Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 7. Álmosoly

– Nem megyek sehova! – kiáltottam a szobámból a temetés napjának délutánján, a zárt ajtó mögül nagyapának. – Itt maradok és kész! Nem fogok veletek lakni! – Közben elképzeltem magam kívülről, és arra jutottam, hogy leginkább egy óvodásra hasonlíthatok, aki artikulálatlanul kiabál, mert nem mehet el a vidámparkba.

– Marilyn, térj észhez! Nem fogod tudni fizetni a számlákat, nem lesz miből bevásárolni, mi nem tudunk addig támogatni, és csak ha 18 évesen kapod meg anyád pénzét. – Hiába próbálkozott, túl makacs voltam, hogy hallgassak az észérvekre.
– Addig már csak három hónap van! – üvöltöttem a küszöb elől ökölbeszorított kézzel, még toporzékoltam is. – Ki fogom bírni! – Hallottam egy mély, lemondó sóhajtást kintről.

– Nem fogják megengedni, hogy itt maradj. Velünk kell jönnöd. Ha akarod, Opheliáékhoz is költözhetsz. Te döntöd el, de nem maradhatsz itt – hatástalan hatásszünetet tartott. – Holnapig maradunk, addig pakolj össze!

Erre már nem válaszoltam, duzzogva borultam az ágyamra és mérhetetlen haragot éreztem. Na, nemcsak a nagyszüleim iránt, hanem anyám iránt is. Nem fogtam fel, hogy hagyhatott így itt, amikor biztosan tudta, szenvedni fogok.

Csak hasaltam az ágyon és tűnődtem, mit tegyek. Nem volt ötletem, muszáj volt elmennem északra nagyiékkal, csak nem tudtam, hogy talál meg Conor, aki elvileg segíthetne nekem, és a barátaimtól is el kellett búcsúznom, habár jelen körülmények között talán ez volt az utolsó dolog, amire gondolni tudtam. Anya titkára vágytam mindennél jobban. Maradnom kellett.

Felkeltem, és a földszintre indultam egy újabb hangosnak ígérkező beszélgetésre, de a lépcső tetején hirtelen megtorpantam. Rá kellett ébrednem, hogy semmire sem fogok menni szép szavakkal, bociszemekkel és gyermeteg jelenetekkel. El kellett szöknöm.

Visszarohantam a szobámba, lerángattam a bőröndöm a szekrény tetejéről, és pakolni kezdtem. Minden olyan ruhát beleraktam, amit nem szándékoztam többet felvenni, például, amiket nagyiéktól kaptam.

Belső harcokat vívtam, nem volt szívem kedvenc darabjaim veszni hagyni, ha esetleg nem térnék vissza, s realizáltam mindent azzal, hogy gyanús lenne a túl kevés holmi, újabb táskák keresésére indultam. Anya említett egyet a levélben, amit Conortól kaptam.

Elszorult a szívem, ahogy átléptem szobája küszöbét. Semmi sem változott azóta, mióta elment. Az ágya be volt vetve, a függönyök széthúzva, még a pólója is a széken várt arra, hogy egyszer felvegyék. Egy pillanatra álltam csak meg végignézni a szobán, talán utoljára, majd a szekrényhez indultam, amiben a keresett táskát sejtettem.

Székre kellett állnom eléréséhez, de végül megleltem egy rózsaszín és barna mintás, minden tekintetben édesanyám ízlését tükröző csúnyaságot.

A szobámba siettem szerzeményemmel, majd az ágyra dobva kinyitottam, és egy fekete bőröndöt találtam benne, amelyben valóban lehetett akkora összeg, amivel elég sokáig boldogultam volna. Meg sem kérdeztem magamtól, honnan szerezhetett annyi pénzt.

Végül az egészet visszaraktam, és a kedvenc ruháimat a tetejére gyűrtem alsóneműkkel és meleg holmikkal együtt, hiszen csak ezt szándékoztam magammal vinni.
Valaki kopogott. Összerándultam a hangra, és körbenéztem, nem hagytam-e valami gyanúsat elöl.
– Ki az? – kérdeztem sietve, közben hirtelen felindulásból, teljesen céltalanul bevágtam a kanapé mögé a táskát.

– Én vagyok – lépett be nagyapa. A hangja furcsán komor volt. – Most már úgy érzem, hogy muszáj komolyan beszélnünk, mert nem tűröm tovább, hogy így viselkedj.
– Ülj le! – kínáltam hellyel megjátszott bájjal. Leült, én pedig felvont szemöldökkel foglaltam helyet vele szemben az ágyamon.

– Figyelj, tisztázzunk valamit! – mondta komoran. Én pedig elfordítottam a fejem, a kezeim a térdeim közé helyeztem, és tettetett lelkesedéssel néztem a szemébe. Láttam, hogy feszélyezi, de nem minősítette gúnynak. – Tudom, hogy itt akarsz maradni, mert ideköt az életed. Ugyanakkor be kéne látnod azt, hogy te most egyáltalán nem vagy abban a helyzetben, hogy nyafogj. – Pislantottam kettőt, összeszorítottam a szám és alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam.
– Értem.

– Akár mi nagyanyáddal, akár Ophelia a gyámsága alá vesz, fel kell fognod, hogy te csak terhet jelentesz számunkra. Ennek ellenére fogadnánk be, te pedig itt hisztizel. – Látszott rajta, hogy más reakciót várt. Nem számított arra, hogy nem kezdek kiabálni, így nem úgy hatott a mondandója, ahogy azt valószínűleg tervezte.
– Köszönöm – válaszoltam kicsit sem odaillően, de meg akartam lepni. Furcsán nézett rám, majd megakadt a szeme a táskákon, amiket a szekrény előtt hagytam.

– Ja, hogy már össze is csomagoltál? – Bólintottam összeszorított szájjal. – És, hogy döntöttél? – kérdezte óvatosan.
– Veletek megyek – jelentettem ki ünnepélyesen. Most rajta volt a sor, hogy bólintson.
– Akkor… Jó éjt! – mondta végül, pedig még hat óra sem volt.
– Jó éjt! – Addig maradtam vigyorral az arcomon ülve, amíg be nem csukódott az ajtó.

El kellett hitetnem vele, hogy stabil vagyok, és nem fogok eltűnni, mire visszaindulnak. Csak reméltem, hogy sikerült.