Tükörkép – Szilánkok – 8. Egy esti kiruccanás

– Milyen érdekes egy világ, nem gondolod? – kérdeztem Aloysiustól, miközben kettesben sétáltunk a városban. Sokáig tartott, míg meggyőztük a többieket, hogy egyedül is elboldogulunk, de olyan régóta nem töltöttünk el egy kis időt kettesben.
– Ha engem kérdezel, túlságosan is fura. Inkább ijesztőnek mondanám – válaszolta, amióta itt vagyunk szokatlanul is mogorva, bár a történtek után nem hibáztatom.

Mivel Scarlet ruhái nem illettek túlságosan hozzám, sem méretben, sem stílusban, ezúttal Claire adott nekem kölcsön. Nem mondanám, hogy teljesen meg vagyok vele elégedve, de határozottan jobban érzem magam benne.

Egy egyszerű kis étterembe tértünk be, majd leültünk az egyik üresen álló asztalhoz. Ez az egész világ olyan más, mint amiben eddig éltünk, de nekem tetszik. Először tényleg fura volt és ijesztő, de ez után a néhány nap után már eléggé hozzászoktam. Persze még rengeteg dolog van, amit nem értek, és soha nem is fogok, de ettől függetlenül ezerszer könnyebb itt az élet.

Leadtuk a rendelésünket, majd pedig beszédbe elegyedtünk:
– Nem is olyan rossz itt – kezdte Aloysius – de ettől függetlenül minél hamarabb haza akarok jutni. Nem tetszik nekem ez az egész. A Griffonos történetet már lezártam magamban, nem akartam újból ezzel foglalkozni. Oldja meg a másik énem, én már végeztem.
– Én szeretek itt lenni. Persze haza is akarok menni. De őszintén szólva lehetnél vidámabb is.

– Szeretnék ellazulni, de képtelen vagyok. Ez a Jayden fickó… külsőleg teljesen egyformák vagyunk, de egyáltalán nem látom magam benne.
– Ó, én nagyon kedvelem őt. Lehetsz féltékeny.
– Elvégre én egy világ-híres harcos vagyok, ő meg egy író. Valóban úgy érzem, hogy félnem kell tőle – ez után a kijelentés után mindketten elkezdtünk nevetni. Nem is emlékszem pontosan mikor szórakoztunk ennyire jól együtt.
– Milyen nagyképű itt valaki…

– Jayden! Mikor láttalak én téged utoljára! – hirtelen egy szőke nő ugrott közénk, szorosan átölelve a férjemet, aki eléggé összezavarodhatott – Miért nem hívtál vissza? Hagytam egy üzenetet! – még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, egy ismerős arc sietett a megmentésünkre:
– Bonnie! Szia Jayden – Buddy egy cinkos kacsintást intézett felénk, miszerint jobb, ha belemegyünk a játékba.

– Ki ez a szépséges hölgyike veled? – kérdezte, egyenesen rám mutatva – Nekem igazán elmondhattad volna, hogy randizol. Bonnie vagyok, Jay unokatestvére – nyújtotta a kezét felém.
– É… Emilia. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek.
– Meg mernék rá esküdni, hogy a legjobb barátnőmnek is ugyanilyen ruhája van. Na mindegy, én akkor nem is zavarok tovább. Nemsokára jelentkezek Jayden, és részletes beszámolót kérek, azzal együtt, hogy hogyan lett egyik hétről a másikra hosszú, dús fekete hajad – nem várta meg, hogy bármelyikünk bármit mondjon Buddyval kézen fogva sétált ki az étteremből.

– Ez meg ki volt? – kérdezte először Aloysius.
– Úgy érzem, az unokatestvéred.
– Hülyeség. Nincs unokatestvérem. Hogy fogom ezt kimagyarázni? Szerinted?
– Ezt a részét szerintem hagyjuk Jaydenre.

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Jayden

Bevallom kicsit aggódtam, mikor Aloysiusék kijelentették, hogy kettesben mennek el valahová, de a békében, és egyedül eltöltött estém hamar elfeledtették az egészet. Néhány órára úgy tehettem, mintha minden teljesen normális lenne.

A tükör előtt jól megszemléltem a sebhelyekkel beborított testemet. Régen is ennyi lett volna? Valahogy régen sosem zavartak, mintha nem is lettek volna. Mind egy másik életemhez kötöttek volna? Olyan jó lenne ismerni a történetüket, hogy hogyan szereztem őket.
Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy féltékeny vagyok. A többiekre. Ők mind tudják azt, hogy kik voltak, minden emlékük megvan a régi világból. Csak én maradtam itt egyedül, értetlenül, míg mindenki más pontosan tudja, mi folyik itt.

Én is emlékezni akarok. Az Aloysiusként eltöltött életem minden pillanatára. Nem igazságos, hogy az, aki megmentette a világot ezt érdemelje. Nem csak a régi világban megélt életem emlékeit felejtettem el, de minden más tudásomat is. Még régen az íjásztáborban is én voltam az egyik legrosszabb. Egyáltalán nincs célzó képességem, és ez még csak egy a sok közül.

A hozzám költözött házaspár késő este ért haza, mindketten cinkos pillantásokat küldve egymásnak. Csak később értettem meg miért. Másnap kora reggel a bejárati ajtón lévő hangos dörömbölés ébresztett fel. Mikor megtudtam ki az, semmi jót nem sejtettem. Bonnie állt az ajtó előtt, de a tekintete egyáltalán nem volt boldog. Amint kinyitottam neki az ajtót, letámadott:

– Oké, ezt mégis hogy csinálod?
– Mégis mit?
– A hajad. Hogy csináltad? Parókát hordasz, vagy mi?
– Te miről beszélsz?
– Tudod! Tegnap este. Csak nem megint annyit ittál, hogy elfelejtetted mit csináltál tegnap este? Vigyázz, mert a végén alkoholista leszel, ha így folytatod.

– De most komolyan. Te mégis miről hadoválsz itt?
– Ha nem lennél amnéziás tudnád, hogy tegnap találkoztunk. Emlékszel? Egyébként hogy sikerült a randi? Ez az Emilia nagyon aranyosnak tűnt – Emilia? Randi? Tegnap találkoztunk? A hajam? Ugye nem. Az nem lehet. Kizárt.

– Egész jól sikerült. De ha nem haragszol, nagyon sok dolgom van, úgyhogy nagyon örülnék, hogyha nem maradnál itt tovább.
– Ó értem. Haza hoztad, mi? Én nem is zavarok tovább. Szia!
Amilyen gyorsan jött, úgy ment is el. Nagyon közel voltunk ahhoz, hogy megtudja. Ezt semmiképpen sem engedhetem meg<em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>. De olyan rossz, lenne, ha elmondanám neki? – a gondolatra gyorsan megráztam a fejemet. A szeretteimet és a barátaimat nem keverhetem ebbe bele.

Mint egy ideges szülő rohantam a vendégszobához. Mérgesen kopogtattam be az ajtón, majd követeltem tőlük, hogy öt percen belül legyenek a nappaliba. Mikor megérkeztek minden köntörfalazás nélkül rákezdtem:
– Hogy lehettetek ennyire felelőtlenek? Megláttak titeket! Legalább szólhattatok volna, akkor legalább egy jó sztorit kitaláltam volna. Most meg csak álltam értetlenül, egyáltalán nem volt gyanús.

– Ez nem a mi hibánk, az unokatesód támadott le minket – mondta Étain olyan flegmán, amit sosem hittem volna, hogy hallok egy középkori úrnőtől.
– Mehettetek volna egy kevésbé forgalmas helyre is, ahová nem jár annyi ember.
– Mi még újak vagyunk itt. Nem ismerjük a terepet.
– Jó, de kis híján múlott, hogy Bonnie megtudja.
– Az olyan rossz lenne?
– Nem akarom belekeverni a szeretteimet az én ügyeimbe – mondtam neki, miután egy kicsit lenyugodtam.
– Úgy tűnik, mégis van bennetek valami közös – mondta, mire én kérdőn Aloysiusra néztem, de ő is csak a vállát vonta.

A következő percben nyílott az ajtó, természetesen Bonnie volt mögötte. Pillanatok alatt végigfutott az agyamon, hogy egy szobában van Al és én, és sehogy sem lehetne kimagyarázni a dolgot. Elbújni pedig már nincs idő. Egy mély lélegzetet vettem, és felkészítettem magamat a kérdések áradatára:
– Ne haragudj Jay, nem akarok zavarni, de úgy tűnik itt felejtettem a telómat. Mi a…?
– Oké Bonnie, ülj le, és nagyon jó lenne, ha nem szakítanál félbe. Kicsit sok mindent kell elmagyaráznom.

***

Egy hosszú és kimerítő magyarázatot adtam Bonnienak, néhány helyen Étaín és Aloysius kiegészítésével. Meglepő módon egy szót sem szólt az alatt, amíg beszéltem, és végig értelmesen hallgatott. Már egy jó ideje befejeztem, de ő egy szót sem szólt, csak ült és nézett maga elé.

Évek óta ismerem őt, de mégsem tudom megjósolni hogyan is fog reagálni. Lehet, hogy dühös lesz, lehet, hogy őrültnek fog nézni. Az is lehet, hogy azt fogja hinni, hogy az egész egy átverés, ahogy én is tettem. Néhány másodperc múlva megszólaltam, nem bírtam tovább elviselni a csöndet:
– Bonnie, mondj valamit, kérlek!
– Várjál – emelte fel a kezét, és úgy tűnt, mintha a megfelelő szavakat keresné – ugye tudod, hogyha most nem lenne belőled kettő itt előttem, egy szót sem hinnék el abból, amit mondtál.

– Őszintén szólva, először én sem hittem el ezt az egészet.
– Nem erről van szó. Ez – itt vett egy mély levegőt – ez tök király! Várj, ez azt jelenti, hogy vér szerint nem is vagyunk unokatesók? – bólintottam egyet, valójában ezekbe a dolgokba korábban nem is gondoltam bele, vagy inkább nem is akartam. – És a gyerekkori közös emlékeink mind hamisak?
– Igen.
– Milyen kár.

– Ez nagyon fontos, de erről senkinek sem beszélhetsz!
– Nem vagyok őrült! Szerinted hány embernek mondanám el, mielőtt bezárnának egy szanatóriumba?
Meglepő, hogy az, hogy elmondtam Bonnienak az igazat mekkora terhet vett le a vállamról. Jó érzés, hogy az igazság tudatában sem pártol el mellőlem, boldoggá tett. Úgy tűnik mégis van valaki, akiben teljesen megbízhatok.