Hétköznapi történet – 8. A halál, a lányka, a fantom és a kisasszony II. rész

– Nyugi! Nyugi! – próbálta csillapítani Nathan, és beljebb nyomakodott a szobába – Csak én vagyok! Nate! Isabell bátyja! Tudod…!
Suzy még mindig kapkodva szedte a levegőt, de lassan megnyugodott. Próbálta összeszedni maradék méltóságát, miközben átkozta magát, amiért úgy megrémült egy jelmeztől.
– Hát te meg mit keresel itt? – tereltem a témát a kényelmetlen szituációról.
– Hogy én? Hát szerintem ezt inkább nekem kellene tőled kérdeznem! – vágott vissza számon kérően a fiú, és közben megfogalmazott magában néhány keresetlen szót Riley felé. Többször elmondta neki, hogy zárja kulcsra az ajtót, de mivel mégis fényt látott kiszűrődni a küszöb fölött, benyitott, hogy leellenőrizze a szobát. Ráadásul éppen azt a háklis nőszemélyt találta bent, akit a háta közepére sem kívánt volna!

– Lényegtelen. Most más dolgom van… – megpróbálta megkerülni Nathant, ő azonban az útjába lépett – Na! Engedj ki!
– Hova sietsz annyira? – próbálta a fiú húzni az időt, hogy kipuhatolja, vajon mit látott Suzy – Nincs kedved beszélgetni egy kicsit?
– Éééén…? Beszélgetni…? Veled…? Na ne nevettess! – hüledezett a másik.
–  Már tudod, igaz?
– Fogalmam sincs, mire célzol… – Suzy próbálta elkerülni Nate tekintetét, amiből az sikeresen kikövetkeztette a hazugságot.

– Mit akarsz most tenni? Ugye nem mondod el senkinek? – a fiú hangja olyan esengő lett, hogy Suzy akaratlanul is megszánta kicsit, és lelassította lépteit.
– Erről tudnia kell Ambernek! El kell mondanom neki!
– Kérlek, ne tedd! – Nate sohasem könyörgött még senkinek, barátjáért azonban még erre is képes volt. Tudta, hogy Riley nagyon nehezen tudná túltenni magát azon, ha titka kiszivárogna. Éppen amikor már majdnem összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen!

– A barátnőm után kémkedik egy alak, akiről semmit sem tudok! Lehet akár egy pszichopata gyilkos is! Nem tarthatom titokban!
A fiú ekkor fogta fel, hogy Suzy nem pusztán utálatból akar keresztbe tenni neki, hanem egész egyszerűen félti Ambert.
– De Riley nem olyan! Bízz bennem! Hamarosan oda fog állni Amber elé, és bevallja neki az egészet! Csak adj neki egy kis időt! Ne ronts el mindent! – kérlelte tovább.

A lány elgondolkodott a hallottakon. Nathan őszintének tűnt, maga sem tudta, miért, de hitt neki. A Granchester-házban történtek után azonban nem akart szívességet tenni a fiúnak.
– Nos, hogy döntöttél? Kérhetsz bármit, csak tartsd még egy darabig magadban a dolgot!
Suzy sokáig fontolgatta magában a választ, míg végül megszólalt:
– Mondd csak, gurul még a rozsdás verdád?

***

Isabell gondterhelten nézegette karóráját. Röviddel azután, hogy Suzy otthagyta őket, a testvérek is elvonultak keresni egy csendes zugot elfogyasztani pár vigasz-szendvicset. Úgy döntött, elindul megkeresni bátyját, hogy kibújjon valahogyan éjféli szerepe alól.
Nathant azonban mintha a föld nyelte volna el. Többször végiglejtett a táncparketten is fehér ruhájában, hátha kiszúrja valahol a fiút, de nem járt szerencsével. Igazából azt sem tudta, milyen jelmezt kéne keresnie. Madárijesztőt? Jancsibohócot? Végül feladta a dolgot, és megállapodott az egyik asztal mellett. Olyan hívogatóan meredt rá néhány mini-snack a nagy olajbogyó-szemével, hogy nem tudott ellenállni, bekapott egyet.
– Hmm, ez egész jó – dünnyögött magában elismerően.

– Hogy ízlik? – hallott ekkor egy váratlan kérdést a háza mögül Isabell. Úgy összerezzent, hogy majdnem félrenyelte a falatot.
– Isteni! A szakács bizonyára varázsló lehet… – válaszolt barátságosan, és szemügyre vette a mellett álló alakot. A fiú öltönyt viselt, fél arcát álarc borította. Biztos volt benne hogy még sohasem látta korábban.
– Majd megtudakolom tőle, ha találkozom vele – mosolygott a másik – Hadd mutatkozzam be, én lennék az Operaház Fantomja, biztosan hallott már rólam. – és egyik kezével maszkjára mutatott – Egyébként kérem, szólítson nyugodtan Eric-nek. És önben kit tisztelhetek, kisasszony?

– Örülök a találkozásnak, Eric – nevetett rá Isabell a fiúra – Engem pedig szólítson nyugodtan Marylinnek. – ment bele a játékba ő is.
– Csak nem a nagyszerű Marylin? Mindig reméltem, hogy egyszer személyesen is találkozhatunk! Tölthetek pezsgőt, kisasszony?
– Igen, egy keveset – és odatartott a poharát.
Eric koccintásra emelte kezét:
– A találkozásra!
– A találkozásra!

Isabell a pohara fölött észrevétlenül jól megnézte magának partnerét. Arca, amennyire látta, szép vonalú volt, szeme barna, és kissé ferde metszésű, ami valamiféle kisfiús bájt kölcsönzött viselőjének. Haja, bár Eric jól láthatóan minden eszközzel próbálta jólfésülten hátra rögzíteni, rakoncátlanul meredezett mindenfelé. Alkata sportos, keze pedig, ahogyan a poharat fogta, ápoltnak tűnt. Semmi sem rontotta az összképet.
Eric nem vette észre a kutató pillantást, belekortyolt a poharába, és a lányra nézett.

– Volna kedve esetleg sétálni egyet? – kérdezte, és a karját nyújtotta.
Isabell rámosolygott és belekarolt a férfiba.
– Veszélyes ám ilyen időben egyedül egy ilyen finom hölgynek! Alig pár perce, hogy egy részeg matrózt és egy falábú kalózkapitányt láttam errefelé! – folytatat tovább a társalgást Eric.
Izzie sosem gondolta volna, hogy egyszer így fog örülni az arcát takaró álarcnak. Tudta, hogy a fiú nem ismerte őt fel, és szavai nem családja bankóihoz, hanem őhozzá, a nőhöz szóltak. Önfeledten társalogva sétálgattak, míg nem egészen távol kerültek a vígadó tömegtől. Az együtt töltött percekből lassan órák lettek… Isabell a válla fölött hátrapillantott a fényárban úszó házra.

– Végre egy kis csend… végre egyedül…
– Az az érzésem, hogy mi eddig is egyedül voltunk – mosolygott rá Eric. A lánynak nagyon tetszett ez a mosoly, és úgy általában a fiú közvetlen, de mégis udvarias modora.
– Hogy érted ezt? – kíváncsian meredt a másikra.
– Előfordul, hogy az ember a legnagyobb tömegben is egyedül van. Egyszerűen nem tartozik közéjük. Ott az asztalnál úgy láttam, te is ilyen vagy.

Izzie elgondolkozott.
– Nem, ez nem így van… én egyszerűen csak azért vagyok itt…
– … mert valaki ezt várta el tőled. – fejezte be helyette a mondatot Eric.
– Igen… tulajdonképpen igazad van. – Izzie rádöbbent, miért is élvezte annyira ezt az estét. Senki nem tudta, ki ő, így nem kellett úgy viselkednie, ahogyan Isabell Granchestertől elvárták. Nem kísérték kutató tekintetek minden mozdulatát… – Ha így nézzük, az egész életem színjáték…
– Sokan vagyunk így ezzel… – ekkor a hangszórókból egy andalító, lassú dal szólalt meg – Lenne kedved esetleg… táncolni velem?

A lány bólintott, és a kezét nyújtotta. Némán lépkedtek egymás oldalán. Isabell még mindig a hallottakon töprengett, és fényes szemmel fordult a fiú felé.
– Létezik kiút ebből a helyzetből? Mikor az ember egész élete mások elvárásaira épül?
Eric most nem mosolygott, komoly maradt.
–  Ezt én sem tudom… De elviselhetőbb, ha van mellettünk egy-két számunkra fontos személy, aki ismeri a valódi félelmeinket és vágyainkat…

Arcuk már csak pár centire volt egymástól, de mindketten csak a másik szemét figyelték. Aztán valahogyan az ajkuk is összeért. Isabell agyában átfutott egy gondolat: sosem gondolta volna, hogy alig két óra ismeretség után megcsókol egy férfit, de nem foglalkozott vele. Úgy érezte, súlytalanul lebeg a levegőben.
Ekkor hirtelen hangos csipogással megszólalt Izzie karórája. Rémülten szakadt ki az ölelésből.

Agyán egyszerre villant át ezer gondolat. A tüzijáték! Nathan! Annie!
– Te jó ég! Már éjfél van! Mennem kell! – kezébe kapta szoknyáját, és elrohant a ház felé.
Eric pár másodperc döbbenet múltán utánakiáltott, de a lány addigra már elveszett a tömegben. Elkeseredetten meredt utána a sötétben.