– Anya! Hová tetted a farmerom? – kiáltottam le az emeletről a normálisnál jóval magasabb hangerővel, hiszen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azon tényt, hogy a buszom hamarosan indult, nekem pedig rajta kellett lennem.

A bennem kavargó kellemetlen, bár anyám számára bizonyosan ismeretlen gondolatok ellenére sem jött válasz.
– Anyaaaaaaa! – Az egész ház zengett második próbálkozásomtól, azonban továbbra is eredménytelen maradt a kiáltozás.

Gondosan elkészített frizurával és sminkkel, kedvenc rózsaszín toppomban, és egy hozzá egyáltalán nem illő, csíkos pizsamaalsóban trappoltam le a lépcsőn, hogy egy szem szülőm keresésére induljak, hiszen már nem csupán a farmerom nemléte okozott aggodalmat számomra.
Ahogy leértem, beláttam a szinte sosem látogatott, ezáltal természetellenesen tisztának mondható konyhát, és a nappalit, de ott sem volt egy darab anya sem.

Talán még alszik? – tűnődtem, mert bár 10.02 volt, éjszakázott a munkahelyén, így nem alaptalanul fordult meg a fejemben, hogy esetleg még képtelen volt kikelni az ágyból. Egy pubot üzemeltetett a belvárosban, ami egészen felkapott helynek számított, de én nem szerettem, főleg a bagótól, és alkoholtól bűzlő társaság miatt.
Már régen el kellett volna indulnom, ebből kifolyólag kapkodtam össze-vissza, de azért még belestem a hálószobájába, azonban az is üresen állt. Benyitottam a fürdőbe, felszaladtam, hogy ellenőrizzem az emeleti zuhanyzót, valamint a vendég- és dolgozószobát, de mintha csak a föld nyelte volna el. Pedig elég meggyőzően állította előző este, hogy otthon lesz.

Gondolatfüzéremet az elém táruló egyik falióra szakította ketté, és el is űzött minden ötletet és aggodalmat, hiszen hírül adta, hogy már úton kellene lennem.
Berontottam hát a szobámba, és kidobáltam a szekrényem, hátha találok egy normális nadrágot. Imáim meghallgattattak, kezembe akadt egy régi, szürke sort, amiről azt gondoltam, hogy már régen kihíztam, de végül kiderült, hogy mégsem.

Gyors kinézet-ellenőrzés után lerohantam, belebújtam a csizmámba, amit a meleg ellenére kizárólag divatból hordtam, és reméltem, hogy nem késem le a buszom.

Lágy nyári szellő simított végig bőrömön, ahogy átléptem a küszöböt, és meg mernék rá esküdni, hogy még a madarak is csicseregtek, hogy még idillibbé tegyék a délelőttöt, azonban érthető okokból eszemben sem volt elmerengeni effajta csodákon.
Rekordidő alatt elértem a megálló melletti kereszteződést, ahonnan láttam, hogy a 61-es már ott van.

Futni kezdtem, de magassarkúban nem volt könnyű, ráadásul a kistáskám folyamatosan az oldalamnak ütődött, mintha szándékosan akarná akadályozni, hogy elérjem a járművet, amin már vártak.
Szerencsémre szombat volt, a szombat pedig egyenlőnek számított a kedves buszsofőr bácsival, aki látta, hogy nagyon igyekszem, így nem csukta be az ajtót, hanem megvárt. Még kapkodtam a levegőt, amikor felmásztam a lépcsőn, és kellett néhány másodperc, míg magamhoz tértem. El kéne kezdenem sportolni.

Nyomban megpillantottam legjobb barátnőmet, ahogy bőszen integet nekem, és felé indultam.
– Időzíteni tudni kell! – vágtam oda félvállról, magyarázkodás helyett, amikor mellé értem, mert nyilván tanúja volt a loholásomnak. Persze feleslegesen, hiszen megszokta már, hogy mindig késésben vagyok.
– Kár, hogy te nem tudsz – nevetett, és úgy nézett rám, mintha narancssárga harisnya lett volna rajtam rózsaszín szoknyával – Szörnyen nézel ki.
Lehuppantam mellé és elővettem a kézitükrömet. Ki voltam pirulva, mézszőke, fél órával azelőtt beállított hajam ziláltan hullott a vállamra.

– Úristen, hogy áll a hajam! – húztam el a szám, és fésű után kezdtem kutatni a táskámban.
– Elég pocsék – sóhajtott Fanny rejtett gúnnyal, mert ő persze kifogástalanul nézett ki, mint mindig.

Minden alkalommal kételkedtem, mikor megcsodáltam eszményi állapotú tincseit, hogyha összekócolnám, tönkremennének. Természetesen sminkje is tökéletesen passzolt sötétrózsaszín ruhájához. Igen, azt hiszem, mindig is irigy voltam rá.
Azért mire leszálltunk, már én is tűrhető állapotba hoztam magam, amit barátném mosolyogva nyugtázott, bár igazából sosem zavarta, ha esetleg úgy kellett mellettem megjelennie, hogy egy zombi is megirigyelte volna sebtében összeállított fejemet.

Ujjaimat használva fésűnek még egy elkeseredett kísérletet tettem hajam helyreállítására, ahogy lassan a bevásárlóközpont felé lépkedtünk, ahová egyébként jöttünk, hogy ruhát vegyünk, mert két hét múlva volt esedékes Fanny barátjának, Jonathannak a tizennyolcadik születésnapja. Olyan partit szervezett neki, amit állítása szerint még százévesen is emlegetni fogunk. Természetesen napokra pontosan be voltak osztva a teendők, és éppen akkorra esett a vásárlás.
Miután táskáinkat leraktuk a csomagmegőrzőben, elindulhattunk kis shopping körutunkra, amitől már a kezdet kezdetén viszolyogtam.

Ugyanis a látszat ellenére gyűlöltem. Bár imádtam a szép ruhákat, és igyekeztem adni magamra, egyszerűen ki nem állhattam a próbálgatással járó vesződést. Velem ellentétben persze a mellettem sétáló lány minden egyes göncöt fel akart venni, akkor is, ha nem volt pénze megvenni, csak hogy tudja, hogy áll neki.
Szerencsére megértette eredendő viszolygásom a folyamatos öltözködéstől és vetkőzéstől, és persze kellőképpen ki is használta azt. Én voltam az, aki mindig kicserélte a méretet, ha véletlenül rosszat vitt be…

Ezáltal ő mindig egy halom ruhával tért haza, én meg örültem, ha vettem egy-két pólót. Most azonban nem tudtam mást csinálni, próbáltam, hiszen valóban szükségem volt valami partira menős öltözékre, mivel nem akartam elrontani gyermekkori pajtásnőm jókedvét.
Mázlimra az első üzletben találtam egy csini estélyit, ami minden szempontból megfelelt, így nem kellett sokat vesződnöm.

Viszont Fanny körülbelül tizennyolc üzletet próbált végig, és nekem meg kellett várnom.
– Behoznál ebből inkább egy tízest? – szakította meg a révedezésem, miközben az egyik boltban vártam a fülke előtt, immár sokadszorra téve el a telefonom, mivel mániám volt lenémítani vásárláskor és drága jó anyám a tizenegyedik visszahívós SMS-re sem válaszolt. Nem volt egyedi eset persze, elég gyakran előfordult, hogy eltűnt egy napra, vagy kettőre, én mégis minden alkalommal próbálkoztam.

– Talán a nyolcas már szűk? – szóltam vissza vigyorogva, mert szörnyen érzékeny volt a ruhaméretére, pedig mindenki szerint neki volt a legjobb alakja az iskolában.
– Ne szórakozz! Biztos csak elméretezték – védekezett, de én már a fogasoknál tartottam, hogy kiválasszam a nagyobb méretet.

– Nincs! – kiáltottam át az üzleten a próbafülke felé. Néhányan gonoszul néztek rám, de nem nagyon foglalkoztam velük. Visszasétáltam és csendesebben is közöltem a szörnyű tényt. – Sajnos nem találtam. Tizenkettes? – kockáztattam meg és közben mosolyt csalt az arcomra, ahogy Fanny tekintetén dühödt ráncok kezdtek gyűlni.
– Marilyn Meyer! – Merthogy ez volt a nevem – Inkább fogd be!

Percek múlva már ki is lépett a fülkéből és bosszúsan bámult.
– Menjünk tovább! – szólt tettetett lelkesedéssel, én meg beletörődötten lépkedtem utána.

Nos, nem talált ruhát háromemeletnyi üzletben sem és elvesztegettünk egy napot a semmire. Nem volt éppen eredményes szombatnak mondható az akkori, részéről persze, mert én köszöntem jól megvoltam a halványlila kisestélyimmel.
Persze a 18.03-as buszt éppen lekéstük, így húsz percet ülhettünk a megállóban.

– Most elpocsékoltam egy teljes napot! Teljesen felbomlott a szervezésem! Át kell ütemeznem mindent! – fakadt ki Fanny rózsaszín pónis határidőnaplóját szorongatva.
– Katasztrófa – motyogtam érdektelenül a fejemet rázva.
– Úgy látom, téged nem igazán érdekel ez az egész! – rivallt rám teljesen alaptalanul, hiszen nagyon is érdekelt… Azt az érdekeltségi szintet persze meg sem közelítette, mint amilyet ő mutatott a téma iránt, de nem voltam teljesen közömbös!

– De érdekel! – rántottam meg jobban a fejem. Na, nem nagyon, mert ahhoz azért fáradt voltam. – Csak, ha mondjuk a bőrnemtudoménmitcsináló masszásod nem töltene ki egy egész napot a programban, akkor nyerhetnél el csomó időt!
– Muszáj neked mindig kötözködni? – mordult rám, pedig igazán megérthette volna, hogy olyan állapotban képtelen vagyok társalogni. – Az a nap azért van, hogy levezessek minden feszültséget, amit a szervezés okoz, akkor nem idegeskedhetek.
A hátralevő időt szótlanul töltöttük, mert mindketten majd’ összeestünk a kimerültségtől. Szerencse, hogy ültünk. Amikor pedig megérkezett a busz, felvánszorogtunk és láttuk, hogy állhatunk, mert mindenki éppen akkor akart hazamenni.

Mikor elköszöntem Fannytól, és leszálltam a szokott megállóban már hét óra volt, viszont a nyárnak köszönhetően a napsugarak még kitartottak, hogy fénnyel árasszák el az utcákat, de már hosszú, éles árnyékot vetettek a lámpaoszlopok és az elvétve álló fák.
Még mindig otthonos melegséggel töltött el minden alkalom, amikor befordultam az utcánkba, és megpillantottam a házat, amelyben felnőttem. Bár semmivel sem tűnt ki az átlagos épületek közül, nekem mégis a legszebb volt.

Ránéztem a telefonomra – 16 nem fogadott hívás – olvastam le a kijelzőről. – Ez azóta, mióta feladtam, hogy anya visszahív? – gondoltam magamban, hiszen nemrég még a kijelzőt bámultam, de aztán láttam, hogy az utóbbi fél órában érkeztek. Mind egy ismeretlen számhoz tartozott, nyilván még véletlenül sem egyetlen élő szülőmhöz, de nem volt pénz a kártyámon, így nem hívtam vissza. Gondoltam csak megpróbálja tizenhetedszerre is.

Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy anya hazaért, mert őszinte meglepetésemre sülő hús illata áradt a konyhából. Elindultam hát arra.

– Hahó! Megjöttem – kiáltottam jó hangosan, mert valószínűsítettem, hogy különben nem hallaná a sercegéstől.
Nem azt találtam, akit vártam. Még csak véletlenül sem anya készített vacsorát, hanem a nagymamám állt a tűzhelynél, míg nagyapa és anya húga az asztalnál ült. Mikor észrevettek, mindhárman szánalommal néztek rám.

Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Rettegtem. A lábaim remegni kezdtek, és a hangom sem találtam meg hirtelen, hiszen a kép, ami akkor és ott fogadott, szokványosnak korántsem volt nevezhető. A nagyszüleim Anglia másik felében éltek, és a nagynéném sem valami közel. Biztos voltam benne, hogy a jelenlétük oka nem pusztán egy meglepetés családi látogatás.

– Történt valami? – kérdeztem zavartan lecsúsztatva táskámat a vállamról, még köszönni is elfelejtettem. Hülye kérdés volt. Nyilvánvaló, hogy történt!
– Hát itt vagy, már egy csomószor hívtunk! – szólt szelíden nagypapa és a mellettem lévő székre helyezte kezét jelezvén, hogy üljek le, de állva maradtam.
A nagynéném nem nézett a szemembe és nagymama is inkább a vacsorával törődött. Csak papa fürkészte az arcom, én pedig értetlenül néztem rá.

– Valamit tudnod kell… – szólalt meg fájdalomtól torzult hangon, s egy percre úgy tűnt, még túl is játssza. – Anyádról van szó.
– Mi-mi történt anyával? – dadogtam a szánalmas kérdést, pedig belül tudtam a választ.
– Meghalt, Mar – Ezúttal muszáj volt leülnöm, mert nem tudtam állni.
Meghalt. Visszhangzott a fejemben percekig ez a szörnyű szó, és bár éreztem, hogy ez történt, amikor megláttam őket itthon, hangosan kimondva, teljes bizonyossággal jobban fájt, mint vártam. Nem bírtam megszólalni, a sírás a torkomat szorongatta, de a szemem száraz maradt. Nem jöttek a könnyek, csak a száraz kín mart belül könyörtelenül és kívülről láthatatlanul.

– Egyél! – hallottam távolról nagyanyám utasítását.
– Hagyd már! – hangzott nagyapa furcsán tompa hangja.
– Muszáj ennie! – Ez ismét nagyi volt és a szemem sarkából láttam, hogy letesz elém valamit.

Miért? – tettem fel az értelmetlen kérdést magamban, miközben összeszorult szívvel görnyedtem a széken és az asztal maszatos üveglapját bámultam tökéletesen céltalanul. Magam sem tudom, mit vártam, talán azt, hogy valaki közli velem, hogy vicc az egész, vagy anya egyszer csak betoppan, és kiderül, hogy csak félreértés történt.
Azonban egyik sem következett be még órákkal később sem, amikor végre kezdtem megtalálni saját magam.
Szétnéztem, de már senki sem volt a konyhában, csak én ültem ott még mindig, egyedül, immár a sötétben, végre könnyáztatta szemmel.

Nem tudtam, mikor mehettek ki, de a nappaliból zaj szűrődött, így elindultam arra érintetlenül hagyva az elém rakott ételt. Nagyapa a kanapén ült és a tévét bámulta. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban nézi-e, vagy csupán elterelné gondolatait.

Nagyanyám ruhákat vasalt a fal mellett, – gőzöm sincs honnan szedhette elő a vasalót, mert jóideje nem láttam-, a nagynéném pedig az emeleten lehetett, mert zörejeket hallottam fentről.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem meg végre. Régóta égetett a gyötrelmes kíváncsiság, de eleddig beszédképtelen voltam.
Mindketten felém fordultak és nagy szemekkel néztek rám. Választ azonban nem kaptam.

– Hogy-halt-meg? – ismételtem meg a kérdést, ezúttal minden szót külön kiemelve, fájdalmas, de követelődző hangon.
– Elütötték – szólt le Ophelia az emeletről, mert a nagyszüleim még mindig hallgattak. – Ma hajnalban hazafelé. A munkahelye előtt jött át a zebrán és egy részeg autós elgázolta.

A nagynéném egyik legidegesítőbb tulajdonsága, hogy bármiről képes teljesen szenvtelenül beszélni, úgy, mintha csak a híradóban számára tökéletesen közömbös információt osztana meg a nézőkkel. Anyám halálát is így adta elő, pedig testvérek voltak. Igaz, Ophelia még fiatal volt, amikor anya megszökött otthonról apámmal, hogy új életet kezdjenek. Azóta nem sokat találkoztak, néha én mentem el hozzájuk, hogy néhány napot az unokatestvéreimmel tölthessek.

Még mindig a konyha és a nappali határán álltam és meredten magam elé bámultam. Hallottam, ahogy anya kedvenc órája halkan, de nyomatékosan jelzi, hogy éjfél van. Mindenkinek aludnia kellett volna, mégis csak álltunk, egymást fürkészve, vigasztalásra vagy talán csodára várva. De egyik sem jött, maradt az üresség és a gyomorpréselő kín, amitől képtelen voltam elszakadni.

Előttem Ophelia jött le a lépcsőn, ezúttal nagyiék felé nézve.
– Megágyaztam nektek a vendégszobában – mondta papának, majd felém fordította a tekintetét. – Te is menj lefeküdni, pihenned kell! Én majd alszom a kanapén.
Bólintottam, és gépiesen a szobámba indultam, a nagyszüleim pedig követtek fel a lépcsőn. Elterültem az ágyamon úgy, ahogy voltam, divatból hordott csizmástól, és kedvenc rózsaszín felsőstől, és a plafont bámultam a megváltó elalvásra várva, de még soká következett be.

Reggel kisírt szemmel ébredtem, kialvatlanul és nyomorultan. Álomtalanul aludtam, de a körülményeket tekintve, nem is bántam.

Hallottam a lentről jövő zajokat, és az utcáról beszűrődő hangokat, de csak tompa morajlásnak tűntek. Képtelen voltam mindennemű gondolkodásra, így csak feküdtem ismét a plafont bámulva, mintha a fal szabálytalan festése következtében keletkezett vonalak szörnyen érdekesek lennének. A felszáradt könnyek maradványa húzta a bőröm és csípte az elfolyt festék, a szomjúság marta a torkom, a gyomron apró gombóccá szűkült.

Szenvedésem tetőzte még, hogy az óra 9:00-át mutatott és felcsendült az ébresztőórám.
Amikor nem bírtam tovább a csörgést, felvettem az éjjeliszekrényről és nemes egyszerűséggel a falhoz csaptam. Elégtételt vettem még, ahogy néztem, hogy apró darabokra esik szét, és megkönnyebbültem, amikor a szoba végleg elnémult.

Már lentről sem hallottam semmit, csak a saját, nyugtalan lélegzetem törte meg a csendet és egy, a szomszéd ház elé parkoló autó. Hirtelen bevillant, hogy előző nap az összes ruhámat kidobáltam a szekrényemből, ennek ellenére egyetlen darabot sem láttam a földön. Nyilván nagymama pakolta el őket.
Néhány másodperccel később lépéseket hallottam, valaki felfelé jött a lépcsőn és megállt a szobám előtt. Én még mindig az ágyon ültem és a volt órám roncsait bámultam.

Végre bekopogott és benyitott. Nagyapa volt.
– Minden rendben? – kérdezte. – Zajt hallottam.
Ránéztem, de nem válaszoltam. Tekintete egy pillanatra megállapodott rajtam, majd a vekkerre tévedt, s nyomban elsötétült.

Tétován belépett és kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül sem érjen hozzám, leült mellém az ágyra.

– Tudom, hogy nehéz és hidd el, hogy nekem is ugyanúgy fáj. – Karját bizonytalanul a vállam felé emelte, de el akartam kerülni az érintést.
– Már, hogy fájhatna neked is ennyire?! – pattantam fel és ordítottam a képébe. – Szinte alig ismered! Attól, hogy a lányod még ne hidd, hogy tudod milyen!

Vagyis milyen volt. Akkor döbbentem rá, hogy túl könnyen megy az elfogadás. Meghalt. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy már nem él anyám, pedig ez lett volna a normális. Vagyis a hollywoodi filmek alapján lett volna normális, de persze ilyenkor nem azt tesszük, ami logikus. Mégis, bár szomorú voltam, úgy éreztem nem eléggé. Szívtelen lennék? Netán érzésekre képtelen? – kérdeztem magamtól. Nagyapa közben meredten bámult, miközben a padlót fürkésztem nyitott szájjal, még levegőt sem vettem. Talán azt hitte, hogy meg fogok fulladni.

– Mar, mi…
– Ne hívj Marnak! – kiáltottam rá kizökkenve melankolikus állapotomból. Gyűlöltem, ha így nevezett.
– Marilyn, ne hidd, hogy egyedül vagy a fájdalmaddal! Segítünk túllépni rajta. – Egy pillanatra sem emelte fel a hangját, vagy tűnt dühösnek.
– De igen. Egyedül vagyok – röhögtem fel halkan, de annál gúnyosabban. – Takarodj a szobámból! – dühöngtem és összeszorított fogakkal néztem rá, miközben az ajtó felé mutogattam. A szemeim izzottak a haragtól.

Néhány másodpercig némán meredt rám, majd kiment. A legszörnyűbb az volt, hogy nem sajnáltam. Semmiféle szánalmat sem éreztem iránta, pedig tudtam, nem érdemelte meg a reakcióm, hiszen annak ellenére, hogy valóban nem ismerte anyámat, tudtam, a maga sajátos módján igenis szerette.

De hogyan is ismerhette volna? Bentlakásos iskolába adták már hat évesen és csak havonta egyszer mehetett haza, így nem igazán ismerte meg a családját, úgy, ahogyan mondjuk én ismertem őt. Bár a mi kapcsolatunk sem volt túl fényes, – hála a rengeteg munkájának -, sosem fajult odáig, hogy Anya helyett a nevén szólítsam, mert megtagadtam, mint szülőm.

Elkezdtem a fiókomban kutatni, mert úgy éreztem, képtelen vagyok felidézni a saját édesanyám arcát annak ellenére, hogy csupán másfél napja volt, mikor utoljára láttam. Végül ráakadtam arra a képre, ami három éve készült rólam és róla.

Akkor még minden annyira csodálatos volt! Most pedig itt maradtam a nagykorúság küszöbén, árván. A sors furcsa játéka volt ez, hiszen anya sem élvezhette soha a szülőkkel töltött gondtalan ifjúi éveket, ugyanis tizennyolc évesen megszökött otthonról, és Walesbe költöztek apával.
A fiókomból kivettem egy másik képet, amin a szüleim még együtt voltak. Huszonkét évvel ezelőtt készült, amikor anyu olyan idős volt, mint én most.

Nem sokkal ezután döntötték el, hogy végleg maguk mögött hagyják északot, és a saját lábukra állnak, hiszen egyikőjük viszonya sem volt fényesnek mondható a családjával. Apa szülei valószínűleg azt sem tudták, hogy megszülettem.
Pedig ez határozottan megtörtént tizenhét évvel és kábé tíz hónappal ezelőtt, amikor is már mindkettőjüknek volt jól fizető munkája, és késznek érezték magukat egy gyermekre.

Ekkor már nem Walesben éltek, hanem itt, Plymouthben. Anya egy pubot üzemeltetett, apa pedig építészként dolgozott. Hat éves voltam, mikor meghalt munkahelyi balesetben. Legalábbis nekem ezt mondták.

Gondolataimba merülve hasaltam az ágyamon. Furcsán éreztem magam, de már közel sem szomorúnak. Elöntött a teljes beletörődés, talán túl korán is, és a fájdalom elenyészett vagy talán csak megszokottá vált.
Átöltözés, alapos mosdás, és a hajam lófarokba kötése után szinte már közömbös arccal futottam le a lépcsőn és léptem be a konyhába. A hűtőhöz mentem és valami lónyál után kezdtem kutatni, de csak ásványvizet találtam.

Az asztalnál nagyapa ült, és talán rejtvény fejtett, de tevékenységét megszakítva engem kezdett bámulni. Meghúztam a vizet, és kérdőn néztem rá.

– Mi van? – tudakoltam, mintha mi sem történt volna, és visszatettem az üveget.
– Jól vagy? – Nézett rám szemöldökét ráncolva.
– Persze. – Küldtem felé egy kényszeredett mosolyt, és kifelé indultam a nappaliba.

Nagymama éppen telefonált, a hangja oda nem illően harsány volt.
– Igen – hallatszott –, péntekre tervezzük Emma temetését, hamarosan megkapjuk az engedélyt. – Nem tudtam kivel beszélhet, de érdekelt, hogy mit mond. – Semmi komplikáció nincs, biztos, hogy ő volt, látták kimenni az épületből, az iratok is rendben voltak. – Tehát biztos, hogy anya volt, nem lehet tévedés. –Akkor pénteken találkozunk. Üdvözlöm a családot. Puszi! – mosollyal az arcán tette le a kagylót.

Dühösnek kellett volna lennem a nemtörődömségük miatt és, hogy szemmel láthatólag nem érdekelte őket anya halála. De nem voltam. Már nem, hiszen én sem voltam annyira szomorú. Furcsa ürességet éreztem belül, de a tegnapi, éles fájdalom odaveszett.

Csak álltam a nappali közepén és vártam, hogy nagyi észrevegyen.
– Kihez kerülök tizennyolc éves koromig? – érdeklődtem. Összerándult a hangomra.
– Ezen még ráérünk gondolkodni, azt hiszem – láttam, hogy meglepődik, de nem adott neki hangot.
– Szerintem nem – szűrtem a fogaimon keresztül. – Itt szeretnék maradni, nekem nem kell másik iskola és új barátok! Már csak néhány hónap van a nagykorúságomig, addig, ha kell, egyedül fogok itt lakni.

– Találunk megoldást, ne aggódj! – próbált lenyugtatni, pedig nem is voltam dühös.
– Ja, mert ti olyan jól meg szoktátok oldani a dolgokat – forgattam a szemem csípőre tett kézzel, és a választ meg sem várva elmenekültem a szobám csendjébe.

Mikor átléptem a küszöböt furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki más is lett volna ott. Körbenéztem, de egyedül voltam. Teljesen egyedül.

Mikor balesetekről hallunk, amik halállal végződnek, mikor a tévében zsákba csomagolt holttesteket látunk, vagy amikor bármilyen, minket nem érintő tragédiával szembesülünk, általában belegondolunk abba, hogy mi lett volna, ha ez velünk történik, és hirtelen elfog minket az aggodalom. Azonban ez nyomban semmivé is foszlik, hiszen jobb nem is gondolni efféle szörnyűségekre.

Nekem azonban nem volt szerencsém, és a rossz oldalon találtam magam. Eddig nem hittem, hogy bármi közénk állhat anyával, azt gondoltam, majd ha eljön az ideje, elválunk, de addig mindig ott leszünk egymásnak és reméltem, hogy az idő előrehaladtával javul majd a köztünk lévő kapcsolat.

Ennek ellenére egy kényelmetlen széken ültem a helyi kórház sivár folyosóján és vártam, hogy megmutassák édesanyám holttestét. Valamiért megkértek, hogy menjek be, és a portás közölte velem, hogy meg kell néznem, bár nem mondta, mi okból.
Nem kísért el senki, mert így akartam. A nagyszüleim dühösek voltak rám, és immáron majdhogynem közömbösek anya iránt. Megfordult a fejemben, hogy talán csak a látszat kedvéért jöttek el hozzám, talán nem is gondolták, hogy tőlük kell majd megtudnom.
Tizenhét éves voltam, és immár teljesen árva. Szörnyű dolognak tűnt, hogy látnom kell anyát ÚGY, de én nem féltem. Azt mondták olyan lesz, mintha aludna.

Feketébe öltöztem, hogy legalább kifelé mutassam a gyászt, ha már belül nem sikerült, de körülbelül ez volt minden készülődés, amit ejtettem magamon. Sminkelni sem volt erőm, nemhogy a hajam megcsinálni.
Nem értettem, hogy miért nem sírtam végig a múlt éjszakát is, nem értettem, miért nem gyötör a hiány vagy a fájdalom. A lelkem üres volt, mintha kitéptek volna belőle egy lényeges darabot, de nem éreztem azt, hogy ne lennék meg nélküle, mégsem engedte, hogy egyszer is őszinte mosoly üljön ki az arcomra.

– Marilyn Meyer? – hallatszott hirtelen egy mély, kellemes hang, és egy fehérköpenyes, szemüveges férfi lépett ki az egyik ajtón.
– Igen, én vagyok – néztem rá üres tekintettel a fiatal orvosra.
– A nevem Max Owen. – Semmi kéznyújtás. – Jöjjön utánam – szólt, és elindult.
Nyeltem egyet, majd felálltam a székről, amin addig ültem. A lábam teljesen elzsibbadt a hosszú várakozástól. Végigmentünk egy folyosón és elhaladtunk az ajtó előtt, ahonnan kijött, de ő csak ment tovább hátra sem nézve, és én csak bámultam felkötött, fekete haját, ahogy minden egyes lépésénél oldalra lendült.

Végül belépett a terem végén álló liftbe, megfordult és sürgetően nézett rám. Felgyorsítottam a lépteim és éppen odaértem, mire becsukódott az ajtó. Szótlanul álltunk, még csak rám sem pillantott, egyetlen együttérző nézést sem kaptam, és nem mintha hiányzott volna, de úgy hittem, ez hozzátartozik az emberi magatartáshoz. Tévedtem. Csak meredt előre szenvtelen arccal és bámulta a semmit.

A lift lassan megállt és kiléptünk egy, az előzőhöz hasonlóan sivár folyosóra. Max, az orvos ismét jóval megelőzött és szedhettem a lábaim, ha nem akartam lemaradni tőle. A terem legvégén álló ajtó felé mentünk.

Megállt, bepötyögte a kódot, én udvariasan elfordultam, majd beléptünk egy irodaszerűségbe, ami szürke falakkal és egy íróasztallal fogadott minket, amelynél egy középkorú nő ült, ízléstelenül felöltözve, és valamilyen pletykamagazint olvasott.

– Oh, üdvözlöm, Max! – kiáltott fel mézes-mázas hangon miközben letette az újságot. Szemmel láthatóan tetszett neki a jóképű, nálánál jóval fiatalabb orvos.
– Hello, Betsy – köszönt vissza unottan, de rá sem nézett a hölgyre. – Kérem az 512-es hulla adatait! – mondta közömbösen, mintha csak egy tárgyról lenne szó.
– Egy pillanat – szólt Betsy és felállt, majd a mögötte lévő polcon kezdett kutakodni. – Meg is van. Nő, harminckilenc éves. Szegényke, ilyen fiatalon! – mondta együttérzően. Végre valaki, aki sajnálta anyám.

– Ő a lánya – mutatott rám. – Azért vagyunk itt, mert látni szerette volna az anyját még temetés előtt – közölte szemrebbenés nélkül az orvos a hazugságot, én pedig szóhoz sem jutottam.
– Istenem, szegény kislány! – kiáltott fel. – Bizonyosan nagyon szomorú lehetsz – mondta és felém indult, de közben a férfi kinyitott egy ajtót és a szomszédos helyiségbe menekültem.

A szoba fala olyan volt, mintha fémből lenne, és kisméretű ablakok alkotnák. Mindegyik meg volt számozva, szememmel az 512-est kerestem.

– Nincs itt – szólalt meg Mr. Owen.
– Tessék? – néztem rá olyannyira meglepetten, hogy teljesen ki is ment a fejemből az iménti képzavar.
Nem válaszolt, hanem elindult a helyiség vége felé. Én követtem egészen az elvileg anyám holttestét rejtő celláig. Elfordította a zárat, és kinyitotta.

Kihúzta a tetemet, amit letakartak, így nem láthattam. Rám nézett, majd hirtelen felfedte a testet egészen derékig. Hányinger fogott el.

Egy összetört hullát láttam, ami több helyen zúzódott, és tele volt varratokkal. Elfordultam, majd az ellentétes sarokba rohantam felfordult gyomorral és csupán másodpercekig tétováztam azon, hogy mit is tegyek, hiszen a lábaim összecsuklottak alattam.

– Még, hogy olyan lesz, mintha aludna? – nyögtem, de nehezemre esett a beszéd. Felhúzott térdekkel, arcom a kezeimbe temetve próbáltam még néhány könnycseppet kipréselni magamból, hátha az segít, de nem volt részem a sírás könyörületében.

– Te sem gondolhattad komolyan, hogy egy 50 mérföld per órával elgázolt test sértetlen marad. Bár ezt nem is ütötték el. – Tegezni kezdett, amit furcsálltam, de nem törődtem vele. – Egyébként, ahogy már céloztam rá, az nem az anyád.
Megint szíven ütött a felfoghatatlan információ. Felegyenesedtem, erőt vettem magamon és visszamentem a testhez. Újra megnéztem, különös tekintettel az arcát, ami viszonylag ép volt a többi részéhez képest. Szőke haj, pont, mint anyáé és hasonlított is rá, de határozottan nem ő volt.

– Nem értem – néztem kérdőn a férfira. – Ha ez nem ő, akkor…
– Csitt! – tette az ujját játékosan a szája elé. Irigyeltem könnyedsége miatt. – Később meg fogod tudni, hogy mi ez az egész, és hogy hol van Emma. De most kérek tőled valamit. – A szemembe nézett halálosan komoly arccal. – A temetésen úgy kell tenned, mintha ez a nő anyád lenne.

– Ezek szerint – kezdtem –, anya nem is halt meg?
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű ezek után. – Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna egy nagy és tompa tárggyal és a körülöttem úszó csillagok semmiébe próbálnék kapaszkodni.
Össze voltam zavarodva. Még az érzéseim sem voltak tiszták. Szinte beletörődtem a halálába, és erre kiderült, hogy él.
– De ezt azért nem kéne mondanod senkinek – húzta vigyorra a száját. – Egyébként szólíts Maxnek. Egyelőre.

Csak néztem rá meglepetten, tökéletesen értetlenül. Ő közben újra letakarta a hullát és visszazárta a sötétbe.

Oldalról rám pillantott, én meg még mindig ugyanúgy álltam, talán még a szám is nyitva felejtettem. Elmosolyodott, valószínűleg konkrétan hülyének nézett, de őszintén, ki ne érezte volna magát furcsán a helyemben?

– Nyugi! – mondta szinte nevetve. – Mindent meg fogsz tudni időben.
– De jó – nevettem vissza, nálánál jóval gúnyosabb és hisztérikusabb hangon.
Figyeltem, ahogy szöszmötöl még valami papírral, majd kinyitotta az ajtót, és egyértelmű kézmozdulattal jelezte, hogy itt végeztünk.

– Viszlát Betsy! – köszönt el futtában, és már kint is voltunk a folyosón.
Egy lélek sem volt ott, így tovább mentünk, egyenesen a lifthez. Még vártunk, úgy döntöttem kérdőre vonom.

– Elmondod, hogy mi a fene folyik itt? – szóltam igencsak magas hangot megütve.
– Még nem– fordult felém kivillantva szabályos fogsorát.
Megérkezett a felvonó, de ahogy megnyílt az ajtó Max megragadta a karom és az ellenkező irányba húzott a lépcsőház felé.

Láttam, hogy valaki kilép a liftből, de már el is tűnt szem elől, mert lerohantunk az első lépcsőfordulóig, ahol rátette kezét a vállamra, és idegesen a szemembe nézett.
– Fuss le a lépcsőn a földszintig! Ott találkozunk – hadarta, és felsietett.

Én lefelé indultam, és annak ellenére, hogy a magassarkú újfent rossz választásnak bizonyult, viszonylag jól haladtam. Hat emeletet rohantam végig egy percet sem pihenve.
Üvegcsörömpölés hallatszott fentről és a lépcsőház városra néző ablakából láttam, hogy kizuhan valaki.

Szörnyen megrémültem, de odarohantam enyhíteni égető kíváncsiságom. Egy ember feküdt a földön az üvegen túl, kétséget kizáróan a halálára várva. Hirtelen Maxért kezdtem aggódni, magam sem értettem, miért.
Azt hiszem, illet volna kételkednem, mégis megbíztam a férfiben, aki elvileg ismerte anyám hollétét. Amolyan női megérzés lehetett, egyszerűen tudtam, hogy igazat mond, és azt kell tennem, amire utasít.

Hallottam, hogy valaki lerohan a lépcsőn mögöttem, és odanézve megkönnyebbülhettem, hiszen az orvos nézett rám ideges szemekkel. Nem adhattam hangot örömömnek, mert kézen fogott és futva maga után húzott, ki az épületből. A fülkéjében olvasgató portásnak tán feltűnt a jelenet, de nem törődött vele.

Amikor kiléptünk a nagy üvegajtón, egy másodpercre megálltunk, körülnézett, majd ismét futottunk, ezúttal a járdán. Átverekedtük magunkat a szembejövő embereken, egy-egyet ledöntve a lábáról.

Hirtelen éles kanyart vett, és egy taxi felé húzott.

– Vigyen a buszpályaudvarra! – kiáltott rá lihegve a sofőrre, mikor beültünk, és egy köteg pénzt vett elő.
– Rendben – hallatszott a tömör, nyugodt válasz.

A taxi szépen, komfortosan kigurult a parkolóból, majd rákanyarodott az útra.

– Ha lehet, gyorsan! – mondta Max idegesen.
– Ha fizeti a büntetést – rántotta meg a vállát a vezető és érezhetően a gázra taposott.
A tükörből két fekete autót láttam közeledni.