Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 1. Tizenhat nem fogadott hívás

– Anya! Hová tetted a farmerom? – kiáltottam le az emeletről a normálisnál jóval magasabb hangerővel, hiszen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azon tényt, hogy a buszom hamarosan indult, nekem pedig rajta kellett lennem.

A bennem kavargó kellemetlen, bár anyám számára bizonyosan ismeretlen gondolatok ellenére sem jött válasz.
– Anyaaaaaaa! – Az egész ház zengett második próbálkozásomtól, azonban továbbra is eredménytelen maradt a kiáltozás.

Gondosan elkészített frizurával és sminkkel, kedvenc rózsaszín toppomban, és egy hozzá egyáltalán nem illő, csíkos pizsamaalsóban trappoltam le a lépcsőn, hogy egy szem szülőm keresésére induljak, hiszen már nem csupán a farmerom nemléte okozott aggodalmat számomra.
Ahogy leértem, beláttam a szinte sosem látogatott, ezáltal természetellenesen tisztának mondható konyhát, és a nappalit, de ott sem volt egy darab anya sem.

Talán még alszik? – tűnődtem, mert bár 10.02 volt, éjszakázott a munkahelyén, így nem alaptalanul fordult meg a fejemben, hogy esetleg még képtelen volt kikelni az ágyból. Egy pubot üzemeltetett a belvárosban, ami egészen felkapott helynek számított, de én nem szerettem, főleg a bagótól, és alkoholtól bűzlő társaság miatt.
Már régen el kellett volna indulnom, ebből kifolyólag kapkodtam össze-vissza, de azért még belestem a hálószobájába, azonban az is üresen állt. Benyitottam a fürdőbe, felszaladtam, hogy ellenőrizzem az emeleti zuhanyzót, valamint a vendég- és dolgozószobát, de mintha csak a föld nyelte volna el. Pedig elég meggyőzően állította előző este, hogy otthon lesz.

Gondolatfüzéremet az elém táruló egyik falióra szakította ketté, és el is űzött minden ötletet és aggodalmat, hiszen hírül adta, hogy már úton kellene lennem.
Berontottam hát a szobámba, és kidobáltam a szekrényem, hátha találok egy normális nadrágot. Imáim meghallgattattak, kezembe akadt egy régi, szürke sort, amiről azt gondoltam, hogy már régen kihíztam, de végül kiderült, hogy mégsem.

Gyors kinézet-ellenőrzés után lerohantam, belebújtam a csizmámba, amit a meleg ellenére kizárólag divatból hordtam, és reméltem, hogy nem késem le a buszom.

Lágy nyári szellő simított végig bőrömön, ahogy átléptem a küszöböt, és meg mernék rá esküdni, hogy még a madarak is csicseregtek, hogy még idillibbé tegyék a délelőttöt, azonban érthető okokból eszemben sem volt elmerengeni effajta csodákon.
Rekordidő alatt elértem a megálló melletti kereszteződést, ahonnan láttam, hogy a 61-es már ott van.

Futni kezdtem, de magassarkúban nem volt könnyű, ráadásul a kistáskám folyamatosan az oldalamnak ütődött, mintha szándékosan akarná akadályozni, hogy elérjem a járművet, amin már vártak.
Szerencsémre szombat volt, a szombat pedig egyenlőnek számított a kedves buszsofőr bácsival, aki látta, hogy nagyon igyekszem, így nem csukta be az ajtót, hanem megvárt. Még kapkodtam a levegőt, amikor felmásztam a lépcsőn, és kellett néhány másodperc, míg magamhoz tértem. El kéne kezdenem sportolni.

Nyomban megpillantottam legjobb barátnőmet, ahogy bőszen integet nekem, és felé indultam.
– Időzíteni tudni kell! – vágtam oda félvállról, magyarázkodás helyett, amikor mellé értem, mert nyilván tanúja volt a loholásomnak. Persze feleslegesen, hiszen megszokta már, hogy mindig késésben vagyok.
– Kár, hogy te nem tudsz – nevetett, és úgy nézett rám, mintha narancssárga harisnya lett volna rajtam rózsaszín szoknyával – Szörnyen nézel ki.
Lehuppantam mellé és elővettem a kézitükrömet. Ki voltam pirulva, mézszőke, fél órával azelőtt beállított hajam ziláltan hullott a vállamra.

– Úristen, hogy áll a hajam! – húztam el a szám, és fésű után kezdtem kutatni a táskámban.
– Elég pocsék – sóhajtott Fanny rejtett gúnnyal, mert ő persze kifogástalanul nézett ki, mint mindig.

Minden alkalommal kételkedtem, mikor megcsodáltam eszményi állapotú tincseit, hogyha összekócolnám, tönkremennének. Természetesen sminkje is tökéletesen passzolt sötétrózsaszín ruhájához. Igen, azt hiszem, mindig is irigy voltam rá.
Azért mire leszálltunk, már én is tűrhető állapotba hoztam magam, amit barátném mosolyogva nyugtázott, bár igazából sosem zavarta, ha esetleg úgy kellett mellettem megjelennie, hogy egy zombi is megirigyelte volna sebtében összeállított fejemet.

Ujjaimat használva fésűnek még egy elkeseredett kísérletet tettem hajam helyreállítására, ahogy lassan a bevásárlóközpont felé lépkedtünk, ahová egyébként jöttünk, hogy ruhát vegyünk, mert két hét múlva volt esedékes Fanny barátjának, Jonathannak a tizennyolcadik születésnapja. Olyan partit szervezett neki, amit állítása szerint még százévesen is emlegetni fogunk. Természetesen napokra pontosan be voltak osztva a teendők, és éppen akkorra esett a vásárlás.
Miután táskáinkat leraktuk a csomagmegőrzőben, elindulhattunk kis shopping körutunkra, amitől már a kezdet kezdetén viszolyogtam.

Ugyanis a látszat ellenére gyűlöltem. Bár imádtam a szép ruhákat, és igyekeztem adni magamra, egyszerűen ki nem állhattam a próbálgatással járó vesződést. Velem ellentétben persze a mellettem sétáló lány minden egyes göncöt fel akart venni, akkor is, ha nem volt pénze megvenni, csak hogy tudja, hogy áll neki.
Szerencsére megértette eredendő viszolygásom a folyamatos öltözködéstől és vetkőzéstől, és persze kellőképpen ki is használta azt. Én voltam az, aki mindig kicserélte a méretet, ha véletlenül rosszat vitt be…

Ezáltal ő mindig egy halom ruhával tért haza, én meg örültem, ha vettem egy-két pólót. Most azonban nem tudtam mást csinálni, próbáltam, hiszen valóban szükségem volt valami partira menős öltözékre, mivel nem akartam elrontani gyermekkori pajtásnőm jókedvét.
Mázlimra az első üzletben találtam egy csini estélyit, ami minden szempontból megfelelt, így nem kellett sokat vesződnöm.

Viszont Fanny körülbelül tizennyolc üzletet próbált végig, és nekem meg kellett várnom.
– Behoznál ebből inkább egy tízest? – szakította meg a révedezésem, miközben az egyik boltban vártam a fülke előtt, immár sokadszorra téve el a telefonom, mivel mániám volt lenémítani vásárláskor és drága jó anyám a tizenegyedik visszahívós SMS-re sem válaszolt. Nem volt egyedi eset persze, elég gyakran előfordult, hogy eltűnt egy napra, vagy kettőre, én mégis minden alkalommal próbálkoztam.

– Talán a nyolcas már szűk? – szóltam vissza vigyorogva, mert szörnyen érzékeny volt a ruhaméretére, pedig mindenki szerint neki volt a legjobb alakja az iskolában.
– Ne szórakozz! Biztos csak elméretezték – védekezett, de én már a fogasoknál tartottam, hogy kiválasszam a nagyobb méretet.

– Nincs! – kiáltottam át az üzleten a próbafülke felé. Néhányan gonoszul néztek rám, de nem nagyon foglalkoztam velük. Visszasétáltam és csendesebben is közöltem a szörnyű tényt. – Sajnos nem találtam. Tizenkettes? – kockáztattam meg és közben mosolyt csalt az arcomra, ahogy Fanny tekintetén dühödt ráncok kezdtek gyűlni.
– Marilyn Meyer! – Merthogy ez volt a nevem – Inkább fogd be!

Percek múlva már ki is lépett a fülkéből és bosszúsan bámult.
– Menjünk tovább! – szólt tettetett lelkesedéssel, én meg beletörődötten lépkedtem utána.

Nos, nem talált ruhát háromemeletnyi üzletben sem és elvesztegettünk egy napot a semmire. Nem volt éppen eredményes szombatnak mondható az akkori, részéről persze, mert én köszöntem jól megvoltam a halványlila kisestélyimmel.
Persze a 18.03-as buszt éppen lekéstük, így húsz percet ülhettünk a megállóban.

– Most elpocsékoltam egy teljes napot! Teljesen felbomlott a szervezésem! Át kell ütemeznem mindent! – fakadt ki Fanny rózsaszín pónis határidőnaplóját szorongatva.
– Katasztrófa – motyogtam érdektelenül a fejemet rázva.
– Úgy látom, téged nem igazán érdekel ez az egész! – rivallt rám teljesen alaptalanul, hiszen nagyon is érdekelt… Azt az érdekeltségi szintet persze meg sem közelítette, mint amilyet ő mutatott a téma iránt, de nem voltam teljesen közömbös!

– De érdekel! – rántottam meg jobban a fejem. Na, nem nagyon, mert ahhoz azért fáradt voltam. – Csak, ha mondjuk a bőrnemtudoménmitcsináló masszásod nem töltene ki egy egész napot a programban, akkor nyerhetnél el csomó időt!
– Muszáj neked mindig kötözködni? – mordult rám, pedig igazán megérthette volna, hogy olyan állapotban képtelen vagyok társalogni. – Az a nap azért van, hogy levezessek minden feszültséget, amit a szervezés okoz, akkor nem idegeskedhetek.
A hátralevő időt szótlanul töltöttük, mert mindketten majd’ összeestünk a kimerültségtől. Szerencse, hogy ültünk. Amikor pedig megérkezett a busz, felvánszorogtunk és láttuk, hogy állhatunk, mert mindenki éppen akkor akart hazamenni.

Mikor elköszöntem Fannytól, és leszálltam a szokott megállóban már hét óra volt, viszont a nyárnak köszönhetően a napsugarak még kitartottak, hogy fénnyel árasszák el az utcákat, de már hosszú, éles árnyékot vetettek a lámpaoszlopok és az elvétve álló fák.
Még mindig otthonos melegséggel töltött el minden alkalom, amikor befordultam az utcánkba, és megpillantottam a házat, amelyben felnőttem. Bár semmivel sem tűnt ki az átlagos épületek közül, nekem mégis a legszebb volt.

Ránéztem a telefonomra – 16 nem fogadott hívás – olvastam le a kijelzőről. – Ez azóta, mióta feladtam, hogy anya visszahív? – gondoltam magamban, hiszen nemrég még a kijelzőt bámultam, de aztán láttam, hogy az utóbbi fél órában érkeztek. Mind egy ismeretlen számhoz tartozott, nyilván még véletlenül sem egyetlen élő szülőmhöz, de nem volt pénz a kártyámon, így nem hívtam vissza. Gondoltam csak megpróbálja tizenhetedszerre is.

Ahogy beléptem a házba, tudtam, hogy anya hazaért, mert őszinte meglepetésemre sülő hús illata áradt a konyhából. Elindultam hát arra.

– Hahó! Megjöttem – kiáltottam jó hangosan, mert valószínűsítettem, hogy különben nem hallaná a sercegéstől.
Nem azt találtam, akit vártam. Még csak véletlenül sem anya készített vacsorát, hanem a nagymamám állt a tűzhelynél, míg nagyapa és anya húga az asztalnál ült. Mikor észrevettek, mindhárman szánalommal néztek rám.

Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.