Feszülten locsoltam vizet az arcomba, miközben próbáltam nyugodtnak tűnni. Az étterem mosdója nem volt túl nagy, de arra, hogy lenyugodjak, tökéletesen megfelelt.
– Ideges vagy? – kérdezte Buddy a hátam mögül.
– Nagyon látszik?
– Ha biztos vagy a dolgodban, akkor nem lesz semmi gond. Én már csak tudom.
– Te könnyen beszélsz! – vágtam vissza, majd elindultam az ajtó felé.
– Ne hidd, hogy én halál nyugodt voltam – mondta még utoljára, mielőtt az ajtó becsukódott.

A mondandóm végén fél térdre ereszkedtem majd megkérdeztem:
– Hozzám jössz feleségül? – amint feltettem a kérdést, megkönnyebbültem.
– Igen.
A következő pillanatban már egymást ölelve álltunk az asztal mellett.

A legtöbb történet így végződik: Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Egy tökéletes könyv utolsó lapjai. Ez az én esetemben sajnos nem igaz. Amire azt hittem, hogy a vég, az csak a kezdet volt. Egy olyan különleges és abszurd kaland kezdete, amit még a kisgyerekkori fantáziáimat is felülmúlta. Egy olyan kaland kezdete, ami úgy összetörte az eddig jól felépített világomat, mint egy tükröt egy apró kavics.

***

Nem érzett semmit, csak a sötétséget, ami körülvette. A semmiben volt. Azt, hogy lebeg vagy zuhan nem tudta megállapítani. Próbált visszaemlékezni arra, hogy hogy is került ide, de az emlékei zavarosak voltak. Éjszaka volt, tűz, és menekülniük kellett. Sikolyok, gyermeksírás és kétségbeesett ordítozás visszhangzott a fejében, bár ezek mind olyan távolinak tűntek már.

Biztos volt benne, hogy meghalt. Amikor ez tudatosult benne, a testét elöntő békesség helyét átvette az aggódás – de nem saját maga miatt. Féltette a testvéreit. Mióta a szüleik meghaltak ő gondoskodott róluk. Ha ő már nincs, mi lesz velük?

– Nem haltál meg – mondta egy idegen hang a fejében, mintha csak a gondolatait olvasta volna – nem sokára fel fogsz ébredni.
– Ki maga? – kérdezte Griffon a semmibe kiáltva.
– Nem fogok ártani neked. Most már egyek vagyunk. 
– Miről beszélsz?
– Hatalmam van, ezt mind neked adom, segítségével bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Egy feltételem van.
– Mi az? – kérdezte, de már sosem tudhatta meg a választ, mert a sötétséget felváltotta a fény.

***

– Jól vagy? Úgy aggódtunk érted, szerencse, hogy megtaláltunk. Hogy érzed magad?
– Megvagyok. A testvéreim. Ők jól vannak?

– Nem találtuk meg őket. Nagyon sajnálom.
A férfi szava hideg zuhanyként érte a fiút. Ha arra gondolt, hogy a testvéreinek bármi baja esik, összeszorul a szíve. Most, hogy lehetséges, hogy meghaltak, nem is tudta mit tegyen.

A kislány nyugodtan feküdt a földön. Nem látszottak rajta a történtek. Csukva volt a szeme, mintha csak aludna…

Egy hang szólalt meg a fejében: Hatalmam van, ezt mind neked adom, segítségével bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Egy feltételem van. Te.
A fiú már nem érzett semmit, mire a szívét teljesen elborította a sötétség.

***

Scarlet

Oly sok életet éltem, oly sok nevem volt már. Tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke. Borzalmas dolgokat, de egyiket sem bántam meg. Hiszem, hogy a múltat nem lehet átírni, ezért mindig előre nézek. Az utolsó tettem végzetes volt. Hazudtam a barátaimnak, hazudtam a családomnak, de kaptam még egy esélyt, egy olyan helyen, ahol más életem lehet.

Újjászülettem egy olyan világban, ahol még csak másfél éve élek, mégis évtizedeknek tűnt. Sosem fogom elfelejteni azt, aki voltam, hisz anélkül csak árnyéka lennék önmagamnak. Az elmúlt hónapokban névtelenül sodródtam az árral, elvesztem a kétségbeesés és tanácstalanság sűrű masszájában. Ma este minden meg fog változni.

A mai naptól fogva újra ragyogni fogok, mint egy rubintkő a napfényben. Mert ebbe a testbe születtem, és büszke leszek arra, aki vagyok. Ma estétől fogva ismét Scarlet leszek.

A gondolataimba mélyedve hallgattam a magassarkú cipőm kopogását a járdán. Nem sok ember járt az utcán, és csak néha-néha ment el mellettem egy-egy autó, ami általában kizökkentett a merengésemből. Az elmúlt hónapokban gyakran tettem fel magamban olyan kérdéseket, mint: Ki? Miért? Hogyan? Én sosem tudtam rájuk választ adni. Valaha ismertem egy embert, aki tudna. Érzem, hogy itt van a közelemben, bár sosem visz rá a lélek, hogy felkeressem.

Egy játszótérnél álltam meg. Figyeltem a gyerekeket, ahogy játszanak, nevetnek, élik a mindennapjaikat. Olyan életük lehet, ami sosem adatott meg nekem. Valaha én is ott voltam köztük, ezen a játszótéren, bár lehet, hogy az egész csak képzelgés volt. Nehéz megállapítani mikor van ébren az ember és mikor álmodik, hisz az álomban is olyan valóságos minden, mégis bármikor összeomolhat a világ. Az utóbbi időben minden egyes percben, csak arra vágytam, hogy fölébredjek.

Talán ez éppen ma történik meg. Egy átlagos nap – mondaná egy átlagos ember. Ma este minden megváltozik, bár még nem lehet megjósolni milyen irányban. A mai nap csak egy ember számára fontos igazán, mégis rengetegen ünneplik. A mai nap Jayden Walker szülinapja.

Vannak olyan napok, mikor felkelsz, és érzed, hogy ez nem lesz a te napod. Vannak olyan napok, mikor felébredsz, és úgy érzed, az egész világ gyűlöl téged és bocsánatot kéne kérned minden egyes embertől. Egyes reggeleken pedig pontosan tudod, hogy szerencséd lesz. Ha szülinapja van az embernek, akkor az úgy érzi, hogy minden egyes ember, tárgy, sőt, még a nap is rá mosolyog. Május 13-a mindig is különleges nap volt az életemben.

Általában nem én rendezem a szülinapi bulijaimat, mindig ráhagyom Bonnie-ra és a fantasztikus barátnőire.
Ha minden igaz, akkor ma este a ‘Tűz és Jég’ – ben lesz a buli, a város egyik legmenőbb diszkójában. Nem is akarom megtudni, pontosan miből akarják fizetni a költségeket.
Még a vendéglistáról is ők szoktak gondoskodni. Szerencsére eddig még egyszer sem hívtak meg olyan embert, akinél úgy éreztem, hogy a falfesték száradását is szívesebben néztem volna, mint vele találkozni. Általában megmondják az időpontot és a helyszínt, többet nem árulnak el.

Úgy döntöttem, hogy a délelőttöt lustálkodással töltöm… meg a délutánt is. Hat órakor kezdtem el készülődni, a buli hétkor kezdődik. Ilyen pillanatokban örülök, hogy nem vagyok nő. Az egész délelőttöm rámenne a fodrászra, a délutánom pedig a tökéletes ruha kiválasztására, sminkelésre és olyan dolgokra, amikről még csak nem is tudok. Előkaptam az első felsőt, amit láttam a szekrényemben és hordható állapotban volt. Majd egy gyors borotválkozás, és fésülködés. Tíz perces meló.

Fél hét volt mikor beültem a kocsiba, és elindultam. El fogok késni – mondtam magamban – Bonnie ki fog nyírni.Hamar beértem a városban, azonban a forgalmi dugónak köszönhetően a kezdeti előnyömnek oda lett. Percről percre nőtt az ütések száma, amit Bonnie fog adni, a késésemért. Negyed órával a megbeszélt időpont után érkeztem a diszkóhoz. A hangos zene már kívülről is túl hangosnak tűnt. Sosem szerettem az ilyen típusú bulikat, de Bonnie mindig olyan lelkesen szervezi a szülinapjaimat, hogy sosincs szívem leállítani. Sóhajtottam egyet, majd elindultam az épület felé. Hoznom kellett volna füldugót.

Minden rendben van – nyugtatgattam magamat, miközben idegesen szorongattam a vodkanarancsomat tartalmazó poharamat. Csak nyugalom. Nem lesz világvége, ha újra találkozni fogunk. De ismét látni fogom –erre a gondolatra hevesebben kezdett el verni a szívem. Hirtelen valaki megfogta a csuklómat. Claire volt az. Az én jó öreg barátnőm. Mutogatva és kiabálva magyarázott két másik nőnek, de a hangos zenétől így is alig lehetett hallani.

– Csajok! Ő itt Scarlet, régi barátnőm – mutatott rám – Scar, ő itt Bonnie és Olivia.
– Nagyon örülök. Claire már sokat mesélt rólatok – mondtam neki, egy mosolyt erőltetve az arcomra, bár az agyam teljesen másol zakatolt. Láttam, hogy ők tovább beszélgetnek, de az agyam szűrő üzemmódba kapcsolt, ezért csak a számomra értékes információk jutottak el az elmémig.

– Megfogom fojtani! Már negyed órát késik – hallottam Bonnie kiáltását.
– Csak a buli után. Ne menjen kárba ez a sok pénz, amit rá költöttünk. Azután… segítek neked – válaszolt rá Olivia.
– Elmegyek a mosdóba – szóltam Claire-nek, és még mielőtt válaszolt volna, átverekedtem magam a tömegen, és egy kis bóklászás után meg is találtam a mosdót.

Bent lényegesen halkabban szólt a zene, még a saját levegővételemet is hallani lehetett. A kinyitott ablakon hűvös, tavaszi levegő áramlott be, ami hihetetlenül jól esett. Egy kis vizet fröcsköltem az arcomra, gondosan ügyelve arra, hogy a sminkemet ne kenjem el. Megváltoztam mióta utoljára találkoztunk. Nagyon megváltoztam. Még abban is kételkedem, hogy egyáltalán megismer-e, ha egyáltalán emlékszik még rám.

Arcon kellett ütnöm magam, hogy észhez térjek. Az utóbbi hónapokban számtalanszor megpróbáltam vele felvenni a kapcsolatot, de mindig megfutamodtam. Azt mondtam, hogy ma minden megváltozik… akkor nem menekülhetek el ismét. A mai nap a tökéletes alkalom. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem a mosdóból.

A tömegben azonnal vizslatni kezdtem az ismerős arcokat, nem sokkal később meg is találtam őket. Már Ő is ott volt, Bonnie vállára támaszkodott és vadul hadonászva magyarázott valamit, amit az unokatestvére nem értékelt túlzottan. Amint megpillantottam őt minden megváltozott. Hónapok óta végre tisztának éreztem a fejemet, végre rendesen tudtam gondolkodni. Visszatért a régi önmagam, pontosan tudtam mit kell tennem.

Amint közelértem hozzájuk ő észrevett engem. Belenézett a szemembe, és az arcáról lefagyott a mosoly, pontosan tudtam mire gondol. Elárultam őt, hazudtam neki. Én se lennék boldog, ha magamat látnám. Egy rövid ideig farkasszemet néztünk. Egyenesen a szemembe nézett és tudtam, Jayden Walker nem boldog hogy újra lát.

– Aderyn? Mit keresel te itt? – Jayden hangja ijesztőnek hatott a dübörgő zene miatt, bár mondanivalója zene nélkül is elvette volna a kedvemet az élettől.
– Ki az az Aderyn? – kérdeztem a csalódottságomat egy kicsit se leplezve, miközben titkon azon imádkoztam, hogy ne az legyen, akire gondolok.
– Ez valami vicc? Mert rohadtul nem szórakozok rajta.

– Elnézést, ismerjük egymást? – de még mennyire. Claire sietett a megmentésemre.
– Jay! Nem tudom mennyit ihattál a buli előtt, de hogy részeg vagy az tuti! Ő Scarlet, egy régi barátom, mostanában költözött a városba, és újra elkezdtünk dumálni. Kizárt, hogy ismernéd – rettenetesen hálás voltam a barátnőmnek. Jayden teljesen össze volt zavarodva, és halkan bocsánatot kért, majd csendben lelépett. Összekevert valakivel. Nem emlékezett rám, és ez sokkal jobban fájt, mint korábban bármi a világon.

– Most hogy mondja, tényleg hasonlítasz Aderyn-re – jegyezte Bonnie. Próbáltam mosolyogni, miközben a lelkem szilánkjait kapargattam össze. Azzal győzködtem magamat, hogy ma minden visszazökken a régi kerékvágásba. Egy fenét!
Még fél órát maradtam a buliban, hogy ne higgyék azt, hogy Jayden miatt megyek el. A holnapi munkámra hivatkozva léptem le, szép ürügy egy munkanélkülitől. Valójában semmi kedvem nem volt ott maradni. Haza akartam menni. Igazából haza.

– Kedves barátaim! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy méltó búcsút vegyünk kedves barátunktól, Aidantől. Remek, odaadó társunkat vesztettünk el…
– Ne mondj ilyet, még élek!
-… aki patkány módjára lelép, pont miután az első albumunk megjelent.
– Jaj, ne csináld már! Amúgy is tök szarul érzem magam emiatt.
Végignéztem a barátaimon: Rayner, Jake, Markus és Aidan. Totál hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal. Miért nem lehet nekem is ilyen életem?

Az utóbbi évben megpróbáltam sokadszorra is új életet felépíteni magamnak, és találkoztam ezekkel a csodálatos emberekkel. Segítettek felejteni, sőt, talán túl sok mindent el is felejtettem, majd mikor ezzel tudatosultam, minden nehezékként zuhant rám. Ők voltak azok, akik ebben a kritikus pillanatban ott voltak velem. Talán nem is tudják milyen fontosak nekem, mi mindent tettek értem, tudtukon kívül. De most az egyikük elmegy, semmi sem lesz már olyan, min régen.

Bevallom nekem is sokszor megfordult a fejemben, hogy elmenjek innét, magam mögött hagyva a dolgokat, amiket el akartam felejteni. Éjszakánként, rémálmaimból ébredve gyakran csak akkor kapok észbe, mikor már a bőröndömet bepakolva, és indulásra készen állok a bejárati ajtó előtt. Eddig még sosem tudtam megtenni. Nem mehetek el addig, míg ennyi befejezetlen ügyem van.

– Valaki nagyon hallgatag ma este! – halottam Rayner hangját, majd egy erős lökést éreztem a vállamban, aminek köszönhetően kilöttyintettem a kezemben lévő italom teljes tartalmát, a mellettem ülő Markura, mire ő idegesen felkiáltott, egy adag csúnyaszóval intette Raynert, és a mosdóba sietett.
– Csak elgondolkodtam – válaszoltam Ray-nek – de tökéletesen egyetértek: valóban patkány dolog lelépni pont most – folytattam, az utóbbi mondanivalómat inkább Aidan felé címezve. Pedig mennyire meg tudom érteni.

– Az még hagyján, hogy elmész, de még azt sem árulod el miért! Mi rosszat tettünk mi ellened? – kezdte Jake a szoba túlsó végéből.
– Higgyétek el srácok, ez nem miattatok van. Csak annyi minden történt most az életemben, hogy muszáj egy kis levegőhöz jutnod.
– Nagy tüdőd lehet, hogy ezért Londonba költözöl.
– Ugyan már fiúk! Úgy tudtam ez egy búcsú buli, amin jól berúgunk, úgyhogy igyunk, mielőtt valamelyikőtök elsírja magát – pattantam fel a kanapéról, közben egy együttérző pillantást vetettem Aidan-re. Én voltam az egyetlen, aki pontosan tudtam miért megy el, és ebben a szobában én voltam az egyetlen, aki a sírás szélén állt.

***

– Biztos, hogy ne vigyünk haza? – kérdezte Markus a volán mögül, miközben Jake vidáman dúdolgatott egy ismerős dallamot az anyósülésen. Úgy fél egy felé járhat az idő. Eshetett az eső, mert, bár a járda száraz volt, hatalmas pocsolyák voltak mindenhol.
– Dehogyis! A holnapi költözés miatt amúgy is elég ideges vagyok, jót fog tenni egy kis séta, az idegeimnek. Meg amúgy is, nem hiszem, hogy a részeg barátod örülne annak, ha megzavarnám az édesketteseteket – kacsintottam egyet, majd a választ meg nem várva, elindultam az ellenkező irányba. A hátam mögül még hallottam egy “Menj a fenébe Aderyn!”-t.

Mi öten, még tavaly nyáron alapítottunk egy bandát. Az elején sosem gondoltam volna, hogy valami komoly is ki fog sülni belőle. De ma már van egy megjelent albumunk, holnaptól fogva pedig egy üresedésünk a szóló gitáros szerepére. Vicces milyen érdekesen tud alakulni az élet. Például tavaly ilyenkor ki tudta volna megmondani, hogy fölösleges megpróbálni újraéleszteni a házasságunkat, hiszen már halott.

Tavaly ilyenkor ki tudta volna megmondani, hogy múltam, mint egy rossz démon előtör belőlem, és képtelen vagyok visszafojtani. Hogy olyan emberekkel fogok újra találkozni, akikről azt hittem, hogy csak a pokolban látom újra. Nincs ember ebben a világban, aki mind ezt meg tudta volna mondani, hisz ilyen a jövő, kiszámíthatatlan.

A Tűz és Jég-ből dübörgő zene szűrődött ki. Biztos már megint valami hatalmas bulit tartanak. Talán tavaly ilyenkor még én is részegen botladoztam volna a táncparketten.
Mikor közelebb értem, egy női alak viharzott ki az ajtón, és felém indult el. Zaklatottnak tűnt, és sietősen lépkedett a vizes járdán. Mikor elhaladtunk egymás mellett megfigyeltem az arcát. Ez a nő. Ő egyike azoknak, akikkel nem szívesen találkoztam volna újra.

Mikor már mögöttem járt, a magassarkú cipőjének kopogásának hiányából arra következtettem, hogy megállt, mire én is így tettem, majd felé fordultam.
– Bármit is akarsz mondani, nem tudsz meggyőzni – mondtam, még mielőtt ő bármit is mondhatott volna.
– Csak arra kérlek, hogy hallgass végig, kérlek – a hangja semmilyen érzelmet nem tükrözött. Jégkirálynő, pont, ahogy már megszoktam. Még ha akarnám is képtelen lennék végighallgatni, hiszen ő benne minden megvan, amit a régi életemből el akartam felejteni. Még csak azt sem tudtam, hogy most hogy nevezni magát.

– Sajnálom – mondtam neki, és miután már elindultam a hátam mögül utánam kiáltott:
– Dae, kérlek! – volt valami a hangjában. Könyörgés? Kétségbe esés? Nem lehetne megmondani. Dühösen válaszoltam neki:
– Aderyn! És nem!
Ezután nem mondott semmit, én pedig elindultam hazafelé. Nincs szükségem arra, hogy újra belecsöppenjen az életembe, magával hozva a zűrzavart, és rettegést, ami régen az életemet irányította. Nincs rá szükségem. Én így vagyok boldog.

Egy roncs vagyok. Soha többet nem iszom. A fejfájás és szédülést még el tudnám viselni, de a kiszáradt érzés, ami kéthordónyi víz megivása után is megmarad, az elviselhetetlen. Nem is emlékszem mikor értem haza, arra meg pláne nem, hogy hogyan. Azalvós ruhámban vagyok, de bűzlök a piától, a szájszagomról ne is beszéljünk.

Másnapos vagyok, ami a tegnap elfogyasztott alkoholmennyiség miatt nem is meglepő. A buli elég jól sikerült. A kezdeti jelenetet egy pár pohár el is feledtette velem.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból -a helyes megfogalmazás inkább az, hogy kigurultam. Ebben a pillanatban csak egy dolog járt fejemben: Kávé.

Szép lassan lekecmeregtem a lépcsőn, miközben teljesen nekitámaszkodtam a korlátnak, és rögtön a konyhát vettem célul. A mai programom biztos megvan: rendelek egy pizzát, és a nap hátralévő részén, a kanapén feküdve, sorozatokat nézve regenerálódok. Miközben vártam, hogy a kávé lefőjön, megnéztem a telefonomat: 2 nem fogadott hívás:

-Szia Jay, itt Bonnie. Csak gondoltam érdeklődök azzal kapcsolatban, hogy életben vagy-e. Tegnap jól berúgtál, mindig is tudtam, hogy nem bírod a piát, és ezt mindig be is bizonyítod, de hű… amit tegnap műveltél. Nem tudom, hogy mennyire emlékszel belőle, de ha kellenek a karaokeról készült videók, majd írj rám. Hali!
Ennyire nem lehettem részeg, ugye? Én karaokézni? Ezt biztos még sokáig fogják emlegetni a többiek.

Ezután jött a második hangüzenet. Egy idegen nő volt az, akinek a hangjából azt tudtam megállapítani, hogy eléggé ideges:
– Szia Jayden. Alease vagyok, tegnapról. Csak arra gondoltam, hogy megkérdezem, hogy van-e kedved ma összefutni. Ha nincs, én azt is megértem, de hívj vissza.
Én tényleg ennyire részeg voltam?  Becsajoztam, és elfelejtettem. Erre is csak én vagyok képes.

Sajnálom Alease, semmi személyes, de a mai nap az alváson kívül semmire sincs kapacitásom.
Kávéval a kezemben zuhantam bele a kanapéba, majd vadul pörgetni kezdtem a facebookot, az üzenőfalamat máris elárasztották a buliról készült képek. Én és Bonnie, én, Bonnie és a többiek, én, ahogy táncolni próbálok; én és a karaoke:

Ha jobban belegondolok, Aderyn óta még nem randiztam. Elég szánalmasnak tűnhetek a többiek szemében. Megittam a kávémat, majd pedig tárcsáztam a számot.

***

Néhány másodperccel később nyílt is az ajtó. Egy alacsony, vöröshajú nő állt mögötte. Abban megegyezhetünk, hogy az ízlésem ittas állapotban is kifogástalan.
– Szia, gyere be – utasított, és én pedig követtem. Bevezetett a nappalijába, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy mások is vannak.

– Szia Jayden – szólalt meg először Claire – ülj le.
– Mi folyik itt?
– Csak szeretnénk feltenni neked néhány kérdést.
– Pontosan miről?
– A Tükörképről

– Ez most komoly? Nem lett volna egyszerűbb ezt egy kávé mellett megbeszélni? Ide rángattatok, csúnyán átverve, azért, hogy azzal a könyvemmel kapcsolatban, ami több mint egy éve jelent meg, kérdéseket tegyetek fel, és amire amúgy is válaszolnék, akkor is, ha mondjuk Skype-n beszélnénk? Ennek mi értelme volt?
– Csinálhatok kávét, ha inni szeretnél… – mondta Scarlet, bár inkább gúnyosan, mintsem segítőkészen.
– Nem azért mondtam. De mindegy, ha már itt vagyok, kérdezzetek! – mondtam, miközben leültem a kanapéra.

– Honnan is jött a könyvnek az ötlete? – tette fel az első kérdést Scarlet.
– Nemtom’. Csak úgy jött… bár mintha rémlene, hogy álmodtam valamit. Miért?
– Ez pontosan hányadikán volt? – <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>miféle kérdések ezek?
– Nem tudom pontosan. Talán Október 26-a körül volt, bár nem vagyok benne biztos.
– És te nem érezted magad furcsán akkor? – kérdezett ezúttal Claire.
– Nem…? Miért, kellett volna?
– Mi volt tavaly, október 28-án?
– Mi lett volna?

– Tényleg ne emlékszel semmire? – kérdezte Scarlet csalódottan.
– Mire kéne emlékeznem? – ez a beszélgetés kezd elég furcsa lenni, de semmilyen ötletem sincs annak témájának változtatására. Elvégre mindhárman összegyűltek… miattam? Mi közük van hármójuknak egymáshoz? Buddy-t és Claire-t még megértem, de ki ez a Scarlet? Bárhogy nézem, egyértelműen hasonlít Aderyn-re. De nem lehet ő…
<span “font-size:12.0pt;mso-bidi-font-size:11.0pt;font-family:”times=”” roman”,serif;=”” mso-fareast-font-family:calibri;mso-fareast-theme-font:minor-latin;mso-bidi-theme-font:=”” minor-bidi;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>- Kérdezhetek én is valamit? Mi folyik itt? Miért vagyunk mind itt, mire kéne emlékeznem? – Claire és Buddy Scarlet-re néztek, ő pedig rám. Közelebb hajolt, majd halkan beszélni kezdett:

– Nem is tudom hogyan is mondjam el. Ez a világ, amiben most élünk, az hamis, nem valóság. Nem a Mi valóságunk. Az emlékeink csak a képzelet játéka, amely teljesen beborította elménk. Régi énünk csak tükörképként maradtak meg, de most… a tükör összetört, és már csak a szilánkjai maradtak meg. Én egy szilánk vagyok, ahogy te is, mindnyájan. Egy olyan tükör szilánkjai, ami régen a világunkat jelentette. A nevem Scarlet Moore… vagy, ahogy régen nevezetek Nava Thyme, de ahogy te ismertél… Aiman.
Mi?

– Mindaz, amit a Tükörképben megírtál, megtörtént. Meghaltam, ahogy te is, ahogy mindannyian. Ebbe a világba kerültünk, új emlékekkel, új élettel. De a végzet elől nem lehet elmenekülni. Azt hittem azért írtad a könyvet, hogy elmondd nekünk, itt vagy, és készen állsz beteljesíteni a végzeted.
Mi?

– Hiszen ki más írhatta volna meg a történteket, mint az, aki ott volt, és végig élte. Bevallom, mikor először találkoztunk, nem hittem volna, hogy te leszel az, aki megszabadít attól, akitől évtizedekig szenvedtem – ekkor Scarlet egy pillanatra elhallgatott és nagy levegőt vett, miközben Claire egy aprót köhintett.
– Megmondtam, hogy még találkozunk, nem? Még ha nem is ugyanabban a testben… Te vagy Aloysius.
Mi?

Ezután elhallgatott, valószínűleg az én reakciómat várta. Mit mondhattam volna? Ez az egész olyan hülyeségnek hangzott, de valamiért mégsem tudtam rámondani, hogy hazugság. Hirtelen egy vészcsengő szólalt meg a fejemben, majd minden megvilágosodott.
– Ez nagyon vicces volt srácok, tényleg. Nem mondanám, hogy egy pillanatra is elhittem ebből valamit, de nagyon ügyes előadás volt. De ha nem haragszotok, nekem haza kéne már mennem – mondtam, majd megindultam az ajtó felé.

– Biztos menni akarsz? Én szeretném, ha maradnál – hallottam Scarlet hangját a hátam mögül.
Valóban, nem akarok haza menni. Miért nem akarok haza menni? Haza akarok menni, de valahogy mégsem. Egy pillanattal később már ismét a fotelben ültem, teljesen összezavarodva.
– Ebben a világban nem olyan erős a mágia, mint otthon, de a kisebb varázslatok, mint például az elmehack nagyszerűen működik. Most, hogy megbeszéltük azt, hogy ki marad itt, van kérdésed?

Kérdésem? De még mennyi! Talán túl sok is. Valószínűleg a leglényegtelenebbet tettem fel először:
– Te most megbuheráltál engem?
– Aha – válaszolta vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Bár lehet, hogy ez a régi világban valóban természetes volt… Mi? Miért gondolkodok ilyeneken? Ez az egész csak egy átverés.
– Nagyon megharagszotok, ha azt mondom, hogy ezt az egészet nem hiszem el?

– Hogy őszinte legyek ezen annyira nem lepődök meg – válaszolta Claire – rengeteg évnyi közös emlékünk van. Tudok rólad egy s mást. Például, ott van a bal vállad. Úgy tudom sokszor szokott fájni, nem?
– Igen. Tíz éves koromban leestem a bicikliről, és rá érkeztem. Mi ebben a különös?
– “… meglepő milyen kitartó vagy – mondta Griffon, majd lesújtott a tőrével. Aloysius vállát találta el, mire a férfi fájdalmasan felordított…” – Scarlet kezében ott virított a Tükörkép vastag kötete, és szó szerint olvasta fel a benne leírtakat. Mikor végzett önelégült mosollyal nézett rám.

– Azért ehhez kicsit többre van szükségetek ahhoz, hogy meggyőzzetek. Akár azért is írhattam meg így ezt a jelenetet, mert kiskoromban volt ez a baleset. Afféle rejtett utalás. Az írók szoktak ilyet – mondtam, majd vállrántással lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést. A bal vállammal. Hagyd abba! – szóltam rá magamra.
– Mi a helyzet a többi sebhelyeddel? Mindegyikre van még ilyen jó sztorid, mint a biciklis? – szólalt meg először Buddy.
– Nem, miért nektek van? – kérdeztem, mire Buddy szégyenlősen megrázta a fejét.

– Én tudom, hogy hogy győzhetnétek meg – mondta Scarlet, majd a többiekhez fordult. Claire szemét forgatva indult el az ajtó irányába, őt pedig Buddy követte.
– Ők elmehetnek, én meg nem? – kérdeztem dühösen, de választ nem kaptam. Scarlet csöndben megvárta, míg a többiek elhagyják a szobát, és csak akkor kezdett el beszélni:

– Tudom, hogy nagyon hasonlítok Aderyn-re. Fura is lenne, ha nem így lenne, de ő nem én vagyok. Abban is biztos vagyok, hogy amíg ezt be nem bizonyítom neked, mást sem fogsz elhinni nekem. Szóval… – nem mondott mást csak csöndben levette a felsőjét.
– Hé, hé, hé! Állj meg most! Az egy dolog, hogy én egy randira jöttem, de ezt nem kalkuláltam bele a tervembe.
– Tudom, hogy Aderyn-nek van egy tetoválása a hátán. Te látsz itt bármit is?
–  Nem… De ezt akár el is lehetnek takarni sminkkel vagy valami ilyesmivel.
– Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem.
– Mit?

Minden olyan hirtelen, és gyorsan történt. Egyik pillanatról a másikra ott termett előttem, majd a következő pillanatban az ajkait éreztem a számon. El akartam húzódni, de képtelen voltam rá, egy érzés, mélyen belőlem előtört. Sosem éreztem még ilyet korábban, de mégis minden olyan ismerősnek tűnt. Visszacsókoltam, bármennyire is ellenkeztem, de a testem fölött elvesztettem az uralmat. Egyre hevesebben csókoltam, annak ellenére, hogy minden erőmet arra fordítottam, hogy abbahagyjam. Egy idő után feladtam a próbálkozást, és átadtam magam az érzelmeimnek. Minden teljesen új volt, mégis ismerős. Egy dologban biztos voltam: ez a nő nem Aderyn.

***

Annyira remélem, hogy a tegnap estérő szóló emlékeim csak egy rossz álom részei, és ha kinyitom a szemem, otthon fekszek a saját ágyamban. Nem pedig egy idegen ember, idegen hálószobájában.
– A fenébe! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mikor kinyitottam a szemem, mire a mellettem fekvő, szőke hajkupac mocorogni kezdett. Ez nem történhetett meg. Én nem szoktam ilyeneket csinálni.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy Scarlet még mindig alszik, ninja módjára osontam ki a hálószobából. Minél előbb elhagyom ezt a házat, annál előbb visszatérhetek az életemhez. Nem tudom mi történt pontosan tegnap este, de bármi is volt, nem szeretném folytatni. Haza megyek, és magam mögött tudom ezt az egész őrültséget. Nem vagyok én semmilyen könyvbéli szereplő, pláne nem az, akit saját magam alkottam meg.

Félórányi kocsikázás után hazaérkeztem. Folyassuk ott, ahol tegnap abbahagytam. Mit is kéne csinálnom? A hűtőhöz vezetett az utam, hogy valami reggelit összeüssek magamnak, ám az üresen bámult vissza rám. Ezután tétovázás nélkül indultam el a bevásárlóközpontba. Nem is tudtam pontosan mit is akarok venni.

A szememet a sorokra szegeztem, és az, aminek szükségét éreztem megvásárolni, beleraktam a bevásárlókocsiba, ami nem sokkal később meg is telt, egészségtelenebbnél egészségtelenebb dolgokkal, mint például a sütemény és a pudig. De egy ilyen éjszaka után mi mást enne az ember? Szememet erősen másfele koncentrálva, mint kellett volna, egy hangos csattanással ütköztem neki, egy másik kocsinak.

– Bocsánat, nem figyeltem! – mondtam automatikusan, anélkül, hogy megnéztem volna kihez is beszélek. Egy nő volt az. Barna hajjal, és olyan meglepődött szemekkel nézett rám, mint valószínűleg én őrá. Ő szólalt meg először:
– Jayden? – Aderyn hangja villámcsapásként ért. Már rég nem haragudtam rá, de a tegnap este után ő az az egyik személy, akivel nem akartam találkozni.

– Aderyn. Hát te mit csinálsz itt?
– Nagyon meglepő, vásárolok.
– Igen, de miért itt?
– Tegnap költöztem a városba. Kellett már ez a környezetváltozás.
– Egyedül?
– Igen. Mondhatni, az új élet kezdése nem igazán sikerült. Nem vagyok már férjnél.
– Ohh – csak ennyit tudtam kinyögni. Mit kéne mondanom? Sajnálom? Elvégre közöm volt ahhoz, hogy ez történt. Mintha a gondolataimban olvasott volna, folytatta:
– Ne emészd magad. Őszintén mondva, csodálkozom, hogy nem történt meg korábban. Így tökéletesen boldog vagyok.

Mosolygott, bár az utolsó mondatában kételkednem kellett. Ez az egész szituáció olyan nevetséges. Hónapok óta nem találkoztunk, utolsó beszélgetésünk elég egyoldalúra sikerült, most meg itt vagyunk, és úgy csevegünk, mintha semmi sem történt volna.
– Mondd, Jayden. Haragszol még rám? – a kérdésére megráztam a fejemet.
– Dehogy is. Már régen történt, túltettem magam rajta – ő egy apró bólintással folytatta:
– Tudom, hogy már mondtam, de sajnálom az egészet. Tényleg egy elég nagy marha voltam.
– Ami múlt, az már a múlt, nemigaz? Ne is beszéljünk róla – mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, a jó öreg, klisés telefonhívás-a-komoly-beszélgetésben jelenet zajlott le.

– A francba! Ezt jobb lesz, ha a fölveszem, de biztos összefutunk még valamikor – mondtam, majd gyorsan elindultam a pénztár felé. Bonnie hívása életmentő volt, nem tudom meddig bírtam volna ezt a beszélgetést. Az unokatesóm valamilyen campinget meg bulit említett. Néha elgondolkodom, hogy Ő valaha is fel fog-e nőni, mert néha teljesen úgy viselkedik, mint egy rossz 18 éves, aki minden hétvégén bulizni akar.

Tételezzük fel azt, hogy amiről tegnap este szó volt, igaz. Én vagyok Aloysius – még a gondolatra is nevetnem kell – és ami a Tükörképben szerepel mind valóság. Miért jó nekem ezt tudnom? Mit kéne tennem, miért jó az, ha erről tudomásom van? Hisz amúgy sem emlékeszem az egészre. Bár ez az egész úgyis csak egy ostoba vicc, fölöslege ezen rágódnom.

A gondolataimba feledkezve észre sem vettem, hogy hazaértem. Csendben letettem a bevásárlószatyrot a konyhapultra, de a reggeli éhségem teljesen elmúlt. Úgy döntöttem, hogy inkább nem bajlódok a főzéssel, inkább kihagyom a reggelit. Egyáltalán nem akartam otthon lenni. Sétálni volt kedvem. Pontosan tudok egy helyet, ahová ilyen pillanatokban menni lehet. A közeli erdő felé vettem az irányt.

Nem tudom, miért találom ilyen nyugtatónak ezt az erdőt. Talán a csönd miatt. Elég messze van a főúttól, ezért semmilyen emberi hang nem jut el idáig. Más embereket sem láttam itt eddig még. De valami ezeken túl is különös ebben az erdőben, amire képtelen vagyok rájönni. Egy csendes kis tisztáshoz értem. Általában itt szoktam ücsörögni egészen addig, amíg teljesen kiesek ebből a világból, és furábbnál furább dolgokon gondolkodok.

– Az emberek olyan kiszámíthatóak – hallottam egy hangot a hátam mögül. Scarlet állt mögöttem, és pontosan engem nézett.

– Nem vagyok benne teljesen biztos, érted-e a helyzet súlyosságát, de most, hogy megtaláltuk egymást, neki is állhatunk a programnak – kezdte Scarlet, és a telefonját vadul kezdte babrálni.
– Miféle helyzetet kéne értenem? És hogy találtál meg?
– Ismersz a kérdő mondatokon kívül más mondatfajtát is?
– Mi lenne, ha kimásznál az életemből, és soha többé nem látnánk egymást?
– Azt sajnos nem tehetem. Bár látom, még most sem hiszel nekem, hidd el, hogy ez a mai nappal meg fog változni.

– Mire készülsz?
-Ó, csak egy kis kirándulás – ebben a pillanatban több ember lépéseire lettem figyelmes. Öt ember tartott felénk, néhányuk egy-egy dobozt cipelve. Egyikőjük volt Buddy, a másik pedig a tegnap látszólag megismert Alease. Mellettük volt még egy szőke nő, egy szemüveges srác és egy magas férfi. A szemüveges lerakta a kezében lévő dobozt, amit cipelt, majd Scarlet felé indult.

– Rob és Ebby?  – kérdezte Scarlet.
– Dolgoznak. Nem mindenki olyan szerencsétlen munkanélküli, mint te Scar – válaszolta neki a férfi.
– Lehetnél kedvesebb is Oliver.
– Csak utánad, kedvesem.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.

– Csak a két világ közötti kaput próbáljuk kinyitni – válaszolta Scarlet, miközben a dobozokban kutakodva, elővett különféle színű festékeket és ecseteket, majd a földön mindenféle értelmetlen jeleket kezdett el fölrajzolni.
– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem ezt az egészet? – mintha a kérdésemet fel sem tettem volna, folytatta:
– Még fiatalabb koromban, amíg Prabünél éltem, megtanított, hogy kell ilyen kapukat kinyitni, de soha senkinek nem sikerült még ez a varázslat. És tudod miért nem?
– Nem…

– Rengeteg világ fekszik egymás mellett. Egyesek párhuzamosak, mások pedig teljesen mást tartalmaznak. Ha megnyitunk egy kaput, honnan tudhatjuk, hogy melyikben kötünk ki? Soha senkinek nem sikerült még ez a varázslat, mert nem volt meg az úti cél. Mivel mi egy másik világból jöttünk, megvan a kettő közötti kapocs.
– Miért van egy olyan érzésem, hogy ez az egész átverés kezd elfajulni?

– Ó, de még mennyire hogy el van fajulva – válaszolta, majd mellém állt, és néhány értelmetlen szót mondott, mire egy hangos csattanás kíséretében egy élesen fénylő kapu jelent meg a Scarlet által megrajzolt ábra közepén – szóval mehetünk?
– Mi?! Mi ketten? Oda? Miért?
– Szükségem van valamire, odaátról, te pedig azért jössz velem, mert hitetlen vagy – megragadta a kezemet, és átrángatott a kapun. Egy hatalmas rántást éreztem, mire minden süvített körülöttem, iszonyatosan zúgott a fejem, és minden olyan homályossá vált.

***

Egyik pillanatról a másikra a hideg földön feküdtem. A fejem még mindig lüktetett az előbbiektől. Minden rendben van. Még mindig itt vagyok az erdőben. Biztos csak elbóbiskoltam, és ilyen hülyeséget álmodtam.
– Hát bevallom, nem számítottam, hogy ez ilyen kellemetlen lesz – a francba! – De legalább működött – elhallgatott, majd egy pillanattal később folytatta – Kelj már fel! Nézz körül milyen szép!

Nagy nehezen feltápászkodtam, de nem láttam semmi különöset. Egy egyszerű erdő közepén voltunk.
– Mit kéne látnom?
– Csak gyere utánam – nagyon jó kedvűnek tűnt, bár nem tudom megmondani, hogy ez jót jelent-e. Követtem őt, egy kitaposott ösvényen mentünk végig, majd az erdő szélén megálltunk.

Teljesen megállt a lélegzetem. Ahol most voltunk, az egyáltalán nem a város, ahonnan indultunk, mégcsak nem is egy falu. Amit láttam, az egy ízig-vérig középkori városnak tűnt. Tévedtem, nem az előbb álmodtam, hanem most. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen létezzen.
– Lenyűgöző, mi? – kérdezte Scarlet, de én még mindig nem tudtam szóhoz jutni – Figyi! Én most elugrok pár cuccért, amiért idejöttünk, te addig nézz körül nyugodtan, csak ne hagyd, hogy bárki meglásson. Ki tudja, hogy az mihez eredményezne.

– Hé, várj! – kiáltottam utána, de ő teljesen köddé vált. Oké Jayden, szedjük össze a gondolataidat. Legfontosabb: ne akadj ki teljesen! Itt vagyok egyedül, egy teljesen ismeretlen helyen, az is lehet, hogy egy másik világban. Még is hogy a fenébe nézzek körül úgy, hogy senki ne lásson meg? Mégis miért akarnék én itt körbenézni? A legegyszerűbb az lenne, hogy itt maradok egészen addig, míg az az őrült nő vissza nem tér, és hazavisz. Pontosan így fogok tenni. De meddig fog ez tartani?
Az utolsó dolog, amire emlékszem, az lovak lépteinek zaja, majd egy hatalmas ütés a fejemen.

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Aloysius

Vicces, hogy az élet és halál közötti határ milyen vékony. Régen figyelmen kívül hagytam milyen értékes is az emberi élet, ezzel nem törődve éltem az életemet, kockára téve saját, és mások életét is. A tavaly történtek óta teljesen másként látom a világot.
Minden egyes pillanatra emlékszem az akkor történtekről, de mégis, mintha az egész egy másik életben történt volna meg.

Ígéretemhez hűen, nem vállaltam el újabb megbízást. Helyette a hadsereg újoncainak kiképzője lettem. Sokan úgy vélekednek, hogy ez egy hatalmas visszalépés, én úgy gondolom, hogy ez megnyugvás. Végre normális életet élhetek, anélkül, hogy az életemet tenném kockára. Korábban sosem gondoltam bele, hogy a cselekedeteim mennyire vannak befolyással a szeretteimre.

Sosem vettem észre hogy mennyi fájdalmak okozok Étaínnek, míg nem mesélt róluk. Még mostanában is előfordul, hogy éjszaka rémálomból riad fel, verítékkel borítva. Az utazásaim mindig nagyon megviselték őt, és rengeteget idegeskedett, amíg távol voltam. Talán pont ez az oka annak, ami később történt. Azt mondják, hogy ne hibáztassam magamat, de az igazsággal szembe kell nézni, még akkor is, ha fáj.

Egy rémálom miatt álmatlanul töltött éjszakán meséltem neki az utolsó utam részleteiről. Pontosabban Prabhü elméletéről és a halálomról. Épp olyan nehéz volt őt is meggyőzni, mint engem. Annyi kérdésem lenne még, amire nem kaptam választ. Nem, mióta az öreg varázsló eltűnt. Egy rejtély volt az az ember, még csak azt sem tudja senki, hogy hány éves volt, vagy, hogy honnan jött.

A mai nap is egy átlagos napnak tűnt. Hazafelé sétáltam már, mikor úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt a templom udvarán. Túl sok emlék köt ehhez a helyhez. Jók és rosszak egyaránt. Ezen a helyen búcsúztam el apámtól, aki egy nap elment és soha többet nem láttam. Griffon elrabolta, majd megölte, csak azért, hogy lélektelen szolgát csináljon belőle. Igen, az igazság néha fáj.

Ezen a helyen házasodtunk össze Étaínnal. Akkor régen, mikor azt hittük boldogan éljük le az életünket. Most boldogok vagyunk, de milyen áron? Hazudtam, loptam és öltem. Nem vagyok büszke rájuk, és ha tehetném, boldogan elfelejteném életem ezen időszakát. Ha lehunyom a szemem, azokat az embereket látom, akiket én küldtem a túlvilágra. Nem számít, hogy jó cél érdekében tettem azt, amit tettem, a gyilkosság az gyilkosság marad.

A kertben sétáltam, mikor megpillantottam egy nőt. Első ránézésre teljesen hétköznapi nőnek tűnt. Mikor jobban megnéztem rá kellett jönnöm, hogy nagyon is kitűnik a környezetéből. Furcsa ruha volt rajta, olyan amilyet sosem láttam még korábban, életem során, pedig én a világ sok pontján megfordultam már.

Akaratlanul is közelebb mentem, ezáltal az arcát is jobban meg tudtam figyelni. A felismerés jégcsapként dermesztette meg minden egyes porcikámat tetőtől talpig. Nem lehet! Aiman meghalt, ráadásul a nő, aki előttem áll egy ember. Történtek már velem hihetetlen dolgok, de az teljességgel lehetetlen, hogy egy halott niwa emberként éledjen újjá.

Csak akkor vett észre engem, mikor már nagyon közel voltam hozzá. Mikor rám nézett szélesen elmosolyodott, majd halkan, és lágyan köszöntött:
– Szia – csak némán álltam előtte, még pislogni sem mertem, mert attól féltem, hogyha egy pillanatra is szem elől tévesztem, el fog tűnni.
– Te… – csak ezt az egy szót tudtam kimondani, a mondat további részei a torkomon akadtak.
– Igen, én vagyok. Megmondtam én, hogy fogunk még találkozni! – az elhangzottakra csak a fejemet tudtam rázni.
– Ez nem lehet. Hisz te… meghaltál. A saját szememmel láttam. A karjaimban…

– Furcsán alakulnak a dolgok, igaz? Én nagyon sajnálom, nem kellett volna találkoznunk. Mennem is kéne. Olyan hülye vagyok. Itt fecsegek Jaydennek arról, hogy ne találkozzon senkivel, mert bajt okoz, és nézzenek oda, mit csinálok? Mindegy, mennem kell, kezd sötétedni és muszáj mennünk. Sajnálom. Tudom, hogy most rengeteg kérdésed van, de sajnos nem én vagyok az, aki ezeket meg tudná válaszolni. Na mindegy, most mennem kell, szia! – zavarodott volt, de annyira nem, mint én. Sietősen elindult az erdő felé, amíg én némán egy helyben álltam.

Másodpercekkel később eredtem csak utána. Nem hagyom elmenni, nem, amíg magyarázatot nem kapok az előbbi jelenetre Sikeresen utolértem, majd a vállánál fogva megragadtam, és felém fordítottam:
– Magyarázatot kérek! – mondtam inkább könyörögve, mintsem parancsolóan.
– Én… nem lehet – az ösztöneim nem hagyták, hogy elengedjem. Egy idegen hang szakította meg a köztünk lévő feszültséget.

– Aloysius? Hát te? Hogy érzed magad? – Joseph volt az, egy kedves barátom, és egyértelműen aggódóan nézett rám.
– Remekül. Miért? Mi történt? – kérdeztem értetlenül. Igazából egyáltalán nem éreztem jól magam, de ez inkább volt mentális, mint fizikai.
– Csak azért kérdeztem, mert azt hallottam a városban, vagyis azt mondták nekem, hogy téged…

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Étaín

Ez az ember mindig meg tud lepni. Néhány órával ezelőtt történt a baleset. A kentaurok jöttek a palotában tárgyalni a királlyal, de véletlenül pont az útjukba került, és túl későn vették észre. A vezetőjük hozta be, hatalmas bocsánatkérések közepette, és azóta eszméletlenül fekszik. Iszonyúan kíváncsi vagyok a magyarázatára, miért volt a nap azon időszakán az erdőben, ebben a mókás öltözékben és… barna hajjal? Alig várom.

– Mmmm – az első szavai – ugye az egész csak egy álom volt, igaz?
– Nem tudom mit álmodtál, de hogy jól kiütöttek téged, az biztos.
– Bonnie… mi történt?
– Bonnie? Ki az a Bonnie? – kérdésemet mondva rögtön felpattant a szeme, majd úgy nézett rám, mint aki szellemet látott volna. Néhány másodperccel később, pedig villámgyorsan ugrott talpra.

– Szóval mégsem álom volt, úristenmiafranctörtént?!
– Minden rendben van? Nem nagyon kéne még felkelned.
– Nézd, Étaín, ugye? Én nagyon sajnálom, de azt hiszem, te más valakire hiszed, hogy én vagyok. Minden kellemetlenségért elnézést kérek, de nekem most mennem kell. Nem is találkoztunk – mekkora ütést kaphatott a fejére, hogy ilyeneket beszél?

– Nem mehetsz el! Pihenned kell!
– Nem! Így is elég bajt okoztam, hidd el. A többiek meg fognak ölni.
– Várj egy kicsit! Mi történt? Kik akarnak megölni?
– Étaín? Mi folyik itt? – túl gyorsan történtek az események, és egyik pillanatról a másikra két Aloysius állt előttem. Az, aki most érkezett a valódi, és a férfi, aki mellett az elmúlt délutánt töltöttem, fogalmam sincs kicsoda.

Később vettem észre, hogy Allal volt egy nő is, ugyanolyan furcsa kinézettel, mint az idegen férfi. A nő vidáman kezdte:
– Jé Jayden, megtaláltalak! De jó! Mehetünk? Nem kéne elkésni, mert lehet, hogy örökre itt ragadunk.
– Húzzunk innen nagyon gyorsan! – válaszolta a férfi, és mindketten futva indultak a kijárat felé. Én értetlenül néztem a férjemre, majd egy szó nélkül a két idegen után eredtünk.

Egészen az erdőig követtük őket, de hogy azután mi történt, az elég homályos. Csak a nagy fényre emlékszem, és a fájdalomra, amit a fejemben és a gyomromban éreztem életem végéig emlékezni fogok. A következő pillanatban a hideg földön találtuk magunkat, egy teljesen idegen helyen.

Nem tudom mennyi időre veszthettem el az eszméletemet, de mikor fölébredtem rettenetesen fájt a fejem, és szédültem. A harmatos fűben feküdtem és már lement a nap. Pár másodpercig tartott mire eljutott az agyamig az információ, hogy emberek állnak körülöttünk. Lassan oldalra fordítottam a fejemet, Étaín feküdt mellettem, látszólag ő sem érezte jobban magát nálam.

Az ember-Aiman és az Én-hasonmás már talpon voltak, és a többiekkel beszéltek. Csak néhány mondatot tudtam elkapni a beszélgetésükből:
– …még nekünk is elég kellemetlen volt az utazás, bele sem akarok gondolni, hogy milyen lehetett nekik.
– Miért vannak itt ők egyáltalán? Nem ez volt a terv.

Ezután már nem figyeltem miről beszélnek. Szép lassan talpra álltam, és miközben a feleségemnek segítettem, megfigyeltem a többi ember arcát. Mind ismeretlen volt, egy kivételével. Kiskoromban nem vettem észre mennyire hasonlítunk egymásra, de most, hogy én is felnőttem egyértelmű lenne megmondani ki ő.

– Robert? – hallottam Étaínt, amint ő is felismerte az idegenek között az apámat.
– Nagyon rég nem hívtak már így, kedvesem – mondta, majd átölelte, azután felém fordult. Én nem hagytam, hogy hozzám érjen. Teljesen össze voltam zavarodva:
– Ma már két emberrel is találkoztam, akik meghaltak, ráadásul itt egy ember, aki teljesen úgy néz ki, mint én. Mi folyik itt?

– Story Time, emberek! Sok mindent el kell magarázni, úgy érzem, szóval jó lenne, hogyha senki nem szakítana félbe, oké? – kezdte a mondanivalóját Aiman – mi mind azért vagyunk itt, mert meghaltunk… Griffon keze által. Valamilyen varázslatot alkalmazott, hogy ebben a világban éledjünk újjá, teljesen új emlékekkel, egy új élet lehetőségével. Mind boldogan éltük az életünket, egészen egy bizonyos napig, október 28-áig.

– Azon az éjszakán a lelkünk visszatért néhány órára, visszakapva emlékeinket. Mi mind ezen a helyen gyűltünk össze. Persze sokan vannak, akik inkább az új életüket választották, és nem is hibáztatom őket. Mi mid azért vagyunk itt, mert tudom, hogy itt van a bátyám is, és bármire is készül, semmi jót nem jelent, és meg kell akadályoznunk.

– Ő itt Jayden – mutatott a hasonmásomra – ő az a te vagy, aki Griffon kastélyában halt meg. Nem emlékszik semmire, mert az emlékeiteket te kaptad meg – én kérdőn néztem az említett személyre, mire ő csak megvonta a vállát – szívesen elmondanék minden részletet, de ez egy nagyon-nagyon hosszú nap volt, és sokkal egyszerűbb lenne a többit holnap megbeszélni. De legelőször veletek kell valamit kezdeni – mutatott rám, és Étaínre – ebben a ruhában nem maradhattok. És kell egy hely, ahol maradhattok.

– Én ebben tudok segíteni – kezdte a hasonmásom – mármint nekem van egy vendégszobám, és azt hiszem pár felsőt és farmert is tudok kölcsön adni, gondolom ugyanaz a ruhaméretünk, bár kitudja – nem vagyok benne biztos, de a hangjából arra következtetek, hogy ő is olyan kellemetlenül érzi magát, mint én.

– Remek! – csapta össze a kezét Aiman – akkor holnap reggel nálam találkozunk. Remélem, mindenki el tud jönni – mondta végezetül, majd elindult az erdő belseje felé.
– Akkor menjünk mi is – mondta Jayden, én pedig bólintottam. Normális körülmények között nem bíznék meg teljesen idegen emberekben, főleg ha az az illető teljesen úgy néz ki, mint én, de túl sok minden történt egyszerre, hogy azt az elmém felfogja, ezért csak némán követtük.

Egyikünk sem próbált beszédbe elegyedni a másikkal. Aimannak igaza volt: hosszú nap volt ez a mai, és biztos normálisan meg tudjuk beszélni a történteket, egy jó alvás után.
Nem sokkal később kiértünk az erdőből, és házakat pillantottam, meg, melyek ablakában már semmilyen fény sem világított. Eltűnődtem azon, hány óra lehet. Egy lelket sem láttam, biztos nagyon késő van már.

Nem sokkal később megálltunk az egyik ház előtt, mire a hasonmásom a kulcsai között kezdett el keresgélni, majd mikor megtalálta a bejárati ajtóhoz tartozó kulcsot, gyorsan ki is nyitotta, majd előre engedett minket. Odabent vaksötét volt, és a csendet halk búgás törte meg. Kicsit beljebb mentem, bátortalanul, nem akartam semminek sem nekimenni.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, egy halk kattanást hallottam, mire az egész szobában világosság gyúlt. Az egész olyan idegen volt, és különös. Életemben egyszer láttam ehhez hasonlót, a fények, a hangok, de a berendezés is ahhoz hasonlított, amit a Kitaszítottak barlangjában tapasztaltam.

– Ömmm… Akartok esetleg enni valamit? Reggel vásároltam be, úgyhogy van mit – éreztem, hogy az étel gondolatára görcsbe rándul a gyomrom, de egy falatot sem tudtam volna legyűrni a torkomon, ezért a feleségemre néztem és megráztam a fejem. – A vendégszoba fent van az emeleten, balra az első ajtó.

Néhány perccel később én és Étaín már az ágyban feküdtünk. Akár mennyire is fáradt voltam, nem tudtam elaludni, túl sok gondolat keringett a fejemben. A kínos csendet Étaín törte meg:
– Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem ez e legkülönösebb rémálmom, ami valaha volt.
– Gondolod, hogy ez egy álom?
– Tudsz a történtekre más magyarázatot?
– Átestünk egy dimenziókapun, ahol csupa halottakkal találkoztunk, és most egy olyan személynél vagyunk, aki állítólag én vagyok. Igazad van, csak egy álom lehet ennyire különös.
– Remek. Akkor aludjunk, hátha felébredünk.

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Jayden

Nem is tudom mennyi pénzt fizetnék azért, hogyha valaki elmagyarázná az elmúlt órákban mi is történt pontosan. A konyhában ültem, fejemet a kezembe temetve támaszkodtam az asztalon. A konyhapulton még mindig ott volt a bevásárlószatyor, tele a reggel megvásárolt cuccokkal. Amint végignéztem rajtuk rádöbbentem, hogy egész nap nem ettem semmit, sőt, ha jobban bele gondolok tegnap dél óta, ugyanis a vacsorát az ál-randin akartam elfogyasztani.

Erőt vettem magamon, és kipakoltam a szatyorból, majd a romlandó dolgokat szépen beraktam a hűtőbe, és a maradékot is a megfelelő helyre. Egy vékony szelet kenyeret vágtam magamnak, és egy szelet sonkát. Ennél többet úgy sem tudtam volna magamba tömni.

Evés közben a mai nap történtjei jártak az eszemben. Nehezen, de úgy hiszem, el kell fogadnom a tényt, hogy az a könyv, ami tavaly írtam, és hetekig a bestseller lista élén volt, aminek a filmadaptációját jelenleg is forgatják, mind valóság. A varázslat, a tündérek, az erdő, a niwák, nem az én elvetemült elmém kitalációja, hanem az előző életemben átélt emlékek töredékei.

Én lennék Aloysius? A látottak után nem szabadna, de mégis kételkedek benne. A könyvem főszereplője erős, bátor, egy igazi harcos, én viszont… egy szerencsétlen, reménytelen ember, egy író, akinek egyszer volt egy jó ötlete, amiről kiderül, hogy nem is a sajátja.

Az üres tányért betettem a mosogatóba, majd én is az emelet felé vettem az irányt. Az egyetlen dolog, ami éltetett, az az ágyam. A matrac a szokásosnál kényelmesebbnek tűnt, a takaró pedig sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Minden feltétel megfelelt a tökéletes alváshoz, de nem jött álom a szememre. Scarlet azt mondta, hogy reggel találkozunk. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

***

A reggel sokkal hamarabb eljött, mint azt hittem, bár meglepően friss voltam, egyáltalán nem voltam fáradt ahhoz képest, hogy milyen későn feküdtem le. A tegnap történtek olyan távolinak tűntek, mintha az egész egy álom lett volna, már nem mintha ez az álom dolog korábban bejött volna.

Amint felöltöztem a gyomrom hangosan a tudtomra adta, hogy a tegnap éjjeli szelet kenyér nem volt elég másfél napi tápanyag pótlására, ezért rögtön megcéloztam a konyhát.
Sosem gondoltam volna, hogy a középkorból érkezett személyek, akik életükben nem találkoztak még modern technikával, most a kanapémon ülnek, és… tévét néznek?

A képernyőn történtekben elmerülve bámulták tévét, és ha nem lett volna rajtuk régies öltözet, sosem mondanám meg, hogy úgymond ‘nem idevalósiak’. Valami animét néztek, emberevő óriásokkal meg egyéb beteg dolgokkal. Emlékszem Bonnie sokat beszélt már erről a sorozatról, én pedig megígértem neki, hogy megnézem, bár az is biztos, hogy nem ez lesz az a pillanat.

A konyha felé vettem az irányt, mire azt tapasztaltam, hogy Claire éppen tükörtojást süt, meglepetten néztem rá, majd egy baconnel a szájában kérdezte, alig érthetően:
– Mivan? Azt hitted egyedül tanulták meg használni a távirányítót? Ülj le, Scar mondta, hogy gondoskodjak rólatok. Fél óra és mennünk kell, ne akard megtudni milyen, ha későn érkezel hozzá. Jut eszembe – fordult a kanapémon heverésző házaspárhoz – küldött magával néhány ruhát Étaínnek.
Miután én is elmagyaráztam Aloysiusnak, hogy hol vannak a ruháim, mindketten eltűntek az emeleten.

Pár perccel később Al volt az első, aki visszajött, most már teljesen ugyanúgy kinézve, ahogy én szoktam, a fekete, hosszú hajat kivéve.
– Ez egész kényelmes, bár egy kicsit furcsa – mondta először, bár én nem tudtam mit mondani, így hát csendben vártuk, míg Étaín is visszajön.

Nem sokkal később félénken battyogott le a lépcsőn, és rettentően kellemetlenül érezhette magát. A ruha, ami rajta volt rettentően rövid volt, és a mellrészén is eléggé kivágott volt. Szegény, azt sem tudta eldönteni mijét is takarja leginkább. Végül úgy döntött, hogy a szoknya alját húzza lejjebb, bár nem sok sikerrel járt.
– Nincs valami hosszabb? – kérdezte, és a hangjából ítélve tényleg nagyon rosszul volt – Szinte meztelen vagyok – Claire Étaín kérdésére csak megvonta a vállát:
– Csak ez van, Scarnak reklamálj, ha odaértünk.

***

– Clayton Hunter, a ‘5am forever’ nevű rock banda szólógitárosa – kezdte a prezentációt Scarlet, miközben mi öten összegyűltünk a kávézóasztal körül, amin egy aligha modern típusú laptop volt található, az előbb említett személy képével.

– Eszméletlenül népszerű volt a rajongók körében, és minden nő álma volt. Egyik napról a másikra azonban minden magyarázat nélkül kilépett. Milyen meglepő, hogy ez Október 28-án volt, nem?
– Bárhogy felismerem ezt az embert. Ő Griffon, igaz? – mondta Aloysius keserűen.
– Igen. Bár még nem tudom mit tervez, de ha engem kérdeztek, semmi jót.
– Hogy akarod kideríteni? – kérdeztem, bár még mindig nehezemre esett felfogni, hogy mindaz, ami történik, az igaz.

– Claire-re gondoltam – válaszolt Scar a kérdésemre, mire a barátnője nagyot sóhajtott.
– Mi közöd lenne hozzá? – kérdeztem most Claire-től. Nem voltam tisztában a részletekkel, és ez eléggé megnehezítette a dolgomat.
– Meg sem kérdezted még, ki voltam azelőtt. Pedig szerepeltem a könyvedben, igaz, csak említve – nem mondtam semmit, csak bólintottam egyet, jelezvén, hogy folytassa, mire ő mégnagyobbat sóhajtott, mint azelőtt.

– A nevem Rosalie Clearwater, erdei tündér, és 116 éves vagyok. Elárultam a családom, a klánom és mindent, ami valaha az otthonomat jelentette nekem. Ők azt hiszik meghaltam, pedig csak elszöktem, hogy egy olyan emberrel legyek, aki később a legnagyobb fenyegetés lett az emberi faj számára. Ismertem minden gondolatát, tervét és cselekedetét, és ő megbízott bennem. Griffon szeretője voltam.