Simnovella kategória bejegyzései

Az egyszarvú titka

Írta: Kicuu

 

Sadie Cameron vagyok, egy 12 éves, hatodik osztályos kislány. A helyi általános iskolába járok, és nagyon szeretem az unikornis lovakat. A szobám fala tele van egyszarvúakkal, éppen ezért minden vágyam az, hogy láthassak egy igazit is.

A szüleim és a bátyám csak nevetnek, de hallom, amikor azt suttogják „Ez lehetetlen!” vagy „Unikornisok nem léteznek!” vagy a képembe ordítják „Nőj már fel végre, Sadie!”

Ez utóbbit a bátyám, Zach szokta mondani. Ő egy éretlen tinédzser, nagyon önző és biztosra veszem, hogy utál engem. Nem is sajnálná, ha eltűnnék, sőt még kifejezetten örülne is a dolognak… legalábbis ezt állítja.

Anyukámnak rosszul esik a sok vita köztünk. Sokszor arra panaszkodik, hogy fáj a feje, de az utóbbi időben már ki sem kel az ágyból, csak ha hánynia kell. Apa azt mondja, ha ez így megy tovább, akkor kórházba kerül vagy rosszabb…

Egyik nap:
– Szia, anya, elmentünk a suliba! – köszöntem el anyától.
– Adjatok egy puszit! – kiáltotta a szobából.

– Aj, miért kell ezt?! Nem vagyok már dedós! – pufogott Zach, de ettől függetlenül mégis adott egy gyors puszit anyu arcára. Én is így tettem, majd hozzáfűztem:
– Zach túlérettnek gondolja magát.
– Pedig még ő is gyerek – nevetett anya.
– Hahaha, de mégis felnőttebb vagyok, mint ez a kis taknyos, aki hisz a mesékben! – kiabálta a bátyám.

– Ez nem mese! Többen is látni vélték és létezik. Tudom! – makacskodtam.
– Mit tudsz te?! Semmit! Agyatlan!
– Jaj, gyerekek ne veszekedjetek, kérlek! Rossz ezt látni. Szeressétek egymást inkább. A szeretet gyógyító e-re-jű… – de alig tudta végig mondani ezt a szót, mert köhögni kezdett.

– Jól van, mára elég lesz. Siessetek a suliba! – és ezzel már tolt is ki minket apa az ajtón.

A nap elég unalmasan telt. Már alig vártam, hogy hazaérjek. Hallottam, hogy a bátyám és apa az ebédlőben ülnek és beszélgetnek.
– Anyád állapota egyre rosszabb. Az orvos szerint meg fog halni.
– Az nem lehet… – suttogta Zach. A hír hallatán el kezdtek folyni a könnyeim.
– Ez igaz, apa? – léptem oda hozzájuk.
– Sadie, kislányom… – de nem tudott mit mondani. Nem is kellett.

– Ez a te hibád, Zach! – üvöltöttem vörös fejjel.
– Az enyém? Már miért volna az enyém?! – ugrott fel a helyéről a bátyám.
– Mert folyamatosan bántottad és undokul viselkedtél vele, sőt mindenkivel ebben a házban!

– Te is ugyanúgy ártottál neki a szavaiddal! Abba betegedett bele, hogy még mindig gyerekes dolgokban hiszel! Olyanokban, amik soha nem is léteztek! Nőj fel végre!

Elég volt gyerekek! Ez nem segít! – kiáltotta apa.
Te nem is szereted anyát! Engem is csak folyton bántasz, pedig igyekszem jó testvérként viselkedni, de ezt te észre sem veszed. Utállak! – és kirohantam az ajtón.

Futottam és futottam, de semmit sem láttam a könnyeimtől, sőt már eléggé kezdett sötétedni. Egy erdőben találtam magamat. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék haza… Haza?  Dehogy akarok én hazamenni! Otthon Zach csak jól letaknyosozna, apa veszekedne rám, anya pedig… anya pedig meghalna.

Valami tisztásra kellene kijutnom, mert az erdő veszélyes éjszaka. Még mindig szipogtam, de a sírás elmúlt.  Fázok. Nagyon fázok.

Hirtelen valami fényességre lettem figyelmes. Követtem a fény útját, ami egy folyóhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésemre a fény forrása egy egyszarvú ló volt. Gyönyörű szép, fehér szőre és sörénye volt. Büszkén állt, igazi nemes állat: nagy és hatalmas. A fején ott díszelgett a varázslatos szarva. Alig hittem a szememnek.

Az állat éppen ivott. Talán észre sem vett. Hátha le tudom fotózni, akkor végre lenne valódi bizonyítékom. Jaj, ne! Nincs nálam a telefonom, viszont a zsebemben vagy egy kis répa.
Próbáltam közeledni felé óvatosan, akkor talán nem ijesztem el. Legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét és rám nézett. Megálltam egy pillanatra, majd még lassabban haladtam felé. Végül pedig kinyújtottam a kezemben lévő répát és odaadtam neki, amit rögtön meg is evett.

– Te vagy Sadie Cameron? – hallottam egy hangot. Ki beszél? És honnan tudja a nevemet? De csendben maradtam, nehogy a hangom megrémítse az unikornist.
– Azt kérdeztem: te vagy Sadie Cameron?
– Te tudsz beszélni? – kérdeztem halkan.
– Igen, tudok. Keveset tudsz még rólunk kislány – válaszolta.
– Rólunk? Többen is vagytok?

– Na, előbb én kérdeztem. Sadie Cameronhoz van szerencsém?
– Igen, én vagyok az.
– Az anyukád halálos beteg, igaz?
– I-igen – ezt nehezemre esett kimondani, de szembe kell nézni a tényekkel és fel kell nőni.
– Szeretnél rajta segíteni? – lehajtotta a fejét és legelészni kezdett.

– Meg tudod gyógyítani anyát? – elég közel kerültem hozzá, de ő hátrébb ment.
– Én tettem fel hamarabb a kérdést.
– Hát persze, hogy szeretnék.
– Te egy jó lelkű lány vagy. Ezért segítek neked. Ahhoz, hogy megmentsd édesanyád életét, valaki más élete szükséges.
– Szóval áldozzak fel valakit. De így is úgy is meghal valaki. Ez nem jó! Nincs más módszer? – akadtam ki rá.

– Ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha jobban belegondolsz: senkihez sem szólt egy unikornis, pláne nem akart neki segíteni. Szándékosan kerüljük az embereket, mert gonoszak és ideje lenne ennek véget vetni! – sétált el mellettem.
– Holnap este éjfélkor gyere el ide és mondd ki az illető nevét! De jól gondold meg, kit áldozol fel! – és azzal eltűnt. Fel sem fogtam a hallottakat, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.

– Sadie, kislányom. Csakhogy megvagy, már úgy aggódtunk – ölelt át apu.
– A magad nevében beszélj – és Zach is megjelent és cseppet sem lett kedvesebb. Úgy látszik, tényleg örülne, ha eltűnnék.
– Menjünk haza, apa – mondtam észre sem véve a bátyámat, aki meglepődött azon, hogy nem vágtam neki vissza.

Másnap folyamatosan gondolkodtam, hogy kit kéne anya életéért cserébe feláldozni. Olvastam újságokat, néztem a híradót, mert először az volt a tervem, hogy valami bűnözőt kellene, aki gonosz és nem baj, ha többet már nincs. Aztán ezt az ötletet elvettettem, mert a bűnözőknek is vannak családtagjaik, akik szomorúak lennének a halála miatt.

– Engedj ide, takonypóc, nincs a tévében most mese – ugrott a bátyám a kanapéra.
– Ne most Zach! Fontos dolgom van – mondtam neki.
– Jaj, mi az? Nézni, ahogy az egyszarvúk ugrálnak a réten? Te kis dedós – egésznap oda se figyeltem a bántásaira, de ezt most valahogy nem hagyhattam.

– Nem vagyok dedós! Hagyj békén! Fontos dolgom van. Életbevágóan fontos. Életekről van szó.
– Blablabla persze.
– Anyának segítek! Nem fog meghalni! – kiáltottam neki.
– Nőj már fel végre! Anya meg fog halni és ezen nem a mesenézés fog változtatni! Menj már innen! – ellenkezett a bátyám.

– Igenis ez nagyon fontos dolog! Még szerencse, hogy nem rád bízták! – könnyekkel küszködve feleltem, ezt nem hagyhattam.
– Anyán nem segíthet semmi! Fogadd el! Az élet ilyen! Egyenesen szar! Eredj innen és hagyj tévét nézni!

– Téged nem is érdekel, hogy mi lesz anyával! Szívtelen vagy, Zach! Hogy lehetsz ilyen?! Eddig olyan jó testvérek voltunk. Mi változott meg? Utállak! Nagyon utállak! – és sírva beszaladtam a szobámba. Most már tudom, kit áldozzak fel a bátyámat. Aki ennyire nem törődik másokkal, nem is baj, ha többé már nem fog létezni.

1 óra múlva kopognak az ajtómon. Apa és Zach suttogását hallottam, majd a bátyám megszólalt.
– Sadie, bocsánatot kérek a csúnya viselkedésemért – újabb sutyorgás, majd folytatja.
– Nem vagyok szívtelen. Nagyon sajnálom, hogy mostanában undokul bántam veled. Ennyi elég lesz? Jó, akkor visszamegyek – ezt már apának mondta kicsit halkabban. Még ilyenkor is csak tévézik. Jellemző. De nem változott meg az álláspontom. Ám ekkor apa jött be hozzám.

– Sadie, beszélhetnénk? – kérdezte, mire én felálltam.
– Persze apa, hallgatlak.
– Tudom, hogy anyád állapota rányomja a bélyegét a családunkra, főleg Zach viselkedésére.
– Apa, ez nem anya betegsége miatt van. Zach-et csak saját maga érdekli és… – de apa nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatot.

– Ez nem igaz lányom! A bátyád jobban aggódik anyátokért, mint bárki más. Nézd, tudom, hogy mostanában nem mindig jöttök ki jól, de emlékezz vissza! Gyerekkorotokban együtt játszottatok és imádtátok egymást. Azt is tudod jól, hogy Zach mennyire anyás típus volt, folyton vele akart lenni, a figyelmére vágyott. Szerintem azért ellenséges mindenkivel, mert azt hiszi, ezzel kevésbé fog fájni neki. Ez sajnos nem igaz. Légy vele megértő, kérlek! – és ezzel ki is ment, törölgetve a szemeiből a könnyeket. Apát sosem láttam sírni.

Lassan készülök. Mindenki elcsendesedett. Kilopakodok a folyosón, de szipogást hallok anya szobájából. Résnyire kinyitom az ajtót. A bátyám áll ott:

– Bocsáss meg… Bocsáss meg… Kérlek, ne halj meg, anya! Nagyon szeretlek! –patakban folynak a könnyei.

Hát tényleg van szíve. De én mit is gondoltam?! A saját testvéremet feláldozni? De anya! Jaj, nem tehetem vagy mást kell kitalálnom.

Egész úton azon gondolkodtam, mit csináljak. Nem hagyhatom anyát meghalni, de más életével sem játszhatok. Talán mégis van egy megoldás…
– Késtél! – vetette oda nekem nyersen az egyszarvú.
– Bocsánat! Tudod, az embereknek vannak fontos dolgai, főleg, ha egy beteg is van a családban – mondtam neki határozottan.

– Jól van. Hogy döntöttél? Kit áldozol fel, Sadie Cameron? – tette fel a nagy kérdést. Nyeltem egy nagyot és végül megszólaltam.
– Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy magamat áldozom fel édesanyám életéért cserébe.
– Biztos ezt akarod? Bárki mást feláldozhatsz, főleg olyan személyt, akinek a létezése nem kívánatos a számodra.

– Igen, ezt akarom. Jól átgondoltam – majd közelebb léptem az unikornishoz és ezt suttogtam a fülébe.
– Gyógyítsd meg őt és viselje gondját a bátyámnak!

– Sadie Cameron, az Unikornis Rend vezetőjeként én, Allegra kész vagyok megmenteni édesanyád életét, – majd közelebb lépett, a szarva izzani kezdett, mire én lebegni kezdtem, – és megáldalak téged, a családodat és az egész emberiséget a béke reményében. Sadie Cameron, bebizonyítottad, hogy maradt még jó szándék az emberekben. Édesanyád meggyógyul és te is életben maradsz. Ritka az ilyen nemes lelkű ember manapság, de ez azt is jelenti, hogy nem mindenki gonosz. Menj hát haza és élj boldogan az egyszarvú áldásával!

Nagyon melegem lett, majd földet értek a lábaim. Megesküdtem volna, hogy meghalok, de helyette a házunk előtt találtam magam és nagyon fáradt voltam, így mentem lefeküdni.

Anya teljesen felépült, sőt egészségesebb, mint valaha, már dolgozni is jár, amit nagyon élvez, és mindig mosolyog.

Zach és én leültünk beszélgetni. Elmondta mi bántja és én is ugyanígy tettem. Őszinték voltunk egymáshoz és ez a legfontosabb. Azóta minden rendben van, nem piszkáljuk egymást. Még közös programjaink is vannak. Például együtt megyünk iskolába.

A család végre boldog és önfeledten élvezi az együtt töltött perceiket. Együtt birkóznak meg a nehézségekkel és másképp értékelik az életet.

***

– Miből gondolja Úrnő, hogy a kislány nem szólja el magát a létezésünket illetően? – kérdezi az egyik fehér unikornis a másiktól.
– Ezek az emberek annyira ostobák, hogy el se tudják hinni a létezésünket – válaszolta az egyszarvú.

– És mi sarkallta rá Önt, hogy elvesse az emberek leigázását?
– Ez legyen az én titkom. Na, menjünk! A tündérek már várnak minket – és eltűntek.

VÉGE

Írta és illusztrálta: Kicuu

Karácsonyi angyal

Írta: Greg Samsa

 

Amikor kicsi voltam, a szüleim az ünnepek közeledtével sokat meséltek a karácsonyi angyalról. Ő az, aki házainkba észrevétlenül besurranva feldíszíti fenyőfáinkat és ajándékokat helyez el alattuk. Csengettyűszóval jelzi, hogy itt járt, s hogy ideje körülnéznünk.

Körülbelül hat éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy meglesem az angyalkát. Tudtam, hogy estefelé fog jönni, mert eddig minden évben így tett. Még azelőtt, hogy megérkezne, el kell bújnom a nappaliban, de úgy, hogy ne is sejtse, hogy ott vagyok.

Tervemről anyukámat is tájékoztattam, remélve, hogy segít majd megtalálni a tökéletes rejtekhelyet.
– De kicsim, az angyalka nem jön el, ha nézik. Menj inkább be a szobádba játszani.
– Ha jól elrejtőzöm, akkor nem fog meglátni, és azt hiszi, hogy a szobában vagyok, nem? – erősködtem tovább.
– Ő mindent lát, így tudni fogja, hogy hol vagy. Nem lehet előle elbújni.

Elszomorodtam. Egy darabig még próbáltam győzködni, végül feladtam, és inkább szót fogadtam neki. Végül is, rég babáztam utoljára, jó volt újra elővenni a kis barátaimat. Ők is megünnepelték a karácsonyt: halászlevet ettek, amit a játék főzőkészletemben készítettem, képzeletbeli hozzávalókból, majd elmentek sétálni. Hóembert építettek, majd felültettem őket a szánkóra, amit aztán végighúztam az egész szobán. Sajnos a kis Lili leesett róla félúton, de visszaraktam a járműre, így folytathatták útjukat.

Vajon mit kapjanak karácsonyra? – gondolkodtam el. Kutakodni kezdtem a szobámban, apró játékszerek után: kell, hogy legyen itt valami, amit majd ők is használhatnak, például egy sütő, vagy egy autó. Kipakoltam mindent a ládikámból, de az ott talált tárgyak mind vagy túl kicsik voltak a babáimnak, vagy túl nagyok, amelyik meg méretben megfelelt volna nekik, törött volt.

Talán varrhatnék nekik új ruhákat? – töprengtem tovább, de eszembe jutott, hogy anya mindig olyan helyen tartja a tűket, ahol sehogy nem tudnám elérni. Ahogy ezen járt az agyam, különös hangra lettem figyelmes. Mintha valaki más is lenne a helyiségben rajtam kívül. De ki lehet az? Hiszen nem emlékszem, hogy bárki kinyitotta volna az ajtót, máshogy meg aligha ide lehet bejutni.

Egy fehér ruhás, gyönyörű női alakot pillantottam meg. Szőke haja és ragyogó kék szeme volt, s valamiféle különleges kisugárzással rendelkezett. Az biztos, hogy több volt ő, mint egy hétköznapi ember.
– Ne aggódj, Szandra, a kis barátaidnak is hoztam ajándékot. – szólalt meg magas, szinte csilingelő hangon, egy kedves mosoly kíséretében, majd eltűnt. Ekkor már biztos voltam abban, hogy akit láttam az imént, nem más volt, mint a karácsonyi angyal.

Megcsíptem magam, hogy vajon álmodom-e, de ébren voltam. Talán csak a fantáziám volt túl élénk? Annyira valóságosnak tűnt. Percek óta csak ültem szótlanul a szobámban, közben már be is sötétedett, mikor csengettyűszót hallottam. Rögtön felálltam, s az ajtóhoz rohantam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, a nappali felé vettem az irányt.

Csodás látvány fogadott: egy hatalmas fenyőfa állt a helyiség sarkában, pompás díszekbe öltöztetve, a falakon szintén ünnepi dekoráció, s a fa alatt rengeteg ajándék várta, hogy kibontsák. Nagyon izgatott lettem, s rávetettem magam a csomagokra. Az egyikben új ruha volt, a másikban társasjáték, egy harmadikban plüssmaci. De volt köztük kártya, gyurma, sőt, még dinoszaurusz is! De az angyalka sem hazudott, ugyanis az egyik dobozban egy szép és nagy babaház lapult, melyben volt elég hely minden figurának.

Huszonhárom éves vagyok, de a mai napig hiszek a karácsonyi angyal létezésében. Gyerekes dolog lenne? Nem tudom, de az biztos, hogy sosem felejtem el a gyermekkoromban átélt csodát.

Vége

Írta és illusztrálta: Gregoretta Samsa

Mary Sue megváltozik

…avagy hogyan törjünk ki a sablonok szorításából néhány nap alatt?

Írta: Ruby

 

12.01.

Tökéletes vagyok, az baj?

Ma valami nagyon furcsát olvastam az interneten. Valamiért rákerestem a nevemre – ne mondjátok, hogy én vagyok az egyetlen, akinek időnként eszébe jut! –, és ahelyett, hogy rám vonatkozó dolgokat találtam volna, mocskolódást láttam mindenhol.

Azt mondják, létezik olyan, hogy Mary Sue jelenség. Nem is értettem, hogy lehetek én egy jelenség? Különben is, az egész annyira zavaros volt… Nem értettem, hogy most vajon rólam beszélnek, vagy talán egy másik Mary Sue-ról…?

A dolog érdekessége az volt, hogy ismeretlenül is szinte teljesen pontos leírást tudtak adni rólam azok, akik ezeken a fórumokon, oldalakon beszéltek rólam. Sőt, még az életem egyes pontjait is boszorkányos ügyességgel mesélték el!

Mégis honnan tudhattak a tragikus múltamról, a költözésről, aztán arról, hogyan alakult pontosan az életem? Talán valamelyik ismerősöm kezdte el terjeszteni ezt az egész „MS jelenség” dolgot? El sem tudtam képzelni, honnét származott ez az egész.

Foglalkoztatott a kérdés, szóval végül megkerestem privát üzenetben valakit, aki a hozzászólásai alapján pontosan tudta, mi a téma lényege. Sőt, első ránézésre Névtelen Vadász95 (mert így hívták őt) kimondottan rühellte az egészet.

Hogy őszinte legyek, nem esett jól, hogy látatlanban is úgy szidott, mintha legalábbis megöltem volna valakijét, de válaszokat akartam. Aztán legnagyobb meglepetésemre nem is volt annyira ellenszenves, sőt, kimondottan segítőkésznek… tűnt.

Mert amikor óvatosan megkértem, hogy magyarázza el nekem, mi ez a dolog Mary Sue-val, olyan lelkesen kezdett szapulni, mintha csatára akarna buzdítani saját magam ellen. Te jó ég, mekkora szerencse, hogy nem árultam el neki az igazi nevemet! Talán még az interneten keresztül is képes lett volna megölni engem.

Így viszont legalább elmagyarázta, mi a baj velem – valamint az összes Mary Sue-nak gúnyolt Hermionéval, Sakurával, meg minden fura nevű akárkivel. Mégpedig az, hogy tökéletesek vagyunk.

Először nem hittem a szememnek! Mégis mióta baj az, ha valakiben nincsen hiba? Én azt hittem, ez csak valami vicc. De aztán kiderült, hogy ezek az emberek halálosan komolyan gyűlölnek engem és azokat, akikre még ráaggatják a nevemet. A Mary Sue lassan szitokszónak számít bizonyos internetes berkekben.

Vadász95-től megtudtam azt is, hogy leginkább az interneten publikált történetek kapcsán terjedt el ez a fogalom. Azt mondta, tipikusan a kezdő írók esnek bele Mary Sue csapdájába… Olyan teátrálisan fogalmazott, hogy egy pillanatra még én is megsajnáltam szegény-szegény, pórul járt írócskákat. Aztán rájöttem, hogy hékás! Hiszen ez még mindig engem piszkál…

Mivel nem őrültem meg – miért is tettem volna, ha egyszer szerintük úgyis tökéletes vagyok? –, nagyon óvatosan kérdeztem csak meg, hogy pontosan miért is baj, hogy ezek a karakterek nem gonoszak és bénák. Igazából azt hittem, hogy egyszerűen csak annyi a baj velem, hogy irigykednek rám. De nem.

Az embereket tényleg idegesíti, ha valaki egyszerűen… túl tökéletes. Mert nem reális. Mert mindenkiben van hiba, ami emberivé teszi. Aztán Vadász95 elkezdett arról áradozni, mennyivel izgalmasabb olyanokról olvasni, akiknek vannak… hogy is mondta? Mélységeik. Meg rossz tulajdonságaik.

Értetlenül álltam a dolog előtt. Vannak emberek a világon, akik jobban értékelik a nem egyértelműen jó embereket, hanem inkább megosztó, rossz tulajdonságokkal felruházottakról akarnak hallani? Persze erre magyarázni kezdte azt is, hogy azért zavaró az úgynevezett Mary Sue jelenség, mert egyszerűen csak idegesítő az egész.

Nem értettem. De aztán Vadász95 egy elég jó példával jött elő: megkért, hogy képzeljem el magam a gimimben. Ez még ment is, hát csak egy egyszerű hétköznapra kellett gondolnom.

Aztán arra kért, hogy képzeljem el, hogy egyszer csak besétál a világ leggyönyörűbb lánya az osztályba. Hibátlan bőr, ragyogó mosoly, különleges szempár, dús hajkorona, tökéletes frizura, csinos ruhák, tökéletes alkat. Bemutatkozik, de még a mondandója végére sem ér, máris az összes fiú rajta legelteti a szemét, mind éhesen sóvárognak utána, beleértve azt is, aki egy perccel ezelőtt még nekem tette a szépet.

Sőt, a mese folytatódott. Méghozzá úgy, hogy az összes barátnőm körülrajongja a jövevényt, meghívják a pénteki pizsipartira, ami eredetileg zártkörű rendezvény lett volna, de hát… Hát, nem.

Mire eljön végre az a péntek, mindenki számára egyértelmű lesz, hogy nem csak az osztályt, de az egész iskolát elbűvölte a kicsike. De mindent. Boldog-boldogtalant, szinglit és foglaltat, heterót, meleget és leszbikust, jót és rosszat, tanulóst és bukdácsolót.

A pénteki csajbulin aztán a többiek úgy befogadják a lányt, mintha mindig is közénk tartozna. És természetesen mindannyiunk szerelmi életét meg kell beszélnünk, mintha mi sem volna természetesebb, mint beavatni egy jóformán vadidegent a legbizalmasabb titkainkba. Ennek viszonzásaként ő bezzeg egy szót sem szól a családjáról, mert persze, mint az majd később kiderül, valami tragédia folytán mindenkije meghalt. De azért elég sokat örökölt ahhoz, hogy gond és munka nélkül megéljen belőle kábé halála napjáig.

Aztán majd jön a dráma, mindenki érte verekszik, mindenki őt akarja. Barátságok mennek tönkre körülötte, szerelmek szakadnak meg, de semmi sem az ő hibája. Mert ő ártatlan, mint a ma született bárány. Ő az áldozat, akit sajnálni kell.

Az összes fiúval, aki csak szóba jöhet – csak a jóképűek jöhetnek szóba, természetesen –, félreérthető helyzetbe keveredik, de minimum titokban lesmárolják. Aztán történjen bármi, mindig ő a nap hőse, megmenti a világot, de legalábbis az egész iskolát.

Az összes olyan, aki esetleg nem szimpatizál vele, egy mocskos kis utolsó ribi, hát mit képzel? És az ilyenek a végén úgyis elbuknak, megaláztatnak, sőt, az iskolából és a városból is el kell kotródniuk. De semmi pánik, ilyen ellenségek is csak lányok lehetnek, az értékes férfihárem tagjait nem pazaroljuk.

Aztán, mikor már minden barátnője javára lemondott egy-egy srácról, a lány nagy kegyesen kiválasztja a legjobb két-három partit, és egy végső csata (értsd: öt-tíz fejezetnyi tömény dráma) után marad a legszexibb, legmenőbb, leglegleg pasi. A másik kettő viszont örök életére egyedül marad és a csaj után fog szomorkodni, aki továbbra is életük szerelme marad.

Amikor végighallgattam Vadász95 igazán… szemléletes példáját, két dolgot kellett megállapítanom. Az egyik, hogy ez ISZONYATOS! Rémisztő! Tűzre vele!

A másik, hogy ez én vagyok.

Bajok lesznek itt.

 

 

12.03.

Tükörbe néztem, de megijedtem

Már két nap telt el azóta, hogy megtudtam, micsoda szörnyeteg is vagyok valójában. Eleinte azt hittem, majd csak elmúlik az a borzalmas érzés, amit ez váltott ki belőlem, de nem. Még mindig pocsék!

Állandóan csak arra tudok gondolni, hogy ugyanezt átéltem, és még csak észre sem vettem, milyen vagyok valójában. Azóta mindig az olvasottak járnak a fejemben, és néha a saját múltam képkockái is leperegnek a szemem előtt. Mintha egy folyamatos rémálomban élnék. Nem tudtam megnyugodni sem a barátaimmal, sem a pasimmal, de még a családom fényképeit nézegetve sem.

Ami azt illeti, utóbbi még frusztrált is, hiszen nem csak elveszítettem a szeretteimet, de még azt is megtudtam, hogy a tragikus múltam különösen nagy szálka az emberiség szemében. Meg, ahogy Vadász95 szokta mondani, a tragikus múlt nem gyengeség. Bármit jelentsen is ez.

Félek. Lehet, hogy meg fogok őrülni. Vagy meghalok. Megöl a bűntudat, Mary Sue, vagy valami más. Mondjuk egy kis cián. Jó, az talán mégsem.

 

 

12.07.

Tarthatatlan állapot

Ma ketten is közölték velem, hogy mennyire vagyok csodálatos. Hárman, hogy gyönyörű. Valaki azt mondta, tökéletes vagyok. A pasim meg azt, hogy szeret. Ezek közül egyedül az utóbbitól nem kaptam frászt… egy ideig. Aztán rájöttem, hogy talán őt is csak bevonzottam abba a piszkos is Mary Sue csapdámba, és olyan, mintha szerelmi varázslat alatt állna.

Azt sem tudom, mit érek én valójában. Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel.

 

12.09.

Eldöntöttem: megváltozom!

Ahogy az utóbbi napokban mindig, ma is csak gondolkoztam – természetesen magamon, hiszen az utóbbi napokban komoly kérdésekre kellett megtalálnom a választ. Ami eddig nem sikerült.

Csak emésztettem magam egész reggel. A müzlimmel együtt. Nem akartam bántani az embereket, nem akartam idegesíteni senkit, nem akartam ellenségeket, és nem akartam ekkora közutálat tárgya lenni az interneten.

Ki gondolta volna, hogy ekkora baj lehet, ha az ember túl jó…? Igen, ezen kesergek már jóformán tíz napja. Erre emlékeztet az is, hogy Névtelen Vadász95 egyre többet mesél azokról a karakterekről, akiket igazán érdekesnek és különlegesnek tart. Mindegyiknek van valami jellemhibája.

Pont úgy, ahogy a legtöbb ismerősömnek is. A barátaimnak! Egyik okoskodik, másik hirtelenharagú, valaki más meg többet képzel magáról. Mind-mind apró dolgok, de mégis megmentik őket attól, hogy Mary Sue-vá váljanak. Ők nem olyanok, mint én.

És soha nem is lesznek. Mert az ember nem lehet tökéletes. Aki mégis az, azt mindenki utálni fogja. Még akkor is, ha ezzel csak később szembesül.

De kell lennie valami megoldásnak. Biztosan tehetek valamit azért, hogy jobb… elviselhetőbb legyek. Talán befesthetném a hajamat valami undorító színre. Akkor aztán nem lennék olyan gyönyörű, mint amilyen vagyok. Viszont akkor megint csak mindenki engem sajnálna, amiért ennyire rosszul sikerült a frizurám. Ez nem jó.

Szakíthatnék a pasimmal, hogy vezekeljek, amiért a többit boldogtalanná tettem. Ez viszont megint csak nem lenne bölcs döntés, mert akkor összetörném a szívét, én szabad prédává válnék a többiek szemében, és persze úgyis mindenki engem próbálna vigasztalni a szakítás miatt.

Vagy elvonulhatnék. Nem kell mindig a barátaimmal lennem. Hagynom kellene nekik egy kis teret. Elvégre csak bevonzotta őket a jellegzetes Miss Tökéletes kisugárzásom… De nem. Nem bánthatom meg őket azzal, hogy csak úgy otthagyom őket, még akkor sem, ha megérdemelném, hogy elveszítsem őket. Nem, mert ők igenis szeretnek engem. És nem tehetem ezt velük!

De akkor is kell lennie valami megoldásnak. Meg kell változnom.

 

12.11.

Jellemhibát ide!

Két nap alatt végigpörgettem magamban a lehető legképtelenebb ötleteket is. Meneküljek el, kezdjek új életet? Változtassak nevet? Vállaljak önkénteskedést, hogy vezekeljek? Sőt, egy gyenge pillanatomban megfordult a fejemben az is, hogy akár még az ufókkal is megpróbálhatnám felvenni a kapcsolatot. De aztán erről inkább letettem, mert mégsem lett volna szép tőlem megfertőzni egy másik civilizációt az undorító tökéletességemmel. Meg aztán… ki tudja, léteznek-e egyáltalán űrlények, akarnak-e velünk kommunikálni, na, és ha igen, miért éppen velem tennék?

Végül hosszas tanakodás után úgy döntöttem, egyedül nem megyek semmire. Szóval megkerestem Vadász95-öt, és megkértem, hogy árulja el nekem a nagy titkot. Hogyan kerüljük el a Mary Sue effektust?

Ő persze nagyon lelkes volt. Azt hitte szegényke, hogy én is valami béna regényt akarok írni, és ahhoz kérem a segítségét. De hát, amiről nem tud, az nem fáj neki… És továbbra sem vágytam arra, hogy virtuálisan felnyársaljon valaki csak azért, mert ilyen vagyok. És különben is, éppen nem akarok többé ilyen lenni!

Na, lényeg a lényeg, kaptam néhány hasznos tanácsot. Például, hogy ne legyen a karakter OP. Első körben vissza kellett kérdeznem, hogy mégis mi a fene az az OP. Aztán kiderült, hogy ennek az írósdinak saját szakzsargonja van. OP, meg OOC, meg OC, meg POV, meg PVP. Fogalmam sincs, melyik micsoda, de legalább már értem, hogy valamelyik P-betűs a pornó. Én olyat úgysem olvasok, hát az milyen már?

Mindegy is. Szóval szerinte ne legyek (vagyis szerinte a karakterem) túl erős. Ezt nem értettem. Miért lennék én túl erős, mikor nem is szoktam verekedni? A pasim is csak karatézik, hobbiból nem bánt senkit.

Aztán, miután tisztáztuk, hogy mivel én gimis sztorit tervezek (aha, igen, persze…), azt mondta, ez nem vonatkozik rám.

A következő javaslata az volt, hogy ne legyek minden tárgyból kiemelkedően jó, mert olyan ember nincsen, akinek minden megy. Hát, ezen elgondolkoztam, és végül úgy döntöttem, ebbe belefér az, hogy nem vagyok egy Picasso, és tesiből is csak átlagos a teljesítményem. Jó, és ha nagyon muszáj, mondhatjuk a fizikát is. Abból mindig úgy érzem, hogy síkhülye vagyok. Csak épp a jegyeimen ez nem látszik. De annak érzem magam! Becsszó!!!

De Vadász95 szerint a kulcs a jellemhiba. Mert senki sem tökéletes, mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. És ha a karakternek – jelen esetben nekem – vannak ilyenjei, máris sokkal jobb. Összetettebb. Színesebb. Emberibb. Esendőbb. Satöbbi.

És pontosan ez volt az, ami végül felvillanyozott. Jellemhiba, rossz tulajdonság: ide nekem!

Elhatároztam, hogy választani fogok magamnak néhányat, és megszabadulok végre a Mary Sue név átkától. Tökéletlen leszek. És már azt is tudtam, pontosan milyen határidőt fogok szabadni magamnak.

Karácsonyig… egészen pontosan szentestéig kitanulok három rossz tulajdonságot, és ezzel fogom megajándékozni magamat. Na, meg azokat, akik azt hiszik, hogy Mary Sue a csapások legnagyobbika. Ó, nem. Meg fogom mutatni, hogy még én is képes vagyok változni. Rossz leszek!

 

12.12.

A lista

Az elhatározás szép és jó volt, csak épp halványlila gőzöm sem volt róla, hogy pontosan milyen rossz tulajdonságok közül válogathatok. Néhányat persze össze tudtam szedni magamtól is (hiúság, rosszindulat, meg ilyenek), de még szerintem is elég soványka volt a felsorolás. Szóval segítségül hívtam a keresőt, beírtam, hogy „rossz tulajdonságok lista”, és már kész is volt. (Még mindig röhejes, hogy elég három szót egymás mellé pakolni, és máris kiadja a kereső, amit akarsz. Meg azt is, amit nagyon nem, de az már más kérdés.)

Rögtön az első találatra kattintva kimásoltam a listát:

lusta – kizárt, akkor mi lesz a sporttal?

hazudós – öhm, talán… esetleg…

arrogáns – hogy kell azt csinálni? egyáltalán mit jelent ez a szó? mármint persze, de pontosan!

mogorva – nem.

tisztességtelen – ha úgy vesszük, a tökéletességem nem tisztességes a többiekkel szemben…

nagyképű – úgy érzem, ezzel jó nyomon járok. Miért ne?

gyáva – nope, sajnálom, ezt nem vállalom be

alattomos – mint az a patkány a HP-ből?

durva – nem vagyok pasi! hupsz, de előítéletes ezek szerint igen?

kötekedő – talán, ha épp fáradtabb vagyok

rosszindulatú – ezt nem, ez már TÚL rossz

faragatlan – jó ég, használják még ezt a szót a huszonegyedik században is? de nem

önző – ez… talán! sőt, határozottabban talán. ami már inkább igen

becsvágyó – megint csak ugyanaz, mint feljebb. értem, mi a szó, de nem annyira, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni…

bosszúálló – ezt meg csak akkor tudnám eldönteni, ha lenne kin bosszút állnom. de nincs! (anyám, túlságosan is Mary Sue vagyok a szó negatív értelmében…)

perverz – amíg nem bántok vele senkit, ez miért rossz tulajdonság? nekem csak egészséges a fantáziám, és  vannak szükségleteim!

pesszimista – rosszabb napokon szerintem mindenki az egy kicsit. még én is!

kapzsi – az még nem kapzsiság, ha szeretnék jól keresni, nem? biztos anyagi háttér, aztán jöhet a többi

féltékeny – nem, bár van egy olyan érzésem, hogy leginkább azért, mert soha nem volt igazi vetélytársam, akire féltékenykedhettem

könyörtelen – nem bántok senkit, hogy lennék könyörtelen?

agresszív – megint csak nem bántom az embereket. illetve agresszíven tudom védeni, akit szeretek, de akkor is inkább szóban. akkor ez megfontolandó?

kétszínű – nem, nem és nem!

korlátolt – a-a, ennél én jobb vagyok

elkényeztetett – tragikus múlt, tragikus múlt. ki kényeztetett volna? jó, a pasim szokott, de az más

becsmérlő – eeesetleg. néha, nagyon néha

Összességében azt hiszem, nem vagyok teljesen tökéletes. Vagyis ezeknek egy része azért megvan bennem is. Még akkor is, ha csak kezdetleges formában, és még felszínre kell hoznom. Úgy, hogy mások is lássák.

De lássuk csak, mi az, ami egyelőre a legdominánsabb lehet… Nagyképűség és önzőség? Azt hiszem, ez ígéretes kezdet. A harmadikat még kitalálom. Addig is lássuk, hogyan domborítom ki ezt a két hibámat… Hajrá nekem!

 

12.14.

Hogyan legyünk önzők?

Úgy döntöttem, egyenként fogok nekiugrani a rossz tulajdonságaimnak, mert egyszerre kettőt-hármat fejleszteni… hát, maradjunk annyiban, hogy nehéznek tűnik. Majd akkor, ha már magasabb szinten fogom művelni ezt az egészet. Ahogy egyre többet hallok Névtelen Vadász95-től erről a karakteralkotás dologról, úgy egyre inkább látom azt, hogy én is el tudok indulni ezen a vonalon.

Azt ugyan nem értem, mégis miért vetemedik valaki kitalált karakterek nevelgetésére, de hát ízlések és pofonok. Én inkább a körmömet lakkozom, nem mindenféle képzeletbeli barátokkal foglalkozom… Na, mindegy.

Ma elmentem a plázába, és egész végig azon gondolkoztam, mégis hogyan ugorhatnék rá erre az önzőség dologra. Aztán, mikor láttam egy csövest, aki épp kunyerálni akart, úgy döntöttem, nem adok neki pénzt, mert jobb helyen lesz az nálam. Vagyis… ha jobb helyen nem is, de én dolgoztam meg érte. Várjunk… én örököltem meg!

A fickó utánam is kiáltott – elég részeg volt, szóval még taszított is a szaga meg az egész jelenség –, hogy bezzeg a divatos ruhákra telik, neki meg egy kis aprót nem tudok adni. Szerinte önző picsa vagyok.

Szerintem még ember nem örült ennyire ennek a sértésnek, mint amennyire én most. Az első lépcsőfok tehát megvolt az önzőségem kifejlesztésében, de még nem végeztem. Ezt a hullámot addig kell meglovagolni, míg valami szexi szörfös fiú el nem vonja a figyelmemet, és bele nem bucskándozok a vízbe. Anyám, ez a béna hasonlat… vagy kép… vagy tudja a jó ég, mi akart ez lenni… Nem kéne olyanokkal beszélgetnem, akik rendesen is írnak, mert rossz hatással vannak rám. A baj csak az, hogy én nem értek hozzá.

 

12.16.

Nem adom a válaszaimat!

Az elmúlt két napban nagyon sokat foglalkoztam magammal. A kezdeti rossz érzés már múlóban van, és tudok úgy tekinteni erre az egész folyamatra, mint valami önismereti, önsegítő, önromboló folyamatra. Önromboló… az talán valami mást jelent, de a lényeg, hogy úgy érzem, jól haladok azon az úton, amelynek végén egy jellemhibás Mary Sue áll.

Annyit gondolkoztam ezen az önzőséges dolgon, hogy a végére egészen belém ivódott. Azt vettem észre, hogy nem is kell annyira sokat koncentrálnom, hogy valahogyan felszínre hozzam ezt a tulajdonságomat, és kezd ösztönösen megnyilvánulni bizonyos dolgokban.

Ma például egy utolsó nagy dolgozatot írtunk a szünet előtt töriből, amire én elég sokat készültem. Elment rá majdnem egy egész napom, ha összeadjuk az időt, amit foglalkoztam vele, mivel ez egy iszonyatosan fontos jegy lesz. Aztán, mikor az a hülye Kitty beült mellém, és lesni próbált, egyszerűen nem voltam hajlandó segíteni neki.

Végigbulizta a hétvégét, és akkor most azt várja, hogy én oldjam meg helyette a problémáit?! Ehelyett akár tanulhatott is volna! Oké, hogy most dobta a pasija, és depis, de könyörgöm! Ha csak úgy megmondom neki a válaszokat, akkor ugyanolyan jó lesz a jegye, mint nekem. Ami nem igazságos velem szemben.

Szóval nem mondtam meg neki. Kitty persze megbántódott, de nem merte a szemembe mondani, amit gondolt rólam. Pedig egészen biztos voltam benne, hogy ő is önző picsaként írt volna le engem.

És igazából függetlenül ettől az egész mizériától, úgy gondolom, hogy nem segíthetünk folyamatosan az ilyeneknek, mert különben még nagyobb pofáraesés lesz nekik később, ha valami nem megy egyedül. Persze, minimális segítség jól jöhet, de nem így. Nem állandóan! Nem ilyen körülmények között.

Volt ma még egy apróság is. Amikor a pasimmal lazítottunk a kanapémon, megint azon ment a vita, hogy milyen filmet nézzünk. Tudniillik, én nem szeretem azokat a fröcsögős akciófilmeket, meg azokat, amikben nyírják egymást, ő meg utálja a romantikusabbakat. Aztán persze általában az szokott lenni, amit én akarok, mert ő szeret engem, és engedni szokott.

Most viszont elég eltökélten próbálkozott tovább, és a végén veszekedni kezdtünk. Akkor a fejemhez vágta, hogy én mindig csak magamra gondolok, és nem engedek abból, amit elképzelek. Nem, kicsit sem élveztem a vitát és a feszültséget, de legalább újból igazolást nyertem: ő, aki a legközelebbről ismer… látja, milyen hibám van!

Azért nem kell aggódni, a veszekedés után természetesen kibékültünk. Azt azért már nem részletezném, hogyan, de a lényeg, hogy mindig megbocsátunk. Mert szeretjük egymást, akkor is, ha én egy olyan elvetemült Mary Sue-izének vagyok kikiáltva.

 

12.15.

Ajándék

A nagy átalakulásom miatt (hattyúból leszek koszos kacsa, most mondjátok meg…) egészen megfeledkeztem a karácsonyról. Mármint ezt az időpontot szemeltem ki határidőnek, de ez nem jelenti azt, hogy egyébként bármi más is eszembe jutott volna vele kapcsolatban.

Pedig már csak alig néhány napom volt az ünnepig… A karácsonyt pedig nem szabad félvállról venni, különben beterítenek a teendők. Mondjuk egy nagy kupac hó, amit el kell lapátoltatni a ház elől valami helyes pasival.

Na, de ne ragadjunk le a részleteknél, ennél sokkal fontosabb és égetőbb problémáim is. Például az, hogy az egész lakást ki kell pucolni kábé fogkefével, fel kell díszíteni mindent, főzni valami kaját… valami ünnepi kaját! Amihez vásárolni kell, amit imádok, de mi lesz akkor, ha leragadok valami butik előtt, és elfelejtem megvenni a hozzávalókat?

Akkor vissza kell mennem a boltba, megint leragadok valahol, megint elfelejtem, és így tovább… ide erősítés kell. Mennyivel egyszerűbb lehet azoknak a normális embereknek, akiknek vannak szülei, hogy legalább ezeket a dolgokat intézzék…

De hát nem baj, én már megszoktam, hogy mindent nekem kell csinálni. Szóval amikor rádöbbentem, mennyire szorít az idő, elővettem a telefonomat, és elkezdtem listát írni a teendőimről. Kaja, takarítás, díszítés… FA! Karácsonyfa! Az nem maradhat ki, hát anélkül mit sem ér az egész.

És ha már fa, akkor ajándékok. Már csak egy hetem van nagyjából, hogy megvegyem mindenki ajándékát. A barátaimét, és a legfontosabb… a pasim ajándékát! Máskor ilyenkorra már nem csak az ötlet, de a csomagolópapír is meg szokott lenni a szépen felhalmozott ajándéktárgyakkal együtt. De most semmi nincs.

Egyedül annyit tudok, hogy a világot azzal ajándékozom meg, hogy jobbá… illetve rosszabbá válok. De hát ezt nem adhatom a szeretteimnek! Különben is, mit szólnának szegények, ha ezt elmondanám nekik?

Nem, ennél valami jobbra van szükségem, de igazából annyira mégsem estem kétségbe, hiszen bíztam a kreativitásomban, ami még soha nem hagyott cserben. Nem akarok nagyképű lenni, de… DE! Igenis nagyképű akarok lenni, szóval mindenféle pironkodás nélkül meg kell mondanom, hogy mindig az én ajándékaim a legjobbak. Pontosan el tudom találni, kinek mire van szüksége, vagy mire vágyik, vagy mi tetszik neki. És a bőséges örökségemből telik egy kicsit magasabb árkategóriára is, mint valami olcsó csoki, amit néhány szegényebb barátomtól szoktam kapni. De hát az is hasznosítható, mondjuk olvasztva, sütit bevonni.

Meg hát csomagolni is jobban tudok, mint mások. Ehhez kell valami érzék, vagy én nem tudom. Talán kreativitás ez is. A lényeg a lényeg, hogy karácsonyban verhetetlen vagyok, legyen szó sütiről, ajándékról vagy valami kis partiról.

És most dobálózhatnának azok az elvakult Mary Sue-utálók, hogy ez már nagyon is tökéletesség…! De nem! Ez beképzeltség, hölgyeim és… hölgyeim. Kizárt, hogy ezt a bejegyzést azok is olvassák, akiket uraimnak kéne hívnom. (Vadász szerint ugyanis a férfiakat és fiúkat nem érdeklik annyira ezek a dolgok, vagy épp ellenkezőleg, ők bolondulnak az összes Mary Sue-ért. Hát, ez van, a lányok kritikusabbak egymással.)

Szóval beképzelt, nagyképű vagyok! Hát ennél szebb hír erre az ajándékgyűjtő napra nem is kell. Illetve… de, kéne. Mégpedig az, hogy ne csak sokat képzeljek magamról, de jöjjön is be a dolog, és tudjak remekelni.

Ötletelés közben elindítottam a szokásos karácsonyra hangolódós zenés lejátszási listámat, ami igazából nagyjából hét dalból állt, és amúgy is csak a Last Christmas miatt hallgattam újra és újra.

Van valami utánozhatatlan hangulata annak, ha az ember a legelcsépeltebb karácsonyi zenéket hallgatva issza a forralt bort az ablak előtt, a radiátor mellett, és csak nézi a kinti tájat. A nagy pelyhekben hulló hó a leghétköznapibb környéket is mesebeli világgá varázsolja egyetlen éjszaka alatt.

És akkor, ebben az idilli állapotomban megtörtént… megszállt az ihlet. Rájöttem, hogy mit fogok adni az én egyetlen és utánozhatatlan pasimnak karácsonyra!

 

12.21.

Hisztis?!

Hát, ez igazából lehetne nagyon vicces is. Amúgy talán az. Az elmúlt napokban egyszerűen sem időm, sem energiám, de még kedvem sem volt a negatív tulajdonságaim fejlesztésével foglalkozni, hiszen elkapott a karácsonyi láz. Sütöttem, főztem, rohangáltam, vásároltam, ajándékot vettem, ajándékot csomagoltam, mindenkit elkísértem válogatni, segítettem nekik, és még a havat is ellapátoltuk végül ketten a pasimmal. Milyen jó, hogy ő ilyen erős és szexi. Meg milyen jó, hogy elkönyvelhetem közös munkának, amit igazából javarészt ő csinált.

Ma azonban valami olyasmi történt, ami igazán meglepett. Megint veszekedtünk valamin, már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, de volt a képben némi uborka meg ketchup. A lényeg, hogy valamiért iszonyatosan megharagudtam rá. Nem úgy csinálta a dolgokat, ahogy én akartam, szóval rámordultam, mire ő visszamordult, és az egésznek az lett a vége, hogy kiabáltunk egymással.

Éljen a karácsonyi szellem, ugyebár.

De ezúttal nem voltam hajlandó elfogadni valami béna kis bocsánatkérést. Azt a fajtát, amivel a pasik általában lerendezik az ilyet. Ez a „jóvanmá, bocsesz” és társai kategória, amitől általában a falra mászom, de amivel mégis legtöbbször be kellett érnem. Mert az igazi fiúk egy két éves kapcsolat után már ritkán jönnek minden vita után szerenáddal az ablakodhoz, hiába vágysz rá titokban.

Mindegy is, a lényeg, hogy ma a fejemhez vágta, hogy nem igaz már, hogy nekem ilyen hülyeségeken kell hisztiznem. Hisztizni. Én! Először csak még jobban felhúztam magam a beszólásán, de kis fáziskéséssel felfogtam, hogy három nappal szenteste előtt rátaláltunk az utolsó, a harmadik rossz tulajdonságomra. Mert hisztis vagyok!

Annyira megörültem ennek a felfedezésnek, hogy válaszul a pasim nyakába ugrottam, és úgy megcsókoltam, hogy belenyögött. Vagy abba, vagy a súlyomba, de inkább nem akarom tudni, melyik az igazi.

Szóval hát ez van. Önző, nagyképű és hisztis vagyok. Tehát nem tökéletes. Szóval nem Mary Sue a szó szoros értelmében. Ugyanis minden ember képes változni, még az olyan tökéletes lányok is, mint én. Szóval, hogy most boldoggá tegyem kedves Vadász barátnőmet, egy pillanatra a kezdő és kevésbé kezdő, inkább béna írócskákhoz szólnék:

Még a Mary Sue karakteretekből is kihozhattok valami rosszat, ha kicsit a mélyére ástok! Higgyétek el, megéri, mert akkor nem fognak rátok szállni azok a kritikus fórumozók, akik minden bizonnyal véleményt írnak majd a történeteitekhez is, és ezzel összetörnek titeket. Kinek kell a felesleges szenvedés? Ne írjatok Mary Sue-t.

És internet: szálljatok már le a nevemről!!!

 

12.25.

Boldog karácsonyt, édes egyetlenem!

Fellélegeztem. Nem vagyok tökéletes, hanem vannak hibáim – szám szerint minimum három, de ma reggel észrevettem, hogy kicsit finnyás is vagyok, szóval akár több is lehet.

Igazából valami hihetetlenül felüdítő, hogy tudom, nem csak nem baj, ha az embernek vannak jellemhibái, hanem szükségszerű is. De ami még ennél is sokkal jobb: van olyan, aki ezekkel együtt is engem szeret a legjobban a világon.

Ahogy kicsit jobban elmerültem ezekben az idióta írós fórumokban, és ahogy beszélgettem Vadásszal, felfedeztem még valamit. Van olyan, hogy karakterfejlődés, ami azt jelenti, hogy az ember megpróbál megváltozni a hibáiból, és jobbá válni. Lehet, hogy közben más negatív tulajdonságokat szed össze, de… de izgalmas folyamat.

Szóval a következő projektem… majd január elsejétől… ez lesz. Karakterfejlődést ide Mary Sue-nak!

De nem feledkeztem ám meg az én drága egyetlen szerelmemről sem. Rövid gondolkozás után arra jutottam, hogy ez a hibakereső terápia legalább annyi reklámot érdemel, mint valami menő fogyókúra. Szóval éppen ezért döntöttem el, hogy ráveszem a pasimat is, hogy csinálja meg. Szóval az ajándéka mellé csaptam egy útmutatót, hogyan is néz ki ez a „jellemhiba diéta”.

Annyira kíváncsi vagyok, Gary Stu mit fog hozzá szólni!

 

Írta és illusztrálta: Ruby

Ha szeretnél megnyugodni, hogy a karaktered nem Mary Sue, akkor töltsd ki ezt a tesztet, amit Thea fordított!

Ha pedig tetszettek Bellatrixy karácsonyi pólói, akkor IDE kattintva te is letöltheted őket!

Tanár Úr

Írta: adamz

 

Reggel 8 óra 5 perc. Joseph Winters, a gimnáziumi történelemtanár türelmetlenül várta, hogy a diákjai végre megjelenjenek az osztályteremben, hisz már becsengettek. A mindig pontosan érkező tanár már kora reggel az iskola épületében tevékenykedik, rendezi az aktáit, áttekinti az óra menetét, majd becsengetés előtt az óra helyszínét adó terem felé veszi az irányt, hogy időben – sőt, még hamarabb – elkezdhesse az órát. Azt azonban ki nem állhatta, ha egy tanuló pontatlan, késik, netán lóg az óráról. Vajon mi az oka, hogy még senki sincs a tanteremben, annak ellenére, hogy egy 27 fős csoportnak kellene órát leadnia? Hisz még csak egy felelést sem ígért, nincsenek lapok a kezében, senkinek nem kell attól tartania, hogy a készülés hiánya miatt egy rossz jeggyel gazdagodik, csupán végig kellene ülnie mindenkinek 45 percet, és fakultatívan jegyzetelni a füzetbe Napóleon hódításairól.

Szó szót követ, a nagy tekintélyű, néha szigorú, de kedvelt Tanár Úr kényelmetlenül mocorgott a székében, hisz szerette volna rendesen végezni a munkáját. Mi lesz, ha az igazgatóasszony rájön, hogy mi történt, és veszélybe kerül a nyugdíjához közelítő férfi? Talán szólnia kéne az intézményvezetőnek, elásva ezzel az osztály bizalmát, vagy a saját maga tekintélyét, ha éppen ő nézett el valamit? Bizonyára nem éri meg, előbb végig kell gondolni a lehetséges tévedéseket. Például mi van, ha rossz terembe jött? Vagy a diákok vannak rosszul informálva egy esetleges teremcseréről? De az nem lehet, hisz mindig százegy százalékos pontossággal nézi meg a napirendet, hisz nála pontosabb pedagógus nem létezik, legalábbis az intézményen belül biztosan nem. „Mi van, ha siet az órám, mert elfelejtettem átállítani?” gondolta magában, miután a karórájára szegezte tekintetét. Azonban a feleségével együtt ébredt, aki a reggeli étkezés után szintén a munkahelyére indult; az ablakon kinézve pedig sürgő-forgó embertömeget látni, akik minden bizonnyal sietnek dolgukra.

„Ráférne egy karbantartás erre az iskolára…” morogta a repedező, omladozó vakolatot becsmérelve. Nem volt jobb dolga annál, hogy a terem eddig sosem észlelt részleteiben elmerülve mérje fel az épület javítandó hibáit, amit maximalista ember lévén természetesen mielőbb korrigálni kívánt. Azaz javíttatni egy olyan emberrel, akinek az feladatkörébe tartozik. Majd tovább gondolkodott. „Milyen nap is van ma? Csak nem április elseje? Az mindent megmagyarázna, hisz a gyermekek még tinédzser korukban is szeretik megtréfálni a feletteseiket.” Azonban, miután ránézett a kézinaptárára, konstatálta, hogy nem csak elsejétől, de még áprilistól is messze vagyunk. Szeptember közepe van. Hirtelen az jutott még eszébe, biztosan valami meglepetéssel készülnek neki, ám a születésnapja is hónapokra van innen, más jeles alkalom pedig nem jutott eszébe.

Miután Mr. Winters megelégelte az egyhelyben való tétovázást és átvitt értelemben vett körömrágást, felpattant tanári székéből és fel-alá járkálni kezdett. „Talán szombat lenne?” Ez egy tökéletes magyarázat lenne arra, miért üres a tanterem, ám miután az asztalához visszasasszézva rápillantott a naptárára, rájött, hogy hiába az „Sz” betű alatt van a mai dátum, az bizony a hét közepén van, így nem szombat, hanem szerda van, ami kötelezné a tanulókat arra, hogy az első órájukra érkezzenek.

„Az a fránya osztály, a fene vigye el!” mérgelődött. „Még Jennifer és Alice sem jöttek be? Hisz ők a legjobb tanulók. Biztos nem lógnák el az órát, még akkor sem, ha az osztály többi része beleegyezett volna ebbe a tervbe.” Kezdett kétségbeesetten forogni a sok kicsi fogaskerék az agyában. Aggódni kezdett. Mi van, ha valami komoly baj történt? Valami külső beavatkozás? Vagy talán már az eminens diákjaiban sem bízhat? „Ha egyszer a szemem elé kerül az osztály, bizony Isten, én megbuktatok kivétel nélkül mindenkit!” bosszúskodott magában, hisz a kétségbeeséstől és csalódottságtól felment benne a pumpa. Úgy érezte, mindenki ellene van és a bolondját járatja vele.

Majd pár mély lélegzet után megpillantotta a tanterem sarkában árválkodó könyvespolcot, rajta a sok tudást rejtő könyvvel. Azt gondolta, miért ne, így legalább elütné az időt. A percek nagyon lassan telnek, valójában alig három perc telt el azóta, hogy elkezdett a lehetőségeken gondolkodni, ám ez három esztendőnek tűnt. Olvasással hamarabb telne az idő, időközben pedig a csintalan diákok is biztosan megérkeznének. A könyvmoly pedagógus szeme oda-vissza cikázott a sorok közt, mire megtalálta a kiválasztottját. Megpillantott egy könyvet, melynek gerincére egyszerű, nagyméretű, talpas betűtípussal volt ráírva, hogy ’Tragédia az iskolában’. Gondolta ez aktuális olvasmány lehet, hisz ő is egy komplett traumát él át, hátha talál valami megoldást a helyzetre.

Miután visszahelyezte magát a kényelmet adó tanári székbe, kinyitotta a könyvet, majd olvasni kezdett. Az előszó alapján megtudta, hogy a megtörtént eseményt feldolgozó könyv egy iskolai tűzvész szörnyű körülményeit írja le, valamint a túlélők vallomásait az érzelmeikről. „Micsoda tragédia, hogy képes ezt egy ember józan ésszel feldolgozni?”  morfondírozott. Már lapozott is volna az első fejezetre, amikor hirtelen lépteket hallott. Felpillantott a könyv soraiból, majd a nyitott ajtón keresztül össze-vissza mozgó fényjelenségeket tapasztalt a folyosóról érkezve, egyre nagyobb és határozottabb megjelenésben. Majd egy egyenruhás alakot pillantott meg, aki nagy döbbenettel, és látszólag ideges tekintettel torpant meg, majd vett fordulatot a tanterem irányába. Mr. Winters kíváncsian követte a szemével, ám kissé aggódni kezdett, amikor az egyenruhás férfi közeledni kezdett felé, miközben a már nem szükséges zseblámpáját kikapcsolta és lassan a zsebébe csúsztatta.

– Jó napot, maga Mr. Winters? – kérdezte szigorú hangnemben.
– Én volnék. Miben segíthetek, biztos úr?
– Ezt én is kérdezhetném Öntől. Most velem kell jönnie.

– Mégis hová kellene Magával tartanom? Nem mehetek el innen, már rég elkezdődött az órám – tiltakozott ingerülten.
– Elnézést, de nem egészen értem, miről beszél. Elmagyarázná, uram, kérem?
– Lassan tíz perce elkezdődött az órám, mégsem tartózkodik egy diákom sem a tanteremben. Mi folyik itt?
– Mr. Winters, hisz már megint azt a bizonyos könyvet olvassa. Már a héten harmadjára. Megértem, ha nem tud elszakadni a történtektől, de most fel kell állnia, és velem fáradnia.

– Hogy érti? Elnézést, de összetéveszt valakivel, én csak egy tanár vagyok, aki összezavarodott, a könyvet pedig sosem láttam még ezelőtt.
– Kérem, hisz Ön is szerepel benne! Itt mindenki ismeri magát. Maga egy igazi túlélő, és egy hős, aki kimenekített 2 diákot is az égő iskolából. Most pedig ideje, hogy hősies tettéért egy finom ebédben részesüljön, szóval tegye le a könyvet, az megvárja!

– Nővér? – Értetlenkedett az idős férfi. – Most már végképp nem értek semmit. Maga hogy kerül ide? Hova tűnt az egyenruhás férfi? Hol vannak a diákjaim?

– Ne aggódjon, Mr. Winters! A diákjai az ebédlőben várják, ahogyan az ebéd is. Jót fog tenni Magának, azután pedig folytathatja az olvasást, vagy leülhet sakkozni a többiekhez – mosolygott a képzelődés közepette látott egyenruhás férfiből nővérré változó alak.

Mr. Winters nem értett semmit, de a döbbenete immár nyugodtságba fordult, beletörődött az érthetetlen helyzetbe, és inkább csak békésen hagyta, hogy a nővér karolva kivezesse a teremből az idősek otthona étkezdéje felé, miközben a sok hasonlóan demens nyugdíjas hol mosolyogva, hol megkönnyezve követte a tekintetével a híres férfit.

 

Vége

Írta és illusztrálta: adamz

Mea culpa

Írta: Kiss Kiss
12 éven aluliaknak nem ajánlott!

 

Picture

Szürke, borongós, áttetsző lepel burkolta be a várost. Még csak négy óra felé járt az idő, egyetlen épületet sem világítottak ki, így hát a település olyan volt, mint valamiféle kísértetjárta hely. Egy hely, a bűnözés melegágya. Ahol a zárt ajtók mögött folyó események folyhatnának akár a nyílt utcán is, mert senkit nem érdekelne. Egy hely, amit normálisnak tekintenénk. Egy hely, ahol bűnnel találkozunk minden sarkon, minden otthonban. Egy hely, ahol ezt eltűrjük. Egy hely, ahol ez annyira hétköznapi. Szinte már életfeltétel.

Picture

A Városi Rendőrkapitányságnak csúfolt épület a nyikorgó híd túlpartján állt, teljesen elszigetelve a pezsgő belvárostól. Komor volt, tömzsi, koszos és sötét. Akik a rendőri hivatást választották errefelé, vagy bolond naivák voltak, vagy kiöregedett férfiak, akiknek még volt pár évük a nyugdíjig, vagy pedig hajléktalanok, akiknek az állam ajánlotta fel a kevés fizetéssel és embertelen körülményekkel járó állást – ők pedig elfogadták, hisz mégis jó, ha van egy hely, ahol az ember álomra hajthatja a fejét. Olyasmiről, mint egyetem vagy rendőri szakvizsga, az itt dolgozók még csak nem is hallottak.

Picture

Ezen a délutánon is csupán egy ember közelítette meg a kapitányságot. A lány valahol tizenkilenc és huszonegy között mozoghatott. Hosszú aranyhaját rendezetlen fonatban engedte a vállára. Szűk farmert és csinos, rövid ujjú pólót viselt – ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy soha többé ne térjen vissza az otthonába. Szinte csodának számított, hogy sikerült épségben eljutnia az épülethez.
Cipőjének sarkai egyenletesen kopogtak a parkettán, ahogy a lifthez sétált, és habozás nélkül megnyomta a négyes gombot.

Picture

Az ódon lift nyöszörgés és egy halk pittyenés közepette érkezett meg a kívánt szintre.
A lány igyekezett arcára nyugodt, kedves mosolyt varázsolni, ahogy kilépett a szerelvényből és a tőle jobbra lévő, fehér ajtóhoz ment. Kettőt kopogott, és várt.
Semmi.

Picture

Tágra nyitotta a nyikorgó nyílászárót, és belépett a helyiségbe.
– Helló! – köszönt magas, vékony hangján, de választ nem kapott. Az iroda teljesen néptelennek tűnt.

Picture

Az iroda… Koszos volt, igénytelen, egyszerű és lelakott. A szemközti falra valaki ironikus módon egy „Freestyle”-feliratú neonfüzért illesztett, amiből már rég kiszabadult az utolsó neonrészecske is. A falakon különböző, kizárólag fekete-fehér festmények és egy-egy, egymással szembe akasztott tükör fogadta a látogatót. Az íróasztalon fánkos doboz, egy bontott üveg sör, kikapcsolt számítógép, egy kupacnyi könyv és egy üres füzet. A páncélszekrénynek tűnő tárgy mellett egy pár ronda, sárga gumicsizma várakozott, hogy valaki használatba vegye. A két, dobozszerű puffot mocskos paraván választotta el egymástól – csak találgatni lehet, miért.
A középen szemlélődő lányon kívül azonban egy lélek sem volt a helyiségben.

Picture

A lány nagyot sóhajtva huppant le az egyik ülőalkalmatosságra. Jól sejtette, olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek látszott. Unottan keresztbe tette a lábát, kihúzta magát és várt, hátha végre megjelenik az a kellemetlen hangú hölgy, akivel előző este telefonon beszélt.
Ahogy a percek múltak, ő úgy vált egyre dühösebbé. Iderángatták őt négy órára, hogy aztán még fél ötkor is csak a szemközt lévő, csukott ajtót bámulja, ami mögött talán nincs is semmi. Hogy van pofájuk…? Aztán csak legyintett. Persze, hogy van pofájuk. Hiszen megtehetik.

Picture

Zöld szeme ide-oda járt a szűk irodában. Játékokkal szórakoztatta magát, hogy jobban teljen az idő – próbálta a puszta akaratával lesöpörni a könyveket az asztalról, rövid megfigyelés után csukott szemmel próbált meg válaszolni az olyan kérdésekre, mint: hány villanykapcsoló van a teremben?, de semmi nem segített.
Gondolatai egyre csak ittléte tárgyához kalandoztak: az anyjához. És Daphne-hoz…
Ahogy Daphne megjelent lelki szemei előtt, úgy futotta el fizikai szemeit a könny. Érted teszem, Daphne, mondta magának, de egész lénye tudta, hogy hazudik.

Picture

Sok ideje azonban nem volt, hogy mélyen elmerüljön a gondolataiban; egy pár magas sarkú cipő zavarta meg elmélkedését, ahogy puhán koppan a padlón, először az ajtón kívül, majd egy rövid nyikorgás után közelebbről is meghallotta a cipőkopogást.
Na végre, gondolta  magában. Itt van az én emberem!

Picture

Állát a tenyerébe támasztva várta, hogy a hang megkerülje őt, és helyet foglaljon az íróasztal mögötti, szebb napokat is látott forgószékben. A cipő azonban eltűnt a paraván mögött, és némi szöszmötölés után újra csend lett a teremben.
A lány nem értette. Hol van az a nő, akivel beszélt? Nem ő érkezett meg? Akkor kicsoda?
– Öhm… – köszörülte meg a torkát zavartan. – Helló… Mármint, jó napot…
– Dicsértessék – mondta egy durva hang unottan a paraván mögül.

Picture

A lány szíve kihagyott egy ütemet. Élete során csupán két ember köszöntötte őt – és mindenki mást – folyton dicsértessékkel. Egyikükhöz sem fűződött túl sok jó emléke.
Gyűlölte ezt a szót. Egy sima „jó napot” is megfelelt volna neki, de nem. A janisták igencsak szerették hangoztatni, hogy ők bizony a Teremtő Úr hű szolgái, és minden cselekedetük, minden kiejtett szavuk az Ő dicséretére szolgál.
Mélyen megvetette mind a janistákat, mind az egyházukat, mind magát a janizmust. Éppen ezért undorodott a ténytől, hogy ő maga is az.

Picture

– Maga lenne a rendőrnő, akivel tegnap este beszéltem? – kérdezte a lány cseppnyi éllel a hangjában.
– Nem – hangzott a tömör válasz. – És ezek szerint maga sem az a kedves felügyelő asszony, aki volt szíves idézést küldeni nekem ma reggel.
– Idézés? – csúszott ki a lány száján.
– Ha segít nekem arrébb pakolni ezt a szart – Teremtőm bocsássa meg –, kifejthetem. Elvégre, maga is hasonló cipőben jár, nemde?
A lány nem válaszolt. Meglepte a nő közvetlensége.

Picture

Készséggel segített elpakolni az útból a paravánt, és így jobban szemügyre is vehette beszélgetőtársát. Elegáns, apró kockás kosztümöt viselt. Kontyából már elszabadult néhány hajszál, szeme karikás volt, rúzsa túl sötét és túl feltűnő. Összefont karjai és szigorú tekintete azonban kőkemény lélekről árulkodott. A nyakában függő medál a lány feltevését bizonyította: az agancson függő ötágú csillag a janizmus jelképe volt.

Picture

– Szép a nyaklánca – jegyezte meg félreérthetetlen célzással a lány.
– Amikor János próféta, a Teremtő földi…
– Tudom – szakította félbe a lány.
A nő szemöldöke az egekbe szaladt.
– Janista va… Janista nevelést kaptam – igazította ki magát. – Akkor még egyszer, üdvözlöm. Aurora.
– Beatrice. Dicsértessék – mondta ismét az asszony összevont szemöldökkel.
– Jó napot – hangsúlyozta ki Aurora.

Picture

Egy ideig ismét némán ültek egymással szemben. Aurora elnézte Beatrice keresztbe tett lábát, összefont kezét, ősz hajszálait. Egy nappal sem lehetett több negyvennél, mégis, mintha a teste megelőzte volna a korát. Talán csak a gének? Vagy az asszony élete tette őt ilyen fiatalon öreggé?
– Hogy jutott idáig? – kérdezte halkan a lány.

Picture

Beatrice előredőlt. Remegő ujjai megkeresték a medálját, de ugyanolyan gyorsan el is eresztették. Mintha szégyellte volna, hogy mozdulatával a Teremtőből nyer erőt. Tekintete a földet pásztázta, és Aurora tisztán látta az arcán átsuhanó szomorúságot – egy anya fájdalmát. Tudta jól, mi van a nő arcára írva. Pontosan ezzel a tekintettel nézett ő is a gyermekére, mikor az visítva, véresen, törékenyen a világra jött.
A pillanat amilyen hirtelen jött, el is múlt. Beatrice immár jeges tekintettel nézett maga elé, arca újra kemény volt, mint egy kőszikla.
– Maga miért van itt? Mit követett el? – kérdezte válasz helyett.

Picture

– Ó, én nem – mosolyodott el szomorúan Aurora. – Én nem azért jöttem ide. Feljelentettem valakit. Gondolom, azért rángattak ide, hogy kihallgassanak vagy ilyesmi… tudom is én, mi ilyenkor az eljárás…
– Ki az? – kíváncsiskodott Beatrice. – Zaklató? Agresszor? Gyilkos?
– Valahol mélyen mind a három… Talán még több is. Az egyszerűség kedvéért inkább csak úgy mondom: az anyám.

Picture

Megfagyott a levegő. Az asszony nem szólt semmit, meredten bámulta a lány rezzenéstelen arcát. A feszültség vibrált a levegőben.
Végül Aurora adta fel. Felállt a puffról, és körbe-körbe kezdett járkálni a szobában. Hogy mindezt miért mondta el a nőnek, még maga sem tudta, mégis, valamiféle apró hang a fejében arra biztatta, öntse ki neki a lelkét bátran, mert ő megérti.
– Mit tett magával? – kérdezte hirtelen Beatrice.

Picture

Az anyám janista volt, a létező legbigottabb, leghívőbb janista. Engem is annak nevelt. És… és a nővéremet, Daphne-t is. Ő naivabb, hiszékenyebb volt, mint én, simán benyalta azt a rakat hülyeséget, amivel az anyánk tömte a fejünket. Hogy a Teremtő mindent lát, hogy János próféta armageddona lecsap majd a hitszegőkre… Szóval a komplett maszlagot a fejébe ültette. Bezzeg velem nem boldogult! Büntetett, ahogy csak bírt – a kamra, a nadrágszíj, Cathy baba… De Daphne-t nem bántotta. Ő engedelmes, radikális janista lett. Folyton feketében járt, még a haját is befestette! Ugyanolyan nyakláncot hordott, mint ők, olyan cigarettákat szívott, amiktől állítása szerint közelebb került a Teremtőhöz, és a két csuklóját folyamatosan kötések borították. Néha az sem segített. Átszivárgott rajtuk a vér…

Picture

Én lassan végignéztem, ahogy a nővérem megőrül. Másról sem tudott már papolni, mint az ő rohadt Teremtőjéről meg a még rohadtabb János prófétájáról… A janista egyház lelkes tagja volt. Mindenben részt vett. Ha kellett, erőszakkal is térített. És az anyám csak nézte. És büszke volt rá. Imádta. Engem gyűlölt. Hamarosan Daphne-t is ellenem fordította. Nem kívánatos vendég lettem a házban.
Három évvel ezelőtt leléptem otthonról. Vissza se néztem.

Picture

Hanem egy este mégis visszaszöktem. Néztem Daphne-t, ahogy alszik. A medálja halkan ütődött neki a mellkasának. A hátán furcsa minta rajzolódott ki. A saját vérét mázolta szét magán. Elfordítottam a fejem. Öklendeztem volna, de már meg sem lepődtem igazán.
És akkor úgy döntöttem, hogy elég volt.

Picture

Néma csöndben tárcsáztam. Feljelentést tettem. Gyermekbántalmazás, súlyos testi sértés, gyilkossági kísérlet, és a többi.
Aztán letettem a kagylót, és most itt vagyok. Várom a következő lépést. És reménykedem, hogy bárhol legyen most az anyám, szenved. Legalább annyira, mint Daphne meg én.
Hát, ennyi. Most pedig főznék magamnak egy kávét, ha már itt ez a remek masina. Magának is csináljak?

Picture

Beatrice bólintott, Aurora pedig gépies mozdulatokkal üzemelte be a kávéfőzőt. Nem remegett, mégis tisztán látszott rajta, hogy hamarosan összeomlik a vállára nehezedő terhektől.
– Talán az édesanyja nem is tudta, mit cselekszik – vetette fel halkan az asszony. – Talán őt is erre nevelték. Talán azt hitte, hogy ez normális.
– Már hogy volna normális? – hördült fel a lány. – Ha egy nyolcéves kislány meglátta benne az abnormalitást, egy felnőtt nő miért ne látná?
– És a nővére miért nem látta? – vágott vissza Beatrice. – Van egy mondás: a hit vakká tesz. És ez lehet legalább akkora igazság, mint amekkora butaság.

Picture

Aurora nem szólt. A nő kezébe nyomta a fellelt bögrébe eresztett, kávészerű löttyöt, aztán ő maga is helyet foglalt. Az ital forró volt, és nyomokban sem tartalmazhatott kávét, mégis jól esett neki. Újra lett célja. Most megfogom a bögrét. Most a számhoz emelem. Most beleiszom.

Picture

Ahogy a karját keresztbe fonta a térdén, a lámpa ócska fénye megcsillant jobb gyűrűsujján. Beatrice odakapta a fejét, és azonnal észrevette a pici, arany foglalatba illesztett gyémántgyűrűt.
– Maga férjnél van? – csodálkozott.
– Igen. Jogilag megtehettem, huszonegy éves vagyok – válaszolta csípősen Aurora.
– Gyermekük is van? – kérdezte az asszony, elengedve a megjegyzést a füle mellett.
– Van – mondta a lány. – De… már nem az enyém.

Picture

Látta, hogy Beatrice már nyitja a száját, de megelőzte a kérdését. Újra mesélni kezdett.
A házasságunk elején fogant. Carllal nagyon boldogok voltunk, az első hónapokban rózsaszín ködben éltünk. Mindent elterveztünk: milyen lesz a szobája, hogy fogják hívni, milyen ruhában járatjuk majd… Aztán teltek a napok, és én egyre inkább félni kezdtem. Nyomta a vállam az anyai átkom. És ha én is olyan leszek, mint az anyám? Ha mégsem sikerül jól felnevelnem a gyerekemet? Ha én is bántani fogom? Ha tudtomon kívül magam ellen nevelem? Ha olyanná válik, mint Daphne? Ő nem ilyen életet érdemel! Őrlődtem. Nem vetethetem el. Nem leszek gyilkos. De nem is szülhetem meg, mert talán azzal ölöm meg! Hónapokon át kínlódtam. Ha megölöm, bűnös leszek. Ha megszülöm, bűnös leszek. Mit tehetnék? Carl mellettem állt. Ő javasolta a titkos örökbefogadást. Megtartom, és el is engedem. Életben hagyom. Ennek már több, mint egy éve. Csak egyetlenegyszer láttam a lányomat: amikor kiemelték belőlem. Nem is adták a karjaimba. Azonnal elvitték. Jobb is így. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam hallani a hangját, amint azt kérdezi: miért?

Picture

Aurora szemét elfutották a könnyek.
– Helyesen cselekedtem – mondta, de mintha magát győzködné. – Tudom! Talán ez is bűn… de közel sem akkora, mintha magam nevelem fel őt.
– Nem is szeretne többé gyermeket? – kérdezte Beatrice színtelen hangon.
– Nem – suttogta a lány. – Soha, de soha. És ezt csak az anyámnak köszönhetem. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm, érti? Csupán egy bűne magában is nagyobb, mint az összes, amit én valaha el fogok követni! Ezért vágyom arra, hogy börtönbe zárják. Szenvedni akarom látni. Tudni akarom, hogy többé nem árthat senkinek!

Picture

– Minden anya bűnös valahol – vont vállat Beatrice komoran. – Még ha nem is tudják. Ezek a bűnök gyakran semmiségek – hogy túl kemény volt, túl lágy, így nevelte a gyerekét, úgy nevelte, ezt adta neki, azt adta neki. Erről nem tehet senki. Sokszor csak az Ítélet Óráján derülnek ki a bűneink. És mi sírva fakadunk, és egyre csak azt hajtogatjuk: ez nem én voltam, ezt nem én tettem! Hiába. Egyszer mindenki szembesül a bűneivel. És higgye csak el, Aurora, kevés lélek útja visz egyenesen a Mennyországba a Tisztítótűz helyett. De ugyanakkor azt is jegyezze meg: senki nem jut automatikusan a Pokol Tüzére. Az újrakezdés mindenkit megillet: engem is, magát is, és még az édesanyját is. Bármennyire tiltakozik is ez ellen, egyszer be fogja látni. Legalábbis kívánom, hogy belássa. És akkor talán megérti, hogy amekkorát az ön édesanyja vétkezett maga ellen, úgy maga is vétkezett őellene.

Picture

Az asszony, monológja végeztével, felállt, és a tükörhöz sétált. Kisöpörte a haját a szeméből, megigazgatta a kosztümjét, és Aurora felé fordult.
– Hamarosan fél hét – mondta. – És én nem szándékozom elkésni az Esti Miséről. – Nagyot sóhajtott. – Gratulálok a közrend őreinek…
– Várjon! – kiáltott fel hirtelen Aurora. – Nem érdekel, mit csinál maga itt, vagy miért tette, amit tett. Nem érdekel a múltja, sem a jövője. Csak annyit áruljon el, kérem… kicsoda maga?
Beatrice hűvösen mosolygott.
– Okosabbnak hittem magát, Aurora. Réges-rég kitalálhatta volna. Én csak egy zaklató vagyok. Egy agresszor. Egy gyilkos. Mindösszesen egy anya.
És mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, magabiztos léptekkel, felvetett fejjel kisétált az ajtón.

Picture

Aurora szájára már nem is jöttek szavak. Csak nézte a csukott ajtót, és szemében érzelmek százai kergetőztek. Harag, gyűlölet, megvetés… hála, szeretet, megbocsátás.
Aztán lassan felemelte a kezét, és széttárta ujjait. Lassan integetett a semminek, mintha csak azt mondaná:
Találkozunk a Tisztítótűzben… édesanyám.

 

Vége!

Írta és illusztrálta: Kiss Kiss