1993. február 13. – A legtöbb ember emlékezetében ez volt a valaha látott és érzett leghidegebb és legzordabb téli éjszaka ebben az évben. A hőmérők -23 foknál teljesen befagytak. Liliomvölgy összes lakója magára zárta az ajtót, és a kandallónál keresett valami meleget, mások forró csokoládét ittak, de volt olyan is, aki egy jó meleg fürdőzés után vastag takarója alatt keresett menedéket, és próbált minél előbb elaludni.

Liliomvölgy utcáit aznap éjszaka csak egyetlen fiatal nő járta, lenge öltözékben, karján egy apró, alig egy hónapos kisbabával.

A gyermek vidáman gügyögött anyja szorításában, aki megpróbálta teste maradék melegét átadni a csöppségnek. Igyekeznie kellett a nőnek, minél jobban telt az idő, annál hidegebb lett az idő, és ezzel együtt csökkent mind az anya és mind gyermeke túlélési lehetősége.

A fiatalasszony nem válogathatott tovább. Halk, kedves szavakkal biztatta gyermekét a kitartásra.

Fiatalasszony: Cleo, kérlek, csak tarts még ki egy kicsit! Megtaláltam neked a tökéletes helyet, ahol boldogan élhetsz, ahol nem kell nélkülöznöd! Gyerünk kicsim, igyekezzünk!

A házban égtek a villanyok, az asszony óvatosan letette gyermekét pontosan a bejárati ajtó elé, hogy minél előbb megtalálják őt.

Emlékül a neki varrott maciját mellé tette, magyarázatképpen pedig egy levelet is hagyott a földön a családnak, akik vélhetőleg az ő kislányát fogják felnevelni.

A nő még egy utolsó búcsúcsókot nyomott gyermeke arcára, aztán könnyeivel küszködve, otthagyta kislányát annak a családnak a háza előtt, amelyik reményei szerint mindent megtesz majd, hogy tisztességesen és jólétben nevelkedjen gyermeke.

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>12 évvel később – 2005. augusztus 25.

Ez év augusztusa főként száraz, forró napjairól volt híres. Olyan tikkasztó hőség honolt a nyár utolsó hónapjában, hogy a legtöbben inkább az otthonaikban próbálták meg hűsíteni magukat egy finom jeges itallal, vagy aki megtehette, az uszodákba menekült, esetleg a saját medencéjében töltötte el ideje nagy részét. Ez a mai csütörtöki nap sem hozott egy árva hűs szellőt sem, a nap perzselően sütött, a fák a nagy szárazságtól szinte teljesen elszáradtak, leveleik besárgultak. Mégis akadtak olyan elszánt emberek, akik inkább a vásárlást választották a pihenés helyett.

Az egyik ruhabolt játszóterén néhány gyerek játszadozott, miközben szüleik önfeledten belemerülhettek a vásárlásba. Csak egyetlen lány állt távol a többiektől, a játszótér másik végén. Szemében vágy csillogott, ő is szeretett volna beállni közéjük.
„Talán, ha szépen megkérném őket újra, akkor én is csatlakozhatnék” – gondolta magában, és egy utolsó próbaként odament a hozzá közelebb álló két lányhoz.

Lizzy: Mi van már megint, Cleo?
Cleo: Lizzy, nem csatlakozhatnék hozzátok?

Lizzy: Jaj, nem csatlakozhatnék hozzátok? – gúnyolódott Cleo félénk hangját utánozva.
Cleo: Igen, arra gondoltam…- kezdte félénken, de Lizzy mérgesen közbeszólt.
Lizzy: Hát nem! Kupaktanácsot tartottunk és megbeszéltük, hogy nyápicokkal nem játszunk, úgy hogy Cleo, te biztosan nem játszhatsz velünk! Menj és beszélgess a növényeiddel, ők a neked való társak!

Cleo nem tudott mást tenni, ha nem, hát nem. Csüggedten arrébb vonult és fájdalmasan sóhajtozott, miközben Lizzy egyik barátnője, Mary látva az előbbi jelenetet odaszólt a lánynak.

Mary: Nem volt ez egy kicsit durva, Lizzy?
Lizzy: Egyáltalán nem, megérdemelte – válaszolta közönyösen.
Mary: Nem kellene így bánnod a testvéreddel!

Lizzy közelebb hajolt Maryhez, úgy hogy Cleo ne hallja meg, mit súg barátnőjének.

Lizzy: Na, ide figyelj, Mary! Most olyan titkot árulok el neked, amit nem szabad továbbadnod!
Mary: Jó, oké! Bennem bízhatsz!
Lizzy: Cleo nem a testvérem!
Mary: Úristen! Ez most komoly?
Lizzy: Halál komoly. Ő csak egy egyszerű árva lány, akit anyáék voltak olyan kedvesek és befogadtak. Semmilyen rokoni szál nem fűz ehhez a betolakodóhoz.
Mary: Akkor most már értem, miért utálod ennyire!
Lizzy: 12 éve azt hiszi, hogy ő is a családunkhoz tartozik, de majd nagyot fog koppanni, ha ez kiderül. Egyelőre ez még titok, szóval tartsd a szád, kérlek!
Mary: Rendben. Számon pecsét. Egyébként ki tud még erről?
Lizzy: Nem tudom pontosan, de a családom minden egyes tagja, plusz a cseléd meg a kertész. Meg szerintem anya barátnője.

Eközben benn a boltban két nő válogatott, és próbálgatta a ruhákat.

Marina: Elena, ez a ruha egyszerűen pompásan áll rajtad.
Elena: Igen, igen. Nekem is tetszik. Kicsit a csípőjénél szűk, de szerintem, ha leadok pár kilót, akkor tökéletesen fogom benne érezni magam.
Marina: Ugyan már, hova akarsz te lefogyni?
Elena: Egész nyáron csak faltam.
Marina: Nocsak, a cseléd még mindig jól főz?
Elena: Ó, kiválóan. Igaz, néha neki sem sikerül minden, de meg vagyok elégedve Clotildával. Mos, főz, takarít, vigyáz a gyerekekre, elintézi a fontos dolgaimat.
Marina: Nekem is kellene egy ilyen cseléd. Vagy legalábbis egy jó pasi.
Elena: Szerencsére nekem mindkettő megvan. Na, szerintem, ezt is megveszem.

Pénztáros: Jó napot, Mrs. Richwood! Ha jól látom, most sem távozik tőlünk üres kézzel!
Elena: Öröm ide jönni vásárolni. Itt mindig találok valami új ruhát. Úgy gondoltam, fel kellene frissítenem egy kicsit a ruhatáram.
Pénztáros: Összesen 8780 simoleon lesz.
Elena: Ráadásul olcsóak, na ezért szeretek a „Glamorous and glittering”-be járni. Itt van 10 000 simoleon, nem kérek visszajárót.
Pénztáros: Ó, köszönjük szépen Mrs. Richwood! Megsúgom, holnap vadiúj ruhák érkeznek!
Elena: Akkor biztosan benézek!

Elena: Marina, lenne kedved holnap újra eljönni vásárolni?
Marina: A legnagyobb örömmel! Holnapra biztosan elhozom én is a pénztárcám, és nem felejtem úgy otthon, mint ma.
Elena: Pedig én felajánlottam, hogy kifizetem helyetted.
Marina: Tudom, tudom. Na, viszlát édesem, akkor majd holnap!
Elena: Szia, és köszönöm, hogy ma segítettél dönteni. – Azzal három puszit nyomott barátnője arcára, és elindult a kocsija felé.

Elena: Lizzy, Cleo! Gyertek, megyünk haza!
Lizzy: Azonnal, anya! – hallatszott a válasz.

Cleo azonban egy pillanatra megállította testvérét.

Cleo: Lizzy, figyelj, én még elszaladok a mosdóba. Megmondod anyának, hogy még várjon pár percet?
Lizzy: Ó, hát persze! Megmondom – válaszolta Lizzy.

Cleo rettentően meglepődött a kedves válaszon, ezt felettébb furcsának találta, de nem sokat törődött vele. Megköszönte, és gyorsan szaladt elintézni sürgős dolgát.

A lelke mélyén érezte, hogy Lizzy valami rosszban sántikál, és nem is tévedett.

Elena: Jól szórakoztál, kicsim?
Lizzy: Aha.
Elena: Na, és hol van Cleo?
Lizzy: Azt mondta, hogy ő még marad egy kicsit, olyan jól szórakozik itt. Ne kell aggódni, majd gyalog jön haza. Azt mondja, az egészségesebb.
Elena: Nekem mindegy – vont vállat Elena.

Elena és Lizzy beszálltak a kocsiba.

Lizzy kárörvendően tekintett ki az ablakon. Szerette volna látni Cleo arcát, amikor rádöbben, hogy itt hagyták, ő pedig jöhet haza gyalog, a táv pedig nem lesz egyáltalán rövid.

Az autó lustán gurult el a „Glamorous and glittering” üzlettől otthagyva a pórul járt Cleót.

Ahogy számítani lehetett. Cleo miután végzett a dolgával és kilépett a női mosdó ajtaján, először ijedten, majd dühösen nézte az autó hűlt helyét.

Cleo: Lizzy! – morogta, és nem mindennapi, főleg nem gyerek szájába való szavakkal illette testvérét, amiért elintézte neki, hogy gyalog mehessen haza.

Szinte tudta, sőt érezte, hogy ha Lizzy valamiért kedves vele, ott valami bűzlik, forral valamit az a kis dög. Épp ésszel nem bírta felfogni, miért gyűlöli őt ennyire húga, hiszen fordítva kellene ennek lennie. Ő az, akit elnyomnak, akit semmibe vesznek és úgy bánnak vele, mint egy felmosóronggyal, annak ellenére, hogy ő is a Richwood család tagja, éppúgy, ahogy Lizzy. Már megszokta ezt a bánásmódot, de gyakran nehezére esett túltennie magát egyes tényeken. Nem tudta elfojtani dühét, marta belül a méreg, de eközben a szívében mélységes szomorúság is honolt.

Az ég ekkor hirtelen beborult, csúnya fekete fellegek lepték el az eget egyik pillanatról a másikra, és amilyen gyorsan érkeztek, olyan hamar el is eredt az eső sokak nagy örömére és csodálkozására, mivel sem erre, sem a következő hétre nem jósoltak a meteorológusok esőt, csak szárazságot és hőséget.

Cleo is meglepődött a hirtelen jött eső láttán. Egyrészt örült, hogy végre lehűl a levegő, másrészt viszont átkozta az időjárást, hogy pont most kezdett el zuhogni, amikor gyalog kell hazamennie.

Futva indult el a vadul szakadó esőben, abban reménykedve, hogy a zuhénak köszönhetően nem fog megfázni és a szünet utolsó pár napját nem kell betegségben otthon töltenie.

A kocsi hamarosan megérkezett a Richwood rezidenciához.

Elena és Lizzy is elcsodálkozott azon, hogy esik az eső. Még vártak néhány percet, aztán kiszálltak, és futólépésben elindultak a ház bejárata felé.

Lassan, csupán 45 perccel később, Cleo is elérte a Richwood házat, talpig piszkosan és sárosan.

Alig lépett be a házba, máris Clotildába botlott bele, nem túl nagy örömére. A „már csak ez hiányzott” képpel némán tűrte, hogyan szidja le őt a cseléd, aki csupán mindezt azért tehette meg, mert a dadus posztot is ő töltötte be.

Clotilda: Cleo Richwood! Mégis mit képzelsz magadról, ha? Egész nap ezt a házat takarítom, meg nem állok szinte egy percre sem… (Na persze, azt azért megnézném – gondolta Cleo.) Te pedig beállítasz egy kiló sárral! Nem tanítottak téged jó modorra? Legalább a ház előtt szedd le magadról ezt a temérdek mocskot, amit magaddal hoztál!

A nagy ricsajra Elena is előjött a konyhából, és kérdőn nézett a veszekedőkre. Clotilda elpanaszolta neki nagy baját.

Elena: Mi folyik itt? Mi ez a nagy lárma?
Clotilda: Jaj, Elena asszony! Nézze meg ezt a lányt! Nézze meg, hogy néz ki! És most tekintsen a padlóra! Minden úszik a sárban! Jaj, asszonyom, én már nem bírok ezzel a gyerekkel!
Elena: Értem. Clotilda, menj a dolgodra, majd én átveszem innentől!

Cleo csak sóhajtott egyet, egyszerűen nem hitte el, hogy fújhatják fel ennyire ezt a kis jelentéktelen dolgot. Arra a következtetésre jutott, hogy családja keresi az alkalmat, hogy a sárga földig lehordják őt, ebben ők örömüket lelik.

Elena: Mi akar ez lenni, Cleo? Valamiféle lázadás a részedről? Mi bajod van Clotildával, hogy így bünteted?
Cleo: Én nem akartam…
Elena: Ne vágj a szavamba! – üvöltötte Elena. – Most mondd meg, ezt direkt csinálod? Miért van az, hogy mindig csak veled van probléma? Előre kitervelted ugye, hogy majd szépen hazasétálsz, és bemocskolod a házat, így igaz?
Cleo: Ez butaság! – nyögte Cleo, de a butaság helyett legszívesebben a hülyeség szót használta volna, de félt, hogy még azért is kapna egyet a fejére.

Cleo elhatározta, hogy mindenképpen megmagyarázza anyjának, mi történt a játszótéren.

Cleo: Anya, nem én akartam gyalog hazajönni! Lizzy hazudott neked, ő…
Elena: Elég volt, kisasszony! Szánalmas, mit művelsz! Mindig csak Lizzy, Lizzy és Lizzy! Mire tanítottunk apáddal? Hazudni bűn, és te folyton csak hazudsz! Mindent rá akarsz kenni Lizzyre, csakhogy mentsd a bőröd!
Cleo: Nem, én nem, soha…
Elena: Csend legyen!

Elena: Neveletlen vagy! Menj fel most azonnal a szobádba, BÜNTETÉSBEN leszel, de előtte fürödj le!
Cleo: Megyek is – válaszolta duzzogva, és feltrappolt a lépcsőn.

Dühe egy pillanat alatt átváltozott bánattá, amint felért a lépcsőn. Könnyeit nem bírta visszatartani.

Lizzy szaladt oda boldogan édesanyjához, örömében megölelte.

Lizzy: Köszi anya, hogy hiszel nekem! Ugye, hiszel?
Elena: Persze, bogaram!

Eközben az előszobába Elena férje, Randolph Richwood is belépett.

Randolph: Kisebb veszekedést hallottam. Történt valami?
Elena: Ne is kérdezd – legyintett.
Randolph: Kitalálom! Cleo, igaz?
Elena: Már megint csak a baj van vele!
Randolph: Halljam, ma már megint mit csinált?
Elena: Vásárolni voltunk, a kisasszony pedig gyalog óhajtott hazajönni! Eleredt az eső, ő pedig hazahozta magával azt a rengeteg sarat és piszkot, ami összeszedett, és még ő van felháborodva!

Randolph: Ez lenne akkora baj?
Elena: Igazából arról van szó, hogy már nem bírok vele. Most is azzal jött, mint minden alkalommal, hogy Lizzy volt a hibás. Egyre szemtelenebb lesz ez a lány!
Randolph: Drágám, én már az elején elmondtam, hogy az egész nevelés kérdése.
Elena: Tudom, tudom. Nem tudnál esetleg segíteni?
Randolph: Most biztosan nem, holnap fontos üzleti útra megyek!
Elena: Mennyi időre?
Randolph: Azt még nem tudom, szerintem pár napról van szó. Holnap korán reggel indulok. Elbírsz nélkülem a gyerekekkel?
Elena: Bízd csak rám!

Cleo ezt hallva rettenetesen megijedt. Jól tudta, apja nélkül kínszenvedés lesz anyjával ez a pár nap. Egyedül az apja tudta megvédeni őt, de az ő szemében is látta, hogy megveti, és nem szereti úgy, mint Lizzyt. Cleo száját egy aggódó „Ó” hagyta el, ez pedig elég volt arra, hogy a közelben járó Clotilda meghallja.

Clotilda: Cleo, Elena asszony megmondta, hogy szobafogságban vagy! Ne hallgatózz, eredj a szobádba, különben felmegyek, és én raklak helyre!

Cleo nem akart bajt, ezért engedelmesen bevonult az egyetlen helyiségbe ebben a házban, ahol kisírhatta magát, leírhatta érzéseit naplójába, és ahol senki sem bántotta.

Szerény kis szoba jutott neki, nagyon szegényes és cseppet sem ízléses berendezésekkel. Szobája egy ősrégi ágyból, szekrényből, asztalból, székből, könyvespolcból és egy kanapéból állt. Ezen kívül semmilyen játéka nem volt, leszámítva egy kissé régi és kopottas mackót, amit szülei állítása szerint egy nagyon távoli rokonától kapott, még egy éves korában. Valami miatt azonban ehhez a mackóhoz nagyon is kötődött, de nem tudta volna megmondani, miért fontos számára ez a régi játék.

Cleo: Miért? Miért mindig én? Én vagyok a család fekete báránya! Úgy érzem, nem tartozom ide… Miért én bűnhődöm mindenért? Mit vétettem?

Lizzy a mai napot tökéletesebben el sem tudta volna képzelni. Rettenetesen örült, hogy Cleót „megszívathatta”, ráadásul szüleitől is rendesen kikapott, és nem kell egész délután látnia azt a szánalmas képét, mert büntetésben van. Ez a nap valóban tökéletesen alakult Lizzy számára, Cleónak már annál kevésbé.

Cleo reggel nem magától ébredt fel, hangokat hallott a földszintről. Ez volt az egyik ok, amiért utálta a szobáját, mindig mindent fel lehetett hallani.

Miután kissé feleszmélt, eszébe jutott, hogy apja korán reggel indul arra a bizonyos üzleti útra. Mindenképpen el akart tőle búcsúzni.

Az előszobában már ott állt a bőrönd, útra készen, éppen úgy, ahogy Randolph. Elena hosszas csókkal búcsúzott el a férjétől.

Elena: Vigyázz magadra!
Randolph: Igyekszem.

Lizzy: Papa, ugye hozol nekem valamilyen ajándékot? Ne okozz nekem csalódást!
Randolph: Ugyan már, hercegnőm! Mikor volt olyan, hogy nem hoztam neked semmit?

Cleo már csak a bejárati ajtó előtt érte utol apját, akitől csupán egy kedves integetést kapott.

Cleo: Apu!
Randolph: Viszlát, Cleo! Légy jó, és hallgass anyádra! Most ő az úr a házban!

„Eddig is így volt” – gondolta Cleo morcosan.

Randolph beszállt az autóba, Cleo a postaládáig követte őt, figyelte, hogyan gurul el az apja.

Csak akkor tudatosult benne az a tény, hogy szörnyű napokat kell megélnie itthon, mikor már az autó teljesen eltűnt a szeme elől. Aggódva nézett a semmibe, csak egy szó jutott eszébe, ami tökéletesen jellemezni tudta a következő néhány napot: terror.

Cleo: Apa, gyere vissza! Ne hagyj itt, kérlek!

Miután „lecsillapodtak” a kedélyek, mindenki visszatérhetett napi teendőihez, így Elena is élhetett hobbijának, folytathatta a festegetést.

A gyerekek is szépen ültek az asztalnál, viszonylag csendben zajlott a Clotilda által készített müzli elfogyasztása. Cleo azonban aggódva figyelte Lizzyt, mit fog mára kitalálni. Általában, ha remek ötlete támadt húgának, szemében felcsillant egy apró szikra, és akkor az semmi jót nem jelentett Cleónak.

Eközben megszólalt a telefon. Elena libbent ki felvenni a kagylót.

Elena: Igen, tessék? Richwood lakás!

Marina: Szia, Elena!
Elena: Szia!
Marina: Készen állsz egy kis délutáni vásárlásra?
Elena: Ó, hát persze! Randolph úgyis elment, de azt hiszem, taxival kell mennünk, a férjem elvitte a kocsit.
Marina: Gyalog is elsétálhatnánk.
Elena: Gyalog? Marina, meg vagy te őrülve?
Marina: Igazad van. Hogy is gondoltam!? Majd én intézem a fuvart. Akkor majd délután! Szia!
Elena: Rendben, szia!

Clotilda magára hagyta a gyerekeket, reménykedve abban, nem rendeznek kajacsatát, amíg ő Bernárdóval tisztázza a mai feladatát.

Clotilda: Csupán egy kicsit kellene meglocsolni, mivel tegnap egész délután esett az eső.
Bernardo: Értem. Én is erre gondoltam.
Clotilda: A medence mellett az egyik bokor kicsit megnőtt, le kellene nyírni. A többi dolgot magára bízom.
Bernardo: Kedves Clotilda, nem értem, miért kell mindennap egyeztetnünk, én vagyok a kertész, csak jobban tudom, mit kell csinálnom.
Clotilda: Rendben, de ez volt az asszonyom kívánsága.

Miközben Elena Marinával beszélt telefonon, Lizzy besurrant a dolgozószobába, mivel a konyhából Clotilda elment.

Fogta az ecsetet, és könnyed mozdulatokkal, akár egy művész átfestette anyja alkotását.

Az eredmény borzalmas lett, de Lizzy rettentő büszke volt alkotására, amit Cleónak tulajdonított. Odaírta „testvére” nevét a kép legaljára, hogy így sodorja bajba.

Amikor Elena befejezte a beszélgetést, és visszatért a dolgozószobába, teljesen kikelt magából. Nagyon hamar észrevette a kép alján feltüntetett alkotó nevét: Cleo, amitől csak még dühösebb lett. Valósággal őrjöngött.

Elena: Hogy a fene egye meg! A legjobb művem! Tönkretette… mi ez a firkálmány? Ezért most nagyon ki fogsz kapni, te átkozott kölyök! Cleo!!! Cleo!!! Jössz ide, de azonnal, te büdös kölyök?

Cleo, mint egy jól nevelt gyerek, éppen gondtalanul, és vidáman mosott fogat. Ekkor még nem is sejtette, mekkora nagy bajban van.

Cleo: Igen, anya? Hívtál?
Elena: Ne vigyorogjál nekem! Mégis mit képzelsz magadról? Picassónak érzed magad? Mindenképpen meg akarod csillogtatni nem létező tehetséged? Tönkreteszed a több hetes munkámat? Ezt most minek kellett? Nem volt elég a tegnapi büntetés? Testi fenyítésre fáj a fogad? Nesze, mindjárt megkapod! – Azzal lekevert neki két pofont.

Cleo kezével védte arcát a további ütésektől. Némán elszenvedte a ki nem érdemelt büntetést. Tudta, hogy megint csak Lizzy keze lehet a dologban.

Cleo: Anya, nem én voltam! – bizonygatta sírva.
Elena: Ha nem te voltál, akkor ki? Talán én? Clotilda? Esetleg Lizzy?
Cleo: Igen –suttogta, de Elena így is értette.
Elena: Ó, hát persze! Már megint Lizzy! Egyébként, mégis mit gondolsz, ha nem a te műved ez itt, akkor miért írtad alá? Nem bírom tovább, takarodj innen, látni sem akarlak! Tűnj a szemem elől, és ki ne mozdulj a szobádból! BÜNTETÉS!!!

Cleo örömmel tett eleget a kérésnek. Nem akart egy perccel többet sem a közelükben tölteni. Így legalább megmenekülhetett Lizzy újabb gonosz terve elől.

Lizzy, aki az egész jelenetet hallotta az ajtón keresztül, roppantul jól szórakozott Cleón, örült, hogy bevált a terve. Úgy gondolta, megengedhet magának egy gúnyos kacajt.

Elena a biztonság kedvéért felment a lépcsőn, egyenesen Cleo rózsaszín ajtajához, és kulccsal bezárta őt, mivel délután vásárolni mentek, ezért nem akarta, hogy kiszökjön.

A napló nyújtotta Cleo számára a tökéletes biztonságot, és megnyugvást. Ha nem lett volna naplója, az már bizonyos, hogy megőrült volna. Záporozó könnyei el-elmosták gyermeki gyöngyírását.

„Drága Naplóm!

Újabb kínszenvedéses napon vagyok túl, illetve nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, mára már megkaptam a nagy szidást, és ismét elcsattant egy-két pofon. Utoljára apu vert meg, amiért állítólag letöröltem a számítógépéről a legfontosabb fájlokat. Pedig az sem én voltam. Én semmit sem csinálok, és a semmiért is kikapok… Kicsi szívem ezeket a megpróbáltatásokat már nem bírja. Csak neked tudom kiönteni a szívem… csak te vagy nekem.”

Ekkor hirtelen egy taxi fékezett a ház előtt. Cleo becsapta a naplóját, és kinézett az ablakon.

Marina, Elena és Lizzy beszálltak a sárga járműbe, Cleóban pedig fellángolt a lázadás utáni vágy.

Cleo másnap reggel már vidámabban ébredt fel. Az a tudat, hogy végre ehet, teljesen feldobta. Már lassan 14 órája nem evett, és üres gyomorral az ember nem alszik valami kellemesen.

Clotilda már a konyhában tüsténkedett. Az emeletre lehetett érezni a friss palacsinta illatát. Már az illattal jól lakott Cleo, de azért csak jobban örült valami készételnek is.

A palacsinta azonban nem neki készült, hanem Lizzynek. Cleo, Elena utasítására, csak sült ostyát kaphatott, azt is sikerült Clotildának odaégetnie. Hogy véletlenül vagy szánt szándékkal, azt nem lehet tudni. Cleo még ezt az égett micsodát is jóízűen ette, és ezen Lizzy is nagyon meglepődött.

Elena is ott volt a konyhában, ő a mindennapi kávéját fogyasztotta el reggeli gyanánt, és közben szeme sarkából figyelte, hogy minden rendben zajlik-e az étkezőben.

Elena magához rendelte Cleót, miután végzett a reggelijével. Valami fontos dolgot akart rábízni.

Elena: Cleo, arra gondoltam, hogy talán ma végre a hasznunkra lehetnél.
Cleo: Mire gondolsz? – kérdezte kissé morcosan, mivel nem tetszett neki az előbbi mondat.
Elena: Bernardo elment szabadságra, és szerintem nem lenne rossz ötlet, ha egy darabig rád bíznám a kertet.

Cleo: Micsoda? Bernardo szabadságra ment? – szontyolodott el Cleo, mivel így csak később tudhatja meg, milyen titkot akart elmondani Bernardo.
Elena: Igen, ráfér egy kis pihenés. Na, de térjünk vissza. Mit szólsz az ajánlatomhoz?
Cleo: Öhm… csodás. Rendben, szívesen elvállalom.

Elena: Remek, így legalább nem leszel láb alatt. Ja, és még valami! Ha bármi rosszat mersz csinálni, három nap szobafogság lesz, és csak kenyeret, meg vizet fogsz kapni!
Cleo: Értettem.

Az étkezőből kilépve Cleo még hallotta anyja és Lizzy közt a beszélgetést.

Lizzy: Anyuci… ugye felvehetem azt az új és nagyon-nagyon csinos ruhácskát, amit nekem vettél?
Elena: Hát persze, de ne menj ki az udvarra benne, légy szíves!

Cleo egész délelőtt keményen dolgozott, de élvezte. Locsolt, dudvázott, fát gondozott és kapált. Jól mondta a játszótéren Lizzy; a növények az ő barátai.

Az üvegház alatt lassan-lassan növekvő zöldségeket és gyümölcsöket tekintette igazi társainak. Ők megértették őt. Egy ember, Bernardo, egy tárgy, a naplója és sok-sok virágocska és fácska értette meg egyedül a kislány érzéseit. Nekik elmondhatta, leírhatta bánatát, örömét, ők pedig csak hallgatták. De mégsem voltak igazi barátok! Őket nem lehet pótolni!

A hosszú és fárasztó munka után Cleo egy kicsit lepihent a padon. Egy percet sem tudott egyedül eltölteni, ugyanis Lizzy ugrándozott felé önelégült vigyorral az arcán, vadiúj rózsaszín ruhácskájában.

Lizzy: Nyá-nyá-nyá-nyá-nyá! Hát nem csodaszép ez a ruha, amit anya vett nekem?
Cleo: De, igazán… csodás – motyogta.
Lizzy: Haha! Milyen kár, hogy neked nincs ilyen szép, elegáns ruhácskád, igaz?
Cleo: Engem nem zavar – hazudta, miközben szíve majd’ összefacsarodott a bánattól. Nagy álma volt egy ilyen szép öltözék.

Lizzy: Mi bajod van neked? Ne mondd már, hogy cseppet sem irigykedsz?
Cleo: Nem nagyon izgat. Tulajdonképpen nem érdekel. És most légy szíves, hagyj békén!

Lizzy: Ó, de nyomi vagy! Nem hiszek neked! Látom a szemedben a sóvárgást!
Cleo: Nincs semmi a szememben!

Lizzy: Jaj, ne mondd már, még az sem zavar, hogy anya jobban szeret engem, mint téged?

Cleo: De! – fakadt ki. – Az zavar! Elegem van ebből az elnyomásból! Én miért nem kapok anyától annyi szeretetet, mint te?
Lizzy: Ne hívd, anyának anyát!
Cleo: Miért nem? Hiszen az ő lánya vagyok! Mi bajod van neked?
Lizzy: Te! Te vagy a bajom, és az egész családnak is!
Cleo: Ezt nem értem. Mivel vagy te különb, mint én?
Lizzy: Hogy mivel? Megmondom én neked, miben különbözünk! Szeretnéd tudni?
Cleo: Igen! Légy szíves, magyarázd el nekem, miért utál itt engem mindenki!
Lizzy: Nagyon egyszerű erre a válasz, mert te…

Elena: Lizzy! – kiabált az anyja a kert túloldaláról. (Még éppen időben.)
Lizzy: Igen, egyetlen drága anyukám?

Elena: Megmondtam neked, hogy ne menj ki az udvarra, ebben a ruhában! Még összepiszkolod!
Lizzy: Értettem, anyuci! Máris átöltözök! Csak mindenképpen meg akartam mutatni Cleónak az új ruhácskámat, olyan kíváncsi volt rá.

Cleo azonban nem hagyta annyiban a dolgot, mindenképpen tudni akarta a választ. Miért utálja őt mindenki? Miért más, mint a többi?

Cleo: Lizzy, azonnal gyere vissza, és mondd el! Miért? Miért utálsz? Fejezd be, amit elkezdtél! – üvöltözte teljes dühvel.

Egyszerre fortyogott benne düh, amiért már másodszorra hallgattak el előle valamit, és kíváncsiság, mert a válasz nagyon is érdekelte.

Néhány másodperccel később a pad melletti virág hirtelen felgyulladt.

Cleo azonnal menekülésre fogta a dolgot, miközben ő bemenekült a házba, Elena és Lizzy őrjítő visítozásba kezdtek egy aprócska láng láttán.

Clotilda, aki természetesen remek füllel volt megáldva, ami direkt a pletykák, beszélgetések kihallgatására specializálódott, azonnal meghallotta a hatalmas sikoltozást. Előkapta a poroltókészüléket, és kirohant az udvarra, hogy megoldja a problémát, ha már az asszonya erre nem képes.

Elena: Oltsd el, Clotilda! Ááááá! Tűz van! Lizzy, állj hátrébb! Áááá!

Amikor végre sikerült eloltani a tüzet, mindenki megnyugodhatott, ám Elena megkönnyebbült sóhajok helyett, csak szitkozódni tudott.

Elena: Cleo! Ó, hogy az a…

Cleo a fürdőszobába menekült be. Valami miatt rossz előérzete támadt. Tudta, hogy bajt csinált, holott semmi köze nem volt a gyújtogatáshoz. Hogy is lehetett volna? Azonban jól tudta, ez is kiváló ok arra, hogy ismét szobafogságra ítéljék, és ismét leszidják.

Cleo: Ezért is én kapok ki! Jaj, ne! És most csak kenyéren és vízen fogok élni – szipogta.

Iszonyú bánatos lett, hevesen vert a szíve, mert szinte már hallotta a dühös lépteket, amelyek egyre és egyre közelebb értek a fürdőszobához. Félt, nagyon is félt. Szinte már remegett a keze, nem bírt volna még egy verést elviselni. A lépések zaja már közelebbről hallatszódott. Kipp-kopp!

Egyik baj jött a másik után. Az egész rettenetesen gyorsan történt: a kád, a zuhanyzó, a jakuzzi, a WC, a csap, egytől egyig elromlott, mindenhonnan folyt a víz. Cleo most már valóban retteghetett, ugyanis Elena megérkezett.

Elena hatalmasat ugrott ijedtében, amikor belépett a fürdőbe. Nagyon egyszerű volt megtalálnia Cleót, hiszen az aggódó jajveszékeléseit már az előszobába lehetett hallani. Cleo azonnal megfogott egy felmosórongyot, azzal próbálta feltörölni a vízben tocsogó fürdőszobát.

Elena: Cleo!!! – Ennyit bírt csak kinyögni.

Cleo: Istenem, mi történik velem?

Cleo nem várta meg a leszidást és a szobafogság kijelentését, maga ment fel a szobájába, ahol megint csak sírt és sírt.

Elena pedig először aggódó, majd dühös tekintettel nézett Cleo után.