Sziasztok! Chris Willer vagyok. Egy 17 éves tinédzser srác. Az elmúlt hónapokban rengeteg érdekes dolog történt velem. Köztük az is, hogy elraboltak (megjegyzem; nem is egyszer). Gondolkodtatok már azon, hogy az élet milyen könnyen, egy hibából is akár megváltozhat? Kétlem.

A nyári szünet kezdődött el akkor. Ez volt az első nap, az iskola nélkül, és végre esélyem volt elfelejteni az undok embereket a suliban. Mint minden reggel, akkor is gyúrtam, hogy jó kondiban tartsam magam. Már így is erős férfi voltam, de nem engedhettem, hogy ez a sok izom eltűnjön, mint a kámfor.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom apámat a múzeumban, hátha ad valamennyi pénzt, és akkor el tudnék menni este egy nagy buliba. Reméltem, hogy ott is lesz, ezért felhúztam a kedvenc koponyamintázatú ruhámat, és a múzeum fele vettem az irányt. Sajnos a dolgok máshogy alakultak.

Mikor be akartam lépni a múzeumba, szerencsétlenségemre ott volt Linda. Ő utált engem, és én sem bírtam őt. Linda a szellemeket hajtotta, és szinte más nem is érdekelte. Szellemeket idéz, és beszélget velük. Elméletileg látja is a szellemeket, amikben nem is hittem elég sokáig. Majd azt is megtudjátok, hogy mi keltett fel bennem vakmerőséget, az egyik szellemmel csevegni.

Mikor beértem, hihetetlen nagy kupit találtam. Apám híres arról ugyan, hogy nem szokta rendben tartani az irodáját, de azért ekkora rendetlenséggel akár rekordot is döntött volna. A jegyzetei szanaszét voltak. Ezeket általában egy szekrényben szokta tartani. De most szanaszét volt minden.
– Apa! – kiáltottam, de a hangomat még a fal se hallotta meg, mert eléggé meg voltam ijedve. Kinek, és mi célból volt oka arra, hogy feltúrja apám irodáját? Borzasztó gondolatok kavarodtak a fejemben.

Ekkor megpillantottam 5 vázát az asztalon. Egy üres hely volt. Gondolom ahova kéne tenni a 6. vázát. Kerestem egy ideig, de nem találtam semmit.

„Hát, azzal kell elindulnom, amim van. ” gondoltam magamban, és az egyik asztalon lévő romlott pizzára néztem. Először undorodtam tőle, aztán megfogtam, és ki akartam dobni. De aztán meggondoltam magam. Néha a legbolondabb gondolatok lesznek a legjobbak. Eltettem egy pizza szeletet belőle.

Hirtelen lépteket hallottam. Észrevettem az íróasztal mellett egy hangtompítós pisztolyt. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy mi célt szolgál, hanem csak felkaptam, és az ajtó fele céloztam.

– Linda? Te meg mit keresel itt? Menj szépen vissza a szellemvilágodba.
– Eszem ágában sem volt idejönni önszántamból te paraszt, csak láttam egy kóborgó lelket, akit vissza kell vinnem a túlvilágra. De most gratulálok izmocskám: elüldözted!
– Fontosabb dolgom is van ennél!
– Ja, épp a tuskók világbajnokságára készülsz?
– Nem – mondta Chris, közben a vázákat tanulmányozta.

– Ha igazán tudni akarod, eltűnt az apám. Nekem vannak fontosabb dolgaim is, mint a szellemes hülye játékod – háborodtam fel.
– Hát nem hinném, hogy fontos neked. Akkor figyeltél volna arra, hogy ne tűnjön el. Amúgy meg, ha hazaértem olyan szellemet küldök a házadba, hogy napokon belül beleőrülsz.
– Húzz már innen te börtöntöltelék! Szeretnék nyomozni.
– Nem is tudom ki a börtöntöltelék. Én csak élem az életem, te meg a tévébe pózolsz, és mutogatod magad. Megsérted a régészeket! Hát majd körülbelül 70 év múlva, de ha így folytatod, előbb megtapasztalod majd a túlvilágot. De tudod mit? Inkább el is megyek!
Ez a régészes szó biztos nagyot ütött bennetek. Hát igen, a hivatásom régész, de mivel még nem jártam főiskolára, (vagyis csak most érettségiztem) ezért még nem teljesen vagyok az. Néhány dolgot találtam már ugyan, de nem akkora nagy szám.

Mikor Linda elindult ki a szobából, újra a vázákra pillantottam, de ekkor hirtelen egy földrengés következett be, amitől elestem, és a csillár a fejem mellé esett. Néhány szilánk viszont eltalált.

– Na, már csak ez kellett nekem! – mondta magának idegesen Linda.

– Chris, kelj már fel! – kiáltott Linda, miközben a sebeimet kötözte. Mikor észrevette, hogy felébredtem, felállt, és várta a következő eseményeket.
– Úristen… Sajog mindenem – fel szerettem volna állni, de nem igazán sikerült.  Szerencsére ott volt Linda, aki segített nekem. Leültem a számítógép előtti székre, és ott maja vázák után nyomoztam.

– Jaj, ne! Jelszóval védte. – sóhajtottam fel. – Akkor próbálkozzunk. Először legyen „ááá”. Nem jó. Akkor „béé”
– Vagy „céé” – tette csípőre a kezét Linda.
Sok ideig ott ültem, és Linda végig ott volt mellettem. Mondtam neki, hogy nyugodtan elmehet, de erre ő mondta, hogyha most történne velem valami, akkor ő lenne a hibás, tehát nem ment el.
– Linda, állítsd olyan sorrendbe, amilyenre mondom. – mondtam neki, és érdekes módon szó nélkül az asztal elé állt.

Linda mindent megtett az ügy érdekében, de teljesen nem tudta megcsinálni a feladatot, mert hiányzott az egyik váza. Több mint fél óráig kerestük azt a vázát.

 Olyan ideges lettem, hogy dühöngtem. Aztán  arra gondoltam, amire apám gondolt volna. Oda kell dugni, ahol senki sem számít rá. Felnyitottam a sakktábla tetejét, és csodálatomra benne volt a váza. Mosolyra nyílt a szám, és felemeltem a vázát. Örültem nem is kicsit, majd odamentem az asztalhoz.
– A sakktábla alá volt elrejtve? Tök jó fej lehet a faterod. – mondta Linda.

Beraktam a helyére a vázát, és ekkor egy halk kattanás volt. A szobában semmi zaj nem volt, tehát hallottuk a kattanást. Az asztalból kinyílt egy széf. Felemeltem a szemöldökömet, és lehajoltam. Kicsit jobban kinyitottam a széfet, és egy kő volt benne. Ez a kő olyan volt, mint egy pohár.  De nem pohár volt, hanem kő. Elég érdekesen, sőt, leírhatatlanul érdekesen nézett ki.

– Ez egy kő! – emeltem fel a tárgyat.
– Egy elég érdekesen kinéző kő. – jegyezte meg a lány.
A bal kezem eléggé vérzett mikor rám esett a csillár. Most hirtelen egy vércsepp hullt rá a kőre. Újabb földrengés következett. Linda most szakszerűen lefeküdt a földre. Én persze megint estem egy nagyot.
Mikor vége volt a rengésnek, a lány kikapta a kezemből a követ.

Egy ideig nem szólalt meg. De aztán körülbelül 3 perc múlva mégis kinyitotta a száját:
– Nincsenek túl jó energiái ennek a kavicsnak. – rázta meg a fejét.
Ilyenkor persze arra gondoltam, hogy miről is beszél, de mindegy is.
– Szerintem én hazamegyek. Lehet, hogy apám épp nálunk van.
– Igen, én is hazamegyek. Sok szerencsét. Szia! – elköszöntünk egymástól, és egyenként elmentünk.

Egész rendes ez a Linda csaj. Nem gondoltam volna, hogy a szellemeken kívül segítőkész is.

Mire hazaértem, már besötétedett. Bementem a házamban, és szomorúan láttam, hogy apa nem volt sehol. Úgy döntöttem, hogy holnap körbejárom a várost, és megkeresem. Akkor még nem voltam ugyan bene biztos, de lehet, hogy az lenne a helyes, ha elmennék kutatni a kő után. Nem mindennapi ez a kő.

De mivel apa bármikor megérkezhetett, ezért úgy döntöttem, hogy előtte még edzek egy kicsit. A bulira nem mentem el. Apa fontosabb volt egy bulinál, amit megismételnek majd nem is egyszer. Reméltem, hogy lesz rá normális oka, hogy a szívbajt hozza rám.

A szobabicikli mellett döntöttem, amit a súlyemelés után a legjobban szerettem. Elég sokáig edzettem most. 2 óránál biztosan többet, és csakis azért álltam meg, mert hangokat hallottam a folyosóról. Nem törődtem vele egy ideig, de aztán felkeltette érdeklődésemet. Felálltam, és kimentem a folyosóra.

Azonban cseppet sem voltam olyan szerencsés, mint hittem volna.

Linda puffanást hallott a szomszédból, ami az én házam, ugyanis szomszédok vagyunk. Mikor beért, látott engem a földön fekve, ahogy aludtam. Nem tudta még, hogy ki van a lakásban. Körbenézett a házban, és meglátta az akváriumot.

Lehajolt valamiért. Fogalmam sincs, hogy miért, ugyanis nem voltam eszméletemnél, ezeket is csak a lány mesélte el nekem. De azonban nem sejtette, hogy mögötte ki, vagy micsoda állt.
– Véged, kislány! – kiáltotta az idegen, és a lány fejét belenyomta az akváriumba. Linda levegő után kapkodott, majd miután kiszabadult a szorításból, elindult a folyosó vége fele, azonban zsákutcába ment.

Az álarcos alak meglökte a lányt, aminek következtében hanyatt esett. Kezét nyújtotta az idegen Linda nyaka fele. Linda beütötte a fejét a falba, és ettől elájult.

Ekkor hirtelen felébredtem, és öntudatlanul megfogtam a hangtompítós pisztolyt, amit még apa irodájában találtam, és fejbelőttem az idegent. Eldobtam a fegyvert a földre, és hátrálni kezdtem. Az ember nem halt meg! És még el sem ájult, nem is vérzett! Semmi sem történt.

Az alak megfordult.
– Én nem élek, öcsi! – és felém tartott.
A követ elővettem, és felé tartottam. Nagyot ordított a démon, majd füstöt hagyva maga után eltűnt.

Ekkor elkezdtem aggódni. Most fogtam csak fel a történet igazságát, majd megcsíptem magam. Nem ébredtem fel. Nem álom volt az egész. Linda még mindig a fal mellett feküdt. Erőt kaptam, és odamentem a lányhoz, majd próbáltam felébreszteni.

– Linda! – motyogtam, és ezt a szót ismételtem sokszor, míg végre felébredt.
– A démon – kezdte el mondani Linda, de ekkor hirtelen gyorsasággal felugrott.

– CHRIS! – ordított.
– Itt vagyok. Megúsztuk az egészet. A démon elment – próbáltam nyugtatni a lányt, és magamat is.
– H-hogy csináltad? – kérdezte, és még a levegőben is lehetett érezni a félelmét.
– A követ az alak fele tartottam. Már abban sem vagyok biztos, hogy az illető ember egyáltalán.
– Nem lenne biztonságos itt maradnod. Menjünk inkább hozzánk aludni.
– Jó ötlet.
– Szedd össze, ami kell.

Bementem a szobába, és kerestem egy megfelelő felsőt. Nem szenvedtem Ruha hiányban, tehát volt választási lehetőség.

Mire kimentünk, elkezdett zuhogni az eső. Linda szerette az esőt, ezért őt nem igazán zavarta.

– Linda, nem azt mondtad, hogy nem szereted az autókat? – kérdeztem.
– De, ezt mondtam. Miért kérded?
– Csak mert látom, van garázsod.
– Még az apám lakott ebben a kéróban. Ő meg imádta a kocsikat.
– Ja, értem.

Én mentem fel a lépcsőn először. Mit ne mondjak, nagyon szépen be volt rendezve a lakás, és nagyon elnyerte a tetszésemet.  Egy valamit nem értettem. Minek Lindának ekkora ház? Mint mondtam, minden tetszett a házban, kivéve egy szoba.

A gótikus hálószobája. Ez a csaj tényleg gótikus. Szóval igazak a pletykák!
– Hol akarsz aludni? A nappaliban, vagy az ágyon?
– Jó nekem a nappali.
– Alhatsz az ágyon, ha akarsz. – mosolygott a lány.
– Jól van, de te akartad! – kacsintottam.

– Akkor jó éjt! – mondta a lány, és kiment a szobából.
Különös volt ez a nap. Néhány órája még gyűlöltük egymást Lindával, most meg az ágyában alszok. Nem is tudtam, hogy a szellemes dolgain kívül más is érdekli.

A következő nap rosszabb volt, és jobb is kevésbé. A rossz az volt, hogy esett, és hogy ezt az egészet nem álmodtam. Tényleg Linda szobájában ébredtem, és emlékeztem mindenre. A kő a zsebemben volt még mindig, és gyilkosan pillantott rám a pohár alakja. Az ablakon bámultam ki, mint aki jól végezte a dolgát.

Úgy döntöttem, hogy bemegyek az emeleti fürdőszobába, és elintézem a reggeli dolgaimat. A hajam mosást igényelt, ugyanis tegnap jócskán leizzadtam, és persze a reggeli fürdő sem ártott túl sokat. Miközben kerestem valami férfias illatú sampont (ugyanis a női illatok mellett férfi aromák is voltak) és erre megpillantottam egy hajfestéket. Nem igazán tetszett, hogy az arcszőrzetem fekete, ezért gyorsan befestettem Willer módra, majd miután végeztem mindennel, elhagytam a fürdőszobát.

Mikor lementem, nem ismertem rá Lindára. Hosszú, fekete haja ki volt engedve, és most nem olyan emos stílust vágott be, hanem egy színes ruhát vett fel, aminek oldalán egy pillangó volt. Arcáról egy vízcsepp hullt a földre, és a levegőben éreztem a női illatot. Ő is fürdött. Odamentem hozzá, mert tárgyalni valóm volt vele.

– Linda. Szerintem én hazamegyek, mert el kell mennem Washingtonba – mentem oda a lányhoz. Linda felvonta a szemöldökét.
– Washingtonba? Minek mész te oda? – kérdezte még mindig felvont szemöldökkel.
– Ott van egy ismerősöm, Clide, aki az Őslénytani múzeumban dolgozik. Elviszem neki ezt a követ, hogy elemezze, ki, és mondjon el róla mindent. Szóval a te kalandod itt véget ért.
– Hé, fiacskám, azt gondolod, hogy csakúgy itt hagysz ebben a porfészekben? Nem! Érdekel ennek a kavicsnak a története, és hogy miért volt rengés mikor a véred rácsöppent. Őszintén; minden érdekel erről a kőről – mondta határozottan.
– Rendben, akkor most azonnal indulunk. Kezdj el csomagolni! – mondtam, és hazamentem én is becsomagolni.

Linda azonnal fel is rohant az emeletre. Kinyitotta a szekrényét, és ott kutatott ruhák után.

Én az esőben leparkoltam a ház elé, és vártam, hogy Linda kész legyen. Személy szerint nem vittem sok mindent, mert abban a tudatban voltam, hogy visszatérünk ide a múzeumos látogatás után. De Linda előrelátó volt. Bepakolt mindent, ami kell egy nőnek. Segítettem neki betenni a csomagtartóba a bőröndjét.

Aztán ő is beszállt az autóba. Mind a ketten vetettünk egy utolsó pillantást az én házamra, és Linda házára. 3 perces csend után gázt adtam, és elindultunk, ki New Yorkból, egészen Washington szívébe. Felváltva vezettünk, hogy mindenki tudjon pihenni. Én nem tudtam, mert Linda olyan őrülten vezetett, hogy rázkódott a gyomrom tőle.

Íme, az Őslénytani múzeum. Itt dolgozik Clide, akit elég régóta ismertem, és be kell vallanom: jó fej ember. Jó barát, és önfeláldozó is egyben.

Udvarias fogadásban volt részünk. Clide betessékelt az irodájába, és elkezdtünk beszélgetni.
– Van egy kövünk, amit szeretnénk elemezni – jelentettem be, majd odaraktam az asztalra a követ. Clide alaposan megnézte.
– Ez tele van szennyeződéssel. Ez elméletileg egy kőből készült pohár. Van valami rajta: Norvenil Okhept Megremt. Ez maja írás. Azt jelenti: Norvenil Istenünk pohara. Először is be kell mennetek Dr. Susan Oliwah-hoz, és megkérni őt, hogy tisztítsa meg. Ez jelenlegi pillanatban lehetetlen. Ugyanis most készülünk az új maja tárgyak kiállítására, és csak 48 órája van az elkészítésére. A dokit nem úgy ismerem, hogy ilyenbe egyből segítene – mondta Clide.
– Hát, majd szépen megkérem őt – mosolygott Linda, és szó nélkül kiment az irodából.

Közben én és Clide kipróbáltuk az új szaunát. Nagyon meleg volt odabent, bár nem is csodálkoztam, mert egy szaunában voltam. Aztán elkezdte nekem mutogatni a hasán lévő kockákat. Csak a szememet forgattam ezekre a mozdulatokra. Hiába. Clideban még benne van a gyermeki zóna.

Linda beszáguldott a terembe. A doki épp egy kis sárkányt elemzett.
– Dr. Susan Oliwah?
– Igen, én vagyok az. De most nemigen érek rá. Tisztítok, tudod?
– Igen, ezért is jöttem magához – kezdte a mondandóját Linda.

– Sajnálom, nem érek rá.
– Szerintem amúgy is jót tenne a karrierjének, ha megnézné ezt a követ.
– A nem, az nem! Na és most menj innen, hagyj dolgozni! – elkezdett Lindával ordítozni, és a lány eléggé meg volt szeppenve.

A csajnak csúcs technológiás gépe volt. Linda szinte el sem hitte. Rákötött Susan néhány dolgot a sárkányra, és azt elemezte. Majd egy mini lézerrel leszedte a koszt. Linda csak nézett. De sok mindent nem tudott tenni az álláson kívül. Ez a nő aztán akaratos, gondolta a lány.

Megvizsgálta a zongorát. A kotta szélére ez volt írva: „Clidetól Für Elise kottákat megszerezni! Imádom a Für Eliset <3”. Ez az információ lényegre törő lesz.
A következő részben. 😉

Linda mérgesen jött ki Susan szobájából.
– Na? – kérdeztem lelkesedéssel. Linda elmondta a történetet.
– Tehát Nem akar segíteni. – mondta lehajtott fejjel. Most már ez kölcsönös volt.
– Mindjárt este lesz. Lehetőleg ma kéne kitisztítani a követ. Hát, akkor gondolom, hogy kell használnom géniusz fejemet.
Linda a forgatta a szemeit.
– Nos, akkor, ahogy mondtad, sorba vannak téve a polcokon a leletek. Jelenleg annyi a dolgod, hogy kicseréld a követ az 1. számú leletre. Ezt most akár meg is teheted. Én el fogom terelni a figyelmét, azzal, hogy eljátszom zongorán a Für Eliset. Ezt csak akkor tudom megtenni, ha elkéred Clidetól a kottákat. Na, és itt jön a terv nehéz része. Keresnem kell egy vírust, amit ráteszel a gépre, miközben én zongorázok. Ehhez csupán csak egy gép kell, meg egy pendrive. Pendriveot mindig tartok a zsebemben, tehát ez nem lesz probléma. Akkor, kezdetét veheti a buli?
– Hát persze! – lelkesedett a lány.

Végigmentem a hosszú folyosón, és egy zárt szobára bukkantam. Szerencsére kulcs kell hozzá, és nem kóddal nyitható. Viszont nem volt nálam semmi olyan, amivel ki tudtam volna nyitni. Ekkor észrevettem egy ugyanolyan számítógépet, ami Susan irodájában volt. Innen tuti, hogy le tudnám tölteni a vírust. Na, de mi van a kulccsal?

Nyávogást hallottam. Balra fordultam, és tekintetemet a hófehér cicára szegeztem. „De aranyos!” Gondoltam, de mikor lehajoltam hozzá, rám fújt. De, hé! A kulcs a cica nyakörvén lógott. Ezt a mázlit! Azonban a macska vadsága miatt nem tudtam hozzáférni.

Ekkor beugrott valami. Tudtam, hogy még jól fog jönni! Emlékszetek arra a romlott pizzára, amit még apám irodájában szereztem? Igen, arra! Elővettem, és letettem a földre a macskának. A macska egyből megfogta a pizzát, és el is szaladt volna, de gyorsan levettem még előtte a kulcsot.

Sikerült bejutnom a szobába. Okos gondolatnak tartottam, hogy bezárjam magam után az ajtót, nehogy még valaki gyanút fogjon. Bedugtam a pendriveot a gépbe, és letöltöttem a lehető legerősebb Trójai vírust!

Közben Linda is intézkedett. Kicserélte az egyik tárgyat a kőre (vagy pohárra, mindegy), mindezt úgy, hogy nem vette észre a Doki. Távozott.

A lány Clidehoz is ment. Azt mesélte, hogy először a kezébe nyomott egy papírkupacot. Aztán viszont kiválogatta a kottákat, mert nem egy oldalas volt. Apropó, ezt a költői kérdést már sokszor feltettem magamnak: Honnan a francból lehet Clidenak Für Elise kottája?

– Szóval, minden meg van? – kérdeztem Lindától, miközben a folyosón találkoztunk. A lány bólogatott.
– Hát, akkor kezdjük el! – mondtam, és bementem a szobába.

– Jó napot kívánok, itt Chris Willer, a zongoraművész! – kiáltottam.
– Na, majd pont… – emelte égnek a szemét a doki.
– Ez a kedvence lesz. Ezt hallgassa!

Leültem a zongorához, és játszottam. A doktor el volt ájulva. Összefonta két tenyerét, majd odavonszolta a székét – és önmagát – a zongora mellé, és ott hallgatta. Aztán a vége fele még táncra is perdült! A zongora, ahol ki lehet fejteni az érzéseinket a zenében leírva. Gyönyörű hangszer.

Linda közben benyomta a pendriveot, és feltette a vírust, de előtte kitörölte az összes vírusirtót a gépről. Most már minden csak a dokin múlik.
Úgy tűnik, észrevétleneknek kellett volna lennünk, ugyanis egy nagyon veszélyes, (pontosabban kettő) ember ilyenkor már úton volt a múzeumba.