, ami kedves volt a számára. Mióta megtudta az igazságot az édesanyjáról, minden gondolatát csak az ő megtalálása töltötte ki, és eszébe nem jutott elmélkedni az édesapjáról, a nagyszüleiről, egy lehetséges testvérről…

A hold ragyogó fénye rávetült a sírkőre, de Cleo még ennek ellenére sem látta tisztán a belevésett nevet és a dátumot. Az idő múlása túlságosan megkoptatta a feliratot, amit másképp nem tudott elolvasni, csak úgy, hogyha közelebb hajolt hozzá. Visszafojtott lélegzettel próbálta meg kibogarászni a betűket és a számokat:
Celeste Degrey, 1902-1990.  „Szeretetünk őrzi álmodat!”
Cleót furcsa érzés kerítette hatalmába, a szívéig hatolt ez a néhány sor, és egyúttal eszébe juttatta édesanyja hálával és fájdalommal teli arcát, amikor a nevelőanyjáról beszélt.
Nyárhoz képest szokatlanul hideg szél söpört végig a temetőn, felkapva néhány lehullott falevelet és virágszirmot. Cleo megpróbálta kidörzsölni a szemébe ment porszemet, de csak azt érte el vele, hogy az még jobban szúrta. A néhány másodpercig tartó elszánt küzdelem után végre enyhülni kezdett a fájdalom, újra visszanyerte a látását, de egy kis ideig még káprázott a szeme, és úgy tűnt, hogy ismét aranysárga fényárban úszik a temető.
Hideg borzongás futott végig a gerincén, a tarkóján érezte, hogy valaki figyeli őt, de nem tudta volna megmondani, miért gondolja így. Kősziklaként állt a sír mellett, és szinte meg sem moccant.

Már megint béklyójába zárta a félelem, de csak akkor hullottak földre a testét gúzsba kötő láthatatlan kötelek, amikor egy meleg és gyengéd kéz szorította meg a vállát.

A puha érintéstől ismét szirmot bontott Cleo szívében a remény virága, és örömteli mosollyal az arcán megpördült tengelye körül, abban a hiszemben, hogy az édesanyja nyakába tud borulni. A virág azonban egyből elhervadt, és ő is ijedten hőkölt hátra az előtte álló, ismeretlen nő láttán.
Torkára forrott a szó, képtelen volt bármilyen hangot is kiadni. Ajkai megremegtek, szúrtak a szemei, szinte könyörögtek azért, hogy engedjen szabadon néhány keserű könnycseppet, de Cleo ellenállt, és erős maradt annak ellenére, hogy a csalódottság savként marta a szívét.
– Ki maga? És mit akar tőlem? – préselte ki magából nagy nehezen a két legalapvetőbb kérdést, ami az utóbbi tíz másodpercben megfogalmazódott benne.

– Nem kell félned tőlem, nem akarlak bántani – bizonygatta széles mosollyal a nő, és megerősítés gyanánt előrenyújtotta jobb kezét. – A nevem Filomena Harter.
Akármennyire is tűnt szimpatikusnak és kedvesnek a nő, Cleo nem bízott benne. Alig észrevehetően, de hátrált egy lépést, közben pedig egy pillanatra sem vette le a szemét a nő karjáról, amit valamilyen csillogó anyaggal vontak be. Pont olyan volt, mint…
– Ha nem, hát nem – húzta vissza kissé csalódottan a kezét Filomena, így Cleónak ismét a nő szemébe kellett néznie. – Pedig én tényleg nem akarlak bántani. Elhiheted nekem, bogaram.

– Cleo.
– Tessék? – kérdezett vissza Filomena.
– A nevem Cleo, és ha nem akar tőlem semmit, akkor… miért settenkedett utánam? – tette fel az újabb kérdését, de a válasz már nem igazán érdekelte.
Mint bogarat a lámpák fénye, úgy vonzotta Cleo tekintetét a vörös hajú nő testét beborító csillogó anyag.
– Először is kisdrágám, én senki után nem settenkedtem, úgyhogy harmadszorra is elmondom neked, nem akarlak téged becserkészni, vagy ilyesmi. Csak kasvirágot jöttem szedni. Legjobb tudásom szerint, ilyen időtájban ildomos begyűjteni egy pár szállal. Sokkal erősebb lesz így a főzet hatása. Másodszor pedig – húzta fel a szemöldökét -, nem kellene ennyire feltűnően bámulnod a bőrömet.
Cleo összerezzent, és azon nyomban elkapta pillantását.
– Bocsánat, csak tudja, nem mindennap lát ilyet az ember – szabadkozott lesütött szemmel.
– Nem is mindenki látja. – Filomena mosolyogva fürkészte Cleo pírral elöntött arcát. – Csak a boszorkányok.

A fák csúcsait, a bokrok zöldellő ágait lágy szellő ringatta, és felkapott egy-egy ideje korán lehullott falevelet, amelyek körkörös táncba kezdtek a talajon. Cleo tarkóját csiklandozta a nyári szél, amitől hideg borzongás futott végig rajta. Csend volt a temetőben, halálos csend, de ő nem így érezte. A falevelek zizegése, az éjjeli madarak szárnycsapása a magasban, minden egyes lélegzetvétel, szívdobbanás, még a legapróbb zaj is azt a szót susogta, hogy boszorkány. Hiába tiltakozott ellene makacsul, hiába tapasztotta fülére a kezét, nem tudta megakadályozni, hogy agya sebes kattogásba kezdve ne hozza felszínre mindazt a minimális információanyagot, amit eddigi élete során magába szívott ezekkel a „lényekkel” kapcsolatban.

Elena mindig is ellenezte, hogy varázsteremtményekről és mágikus képességekkel bíró szereplőkről szóló könyv is legyen a házban, így akkor hallott bővebben boszorkányokról és varázslókról, amikor Blackwoodba küldték. Sandra folyton valamilyen Harry Potter sorozatról áradozott, ami kifejezetten erről a mágikus világról szólt. Csúcsos süvegek, talárok, üstök, varázspálcák,  bájitalok, igék, átkok, baglyok, seprűk…  És ahogy Cleo végigpörgette agyában mindazt a sok dolgot, ami Sandra beszámolójából a legjobban megragadt neki, egyszerűen nevetségesnek érezte, hogy mindez valóságos legyen egy ilyen világban, és hogy ő tényleg azlegyen.  Nem sokkal később azon kapta magát, hogy harsányan kacag.

Csak akkor hagyta abba a nevetést, amikor pillantása találkozott Filomena döbbentnek és értetlennek tűnő tekintetével.
– Az nem… nem lehet… nem hiszem el… nem, ez képtelenség… én nem lehetek az – habogta, és halántékához kapta a kezét.
– Micsoda? Boszorkány? – lépett hozzá közelebb Filomena. – Miért lenne képtelenség, kisdrágám? Én szentül meg voltam arról győződve, hogy tisztában vagy vele, mi vagy. Fogalmad sem volt eddig arról, hogy boszorkányvér csörgedezik az ereidben? Nem mondták el a szüleid?
– Nem, nevelt gyerek vagyok. És ne, ne mondja ki még egyszer ezt a szót! – kiáltotta remegő hangon, és újfent megkísérelte, hogy tenyerével elzárja fülét a külvilág zajától. – Én nem vagyok az! A valóságban ilyen nincs! Hagyjon békén, kérem!
Maga is meglepődött rajta, milyen elgyötörtnek és rettegéssel telinek hatottak a kimondott szavak, pedig egyáltalán nem érzett így. Abban a pillanatban meg sem tudta volna mondani, hogy milyen érzések is kavarognak benne. Csak annyit tudott, hogy meg kellett kapaszkodnia valamiben, mert szédítően hullámzik talpa alatt a talaj. Nekivetette hátát a mögötte lévő fának, de émelygése így sem múlt el, és Filomena sem volt hajlandó eleget tenni a kérésének.

– Pedig bizony boszorkány vagy – mondta lágy hangon.– Ne mondd, hogy még sosem történtek veled furcsa, abszurd dolgok, amikre egészen egyszerűen nem tudtál ésszerű magyarázatot találni. Nem tűnt fel egy pillanatra sem, hogy más vagy, mint a többi ember?
Cleo ujjai lassan lecsúsztak a füléről, hiába küszködött, sehogysem tudta megakadályozni, hogy eljussanak agyába a nő szavai. Kezét inkább égő szemeihez kapta, ha a hangokat nem is, de legalább a könnyeit igyekezett visszatartani. Úgy érezte magát, mintha kettészakadna, egyik fele el akart menekülni a temetőből, egy olyan titok, világ elől, ami csak még nagyobb terhet rótt rá, a másik fele viszont tele volt kíváncsisággal, válaszokat akart, nem törődve azzal, hogy azok talán nagyobb kárt okoznak benne.
Nem szólt inkább egy szót sem, nem tiltakozott, és nem is mutatta jelét annak, hogy igenis érdekli, mi történik körülötte. Hagyta, hogy Filomena folytassa a magyarázkodását.

– Ha véletlenül is tüzet gyújtottál magad körül,  valami rossz történt azzal, aki bántott téged, vagy akire haragudtál, hirtelen eltört, vagy elromlott valami a közeledben, ezek mind hihetetlen dolgoknak tűnnek a hétköznapi emberek számára, de nekünk boszorkányoknak, ebben semmi különös nincs – mondta a nő, és lágy mosolyra húzta a száját. – Mindez csak annak a jele, hogy hatalmas erő birtokába jutottál, amit egyelőre a heves érzelmeid, nem pedig te magad irányítasz. Minden tanácstalan, ifjú kisboszorkának szüksége van egy patronálóra, aki segít átvészelni ezt a nehéz időszakot, aki megtanít, hogyan uralkodj az erődön, és hogyan használd jóra, avagy rosszra. A mágikus világ csodálatos, de egyben veszélyes is. Különösképpen azóta, mióta Celeste már nincs köztünk.

Cleo rápillantott a mellette lévő sírra, de aztán ismét a földre szegezte tekintetét, mintha rettentően fontos dolga lenne megvizsgálni minden egyes fűszálat. Úgy érezte, feje menten szétrobban, ennyi információ is épp elég volt ahhoz, hogy észveszejtően sajogjon. Lábai azonban még mindig olyan harmatgyengék voltak, nem akartak engedelmeskedni az agyának, ami folyton azt az üzenetet küldte feléjük, hogy induljanak már meg.
Filomena fülé mögé söpört egy kósza tincset, és nem kímélve Cleót, folytatta.
– Ő volt a legjóságosabb boszorkány a világunkban, ő volt a mi vezetőnk, aki összefogott bennünket, és segített felvenni a harcot az Árny boszijaival. Mostanra azonban teljesen szétszéledtünk, amióta nincs egy erős irányítónk. Eddig is volt, de most még nagyobb zűrzavart és káoszt keltenek a gonosz boszorkányok, amiből persze az átlagos emberek többsége mit sem vesz észre, de mi igenis érezzük, és próbálunk ellenük küzdeni. A Fény és az Árny boszorkái nemcsak egymás ellen harcolnak, hanem keményen megvívnak az úgy nevezett tanácstalan, semleges boszorkányokért is. Olyanokért, mint te, akik választhatnak jó és rossz között.

Filomena megdermedt egy röpke másodpercre, majd összeráncolta szemöldökét. – Érzem. A közelben jár egy Árny. Ő is látja a tanácstalan ifjoncok auráját, el kell tűnöd innen, mielőtt rád talál. Én addig feltartóztatom. Nagyon szívesen pártfogásomba veszlek téged, és elmagyarázok majd mindent, feltéve, ha megbízol bennem.
Cleo hidegen pillantott rá a feléje nyújtott kézre. Egész testében remegett, arca pedig égett, mintha túl sok időt töltött volna a napon. Ahogy egyre szaporábban vette a levegőt, úgy tért vissza az erő a lábába is. Ismét átvette felette az irányítást, ezen felbátorodva reszkető, már-már könyörgő hangon szólt Filomenához.

– Nem! Én… én ezt nem akarom! Fogalmam sincs, mit zagyvál itt össze-vissza, de nem is érdekel! – rázta a fejét hevesen. – Miért zúdította rám ezt az egészet? Nem, nem, nem! Könyörgöm, hagyjon engem békén! Ne rángasson ebbe bele, mert nem akarom! Nem akarom, érti? Normális, hétköznapi lány vagyok, és az is akarok maradni! Ez nekem túl sok!

Kitépte a láthatatlan gyökereket a talajból, amelyek a földhöz láncolták őt, és futva elindult a temető kapuja felé. Félig-meddig arra számított, hogy Filomena majd utánaered, vagy legalábbis útját állja, de a nő nem moccant a helyéről.
–  Elfuthatsz, de nem tagadhatod le, hogy boszorkánynak születtél. Az erő, amit kaptál, nem átok, hanem áldás. Neked kell döntened, hogy használod-e, és ha igen, mire – kiáltott utána csalódottsággal vegyített aggodalommal.

Cleo megtorpant a kapunál, és hátrafordult, de már csak egy elmosódott alakot tudott kivenni az aranysárga fényből, ami körülölelte a nő korábbi helyét.
Bár a mellkasát szorító láthatatlan valami a földre hullott, a szíve egyre jobban összepréselődött, lélegzete felgyorsult, és hiába próbálta legyűrni torkában a sírás gombócát, egy fájdalmas nyöszörgés kíséretében pillanatok alatt elárasztották meggyötört arcát a könnyek.

Ismét futásnak eredt. Maga sem tudta, merre tart, de abban biztos volt, hogy nem hazafelé igyekszik. Idegen házak elmosódott foltjait látta maga körül, a bokrok és fák egy hatalmas zöld gombóccá folytak össze, a kutyák vad ugatásai gonosz kacajként visszhangzottak a fülében, az itt-ott felbukkanó autók fényszórói pedig, mint valami nagyra nőtt szentjánosbogarak táncoltak a levegőben. Befordult az egyik sarkon balra, aztán megint ugyanígy tett a következő elágazásnál, mígnem  egy ismerős utca képe tárult a szeme elé.

Lassított léptein, és szúró oldalát szorongatva továbbsétált a járdán, mígnem észrevett egy rég nem látott kerítést. Az utcai lámpák fénye jól megvilágította az általa bekerített fekete téglaépületet és a mellette lévő játszóteret.
A „Glamorous and Glittering” üzlet  előtti tér még sohasem volt ilyen csendes és üres…

Cleo lábai önkéntelenül is a kis park irányába vitték, és ahogy elhaladt a csúszdák, mászókák és egyéb játékok mellett, elöntötték agyát a régi emlékek, de legfőképpen az az augusztusi nap jutott az eszébe, amikor minden elkezdődött.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy a hintában ül, és görcsösen kapaszkodik a láncokba, attól tartva, hogy kettéválik a föld, őt pedig elnyeli egy mély szakadék. Lágyan ringatta magát, hátha attól kitisztul a feje, de csak még ködösebb lett elméje, ráadásul újabb síráshullám készült kitörni rajta.
Nem akart még hazamenni, addig nem, amíg helyére nem rakta magában a ma este történéseit. Fogalma sem volt, hány óra, de azt tudta, hogy jócskán elmúlt a vacsora ideje, és egy cseppet sem bánta, amiért lemaradt Elenáék nagy bejelentéséről. Így is olyan súly nehezedett rá, hogyha még ők is rápakolták volna a maguk kis adagját, abba szó szerint beleszakadt volna. Most nyugalomra, csendre, de ami a legfontosabb, ölelő, vigasztaló karokra vágyott, amibe belekapaszkodva, minden gondja és kétsége egyből tovaszállt volna. Azonban senki sem volt a közelben, aki teljesíteni tudta volna óhaját.

Zsebkendő híján könnyeit kénytelen volt felsője ujjával letörölni, ami után a körülötte lévő homályos foltok lassan élesekké váltak. Ezen a játszótéren történt meg vele az első furcsa eset, amikor másodpercek alatt borult be az ég és zúdított záporesőt a városra. Aztán jött a tűz, a fürdőszobai ügy, az állóóra, a jégeső, a blackwoodi balesetek, a számítógép… A puzzle darabkái egyre gyorsabban kapcsolódtak egymáshoz, de még mindig nem állt össze teljesen a kép. Számos helyen hézagos volt, fontos részletek hiányoztak, de Cleónak nem állt szándékában betömni ezeket a lyukakat.
És Sandrának megint igaza lett, gondolta keserűen.
Most már elhitte, hogy boszorkány, de továbbra is olyan távolinak, idegennek és abszurdnak vélte. Emlékezett rá, hogy Blackwoodban reményt táplált feltételezett mágikus erejét illetően, azonban most, hogy úgymond megkapta, amit akart, már egyáltalán nem is vágyott rá. Minden porcikája sikítva tiltakozott az egész boszorkány lét és az új varázslatokkal teli világ ellen, mert egyszerűen nem akart más lenni, ennyire más, mint a többi ember. Képtelen volt magát elképzelni, hogy küzd a gonosszal, otthon kotyvasztja a bájitalokat, seprűn lovagol… Jól tudta, hogy egy vele egykorú lány valószínűleg egy percet sem gondolkozna azon, hogy elfogadja-e magát annak, aminek született, de ő nem ilyen volt.
Már csak ez hiányzott az életéből…

Összeszorult torokkal gondolt Filomenára és a keserűséggel teli utolsó mondataira. Egy röpke másodperc erejéig, amikor megállt a kapunál, megfordult a fejében, hogy ad egy újabb esélyt a nőnek, magyarázzon el mindent, de nyomban el is szállt ez a kósza gondolat a fejéből, mihelyst újra futásnak eredt. Nem sokat tudott meg erről a mágikus világról, pedig lett volna rá lehetősége, hogy minden kérdésére választ kapjon, ő mégsem tette, és most sem érdekli több annál, mint amennyit megtudott. Ez is bőven elég volt neki arra, hogy a következő időkben egy nyugodt éjszakája se legyen.
Azonban egyetlenegy dolgot megbánt: nem kérdezett rá, mit tud Filomena az édesanyjáról, valószínűleg ő is boszorkány, ismerniük kellene egymást. És ahogy Cleo őrá gondolt, csak még jobban összefacsarodott a szíve, amiért nincs most itt vele, hogy segítsen feldolgozni mindezt, de ezzel együtt dühös is volt rá. Dühös, amiért – bár nem szándékosan – ezt a mágikus örökséget hagyta rá, egy olyan erőt, amivel képtelen volt megbirkózni, amit nem tudott irányítani, és amit legszívesebben eldobott volna magától.

Ha lehetősége lenne rá, tényleg megtenné? A bizonytalanság, a kétség lassan úrrá lett rajta, és átjárta minden porcikáját. Elég volt ez az apró kis megtorpanás, gondolatai egyből szárnyra kaptak, és már egy olyan világban jártak, ahol Cleo egy lágy érintéssel ébredésre szólította a rózsabimbókat, a komor felhőket elsöpörte az égről, hogy kellemesen simogató napsugarak melengessék a zöldellő pázsitot. Finom mosoly jelent meg a szája szélén, miközben lehunyta szemét, és tovább ábrándozott erről az idilli, már-már mesébe illő jövőről.
Valahol, nem is olyan messze megreccsent egy ág, a kellemesen csiklandozó meleg levegő egyszerre nyirkossá és fojtogatóvá vált, az álomkép tovaúszott, Cleóra pedig olyan nyugtalanító, nyomasztó feszültség telepedett, amit még sosem érzett. Kis híján kiesett a hintából, amikor észrevette, hogy tőle pár méterre, egy fának dőlve, karba font karokkal valaki figyeli őt.
Egy lány volt az.

Cleo egy pillanatig azt hitte, Lizzy áll vele szemben, de aztán rájött, hogy az éjfekete hajukat leszámítva, nem sokban hasonlítanak egymásra. Ez a lány vagy másfél fejjel magasabb volt, csontosabb arcát rövidre nyírt haj keretezte. Korát tekintve, legalább huszonöt éves lehetett. Hosszú, combig érő csizmát viselt, ami tökéletesen passzolt rövid ruhájához. Erősen sminkelt arca gúnyos kifejezést öltött, miközben szája sarka halványan megrándult.

Cleónak öklömnyire szűkült a gyomra. Gyilkos pillantással mérte végig őt a lány, mint egy ragadozó, aki arra vár, hogy a prédája kiugorjon végül a bokorból, és kegyetlenül rávethesse magát. Oldalra fordította a fejét, és kiköpte a rágóját. Ez egy jel volt. Egy jel, hogy el fog indulni felé.
Fogalma sem volt róla, mit akar tőle ez a lány, de elég filmet látott már ahhoz, hogy tudja, semmi jóra nem számíthat. Nem tudta eldönteni, mit csináljon, maradjon ott, ahol van, és várja meg, mi fog történni, vagy fusson el. Lehet, hogy csak azt szeretné megtudakolni, hány óra van…

– No, lám, egy tanácstalan ifjonc – szólalt meg fagyos hangon a lány.
Cleo tüdejében bent rekedt a levegő, és csak két szó bukkant fel az agyában: Árny boszorkány. Talpát belemélyesztette földbe, kezével még erősebben szorította a láncokat – futásra készen állt.
– Én nem próbálkoznék meneküléssel a helyedben. Nem akarlak bántani, de ha nem jössz velem saját akaratodból, akkor bizony nem lesz más választásom.
Alighogy ezt kimondta, mutatóujja hegyén vörösen izzó apró fény jelent meg. Ha eddig bármiféle kétsége is lett volna afelől, hogy varázslat már pedig nem létezik, most a saját szemével győződhetett meg mindennek az ellenkezőjéről. Ideje sem volt átgondolni a lehetőségeit.

Abban a pillanatban valamilyen áttetsző dolog suhant el a füle mellett, egyenesen a lány felé, Cleo pedig négykézláb érkezett meg a földre, miután valaki kilökte őt a hintából.
– Menj! Fuss! Én addig feltartom őt.
Cleo újabb taszítást érzett a hátán, de ezúttal sokkal puhább volt az érintés.
– Menj már, nem hallod!? – szólt sürgetőbben Filomena.
– De… én…
A mondatát nem fejezhette be, mert egy kék fénynyaláb tartott feléjük, egészen pontosan Filomena irányába. Az átok végül a hinta láncait találta el, aminek következtében félig leszakadva ringatózott tovább a szélben.

Cleo megpróbált nesztelenül odakúszni a falhoz, de a fiatal boszorkány észrevette, és őt vette célba, miután Filomenának nyomát vesztette.  Összekuporodva várta, hogy az átok eltalálja őt, de nem történt semmi azon kívül, hogy valami élesen pukkant.
– Miért kell minden egyes alkalommal megnehezítened a dolgomat? Hosszú idő után végre rátalálok egy tanácstalanra, és már megint beleköpsz a levesembe, Filomena! – csattant fel a lány.
– Ne haragudj, Annabell! Tudod, hogy szeretem beleütni az orromat mások dolgaiba, ezt kérlek, nézd el nekem!
– Ő az enyém!  – ordította, és nyomatékot adva szavainak, szélvihart idézett elő két előre nyújtott tenyere segítségével. Filomena az épület sarkánál várta, hogy a feléje indított lökéshullám alábbhagyjon.

Cleo halálra rémült arccal figyelte, mi történik körülötte. A hideg falnak támasztotta égő arcát, és azért könyörgött, hogy mindez csak álom legyen. Az ide-odaröpködő fénycsóvák egyetlen rikító színfolttá olvadtak össze, őt pedig teljesen megszédítette ez a valamiféle túlvilági energia, ami mintha össze akarta volna préselni a tüdejét. Hiába várta, hogy az őrületnek vége legyen, egyre hangosabb és furcsább zajok követték egymást, mígnem egy hatalmas reccsenést és kiáltást követően elcsendesült a környék.
– Cleo, gyere ide gyorsan! Most! – hallatszott egy sürgető hang nem is olyan messziről.
Filomena kiáltott érte az épület sarkából csuklóját masszírozva. Szaporán vette a levegőt, szemöldöke fölött vágás éktelenkedett, de mindezen sérüléseket leszámítva jól volt. S bár Cleo még mindig úgy érezte, hogy hullámzik alatta a talaj, a falnak támaszkodva sikerült eljutnia a boszorkányhoz.

Filomena óvatosan odaszorította az épülethez, és aggódva oda-odapillantott arra a helyre, ahol korábban ellensége állt.
– Sikerült egy időre ártalmatlanná tennem – kezdte, anélkül hogy bármit is kérdezett volna Cleo -, de közel sem vagyok olyan erős, mint ő. Tudom, hogy ez így most egyszerre nagyon sok neked, pláne azok után, ami a temetőben történt, de ez a mi világunk. Ha nekem nem hittél, higgy a szemednek! Láthatod, hogy nem hazudtam. Figyelj rám, most nagyon jól! Te döntesz a sorsodról, ha nem akarod, nem kell ebben részt venned, nem kell, hogy csatlakozz hozzánk, de egyet kérek tőled, és azt tedd meg nekem légy szíves: Soha ne engedj a sötét oldalnak, és kerüld el az Árny boszorkákat, de legfőképpen az olyanokat, mint ő. Könnyű felismerni őket, legalábbis akiknek boszorkány vér csörgedezik az ereiben, azok észreveszik az álcájukat és a tetoválást a szemüknél. Ezt még mindenképp el akartam mondani, ha bármi is történne velem. Ennyit kérek tőled. Megteszed nekem?
Cleo kábultan bólintott.
– Köszönöm, és most fuss, rohanj haza, ahogy csak tudsz! Ott biztonságban vagy. És most menj!

Nem kellett neki kétszer mondani.  Bár továbbra is kábának érezte magát, még mindig maradt elég ereje ahhoz, hogy ismét futásnak eredjen.  Miközben a játszótér kapuja felé vette az irányt, egy piros fénycsóva süvített el a füle mellett egyenesen az egyik bokorba csapódva, amit pár másodperccel később már vörös lángok nyaldostak.
– Hagyd őt békén, most velem harcolsz! – hasított bele az éjszakába Filomena hangja, és úgy tűnt, újra elkezdődött a csata a kettejük között.

A súlyos kövek, amiket Cleo egész úton magával cipelt, egy leheletnyivel sem váltak könnyebbé. Még akkor sem, amikor már legalább három saroknyira tudhatta maga mögött azt ezt az őrületet. Igen, őrületet, mert ez az egész nem volt más, mint egy hatalmas téboly, amelynek pont a kellős közepébe kellett belecsöppennie.

A bordája alatti percek óta kínzó, szúró fájdalom megállásra kényszerítette. Már megint bénának érezte magát, remegő lábai összecsuklottak alatta, ő pedig ismét a földön találta magát. Arcát kezébe temette, azt remélve, hogy mikor legközelebb kinyitja a szemét, még mindig ott lesz a kollégiumi szobájában és a taxi érkezésére vár.
Hiába akarta teljes szívből, kétségbeesett óhaja nem teljesült, neki pedig lassan el kellett fogadnia a ma este történéseit, és legfőképpen azt, hogy boszorkánynak született. Ennél többet azonban nem akart. Ha maradt is egy aprócska kétsége afelől, hogy biztosan normális életet akar-e élni, mostanra már nem volt kérdés. Eleget fog tenni Filomena kérésének: nem csatlakozik a sötét oldalhoz, de a jóhoz sem pártol. Marad továbbra is az, ami most: egy tanácstalan boszorkány.
Még most is hihetetlennek tűnt az egész…

Halvány mosolyra húzódott a szája széle az előbbi gondolatra, de ugyanabban a pillanatban el is komorult, és görcsbe rándult a gyomra, ahogy eszébe jutott Filomena. Rágondolva hála és aggódás vegyes érzése járta át a testét; félt, hogy miatta baja esik, és hálás volt neki, amiért megmentette az életét a viselkedése ellenére is. És most is ott harcol azzal a lánnyal, csak hogy ő hazaérjen. Oda, ahol állítólag biztonságban van, de ami felér egy igazi vipera fészekkel.

Lassan feltápászkodott a földről, és meglepődve tapasztalta, hogy egy fokkal könnyebbnek érzi magát. Ez volt hát a megoldás a szívére és lelkére nehezedő terhektől való megszabadulásra; helyre kell tennie magában a dolgokat, és el kell végre határoznia magát. Mindig ez a megoldás. Választani kell, hogy melyik úton indulunk tovább, és nem toporzékolhatunk az elágazásnál arra várva, hogy más mutassa meg nekünk a helyes irányt.
Cleo a ma este során meghozta a második döntését is.
Bezárja az előtte kitárulkozó világ ajtaját, és továbbmegy azon az úton, amire rálépett. Neki nem az a küldetése, hogy Árny boszorkákkal harcoljon, megmentse a világot…  Cleónak, a boszorkánynak ez lenne, de Cleónak, a hétköznapi lánynak nem.
Sokkal fontosabb most ennél, hogy előbb rendbe tegye a saját életét, kiderítse az igazságot, és hogy Richwoodék megfizessenek mindazért, amit tettek.
Ez számára most mindennél előrébbvaló volt.

A hold az idő múlásával egyre feljebb tornászta magát az égen, onnan figyelte a lassan hazafelé tartó lányt, aki lépésről-lépésre egyre felszabadultabbnak érezte magát, és aki hitte, hogy a helyes ösvényt választotta.