Szorít magához

Ó, igen… az Állami Operaház… Ez az elegáns, impozáns épület a város főterén áll, így hát minden reggel, mikor beugrom a postára, elmegyek vásárolni, vagy csak elhozom a tisztítóból a ruhákat, elhaladok előtte. Ilyenkor mindig megállok egy percre, végigmustrálom az operákat és baletteket hirdető plakátokat, megcsodálom az ablakokban lógó vörös bársonyfüggönyt, és kedvesen elcsevegek a jegyárusító pultban ülő nénikével. Régi motoros vagyok már itt, a takarítóktól kezdve egészen az Opera első primadonnájáig mindenki ismer.
Két faajtón át léphetünk be az építménybe. Mielőtt kinyitnám őket, mindig nagy levegőt veszek. Most dől el a sorsom, a jellemem most újra formálódik egy kicsit, most sírni fogok, most nevetni fogok, most siker lesz, most bukás… ez mind-mind végigszalad a fejemen pár másodperc alatt. De a tömeg vár, így hát át kell lépnem a küszöböt.
Van az Állami Operaháznak egy apró titka: a város szélén, egy jelentéktelen kis házikóban van a gyakorlóterem. Ott csupán azokat látják vendégül, akik nagyra becsültek, netán az igazgató vagy a kiemelkedő művészek családtagjai. Ami ezek között a falak közt történik, az bizalmas, és minden esetben köztünk marad. Amikor pedig nincs előadás, kiadják nekem gyakorolni.
Ó, hogy nem említettem volna? Nos, elnézésüket kérem. Melissa vagyok, az Operaház prímabalerinája, az igazgató első számú kedvence. Azt hiszem, megérte a sok gyakorlás. Már hat éves korom óta balettozom – ez a szenvedélyem. Sosem akarok leállni. Olyan nekem, mint másoknak a drog, vagy az alkohol. A balett azonban jóval ártalmatlanabb. Persze, megesik, hogy a családom olykor elszörnyed, milyen sovány vagyok, esetleg hogy hajnalban a takarítónőnek kell kirángatnia az ajtón, de ezek csak apróságok. Semmi jelentőségük nincsen.
Ahogy mindig, ma is már fél hétkor megérkezem. A gyors bemelegítés után megállok a színpadon, kecsesen széttárom a karjaim, és végignézek az üres székeken, egy-egy embert képzelve mindegyikbe, akik értem jöttek, nekem szorítanak, engem akarnak látni. Ez a kis rituálém megnyugtat. Nekem szükségem van arra, hogy az emberek lássanak. Én értük élek, nekik táncolok!
Gyorsan elindítom a zenét, és beállok a kezdő pozícióba. Ilyenkor nem gondolok semmire, és ezt nagyon szeretem! A gondolataimat átjárja a zene, a testem szinte magától mozog. Én mégsem vagyok elégedett. Volt már, hogy premier után lehajtott fejjel mentem ki meghajolni. Bűnrossz voltam aznap este, tudtam jól, hiába próbált mindenki meggyőzni az ellenkezőjéről. Azóta kétszer annyit gyakorlom, kétszer akkora intenzitással.Ahogy most is. A táncom lemegy egyszer. Majd kétszer. Ötször. Tizenegyszer. Lassan fél tizenkettőre jár az idő.
A tizenkilencedik próbámnál történik meg a baj. A kezdő pozíció már távolról sem kecses – legalábbis szerintem. Az arcomról folyik a víz, a karom nem egyenes, az ujjaim remegnek, és én mégis megpróbálom újra. Mert muszáj gyakorolnom. Muszáj, kell, muszáj, kell, muszáj, kell!
Nagy levegőt veszek, és újra nekiállok. Ahogy azonban a testsúlyomat a jobb lábamra helyezem, a testem megremeg, a bokám kifordul, én magam pedig a földön landolok.

A bokám ugyan sajog, de mégsem ez fáj leginkább. Az arcomat a tenyerembe fektetem, és olyan erősen harapom be a számat, hogy kiserken a vérem, de hiába – a hangos, elkeseredett üvöltés így is elhagyja a torkomat. Csalódottan szipogok. Nem tudom elhinni, hogy megint nem sikerült! Miért vagyok ilyen béna? Pedig már majdnem ott voltam, már elrugaszkodtam a „nem rossz”-tól, és az „elég jó” határát súroltam, mikor egyszer csak – puff! Kész a katasztrófa!

– Melissa! Te jó ég!

Keith, aki eddig kint cigizett, most beront az ajtón, és lélekszakadva rohan fel hozzám a színpadra. Óvatosan letérdel mellém, az arcomat a kezei közé fogja, és hangosan, megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, mikor rázom a fejem, hogy semmi komoly sérülésem nincs.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi még egyszer, a biztonság kedvéért.
– Egészen biztos – mondom.

Ekkor a karomnál fogva felhúz a földről, de ahelyett, hogy utána elengedne, megpörget magam körül. Felnevetek. Napok óta először őszintén, vidáman, hangosan.

– A frászt hozod rám, te lány – mondja mosolyogva. – Amikor meghallottam az üvöltésed, majdnem lenyeltem a cigimet. Ami még égett.
– Sajnálom – vágok szomorú képet, de nem igazán sikerül, megint nevetnem kell. – De ha megbocsátasz, most visszamegyek gyakorolni.
Előhúzok a nadrágom belső zsebéből néhány összetekert, gyűrött bankjegyet, és Keith kezébe nyomom.
– Vehetsz magadnak egy másik szálat – szúrom oda mosolyogva.
Zsebre vágja a pénzt.
– Óvatosan, Melissa! Kérlek!

Bólintok, de ahogy a lejátszómat keresem a zsebemben, hogy újraindítsam a zenét, nem figyelek oda, és megbotlom saját, még mindig remegő lábamban. Keith azonban elkap, mielőtt újra a padlón végezném.

– Mel – csóválja a fejét, és mélyen a szemembe néz.
– Jól van, jól van, figyelmetlen voltam – ismerem el. – Csak kerestem azt a rohadt zenét, és…
– Igen, tudom – szakít félbe. – Az a rohadt zene…
Megint nevetek, de ezúttal kevésbé őszintén.
– Melissa, komolyan mondom, néha rád férne egy kis pihenés…

Válasz helyett inkább gyorsan megcsókolom. Nem szeretném újra és újra elmagyarázni neki – hiába alkotunk párt a magánéletben és a színpadon több, mint két és fél éve –, miért fontos nekem annyira a balett és a gyakorlás. Ez egy olyan műfaj, amiben egyszerűen nem lehet hibázni! Tilos és kész, mert életveszélybe kerülhetsz miatta! Emellett pedig, szeretem megtisztelni a táncot, a közönséget, és persze magamat azzal, hogy rendesen felkészülök, mire felgördül a függöny. Szeretek gyakorolni, és szeretnék tökéletes lenni! Hát olyan nagy bűn ez?

– Keith… – Veszek egy nagy levegőt, mielőtt belevágok. – Tudom, hogy millió fontosabb dolgod van ennél, meg hogy ma szabadnapod van, de… nem gyakorolnál velem? Tudod… megnézhetnénk a közös jeleneteinket, csak hogy biztos legyek benne! Rám férne a gyakorlás, mert félek, hogy bármi bajt okozok neked, hogy túl nehéz vagyok, vagy ilyesmi… nem akarok béna lenni, mert azzal a te dolgodat nehezíteném meg!

Válaszként csupán megsimogatja az arcomat. Rámosolygok, mire tömören, vidáman válaszol.
– Miért is ne?
Aztán elhalkul, és ellenállhatatlan mély hangján búgja:
– Te is tudod, hogy ennél százszor többet is megtennék érted!

Hálásan Keithre mosolygok, aztán indulhat a tánc! Ő óvatos, túlságosan óvatos, hiába próbálom figyelmeztetni, hogy a duettünk nem erről szól! Neki azt a nagy és erős férfit kellene játszania, aki rabul ejti a fiatal, ártatlan lányt – és ő természetesen már az első pillantásra beleszeretett –, hogy aztán nap, mint nap nézegethesse otthon, akár a vadász a trófeáját. Csupa tűz, csupa dráma, csupa szorítás, forgás, ugrás, csupa szenvedély és szenvedés ez a tánc – az egyik kedvencem az egész balettből. Csakhogy a páromat ez a legkevésbé sem érdekli.

– Keith, figyelj már! – feddem folyamatosan. – Légy tüzes! Próbálj meg tényleg elrabolni! Ne bánj úgy velem, mint a hímes tojással!

Én mégis beleteszem minden erőmet. Lehunyom a szemem, és mikor kinyitom, már nem Melissa vagyok, a balerina, hanem Vilma, a lány, akit megbűvölt ez az idegen férfi, és most el akarja vinni magával.

Szeretem Vilma szerepét. Naiv, de mégis csupa tűz, ahogy próbál szabadulni attól az embertől, akibe őszintén és őrülten szerelmes. Választania kell az élete és az élete értelme között, s amíg őt szép lassan megfojtja az őrlődés, a férfi úgy lesz boldogabb minden egyes perccel. Végül egy tragikus eseménnyel végződik a balett: Vilma önkezével vet véget az életének, hogy egyszerre választhassa a szerelmet és a szabadságot.

Jó ideje táncolhatunk már, talán két és fél-három órája, mikor Keith egyszer csak indulatosan felkiált.

– Nem bírom tovább, Melissa!
A földre rogy, én azonban még mindig a pozícióban vagyok, várva, hogy a partnerem megtartson.
Megingok, és kis híján én is elvágódom, de sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Villámló szemmel készülök ráüvölteni Keithre, hogy mégis mit művel, mikor észreveszem, hogy hullafáradt, és könnyektől csillogó szemmel kuporog a padlón.

– Keith – telepedek le vele szemben, és megsimítom az arcát. – Minden rendben van?

– Nem bírom tovább, Mel – suttogja kimerülten. – Könyörgöm, értsd meg!
– Jaj, dehogynem! – ellenkezem. – Csodálatos voltál! És biztos vagyok benne, hogy ha kitartóan folytatjuk a gyakorlást, akkor előbb-utóbb…
– Nem! – szakít félbe indulatosan. – Nem lesz itt semmiféle folytatás! Ki tudja, mióta gyakoroljuk ezt a szart, és nekem elegem volt! Nem ettem, nem ittam, nem pihentem órák óta! Elegem van! Nem csinálom tovább!

Dühösen felpattan, és indulni készül, de megragadom a nadrágja szélét. Kezem ökölbe szorul, ahogy megpróbálok felállni, testem remeg az indulattól.

– Ez egy ilyen szakma – préselem ki magamból. – Te választottad, nem emlékszel? Lemondásokkal jár és fájdalommal! Ezt vállaltad, amikor beiratkoztál a Balettintézetbe! Ezt vállaltad, amikor elfogadtad a szerepeidet az Operában! Ezt vállaltad, amikor aláírtad a rohadt szerződéseket! És ezt vállaltad, amikor megismertél, és úgy döntöttél, hogy velem szeretnél élni! Nem emlékszel? Hidd el, hogy nekem ugyanúgy fáj, és ugyanúgy áldozatokkal jár, de nekem ez a szenvedélyem! És azt hittem, neked is! Hogy a tánc és én fontosabb szerepet játszunk az életedben, mint bármi egyéb!

– Igenis fontos vagy nekem, Melissa! – vág vissza. – És igen, a balett is fontos! De azt nem tilthatod meg nekem, hogy, miután órákon keresztül ugráltam a te parancsaidra, szánjak egy kis időt a saját szükségleteimre. Éhes vagyok, a rohadt életbe! Éhes vagyok, szomjas, fáradt, és mindennél jobban vágyom egy nyomorult cigarettára! Olyan nehéz ezt megértened? Komolyan mondom, Mel, nem ismerek rád! Mi üthetett beléd?

Tovább folytatjuk a vitatkozást. Én ragaszkodom a saját igazamhoz a tánccal és a gyakorlással kapcsolatban, de Keith ellenkezik. Komolyan nem értem, mi történhetett vele. Régebben egy rossz szó nem hagyta el a száját, még akkor sem, ha a próbák miatt lekéste az utolsó vonatot, amivel haza tudott volna utazni. Most pedig már fúj is rám, holott még alig próbáltunk valamennyit. Nem tudom, miért lett ilyen mogorva, de szívből remélem, hogy a holnapi előadásra megjön az esze. Tudom, hogy sikerülni fog, és tudom, hogy nem fogjuk elrontani, de nekem ez nem elég! Én a tökéletességre törekszem, és nem vagyok hajlandó alább adni! Régen ezt még ő is belátta, és elfogadta.

– Figyelj rám! – emeli fel fenyegetően a mutatóujját. – Ha nem hagyod rögtön abba ezt a hisztériát, én esküszöm mindenre, ami szent, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, addig gyakorolsz, amíg jólesik, holnap letáncolom az előadást, aztán felmondok. Megtarthatod a lakást, az sem érdekel. Nos, választhatsz. Velem jössz, vagy itt maradsz, de akkor soha többet nem látsz?

– Ha azt hiszed, hogy miattad abbahagynám a balettet – sziszegem – akkor nagyon tévedsz. Semmiért és senkiért nem fogom otthagyni, soha. Még a saját anyámnál is többet jelent nekem!

Némán állunk egymással szemben. Keith tekintetében méla undor, az enyémben színtiszta düh és megvetés. Némán állunk egymással szemben, hosszú-hosszú percekig, míg körülöttünk és közöttünk csak úgy szikrázik a levegő. Egyikünk sem mozdul, egyikünk sem szól egy árva szót sem, mégis beszélgetünk. Válogatott szitkokat szórunk egymás felé, de a szánk nem mozog. Csak a szemünk ordít a másiknak.

Hogy juthattunk idáig?

Végül Keith megmozdul. Sarkon fordul, és döngő léptekkel elhagyja az apró helyiséget. Az ajtó hatalmasat dörren, miután becsapja maga mögött. Némán állok, leforrázva, nem merek utána nézni. Így lesz vége mindennek egy szempillantás alatt. Ugyanazt az utat jártuk, kéz a kézben, de mikor végre megmutatkoznak a rejtett akadályok, ő gyáván elengedte a kezem, és visszafordult. Én azonban felszegett fejjel megyek tovább. Megmutatom a világnak, hogy aki mer, az nyer. És én győztes vagyok. Szenvedélyes győztes.

Beesteledik. A Hold felkúszik az égre, és fénye megcsillan az óceán sima felszínén. Az utcák még zajosak, az emberek hazafelé tartanak a munkából. Fáradtan vagy energikusan, vidáman vagy szomorúan, hazamennek a szüleikhez, a feleségükhöz, a kisfiaikhoz, a macskájukhoz. Mindenki megy a dolgára, ahogy én is. Most jött el az én időm – végre megmutathatom, hogy mit tudok! Az egész éjszaka előttem áll, hogy elérjem a tökéletességet. Semmi sem állíthat meg.

Újra beteszem a zenét, és táncolok. Újra én vagyok Vilma, a lány, aki megpillantotta élete szerelmét, és úgy érzi, mindjárt szétrobban a szíve. Energikus, lendületes, vidám tánc ez, tele forgással, ugrással, bonyolult mozdulatokkal.

Sokáig gyakorlom – most nem megy a boldog tánc. Technikailag rendben, de nem ez a lényeg. Az az átkozott Keith! Elment, és ezzel kiölt belőlem minden boldogságot, amit ebbe a táncba kellett volna beillesztenem!
Hirtelen teljes szívemből elkezdem gyűlölni.

És akkor bevillan.

Eltekertem a zenét, és dühös, fájóan hangos, adrenalinnal teli muzsika csendül fel – az utolsó tánc zenéje. A tánc, amikor Vilma megőrül, és utolsó kétségbeesésében végül elpusztítja magát. Vadabb és szenvedélyesebb bármelyik másik jelenetnél, s egyben a legnehezebb. Sokszor elesem, de ez nem tántorít el attól, hogy újra próbálkozzak. Talán ugyanolyan őrült vagyok már, mint Vilma. De ez jó. Ezt az őrületet kell megtartsam, ha el akarom érni a célomat. Most meg kell őrüljek. És meg is fogom tenni, ha belehalok is.

Ziláltan, zihálva rogyok le a padlóra, hogy egy kis energiát szerezzek a folytatáshoz. Kontyomból ernyedten lóg néhány tincs, a ruhámat átizzadtam, a balettcipőm foszlik, arcom kipirult, egész testem sajog, de tudom, hogy megérte. Mert jó voltam. Mit jó, remek! Végre teljesen eggyé tudtam válni a szereppel, akit táncoltam!

Néhány percet nyújtok, lerázom a végtagjaimat, aztán felállok, hogy folytassam. De amint előrenézek, meghűl az ereimben a vér, és megmerevedek én magam is. Mit keres itt? Miért néz engem? Vajon mióta ücsörög azon a széken? És egyáltalán… miért jött vissza?

A hátsó sorban Keith üldögél, és semleges pillantásokat vet felém. Megvárja, míg összeszedem magam, és amíg kitisztul a tekintetem. Akkor lassan, komótosan feláll, mint akinek nincs jobb dolga, felém sétál, fellép a színpadra és megáll előttem. Arcunk kis híján összeér.

Nagyon lassan előrenyújtja az egyik kezét, és hatalmas, puha tenyerébe veszi vékony, reszkető kezem. Hüvelykujjával megcirógatja a kézfejemet, aztán nagyon lágyan a szemembe néz – nyoma sincs már az órákkal ezelőtti indulatnak.

– Melissa – kéri halkan, mintha a hangos beszéd megtörné a pillanatot – gyere velem.
– Mégis, hova? – rázom a fejem. – Nem mehetek.

– Kérlek – erősködik tovább. – Gyere velem haza! Főzök neked egy forró teát, aztán elmész és lefekszel, jó? Aztán megígérem, hogy holnap reggel, ha felkelsz, még gyakorlunk! De ki kell pihenned magad, hiszen holnap este előadás!

– Éppen ez az! – nézek rá kétségbeesetten. – Holnap előadás, és én még sehol sem tartok…
– Ugyan már – int le. – Fantasztikus voltál! Kis híján tökéletes.
– De csak kis híján – legyintek lemondóan.

– Mel – kezd bele újra –, ha most nem jössz haza…

– De Keith, nem teheted ezt velem! – szakítom félbe. – Nem mehetek veled, és ezt te is tudod nagyon jól! Nézz csak rám: jól vagyok. Figyelek magamra, eleget pihenek. Nekem ez pont jó. A tánc egyszerre megnyugtat és kikapcsol, amellett, hogy közben kemény munkát végzem. Nincs szükségem sok alvásra vagy forró teára. Jól vagyok. Miért nem vagy képes ezt belátni? Mert ha tényleg nem értesz meg, akkor én esküszöm mindenre, ami szent, hogy te…

Nem engedi, hogy befejezzem. Helyette közelebb hajol, és megcsókol. Nem lágyan, óvatosan, védőn, ahogy szokta. Ez most durvább. Igazibb. Jobb. Olyan tűz van ebben a csókban, amiről nem is tudtam, hogy létezhet a páromban. Meglepődöm, és igyekszem eltolni magamtól. Ez most nem az a pillanat! Ő mégis vasmarokkal szorít magához, és nem enged el, bárhogy tiltakozom. Ez a vadság, ez a tűz hiányzik belőle, mikor táncol! De hát itt van, benne! Miért titkolta előlem?

– Melissa – szólal meg végül, mikor elenged –, döntened kell.

Nagyot nyelek.
– Hallgatlak – mondom remegő hangon.
– Válassz! Dönthetsz úgy, hogy mára abbahagyod a próbát, hazajössz velem, lefekszel, és holnap még gyakorolsz. Vagy dönthetsz úgy is, hogy maradsz. Ebben az esetben én megyek. És a holnapi előadás után elválnak útjaink. – Mélyen a szemembe néz. – Én ezt nem játszom tovább. Választanod kell köztem, és a tánc között, mert úgy tűnik, mindketten nem férünk meg az életedben. Én nem akarlak befolyásolni, de döntened kell.

Furcsa helyzet. Egyszerre érzem magam sima embernek és balerinának. Szeretőnek és függetlennek. Egésznek és félnek. Én vagyok Vilma és Melissa. És most választanom kell a két énem között, amelyek úgy fonódnak össze, mint két futórózsa. Ha valamelyiket elhagyom, hatalmas űr tátong majd bennem. De melyiket hagyjam el, hogy a lehető legkisebb sebet ejtsem magamon? A szerelmem vagy a szenvedélyem? A jövőm vagy a múltam? Az életem vagy a szabadságom?

De hát mit ér az élet szabadság nélkül?
Döntöttem.
– Sajnálom. – Csak ennyit mondok.
Az ujjaim szépen lassan kicsúsznak Keith markából.
Nem kap utánuk.
Immár úgy állunk egymással szemben, mint két vadidegen. Csak nézem azt az élénkzöld szempárt, és tudom: helyesen cselekedtem. Nem vagyok képes lemondani arról, ami a legtöbbet jelenti számomra, azért, aki a legtöbbet jelenti számomra.
Illetve, jelentette.

Végül ő szólal meg.

– Melissa…
Megmerevedem. A nevem már csak egy szó az ajkán, semmi több.
Látom a szemében az el nem mondott szavakat, és tudom, hogy küzd a gondolataival.
Aztán csak annyit mond:
– Találkozunk az előadáson.
Sarkon fordul, és még egyszer, utoljára, kisétál az életemből.

Odakinn az óceán fekete vize hömpölyög, a fák lágyan hajladoznak a szélben. Az égen fényes drágakőként szikráznak a csillagok.

És végre.
Eljött az én időm.

Csak táncolok. A lábam ég, a szememet alig tudom nyitva tartani, a zene már bekúszott az ereimbe, de én csak táncolok, rendíthetetlenül.

A végén már nem is gondolkodom.
Emlékszem, az utolsó szó, ami még megfogalmazódott bennem, az volt: tökéletes.
Végre.