Más, mint a többi 2. – A bosszú hálójában – 7. Ultimátum

Egy elejtett villa hangos csörömpölése és egy pezsgőt félrenyelő nő köhögése törte meg a hirtelen beálló csendet.
– Asszonyom, jól van? – kérdezte aggódva a cseléd, és közelebb lépett Elenához, de az paprikapiros arccal ellökte magától.
Cleo körbenézett a jelenlévőkön. Oliver arcáról lefagyott a kezdeti mosoly, szinte biztos volt benne, hogy már éppen készült gratulálni; Lizzy olyan képet vágott, mint akinek most azonnal fel kell boncolnia egy békát, ha meg akarja szerezni biológiából a jobb jegyet; Randolph semmilyen érzelmet nem mutatott ki, feleségére pillantott, mintha arra várt volna, hogy Elena adjon neki útmutatást, milyen véleménnyel legyen jelen helyzetről; a ház asszonyát pedig majd szétvetette a düh.
A cseléd valószínűleg nem véletlenül félt annyira elmondani a nagy hírt, hiszen ismerte már Elenát annyira, hogy tudja, valami ilyesmi reakcióra számíthat tőle.

– Nem, egyáltalán nem vagyok jól! – üvöltött magából kikelve, és felpattant a helyéről. Clotilda ijedten hőkölt hátra. – Mégis hogy… egyáltalán hogyan? Kitől? Nincs is férjed, se…
– Nincs, de… – A cseléd hangja remegett, ajkait összepréselte, mint aki küzdene az ellen, hogy hangosan felzokogjon.
– Mégis hogy gondoltad, hogy teherbe esel? Hogy lehettél ilyen felelőtlen?

Mindenki döbbenten bámult a két nőre. Oliver állt fel leghamarabb a székéből, úgy tűnt, nem bírja már nézni, hogyan alázza meg mindenki előtt Elena a cselédet, és mivel mást nem nagyon tudott tenni, megköszönve a vacsorát, távozott a helyszínről.
Cleo is erős késztetést érzett rá, hogy kövesse a kertész példáját, de valami visszatartotta. Sajnálta a cselédet, és ha lett volna elég ereje és bátorsága, talán a védelmére kelt volna, de túl gyengének érezte magát Elenával szemben.

– Asszonyom, kérem… ne beszéljen úgy velem, mintha a tulajdona lennék – rázta a fejét Clotilda, és idegesen tördelni kezdte kezeit, mialatt szüntelenül az asztallapnak szegezte tekintetét.
– Ne tekintselek annak? – horkant fel. – Gondolom, nem felejtetted el, milyen sorsod volt azelőtt, mielőtt megszántalak és befogadtalak. Megadtam neked mindent, amit csak szerettél volna, és cserébe mit kértem? Hűséget!
– De hát én az is maradtam! – szólt Clotilda, és tenyerébe temette arcát.
– Egészen addig, amíg nem csináltattál magadnak valami jöttmenttel gyereket!

A cselédnél elszakadt a cérna. Keservesen felzokogott, és ha tehette volna, valószínűleg sírva rohant volna fel a szobájába, de Elenának nem volt ez elég, még egyet bele kellett rúgnia.
– Nem mész te sehová! Nem hagyod itt a konyhát, amíg nincs rend! – parancsolt rá, és ujjával is nyomatékot adva szavainak, a mosogató felé mutatott.
Cleo tehetetlenül nézte, hogyan alázza meg Clotildát nevelőanyja, és miként vonszolja oda magát a pulthoz a cseléd, hogy könnyeivel dacolva, méltóságának utolsó darabkáit is összeszedve, összepakolja az edényeket.

Elena elégedetten foglalt újra helyet, de még mindig szaporán vette a levegőt.
– Drágám, Clotilda nem kutya, hanem egy ember, akinek vannak érzései. Nem tiporhatsz földbe másokat, csak mert neked nem tetszik valami – jegyezte meg egészen halkan, de őszintén Randolph, és Cleo minden egyes szavával egyetértett.
– De igen, megtehetem – felelte kurtán Elena.
– Nem, ehhez nincs jogod. Te is rájössz majd, hogy csak a düh beszél belőled – folytatta. – Túl régóta ismerlek már, hogy tudjam, mit érzel most, miért teszel, vagy mondasz dolgokat. Nem mered magadnak bevallani, de Clotilda közel áll hozzád, és nem akarod őt elveszíteni. Pedig ha így folytatod, pont az következik be, amitől most a leginkább tartasz.
– Köszönöm, de nem kértem ki a véleményedet, Randolph!– zárta le a témát emeltebb hangon Elena.
A levegőben vibráló feszültség egyre fojtogatóbbá vált. Randolph nem szólt vissza a feleségének, inkább ismételten desszertje eltüntetésére koncentrált.

Tányérok, poharak és evőeszközök csörömpölése és a lágyan csobogó víz hangja ébresztette fel Cleót merengéséből, aki kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, másodszorra is megköszönte a vacsorát, és felállt az asztaltól. Lizzy is így tett – bár ő nem fejezte ki háláját, amiért jól lakhatott az este -, és valami készülődést emlegetve, felszaladt a szobájába.

Cleo a dolgozó felé vette az irányt. Nem járta körbe a helyiséget úgy, mint délután a többit, most fontosabb dolga volt annál, hogy álmélkodjon. Randolph laptopja – ahogy mondta – be volt kapcsolva, és még azzal sem kellett bíbelődnie, melyik böngészőt használja, mert már meg volt nyitva egy a tálcán, ahogy jó pár mappa és dokumentum is. Őt viszont semmi más nem érdekelte, csakis a Google.

Odavitte a kurzort, és nagy lélegzetvétel után gépelni kezdett. Ujjai lassan nyomták le a következő betűket a billentyűzeten: B-O-S-Z-O-R-K-Á-N-Y. Megkereste kezével az Entert, és leütötte.
Félig izgatottan, félig aggódva pillantott fel a klaviatúráról. Maga sem értette, miért kutakodik, miért foglalkoztatja még mindig az, amiről az elmúlt pár órában hallani sem akart, és amiről fejben már lemondott. Próbálta magát győzködni, hogy nem kíváncsisága hajtja, hanem az, hogy minél több információhoz jusson azzal kapcsolatban, miként tudja féken tartani az erejét, vagy egyáltalán, mire kell felkészülnie. Bár Filomena felajánlotta a segítségét, maga akarta megoldani ezt a problémát. És ez nem tűrt halasztást.

A találatok között több minden szerepelt, de ahogy végiggörgette az első listát, nem sok hasznos oldalra bukkant. A kereső összegyűjtött pár képet rémisztően ronda, görbeorrú boszorkányokról, megjelent még ott néhány filmcím, egy blog, meg valami szerepjátékos oldal, de egyik sem bizonyult hasznosnak. Mivel egyelőre nem járt sok sikerrel, fórumokkal próbálkozott, hátha talál olyanokat, akik hasonló cipőben járnak.

Elég volt elolvasnia csak az első néhány bejegyzést, rögtön ki tudta belőlük szűrni, hogy a tagok csak szórakoznak, és igazából fogalmuk sincs erről az egészről. Bosszúsan kattintott rá az oldalt bezáró piros ikszre, és meredten bámulta még jó pár másodpercig a Google keresőjében villogó kurzort.
Újabb, talán ismételten kudarcra ítélt ötlet jutott az eszébe. Ajkába harapott, közelebb húzta magát a laptophoz, és hagyta, hogy fürge ujjai táncoljanak a billentyűzeten: NEM AKAROK TÖBBÉ BOSZORKÁNY LENNI.

***

A csodálatosnak és boldognak induló este nem úgy alakult, ahogy Elena Richwood eltervezte. Nem gondolta volna, hogy a desszertjük utolsó falatjait és az ünnepi pezsgőjük utolsó cseppjeit néma csendbe burkolózva fogyasztják el. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, mióta kiürült az étkező.
Csilingelő dallam járta át a helyiséget kizökkentve mélázásukból az „ifjú” párt.
– Ezt most fel kell vennem, ha nem haragszol – pattant fel Randolph a helyéről, és kisietett az előszobába mobiljával. – Mondjad, Ben! Mi a helyzet?

Két pár cipő kopogása jelezte, hogy Clotilda újabb adag mosogatnivalóért jött. Összekapkodta a tányérokat, de a poharakat már nem bírta el. Látszott a járásán, hogy nem szívesen tesz meg egy újabb kört az asztal körül, de muszáj volt eleget tennie kötelezettségeinek. Már nyúlt volna Elena immáron üres tányérjáért és poharáért, amikor egy forró kéz tekeredett a csuklójára.
– Hagyd azt itt, és ülj le! – szólalt meg az asszonya anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is ránézett volna.
– Kérem, hagyja, hogy…

Elena felemelte tenyerét, mire Clotilda elhallgatott, és elfoglalta Randolph korábbi helyét. Arcáról nem lehetett sok mindent leolvasni. Nem volt már dühös, inkább mintha csalódottság tükröződött volna a szemében.
– Nem sűrűn teszek ilyet, sőt egyáltalán nem szoktam, egyszóval tekintsd magad most kitüntetett személynek. – Elena megköszörülte a torkát, és továbbra is üres poharának szegezte tekintetét. – Azt hiszem, nem volt igazam, amikor úgy neked estem.
Clotilda arcára őszinte meglepődöttség ült ki.
– Félre ne érts, továbbra sem repesek az örömtől, hogy gyereket vársz, sőt. Iszonyú harag lángol fel bennem, ha csak arra gondolok, hogy emiatt a hibád miatt itt hagysz minket.

– Nem, asszonyom, nem! – rázta a fejét hevesen a cseléd, és a hasára szorította a kezét. – A csöppség, aki bennem növekszik, egy csodálatos szerelem gyümölcse. Nem egy meggondolatlan éjszaka eredménye.
Elena felhorkant.
– Lehet, hogy az ön számára elképzelhetetlen, hogy egy magamfajta kis senkire is rátalálhat a szerelem, a boldogság, de mindez igaz. Larry és én…
– Larry? A postás? – nevetett fel Elena, és végre a cseléd szemébe nézett.

– Igen, ő – bólintott Clotilda, és most rajta volt a sor, hogy más pontra szegezze a tekintetét. – Nézze, asszonyom, tudom, hogy amikor munkát ajánlott nekem, megígértem, hogy életem végéig szolgálni fogom a családját… de most, hogy most végre nekem is lehet saját családom, bármennyire is szeretnék, nem maradhatok itt az idők végezetéig. Nem áll szándékomban még felmondani. Addig szeretnék itt dolgozni, ameddig csak bírok, mert szükségünk van minden pénzre, de ha önök nem tartanak rám igényt ezek után, akkor összepakolok, és már itt sem vagyok.
Elena kemény vonásai lágyulni kezdtek, és úgy tűnt, mintha visszaköltözött volna belé egy kis öröm.
– Nem, nem, nem! – tiltakozott hevesen. – Szó sem lehet arról, hogy idő előtt elengedjelek. Nem mondtam még neked, de ha tehetném, és bárcsak lehetne, örökre megtartanálak magamnak, mert még egy ilyen rendes alkalmazottat keresve sem fogok találni. Ha pedig úgy adódik, és eleged lenne egyszer, hogy főállású anya legyél, tudd, hogy ide bármikor visszatérhetsz dolgozni. Tárt karokkal fogunk várni.
A két nő tekintete a veszekedésük óta most találkozott először, de egyikükében sem volt már nyoma haragnak, vagy szomorúságnak. Halványan, de mindketten elmosolyodtak.

***

„LE AKAROK MONDANI A VARÁZSERŐMRŐL”. Írta be a nyolcadik variációt Cleo a keresőbe, de nyolcadszorra sem talált semmi használhatót. Tulajdonképpen, már a harmadik próbálkozásnál is tudta, hogy ennek semmi értelme, de csak azért is tovább kellett kínoznia még a keresőt és saját magát.
– Melyik címemre küldted el? A cégesre? – rontott be az ajtón Randolph mobilját a füléhez szorítva.
Egy pillanatra értetlenség ült ki az arcára, amikor megpillantotta Cleót a laptopja előtt, de aztán valószínűleg eszébe jutott, hogy ő adott engedélyt a használatához.
– Visszakaphatnám a gépem egy kicsit?
– Persze, már amúgy is végeztem – állt fel az asztaltól Cleo, és gyorsan törölte az előzményeket, nehogy megtudja a nevelőapja, mire is kellett egészen pontosan a laptopja.
– Máris nézem. Remélem, tényleg csatoltad, mert múltkor lemaradt a mellékletből a táblázatod – csevegett tovább Randolph, Cleo pedig szép csendben elhagyta a szobát.

Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, már nem tudott másra gondolni csak arra, hogy egy forró fürdő után végre az ágyában lehet. Tervét a szobájából éppen kilibbenő Lizzy akadályozta meg, aki rövid, pántnélküli ruhájában és ahhoz illő magas sarkújában hamar lezárta Cleo előtt az utat.
– Essünk túl rajta minél előbb! – sóhajtotta fáradtan Cleo, és megadóan széttárta karját. – Még nem volt elég a kínzásból, igaz? Gyerünk, cikizd csak a ruhámat, a hajamat, mondj el mindennek, aminek csak akarsz, aztán engedj utamra!
Lizzy finoman felvonta a szemöldökét, és elhúzta a száját. Nem tetszhetett neki, hogy Cleo ilyen könnyen adja a bőrét.
– Ugyan már! Miért akarnálak én bántani? Csak beszélgetni szeretnék egy kicsit – legyintett mosolyogva.

– Beszélgetni? Tudod, mit jelent az a szó egyáltalán?
– Nagyon viccesnek hiszed magad, igaz? – morogta Lizzy.
– Nem, csak nagyon fáradtnak – felelt őszintén Cleo, és remélte, hogy ezzel lezárult kettejük beszélgetése. Mostohatestvérének azonban más elképzelései voltak.
– Ó, hát akkor menj csak aludni! A jó kislányok azt teszik. Ha érdekel…
– Nem, nem érdekel – dünnyögte, de Lizzy eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és fennhangon folytatta.
-… én egy évzáró suli-buliba megyek Aaronnal.

– Aaronnal? – Cleo már nem tudta tettetni, hogy hidegen hagyja Lizzy esti programja.
A lánynak gonosz fény csillant a szemében – sikerült rést ütnie testvére páncélján.
– Igen, Aaronnal.
– És mi van Blake-kel, meg az összetört szíveddel?
Lizzy felnevetett.
– Jaj, Cleo! Én más vagyok, mint a többi lány. Nem pityergek heteken át a szobámban, nem sajnáltatom magam. Fáj úgy öt percig, aztán továbblépek, mert tudom, hogy Blake csak egy fiú volt a sok közül, aki járni akart velem.
De végül nem bírta ki veled, tette hozzá gondolatban Cleo, és eltöprengett azon, hogy vajon Lizzy most ennyire jól hazudik, vagy nála tényleg így megy egy szakítás. Délután még úgy tűnt, hogy belehal a fájdalomba, amiért dobta őt a srác.

– És veled mi a helyzet ezen a téren?
– Tessék? – pislogott Cleo.
– Van, vagy volt egyáltalán valaha is barátod?
Számítania kellett volna erre a kérdésre. Tudta, hogyha igazat mond, kiváló támadási felületet biztosít majd Lizzy számára, de a hazugsággal sem ment volna semmire, testvére egyből átlátott volna a szitán.
– Még csak 14 évesek vagyunk! Nem ennek az időszaknak kell a pasizásról szólnia. Még fiatalok vagyunk ehhez.
– Aha, akkor ezek szerint még nem volt – állapította meg Lizzy, és szája rosszindulatú mosolyra húzódott. – Hogy is gondoltam, hogy egy ilyen lányt, mint te, képes bárki is szeretni.

Cleo keze ökölbe szorult. Szinte már érezte a lány képzeletbeli tőrét a mellkasán, készen állva, hogy bármikor belemártsa azt a szívébe, és megforgassa. Túl sok minden történt ma ahhoz, hogy kivédje a feléje irányuló újabb támadásokat, és nyugodt maradjon. A düh forró lávaként terjedt szét a testében, és már nem tudott neki parancsolni.
– Aki pedig megszán téged, és puszta sajnálatból megpróbál hozzád közelebb kerülni, az aláírja a halálos végrendeletét. Pont, mint Bernardo. Magányosan fogod leélni az életedet. Gondoskodok róla, hogy senki se szeressen. Senkinek nem kellesz majd, ahogy anyádnak sem kellettél 14 évvel ezelőtt. Ő sem volt képes szeretni téged, inkább eldobott magá…

Éles nyikorgás, üvegcsörömpölés és hangos puffanás. Lizzy mondatának vége velőtrázó sikolyba fulladt, Cleo tüdejében pedig a döbbenettől bent rekedt a levegő.
– Úristen, mit tettem?

Csak egy pár centin múlt. Csak egy pár centin, hogy Lizzy komolyabb sérülést szerezzen. Cleo még mindig döbbenten bámult előre hullámzó mellkassal, mint aki éppen most futotta volna le a maratoni távot.
Lizzy a földön ült, és grimaszolva vizsgálgatta a jobb lábát.
– Aú! – szisszent fel, mikor érzékeny pontra tapintott.
Cleo mozdulni sem tudott az ijedtségtől és a lelkiismeretfurdalástól. Kinevethette volna mostohatestvérét, ha nem tudta volna pontosan, hogy a bajt ő okozta. Hagyta, hogy eluralkodjanak felette az érzései, és ezzel szabad utat engedett az erejének. Ő tette. Miatta szakadt le a plafonról a lámpa, és csak a szerencsén múlt, hogy Lizzy pont el tudott ugrani előle.

Lábdobogások a lépcsőn és egy nyíló ajtó hangja… Nem telt bele tíz másodpercbe sem,
hat ijedt szempár szegeződött Cleóra, Lizzyre és az összetört lámpára.
– Mi történt? Lizzy, ugye nem esett bajod? – rohant oda aggódva lányához Elena, és Oliver is felbukkant a helyszínen kockás pizsamájában.
– Hozom az elsősegély-dobozt! – kiáltott fel Clotilda, és már fordult is vissza a lépcsőről.
– Minden bizonnyal lazán volt bekötve a lámpa, és most adta meg magát. A lányok pedig rosszkor voltak, rossz helyen – állapította meg Oliver ránézésre, anélkül, hogy a balesetet okozó tárgyat közelebbről is megvizsgálta volna. – Holnap majd áthívom az unokámat, hogy csinálja meg. Ért az ilyenekhez. Te jól vagy?
Cleo csak másodszorra hallotta meg a kertész kérdését. Még mindig sokkos állapotban volt a történtektől, és nem tudott szabadulni a rémképektől, amelyek azt mutatták be neki szüntelenül, mi lett volna, ha Lizzy nem mozdul a helyéről.
– Jól… én… én csak… megijedtem – motyogta kábán, s Elena és Lizzy kettősét kikerülve, lassan elindult a szobája felé. – Azt hiszem… lepihenek.

–  Anyu, az ott vér? Jézusom, vérzek! – sipákolt Lizzy még mindig a lábát szorongatva.
– Csak egy karcolás, ne kezdj el nekem hisztizni!  – legyintett Elena, és figyelmét most már az egyre távolodó Cleo kötötte le.
– Elena, azt hiszem, beszélnünk kellene – hallatszott Randolph aggódással teli hangja a lépcsőről. – Itt meg mi történt?
– Semmi baj, apu, csak leszakadt ez a hülye lámpa – állt fel nagy nehezen Lizzy, és odabicegett Randolph-hoz. – Beütöttem a lábamat. Segítesz lemenni a lépcsőn?
– Persze. Drágám, minden rendben?
Elena is felegyenesedett a földről, de továbbra sem vette le a szemét Cleóról.
– Kísérd le Lizzyt! Clotilda majd ellátja a sebét. Egy perc és jövök én is – mondta, és elindult Cleo felé, aki épp abban a pillanatban csapta be maga mögött szobája ajtaját.

Szinte hallotta Elena közeledő lépeit. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és zaklatottságát minél előbb eltüntetni az arcáról. Nem tudhatják meg, milyen erő birtokában van, és hogy miatta történt mindez, mert nem kizárt, hogy egész nyárra bezárják a szobájába, vagy megint elküldik innen jó messzire, és akkor hosszú időre elfelejtheti a bosszúját.
A francba, hogy még ez is! Nem volt elég mára a szenvedésből?
– Mégis mi a fene volt ez?
Úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette nevelőanyját a háta mögött.

– Hogy érted? – fordult meg Cleo tettetett értetlenséggel.
– Úgy értem, hogy annak a nyomorult lámpának semmi baja nem volt addig, amíg meg nem érkeztél. Még csak egy napja vagy itt, de máris azon vagy, hogy kinyírd a családomat?
– Mi van?  Azt akarod mondani, hogy én bütyköltem meg? – Már nem kellett tettetnie semmit, őszintén meglepődött nevelőanyja vádján. – Ezt te sem gondolhatod komolyan!
Elena karba fonta a kezét.
– De, pont erre céloztam. Nem tetszel nekem. Nagyon nem. Ha bármiben is mesterkedsz, most…
– Elena! Beszélnünk kell vele – rontott be az ajtón Randolph. Arcán a kétségbeesés jelei mutatkoztak.  – Tud róla. Cleo tud arról, hogy mi ő valójában.

– Tessék? – Elena és Cleo egyszerre kiáltott fel.
Ennél többet egyikük sem tudott mondani egy darabig. Cleo ma már másodszor érezte úgy, hogy eltűnik a lába alól a talaj. Elena is hasonlóképpen lehetett ezzel; olyan arcot vágott, mint akinek valami megakadt a torkán, és ha nem kap azonnal segítséget, menten megfullad.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte zavartan férjét, mikor újra levegőhöz jutott.
Cleót is roppantul érdekelte a válasz. Tisztán emlékezett rá, hogy minden nyomot eltüntetett maga után.
– Vacsora után használta a gépemet és a keresőt. Az előzményeket sikerült kitörölnie, de a böngésző megőrizte a Google-ba írt címszavakat. És ott volt köztük, hogy… boszorkány.

Elena tekintetét Randolph-ról Cleo felé fordította.
– Ezek szerint akkor tudsz róla .
– Ezek szerint  akkor ti is tudjátok már egy ideje, és nem szóltatok nekem erről egy szót sem – mondta Cleo higgadtan. Maga is meglepődött rajta, hogy mennyire nyugodt, és hogy határozottan állni tudja Elena gyilkos pillantását.
– Így van, mert…
– Randolph, kérlek most hagyj magunkra! – vágott a szavába a mai nap során sokadszorra Elena, miközben egy pillanatra sem nézett hátra a férjére.  – Szeretnék egyedül elbeszélgetni Cleóval.
– Tessék? Nem megyek el, nem zárhatsz ki eb… – kezdte ingerülten Randolph, de ismételten megszólalt zsebében a mobilja. – Megint Ben az. Mindjárt visszajövök.

– Talán üljünk le – javasolta Elena a kanapé felé mutatva, és most kivételesen Cleo is egyetértett az ötlettel.
Ahogy mindketten elfoglalták a helyüket, egy régi emlékkép sejlett fel benne; csak akkor Elena helyén Randolph ült, és éppen a helyes viselkedésről tartott neki prédikációt. Érezte, hogy ez a mostani beszélgetés is hasonlóan keserű lesz az akkorihoz.
– Mióta tudjátok, és honnan? – előzte meg nevelőanyját Cleo.
– Ugyanezt kérdezhetném én is tőled – nézett rá ridegen Elena.
– Kérdezhetnéd, de előbb én várok választ. És kérlek, ne hazudj nekem!
Elena lesöpört néhány képzeletbeli morzsát a ruhájáról, és csak azután fogott bele a mondókájába.
– Amikor anyád lerakott ide az ajtónk elé, mint tudod, hagyott itt egy levelet is. Felhívta rá pár sorban a figyelmünket, hogy más vagy, mint a többi gyerek. Egyáltalán nem átlagos. És ha a későbbiekben esetleg furcsát tapasztalunk, az valószínűleg azért lesz, mert boszorkányvér csörgedezik az ereidben. Ennyi.
– És te hittél neki? – vonta fel a szemöldökét Cleo.

– Addig a napig nem, amíg fel nem gyújtottad a kertben a virágot – magyarázta érzelemmentes hangon Elena. – Ha ez nem győzött volna meg eléggé, pár perccel később a saját szememmel láthattam, miként válik csatatérré a fürdőszobám. És most te válaszolj! Kitől tudtad meg?
Számtalan kérdés kavargott még Cleo fejében, amit mindenképpen fel akart tenni nevelőanyjának. Nem örült neki, hogy ilyen hamar visszapasszolta neki a labdát.
–  Senkitől. Az internetről szedtem össze az infókat – vágta rá gondolkodás nélkül.
Nem volt benne biztos, hogy Elena őszinte vele, így ő sem mondta el a teljes igazságot. A temetőben és a játszótéren történtekről semmiképpen sem akart beszámolni. Nem kell nekik többről tudniuk, mint amennyi információ jelenleg a birtokukban van.
– Az internetről? – Most Elenán volt a sor, hogy összeráncolja a homlokát, és felhúzza szemöldökét.
– Igen. Nyilván nekem is feltűntek ezek a dolgok, úgyhogy utánaolvastam egy kicsit, és így találtam rá egy logikus magyarázatot. De térjünk vissza rátok. Miért nem mondtátok el?

– Mégis mit gondolsz, miért nem? – kérdezett vissza, de nem várt választ a lánytól, rögtön folytatta.  – Kicsi voltál ahhoz, hogy megbirkózz vele. Mi sem vagyunk képesek a mai napig felfogni ezt az egész őrültséget. Sokáig reménykedtünk benne, hogy nem lesz belőled ilyen izé, vagy legalábbis valamiféle csoda folytán majd kinövöd, esetleg később eltűnik ez a különleges képességed. Harmadrészt pedig…
– Na? Mi a harmadik indok? – morogta Cleo, amikor nevelőanyja hirtelen elhallgatott.
Elena megnyalta a szája szélét, és olyan arcot vágott, mint aki erősen töpreng rajta, hogy elmondjon-e valamit, vagy inkább elhallgassa azt.
– Harmadrészt pedig attól tartottunk, hogy ellenünk használod majd az erődet – nézett rá fenyegető szemekkel.
Cleo rögtön értette a célzást.
– Attól tartottatok? És most nem féltek attól, hogy egy nap mondjuk csúfos varangyos békaként ébredtek fel reggel?

Elena szeme élesen villant, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Cleo szobájának ajtaja ismét kitárult, és megjelent benne Randolph.
– Nem hiszem, hogy ilyen veszély fenyegetne minket – szólt közbe fontoskodóan.
Elena nagyot csapott a térdére, és felpattant a helyéről.
– Randolph, kérlek! Nem megmondtam, hogy szeretnék egyedül elbeszélgetni vele?
– De, mondtad – válaszolt higgadtan. – Ugyanakkor szerintem ez rám is tartozik. Nem kell mindent magadra vállalnod. Lassan már mindenből ki fogsz hagyni. Még szerencse, hogy az esküvőnkön ott lehetek, mint vőlegény.
Randolph állta Elena kemény pillantását.
– Tudod, hogy szeretem magam kézbe venni az irányítást, viszont ezt nem most kellene megbeszélnünk, pláne nem előtte – mutatott Cleóra, aki csüggedten rákönyökölt a lábára. A feje vadul lüktetett, és azt kívánta, bárcsak véget érne már ez a nap. – Szóval, miből gondolod, hogy nem lázad majd fel ellenünk?

– Mert a keresőbe beírt szavai alapján nekem úgy tűnik, inkább le akar mondani az erejéről.
– És ha azóta meggondoltam magam? – rántotta meg a vállát Cleo.
– Elég volt! – csattant fel Elena, és ismételten a lányra szegezte tekintetét. – Amíg ebben a házban, vagy nem is… amíg ebben a városban tartózkodsz, megtiltom, ismétlem megtiltom, hogy használd a képességedet. Nem akarok semmiféle hókuszpókuszt, különben kidobunk az utcára, és mehetsz Isten hírével.
Cleót az este során már másodszor kerítette hatalmába a jeges rémület. Nem hagyhatja el a házat, addig nem, amíg nem végzett velük. Csekély magabiztossága pillanatok alatt elpárolgott, és most először érezte azt a beszélgetésük során, hogy nincs fölényben, és talán soha nem is lesz. Elenáékat semmivel sem lehetett megfélemlíteni.
– Elena, azért ne túlozzunk! – lépett feleségéhez Randolph békítően.
– Nem! Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam. Megértetted, Cleo?

– De azt sem tudom, hogy kontrolláljam az erőmet! – szólt közbe elcsukló hangon, és ő is felugrott a helyéről.
Elena keze már majdnem a kilincsen volt, amikor hátrafordult.
– Az már a te bajod – vetette oda hűvösen. – Oldd meg, találj valami megoldást, ha nem akarsz az utcán élni. De igazad van, drágám – fordult hátra a férjéhez. – Az utca túl jó lenne neki, és csak minket vonnának felelősségre. Nevelőotthonba kerülsz, ha bármivel is próbálkozol ellenünk. Elnézem neked most utoljára, amit Lizzyvel tettél, de legközelebb nem leszek ilyen kegyes veled.  Nem fogom hagyni, hogy a családomnak bármi baja is essen. Nem engedem, hogy tönkretedd az életünket. Megértetted?
Cleo megadóan bólintott, Elena pedig még egy utolsó gyilkos pillantást küldött a lány felé, majd otthagyta őt. Randolph csalódottan felsóhajtott, és felesége nyomában ő is kiment a szobából.

Cleo egyedül maradt a tanácstalanság, kétségbeesés és a düh perzselő egyvelegével a szívében. Nem tudta türtőztetni magát.
– A rohadt életbe!
Teljes erejéből beleütött a falba, és nem érdekelte az az iszonyú fájdalom, ami egyből belehasított a jobb kezébe. Nekitámasztotta fejét az érdes tapétának, és hagyta, hogy könnyei, mint esőcseppek az ablakon, lassanként legördüljenek arcáról.
Alig van itt egy fél napja, de máris pokollá vált az élete. Hazugságok, boszorkányok, balesetek, fenyegetések… Minden ma történt dolog tonnányi súllyal nehezedett rá, és már-már úgy érezte, hogy összeszakad a tehertől.

Nagy nehezen odatámolygott az ágyához, és azonnal elterült a puha takaróján. Kimerült volt és rettentően fáradt. Egy kicsavart rongyhoz tudta volna hasonlítani magát, amiből minden csepp életörömöt is kifacsartak.
A mai nap most először érezte magát igazán gyengének és tehetetlennek. Abban a pillanatban már a bosszú sem éltette. Hogy is gondolhatott volna rá azok után, hogy Elena ultimátumot adott neki, és megint bebizonyította, hogy őt nem lehet egykönnyen legyőzni. Nem volt már biztos semmiben, pesszimistán látta a jövőjét, és folyton azt kérdezte magától, hogy megéri-e mindezt. Van-e értelme harcolni, vagy minden meddő küzdelembe fullad?
Az elkeseredettség és a döntésképtelenség ólomként nehezedett Cleo szemhéjára, és csak akkor tüntek el arcáról gondterheltségének utolsói jelei, amikor végre képzelete útján elhagyta ezt a világot.