Egy Elfeledett Isten kategória bejegyzései

Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 1. Tizenhat nem fogadott hívás

– Anya! Hová tetted a farmerom? – kiáltottam le az emeletről a normálisnál jóval magasabb hangerővel, hiszen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azon tényt, hogy a buszom hamarosan indult, nekem pedig rajta kellett lennem.

Picture

A bennem kavargó kellemetlen, bár anyám számára bizonyosan ismeretlen gondolatok ellenére sem jött válasz.
– Anyaaaaaaa! – Az egész ház zengett második próbálkozásomtól, azonban továbbra is eredménytelen maradt a kiáltozás.

Picture

Gondosan elkészített frizurával és sminkkel, kedvenc rózsaszín toppomban, és egy hozzá egyáltalán nem illő, csíkos pizsamaalsóban trappoltam le a lépcsőn, hogy egy szem szülőm keresésére induljak, hiszen már nem csupán a farmerom nemléte okozott aggodalmat számomra.
Ahogy leértem, beláttam a szinte sosem látogatott, ezáltal természetellenesen tisztának mondható konyhát, és a nappalit, de ott sem volt egy darab anya sem.

Picture

Talán még alszik? – tűnődtem, mert bár 10.02 volt, éjszakázott a munkahelyén, így nem alaptalanul fordult meg a fejemben, hogy esetleg még képtelen volt kikelni az ágyból. Egy pubot üzemeltetett a belvárosban, ami egészen felkapott helynek számított, de én nem szerettem, főleg a bagótól, és alkoholtól bűzlő társaság miatt.
Már régen el kellett volna indulnom, ebből kifolyólag kapkodtam össze-vissza, de azért még belestem a hálószobájába, azonban az is üresen állt. Benyitottam a fürdőbe, felszaladtam, hogy ellenőrizzem az emeleti zuhanyzót, valamint a vendég- és dolgozószobát, de mintha csak a föld nyelte volna el. Pedig elég meggyőzően állította előző este, hogy otthon lesz.

Picture

Gondolatfüzéremet az elém táruló egyik falióra szakította ketté, és el is űzött minden ötletet és aggodalmat, hiszen hírül adta, hogy már úton kellene lennem.
Berontottam hát a szobámba, és kidobáltam a szekrényem, hátha találok egy normális nadrágot. Imáim meghallgattattak, kezembe akadt egy régi, szürke sort, amiről azt gondoltam, hogy már régen kihíztam, de végül kiderült, hogy mégsem.

Picture

Gyors kinézet-ellenőrzés után lerohantam, belebújtam a csizmámba, amit a meleg ellenére kizárólag divatból hordtam, és reméltem, hogy nem késem le a buszom.

Picture

Lágy nyári szellő simított végig bőrömön, ahogy átléptem a küszöböt, és meg mernék rá esküdni, hogy még a madarak is csicseregtek, hogy még idillibbé tegyék a délelőttöt, azonban érthető okokból eszemben sem volt elmerengeni effajta csodákon.
Rekordidő alatt elértem a megálló melletti kereszteződést, ahonnan láttam, hogy a 61-es már ott van.

Picture

Futni kezdtem, de magassarkúban nem volt könnyű, ráadásul a kistáskám folyamatosan az oldalamnak ütődött, mintha szándékosan akarná akadályozni, hogy elérjem a járművet, amin már vártak.
Szerencsémre szombat volt, a szombat pedig egyenlőnek számított a kedves buszsofőr bácsival, aki látta, hogy nagyon igyekszem, így nem csukta be az ajtót, hanem megvárt. Még kapkodtam a levegőt, amikor felmásztam a lépcsőn, és kellett néhány másodperc, míg magamhoz tértem. El kéne kezdenem sportolni.

Picture

Nyomban megpillantottam legjobb barátnőmet, ahogy bőszen integet nekem, és felé indultam.
– Időzíteni tudni kell! – vágtam oda félvállról, magyarázkodás helyett, amikor mellé értem, mert nyilván tanúja volt a loholásomnak. Persze feleslegesen, hiszen megszokta már, hogy mindig késésben vagyok.
– Kár, hogy te nem tudsz – nevetett, és úgy nézett rám, mintha narancssárga harisnya lett volna rajtam rózsaszín szoknyával – Szörnyen nézel ki.
Lehuppantam mellé és elővettem a kézitükrömet. Ki voltam pirulva, mézszőke, fél órával azelőtt beállított hajam ziláltan hullott a vállamra.

Picture

– Úristen, hogy áll a hajam! – húztam el a szám, és fésű után kezdtem kutatni a táskámban.
– Elég pocsék – sóhajtott Fanny rejtett gúnnyal, mert ő persze kifogástalanul nézett ki, mint mindig.

Picture

Minden alkalommal kételkedtem, mikor megcsodáltam eszményi állapotú tincseit, hogyha összekócolnám, tönkremennének. Természetesen sminkje is tökéletesen passzolt sötétrózsaszín ruhájához. Igen, azt hiszem, mindig is irigy voltam rá.
Azért mire leszálltunk, már én is tűrhető állapotba hoztam magam, amit barátném mosolyogva nyugtázott, bár igazából sosem zavarta, ha esetleg úgy kellett mellettem megjelennie, hogy egy zombi is megirigyelte volna sebtében összeállított fejemet.

Picture

Ujjaimat használva fésűnek még egy elkeseredett kísérletet tettem hajam helyreállítására, ahogy lassan a bevásárlóközpont felé lépkedtünk, ahová egyébként jöttünk, hogy ruhát vegyünk, mert két hét múlva volt esedékes Fanny barátjának, Jonathannak a tizennyolcadik születésnapja. Olyan partit szervezett neki, amit állítása szerint még százévesen is emlegetni fogunk. Természetesen napokra pontosan be voltak osztva a teendők, és éppen akkorra esett a vásárlás.
Miután táskáinkat leraktuk a csomagmegőrzőben, elindulhattunk kis shopping körutunkra, amitől már a kezdet kezdetén viszolyogtam.

Picture

Ugyanis a látszat ellenére gyűlöltem. Bár imádtam a szép ruhákat, és igyekeztem adni magamra, egyszerűen ki nem állhattam a próbálgatással járó vesződést. Velem ellentétben persze a mellettem sétáló lány minden egyes göncöt fel akart venni, akkor is, ha nem volt pénze megvenni, csak hogy tudja, hogy áll neki.
Szerencsére megértette eredendő viszolygásom a folyamatos öltözködéstől és vetkőzéstől, és persze kellőképpen ki is használta azt. Én voltam az, aki mindig kicserélte a méretet, ha véletlenül rosszat vitt be…

Picture

Ezáltal ő mindig egy halom ruhával tért haza, én meg örültem, ha vettem egy-két pólót. Most azonban nem tudtam mást csinálni, próbáltam, hiszen valóban szükségem volt valami partira menős öltözékre, mivel nem akartam elrontani gyermekkori pajtásnőm jókedvét.
Mázlimra az első üzletben találtam egy csini estélyit, ami minden szempontból megfelelt, így nem kellett sokat vesződnöm.

Picture

Viszont Fanny körülbelül tizennyolc üzletet próbált végig, és nekem meg kellett várnom.
– Behoznál ebből inkább egy tízest? – szakította meg a révedezésem, miközben az egyik boltban vártam a fülke előtt, immár sokadszorra téve el a telefonom, mivel mániám volt lenémítani vásárláskor és drága jó anyám a tizenegyedik visszahívós SMS-re sem válaszolt. Nem volt egyedi eset persze, elég gyakran előfordult, hogy eltűnt egy napra, vagy kettőre, én mégis minden alkalommal próbálkoztam.

Picture

– Talán a nyolcas már szűk? – szóltam vissza vigyorogva, mert szörnyen érzékeny volt a ruhaméretére, pedig mindenki szerint neki volt a legjobb alakja az iskolában.
– Ne szórakozz! Biztos csak elméretezték – védekezett, de én már a fogasoknál tartottam, hogy kiválasszam a nagyobb méretet.

Picture

– Nincs! – kiáltottam át az üzleten a próbafülke felé. Néhányan gonoszul néztek rám, de nem nagyon foglalkoztam velük. Visszasétáltam és csendesebben is közöltem a szörnyű tényt. – Sajnos nem találtam. Tizenkettes? – kockáztattam meg és közben mosolyt csalt az arcomra, ahogy Fanny tekintetén dühödt ráncok kezdtek gyűlni.
– Marilyn Meyer! – Merthogy ez volt a nevem – Inkább fogd be!

Picture

Percek múlva már ki is lépett a fülkéből és bosszúsan bámult.
– Menjünk tovább! – szólt tettetett lelkesedéssel, én meg beletörődötten lépkedtem utána.

Picture

Nos, nem talált ruhát háromemeletnyi üzletben sem és elvesztegettünk egy napot a semmire. Nem volt éppen eredményes szombatnak mondható az akkori, részéről persze, mert én köszöntem jól megvoltam a halványlila kisestélyimmel.
Persze a 18.03-as buszt éppen lekéstük, így húsz percet ülhettünk a megállóban.

Picture

– Most elpocsékoltam egy teljes napot! Teljesen felbomlott a szervezésem! Át kell ütemeznem mindent! – fakadt ki Fanny rózsaszín pónis határidőnaplóját szorongatva.
– Katasztrófa – motyogtam érdektelenül a fejemet rázva.
– Úgy látom, téged nem igazán érdekel ez az egész! – rivallt rám teljesen alaptalanul, hiszen nagyon is érdekelt… Azt az érdekeltségi szintet persze meg sem közelítette, mint amilyet ő mutatott a téma iránt, de nem voltam teljesen közömbös!

Picture

– De érdekel! – rántottam meg jobban a fejem. Na, nem nagyon, mert ahhoz azért fáradt voltam. – Csak, ha mondjuk a bőrnemtudoménmitcsináló masszásod nem töltene ki egy egész napot a programban, akkor nyerhetnél el csomó időt!
– Muszáj neked mindig kötözködni? – mordult rám, pedig igazán megérthette volna, hogy olyan állapotban képtelen vagyok társalogni. – Az a nap azért van, hogy levezessek minden feszültséget, amit a szervezés okoz, akkor nem idegeskedhetek.
A hátralevő időt szótlanul töltöttük, mert mindketten majd’ összeestünk a kimerültségtől. Szerencse, hogy ültünk. Amikor pedig megérkezett a busz, felvánszorogtunk és láttuk, hogy állhatunk, mert mindenki éppen akkor akart hazamenni.

Picture

Mikor elköszöntem Fannytól, és leszálltam a szokott megállóban már hét óra volt, viszont a nyárnak köszönhetően a napsugarak még kitartottak, hogy fénnyel árasszák el az utcákat, de már hosszú, éles árnyékot vetettek a lámpaoszlopok és az elvétve álló fák.
Még mindig otthonos melegséggel töltött el minden alkalom, amikor befordultam az utcánkba, és megpillantottam a házat, amelyben felnőttem. Bár semmivel sem tűnt ki az átlagos épületek közül, nekem mégis a legszebb volt.

Picture

Ránéztem a telefonomra – 16 nem fogadott hívás – olvastam le a kijelzőről. – Ez azóta, mióta feladtam, hogy anya visszahív? – gondoltam magamban, hiszen nemrég még a kijelzőt bámultam, de aztán láttam, hogy az utóbbi fél órában érkeztek. Mind egy ismeretlen számhoz tartozott, nyilván még véletlenül sem egyetlen élő szülőmhöz, de nem volt pénz a kártyámon, így nem hívtam vissza. Gondoltam csak megpróbálja tizenhetedszerre is.

Picture

Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy anya hazaért, mert őszinte meglepetésemre sülő hús illata áradt a konyhából. Elindultam hát arra.

Picture

– Hahó! Megjöttem – kiáltottam jó hangosan, mert valószínűsítettem, hogy különben nem hallaná a sercegéstől.
Nem azt találtam, akit vártam. Még csak véletlenül sem anya készített vacsorát, hanem a nagymamám állt a tűzhelynél, míg nagyapa és anya húga az asztalnál ült. Mikor észrevettek, mindhárman szánalommal néztek rám.

Picture

Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 2. Könnyek nélkül

Rettegtem. A lábaim remegni kezdtek, és a hangom sem találtam meg hirtelen, hiszen a kép, ami akkor és ott fogadott, szokványosnak korántsem volt nevezhető. A nagyszüleim Anglia másik felében éltek, és a nagynéném sem valami közel. Biztos voltam benne, hogy a jelenlétük oka nem pusztán egy meglepetés családi látogatás.

Picture

– Történt valami? – kérdeztem zavartan lecsúsztatva táskámat a vállamról, még köszönni is elfelejtettem. Hülye kérdés volt. Nyilvánvaló, hogy történt!
– Hát itt vagy, már egy csomószor hívtunk! – szólt szelíden nagypapa és a mellettem lévő székre helyezte kezét jelezvén, hogy üljek le, de állva maradtam.
A nagynéném nem nézett a szemembe és nagymama is inkább a vacsorával törődött. Csak papa fürkészte az arcom, én pedig értetlenül néztem rá.

Picture

– Valamit tudnod kell… – szólalt meg fájdalomtól torzult hangon, s egy percre úgy tűnt, még túl is játssza. – Anyádról van szó.
– Mi-mi történt anyával? – dadogtam a szánalmas kérdést, pedig belül tudtam a választ.
– Meghalt, Mar – Ezúttal muszáj volt leülnöm, mert nem tudtam állni.
Meghalt. Visszhangzott a fejemben percekig ez a szörnyű szó, és bár éreztem, hogy ez történt, amikor megláttam őket itthon, hangosan kimondva, teljes bizonyossággal jobban fájt, mint vártam. Nem bírtam megszólalni, a sírás a torkomat szorongatta, de a szemem száraz maradt. Nem jöttek a könnyek, csak a száraz kín mart belül könyörtelenül és kívülről láthatatlanul.

Picture

– Egyél! – hallottam távolról nagyanyám utasítását.
– Hagyd már! – hangzott nagyapa furcsán tompa hangja.
– Muszáj ennie! – Ez ismét nagyi volt és a szemem sarkából láttam, hogy letesz elém valamit.

Picture

Miért? – tettem fel az értelmetlen kérdést magamban, miközben összeszorult szívvel görnyedtem a széken és az asztal maszatos üveglapját bámultam tökéletesen céltalanul. Magam sem tudom, mit vártam, talán azt, hogy valaki közli velem, hogy vicc az egész, vagy anya egyszer csak betoppan, és kiderül, hogy csak félreértés történt.
Azonban egyik sem következett be még órákkal később sem, amikor végre kezdtem megtalálni saját magam.
Szétnéztem, de már senki sem volt a konyhában, csak én ültem ott még mindig, egyedül, immár a sötétben, végre könnyáztatta szemmel.

Picture

Nem tudtam, mikor mehettek ki, de a nappaliból zaj szűrődött, így elindultam arra érintetlenül hagyva az elém rakott ételt. Nagyapa a kanapén ült és a tévét bámulta. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban nézi-e, vagy csupán elterelné gondolatait.

Picture

Nagyanyám ruhákat vasalt a fal mellett, – gőzöm sincs honnan szedhette elő a vasalót, mert jóideje nem láttam-, a nagynéném pedig az emeleten lehetett, mert zörejeket hallottam fentről.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem meg végre. Régóta égetett a gyötrelmes kíváncsiság, de eleddig beszédképtelen voltam.
Mindketten felém fordultak és nagy szemekkel néztek rám. Választ azonban nem kaptam.

Picture

– Hogy-halt-meg? – ismételtem meg a kérdést, ezúttal minden szót külön kiemelve, fájdalmas, de követelődző hangon.
– Elütötték – szólt le Ophelia az emeletről, mert a nagyszüleim még mindig hallgattak. – Ma hajnalban hazafelé. A munkahelye előtt jött át a zebrán és egy részeg autós elgázolta.

Picture

A nagynéném egyik legidegesítőbb tulajdonsága, hogy bármiről képes teljesen szenvtelenül beszélni, úgy, mintha csak a híradóban számára tökéletesen közömbös információt osztana meg a nézőkkel. Anyám halálát is így adta elő, pedig testvérek voltak. Igaz, Ophelia még fiatal volt, amikor anya megszökött otthonról apámmal, hogy új életet kezdjenek. Azóta nem sokat találkoztak, néha én mentem el hozzájuk, hogy néhány napot az unokatestvéreimmel tölthessek.

Picture

Még mindig a konyha és a nappali határán álltam és meredten magam elé bámultam. Hallottam, ahogy anya kedvenc órája halkan, de nyomatékosan jelzi, hogy éjfél van. Mindenkinek aludnia kellett volna, mégis csak álltunk, egymást fürkészve, vigasztalásra vagy talán csodára várva. De egyik sem jött, maradt az üresség és a gyomorpréselő kín, amitől képtelen voltam elszakadni.

Picture

Előttem Ophelia jött le a lépcsőn, ezúttal nagyiék felé nézve.
– Megágyaztam nektek a vendégszobában – mondta papának, majd felém fordította a tekintetét. – Te is menj lefeküdni, pihenned kell! Én majd alszom a kanapén.
Bólintottam, és gépiesen a szobámba indultam, a nagyszüleim pedig követtek fel a lépcsőn. Elterültem az ágyamon úgy, ahogy voltam, divatból hordott csizmástól, és kedvenc rózsaszín felsőstől, és a plafont bámultam a megváltó elalvásra várva, de még soká következett be.

Picture

Reggel kisírt szemmel ébredtem, kialvatlanul és nyomorultan. Álomtalanul aludtam, de a körülményeket tekintve, nem is bántam.

Picture

Hallottam a lentről jövő zajokat, és az utcáról beszűrődő hangokat, de csak tompa morajlásnak tűntek. Képtelen voltam mindennemű gondolkodásra, így csak feküdtem ismét a plafont bámulva, mintha a fal szabálytalan festése következtében keletkezett vonalak szörnyen érdekesek lennének. A felszáradt könnyek maradványa húzta a bőröm és csípte az elfolyt festék, a szomjúság marta a torkom, a gyomron apró gombóccá szűkült.

Picture

Szenvedésem tetőzte még, hogy az óra 9:00-át mutatott és felcsendült az ébresztőórám.
Amikor nem bírtam tovább a csörgést, felvettem az éjjeliszekrényről és nemes egyszerűséggel a falhoz csaptam. Elégtételt vettem még, ahogy néztem, hogy apró darabokra esik szét, és megkönnyebbültem, amikor a szoba végleg elnémult.

Picture

Már lentről sem hallottam semmit, csak a saját, nyugtalan lélegzetem törte meg a csendet és egy, a szomszéd ház elé parkoló autó. Hirtelen bevillant, hogy előző nap az összes ruhámat kidobáltam a szekrényemből, ennek ellenére egyetlen darabot sem láttam a földön. Nyilván nagymama pakolta el őket.
Néhány másodperccel később lépéseket hallottam, valaki felfelé jött a lépcsőn és megállt a szobám előtt. Én még mindig az ágyon ültem és a volt órám roncsait bámultam.

Picture

Végre bekopogott és benyitott. Nagyapa volt.
– Minden rendben? – kérdezte. – Zajt hallottam.
Ránéztem, de nem válaszoltam. Tekintete egy pillanatra megállapodott rajtam, majd a vekkerre tévedt, s nyomban elsötétült.

Picture

Tétován belépett és kínosan ügyelve arra, hogy még véletlenül sem érjen hozzám, leült mellém az ágyra.

Picture

– Tudom, hogy nehéz és hidd el, hogy nekem is ugyanúgy fáj. – Karját bizonytalanul a vállam felé emelte, de el akartam kerülni az érintést.
– Már, hogy fájhatna neked is ennyire?! – pattantam fel és ordítottam a képébe. – Szinte alig ismered! Attól, hogy a lányod még ne hidd, hogy tudod milyen!

Picture

Vagyis milyen volt. Akkor döbbentem rá, hogy túl könnyen megy az elfogadás. Meghalt. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy már nem él anyám, pedig ez lett volna a normális. Vagyis a hollywoodi filmek alapján lett volna normális, de persze ilyenkor nem azt tesszük, ami logikus. Mégis, bár szomorú voltam, úgy éreztem nem eléggé. Szívtelen lennék? Netán érzésekre képtelen? – kérdeztem magamtól. Nagyapa közben meredten bámult, miközben a padlót fürkésztem nyitott szájjal, még levegőt sem vettem. Talán azt hitte, hogy meg fogok fulladni.

Picture

– Mar, mi…
– Ne hívj Marnak! – kiáltottam rá kizökkenve melankolikus állapotomból. Gyűlöltem, ha így nevezett.
– Marilyn, ne hidd, hogy egyedül vagy a fájdalmaddal! Segítünk túllépni rajta. – Egy pillanatra sem emelte fel a hangját, vagy tűnt dühösnek.
– De igen. Egyedül vagyok – röhögtem fel halkan, de annál gúnyosabban. – Takarodj a szobámból! – dühöngtem és összeszorított fogakkal néztem rá, miközben az ajtó felé mutogattam. A szemeim izzottak a haragtól.

Picture

Néhány másodpercig némán meredt rám, majd kiment. A legszörnyűbb az volt, hogy nem sajnáltam. Semmiféle szánalmat sem éreztem iránta, pedig tudtam, nem érdemelte meg a reakcióm, hiszen annak ellenére, hogy valóban nem ismerte anyámat, tudtam, a maga sajátos módján igenis szerette.

Picture

De hogyan is ismerhette volna? Bentlakásos iskolába adták már hat évesen és csak havonta egyszer mehetett haza, így nem igazán ismerte meg a családját, úgy, ahogyan mondjuk én ismertem őt. Bár a mi kapcsolatunk sem volt túl fényes, – hála a rengeteg munkájának -, sosem fajult odáig, hogy Anya helyett a nevén szólítsam, mert megtagadtam, mint szülőm.

Picture

Elkezdtem a fiókomban kutatni, mert úgy éreztem, képtelen vagyok felidézni a saját édesanyám arcát annak ellenére, hogy csupán másfél napja volt, mikor utoljára láttam. Végül ráakadtam arra a képre, ami három éve készült rólam és róla.

Picture

Akkor még minden annyira csodálatos volt! Most pedig itt maradtam a nagykorúság küszöbén, árván. A sors furcsa játéka volt ez, hiszen anya sem élvezhette soha a szülőkkel töltött gondtalan ifjúi éveket, ugyanis tizennyolc évesen megszökött otthonról, és Walesbe költöztek apával.
A fiókomból kivettem egy másik képet, amin a szüleim még együtt voltak. Huszonkét évvel ezelőtt készült, amikor anyu olyan idős volt, mint én most.

Picture

Nem sokkal ezután döntötték el, hogy végleg maguk mögött hagyják északot, és a saját lábukra állnak, hiszen egyikőjük viszonya sem volt fényesnek mondható a családjával. Apa szülei valószínűleg azt sem tudták, hogy megszülettem.
Pedig ez határozottan megtörtént tizenhét évvel és kábé tíz hónappal ezelőtt, amikor is már mindkettőjüknek volt jól fizető munkája, és késznek érezték magukat egy gyermekre.

Picture

Ekkor már nem Walesben éltek, hanem itt, Plymouthben. Anya egy pubot üzemeltetett, apa pedig építészként dolgozott. Hat éves voltam, mikor meghalt munkahelyi balesetben. Legalábbis nekem ezt mondták.

Picture

Gondolataimba merülve hasaltam az ágyamon. Furcsán éreztem magam, de már közel sem szomorúnak. Elöntött a teljes beletörődés, talán túl korán is, és a fájdalom elenyészett vagy talán csak megszokottá vált.
Átöltözés, alapos mosdás, és a hajam lófarokba kötése után szinte már közömbös arccal futottam le a lépcsőn és léptem be a konyhába. A hűtőhöz mentem és valami lónyál után kezdtem kutatni, de csak ásványvizet találtam.

Picture

Az asztalnál nagyapa ült, és talán rejtvény fejtett, de tevékenységét megszakítva engem kezdett bámulni. Meghúztam a vizet, és kérdőn néztem rá.

Picture

– Mi van? – tudakoltam, mintha mi sem történt volna, és visszatettem az üveget.
– Jól vagy? – Nézett rám szemöldökét ráncolva.
– Persze. – Küldtem felé egy kényszeredett mosolyt, és kifelé indultam a nappaliba.

Picture

Nagymama éppen telefonált, a hangja oda nem illően harsány volt.
– Igen – hallatszott –, péntekre tervezzük Emma temetését, hamarosan megkapjuk az engedélyt. – Nem tudtam kivel beszélhet, de érdekelt, hogy mit mond. – Semmi komplikáció nincs, biztos, hogy ő volt, látták kimenni az épületből, az iratok is rendben voltak. – Tehát biztos, hogy anya volt, nem lehet tévedés. –Akkor pénteken találkozunk. Üdvözlöm a családot. Puszi! – mosollyal az arcán tette le a kagylót.

Picture

Dühösnek kellett volna lennem a nemtörődömségük miatt és, hogy szemmel láthatólag nem érdekelte őket anya halála. De nem voltam. Már nem, hiszen én sem voltam annyira szomorú. Furcsa ürességet éreztem belül, de a tegnapi, éles fájdalom odaveszett.

Picture

Csak álltam a nappali közepén és vártam, hogy nagyi észrevegyen.
– Kihez kerülök tizennyolc éves koromig? – érdeklődtem. Összerándult a hangomra.
– Ezen még ráérünk gondolkodni, azt hiszem – láttam, hogy meglepődik, de nem adott neki hangot.
– Szerintem nem – szűrtem a fogaimon keresztül. – Itt szeretnék maradni, nekem nem kell másik iskola és új barátok! Már csak néhány hónap van a nagykorúságomig, addig, ha kell, egyedül fogok itt lakni.

Picture

– Találunk megoldást, ne aggódj! – próbált lenyugtatni, pedig nem is voltam dühös.
– Ja, mert ti olyan jól meg szoktátok oldani a dolgokat – forgattam a szemem csípőre tett kézzel, és a választ meg sem várva elmenekültem a szobám csendjébe.

Picture

Mikor átléptem a küszöböt furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki más is lett volna ott. Körbenéztem, de egyedül voltam. Teljesen egyedül.

Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 3. Névtelen

Mikor balesetekről hallunk, amik halállal végződnek, mikor a tévében zsákba csomagolt holttesteket látunk, vagy amikor bármilyen, minket nem érintő tragédiával szembesülünk, általában belegondolunk abba, hogy mi lett volna, ha ez velünk történik, és hirtelen elfog minket az aggodalom. Azonban ez nyomban semmivé is foszlik, hiszen jobb nem is gondolni efféle szörnyűségekre.

Picture

Nekem azonban nem volt szerencsém, és a rossz oldalon találtam magam. Eddig nem hittem, hogy bármi közénk állhat anyával, azt gondoltam, majd ha eljön az ideje, elválunk, de addig mindig ott leszünk egymásnak és reméltem, hogy az idő előrehaladtával javul majd a köztünk lévő kapcsolat.

Picture

Ennek ellenére egy kényelmetlen széken ültem a helyi kórház sivár folyosóján és vártam, hogy megmutassák édesanyám holttestét. Valamiért megkértek, hogy menjek be, és a portás közölte velem, hogy meg kell néznem, bár nem mondta, mi okból.
Nem kísért el senki, mert így akartam. A nagyszüleim dühösek voltak rám, és immáron majdhogynem közömbösek anya iránt. Megfordult a fejemben, hogy talán csak a látszat kedvéért jöttek el hozzám, talán nem is gondolták, hogy tőlük kell majd megtudnom.
Tizenhét éves voltam, és immár teljesen árva. Szörnyű dolognak tűnt, hogy látnom kell anyát ÚGY, de én nem féltem. Azt mondták olyan lesz, mintha aludna.

Picture

Feketébe öltöztem, hogy legalább kifelé mutassam a gyászt, ha már belül nem sikerült, de körülbelül ez volt minden készülődés, amit ejtettem magamon. Sminkelni sem volt erőm, nemhogy a hajam megcsinálni.
Nem értettem, hogy miért nem sírtam végig a múlt éjszakát is, nem értettem, miért nem gyötör a hiány vagy a fájdalom. A lelkem üres volt, mintha kitéptek volna belőle egy lényeges darabot, de nem éreztem azt, hogy ne lennék meg nélküle, mégsem engedte, hogy egyszer is őszinte mosoly üljön ki az arcomra.

Picture

– Marilyn Meyer? – hallatszott hirtelen egy mély, kellemes hang, és egy fehérköpenyes, szemüveges férfi lépett ki az egyik ajtón.
– Igen, én vagyok – néztem rá üres tekintettel a fiatal orvosra.
– A nevem Max Owen. – Semmi kéznyújtás. – Jöjjön utánam – szólt, és elindult.
Nyeltem egyet, majd felálltam a székről, amin addig ültem. A lábam teljesen elzsibbadt a hosszú várakozástól. Végigmentünk egy folyosón és elhaladtunk az ajtó előtt, ahonnan kijött, de ő csak ment tovább hátra sem nézve, és én csak bámultam felkötött, fekete haját, ahogy minden egyes lépésénél oldalra lendült.

Picture

Végül belépett a terem végén álló liftbe, megfordult és sürgetően nézett rám. Felgyorsítottam a lépteim és éppen odaértem, mire becsukódott az ajtó. Szótlanul álltunk, még csak rám sem pillantott, egyetlen együttérző nézést sem kaptam, és nem mintha hiányzott volna, de úgy hittem, ez hozzátartozik az emberi magatartáshoz. Tévedtem. Csak meredt előre szenvtelen arccal és bámulta a semmit.

Picture

A lift lassan megállt és kiléptünk egy, az előzőhöz hasonlóan sivár folyosóra. Max, az orvos ismét jóval megelőzött és szedhettem a lábaim, ha nem akartam lemaradni tőle. A terem legvégén álló ajtó felé mentünk.

Picture

Megállt, bepötyögte a kódot, én udvariasan elfordultam, majd beléptünk egy irodaszerűségbe, ami szürke falakkal és egy íróasztallal fogadott minket, amelynél egy középkorú nő ült, ízléstelenül felöltözve, és valamilyen pletykamagazint olvasott.

Picture

– Oh, üdvözlöm, Max! – kiáltott fel mézes-mázas hangon miközben letette az újságot. Szemmel láthatóan tetszett neki a jóképű, nálánál jóval fiatalabb orvos.
– Hello, Betsy – köszönt vissza unottan, de rá sem nézett a hölgyre. – Kérem az 512-es hulla adatait! – mondta közömbösen, mintha csak egy tárgyról lenne szó.
– Egy pillanat – szólt Betsy és felállt, majd a mögötte lévő polcon kezdett kutakodni. – Meg is van. Nő, harminckilenc éves. Szegényke, ilyen fiatalon! – mondta együttérzően. Végre valaki, aki sajnálta anyám.

Picture

– Ő a lánya – mutatott rám. – Azért vagyunk itt, mert látni szerette volna az anyját még temetés előtt – közölte szemrebbenés nélkül az orvos a hazugságot, én pedig szóhoz sem jutottam.
– Istenem, szegény kislány! – kiáltott fel. – Bizonyosan nagyon szomorú lehetsz – mondta és felém indult, de közben a férfi kinyitott egy ajtót és a szomszédos helyiségbe menekültem.

Picture

A szoba fala olyan volt, mintha fémből lenne, és kisméretű ablakok alkotnák. Mindegyik meg volt számozva, szememmel az 512-est kerestem.

Picture

– Nincs itt – szólalt meg Mr. Owen.
– Tessék? – néztem rá olyannyira meglepetten, hogy teljesen ki is ment a fejemből az iménti képzavar.
Nem válaszolt, hanem elindult a helyiség vége felé. Én követtem egészen az elvileg anyám holttestét rejtő celláig. Elfordította a zárat, és kinyitotta.

Picture

Kihúzta a tetemet, amit letakartak, így nem láthattam. Rám nézett, majd hirtelen felfedte a testet egészen derékig. Hányinger fogott el.

Picture

Egy összetört hullát láttam, ami több helyen zúzódott, és tele volt varratokkal. Elfordultam, majd az ellentétes sarokba rohantam felfordult gyomorral és csupán másodpercekig tétováztam azon, hogy mit is tegyek, hiszen a lábaim összecsuklottak alattam.

Picture

– Még, hogy olyan lesz, mintha aludna? – nyögtem, de nehezemre esett a beszéd. Felhúzott térdekkel, arcom a kezeimbe temetve próbáltam még néhány könnycseppet kipréselni magamból, hátha az segít, de nem volt részem a sírás könyörületében.

Picture

– Te sem gondolhattad komolyan, hogy egy 50 mérföld per órával elgázolt test sértetlen marad. Bár ezt nem is ütötték el. – Tegezni kezdett, amit furcsálltam, de nem törődtem vele. – Egyébként, ahogy már céloztam rá, az nem az anyád.
Megint szíven ütött a felfoghatatlan információ. Felegyenesedtem, erőt vettem magamon és visszamentem a testhez. Újra megnéztem, különös tekintettel az arcát, ami viszonylag ép volt a többi részéhez képest. Szőke haj, pont, mint anyáé és hasonlított is rá, de határozottan nem ő volt.

Picture

– Nem értem – néztem kérdőn a férfira. – Ha ez nem ő, akkor…
– Csitt! – tette az ujját játékosan a szája elé. Irigyeltem könnyedsége miatt. – Később meg fogod tudni, hogy mi ez az egész, és hogy hol van Emma. De most kérek tőled valamit. – A szemembe nézett halálosan komoly arccal. – A temetésen úgy kell tenned, mintha ez a nő anyád lenne.

Picture

– Ezek szerint – kezdtem –, anya nem is halt meg?
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű ezek után. – Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna egy nagy és tompa tárggyal és a körülöttem úszó csillagok semmiébe próbálnék kapaszkodni.
Össze voltam zavarodva. Még az érzéseim sem voltak tiszták. Szinte beletörődtem a halálába, és erre kiderült, hogy él.
– De ezt azért nem kéne mondanod senkinek – húzta vigyorra a száját. – Egyébként szólíts Maxnek. Egyelőre.

Picture

Csak néztem rá meglepetten, tökéletesen értetlenül. Ő közben újra letakarta a hullát és visszazárta a sötétbe.

Picture

Oldalról rám pillantott, én meg még mindig ugyanúgy álltam, talán még a szám is nyitva felejtettem. Elmosolyodott, valószínűleg konkrétan hülyének nézett, de őszintén, ki ne érezte volna magát furcsán a helyemben?

Picture

– Nyugi! – mondta szinte nevetve. – Mindent meg fogsz tudni időben.
– De jó – nevettem vissza, nálánál jóval gúnyosabb és hisztérikusabb hangon.
Figyeltem, ahogy szöszmötöl még valami papírral, majd kinyitotta az ajtót, és egyértelmű kézmozdulattal jelezte, hogy itt végeztünk.

Picture

– Viszlát Betsy! – köszönt el futtában, és már kint is voltunk a folyosón.
Egy lélek sem volt ott, így tovább mentünk, egyenesen a lifthez. Még vártunk, úgy döntöttem kérdőre vonom.

Picture

– Elmondod, hogy mi a fene folyik itt? – szóltam igencsak magas hangot megütve.
– Még nem– fordult felém kivillantva szabályos fogsorát.
Megérkezett a felvonó, de ahogy megnyílt az ajtó Max megragadta a karom és az ellenkező irányba húzott a lépcsőház felé.

Picture

Láttam, hogy valaki kilép a liftből, de már el is tűnt szem elől, mert lerohantunk az első lépcsőfordulóig, ahol rátette kezét a vállamra, és idegesen a szemembe nézett.
– Fuss le a lépcsőn a földszintig! Ott találkozunk – hadarta, és felsietett.

Picture

Én lefelé indultam, és annak ellenére, hogy a magassarkú újfent rossz választásnak bizonyult, viszonylag jól haladtam. Hat emeletet rohantam végig egy percet sem pihenve.
Üvegcsörömpölés hallatszott fentről és a lépcsőház városra néző ablakából láttam, hogy kizuhan valaki.

Picture

Szörnyen megrémültem, de odarohantam enyhíteni égető kíváncsiságom. Egy ember feküdt a földön az üvegen túl, kétséget kizáróan a halálára várva. Hirtelen Maxért kezdtem aggódni, magam sem értettem, miért.
Azt hiszem, illet volna kételkednem, mégis megbíztam a férfiben, aki elvileg ismerte anyám hollétét. Amolyan női megérzés lehetett, egyszerűen tudtam, hogy igazat mond, és azt kell tennem, amire utasít.

Picture

Hallottam, hogy valaki lerohan a lépcsőn mögöttem, és odanézve megkönnyebbülhettem, hiszen az orvos nézett rám ideges szemekkel. Nem adhattam hangot örömömnek, mert kézen fogott és futva maga után húzott, ki az épületből. A fülkéjében olvasgató portásnak tán feltűnt a jelenet, de nem törődött vele.

Picture

Amikor kiléptünk a nagy üvegajtón, egy másodpercre megálltunk, körülnézett, majd ismét futottunk, ezúttal a járdán. Átverekedtük magunkat a szembejövő embereken, egy-egyet ledöntve a lábáról.

Picture

Hirtelen éles kanyart vett, és egy taxi felé húzott.

Picture

– Vigyen a buszpályaudvarra! – kiáltott rá lihegve a sofőrre, mikor beültünk, és egy köteg pénzt vett elő.
– Rendben – hallatszott a tömör, nyugodt válasz.

Picture

A taxi szépen, komfortosan kigurult a parkolóból, majd rákanyarodott az útra.

Picture

– Ha lehet, gyorsan! – mondta Max idegesen.
– Ha fizeti a büntetést – rántotta meg a vállát a vezető és érezhetően a gázra taposott.
A tükörből két fekete autót láttam közeledni.

Picture

Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek- 4. Nyár

– Mi folyik itt? – üvöltöttem csak úgy magam elé artikulálatlanul, kezeimmel hadonászva, nem törődve azzal, hogy Max mit gondol rólam, de túl gyakran tekingetett hátra a taxiból.

Picture

– Most nem beszélhetek – rázott le és a taxisofőrhöz hajolt. Valamit súgott neki, az bólintott és még jobban a gázra taposott.
Túl gyorsan mentünk, folyamatosan maradt le mögöttünk a többi kocsi, csak az a két fekete autó maradt a nyomunkban. Max hirtelen hátranézett, majd rémülten előre fordult.
– Bukj le! – hallottam a hangját és éreztem, hogy lenyomja a fejem. Az üveg apró darabokra tört mögöttünk.

Picture

Hangos sikítást hallottam, és nem lehettem benne biztos, hogy nem a sajátomat, hiszen teljesen magamon kívül voltam. Amikor felnéztem, láttam, hogy a taxi lesodródik az útról, előttem a vezető tarkójából sötétvörös folyadék szivárgott. VÉR. Szédülni kezdtem, de tudtam, nem ájulhatok el.

Picture

Az autó hirtelen éles kanyart vett, és átszakítva a kerítést a fűre gurult, ahol szerencsére a bokrok lassítottak rajta annyit, hogy a halálosnál jóval kisebb lendülettel csapódjunk neki a közeli fának. Illetve, természetellenesen lassan ütköztünk neki, de nem volt időm ilyen dolgokkal foglalkozni. Átnéztem a másik oldalra, és elhűlve szembesültem vele, hogy Max levegőt kapkodva bámul maga elé.

Picture

Kipréseltem magam a hátsó ülésről, körbenéztem, de a két fekete kocsinak nyoma sem volt. A másik oldalra szaladtam, kinyitottam az ajtót, hogy kiszedjem az orvost, vagy legalább rávegyem, hogy szálljon ki.

Picture

– Max! – kiáltottam a fülébe. – Indulnunk kell! Kérlek!
Megkönnyebbültem, amikor rám nézett, habár még igen kábán, majd mintha szörnyű felismerést tenne, eltorzult az arca, és elkezdett kimászni a járműből.
Körbenéztünk, néhány autós megállt az úton, hogy enyhítse kíváncsiságát, de elég messze, hogy lássanak minket.

Picture

– Arra! – mutatott Max az ellentétes irányba, és futni kezdtünk.
Szerencsénkre éppen Plymouth egyik parkosított területén csapódott be a taxi, így egy időre rejtve voltunk a fák között. Habár egyelőre még nem tudtam, hogy miért kell rejtőznünk és, hogy ki elől, valószínűsítettem, hogy nem a bámészkodó emberek szolgáltatnak okot arra, hogy bujkáljunk.
Lihegve borultunk le az egyik fa tövében. Illetve én lihegtem, Max csak zavart volt, vagy gondterhelt, de elég furcsának éreztem a tekintetét.

Picture

Ahogy leültem fel is álltam, mert úgy éreztem a gyomromnak most lett elege a látottakból. Egyszerűen sok volt. Eddig nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történt. Láttam egy hullát darabokban, fél méterre tőlem lőttek le valakit, majdnem meghaltam, majd pedig egy erdőben bujkáltam gyakorlatilag egy ismeretlennel. Azért, hogy megőrizzem maradék méltóságomat egy bokor mögött adtam ki magamból a reggelim még bennem lévő részét.

Picture

Kimerülten rogytam vissza Max elé, aki meredten bámult maga elé. Legszívesebben én is azt tettem volna, de az adrenalin-szintem még az egekben lehetett. Sóhajtozva néztem végig szakadt ruháimon, amit minden egyes bokor ágaiba sikerült beleakasztanom, ami mellett eljöttem. Az előttem ülő férfi köpenye persze szinte sértetlen volt.

Picture

– Ezt nagyon nem így terveztem – mondta anélkül, hogy egyet is pislogott volna.
– Akkor hogy? – préseltem ki magamból néhány szót, de annyi is nehezemre esett. – Egyáltalán mi volt ez?
– Légy türelmes! Egyelőre jobb, ha nem tudsz semmiről. Hidd el, hogy a te érdekedben titkolózom.

Picture

– De… – kezdtem.
– Semmi de! – vágott közbe. – Gyerünk! Bár úgy tűnik egyelőre futni hagynak. A rendőrség hamarosan itt lesz, és az üldözőink is szépen elbaltázták azzal, hogy lelőtték azt az embert. – Azzal felpattant, és mielőtt feltehettem volna a bennem felmerülő kérdést, már méterekkel előttem volt, én pedig nem tehettem mást, követtem.
Fél perc alatt kiértünk a fák közül és a szomszédos háztömb felé tartottunk. Igyekeztünk minél észrevétlenebbek maradni, így az erdő legszélén maradtunk, de semmi szükség nem volt az óvatosságra, mert senkit sem láttunk az utcán. Valószínűleg azért, mert azon a hétfő délutánon mindenki dolgozott.

Picture

Sorra hagytuk el az épületeket, mígnem megpillantottunk egy házat, ami előtt halomban álltak az újságok, szórólapok, és gaz borította az egész udvart, ami arra utalt, hogy régóta nem jártak ott.

Picture

Max gondosan körülnézett, majd beléptünk a kertbe, és a bejárati ajtóhoz sétáltunk. Nemes egyszerűséggel megfogta a kilincset, majd egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a feltételezésem szerint addig zárt ajtót.

Picture

– Ezt hogy csináltad? – néztem rá nagy szemekkel.
– Majd egyszer megmutatom – vigyorgott, és belépett a házba.

Picture

Mindent vastagon borított a por, a berendezést csupán egyetlen szakadt kanapé, és néhány ócskaság adta. Egyértelmű volt, hogy senki sem lakik ott.

Picture

Felmentünk a lépcsőn és kettéválva végignéztük az összes szobát, és bár én nem tudtam, mit keresünk, csak Max példáját követtem, úgy voltam vele, ő majdcsak talál valamit.
– Erre! – hallottam a hangját az egyik szobából.
Amikor beléptem, láttam, hogy le van nyitva egy lépcső a plafonról, és mivel nem volt sehol, sejtettem, hogy fent lehet.

Picture

A padlás ugyanolyan poros volt, mint a földszint, ha lehet még porosabb. Az orvos, akinek foglalkozásában azért már kételkedtem, egy régi szekrényből vett elő ruhákat, amiket valószínűleg ott felejtettek.

Picture

– Honnan tudtad, hogy…? – itt találunk váltásruhát, akartam kérdezni.
– Szerencsém volt – hangzott a tömör, semmire sem jó válasz.
A kezembe nyomott egy tarka, ősrégi rongyot, aminek a kék alapszíne cseppet sem harmonizált a rózsaszín virágmintával.

Picture

– Vedd fel! Jobb, ha nem mutatkozol ebben – utasított és meg sem várta, míg tiltakozni kezdek, a lépcsőhöz ment egy kupac ruhával a kezében és lesétált.
Egy kis ideig szemeztem még az eszméletlenül csúnya gönccel, de aztán megadtam magam és belebújtam. Éreztem, hogy vagy három számmal nagyobb, mint én vagyok, de sehol sem volt tükör, hogy ellenőrizhessem.

Picture

– Kész vagy már, Hamupipőke? – szólt fel Max türelmetlenül.
– Igen – mondtam duzzogva, de jobbnak láttam nem kötözködni, így lefelé indultam.
Egy pillanatig kételkedtem benne, hogy valóban ő áll előttem. Az orvosi köpenyt fekete ingre, és sötét farmerre cserélte, és kiengedte hosszú, sötét haját. El sem gondolkodtam rajta, magának hogyan talált olyan ruhát.

Picture

Oldalra fordítottam a fejem és azt hiszem még a szám is nyitva maradt, úgy bámultam a létra aljáról koszos gönceimmel a kezemben, de szerencsére nem vette észre, mert éppen a köpenye minél kisebb csomóba való gyűrésével volt elfoglalva, és rég magamhoz tértem, mire rám nézett.
– Ülj le! – mutatott egy fotelre, ami gőzöm sincs, hogy került oda. Azt gondoltam, biztos csak nem vettem észre, mikor bejöttem.

Picture

Közben az összegyűrt köpenyét gondosan bedobálta a szobában álló üres, öreg szekrénybe. Miután befejezte a műveletet, elvette az én ruháim is, és azt is berakta az övéi mellé, majd leült velem szembe a földre.
Elővett egy darab papírt a zsebéből, és felém nyújtotta.

Picture

– Édesanyád írta. – Gyorsan elvettem és olvasni kezdtem. Tényleg anya írása volt.

Drága Marilyn,
Tudom, hogy hirtelen jött ez az egész és sajnálom, hogy azt kellett hinned, meghaltam. Remélem, hogy jól vagy és nem kellett sokáig gyászolnod. Gondolom, a nagyszüleid nem sok vigaszt nyújtanak neked, de te is tudod, hogy nem álltunk egymáshoz közel. Maradj egy darabig otthon, Conor segíteni fog, amiben tud, bízhatsz benne. Ha megkaptad ezt a levelet, akkor már biztosan találkoztatok.

– Conor? Ki az a Conor? – néztem Maxre kérdőn.

Picture

– Ja, bocs. Az igazi nevem Conor Flynn. A Max csak álca volt a kórházban. Mégsem használhattam a valódi személyazonosságom és féltem, hogy esetleg eltévesztenéd. Fontosnak éreztem a színjátékot Betsy előtt.
– Értem – húztam el a szám és folytattam az olvasást.Hamarosan találkozhatunk, és akkor majd elmondom, hogy mi folyik itt, addig pedig csak hidd el, hogy minden szükséges, ami történik. A házban találsz elég pénzt, hogy boldogulj, amíg kell. A rózsaszín-barna sporttáskámban van, ami pedig valahol a szekrényemben. Meg fogod találni, de nem lesz rá sokáig szükség. Egy hónapon belül mindenképpen látnom kell téged, különben talán nem találkozhatunk többé. Légy jó, Marilyn!
Ölel: Édesanyád

Picture

Kicsire hajtogattam a levelet, és zseb, és táska híján a tenyeremben szorongattam. Felnézve Maxre, vagyis Conorra, pedig vettem egy mély lélegzetet és beletörődtem abba, hogy teljesen felfordult az életem.
– Figyelj! Neked most haza kell menned és úgy tenned, mintha mi sem történt volna, rendben? – mondta és közben úgy nézett rám, mintha nem lennék teljesen ép agyilag.
– Rendben – nyögtem, hiszen ennél többre nem voltam képes.
– Ok. Akkor azt mondod a nagyszüleidnek, hogy csak azért hívtak be, mert át akarták adni édesanyád maradék holmiját. Bár nem kaphatnád meg, kivételt tettünk. – Bólintottam.
– Lehet egy kérdésem? – kockáztattam meg kissé magamhoz térve. Sóhajtott, majd igenlően intett.

Picture

– Miből gondolta azt bárki, hogy az a nő tényleg az anyám? – hadartam el a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
– Nem meglepő, de anyád halálát megrendeztük. – Közben rám pillantott, biztos azért, hogy fogom-e az információt. – Valóban nem ütötték el, de úgy intéztük, hogy ne legyenek közvetlen szemtanúk, így csak annyit láttak, hogy egy horpadt kocsi áll egy összeroncsolódott test előtt, ami úgy néz ki, mint anyád.

Picture

– Ez éppen az után történt, hogy elhagyta a munkahelyét, ráadásul sötét is volt. Az iratait előtte elrejtettük a halott nő táskájába és olyan ruhát adtunk rá, amiben Emma aznap volt. A helyszínre érkező zsaruk nem értettek a halottakhoz, a mentős pedig én voltam egy haverommal, így nem tűnt fel senkinek, hogy a hulla nem egészen az, aminek látszik. A kórházban pedig más módszerekhez folyamodtunk, de arról ne akarj tudni – Elmosolyodott.

Picture

Felállt és az ablakhoz ment, hogy az utcát fürkéssze.
– Ki volt az, aki elütötte? – néztem rá, de csak a hátát láttam.
– Egy iszákos, vén bolond, akinek jobb, ha a sitten van, mert különben egyszer tényleg balesetet okoz. Egy kis trükközés kellett, hogy arra járjon, és azt higgye elütött valakit, de, mint mondtam, jobb, ha egyelőre nem ismered az eszközeinket. – Egyszer sem nézett hátra, megnyugtató, vagy gúnyos pillantást küldve felém.
– És ki volt az a nő? – próbálkoztam még egy kérdéssel, de az arckifejezéséről azt olvastam le, hogy nem biztos, hogy válaszol. Vagyis az utolsó mondatának hangsúlya alapján, elképzeltem, hogy ezt olvasnám le, ha nem állt volna nekem háttal.

Picture

– Miért vagy te ilyen kíváncsi? – fordult felém végre. – Ne, inkább ne válaszolj! Sajnos erről még nem tudhatsz, azt hiszem. De majd később mindent elmagyarázunk.

Picture

– Miért beszélsz többes számban? Mi az, hogy elmagyarázunk? Ki még? – érdeklődtem.
– Ne reméld, hogy bármit is elmondok– húzta el a száját, pedig még egy csomó mindenre kíváncsi voltam.
– És egyáltalán miért nem volt egyszerűbb az öngyilkosság? – Nem ezt akartam kérdezni, de hirtelen felrémlett ez a lehetőség.

Picture

– Mert nem volt elég tiszta. Gyanakodtak volna – mondta meglepetten, mintha csodálkozott volna, hogy eszembe juthat ilyesmi.
Ismét felnevetett, és leült velem szemben a földre.
– Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Egyébként azok az emberek, akik minket is üldöztek azért mentek oda, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban meghalt Emma, és persze, remélték, hogy találnak valakit közülünk.
– Komoran nézett rám. – De mielőtt megkérdeznéd, hogy milyen emberek…
– Majd eljön az ideje, hogy válaszolj… – vágtam a szavába gúnyosan.
– Így van – mosolyodott el. – Nem is vagy te olyan hülye, mint ahogy gondoltam.

Picture

Erre inkább nem válaszoltam, csak küldtem felé egy sötét pillantást, majd folytattam a kérdezősködést, de többet nem tudtam kihúzni belőle, ezért elmagyarázta, hogyan jutok haza és lekísért az ajtóig.
A lenyugvó Nap fénye már rózsaszínbe öltöztette az eget, és vele együtt az utcákat is, mintha vidámságával gúnyolódott volna kínjaimon.
– Én itt maradok egy ideig, felmondok a kórházban, lezárok pár dolgot – nézett mereven rám a férfi. – De nehogy ide gyere! – mondta gyorsan, mintha kitalálta volna, hogy mit gondolok. – Majd én kereslek.

Picture

– Mikor?
– Majd. – Az ajkába harapott és úgy láttam azon töpreng, mit mondhatna még, úgy mintha eddig bármi használható információt megtudtam volna.
– Akkor… viszlát, Conor! – köszöntem el, mikor meguntam a csendet, intettem a kezemmel és elindultam.
– Szia – hallottam még, majd magam mögött hagytam a házat.
Teljesen besötétedett, mire elértem a buszmegállót, ahonnan haza tudtam menni, csupán a régi utcalámpák halovány fénye adott némi világot, de közel sem annyit, hogy a mellettem elhaladó kóbor kutya ne hozza rám a szívbajt.

Picture

Kivételesen pedig csak fél percet vártam, míg jött a busz és félholt állapotban fellépve láttam, hogy le is tudok ülni. Hát létezhet nyári nap, mi ennél gyönyörűbb?

Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 5. Egy lány, aki kék törölközőben áll

Picture

– Marilyn! – hallottam egy halk, távoli hangot. – Marilyn! – már hangosabb volt. – Kinyitottam a szemem és nagyapám szürke tekintetével köszönthettem a reggelt.

Picture

– Neked is jó reggelt! – ásítottam gúnyosan és elnyújtóztam az ágyon.
– Hol a csudában voltál tegnap? – Már-már aggodalom bujkált a hangjában.
Néhány másodpercig csak néztem magam elé, de aztán eszembe jutott az elmúlt nap, és távollétem oka, amelyről persze nem beszélhettem.
– A hullaházban – mondtam szenvtelenül és felálltam. – Ezért keltettél fel?

Picture

– Na, de olyan sokáig? – vonta fel a szemöldökét, én közben elkezdtem beágyazni.
– Nem, sétáltam is. Tudod, meghalt az anyám, kell az egyedüllét – világosítottam fel olyan gúnyos hangon, amilyenre csak képes voltam.

Picture

Nem szólt semmit csak megrázta a fejét, és kiment. Meg sem kérdezte, miért kellett bemennem.
Én még néhány percig csak álltam az újonnan bevetett ágyam mellett, rózsaszín pizsamában és azon tűnődtem, hogy mi a reggeli teendők következő lépése.

Picture

Aztán bevillant, hogy tegnap csak ledobtam azt a kék göncöt, amit Conor adott és fürdés nélkül feküdtem le. Hogy eszembe jutott, kezdtem érezni magamon a megszáradt izzadságot és a bőrömet irritáló port, így úgy döntöttem, lezuhanyozom.

Picture

Mikor kiléptem a tus alól, zajt hallottam a szomszéd szobából, ami határozottan az enyém volt, és én pedig határozottan nem voltam bent. Magamra tekertem egy törölközőt és vizes talppal kiléptem a fürdőből. Továbbra is úgy véltem, onnan szűrődnek ki a hangok.

Picture

Elképzelni sem tudtam, hogy ki, vagy mi lehet, hiszen nagyapáék elvileg lent voltak, nem jöhetett be senki, ők meg nem hiszem, hogy csak úgy betörnének az engedélyem nélkül.

Picture

Tévednem kellett. Mikor belestem, láttam, hogy nagymama éppen a szekrényemet dúlja fel, Ophelia néni pedig az íróasztalomon lévő füzeteket lapozza át, majd a földre szórja őket.
– Ti meg mit csináltok? – kérdeztem a kelleténél hangosabban és elborzadva figyeltem, ahogy semmivé lesz a nemrég helyreállított rend.
Mindketten rám néztek, egy pillanatra lefagytak, nagyi még a szekrényajtót is becsapta, de aztán öntudatosan folytatták tovább a kutatást, mintha ott sem lennék. Végül a nagynéném felemelte a tekintetét és megszólalt:

Picture

– Aggódunk, hogy összeroppantál anyád halála miatt, és esetleg droghoz nyúltál. Muszáj megbizonyosodnunk arról, hogy nem.
Nagy szemekkel bámultam rájuk, elgondolkodtam, hogy sírjak vagy nevessek. Persze, elég ziláltam nézhettem ki, mikor nagyapa meglátott reggel. <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>De, hogy ÉN droghoz?
Nyeltem egyet, majd a röhögéstől fulladozva visszamentem a fürdőbe és bezuhantam a sarokba.

Picture

Persze nem jókedvemben kacarásztam, így végül könnyekbe is fulladt a hirtelen jött nevethetnék. Belegondoltam abba, hogy az is előfordulhat, hogy nekem azokkal kell élnem még hónapokig. Borsózott a hátam, pedig sejtettem, hogy ez még csak ízelítő, de el is hessegettem a képet, miszerint velük lakok majd, hiszen már rég elhatároztam, hogy Plymouthban maradok.
Ne essék félreértés, a nagyszüleim és Ophelia tényleg jó fejek, bírom őket. Egy vagy két percig és úgy, hogy nem nyűgként tekintenek rám, mint minden alkalommal, mikor gondoskodniuk kellett rólam.

Picture

Kopogtak a fürdő ajtaján, és a válaszom meg sem várva belépett nagyapa. Közelebb jött, de látszott rajta, feszélyezni a kép, ahogyan unokája egy szál törölközőben kuporog a sötét sarokban könnyekkel áztatott szemmel és nem csak azért, mert esetleg sajnál. Én pedig szörnyen kiszolgáltatva éreztem magam.
– Hidd el, hogy szükség van erre. A te érdekedben – törte meg a már-már kínossá váló csendet, de közben nem nézett rám.

Picture

Nem szóltam, csak összeszorított foggal bámultam rá dühösen, de nem láthatta az arcom a félhomályban, ami ablak híján és a fel nem kapcsolt világítás miatt elárasztotta a szobát. Ráadásul az egyszínű falat érdekesebbnek találta nálam.
– Nem tudom… –, hogy honnan tudjátok azt, hogy mi jó nekem – akartam mondani, de meggondoltam magam. Nem akartam még több feszültséget. – Mindegy.
– Aggódunk érted, szeretnénk, ha eljönnél velünk haza. – Nem vártam, hogy ezt valaha megkérdezik tőlem. Elkerekedtek a szemeim a sötétben, és gyorsabban kezdtem venni a levegőt.

Picture

– Soha! – ráztam a fejem dühösen, még egy kicsit fel is emelkedtem. Hosszú csend következett, visszazuhantam és csak ültem és bámultam a padlót.
– Gondold meg! – mondta végül. – A temetés utáni nap indulunk, szombaton. Ha úgy döntesz, hogy jössz, akkor gyámságunk alá veszünk, de ha nem, akkor idős korukra és tehetetlenségünkre támaszkodva elutasítjuk. Akkor nagy valószínűséggel Opheliához kerülsz. – Ezzel kiment és majdhogynem becsapta az ajtót.

Picture

Abban a pillanatban tört össze eddig olyannyira őrzött rózsaszín világom. Az elmúlt pár nap emlékképei villantak át az agyamon. Amikor hittem, hogy anyám meghalt. A hulla látványa. A férfi, aki kiesett az ablakon. Üldöztek minket. A taxisofőr vérben úszó tarkója. A karambol. Az erdőben menekülés. A kiszolgáltatottság. Legrosszabb rémálmaim elevenedtek meg hirtelen. Nem értettem, hogy voltam képes eddig elviselni mindezt, hiszen egyenként is sok lett volna, én mégis csak most borultam ki. Amikor az én sorsom fordult volna rosszabbra. Felfordult a gyomron saját önzőségemtől.

Picture

Aztán eszembe jutott Conor, aki szinte embertelenül könnyedén vett mindent. Nem borult ki, mintha meg sem rázta volna, ami történt, vagy csak mesterien leplezte. Vele szemben én meg még mindig a fürdőben kuporogtam, és úgy érezem magam, mintha egy hullámvasútban ülnék, ami éppen akkor állt meg, amikor fejjel lefelé lógok a semmibe.

Picture

Hallottam, ahogy nagyi és Ophelia lemennek a lépcsőn és beszélgetnek, de nem értettem, miről. Végre felkeltem és tegnap óta először belenéztem a tükörbe. Felkapcsoltam a villanyt és egy meggyötört arcot láttam, ami kicsit sem hasonlított az enyémre.

Picture

Már nem csodálkoztam, hogy nagyiék azt hiszik, drogozok. Csak fájt, hogy olyannyira nem ismernek. Soha nem nyúlnék kábítószerekhez. De honnan is ismertek volna?
Visszamentem a szobámba, meg akartam nézni az időt, de az ébresztőórám valószínűleg még mindig a földön feküdt darabokban valami alatt, ahogy immár a ruháim, a könyveim, az ágyneműm és a plüssállataim, amik még gyerekkoromból maradtak meg. Nagyon alapos munkát végeztek, némelyik macinak még a fejét is leszedték.

Picture

Túrtam magamnak tiszta ruhát az egyik kupacból, egy sötétkék farmert és egy narancssárga felsőt, hogy valami színt csempésszek sötét életembe.
Hirtelen megszólalt a telefonom. Majdnem infarktust kaptam, pedig már megszokhattam volna azt a számot, amit csengőhangként használtam.

Picture

Előkerestem a kis készüléket az egyik könyvkupac alól és felvettem. Fanny volt.
– Te meg hová tűntél el? – kérdezte köszönés nélkül. – Nem válaszolsz az e-mailjeimre, már vagy tízszer hívtalak, hívtam anyukádat is, az otthoni telefonotokat is, azt egyszer felvette valami nő és azt mondta nem vagy otthon, kérdeztem akkor hol vagy és azt mondta, nem tudja.

Picture

– Bocs…csak… – eltűnődtem megmondjam-e neki. – Anya meghalt. – Hallottam a vonal másik végén a döbbent, nehéz lélegzetvételt.
– Átmegyek – mondta és lerakta a telefont.

Picture

Elgondolkodtam azon, hogy összepakoljak-e vagy hagyjak szanaszét mindent, és akkor elmesélhetem, hogy milyen idióták a nagyszüleim. Szemeztem egy darabig a felborított fotelemmel, de aztán odamentem és felállítottam. A plüssállatokat az ágyneműtartóba tettem, a ruháimat meg visszagyűrtem a szekrénybe. A macifejeket kidobáltam a testükkel együtt a folyosóra, a könyveimet meg visszapakoltam a polcra.

Picture

Éppen szemeteszsákért indultam le, amikor csengettek. Az ajtóhoz rohantam, noha azért, hogy beengedjem legjobb barátnőmet, keresztülhúzták a számításaimat.

Picture

Egy ismeretlen lány állt az ajtóban rövid, fekete szoknyában, fűzőben és hosszúszárú bakancsban. Rám emelte sápadt, talán szándékosan fehérített tekintetét, és megpillanthattam aranybarna szemeit vastagon felkent tuskeretben. Vérvörösre rúzsozott száját meleg mosolyra húzta. Szinte megijedtem tőle.

Picture

– Szia – mondta mély, zengő hangon. – A nevem Missy. Most költöztünk ide a szomszédba, ha gondolod, majd egyszer gyere át.
– Öhm… Köszi – viszonoztam a mosolyt, de azt hiszem látszott rajtam, hogy nem tudok mit kezdeni a kinézetével.
– Szóra sem érdemes. – vigyorgott még mindig a gót lány, amitől csak még félelmetesebben nézett ki. – Csak ennyit akartam. Viszlát! – Azzal hátradobta hosszú, sötétbarna haját és visszament a házukhoz.

Picture

Egy darabig bámultam utána, eszembe jutott, hogy nem mutatkoztam be, de aztán megláttam Fannyt, aki éppen akkor fordult be a sarkon, így szinte ki is ment a fejemből az iménti szokatlan jelenség. Elindultam hát barátném felé, ő sietve közeledett.

Picture

– Nyugi! – kiáltotta, mikor már egész közel volt. – Erős vagy. Túl fogod élni. Meg tudod csinálni – rizsázta az egyik könyvéből az agykontrollos szöveget és közben nagy levegőket vett.
– Jól vagyok – nyugtattam meg, hiszen úgy tűnt, neki inkább szüksége van a kedves szavakra. Néhány másodpercnyi néma csend után pedig elindultunk a ház felé.
Nem is szólt hozzám többet, csak némán fürkészte az arcom. Amikor meglátta, hogy észreveszem, hogy néz, elkapta a tekintetét. Így vonultunk fel a lépcsőn.

Picture

– Mit csináltál itt? – fordult felém nagy szemekkel, amikor meglátta a macidarabokat a földön.
– Nem én csináltam – néztem vissza az ajtóból. – Itt vannak a nagyszüleim, és a fejükbe vették, hogy drogozok. Felfordították a szobám, de már viszonylag rend van.

Picture

Olyan fejet vágott, mint amilyet én produkálhattam, mikor nagymamám megvádolta azzal, hogy szedek valamit. Talán ő is azon tűnődött, sírjon, vagy nevessen, de semmit sem tett, csak bement a szobámba, leült a kanapéra, és várta, hogy előadjam neki, miért is nem jelentkeztem napokig.

Picture

Nem mondtam el neki az igazat.