Simnovella kategória bejegyzései

Az egyszarvú titka – Írta: Kicuu

Sadie Cameron vagyok, egy 12 éves, hatodik osztályos kislány. A helyi általános iskolába járok, és nagyon szeretem az unikornis lovakat. A szobám fala tele van egyszarvúakkal, éppen ezért minden vágyam az, hogy láthassak egy igazit is.

A szüleim és a bátyám csak nevetnek, de hallom, amikor azt suttogják „Ez lehetetlen!” vagy „Unikornisok nem léteznek!” vagy a képembe ordítják „Nőj már fel végre, Sadie!”

Ez utóbbit a bátyám, Zach szokta mondani. Ő egy éretlen tinédzser, nagyon önző és biztosra veszem, hogy utál engem. Nem is sajnálná, ha eltűnnék, sőt még kifejezetten örülne is a dolognak… legalábbis ezt állítja.

Anyukámnak rosszul esik a sok vita köztünk. Sokszor arra panaszkodik, hogy fáj a feje, de az utóbbi időben már ki sem kel az ágyból, csak ha hánynia kell. Apa azt mondja, ha ez így megy tovább, akkor kórházba kerül vagy rosszabb…

Egyik nap:
– Szia, anya, elmentünk a suliba! – köszöntem el anyától.
– Adjatok egy puszit! – kiáltotta a szobából.

– Aj, miért kell ezt?! Nem vagyok már dedós! – pufogott Zach, de ettől függetlenül mégis adott egy gyors puszit anyu arcára. Én is így tettem, majd hozzáfűztem:
– Zach túlérettnek gondolja magát.
– Pedig még ő is gyerek – nevetett anya.
– Hahaha, de mégis felnőttebb vagyok, mint ez a kis taknyos, aki hisz a mesékben! – kiabálta a bátyám.

– Ez nem mese! Többen is látni vélték és létezik. Tudom! – makacskodtam.
– Mit tudsz te?! Semmit! Agyatlan!
– Jaj, gyerekek ne veszekedjetek, kérlek! Rossz ezt látni. Szeressétek egymást inkább. A szeretet gyógyító e-re-jű… – de alig tudta végig mondani ezt a szót, mert köhögni kezdett.

– Jól van, mára elég lesz. Siessetek a suliba! – és ezzel már tolt is ki minket apa az ajtón.

A nap elég unalmasan telt. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Hallottam, hogy a bátyám és apa az ebédlőben ülnek és beszélgetnek.
– Anyád állapota egyre rosszabb. Az orvos szerint meg fog halni.
– Az nem lehet… – suttogta Zach. A hír hallatán el kezdtek folyni a könnyeim.
– Ez igaz, apa? – léptem oda hozzájuk.
– Sadie, kislányom… – de nem tudott mit mondani. Nem is kellett.

– Ez a te hibád, Zach! – üvöltöttem vörös fejjel.
– Az enyém? Már miért volna az enyém?! – ugrott fel a helyéről a bátyám.
– Mert folyamatosan bántottad és undokul viselkedtél vele, sőt mindenkivel ebben a házban!

– Te is ugyanúgy ártottál neki a szavaiddal! Abba betegedett bele, hogy még mindig gyerekes dolgokban hiszel! Olyanokban, amik soha nem is léteztek! Nőj fel végre!

Elég volt gyerekek! Ez nem segít! – kiáltotta apa.
Te nem is szereted anyát! Engem is csak folyton bántasz, pedig igyekszem jó testvérként viselkedni, de ezt te észre sem veszed. Utállak! – és kirohantam az ajtón.

Futottam és futottam, de semmit sem láttam a könnyeimtől, sőt már eléggé kezdett sötétedni. Egy erdőben találtam magamat. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék haza… Haza?  Dehogy akarok én hazamenni! Otthon Zach csak jól letaknyosozna, apa veszekedne rám, anya pedig… anya pedig meghalna.

Valami tisztásra kellene kijutnom, mert az erdő veszélyes éjszaka. Még mindig szipogtam, de a sírás elmúlt.  Fázok. Nagyon fázok.

Hirtelen valami fényességre lettem figyelmes. Követtem a fény útját, ami egy folyóhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fény forrása egy egyszarvú ló volt. Gyönyörű szép, fehér szőre és sörénye volt. Büszkén állt, igazi nemes állat: nagy és hatalmas. A fején ott díszelgett a varázslatos szarva. Alig hittem a szememnek.

Az állat éppen ivott. Talán észre sem vett. Hátha le tudom fotózni, akkor végre lenne valódi bizonyítékom. Jaj, ne! Nincs nálam a telefonom, viszont a zsebemben vagy egy kis répa.
Próbáltam közeledni felé óvatosan, akkor talán nem ijesztem el. Legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét és rám nézett. Megálltam egy pillanatra, majd még lassabban haladtam felé. Végül pedig kinyújtottam a kezemben lévő répát és odaadtam neki, amit rögtön meg is evett.

– Te vagy Sadie Cameron? – hallottam egy hangot. Ki beszél? És honnan tudja a nevemet? De csendben maradtam, nehogy a hangom megrémítse az unikornist.
– Azt kérdeztem: te vagy Sadie Cameron?
– Te tudsz beszélni? – kérdeztem halkan.
– Igen, tudok. Keveset tudsz még rólunk kislány – válaszolta.
– Rólunk? Többen is vagytok?

– Na, előbb én kérdeztem. Sadie Cameronhoz van szerencsém?
– Igen, én vagyok az.
– Az anyukád halálos beteg, igaz?
– I-igen – ezt nehezemre esett kimondani, de szembe kell nézni a tényekkel és fel kell nőni.
– Szeretnél rajta segíteni? – lehajtotta a fejét és legelészni kezdett.

– Meg tudod gyógyítani anyát? – elég közel kerültem hozzá, de ő hátrébb ment.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést.
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Te egy jó lelkű lány vagy. Ezért segítek neked. Ahhoz, hogy megmentsd édesanyád életét, valaki más élete szükséges.
– Szóval áldozzak fel valakit. De így is úgy is meghal valaki. Ez nem jó! Nincs más módszer? – akadtam ki rá.

– Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha jobban belegondolsz: senkihez sem szólt egy unikornis, pláne nem akart neki segíteni. Szándékosan kerüljük az embereket, mert gonoszak és ideje lenne ennek véget vetni! – sétált el mellettem.
– Holnap este éjfélkor gyere el ide és mondd ki az illető nevét! De jól gondold meg, kit áldozol fel! – és azzal eltűnt. Fel sem fogtam a hallottakat, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.

– Sadie, kislányom. Csakhogy megvagy, már úgy aggódtunk – ölelt át apu.
– A magad nevében beszélj – és Zach is megjelent és cseppet sem lett kedvesebb. Úgy látszik, tényleg örülne, ha eltűnnék.
– Menjünk haza, apa – mondtam észre sem véve a bátyámat, aki meglepődött azon, hogy nem vágtam neki vissza.

Másnap folyamatosan gondolkodtam, hogy kit kéne anya életéért cserébe feláldozni. Olvastam újságokat, néztem a híradót, mert először az volt a tervem, hogy valami bűnözőt kellene, aki gonosz és nem baj, ha többet már nincs. Aztán ezt az ötletet elvettettem, mert a bűnözőknek is vannak családtagjaik, akik szomorúak lennének a halála miatt.

– Engedj ide, takonypóc, nincs a tévében most mese – ugrott a bátyám a kanapéra.
– Ne most Zach! Fontos dolgom van – mondtam neki.
– Jaj, mi az? Nézni, ahogy az egyszarvúk ugrálnak a réten? Te kis dedós – egésznap oda se figyeltem a bántásaira, de ezt most valahogy nem hagyhattam.

– Nem vagyok dedós! Hagyj békén! Fontos dolgom van. Életbevágóan fontos. Életekről van szó.
– Blablabla persze.
– Anyának segítek! Nem fog meghalni! – kiáltottam neki.
– Nőj már fel végre! Anya meg fog halni és ezen nem a mesenézés fog változtatni! Menj már innen! – ellenkezett a bátyám.

– Igenis ez nagyon fontos dolog! Még szerencse, hogy nem rád bízták! – könnyekkel küszködve feleltem, ezt nem hagyhattam.
– Anyán nem segíthet semmi! Fogadd el! Az élet ilyen! Egyenesen szar! Eredj innen és hagyj tévét nézni!

– Téged nem is érdekel, hogy mi lesz anyával! Szívtelen vagy, Zach! Hogy lehetsz ilyen?! Eddig olyan jó testvérek voltunk. Mi változott meg? Utállak! Nagyon utállak! – és sírva beszaladtam a szobámba. Most már tudom, kit áldozzak fel a bátyámat. Aki ennyire nem törődik másokkal, nem is baj, ha többé már nem fog létezni.

1 óra múlva kopognak az ajtómon. Apa és Zach suttogását hallottam, majd a bátyám megszólalt.
– Sadie, bocsánatot kérek a csúnya viselkedésemért – újabb sutyorgás, majd folytatja.
– Nem vagyok szívtelen. Nagyon sajnálom, hogy mostanában undokul bántam veled. Ennyi elég lesz? Jó, akkor visszamegyek – ezt már apának mondta kicsit halkabban. Még ilyenkor is csak tévézik. Jellemző. De nem változott meg az álláspontom. Ám ekkor apa jött be hozzám.

– Sadie, beszélhetnénk? – kérdezte, mire én felálltam.
– Persze apa, hallgatlak.
– Tudom, hogy anyád állapota rányomja a bélyegét a családunkra, főleg Zach viselkedésére.
– Apa, ez nem anya betegsége miatt van. Zach-et csak saját maga érdekli és… – de apa nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot.

– Ez nem igaz lányom! A bátyád jobban aggódik anyátokért, mint bárki más. Nézd, tudom, hogy mostanában nem mindig jöttök ki jól, de emlékezz vissza! Gyerekkorotokban együtt játszottatok és imádtátok egymást. Azt is tudod jól, hogy Zach mennyire anyás típus volt, folyton vele akart lenni, a figyelmére vágyott. Szerintem azért ellenséges mindenkivel, mert azt hiszi, ezzel kevésbé fog fájni neki. Ez sajnos nem igaz. Légy vele megértő, kérlek! – és ezzel ki is ment, törölgetve a szemeiből a könnyeket. Apát sosem láttam sírni.

Lassan készülök. Mindenki elcsendesedett. Kilopakodok a folyosón, de szipogást hallok anya szobájából. Résnyire kinyitom az ajtót. A bátyám áll ott:

– Bocsáss meg… Bocsáss meg… Kérlek, ne halj meg, anya! Nagyon szeretlek! –patakban folynak a könnyei.

Hát tényleg van szíve. De én mit is gondoltam?! A saját testvéremet feláldozni? De anya! Jaj, nem tehetem vagy mást kell kitalálnom.

Egész úton azon gondolkodtam, mit csináljak. Nem hagyhatom anyát meghalni, de más életével sem játszhatok. Talán mégis van egy megoldás…
– Késtél! – vetette oda nekem nyersen az egyszarvú.
– Bocsánat! Tudod, az embereknek vannak fontos dolgai, főleg, ha egy beteg is van a családban – mondtam neki határozottan.

– Jól van. Hogy döntöttél? Kit áldozol fel, Sadie Cameron? – tette fel a nagy kérdést. Nyeltem egy nagyot és végül megszólaltam.
– Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy magamat áldozom fel édesanyám életéért cserébe.
– Biztos ezt akarod? Bárki mást feláldozhatsz, főleg olyan személyt, akinek a létezése nem kívánatos a számodra.

– Igen, ezt akarom. Jól átgondoltam – majd közelebb léptem az unikornishoz és ezt suttogtam a fülébe.
– Gyógyítsd meg őt és viselje gondját a bátyámnak!

– Sadie Cameron, az Unikornis Rend vezetőjeként én, Allegra kész vagyok megmenteni édesanyád életét, – majd közelebb lépett, a szarva izzani kezdett, mire én lebegni kezdtem, – és megáldalak téged, a családodat és az egész emberiséget a béke reményében. Sadie Cameron, bebizonyítottad, hogy maradt még jó szándék az emberekben. Édesanyád meggyógyul és te is életben maradsz. Ritka az ilyen nemes lelkű ember manapság, de ez azt is jelenti, hogy nem mindenki gonosz. Menj hát haza és élj boldogan az egyszarvú áldásával!

Nagyon melegem lett, majd földet értek a lábaim. Megesküdtem volna, hogy meghalok, de helyette a házunk előtt találtam magam és nagyon fáradt voltam, így mentem lefeküdni.

Anya teljesen felépült, sőt egészségesebb, mint valaha, már dolgozni is jár, amit nagyon élvez, és mindig mosolyog.

Zach és én leültünk beszélgetni. Elmondta mi bántja és én is ugyanígy tettem. Őszinték voltunk egymáshoz és ez a legfontosabb. Azóta minden rendben van, nem piszkáljuk egymást. Még közös programjaink is vannak. Például együtt megyünk iskolába.

A család végre boldog és önfeledten élvezi az együtt töltött perceiket. Együtt birkóznak meg a nehézségekkel és másképp értékelik az életet.

***

– Miből gondolja Úrnő, hogy a kislány nem szólja el magát a létezésünket illetően? – kérdezi az egyik fehér unikornis a másiktól.
– Ezek az emberek annyira ostobák, hogy el se tudják hinni a létezésünket – válaszolta az egyszarvú.

– És mi sarkallta rá Önt, hogy elvesse az emberek leigázását?
– Ez legyen az én titkom. Na, menjünk! A tündérek már várnak minket – és eltűntek.

VÉGE

Írta és illusztrálta: Kicuu

Karácsonyi angyal – Írta: Greg Samsa

Amikor kicsi voltam, a szüleim az ünnepek közeledtével sokat meséltek a karácsonyi angyalról. Ő az, aki házainkba észrevétlenül besurranva feldíszíti fenyőfáinkat és ajándékokat helyez el alattuk. Csengettyűszóval jelzi, hogy itt járt, s hogy ideje körülnéznünk.

Körülbelül hat éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy meglesem az angyalkát. Tudtam, hogy estefelé fog jönni, mert eddig minden évben így tett. Még azelőtt, hogy megérkezne, el kell bújnom a nappaliban, de úgy, hogy ne is sejtse, hogy ott vagyok.

Tervemről anyukámat is tájékoztattam, remélve, hogy segít majd megtalálni a tökéletes rejtekhelyet.
– De kicsim, az angyalka nem jön el, ha nézik. Menj inkább be a szobádba játszani.
– Ha jól elrejtőzöm, akkor nem fog meglátni, és azt hiszi, hogy a szobában vagyok, nem? – erősködtem tovább.
– Ő mindent lát, így tudni fogja, hogy hol vagy. Nem lehet előle elbújni.

Elszomorodtam. Egy darabig még próbáltam győzködni, végül feladtam, és inkább szót fogadtam neki. Végül is, rég babáztam utoljára, jó volt újra elővenni a kis barátaimat. Ők is megünnepelték a karácsonyt: halászlevet ettek, amit a játék főzőkészletemben készítettem, képzeletbeli hozzávalókból, majd elmentek sétálni. Hóembert építettek, majd felültettem őket a szánkóra, amit aztán végighúztam az egész szobán. Sajnos a kis Lili leesett róla félúton, de visszaraktam a járműre, így folytathatták útjukat.

Vajon mit kapjanak karácsonyra? – gondolkodtam el. Kutakodni kezdtem a szobámban, apró játékszerek után: kell, hogy legyen itt valami, amit majd ők is használhatnak, például egy sütő, vagy egy autó. Kipakoltam mindent a ládikámból, de az ott talált tárgyak mind vagy túl kicsik voltak a babáimnak, vagy túl nagyok, amelyik meg méretben megfelelt volna nekik, törött volt.

Talán varrhatnék nekik új ruhákat? – töprengtem tovább, de eszembe jutott, hogy anya mindig olyan helyen tartja a tűket, ahol sehogy nem tudnám elérni. Ahogy ezen járt az agyam, különös hangra lettem figyelmes. Mintha valaki más is lenne a helyiségben rajtam kívül. De ki lehet az? Hiszen nem emlékszem, hogy bárki kinyitotta volna az ajtót, máshogy meg aligha ide lehet bejutni.

Egy fehér ruhás, gyönyörű női alakot pillantottam meg. Szőke haja és ragyogó kék szeme volt, s valamiféle különleges kisugárzással rendelkezett. Az biztos, hogy több volt ő, mint egy hétköznapi ember.
– Ne aggódj, Szandra, a kis barátaidnak is hoztam ajándékot. – szólalt meg magas, szinte csilingelő hangon, egy kedves mosoly kíséretében, majd eltűnt. Ekkor már biztos voltam abban, hogy akit láttam az imént, nem más volt, mint a karácsonyi angyal.

Megcsíptem magam, hogy vajon álmodom-e, de ébren voltam. Talán csak a fantáziám volt túl élénk? Annyira valóságosnak tűnt. Percek óta csak ültem szótlanul a szobámban, közben már be is sötétedett, mikor csengettyűszót hallottam. Rögtön felálltam, s az ajtóhoz rohantam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, a nappali felé vettem az irányt.

Csodás látvány fogadott: egy hatalmas fenyőfa állt a helyiség sarkában, pompás díszekbe öltöztetve, a falakon szintén ünnepi dekoráció, s a fa alatt rengeteg ajándék várta, hogy kibontsák. Nagyon izgatott lettem, s rávetettem magam a csomagokra. Az egyikben új ruha volt, a másikban társasjáték, egy harmadikban plüssmaci. De volt köztük kártya, gyurma, sőt, még dinoszaurusz is! De az angyalka sem hazudott, ugyanis az egyik dobozban egy szép és nagy babaház lapult, melyben volt elég hely minden figurának.

Huszonhárom éves vagyok, de a mai napig hiszek a karácsonyi angyal létezésében. Gyerekes dolog lenne? Nem tudom, de az biztos, hogy sosem felejtem el a gyermekkoromban átélt csodát.

Vége

Írta és illusztrálta: Gregoretta Samsa

Mary Sue megváltozik – Írta: Ruby

Mary Sue megváltozik

…avagy hogyan törjünk ki a sablonok szorításából néhány nap alatt?

 

12.01.

Tökéletes vagyok, az baj?

Ma valami nagyon furcsát olvastam az interneten. Valamiért rákerestem a nevemre – ne mondjátok, hogy én vagyok az egyetlen, akinek időnként eszébe jut! –, és ahelyett, hogy rám vonatkozó dolgokat találtam volna, mocskolódást láttam mindenhol.

Azt mondják, létezik olyan, hogy Mary Sue jelenség. Nem is értettem, hogy lehetek én egy jelenség? Különben is, az egész annyira zavaros volt… Nem értettem, hogy most vajon rólam beszélnek, vagy talán egy másik Mary Sue-ról…?

A dolog érdekessége az volt, hogy ismeretlenül is szinte teljesen pontos leírást tudtak adni rólam azok, akik ezeken a fórumokon, oldalakon beszéltek rólam. Sőt, még az életem egyes pontjait is boszorkányos ügyességgel mesélték el!

Mégis honnan tudhattak a tragikus múltamról, a költözésről, aztán arról, hogyan alakult pontosan az életem? Talán valamelyik ismerősöm kezdte el terjeszteni ezt az egész „MS jelenség” dolgot? El sem tudtam képzelni, honnét származott ez az egész.

Foglalkoztatott a kérdés, szóval végül megkerestem privát üzenetben valakit, aki a hozzászólásai alapján pontosan tudta, mi a téma lényege. Sőt, első ránézésre Névtelen Vadász95 (mert így hívták őt) kimondottan rühellte az egészet.

Hogy őszinte legyek, nem esett jól, hogy látatlanban is úgy szidott, mintha legalábbis megöltem volna valakijét, de válaszokat akartam. Aztán legnagyobb meglepetésemre nem is volt annyira ellenszenves, sőt, kimondottan segítőkésznek… tűnt.

Mert amikor óvatosan megkértem, hogy magyarázza el nekem, mi ez a dolog Mary Sue-val, olyan lelkesen kezdett szapulni, mintha csatára akarna buzdítani saját magam ellen. Te jó ég, mekkora szerencse, hogy nem árultam el neki az igazi nevemet! Talán még az interneten keresztül is képes lett volna megölni engem.

Így viszont legalább elmagyarázta, mi a baj velem – valamint az összes Mary Sue-nak gúnyolt Hermionéval, Sakurával, meg minden fura nevű akárkivel. Mégpedig az, hogy tökéletesek vagyunk.

Először nem hittem a szememnek! Mégis mióta baj az, ha valakiben nincsen hiba? Én azt hittem, ez csak valami vicc. De aztán kiderült, hogy ezek az emberek halálosan komolyan gyűlölnek engem és azokat, akikre még ráaggatják a nevemet. A Mary Sue lassan szitokszónak számít bizonyos internetes berkekben.

Vadász95-től megtudtam azt is, hogy leginkább az interneten publikált történetek kapcsán terjedt el ez a fogalom. Azt mondta, tipikusan a kezdő írók esnek bele Mary Sue csapdájába… Olyan teátrálisan fogalmazott, hogy egy pillanatra még én is megsajnáltam szegény-szegény, pórul járt írócskákat. Aztán rájöttem, hogy hékás! Hiszen ez még mindig engem piszkál…

Mivel nem őrültem meg – miért is tettem volna, ha egyszer szerintük úgyis tökéletes vagyok? –, nagyon óvatosan kérdeztem csak meg, hogy pontosan miért is baj, hogy ezek a karakterek nem gonoszak és bénák. Igazából azt hittem, hogy egyszerűen csak annyi a baj velem, hogy irigykednek rám. De nem.

Az embereket tényleg idegesíti, ha valaki egyszerűen… túl tökéletes. Mert nem reális. Mert mindenkiben van hiba, ami emberivé teszi. Aztán Vadász95 elkezdett arról áradozni, mennyivel izgalmasabb olyanokról olvasni, akiknek vannak… hogy is mondta? Mélységeik. Meg rossz tulajdonságaik.

Értetlenül álltam a dolog előtt. Vannak emberek a világon, akik jobban értékelik a nem egyértelműen jó embereket, hanem inkább megosztó, rossz tulajdonságokkal felruházottakról akarnak hallani? Persze erre magyarázni kezdte azt is, hogy azért zavaró az úgynevezett Mary Sue jelenség, mert egyszerűen csak idegesítő az egész.

Nem értettem. De aztán Vadász95 egy elég jó példával jött elő: megkért, hogy képzeljem el magam a gimimben. Ez még ment is, hát csak egy egyszerű hétköznapra kellett gondolnom.

Aztán arra kért, hogy képzeljem el, hogy egyszer csak besétál a világ leggyönyörűbb lánya az osztályba. Hibátlan bőr, ragyogó mosoly, különleges szempár, dús hajkorona, tökéletes frizura, csinos ruhák, tökéletes alkat. Bemutatkozik, de még a mondandója végére sem ér, máris az összes fiú rajta legelteti a szemét, mind éhesen sóvárognak utána, beleértve azt is, aki egy perccel ezelőtt még nekem tette a szépet.

Sőt, a mese folytatódott. Méghozzá úgy, hogy az összes barátnőm körülrajongja a jövevényt, meghívják a pénteki pizsipartira, ami eredetileg zártkörű rendezvény lett volna, de hát… Hát, nem.

Mire eljön végre az a péntek, mindenki számára egyértelmű lesz, hogy nem csak az osztályt, de az egész iskolát elbűvölte a kicsike. De mindent. Boldog-boldogtalant, szinglit és foglaltat, heterót, meleget és leszbikust, jót és rosszat, tanulóst és bukdácsolót.

A pénteki csajbulin aztán a többiek úgy befogadják a lányt, mintha mindig is közénk tartozna. És természetesen mindannyiunk szerelmi életét meg kell beszélnünk, mintha mi sem volna természetesebb, mint beavatni egy jóformán vadidegent a legbizalmasabb titkainkba. Ennek viszonzásaként ő bezzeg egy szót sem szól a családjáról, mert persze, mint az majd később kiderül, valami tragédia folytán mindenkije meghalt. De azért elég sokat örökölt ahhoz, hogy gond és munka nélkül megéljen belőle kábé halála napjáig.

Aztán majd jön a dráma, mindenki érte verekszik, mindenki őt akarja. Barátságok mennek tönkre körülötte, szerelmek szakadnak meg, de semmi sem az ő hibája. Mert ő ártatlan, mint a ma született bárány. Ő az áldozat, akit sajnálni kell.

Az összes fiúval, aki csak szóba jöhet – csak a jóképűek jöhetnek szóba, természetesen –, félreérthető helyzetbe keveredik, de minimum titokban lesmárolják. Aztán történjen bármi, mindig ő a nap hőse, megmenti a világot, de legalábbis az egész iskolát.

Az összes olyan, aki esetleg nem szimpatizál vele, egy mocskos kis utolsó ribi, hát mit képzel? És az ilyenek a végén úgyis elbuknak, megaláztatnak, sőt, az iskolából és a városból is el kell kotródniuk. De semmi pánik, ilyen ellenségek is csak lányok lehetnek, az értékes férfihárem tagjait nem pazaroljuk.

Aztán, mikor már minden barátnője javára lemondott egy-egy srácról, a lány nagy kegyesen kiválasztja a legjobb két-három partit, és egy végső csata (értsd: öt-tíz fejezetnyi tömény dráma) után marad a legszexibb, legmenőbb, leglegleg pasi. A másik kettő viszont örök életére egyedül marad és a csaj után fog szomorkodni, aki továbbra is életük szerelme marad.

Amikor végighallgattam Vadász95 igazán… szemléletes példáját, két dolgot kellett megállapítanom. Az egyik, hogy ez ISZONYATOS! Rémisztő! Tűzre vele!

A másik, hogy ez én vagyok.

Bajok lesznek itt.

 

 

12.03.

Tükörbe néztem, de megijedtem

Már két nap telt el azóta, hogy megtudtam, micsoda szörnyeteg is vagyok valójában. Eleinte azt hittem, majd csak elmúlik az a borzalmas érzés, amit ez váltott ki belőlem, de nem. Még mindig pocsék!

Állandóan csak arra tudok gondolni, hogy ugyanezt átéltem, és még csak észre sem vettem, milyen vagyok valójában. Azóta mindig az olvasottak járnak a fejemben, és néha a saját múltam képkockái is leperegnek a szemem előtt. Mintha egy folyamatos rémálomban élnék. Nem tudtam megnyugodni sem a barátaimmal, sem a pasimmal, de még a családom fényképeit nézegetve sem.

Ami azt illeti, utóbbi még frusztrált is, hiszen nem csak elveszítettem a szeretteimet, de még azt is megtudtam, hogy a tragikus múltam különösen nagy szálka az emberiség szemében. Meg, ahogy Vadász95 szokta mondani, a tragikus múlt nem gyengeség. Bármit jelentsen is ez.

Félek. Lehet, hogy meg fogok őrülni. Vagy meghalok. Megöl a bűntudat, Mary Sue, vagy valami más. Mondjuk egy kis cián. Jó, az talán mégsem.

 

 

12.07.

Tarthatatlan állapot

Ma ketten is közölték velem, hogy mennyire vagyok csodálatos. Hárman, hogy gyönyörű. Valaki azt mondta, tökéletes vagyok. A pasim meg azt, hogy szeret. Ezek közül egyedül az utóbbitól nem kaptam frászt… egy ideig. Aztán rájöttem, hogy talán őt is csak bevonzottam abba a piszkos is Mary Sue csapdámba, és olyan, mintha szerelmi varázslat alatt állna.

Azt sem tudom, mit érek én valójában. Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel.

 

12.09.

Eldöntöttem: megváltozom!

Ahogy az utóbbi napokban mindig, ma is csak gondolkoztam – természetesen magamon, hiszen az utóbbi napokban komoly kérdésekre kellett megtalálnom a választ. Ami eddig nem sikerült.

Csak emésztettem magam egész reggel. A müzlimmel együtt. Nem akartam bántani az embereket, nem akartam idegesíteni senkit, nem akartam ellenségeket, és nem akartam ekkora közutálat tárgya lenni az interneten.

Ki gondolta volna, hogy ekkora baj lehet, ha az ember túl jó…? Igen, ezen kesergek már jóformán tíz napja. Erre emlékeztet az is, hogy Névtelen Vadász95 egyre többet mesél azokról a karakterekről, akiket igazán érdekesnek és különlegesnek tart. Mindegyiknek van valami jellemhibája.

Pont úgy, ahogy a legtöbb ismerősömnek is. A barátaimnak! Egyik okoskodik, másik hirtelenharagú, valaki más meg többet képzel magáról. Mind-mind apró dolgok, de mégis megmentik őket attól, hogy Mary Sue-vá váljanak. Ők nem olyanok, mint én.

És soha nem is lesznek. Mert az ember nem lehet tökéletes. Aki mégis az, azt mindenki utálni fogja. Még akkor is, ha ezzel csak később szembesül.

De kell lennie valami megoldásnak. Biztosan tehetek valamit azért, hogy jobb… elviselhetőbb legyek. Talán befesthetném a hajamat valami undorító színre. Akkor aztán nem lennék olyan gyönyörű, mint amilyen vagyok. Viszont akkor megint csak mindenki engem sajnálna, amiért ennyire rosszul sikerült a frizurám. Ez nem jó.

Szakíthatnék a pasimmal, hogy vezekeljek, amiért a többit boldogtalanná tettem. Ez viszont megint csak nem lenne bölcs döntés, mert akkor összetörném a szívét, én szabad prédává válnék a többiek szemében, és persze úgyis mindenki engem próbálna vigasztalni a szakítás miatt.

Vagy elvonulhatnék. Nem kell mindig a barátaimmal lennem. Hagynom kellene nekik egy kis teret. Elvégre csak bevonzotta őket a jellegzetes Miss Tökéletes kisugárzásom… De nem. Nem bánthatom meg őket azzal, hogy csak úgy otthagyom őket, még akkor sem, ha megérdemelném, hogy elveszítsem őket. Nem, mert ők igenis szeretnek engem. És nem tehetem ezt velük!

De akkor is kell lennie valami megoldásnak. Meg kell változnom.

 

12.11.

Jellemhibát ide!

Két nap alatt végigpörgettem magamban a lehető legképtelenebb ötleteket is. Meneküljek el, kezdjek új életet? Változtassak nevet? Vállaljak önkénteskedést, hogy vezekeljek? Sőt, egy gyenge pillanatomban megfordult a fejemben az is, hogy akár még az ufókkal is megpróbálhatnám felvenni a kapcsolatot. De aztán erről inkább letettem, mert mégsem lett volna szép tőlem megfertőzni egy másik civilizációt az undorító tökéletességemmel. Meg aztán… ki tudja, léteznek-e egyáltalán űrlények, akarnak-e velünk kommunikálni, na, és ha igen, miért éppen velem tennék?

Végül hosszas tanakodás után úgy döntöttem, egyedül nem megyek semmire. Szóval megkerestem Vadász95-öt, és megkértem, hogy árulja el nekem a nagy titkot. Hogyan kerüljük el a Mary Sue effektust?

Ő persze nagyon lelkes volt. Azt hitte szegényke, hogy én is valami béna regényt akarok írni, és ahhoz kérem a segítségét. De hát, amiről nem tud, az nem fáj neki… És továbbra sem vágytam arra, hogy virtuálisan felnyársaljon valaki csak azért, mert ilyen vagyok. És különben is, éppen nem akarok többé ilyen lenni!

Na, lényeg a lényeg, kaptam néhány hasznos tanácsot. Például, hogy ne legyen a karakter OP. Első körben vissza kellett kérdeznem, hogy mégis mi a fene az az OP. Aztán kiderült, hogy ennek az írósdinak saját szakzsargonja van. OP, meg OOC, meg OC, meg POV, meg PVP. Fogalmam sincs, melyik micsoda, de legalább már értem, hogy valamelyik P-betűs a pornó. Én olyat úgysem olvasok, hát az milyen már?

Mindegy is. Szóval szerinte ne legyek (vagyis szerinte a karakterem) túl erős. Ezt nem értettem. Miért lennék én túl erős, mikor nem is szoktam verekedni? A pasim is csak karatézik, hobbiból nem bánt senkit.

Aztán, miután tisztáztuk, hogy mivel én gimis sztorit tervezek (aha, igen, persze…), azt mondta, ez nem vonatkozik rám.

A következő javaslata az volt, hogy ne legyek minden tárgyból kiemelkedően jó, mert olyan ember nincsen, akinek minden megy. Hát, ezen elgondolkoztam, és végül úgy döntöttem, ebbe belefér az, hogy nem vagyok egy Picasso, és tesiből is csak átlagos a teljesítményem. Jó, és ha nagyon muszáj, mondhatjuk a fizikát is. Abból mindig úgy érzem, hogy síkhülye vagyok. Csak épp a jegyeimen ez nem látszik. De annak érzem magam! Becsszó!!!

De Vadász95 szerint a kulcs a jellemhiba. Mert senki sem tökéletes, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. És ha a karakternek – jelen esetben nekem – vannak ilyenjei, máris sokkal jobb. Összetettebb. Színesebb. Emberibb. Esendőbb. Satöbbi.

És pontosan ez volt az, ami végül felvillanyozott. Jellemhiba, rossz tulajdonság: ide nekem!

Elhatároztam, hogy választani fogok magamnak néhányat, és megszabadulok végre a Mary Sue név átkától. Tökéletlen leszek. És már azt is tudtam, pontosan milyen határidőt fogok szabadni magamnak.

Karácsonyig… egészen pontosan szentestéig kitanulok három rossz tulajdonságot, és ezzel fogom megajándékozni magamat. Na, meg azokat, akik azt hiszik, hogy Mary Sue a csapások legnagyobbika. Ó, nem. Meg fogom mutatni, hogy még én is képes vagyok változni. Rossz leszek!

 

12.12.

A lista

Az elhatározás szép és jó volt, csak épp halványlila gőzöm sem volt róla, hogy pontosan milyen rossz tulajdonságok közül válogathatok. Néhányat persze össze tudtam szedni magamtól is (hiúság, rosszindulat, meg ilyenek), de még szerintem is elég soványka volt a felsorolás. Szóval segítségül hívtam a keresőt, beírtam, hogy „rossz tulajdonságok lista”, és már kész is volt. (Még mindig röhejes, hogy elég három szót egymás mellé pakolni, és máris kiadja a kereső, amit akarsz. Meg azt is, amit nagyon nem, de az már más kérdés.)

Rögtön az első találatra kattintva kimásoltam a listát:

lusta – kizárt, akkor mi lesz a sporttal?

hazudós – öhm, talán… esetleg…

arrogáns – hogy kell azt csinálni? egyáltalán mit jelent ez a szó? mármint persze, de pontosan!

mogorva – nem.

tisztességtelen – ha úgy vesszük, a tökéletességem nem tisztességes a többiekkel szemben…

nagyképű – úgy érzem, ezzel jó nyomon járok. Miért ne?

gyáva – nope, sajnálom, ezt nem vállalom be

alattomos – mint az a patkány a HP-ből?

durva – nem vagyok pasi! hupsz, de előítéletes ezek szerint igen?

kötekedő – talán, ha épp fáradtabb vagyok

rosszindulatú – ezt nem, ez már TÚL rossz

faragatlan – jó ég, használják még ezt a szót a huszonegyedik században is? de nem

önző – ez… talán! sőt, határozottabban talán. ami már inkább igen

becsvágyó – megint csak ugyanaz, mint feljebb. értem, mi a szó, de nem annyira, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni…

bosszúálló – ezt meg csak akkor tudnám eldönteni, ha lenne kin bosszút állnom. de nincs! (anyám, túlságosan is Mary Sue vagyok a szó negatív értelmében…)

perverz – amíg nem bántok vele senkit, ez miért rossz tulajdonság? nekem csak egészséges a fantáziám, és  vannak szükségleteim!

pesszimista – rosszabb napokon szerintem mindenki az egy kicsit. még én is!

kapzsi – az még nem kapzsiság, ha szeretnék jól keresni, nem? biztos anyagi háttér, aztán jöhet a többi

féltékeny – nem, bár van egy olyan érzésem, hogy leginkább azért, mert soha nem volt igazi vetélytársam, akire féltékenykedhettem

könyörtelen – nem bántok senkit, hogy lennék könyörtelen?

agresszív – megint csak nem bántom az embereket. illetve agresszíven tudom védeni, akit szeretek, de akkor is inkább szóban. akkor ez megfontolandó?

kétszínű – nem, nem és nem!

korlátolt – a-a, ennél én jobb vagyok

elkényeztetett – tragikus múlt, tragikus múlt. ki kényeztetett volna? jó, a pasim szokott, de az más

becsmérlő – eeesetleg. néha, nagyon néha

Összességében azt hiszem, nem vagyok teljesen tökéletes. Vagyis ezeknek egy része azért megvan bennem is. Még akkor is, ha csak kezdetleges formában, és még felszínre kell hoznom. Úgy, hogy mások is lássák.

De lássuk csak, mi az, ami egyelőre a legdominánsabb lehet… Nagyképűség és önzőség? Azt hiszem, ez ígéretes kezdet. A harmadikat még kitalálom. Addig is lássuk, hogyan domborítom ki ezt a két hibámat… Hajrá nekem!

 

12.14.

Hogyan legyünk önzők?

Úgy döntöttem, egyenként fogok nekiugrani a rossz tulajdonságaimnak, mert egyszerre kettőt-hármat fejleszteni… hát, maradjunk annyiban, hogy nehéznek tűnik. Majd akkor, ha már magasabb szinten fogom művelni ezt az egészet. Ahogy egyre többet hallok Névtelen Vadász95-től erről a karakteralkotás dologról, úgy egyre inkább látom azt, hogy én is el tudok indulni ezen a vonalon.

Azt ugyan nem értem, mégis miért vetemedik valaki kitalált karakterek nevelgetésére, de hát ízlések és pofonok. Én inkább a körmömet lakkozom, nem mindenféle képzeletbeli barátokkal foglalkozom… Na, mindegy.

Ma elmentem a plázába, és egész végig azon gondolkoztam, mégis hogyan ugorhatnék rá erre az önzőség dologra. Aztán, mikor láttam egy csövest, aki épp kunyerálni akart, úgy döntöttem, nem adok neki pénzt, mert jobb helyen lesz az nálam. Vagyis… ha jobb helyen nem is, de én dolgoztam meg érte. Várjunk… én örököltem meg!

A fickó utánam is kiáltott – elég részeg volt, szóval még taszított is a szaga meg az egész jelenség –, hogy bezzeg a divatos ruhákra telik, neki meg egy kis aprót nem tudok adni. Szerinte önző picsa vagyok.

Szerintem még ember nem örült ennyire ennek a sértésnek, mint amennyire én most. Az első lépcsőfok tehát megvolt az önzőségem kifejlesztésében, de még nem végeztem. Ezt a hullámot addig kell meglovagolni, míg valami szexi szörfös fiú el nem vonja a figyelmemet, és bele nem bucskándozok a vízbe. Anyám, ez a béna hasonlat… vagy kép… vagy tudja a jó ég, mi akart ez lenni… Nem kéne olyanokkal beszélgetnem, akik rendesen is írnak, mert rossz hatással vannak rám. A baj csak az, hogy én nem értek hozzá.

 

12.16.

Nem adom a válaszaimat!

Az elmúlt két napban nagyon sokat foglalkoztam magammal. A kezdeti rossz érzés már múlóban van, és tudok úgy tekinteni erre az egész folyamatra, mint valami önismereti, önsegítő, önromboló folyamatra. Önromboló… az talán valami mást jelent, de a lényeg, hogy úgy érzem, jól haladok azon az úton, amelynek végén egy jellemhibás Mary Sue áll.

Annyit gondolkoztam ezen az önzőséges dolgon, hogy a végére egészen belém ivódott. Azt vettem észre, hogy nem is kell annyira sokat koncentrálnom, hogy valahogyan felszínre hozzam ezt a tulajdonságomat, és kezd ösztönösen megnyilvánulni bizonyos dolgokban.

Ma például egy utolsó nagy dolgozatot írtunk a szünet előtt töriből, amire én elég sokat készültem. Elment rá majdnem egy egész napom, ha összeadjuk az időt, amit foglalkoztam vele, mivel ez egy iszonyatosan fontos jegy lesz. Aztán, mikor az a hülye Kitty beült mellém, és lesni próbált, egyszerűen nem voltam hajlandó segíteni neki.

Végigbulizta a hétvégét, és akkor most azt várja, hogy én oldjam meg helyette a problémáit?! Ehelyett akár tanulhatott is volna! Oké, hogy most dobta a pasija, és depis, de könyörgöm! Ha csak úgy megmondom neki a válaszokat, akkor ugyanolyan jó lesz a jegye, mint nekem. Ami nem igazságos velem szemben.

Szóval nem mondtam meg neki. Kitty persze megbántódott, de nem merte a szemembe mondani, amit gondolt rólam. Pedig egészen biztos voltam benne, hogy ő is önző picsaként írt volna le engem.

És igazából függetlenül ettől az egész mizériától, úgy gondolom, hogy nem segíthetünk folyamatosan az ilyeneknek, mert különben még nagyobb pofáraesés lesz nekik később, ha valami nem megy egyedül. Persze, minimális segítség jól jöhet, de nem így. Nem állandóan! Nem ilyen körülmények között.

Volt ma még egy apróság is. Amikor a pasimmal lazítottunk a kanapémon, megint azon ment a vita, hogy milyen filmet nézzünk. Tudniillik, én nem szeretem azokat a fröcsögős akciófilmeket, meg azokat, amikben nyírják egymást, ő meg utálja a romantikusabbakat. Aztán persze általában az szokott lenni, amit én akarok, mert ő szeret engem, és engedni szokott.

Most viszont elég eltökélten próbálkozott tovább, és a végén veszekedni kezdtünk. Akkor a fejemhez vágta, hogy én mindig csak magamra gondolok, és nem engedek abból, amit elképzelek. Nem, kicsit sem élveztem a vitát és a feszültséget, de legalább újból igazolást nyertem: ő, aki a legközelebbről ismer… látja, milyen hibám van!

Azért nem kell aggódni, a veszekedés után természetesen kibékültünk. Azt azért már nem részletezném, hogyan, de a lényeg, hogy mindig megbocsátunk. Mert szeretjük egymást, akkor is, ha én egy olyan elvetemült Mary Sue-izének vagyok kikiáltva.

 

12.15.

Ajándék

A nagy átalakulásom miatt (hattyúból leszek koszos kacsa, most mondjátok meg…) egészen megfeledkeztem a karácsonyról. Mármint ezt az időpontot szemeltem ki határidőnek, de ez nem jelenti azt, hogy egyébként bármi más is eszembe jutott volna vele kapcsolatban.

Pedig már csak alig néhány napom volt az ünnepig… A karácsonyt pedig nem szabad félvállról venni, különben beterítenek a teendők. Mondjuk egy nagy kupac hó, amit el kell lapátoltatni a ház elől valami helyes pasival.

Na, de ne ragadjunk le a részleteknél, ennél sokkal fontosabb és égetőbb problémáim is. Például az, hogy az egész lakást ki kell pucolni kábé fogkefével, fel kell díszíteni mindent, főzni valami kaját… valami ünnepi kaját! Amihez vásárolni kell, amit imádok, de mi lesz akkor, ha leragadok valami butik előtt, és elfelejtem megvenni a hozzávalókat?

Akkor vissza kell mennem a boltba, megint leragadok valahol, megint elfelejtem, és így tovább… ide erősítés kell. Mennyivel egyszerűbb lehet azoknak a normális embereknek, akiknek vannak szülei, hogy legalább ezeket a dolgokat intézzék…

De hát nem baj, én már megszoktam, hogy mindent nekem kell csinálni. Szóval amikor rádöbbentem, mennyire szorít az idő, elővettem a telefonomat, és elkezdtem listát írni a teendőimről. Kaja, takarítás, díszítés… FA! Karácsonyfa! Az nem maradhat ki, hát anélkül mit sem ér az egész.

És ha már fa, akkor ajándékok. Már csak egy hetem van nagyjából, hogy megvegyem mindenki ajándékát. A barátaimét, és a legfontosabb… a pasim ajándékát! Máskor ilyenkorra már nem csak az ötlet, de a csomagolópapír is meg szokott lenni a szépen felhalmozott ajándéktárgyakkal együtt. De most semmi nincs.

Egyedül annyit tudok, hogy a világot azzal ajándékozom meg, hogy jobbá… illetve rosszabbá válok. De hát ezt nem adhatom a szeretteimnek! Különben is, mit szólnának szegények, ha ezt elmondanám nekik?

Nem, ennél valami jobbra van szükségem, de igazából annyira mégsem estem kétségbe, hiszen bíztam a kreativitásomban, ami még soha nem hagyott cserben. Nem akarok nagyképű lenni, de… DE! Igenis nagyképű akarok lenni, szóval mindenféle pironkodás nélkül meg kell mondanom, hogy mindig az én ajándékaim a legjobbak. Pontosan el tudom találni, kinek mire van szüksége, vagy mire vágyik, vagy mi tetszik neki. És a bőséges örökségemből telik egy kicsit magasabb árkategóriára is, mint valami olcsó csoki, amit néhány szegényebb barátomtól szoktam kapni. De hát az is hasznosítható, mondjuk olvasztva, sütit bevonni.

Meg hát csomagolni is jobban tudok, mint mások. Ehhez kell valami érzék, vagy én nem tudom. Talán kreativitás ez is. A lényeg a lényeg, hogy karácsonyban verhetetlen vagyok, legyen szó sütiről, ajándékról vagy valami kis partiról.

És most dobálózhatnának azok az elvakult Mary Sue-utálók, hogy ez már nagyon is tökéletesség…! De nem! Ez beképzeltség, hölgyeim és… hölgyeim. Kizárt, hogy ezt a bejegyzést azok is olvassák, akiket uraimnak kéne hívnom. (Vadász szerint ugyanis a férfiakat és fiúkat nem érdeklik annyira ezek a dolgok, vagy épp ellenkezőleg, ők bolondulnak az összes Mary Sue-ért. Hát, ez van, a lányok kritikusabbak egymással.)

Szóval beképzelt, nagyképű vagyok! Hát ennél szebb hír erre az ajándékgyűjtő napra nem is kell. Illetve… de, kéne. Mégpedig az, hogy ne csak sokat képzeljek magamról, de jöjjön is be a dolog, és tudjak remekelni.

Ötletelés közben elindítottam a szokásos karácsonyra hangolódós zenés lejátszási listámat, ami igazából nagyjából hét dalból állt, és amúgy is csak a Last Christmas miatt hallgattam újra és újra.

Van valami utánozhatatlan hangulata annak, ha az ember a legelcsépeltebb karácsonyi zenéket hallgatva issza a forralt bort az ablak előtt, a radiátor mellett, és csak nézi a kinti tájat. A nagy pelyhekben hulló hó a leghétköznapibb környéket is mesebeli világgá varázsolja egyetlen éjszaka alatt.

És akkor, ebben az idilli állapotomban megtörtént… megszállt az ihlet. Rájöttem, hogy mit fogok adni az én egyetlen és utánozhatatlan pasimnak karácsonyra!

 

12.21.

Hisztis?!

Hát, ez igazából lehetne nagyon vicces is. Amúgy talán az. Az elmúlt napokban egyszerűen sem időm, sem energiám, de még kedvem sem volt a negatív tulajdonságaim fejlesztésével foglalkozni, hiszen elkapott a karácsonyi láz. Sütöttem, főztem, rohangáltam, vásároltam, ajándékot vettem, ajándékot csomagoltam, mindenkit elkísértem válogatni, segítettem nekik, és még a havat is ellapátoltuk végül ketten a pasimmal. Milyen jó, hogy ő ilyen erős és szexi. Meg milyen jó, hogy elkönyvelhetem közös munkának, amit igazából javarészt ő csinált.

Ma azonban valami olyasmi történt, ami igazán meglepett. Megint veszekedtünk valamin, már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, de volt a képben némi uborka meg ketchup. A lényeg, hogy valamiért iszonyatosan megharagudtam rá. Nem úgy csinálta a dolgokat, ahogy én akartam, szóval rámordultam, mire ő visszamordult, és az egésznek az lett a vége, hogy kiabáltunk egymással.

Éljen a karácsonyi szellem, ugyebár.

De ezúttal nem voltam hajlandó elfogadni valami béna kis bocsánatkérést. Azt a fajtát, amivel a pasik általában lerendezik az ilyet. Ez a „jóvanmá, bocsesz” és társai kategória, amitől általában a falra mászom, de amivel mégis legtöbbször be kellett érnem. Mert az igazi fiúk egy két éves kapcsolat után már ritkán jönnek minden vita után szerenáddal az ablakodhoz, hiába vágysz rá titokban.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma a fejemhez vágta, hogy nem igaz már, hogy nekem ilyen hülyeségeken kell hisztiznem. Hisztizni. Én! Először csak még jobban felhúztam magam a beszólásán, de kis fáziskéséssel felfogtam, hogy három nappal szenteste előtt rátaláltunk az utolsó, a harmadik rossz tulajdonságomra. Mert hisztis vagyok!

Annyira megörültem ennek a felfedezésnek, hogy válaszul a pasim nyakába ugrottam, és úgy megcsókoltam, hogy belenyögött. Vagy abba, vagy a súlyomba, de inkább nem akarom tudni, melyik az igazi.

Szóval hát ez van. Önző, nagyképű és hisztis vagyok. Tehát nem tökéletes. Szóval nem Mary Sue a szó szoros értelmében. Ugyanis minden ember képes változni, még az olyan tökéletes lányok is, mint én. Szóval, hogy most boldoggá tegyem kedves Vadász barátnőmet, egy pillanatra a kezdő és kevésbé kezdő, inkább béna írócskákhoz szólnék:

Még a Mary Sue karakteretekből is kihozhattok valami rosszat, ha kicsit a mélyére ástok! Higgyétek el, megéri, mert akkor nem fognak rátok szállni azok a kritikus fórumozók, akik minden bizonnyal véleményt írnak majd a történeteitekhez is, és ezzel összetörnek titeket. Kinek kell a felesleges szenvedés? Ne írjatok Mary Sue-t.

És internet: szálljatok már le a nevemről!!!

 

12.25.

Boldog karácsonyt, édes egyetlenem!

Fellélegeztem. Nem vagyok tökéletes, hanem vannak hibáim – szám szerint minimum három, de ma reggel észrevettem, hogy kicsit finnyás is vagyok, szóval akár több is lehet.

Igazából valami hihetetlenül felüdítő, hogy tudom, nem csak nem baj, ha az embernek vannak jellemhibái, hanem szükségszerű is. De ami még ennél is sokkal jobb: van olyan, aki ezekkel együtt is engem szeret a legjobban a világon.

Ahogy kicsit jobban elmerültem ezekben az idióta írós fórumokban, és ahogy beszélgettem Vadásszal, felfedeztem még valamit. Van olyan, hogy karakterfejlődés, ami azt jelenti, hogy az ember megpróbál megváltozni a hibáiból, és jobbá válni. Lehet, hogy közben más negatív tulajdonságokat szed össze, de… de izgalmas folyamat.

Szóval a következő projektem… majd január elsejétől… ez lesz. Karakterfejlődést ide Mary Sue-nak!

De nem feledkeztem ám meg az én drága egyetlen szerelmemről sem. Rövid gondolkozás után arra jutottam, hogy ez a hibakereső terápia legalább annyi reklámot érdemel, mint valami menő fogyókúra. Szóval éppen ezért döntöttem el, hogy ráveszem a pasimat is, hogy csinálja meg. Szóval az ajándéka mellé csaptam egy útmutatót, hogyan is néz ki ez a „jellemhiba diéta”.

Annyira kíváncsi vagyok, Gary Stu mit fog hozzá szólni!

 

Írta és illusztrálta: Ruby

Ha szeretnél megnyugodni, hogy a karaktered nem Mary Sue, akkor töltsd ki ezt a tesztet, amit Thea fordított!

Ha pedig tetszettek Bellatrixy karácsonyi pólói, akkor IDE kattintva te is letöltheted őket!