Alkonyvölgy egén békésen legelésztek a bárányfelhők. A nap kellemesen melengette a földet, és az utcán dolguk után siető emberek válláról lekívánkozott már a vastag téli pulóver. Tavasz volt végre, a világ ismét színekbe öltözött, és a szél már nem füstöt és havat sodort magával, hanem az első virágok illatát és jókedvű nevetést. Valakinek azonban ezek a percek voltak élete legszörnyűbb pillanatai.

Amber a kis ház előtt állt, és fojtott hangon beszélt a telefonba.
– …Fogalmam sincs, mit kellene tennem! Semmit nem tudok erről a bizonyos… Benről! Két éve alig láttam Annie-t! És most teljesen ki van bukva! Szüksége van rátok!
– De mi is történt tulajdonképpen? – faggatta tovább a lányt Suzy a vonal másik végén.
– Ben szakított vele… – magyarázta sürgetően Amber – a részleteket még nem tudtam kiszedni belőle. Csak fekszik az ágyon és zokog, püföli a falat a párnával, fényképeket tépdes… tudjátok, hogy megy ez!
– Igen, ne is folytasd – szakította félbe Isabell a vonal harmadik végéről a lányt – azonnal ott leszünk! Suzy, felszedlek a házatok előtt pár perc múlva! Tarts ki Amber! Rálépek a gázra!
– Ettől félek… – szűrődött még Suzy morgása a telefonba, mielőtt halk kattanással megszakadt volna a vonal.

Bár Izzie-nek még a manikűrösét is le kellett mondania – hiszen barátság mindenek előtt! – és még egy közlekedési rendőr is leintette őket – aki a lány mosolyát látva gyorsan letett bírságolási szándékáról – alig telt el tizenöt perc, s a két barátnő rakétaként robbant be az ajtón. A nyomasztóan szűk, sötét lakásban nem változott túl sok minden, amióta utoljára ott jártak, az a kevés dolog viszont annál látványosabb volt.

Egy dobozban darabokra törve, összekaszabolva hevertek Annie exétől kapott ajándékai – kibelezett plüss-szivecskék, széttördelt parfümök – no és a cafatokká rongyolt esküvői katalógusok. A földről Amber még a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta az összes fénykép-fecnit eltávolítani, a falon pedig új dísz függött: egy régi darts-tábla, rászegezve Ben képével.

– Miféle szörnyűség történt, kislány? Bármi az, megoldjuk! – próbálta felrázni Annie-t kábultságából Izzie, s egy vöröses folyadékkal telt üveget húzott elő táskájából. Annie nem tudta hova tenni a látogatók érkezését – nem gondolta, hogy húga öntevékenyen riadóztatta baráti körét – de kisírt szemeiben öröm csillant, hálás volt amiért nem egyedül kell átélnie a legsötétebb órákat.

– Ti itt? És málnabort is hoztál…! – mosolyodott el végre a lány. Elsős egyetemista koruk óta hagyományosan málnaborral ünnepelték a jó híreket, vagy a nehéz időszakok végét.
– Megtaláltam az utolsó üveget a kamra mélyén… Gondoltam szükség lehet rá! És most szépen meséld el pontosan, mit csinált veled az a szemét Ben! – vágott bele a közepébe a szőke lány.

Annie nagyot nyelt, és majdnem ismét potyogni kezdtek a könnyei.
– Elhagyott!! Hogy tehetett ilyet? Két év után! Csak úgy! És ami a legrosszabb: azért a krumpliorrú Richwood libáért!
Ez valóban súlyos körülmény volt. Allie Richwood ugyan nem volt krumpliorrú, de ezt leginkább a plasztikai sebészének köszönhette, hasonlóan a többi tökéletes testrészéhez. Mindezek és a tény, hogy a lány egyedüli örököse családja tetemes vagyonának, sajnálatos módon ellenállhatatlanul vonzóvá tette a város összes hímnemű egyede számára.

Ezt már Suzy sem bírta cérnával.
– Te jó ég! És te ezzel az alakkal töltöttél két évet! Még szerencse hogy legalább kiderült, miféle fából faragták… mindig mondtam, a nyolcadik főbűn: bízni egy férfiban!
– Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? – fakadt ki ismét Annie – Vénlányként fogom leélni az életem! Mindig így járok végül… a szerelmi életem tragédia! Mindig az idiótákat találom meg…

– Jaj ne mondj ilyet! – vigasztalta testvére – Néha kikapja az ember az ilyen semmirekellő alakokat. Igaz most így jártál, de téged sem kerül mindig a szerencse!  Például emlékszem arra a színészre, Danny-re! Ő egész jó fogás volt…
– Persze, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy az együtt töltött év alatt az egyetlen szerepe egy hetedrangú akciófilmben annyi volt, hogy “Itt a visszajáró, uram! Ne, ne lőjön!”! Közben pedig a napjait a kanapémon heverészve a tévé előtt töltötte, ameddig én egyetem mellett a McDollars-ban gürcöltem!

– Rá én is emlékszem – tette hozzá Suzy – ő volt az, aki egészen meglepődött azon, hogy a fasírt nem a hűtőben terem…
– Erről nem is tudtam! – háborgott Amber – Hogy bírtad ki mellette olyan hosszú ideig?
Annie szemlesütve válaszolt:
– Azért pozitív tulajdonságai is voltak…

– Jó, jó, erről inkább nem akarunk hallani… – legyintett testvére, majd újabb ellenpélda jutott az eszébe – És mi van a gimnáziumi szerelmeddel? Hogy is hívták? Johnny? Ő viszont tényleg nagyon kedves fiú volt!
– Kedves?! – kerekedett ki Annie szeme, és öntudatlanul fojtogatni kezdte az ölében tartott tollpárnát – Meghiszem azt! A karácsonyi bálon rajtakaptam a függöny mögött a nyelvtantanárnővel! Tényleg nem értem miért vonzom mindig a defektes pasikat… Izzie, hogy csinálod? Érted hercegek és lordok hányják egymást kardélre…
A lány megállapítása némiképp túlzás volt, de a lényeget megragadta: Isabell hajcsavarókkal, uborkás arcpakolással, otthonkában is egy perc alatt képes lett volna puszta kisugárzásával elvarázsolni egy egész tornateremnyi férfit. A lány azonban mégis tartózkodott attól, hogy komolyabban elkötelezze magát. A Granchester vagyon örököseként sosem bízhatott meg eléggé rajongói őszinte szándékaiban, a bizalmatlanság árnyékában pedig nem születhet igaz szerelem. Jéghegyként állta az ostromokat, és gyakran kívánta a pokolba családja ősi címét. Barátnői ebből persze semmit nem sejthettek, egészséges irigységgel tekintettek rá.

– Nem szabad ilyen könnyen feladnod, Annie! – igyekezett lelket önteni barátnőjébe – Okos, csinos nő vagy! Semmi kétségem nincs afelől, hogy hamarosan megtalálod álmaid hercegét – kacsintott rá – Egyáltalán nem vagy olyan reménytelen eset, mint képzeled…
Az utolsó mondatnál véletlenül Suzy-ra pillantott, ami nem kerülte el a vörös hajú lány figyelmét.

– Mit akarsz ezzel mondani?! Szerinted én reménytelen eset vagyok?
A többi lány kényelmetlenül feszengett ültében, és hirtelen nagy érdeklődéssel kezdte vizsgálni a plafont, a szőnyeg mintáját és a morzsákat az asztalon.
Suzy ismét feltette a kérdést, de hangja most már nem háborgó, sokkal inkább vészjósló volt.

Isabell törte meg a csendet.
– Valljuk be, eddig nem igazán találtad meg a közös hangot egyetlen férfival sem…
– De én mindig annyira igyekeztem! – ellenkezett a lány.
– Így van, tudjuk… de emlékszel például, hogy mi történt azzal a szőke fiúval tavaly?
– Donnie-val? Arról egyáltalán nem tehetek! Azt mondta szereti az extrém sportokat!
– Erre te elvitted barlangászni! És a fiút kényszerzubbonyban szállították a zárt osztályra!
– Az félreértés volt! – bizonygatta Suzy kétségbeesetten – Azt mondta, nem szereti az egereket. Honnan tudhattam volna, hogy a “nem szereti” beteges rettegést jelent? Ráadásul súlyos zoológiai hiányosságai voltak, a denevér nem is ejtőernyős egér!

Suzy-t tényleg megviselte az a bizonyos eset. Donnie csak három hónap és hosszas pszichológiai kezelés után került ki ismét a kórházból, a továbbiakban pedig nagy ívben elkerülte a lányt. Isabell már bánta, hogy felhozta a témát, és anyáskodó hangon folytatta:
– Tényleg nem a te hibád volt… De azért nem ártana, ha egy-két dolgot a fejedbe vésnél a másik nemről… Például kevesen tartják romantikus vacsorának a búzacsírával töltött salátalevelet… És amikor egy férfi holdfényes sétára invitál, ne megint a rezervátumban köszöntsön rátok a hajnal, ahogyan a nyálkástalpú mammutteknőcök udvarlását dokumentálod… Szegény Peter igen kényelmetlenül aludt a füvön, ha jól emlékszem! És nem mindig érvényes a “kellemest a hasznossal” szabály sem! Ha a párod búvárkodni akar, legközelebb ne jelentkezz mindkettőtök nevében az önkéntes folyómeder tisztítókhoz…
Suzy bűnbánó arccal meredt maga elé.

Izzie szeretett volna kicsit vidámabb témákat feszegetni, ezért reménykedve kezdte faggatni Annie húgát. Ő két évvel volt fiatalabb hármuknál, és a helyi egyetemre járt, így az előző nyár óta nem találkoztak.
– És veled mi a helyzet, Amber? Remélem te szerencsésebb vagy a testvérednél! – nevetett rá bíztatóan.

– Hogy én? Már teljesen letettem az egészről… Egyszerűen üldöz a balsors… – és arcát a tenyerébe temette.
Isabell egy pillanatig azon kezdett gondolkozni, hogy vajon a szerencsétlenség genetikailag öröklődik vagy vírusfertőzéssel terjed. Őszintén remélte, hogy nem az utóbbiról van szó.
– Annyira azért nem lehet rossz… – nyelt nagyot, mert érezte, ismét zavaros vizekre evezett.
– Még annál is rosszabb! A randi említésére a világ kifordul sarkaiból, az addig tökéletesnek tűnő srác beteges hazudozóvá válik és valami abszolút hihetetlen indokkal lefújja a találkát, eltűnik örökre… – tanácstalanul tárta szét a karját – Persze tudom, hogy vannak hibáim, túl őszinte vagyok, ami a szívemen, az a számon, no meg hát modell alkat sem leszek soha… – Amber állandóan a súlyával küzdött, Annie gyakran ébredt reggelenként arra, ahogyan a lány dühösen ugrál a mérlegen, amiért minden erőfeszítése ellenére sem mozdult meg a nyelve, vagy mégis, csak rossz irányba – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy létezik valamiféle felsőbb hatalom, ami az én életem piszkálásával szórakoztatja magát… Meg kell, hogy mondjam, pocsék humorérzéke van!

– De mégis mi történt? – húzódott közelebb érdeklődve Suzy. Bár még magának is szégyellte bevallani, de sokkal könnyebb volt elviselni a saját kudarcait, látva hogy másoknak sem zökkenőmentes a szerelmi élete.
Amber nagyot sóhajtott, majd belekezdett:
– Például tavaly ilyenkor megismerkedtem az egyetemen egy Max nevű fiúval… Hetekig koslatott utánam, míg végül beadtam a derekam, igent mondtam a randira. Eljött a péntek este, órákig készülődtem a nagy eseményre… Aztán egyszer csak jön a telefon: nem tud jönni, mert elhagyta az autója kulcsát, és ahogy próbálta felfeszíteni az ajtót, a rendőrség őrizetbe vette kocsi lopásért…
– Hát ez azért tényleg elég abszurd történet… – csóválta a fejét Suzy – De ha elég peches, akkor még talán igaz is lehet!

Amber folytatta:
– Aztán következett Simon, a masszőr… Sosem találnátok ki, hogy vele hogy jártam! Megbeszéltünk egy találkát a sípályához, és én ott vártam rá a hidegben egyre fogyó lelkesedéssel. Ismét telefon: ő sem jött el. És mit gondoltok, miért? – tárta a szét a karját – Állítólag foglyul ejtette a lakása! Az ajtó beragadt, a negyedikről meg nem mert kimászni az ablakon…
– És tényleg azt gondolta, hogy ezt beveszi valaki…? – mormogta maga elé Suzy.

– Persze történt ennél jóval kényelmetlenebb eset is. – lendült bele Amber – Két hónapja ismertem meg Tom Cartwrightot, a baseball csapat hátvédjét. Szőke haj, kék szemek… egyszerűen tökéletes volt! Mikor az első randin megjelent, kezdtem igen bizakodóvá válni… addig a percig, ameddig a parkban össze nem akadtunk a menyasszonyával!

A három lány egy pillanatig döbbent csendben ült, majd egyszerre tört ki belőlük a szörnyülködés.
– Remélem legalább egy monoklit hagytál neki emlékül! – forrongott Suzy.
– Hozzá képest Ben kiscserkész… – kontrázott Annie is.
– Hát csajok… Szerintem ti a következő 50 évre kimerítettétek a rátok eső balszerencse mennyiséget, úgyhogy már csak jobb jöhet! – vigasztalta őket Isabell.

– Remélem igazad van, Izzie… – tette hozzá szomorkásan Annie. – De az is lehet, hogy ideje lenne megtervezni az életemet arra az esetre is, ha mégsem…
Amber boldogan rikkantott fel:
– Végre egy értelmes gondolat! Egy nő igenis képes lehet megállni a helyét férfi nélkül is!
Suzy őszinte meglepetéssel pillantott rá, nem várta, hogy valaki más is ossza nézeteit.
– Komolyan beszélsz? – hitetlenkedett.

– A legkomolyabban! Elhatároztam, hogy megírom tapasztalataimat egy könyvben…  – Amber irodalom szakos diák volt, és írói pályán is bontogatta szárnyait – Már elkezdtem, bár sajnos még nem találtam ideális címet, amit eredetileg terveztem, túl hosszú…
– Miért, mire gondoltál? – kíváncsiskodott a vörös hajú lány.
– Talán valami olyasmi, hogy “A nő férfi nélkül olyan, mint a hal bicikli nélkül”

A társaság jót derült az ötleten, a hangulat végre oldódni látszott. Suzy felemelt egy poharat, és megköszörülte a torkát.
– Akkor talán koccintsunk egy új, boldogabb életre, bicikli nélkül!

A lányok lelkesen emelték italukat, senki nem vette észre, hogy a mindig derűs Isabell mosolya talán túlzottan is széles: mintha palástoni próbálna vele valamit, szomorúságot, kételyt. Fájt a szíve sokat csalódott barátnőiért, és minden erejével azon volt, hogy kisegítse őket magányukból, és megfelelő társat találjon melléjük. Mint a téma szakértője, Izzie biztos volt benne: sikerrel fog járni. Fejében lezongorázta az összes szóba jöhető férfiismerőse nevét, mert semmit nem akart a véletlenre bízni.
Nem tudhatta, hogy a sors már részletes tervet írt mindannyiuk jövőjéről – tele áthúzásokkal, javításokkal és kérdőjelekkel…

Annie délelőtt 10 körül ébredt fel, amikor a nap már igen magasan járt az égen. Suzy és Isabell csak hajnalban tértek haza, mikor a testvérek már alig álltak a lábukon. Miután kikísérték őket, Amber egy pillanatra ledőlt a kanapéra, pár másodperc múlva pedig egyenletes légzése elárulta, útja ott véget is ért arra a napra. Annie azonban csak hajnalban tudta lehunyni a szemét, mert folyamatosan a Bennel történtek jártak a fejében.

Ébredéskor az első dolog, amit meglátott, a szétdúlt szoba volt. Előző nap szinte minden egyes fiókot kiforgatott, hogy az utolsó emléket is eltüntesse exéről. Semmi kedve nem volt rendet rakni, úgyhogy úgy döntött, lemegy a nappaliba, és úgy tesz, mintha nem látta volna a szobát.
A nappaliban azonban még ennél is szörnyűbb állapotok uralkodtak, poharak, papír fecnik, morzsák mindenhol. Megadó sóhajtással összegyűjtötte az edényeket, és hozzáfogott a mosogatáshoz.

Amber a tányérok csörömpölésére ébredt fel. A kanapé igen kényelmetlen volt, fájt a dereka, és mivel nem emlékezett arra, miért nincs az ágyában, az első gondolata az volt, hogy az éjjel elkábították és kioperálták a veséjét. Ahogy nyújtózkodni próbált, rájött, hogy mindkettőt. És a gerincét is.

Ásítás közben rápillantott az órára, és egy másodperc múlva már talpon is volt.
– Miért nem szóltál, hogy már dél van? Rohannom kell dolgozni! – lélekszakadva becsörtetett a szobájába és kitárta a szekrényét. Kikapta a legfelső farmert és pulcsit (ami szinte megszólalásig hasonlított a többihez), és fanyalogva nézegette őket. Nem volt ideje azonban túl sokáig válogatni.
– Nem is tudtam, hogy van munkád! Nem jellemző rád… – kiáltott utána Annie.
– Milyen szellemes valaki… ha tudni akarod, elvállaltam egy melót az egyetemi szerkesztőségnél… valamiből élni is kell! Délután jövök! – és máris az ajtó felé tartott.

– Amber, vigyél kulcsot magaddal! Nem biztos, hogy itthon leszek, állásinterjúra megyek!- kiabált utána a nővére, de a lány valószínűleg már két utcával arrébb járt. Legyintett: tudta, húga elég talpraesett ahhoz, hogy megoldja a felmerülő nehézségeket. Azokat a nehézségeket, amelyekbe saját felelőtlensége sodorja rendszerint… Mindenestre az új munka okot adott a bizakodásra: talán egyszer a távoli jövőben tényleg benő a feje lágya.
Miután befejezte az edények pakolászását, készülődni kezdett a találkozásra. Szüksége volt a munkára, mert bár a lakás szüleiké volt, már nem maradt túl sok tartalékuk a mindennapi kiadásokra. A család vidékre költözött, mikor a lányok elérték a gimnazista kort, Amber viszont a helyi egyetemet jelölte meg továbbtanulási céllal, így 18 évesen visszaköltözött Alkonyvölgybe. Később – két hónapja – diploma után nővére is úgy látta, több lehetőség vár rá a városban, így csatlakozott hozzá.

Elméletét mihamarabb szerette volna gyakorlatba átültetni. Kiválasztott egy ruhát, ami kellően elegáns és megbízható képet festett róla, felkent némi sminket, taxit hívott, majd elindult a városba.

Két órával később Annie kedvetlenül lépdelt hazafelé az utcán. A taxis nem vitte egészen hazáig, mert a központ közölte vele, hogy azon a környéken teljesen leállt a forgalom. Így a lány gondolataiba mélyedve menetelt az úton. Az állásinterjú nem a remélt módon zajlott le, de ezt igazából már akkor sejtette, amikor belépett az irodába. Az ügyfélszolgálaton egy ijesztően kikent, szőke hajú nő tájékoztatta, várnia kell, mert az előző jelölt még az irodában van, úgyhogy volt ideje megcsodálni az ott dolgozó kolleginákat. Legtöbbjük folyamatosan a kávéautomata és a telefon között tipegett-billegett. Ez utóbbin Annie nem is csodálkozott, azokban a 15 cm magas cipőcsodákban ő sem tudott volna járni… Nem érezte úgy, hogy ő maga beleillene abba a világba.

Gépiesen rakta egyik lábát a másik után, mikor egyszer csak csípős füstszagra figyelt fel.
“Már csak ez kellett” – gondolta, és remélte, hogy a haja és ruhája nem fogja teljesen magába szívni a füstöt, mire hazaér. Nem is olyan távolról hangos sziréna ütötte meg a fülét, és rosszat sejtve fordult be a sarkon az utcájukba. Az utolsó lépéseket futva tette meg, és döbbenten állt a pár órával korábban ott hagyott ház előtt.  A gondosan ápolt gyepen tűzoltók, tűzoltóautók és bámészkodók álltak, ami máskor igencsak aggasztotta volna. Most azonban a figyelmét inkább a lángokban álló ház kötötte le.

Egy hosszú másodpercig dermedtem álldogált, majd kitört belőle a hisztéria
– Nem! Nem! Ez nem lehet! Ez az én házam! Mi történt?! – Annie egy normális hétköznapon örült volna, ha szavára ennyi jóképű, izmos fiatalember ugrik egyszerre, most azonban igen csúnya szavakkal illette a mentősöket, akik egy szempillantás alatt telenyomták nyugtatóval.
A tűzoltók parancsnokától megtudta, hogy már egy órája viaskodnak a lángokkal, és lassan sikerül ugyan megfékezni őket, de a lakás jó ideig lakhatatlan marad.

Annie sztoikus belenyugvással fogadta a hírt. Egykedvűen tárcsázta testvére telefonszámát, és pár szóban elmondta neki az eseményeket. Amber pár perc múlva már “otthon” is volt. A lakásból addigra csak egy füstölgő téglakupac maradt.
– Ez szép! És most mi lesz velünk? Hol fogunk lakni? Egyáltalán, mi történt?
– Elektromos hiba… Persze ez rajtunk már nem segít… – vonta meg a vállát a lány. Teljesen kiütötték a nyugtatók.
– Én nem akarok hazaköltözni anyáékhoz Mocsár City-be… és nem akarom itt hagyni az egyetemet, a munkámat, a barátaimat… – toporzékolt kétségbeesetten húga.

– Ez az! Barátok! Isabell biztos tud segíteni! – lelkendezett Annie – Azonnal fel is hívom!
Ismét előkapta a telefonját, tárcsázta Izzie-t és pár csörgés után a lány vidám hangja szólalt meg a vonal végén. A jókedv azonban nem tartott sokáig.

– Tudhattam volna, hogyha két ilyen baj-mágnes, mint ti, egy fedél alá kerül, ott történni fog valami. Fel a fejjel! Egy perc és ott vagyok!
És valóban, pár perc múlva Izzie brummogott csillogó-villogó új kocsijával a kiégett ház elé. A kíváncsiskodó emberek között persze nem maradhatott észrevétlen a járgány, ezen a környéken az is ritka volt, ha valakinek autóra volt pénze. Az irigykedő tekinteteket azonban hamarosan felváltotta valami egészen más… Ahogy a lány kiszállt a kocsiból, a férfiakon valami fura kényszer lett úrrá. Mindannyian igyekeztek a legelőnyösebb, legdögösebb testtartást magukra ölteni, egyesek a ruhájukat, mások a parókájukat igazgatták. Izzie persze mindebből semmit nem vett észre.

– Na, ezt nevezem! Úgy látom, Annie, nem kell tovább bíbelődnöd Ben nyomainak eltűntetésével… – nézett végig az udvaron. Teljes volt a pusztulás. Ekkor vette észre, hogy a helyiek mind idióta, bamba mosollyal bámulnak rá.
– Gyertek, pattanjatok be! Hazaviszlek titeket! – nyitotta a kocsi ajtaját a lányok előtt. – Miféle őrült emberek laknak itt? – tette hozzá halkan, hogy csak a testvérek hallják, és igyekezett úgy tenni, mint aki nem látja, ahogyan egy termetes asszonyság a táskájával püföli átszellemülten vigyorgó férje fejét.

Rövidesen maguk mögött hagyták az utcát, és az út mentén egyre szaporodó kastélyok és villák jelentek meg. Mintha egy másik városba keveredtek volna.
– Még sosem jártam ebben az elit kerületben… – vallotta be Annie a lányoknak.
– Nem veszítettél sokat! Unalmas környék, sohasem történik semmi! – szólt hátra Isabell – a következő kanyaron túl van egy házunk, én most éppen ott lakom, oda viszlek titeket is. Elég tágas lesz mindannyiunknak! – és ezzel tövig beletaposott a fékpedálba.
Miután a Peterson lányok összeszedték magukat a hátsó ülés alól, kiszálltak az autóból. Meseszép villa tárult a szemük elé, hatalmas kerttel.

– Még hogy “elég tágas lesz mindannyiunknak”! – idézte Amber a szőke lányt döbbenten.
– Gyertek, megmutatom a szobátokat! Egyébként mivel ezt a házat általában csak a bátyám használja, nincs személyzet, az ételt is rendelni szoktam… de majdcsak megoldjuk valahogy! – mosolygott a lányokra Isabell. Annie legszívesebben egy csipkelődő megjegyzést fűzött volna a mondathoz, de adott körülmények között jobbnak látta lenyelni.
Ambert viszont a mondat első pár szava ragadta meg.
– Bátyád? Nem is tudtam, hogy van testvéred. Milyen ember? – és lelki szemei előtt egy magas, szívdöglesztő lord jelent meg.
– Lesz hozzá szerencsétlenségetek – nevetett gúnyosan Izzie.

Ahogyan sétáltak a bejárat felé, egy azonosíthatatlan tárgy vonta magára a testvérek figyelmét. Első pillantásra egy súlyos bárányhimlőben szenvedő veterán mosógépre emlékeztette őket.
– Ez meg micsoda?! Valamiféle új kertiszobor-divat? – kérdezett rá elképedve Amber.
Isabell kelletlen grimasszal az arcán fordult hátra.
– Nem, dehogy… ez az ütődött bátyám rozzant verdája… Ne kérdezd, miért, de teljesen bele van esve! Néha mikor nem vesz észre, látom, hogy beszél hozzá és simogatja… De persze a parkolót ma sem találta meg…

Tovább vonultak a tágas udvaron, majd beléptek a bejáraton. Annie és Amber a hatalmas hall láttán rettentően kicsinek érezte magát.
– Nem szoktál félni egyedül ebben a nagy házban? – kérdezte a barátnőjétől Annie.
– Meg lehet szokni! Csak sokat kell lépcsőzni… az első napokban biztosan izomlázatok lesz! No gyertek, megmutatom nektek a vendégszobát!

Miután két emeletet másztak felfelé, egy hosszú folyosóra jutottak. Jobbra is, balra is ajtók és újabb folyosók nyíltak. Amber megállapította magában, hogy a labirintus legendáját minden bizonnyal hasonló építmények ihlethették. Végül Isabell benyitott egy szobába, és betessékelte a lányokat.
– Itt fogtok aludni, remélem kényelmes lesz! Érezzétek magatokat otthon! Fél óra múlva vacsora! Feljövök majd értetek, mert úgyis eltévednétek! Nekem most rohannom kell, üzleti ügy, tudjátok… – és ezzel rájuk zárta az ajtót.

A gazdagon berendezett helyiség közepén hívogatóan terpeszkedett egy hatalmas, puha ágy. Amber azonnal végignyúlt rajta.
– Nagyon kedves dolog Izzie-től, hogy így törődik velünk – törte meg a csendet. – Nélküle nem tudom, hol lennénk most. Pedig első pillantásra nem is gondolná az ember, hogy mekkora szíve van!
– Hát igen, az első benyomásunk gyakran csal… – kuncogott Annie sokat sejtetően.
– Hogyan ismerkedtetek meg? Még nem is mesélted soha! – ült fel érdeklődve a lány.

– Már én sem emlékszem pontosan, hogy történt – kezdett bele Annie a történetbe – Suzy-val már a gimiben barátnők voltunk, együtt felvételiztünk az egyetemre is. Az első nap reggelén éppen az udvaron mustráltuk a… az épületet, amikor megállt egy puccos kocsi, és kiszállt belőle egy tűsarkú, miniszoknyás cicababa…
– Csak nem ez volt Isabell?
– Gondolhatod! – nevetett Annie – Minden volt, csak éppen szimpatikus nem.

Suzy: Nézd már azt a csajt! Biztosan eltévedt és az utat akarja megkérdezni a fodrászához…
Annie: Hogy lehet ezeken a gólyalábakon megállni? És figyeled? Mégis mindenki őt bámulja…
Suzy: Hát az is tuti, hogy a blúzát görögdinnyével tömte ki…

Amber szinte gurult az ágyon a nevetéstől.
– Szegény Izzie! Ha tudná…
– De akkor tényleg olyannak tűnt! Aztán valahogyan megtudta, hogy mi is itt lakunk Alkonyvölgyben, és onnantól kezdve nem lehetett lerázni. Rövidesen rájöttünk, hogy ennek előnyei is vannak: egy népszerű lány barátnői szintén népszerűek. Persze ahogy telt az idő, lassan megismertük, és rájöttünk, hogy a maca-álca belül nagylelkű, okos és igenis komoly személyiséget takar.

– Az biztos, hogy nem kis felelősség kell a Granchester Vállalat igazgatásához! Fogalmam sincs, hogy tud ennyi mindent egyedül csinálni… – bólogatott elismerően Amber.
– Egyenlőre még az apja vezeti a céget, Izzie csak segít neki egy-két dologban. Választása pedig nem volt, miután a mamlasz bátyja kijelentett, hogy ő bizony egy darabot sem akar az egészből… – tárta szét a karját Annie sokatmondóan.

– Te ismered a bátyját? – faggatta tovább Amber nővérét.
– Csak mendemondákat hallottam, még sohasem láttam… de ezek után már nagyon kíváncsi lennék rá!
– Én is…
Töprengve ültek még egy darabig egymás mellett, ameddig a lassan ereszkedő homály teljes sötétségbe nem borította körülöttük a szobát.

Álmosan köszöntött az első reggel a lányokra a Granchester házban. Isabell már hajnali nyolckor megjelent a testvérek szobájában, és kirángatta őket az ágyból. Rövid reggeli után nekivágtak a városnak, mert Izzie nem hagyhatta, hogy Annie és Amber ugyanabban a ruhában élje le az egész hátralévő életét.

A délelőtt vásárlással telt, dél körül pedig úgy döntöttek, megállnak még egy kicsit sétálni a parkban, és talán beülnek valahová ebédelni is. Váratlanul azonban megszólalt Annie telefonja. A számot nem ismerte, kíváncsian szólt bele a kagylóba:

– Tessék, Anne Peterson.
Egy határozott férfihang szólalt meg a vonal végén. Annie igen udvariasnak és kellemesnek találta.
– Üdvözlöm, kedves Anne. A Callahan és Callahan Társaságtól keresem önt, most olvastam az önéletrajzát. Szeretném egy személyes beszélgetésre behívni a vállalathoz. Holnapután délelőtt 10 óra megfelelne esetleg önnek?
– Igen, persze! – Annie remélte, hogy sikerült eléggé visszafognia hangját, pedig legszívesebben ujjongott volna örömében.
– Akkor a holnapi viszontlátásra, kedves Anne. A recepción majd útbaigazítják önt. Viszont hallásra!
– Köszönöm! Viszont hallásra! – és letette a telefont. Fülig érő szájjal fordult a lányok felé.

– Állásinterjúra hívtak! Ennél a cégnél ehhez hihetetlen mázli kell! Olyan izgatott vagyok! Csak el ne rontsak valamit! – és testvére nyakába ugrott.
– Gratulálunk, Annie, szorítunk majd érted!

Ebben a pillanatban hangos kiabálás ütötte meg a fülüket.
– Fogják meg! Tolvaj! Ellopta a tárcámat! Segííítséééég!! – egy idős nő sikoltozott nem messze tőlük, és egy távolodó, menekülő alak felé mutogatott. Az a bizonyos menekülő alak éppen feléjük tartott.

Pár másodperc alatt történt minden, amikor a férfi a közelükbe ért, Annie egyszerűen kinyújtotta a lábát, a tolvaj pedig hatalmasat bukfencezett a földön. A tárcát persze elejtette, de nem állt meg ezen mélázni, inkább egy vasvillapillantást feléjük lövellve elmenekült.
– Annie! Veled meg mi történt? – csodálkozott Isabell Annie nem várt mozdulatán.
– Ma úgy érzem, egy betongerendát is szét tudnék törni egyetlen csapással! Egy ilyen kis suhanc meg sem kottyan…

Ekkor ért melléjük az idős nő, hálálkodva vette át tulajdonát a lányoktól, és villámgyorsan a zsebébe is süllyesztette.
– Nem tudom eléggé megköszönni! Mindenem ebben a tárcában van!
– Ugyan, szóra sem érdemes – mosolygott rá Annie kedvesen.
A nő azonban mindenképpen meg akarta köszönni a lányoknak, ezért váratlan ötlettel állt elő.
– Tudod mit? Jósolok neked! Én okleveles jósnő vagyok! – és büszkén kihúzta magát – Csak add a tenyeredet, lányom, megmondom, mi vár rád!

– Nem, köszönöm – szabadkozott Annie szemét forgatva – én nem igazán hiszek az ilyesmiben…
– Csak egy pillanat az egész! Engedd, hogy megköszönjem, amit értem tettél!
Az asszony olyan esdeklően kérte őket, hogy végül Isabell sietett a segítségére.
– Ugyan már, Annie! Mit veszíthetsz vele? – majd a nőhöz fordult – De mit lehet látni a tenyeréből?
– Amire csak kíváncsiak vagytok! – válaszolt az asszony Annie keze után nyúlva – Miről szeretnél hallani?

Annie azonban szóhoz sem jutott, Izzie és Amber egymás szavába vágva adták elő kívánságukat:
– Szerelemről is lehet jósolni?
– Mikor fog Annie végre rátalálni a Nagy Ő-re?
– Persze hogy lehet! – bólogatott hevesen a nő – Csak azt mondjátok meg, milyen legyen az az ember? Több ezer férfit láthatok a jövőjében, akivel így vagy úgy találkozni fog, de ha nem tudom melyiket keresi…
A lányok tanácstalanul néztek egymásra.
– No, hát milyen az a férfi, akire vágysz? – sürgette őket a jós.

– Hát… – kezdte Amber, nővére segítségére sietve – természetesen jóképű, kedves és figyelmes!
– És emellett komoly, megbízható és gazdag is! – tette hozzá Isabell. A többiek megbotránkozva néztek rá, mire ő megrándította a vállát – Miért? Az is fontos! Vagy nem?
Végre Annie is bekapcsolódott:
– Én azt szeretném, ha romantikus alkat lenne… és fontos legyen számára a család! – majd egy pillanat gondolkodás után folytatta – és legyen hűséges is…

– Rendben! Lássuk találok-e választ a kérdésedre! – felfelé fordította és elmélyülten kezdte tanulmányozni Annie tenyerét. Pár pillanattal később gyanakodva felsandított – Áá értem már! Próbára akartatok tenni! Hiszen ez az ember már jelen van az életedben! Bár egy kicsit homályos…
A lányok hüledezve néztek rá.
– Nem, ez nem igaz! – tiltakozott Annie.
– Biztos ez? No, jól van… ebben az esetben viszont már nem kell sokáig várnod! – és egy bizalomgerjesztő mosoly kíséretében a jósnő, mint aki jól végezte dolgát, elsietett.

– Ti hisztek ebben a handabandában? – kérdezte bizalmatlanul Amber.
– Dehogy! De annyira ragaszkodott hozzá… – vágta rá Izzie gondolkodás nélkül – De most legalább minden szembejövő pasasra rábökhetünk, hogy itt van Annie jövendőbelije! Mit szólnál például hozzá? – és gonoszkodva egy termetes, “Anyuci pici fia” feliratú pólót viselő fiatalemberre mutatott.

– Szerinted nem vettem még a nyakamba elég nyűgöt? Kösz, de ezt inkább most kihagynám! – nevetett rá Annie derűsen. – Tudod, jobban megbízom a saját lábamban, mint a bicikliben… – Bár a jóslatban ő sem hitt, de a jókedve a telefonhívás miatt nem múlt el.

Miután körbesétálták a parkot még egyszer-kétszer, beugrottak egy puccos étterembe és Isabell esti házhozszállítással megrendelte a fél étlapot. Az ételek neve mind idegen nyelven szerepelt mindenhol, így a testvéreknek nem sok esélyük maradt kideríteni mit fognak vacsorázni. Amber homályos nyelvismeretét elővéve rémülten fedezte fel, hogy a rendelési lapon gyakran szerepel egy szó, ami majdnem biztos, hogy csigát jelent, egy másik fogás pedig neve alapján mintha napon érlelt nyers cethúsból készült volna. Úgy döntött, inkább nem kísérletezik tovább a fordítással.

Késő este értek haza. Annie már csak arra várt, hogy belemártsa magát egy kád forró, illatos vízbe, úgy kimerítette a vásárlás. Ráadásul egész nap küzdenie kellett Isabellel, aki folyton olyan szoknyákat próbált meg rátukmálni, amiket ő még övnek sem mert volna felvenni. Óhajával azonban várnia kellett még egy kicsit, nem sokkal vacsora előtt ugyanis nagy sebbel-lobbal betoppant Suzy.
– Jajj bocsánat, sokat késtem! – kezdett egyből mentegetőzni – Lerobbant a kocsim, taxival kellett jönnöm…

– Még mindig azzal a régi tragaccsal jársz, Suzy? Hányszor mondtam, hogy cseréld le valami megbízhatóbbra! – feddte Isabell, és úgy tett, mintha haragudna – Egyedül kellett pátyolgatnom ezt a két mimózát!
– Az a kocsi családi örökség, és téged még sosem láttalak szenvedni vásárlás közben! – vágott vissza Suzy azonnal.

Miután ismét összegyűltek mindannyian, asztalhoz ültek és hangos nevetgélés közepette mesélték el egymásnak az elmúlt napok eseményeit, azt találgatva közben, vajon mit esznek. Annie-t és Ambert aggasztotta ugyan, hogy mi lesz velük, de igyekeztek nem elrontani a hangulatot. Isabell biztosította őket, hogy addig vendégeskednek, ameddig akarnak, mindketten reméltek azonban, hogy lakhatóvá válik még régi házuk.
– Nem is értem miért nem jutott eszembe soha ide szervezni az összejöveteleket! – jegyezte meg Izzie – Elő a málnaborral! Koccintsunk egy új hagyomány kezdetére! – ezzel valahonnan villámgyorsan elővarázsolt négy poharat, és egyet a már ismert, szép pirosan csillogó üvegből.

A vacsora közepén járhattak, mikor hirtelen furcsa, hangos zaj ütötte meg a fülüket: Suzy-t arra emlékeztette, mint mikor egy kétszáz kilós zongora zuhan lefelé egy lépcsőn. Túl nagyot nem tévedett, a lépcsőfordulóban ugyanis megjelent egy tagbaszakadt, nagyon nem a ház berendezéséhez illő figura.
Izzie mintha csak igazán kicsit lepődött volna meg.

– Á Nate, nem is tudtam, hogy itthon vagy! Pedig rossz pénz nem vész el! – kuncogott hangosan, a málnabortól kipirult arccal.
– Hódolatom hölgyeim…! – köszöntötte a lányokat, majd húgához fordult – A te jelenlétedet viszont nem lehet nem észrevenni! Megtennéd, hogy elviteted a szobámból azt a 200 darab papírdobozt, ami tegnap került valahogyan oda? Ha jól láttam, az elmúlt 30 év könyvelése van benne!
– A szobádból?! – hüledezett a szőke lány – Én azt hittem az a raktárunk!
– Számítok a diszkréciódra, Hugi! Ja és üdv újra itthon! – és egy futó mosoly kíséretében  (valamint egy bólintás a lányok felé) sebtében távozott.

A lányok kíváncsian követték szemükkel a távolodó alakot.
Isabell azonban utána kiáltott.
– Nate!! Héé, Nate! Hova mész megint? Csomagot kaptál! – és bár nem nagyon bízott benne, hogy bátyja a közelben van még, azért csípős hangon folytatta – és vidd el azt a rozzant bádogkalitkát a gyepről! Amióta ott van, még a madarak is elkerülik a kertet!
– Nem hiszem, hogy hallotta – jegyezte meg Amber.
– Szerintem sem, bár ezzel a fejszerkezettel nem is csodálom… Biztosan jól hangszigetel – tette hozzá Suzy kissé rosszmájúan, de mindannyian jót nevettek rajta.

– Ne is mondd! -grimaszolt Izzie – Nathan mindig is kicsit különc volt… Apám nagy kudarca hogy nem olyan lett, mint amilyennek szerette volna. Nem rossz ember ő, csak egy kicsit… ütődött!
Amber egy lemondó sóhaj kíséretében elkergette a magas, szívdöglesztő lordról alkotott álomképet. Nathan tipikus példája volt annak, mikor a valóság felülmúlja a képzeletet.

– És hova megy a bátyád ilyen későn? – kérdezte végül, majd egy hatalmas adag zöldséget dugott a szájába. Remélte, hogy ami zöld, az biztosan nem csiga.
– Fogalmam sincs… szinte csak aludni jár haza. Állandóan két haverjával lóg, az egyik Stronghold fiúval – majd magyarázatul hozzáfűzte – tudjátok, az ő családjáé a Stronghold Lemezkiadó! A másik meg valami Eddie vagy Andy… szerintem egyikük sem százas. De legalább nem sok vizet zavarnak!

A lányok éppen folytatni készültek a vacsorát, de az este úgy látszott, nem a zavartalan falatozásról szólt. Távoli neszezés, lépések hangja szűrődött hozzájuk, majd rövidesen egy dörmögő férfihang:
– Hahó! Isabell! Nathan! Van itthon valaki?
Izzie úgy ugrott fel az asztaltól, hogy majdnem felborította azt. Szinte repült az ajtó felé.
– Apa! Apa!
Az ajtó kitárult, és egy őszes halántékú, elegáns férfi lépett be rajta. Mosolyogva tárta ki a karjait a felé rohanó lány előtt.

– Azt hittem csak holnap érkezel! Miért nem telefonáltál? Nathan éppen most ment el! – kérte számon apját Isabell, miután kibontakozott az ölelésből.
– Elmaradt egy tárgyalásom, de emiatt nem akartalak téged is zavarni! – mentegetőzött Mr. Granchester – Üdvözlöm a hölgyeket! – vette észre végül a lányokat is az asztal körül.

– Apa, ők a barátnőim, Suzy Brown valamint Annie és Amber Peterson. Velük kapcsolatban majd szeretnék beszélni veled… – a testvérek sejtették, hogy elszállásolásukra céloz – de most menj és pihenj egy kicsit! Fáradtnak tűnsz!
A férfi ellenkezés nélkül elbúcsúzott a társaságtól, és felfelé vette az útját a lépcsőn.
– Úgy látom, elég jó viszonyban vagy az apáddal – nézett Amber Isabellre.
– Igen, szerencsére… Anyám halála után csak egymásra számíthattunk – tette hozzá kicsit szomorúan Izzie.

A vacsora hamar véget ért, és a lányok végre célba vehették a kényelmes hálószobát illetve a fürdőkádat. Kis idő múlva Annie és Amber a szobában nyúzottan készülődött az alváshoz, mikor halk kopogtatást hallottak. Isabell lépett be az ajtón.
– Hazavittem Suzy-t. Ti hogyhogy ébren vagytok még? Kényelmetlen a szoba?
– Nem dehogy! – vágta rá rögtön Annie – Csak szokatlan még minden…
Izzie beljebb lépkedett a helyiségben.

– Ha van kedvetek, ott a tévé – és egy gombnyomásra egy hatalmas képernyő csúszott ki az egyik szekrényből – vagy akár olvashattok is. Hátha segít – majd az ablakhoz lépett, ahol egy hatalmas, ezüstszínű teleszkóp állt – Ez pedig az én kedvencem! – mutatott rá.
– Szoktad nézni a csillagokat? – kérdezte meglepetten Amber.

– A csillagokat…? Igen, néha azokat is… – nevetett Izzie – De sokkal érdekesebb dolgokat is lehet látni ezen a környéken. – majd belenézett, és úgy folytatta – Úgy látom például, az arcmaszkból és hajhálóból ítélve Mrs. Stewart épp lefeküdni készül, a férje pedig most indul a szokásos esti sétájára. Ez a séta általában nem tart tovább az özvegy Mrs. Bigsby házánál…
– Húha! Egy ilyen távcső elég veszélyes fegyverré válhat értő kezekben! – jegyezte meg Amber. Izzie tovább kémlelte a szomszédságot.

– Ha így fordítod a távcsövet, akkor pedig láthatod, hogy az ütődött bátyám megint a haverjainál lógatja a lábát… – tette hozzá kissé keserűen, majd felegyenesedett. – No de most már aludjatok ám! Én megyek, mert egy-két szerződést még át kell néznem apámmal…
És egy gondterhelt sóhajtás után becsukta maga mögött az ajtót.