Ő a történet főhőse, a neve John Bell. Furcsa egy név ugyan, de könnyen megjegyezhető. Úgy gondolom, ideje elmondanom a történetemet, hogy megértsd, miért nem Moonlight Falls rejtélyes és egyben elbűvölő tájain élnek, ahol születtek és nevelkedtek. Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha az elején kezdeném.

Ő Hera Lewis, aki jelenleg is a szükségtelen hülyeségeit hallgatja, nem mellesleg a John barátnője, és remélhetőleg jövendőbeli felesége is. John úgy gondolja, hogy szerencséje van vele, ugyanis elviseli a trehányságát, ő viszont Hera időnkénti dívaságát bírja ki. Jelenleg is boldog kapcsolatban élnek, annak ellenére, hogy néha vitáznak, de úgy gondolom, ez természetes.

Ez a nő itt Claudette Blakewell. Gyerekkoruk óta a legjobb barátok Herával. Habár Claudette és John jó néhányszor veszekedtek, megbíznak egymásban, mert mindketten jószívűek. Hera és Claudette hetente találkoznak. Általában sétálnak egyet a parkban, és közben beszélgetnek. És egy apróság: Claudette imád vásárolni, nem egyszer látta John új ruhákban. Az egyetlen dolog, amit folyton visel, a kékeszöld sapkája. Az édesapjától kapta ajándékba, amikor középiskolából ballagott.

Bemutatom Odette Petersont, azaz John anyai féltestvérét. Odette 3 éves volt, amikor az édesapja meghalt. Másfél évre rá megszületett testvére. Odette mindig is a saját útját járta. Emiatt rengeteg hibát követett el a múltban. Sokszor kimaradt éjjelenként, ennek köszönhetően pedig rossz társaságokba keveredett. Végül mégis megtalálta önmagát, amikor Kínába utazott azzal a céllal, hogy megválaszolja azt a kérdést, hogy „Ki vagyok én?” Fél év után hazatért, teljesen új emberként. Megtalálta a belső békéjét és ezzel együtt a kérdésre is a választ. Rájött, hogy mindig is érdekelte a politika világa. De nem a hatalomért helyezkedett el ezen a pályán, hanem azért, hogy jót tegyen, és emiatt John rettentő büszke rá.

Az egész egy nyári délutánon kezdődött.
– Hidd el Hera, a saját szememmel láttam az unikornist, amikor még gyerek voltam! – próbálta meggyőzni szerelmét John, mindhiába.
– Hinnék neked, ha nem tudnám, hogy unikornisok valójában nem is léteznek! – válaszolt ugyanolyan makacssággal, mint általában.
– Ennyi erővel a vérfarkasok, a vámpírok, a boszorkányok és a tündérek mind mesék, pedig itt élnek mindahányan Moonlight Fallsban – állt elő egy kifejezetten logikus érvvel John.
– Az eset már régen történt, nem lehet, hogy az egész csak egy álom volt? – tette fel a kérdést Hera.
– Oké. Egyezzünk meg abban, hogy te nem hiszel bennük, de én igen – ajánlott fel egy remek kompromisszumot John, a vita lezárását illetően.
– Rendben – hangzott el a végszó Hera szájából, akinek a hangján érződött, hogy ezt a vitát teljesen értelmetlennek találta.Hirtelen megszólalt Hera telefonja.
​- Claudette az! – kiáltott fel Hera, mintha el is felejtette volna, hogy pár pillanattal ezelőtt arról vitatkozott párjával, hogy léteznek-e unikornisok.

– Szeva csajszi! Holnap nem lenne kedved lemenni a fesztiválra? Jöjjön Odette is, biztos jót tesz majd neki, hogy végre kimegy a napfényre abból a bús-komor irodából! Iszunk majd valami finomat, és jól érezzük magunkat! – vetette fel a rendkívül csábító ötletet Hera számára
– Persze, szívesen elmegyek veled, Odette viszont egy fontos projekten dolgozik, ráadásul két éve meg szerette volna már csinálni, nem hiszem, hogy le tudna jönni. Arról nem is beszélve, hogy a Kínából való visszajövetele óta egyáltalán nem bulizik és nem is iszik alkoholt – válaszolt mindenre kitérve Hera.
– Azért hívd csak fel! Hátha meggondolja magát! Hívnám én, de nincs meg a telefonszáma – bújt ki a felelősség alól olyan ügyességgel, hogy azt iskolában kellene tanítani.

– Szia Odette! Holnap én és Claudette lemegyünk a fesztiválra, nem akarsz velünk jönni? – kérdezte roppant kedvesen a telefonon.
– Köszönöm a meghívást Hera, és nagyra is értékelem, de még bőven van mit finomítani a városfelújító projekten, amit a polgármester úr kért tőlem – utasította vissza olyan udvariassággal, ami a 4 évvel ezelőtti énjétől kifejezetten furcsa lett volna.
Ezután Hera befejezte a hívást. John hirtelen felugrott a következőt üvöltve: GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL
– Halálra akarsz rémíteni?
– Ne haragudj kicsim, de gólt lőttünk – vágta ki magát a helyzetből John. – Jut eszembe, megvettem a legújabb Nikont.
– Már megint vettél egy kamerát? Elfáradtam, megyek fel aludni, hosszú volt ez a mai nap – mondta két ásítás között Hera.
– Rendben. Ha vége a meccsnek megyek én is az ágyba. Ez lesz az első éjszakánk az új házban, és nem szeretném, ha egyedül kellene töltened – válaszolt John.

Hősünk már készülődött a lefekvéshez, amikor kintről valami furcsa zaj hallatszott. Kinézett az ablakon, és meglátott egy gyanús alakot az éjszakában.
– Végre itt vagyok! Meg kell akadályoznom a katasztrófát, mielőtt még elkapnak! – mondta magában a rejtélyes idegen, aki legalább 40-nek tűnt.

– Mi lehetett ez a zaj? Kimegyek, megnézem– motyogott álmosan magában John, miközben ment lefelé a lépcsőn
Kiérve egy furcsa idegenre lett figyelmes, aki felettébb emlékeztette valakire, csak azt nem tudta, hogy kire.

– Ki vagy te, és mit keresel éjnek évadján a kertemben? Most azonnal magyarázatot követelek! – hangoztatta mondanivalóját lekezelő hangnemmel.
– Nyugodj meg! Segíteni jöttem – kezdte mondandóját nyugtató hangnemmel, mint aki semmi különösebb okot nem talált a kiabálásra.
– Segíteni? Mégis miben? Hát jó, kapsz egy esélyt a magyarázatra – mondta John, mint aki egy gyereknek ad esélyt, hogy magyarázattal szolgáljon a tettére.
– A jövőből jöttem, tudom, hogy elképesztően hangzik, de igaz, amit mondok  – folytatta elképesztő nyugodtsággal, John mégis valami aggodalmat szúrt ki a szemében, ami arra bíztatta főhősünket, hogy elhiggye, amit az idegen mond.

– Elhiszem, amit mondasz, nem tudom, mi okból, de elhiszem. Folytasd, kérlek. – mondta némi kétséggel John.
– Rendben. A jövő abszolút tönkrement egy katasztrófa miatt, ami ebben az időben fog bekövetkezni. Egyébként a nevem Gerald Hemmings – folytatta történetét Gerald.
Ezután John bekísérte Geraldot a házába, és adott neki egy szobát estére azzal a kikötéssel, hogy még hajnalban menjen valahova, nehogy Hera megtudja, hogy vendégük van.
Gerald be is tartotta az ígéretét, és még hajnali ötkor elment valahova. John nyolckor elment dolgozni, így csak Hera volt otthon.

– Meg kell, hogy mondjam jó üzletet kötöttem a múltkor. Mondjuk mi nem állna jól nekem – csodálta magát Hera, enyhe önteltséggel a hangjában.
Ezután el is indult a fesztiválra, ahol a megbeszélt találkozója volt Claudettel, amire Odette sajnos nem tudott eljönni.

– Emlékszel még az első találkozásunkra? Pont ezen a napon volt húsz évvel ezelőtt – emlékezett vissza Hera. Eközben a téren kezdett el balhézni egy vámpír és egy vérfarkas.
– Jobb ha megyünk drágám. Majd jelentkezem – ígérte három óra szórakozás után felettébb elégedett mosollyal,egy öleléssel karöltve Claudette legjobb barátjának.

John is hazaért a munkából, és neki is látott a megmaradt teendőinek. Furcsa módon Geraldot nem találta otthon. Úgy gondolta, hogy biztosan császkál valahol, és felfedezi a „régi világ” dolgait. Mielőtt nekiállt az otthoni munkának, a gépen megnyitva talált egy oldalt, ami egy Jaden Evermoore-ról szólt. John nem törődött vele és bezárta. Ezután nekiállt dolgozni.

 – Végre kész vagyok a cikkel! Na, ideje kikapcsolni a gépet, és átöltözni – ujjongott magában John, amikor is megszólalt a telefonja.

– Üdvözlöm, Főnök! Épp most küldtem el önnek a cikket. Remélem tetszeni fog. Sok munkám van benne – beszélt felettébb nyugodt hangon John, annak ellenére, hogy rendkívül izgatott volt.
– Rendben John, akkor nem is zavarom, kellemes délutánt magának! – mondta John főnöke és letette a telefont.

– Na , keressünk egy normális ruhát – sóhajtott fel John. Hirtelen meglátta azt a ruhát, amit pár nappal ezelőtt vett neki Hera.

– Ez már valami! Bevallom, Hera jól döntött, amikor ezt választotta – gondolta magában John, és nem győzte dicsérni kedvesét.
Eközben a lány is hazaérkezett a Claudettel való találkozás után. Pár óra múlva egy furcsa alakra lett figyelmes.

– Elnézést, segíthetek? – kérdezte Hera Geraldtól, persze akkor még nem ismerte.
– Tehát John még nem mondta el? – kérdezte Gerald a nála kb. 14 évvel fiatalabb lánytól.
– Miről kellett volna beszélnie? Hagyjon engem békén! – parancsolt rá Hera, hisz számára idegen volt, ehhez mérten, pedig tartotta tőle a távolságot
– Hívd ide őt – mondta Gerald annak a nőnek, akiről tudta jól, hogy a jövő alakulásában létfontosságú szerepe lesz.
– Ne parancsolgasson nekem! – ezután bement a házba és lehívta kedvesét. Amint kiértek Herának mindent elmagyarázott kedvese.

– John, ezt mégis hogy képzelted? Lehet, hogy ártani akar nekünk – üvöltötte le barátja fejét, bár a férfi jól tudta, hogy kedvesének igaza van.
– Kicsim, kezd lemenni a nap, és ma telihold lesz. Inkább bent folytassuk ezt a beszélgetést.
– Rendben. És ne haragudj, de most mérges vagyok rád – egyezett bele Hera, akinek a hangján hallatszott, hogy kezd lehiggadni, habár még mindig rettentő dühösnek látszott.

– Szóval te a jövőből jöttél? – tette fel a kérdést pár óra múlva Hera.
– Igen. Egy nem is olyan távoliból – felelt Gerald.
– Miért? – érdeklődött John.
– Mert pár év múlva egy katasztrófa fog bekövetkezni, amely Moonlight Falls pusztulását okozza majd és mindenki meghal – mondta Gerald, habár hallatszott a hangján, hogy egy igencsak fontos dolgot nem említ.
– Mindenki meghal abban a katasztrófán? – kérdezte a lány, akinek észrevehető volt a hangján, hogy aggódik. Leginkább Johnért, Claudetteért és Odetteért. Eszébe se jutott, hogy ő maga megsérülhet, vagy akár meg is halhat. Még abban a pillanatban könnyek gyűltek a szemébe, mert eszébe jutott, mi lesz, ha valamelyik szerette a kezében hal meg. Mindig is szégyellte, ha sírnia kellett. Úgy érezte, hogy ettől gyengének nézik, amit ki nem állhatott, mert erősnek akart látszani.
– Akkor te hogyan élted túl? – tette fel a racionális kérdést John.
– Én még a katasztrófa előtt elszöktem egy kísérleti időkapun keresztül. Valahol a távoli jövőben találtam magam, amin látszott, hogy teljesen tönkre ment. Ott mindennaposnak számít, hogy meteoritok hullanak, és gejzírek törnek fel mindenhol. Ahhoz viszont, hogy megakadályozzuk a szörnyű jövőt, engedélyt kell kérnünk Arthur Wright-tól, hogy arra a helyre és időpontra menjünk. Ugyanis a jövő szempontjából fontos történésekre egyfajta korlátot tettek, amit csak engedéllyel oldanak fel. Viszont az igazi ok, hogy itt vagyok azaz, hogy rengeteg ember halálát láttam, és ha megváltozik a jövő, akkor én magam is ki törlődők és a szenvedésem végre véget ér. E cél érdekében akármire hajlandó vagyok – mesélte Gerald.
Egy pillanattal később megszólalt John telefonja. Odette hívta őt.

– Szia Odette. Át tudnál jönni egy hét múlva? Egy fontos dolgot meg kéne beszélnünk
– Persze Öcsisajt! Szívesen átmegyek– mondta Odette testvérének, akit mindig is Öcsisajtnak hívott.
– Ne hívj így! Már nem vagyunk gyerekek! – morgott rá nővérére.
– Nekem mindig is az álmodozó öcsém leszel, aki egyszarvúkról hablatyol – vágta rá válaszul Odette. Ezt meghallva Hera elkezdett kuncogni.
– Rendben. Akkor majd találkozunk – zárta ezzel a beszélgetést John.
Ahogy belerakta a zsebébe a telefont, kipillantva az ablakon meglátott egy zombit. Ez kicsit se lepte meg, hiszen telihold volt, akkor pedig tele van az utca velük.

– Jajj ne! Már megint? Van itthon gyógyító elixír? – nyafogott John, hiszen elege volt már az egészből.
– Sajnos nincs. Megyek, hívom a befogókat. John hova tetted a telefonszámukat? – kérdezte Hera, akinek szintén tele volt a hócipője a zombikkal.
– Ott van a szekrényben, ahol az elixírnek kéne lennie.
Pár perc múlva meg is érkeztek a befogók, akik azon nyomban munkához láttak.

John felment, miközben a zombi befogásán dolgoztak a lentiek. Hősünk úgy gondolta, hogy végez egy kis kutatást Gerald után, de mindhiába. Semmit nem talált róla, ami azt jelentette, hogy vagy nevet változtatott, vagy hazudott a nevével és kilétével kapcsolatban.

– Mi okozza majd szeretett városunk pusztulását? – tette fel a kérdést Hera, hátha tud segíteni.
– Egy tárgy, amely el fog pusztulni, de az ereje megmarad, és lényegében ezzel pusztul el a Moonlight Falls – válaszolt röviden és tömören Gerald.
– És miért pont ide utaztál?
– Üldöztek, és ez a dátum és hely jutott eszembe – mondta Gerald.
– Csak nem az a bizonyos Arthur üldözött? Pontosan ki ő? – érdeklődött.
– Az idő mestere, akit Arthur Wrightnak hívnak. Egy elszánt katonai vezetőszerű ember, akit azzal bíztak meg, hogy ne hagyja megváltoztatni a – felelt Gerald.

– Hosszú volt ez nap! Ideje fürdeni – mondta magában John.
Eközben Hera bevezette Geraldot a szobájába.

– Milyen régen voltam itt! Hiányoztak ezek a régi, de kényelmes bútorok! – sóhajtott fel magában, hiszen rég találkozott ezekkel a székekkel.

– Kezdődik a nap! Ideje kicsinosítani magam! – ujjongott magában Hera, és közben nekiállt a reggeli rutinjának.
Hamarosan érkezett egy hívás a főnökétől, hogy egy gazdag férfi hallott a lány kivételes divatérzékéről, és felkérte, hogy alakítsa át, természetesen busásan megfizeti, ha tetszik neki a végkimenetel. Körülbelül háromnegyed óra múlva meg is érkezett a helyszínre.

– Üdvözlöm! George vagyok, a megbízója! – mondta a férfi.
– Jó napot, Hera vagyok, szerintem menjünk fel, és álljunk is neki.
– Rendben.
Fél óra múlva be is fejezték az átalakítást. A férfi arcán látszódott az elégedettség, ennek megfelelően egy kis borravalót is adott a divattanácsadónak. Ezután Hera egy újabb megbízást kapott a főnökétől. Hamarosan meg is érkezett a következő klienséhez.

– Egyik ismerősöm ajánlotta magát, ezért is hívtam.
– Rendben, majd közben beszélgetünk. De hadd kérdezzem meg, tényleg szeretné, hogy átalakítsam? Csak mert elég divatos ruhákat hord.
– Ha idehívtam, akkor már alakítson is át! Egyébként meg, ha érdekli, unom ezeket a ruhákat, valami újra vágyom – ecsetelte a fölösleges indokokat Herának, aki azon nyomban rájött, hogy bármit is hoz össze, az nem fog tetszeni az ügyfelének.
– Akkor menjünk be, és kezdjük el! – szólt nyugodt hangon a divattanácsadó, aki magában már rég megfojtotta Michelle-t. Két és fél óra múlva befejezték a keserves munkát.
– Mi ez a rongy? Még hogy tehetséges vagy? Most azonnal felhívom a főnökét, és elpanaszlom neki ezt a förtelmet! Magának, és a karrierjének lőttek! – ordított fennhangon Michelle.
Herának szerencséje volt, ugyanis a főnöke ismeri ezt a nőt és tudja, hogy neki semmi sem jó. Habár az ügyfél perrel fenyegetőzött, Hera feljebbvalója jól tudta, hogy nincs hozzá elég bátorsága.

A lány fél öt körül hazaért, ahol már szerelme, John várta.
– Rendben Odette, akkor hétre gyere – zárta le a beszélgetést John, és közben pont a végszóra ért be Hera is a házba.
– Odette nem tud eljönni? – aggódott a divattanácsadó.
– Túlóráznia kell, de hétre ideér. Ne aggódj vele megyünk át a kapun – magyarázta John.
– Vele megyünk át? Nem úgy volt, hogy neki és Claudettenek csak elmondjuk a dolgokat? – vonta kérdőre Hera.
– Gerald szerint veszélyes, ha itt maradnak a barátaink, ugyanis így tehetnek olyat, ami kihat Geraldra, ezáltal ránk, és velünk együtt rájuk is – magyarázta John
– Megyek, át kell néznem a nyelvtani hibákat. Sajnos ez jár, ha az embert előléptetik – sajnálkozott John.
– Rendben, akkor nem is zavarlak. Clau kb. fél óra múlva érkezik – mondta Hera.

– Itt is egy hiba! Ki írta ezt a cikket, egy óvodás? – dünnyögött magában John, amiért neki kell kijavítania a munkatársa cikkét.
​Hirtelen megszólalt a csengő. Hera már rohant is, hogy üdvözölje legjobb barátnőjét.

– De jó, hogy eljöttél! Mi ez a ruha? – kérdezte Claudettetől.
– Ja, ez? Bálon voltam és rajtam maradt – válaszolta meg a kérdést.
– Gyere be! Még Odettere várunk – mondta Hera.
– Mi lesz itt, buli, hogy mindenki eljön? – tette fel a kérdést.
– Majd meglátod – ígérte.
– Várj, ugye nálad van a váltóruha amit a múltkor itt hagytam? – vonta kérdőre Claudette.
– Persze, amíg várunk, átöltözöl.
Egy óra múlva John testvére is megérkezett. Leültek a nappaliba, és elkezdték mesélni az elmúlt pár hét eseményeit.

– Most elvárjátok tőlünk, hogy ezt higgyük is el? Egy időutazó eljött, hogy megváltoztassa a jövőt? Ennél klisésebbet nem tudtatok kitalálni? – vonta kérdőre Odette testvérét és annak barátnőjét.
– Nem hiszed el? Rendben. Gerald, idejönnél? – kiáltott fel Hera.
– Persze! – kiáltott vissza egy, Claudette és Odette számára ismeretlen hang.

Pár perc után már hittek a lányok a párnak, Gerald magyarázatának hála.
– Rendben, hiszünk nektek! De csak ezért hívtatok minket ide? – kérdezte ezúttal Claudette.
– Szeretnénk, ha velünk együtt átjönnétek a kapun.
– Miért? – hangzott el a kérdés egyszerre a két lány szájából.
– Azért, mert ezzel kizárjuk annak a lehetőségét, hogy elraboljanak titeket az idő-őrök. Arról nem is beszélve, hogy engedélyt akarunk kérni a kapitányuktól, hogy megváltoztassuk a jövőt – magyarázta Gerald.
– Akkor induljunk is! – kiáltott fel Hera.
– Hol van a kapu?
– A garázs előtt áll deaktiválva.

– Ez lenne az?
– Igen. Ez már a jövőből van, nem az én időmből.
– Mikorról jöttél? – kérdezte Odette.
– 2028-ból. Akkor aktiválom is – sóhajtott fel Gerald.

– Meg is van. Ki lesz az első? – tette fel a kérdést.
– Majd én! – kiáltott John.

– Hogy kell átmenni rajta? – kérdezte.
– Csak belelépsz a közepébe, és pár pillanat múlva ott is vagy – válaszolta meg a tapasztalt időutazó.
– Nem fáj majd? – érdeklődött Claudette.
– Lehetséges, hogy időbetegséget kaptok, de azt lehet kezelni. Ja és lehetséges, hogy elég fáradtak lesztek majd – próbálta nyugtatni a társaságot Gerald.
– Az mit jelent, hogy időbeteg? – aggódott Hera.
– Azt jelenti, hogy a szervezetetek gyorsabban öregszik, vagyis előbb haltok meg. Ne aggódjatok, van nálam ellenszérum és csak ritkán fordul elő ilyesmi – magyarázta Gerald.
– Akkor megyek is – mondta John, miután.

Ahogy belépett, egy hatalmas fénycsóva jelent meg körülötte, és hirtelen eltűnt. Ezután a többiek is belementek a szerkezetbe. Legvégül Gerald lépett át rajta.

Eközben a jövőben:

– Emberek! Három éve már annak, hogy az áruló Gerald átment a kapun, és vélhetőleg múltbéliekkel fog visszatérni, azzal a céllal, hogy rávegyenek minket az idő megváltoztatásának engedélyezésére! Amint átjöttek, fogjátok el őket, de ne bántsátok egyiket se, mert könnyen kitörölhetitek magatokat. Geraldot elfogjuk, és élete végéig fogva tartjuk, a jövevények emlékeit pedig átírjuk! Aki ellene szegül a parancsomnak az halál fia! –fejezte be mondanivalóját a férfi, aki észrevehetően értett a szónokláshoz.
– Éljen Arthur kapitány! -üvöltötte egy emberként a tömeg.Eközben a kapu másik végén a hőseink szeme könnybe lábadt.
– Itt aztán nem lehet napozni – mondta Hera.
– Ez lenne a jövő? Mit tettünk? – tette fel a kérdést magának John, aki még nem is sejtette, hogy mi vár rá.
– Nincs időnk bámészkodni! Gyorsan menjünk a városházára! – üvöltötte Gerald.
Éppen csak leértek a lépcsőről, Arthur már ott várta őket.

– Nocsak, nocsak, Gerald hazatért három év után! – mondta gúnyosan Arthur Wright.
– De jó, hogy itt vagy! Kérlek, engedélyezd a…
– Felfogtad milyen következményekkel járhat a tetted? Lehet, hogy még rosszabb jövőben lennénk! – üvöltötte le Gerald fejét.
– Kérlek, Arthur! Könyörögve kérlek téged! – könyörgött Gerald könnyes szemmel.
– NEM! Emberek, vigyétek el a jövevényeket! – parancsolta Arthur, mire előléptek a katonái.
– Emberek? – kérdezte John, mire egy szúrást érzett a nyakán, és minden elsötétült, de nem csak neki, hanem a társaság többi tagja is így járt. Hamarosan egy női hangot hallott, amint a nevét üvöltözte:
– JOHN! John, ébredj! Ébredj!

– JOHN! John ébredj! Ébredj! – üvöltötte egy női hang. A férfi lassan kinyitotta szemeit, és Herát látta. Valahogy most más volt, mint általában. Amikor meglátta szerelmét, gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Régóta nem érzett ilyesmit, mintha mindig is emlékezett volna rá, de mégsem.
– He…ra. Hera, hol vagyunk? Mi történt? – tette fel a kérdéseket a lánynak, és közben lassan próbált kimászni az ágyból.
– Egy eldugott börtönben – válaszolt a lány.
– A jövőben vagyunk még mindig? – kérdezte.
– Igen, elkábítottak minket. Már vagy három napja itt vagyunk. Azért aludtál eddig, mert időbeteg lettél, és kezelniük kellett, de már – magyarázta meg Hera a még fel nem tett kérdést is, hisz tudta, hogy kedvese következő kérdése az lenne, hogy miért aludt ő ilyen hosszú ideig.
– Felébredt? – tette fel a kérdést Odette a szomszédos cellából.
– Odette, te vagy az? – kapta fel a fejét John.
– Hála istennek mindenki itt van – sóhajtott fel John nővére, akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről.
– Majdnem mindenki. Gerald nincs itt – mondta Claudette, mint aki elunta magát is.

– Jó újra látni téged, Odette. Őszintén megvallva nem, éreztem ezt a három napot.
– John, leülök az asztalhoz, ott van az ételed, egyél valamit– mondta Hera aki ezután hirtelen egy nagymamának érezte magát, mert ők szoktak ilyet mondani.
– Hú, tényleg éhes vagyok. Majd még beszélünk, megyek enni – zárta le gyorsan a beszélgetést J ohn, és ment is ebédelni.

– Rendben – mondta, majd nyugodtan leült Claudette mellé beszélgetni.
– Mi az, te is eluntad magad, Odi?
– Először is, ne hívj így, régen mindenki Odinak nevezett, amíg el nem mentem Kínába. Rossz emlékeket idéz bennem ez a becenév – magyarázta. – Másodszor, kitalálhatnánk valamilyen tervet, hogy kiszabaduljunk innen – próbálta lelkesíteni barátnőjét Odette.

– Tervet? Minek? Ha kiszabadulnánk, őket is ki kellene szabadítanunk, és pont, hogy miattuk vagyunk itt – kezdett vitába Claudette.
– Hogy mondhatsz ilyet? Mindketten belementünk, te is tudod – vetette fel az ellenérvet.
– Igazad van. De akkor sem tudunk kijutni innen.
– Igazából most jutott eszembe, hogy még régen, tiniként, részt vettem pár betörésben, és tudom, mi módon kell kinyitni egy ajtót.
– És ezt miért csak most mondod? – kérdezte felháborodottan.
– Meg kellett figyelnem, hogy mennyivel nehezebb feltörni, mert nyilván fejlettebb technológia, mint a mi időnkben.
– És? Fel tudod törni?
– Igen, de kell hozzá egy kis idő, mert ugye a jövőben vagyunk és nyilván fejlettebbek a zárak – magyarázkodott.
– Azzal nem lesz gond! Mióta itt vagyunk, azóta megy Gerald kihallgatása, és remélhetőleg még menni is fog egy darabig.
– Most, hogy így felhoztad őt, az igazat megvallva nem bízok benne! Túl keveset tudunk róla – kezdett neki Odette.
– Ha már a bizalomról beszélünk el kell neked mondanom valamit, de kérlek, ne add tovább Johnéknak! Nem bíznának bennem, ha ezt tudnák.
– Nálam biztonságban van a titkod. Mondjad csak! – bíztatta a lányt.

– Hera, ha ennek az egésznek vége lesz, feleségül veszlek, és elhagyjuk Moonlight Fallst – ígérte meg John.
– Elhagyni? Miért? Elég lenne, ha csak 2028-ban költöznénk el – csodálkozott a lány.
– Nem csak azért. Túl sok rossz dolog történt, mióta a csapat ideköltözött. Például ez. És folyton üldözne ennek az emléke. Arról nem is beszélve, hogy a város tele van vérfarkasokkal, vámpírokkal, boszorkányokkal és tündérekkel. Mi történne, ha a vérszívók neki esnének a farkasoknak? A város háborús övezetté válna, ezt pedig nem akarom. Mindig is ez volt a legnagyobb félelmem. Már így is elég feszült a helyzet mind a négy faj között. Miért nem költözünk inkább egy nyugodtabb, de mégis érdekes városba, mint például Sárkányvölgybe? – érvelt John, aki csak a szerelmét akarta megvédeni.
– Amint befejeződött ez a rémálom, megbeszéljük, rendben? – ajánlott fel egy kompromisszumot Hera, habár tudta, hogy szerelmének teljes mértékben igaza van.
– Rendben.
Eközben egy emelettel feljebb Arthur vette át a kihallgató szerepét.

– Innentől átveszem, katona! Menjen haza és pihenjen!– adta ki a parancsot Arthur.
– Köszönöm, uram!
– Szóval, csak mi ketten maradtunk itt – jelentette ki Gerald.
– Úgy van, ahogy mondod! De ne hidd, hogy könnyebb dolgod lesz velem, akármi is a terved, én kiszedem belőled! – kezdett neki Arthur.
– Nem tudom, hogy mire gondolsz– mondta Gerald.
– Tudom, hogy ki is vagy valójában, és azt is, hogy a Gerald Hemmings nevet csak álcázásra használod.Ahogy ezt meghallotta Arthur szájából, hirtelen megrémült, hogy a terve teljes mértékben kudarcot vallott.
– Az egyetlen szerencséd az, hogy a tervedet nem ismerjük – folytatta az idő-őr.

– Ha ez számít, megbántam, amit tettem. De pont ez okozta azt, hogy itt ülök. Elképesztő, hogy az időtávirányító ennyire tönkre tette a jövőt. Pedig saját kezűleg készítettem el – dünnyögött magában Gerald.
– Ott hibáztál, hogy a varázslatot keverni akartad a technológiával. Ha csak a mágiát használtad volna, sikerült volna a terved és nem ülnél itt – magyarázta Arthur a férfinek, akiről teljes mértékben tudta, hogy ki is ő valójában.
– Gondolta rá, hogy valami ilyesmit rontottam el – sóhajtott fel Gerald.
– Viszont hála ennek a tettednek, csak emberek élnek a földön, és nem sújt minket semmiféle háború lehetősége. Béke és boldogság uralkodik a földön, hála neked. Arról nem is beszélve, hogy az Idő-törvényeket is neked köszönhetjük.
– Hosszú és szörnyű életem volt. Láttam öregen meghalni a dédunokáimat. És látni fogom továbbra is meghalni mindet, mert a távirányítónak hála mindig 48 évesnek fogok kinézni, holott már magam sem tudom, hogy hány éves vagyok.

– Hadd kérdezzek valamit: miért csak most jöttél vissza, három évvel később, miután elhagytad Oasis Landing-et? – tette fel a kérdést Arthur,  miközben leült Gerald-dal szemben.
– Az nem a te dolgod! – üvöltötte le a fejét Gerald.
– Mégis mit tervezel? – folytatta a kérdezősködést.
– Mint mondtam három éve is: az, hogy megváltoztassam a jövőt.
– Azért akarsz más idősíkot, hogy kitörölhesd önmagad, és ezzel a fájdalmaidat, vagy azért, mert tényleg egy szebb jövőben szeretnéd tudni az unokáidat, és közben feláldozod önmagadat a nemes célért? – tette fel a kérdést Arthur.
– Nincs ehhez semmi közöd! – jelentette ki.
– Csak még egy kérdés: kit hibáztatsz igazán? Magadat? Vagy valaki mást?
​Miután ez a kérdés elhangzott, Gerald elhallgatott.

Eközben egy szinttel lejjebb Odette már a zár feltörésének is nekikezdett.
– Ne aggódj, Claudette, a sírba viszem magammal a titkodat!
– Köszönöm.
​Ezzel neki is kezdett az egésznek. Ő maga is meglepődött, de fél óra alatt elkészült vele.
– Ez az! – kiáltotta el magát a politikus lány. Ezután kinyitotta mindenkinek a célláját, és már futottak is. Közben Odette lefegyverzett pár őrt, a harcművészetnek hála.

– Mi volt ez a hang? – motyogta magában Arthur. Valószínűleg Odette kiáltását hallhatta.

– Francba! Nem szökhetnek meg! – gondolta magában, és futott, ahogy bírta. Ahogy futott, Meglátta az eszméletlen őröket. Nem is foglalkozott velük, csak sietett, hogy megakadályozhassa.

John épp belépett a börtön pincéjében található időkapuba, amikor Arthur is leért.
– Fogalmatok sincs, mit tettetek! Mindannyiunkat megöltétek! – üvöltötte el magát Arthur.

5. Megszökve

​- Ott hagytam mindenkit! Mit tettem?! Meg kell őket mentenem! –gondolta magában hősünk, miközben átfutottak az agyán a pár pillanattal ezelőtti történések. – Esik az eső? Be kellene mennem, és átöltözni.

– Legalább semmi sem változott – sóhajtott fel. – Ideje kitalálnom, hogy miként mentsem meg őket. Teljesen beleizzadtam ebbe a ruhába! Inkább át öltözöm. Tényleg, a dzsekim még mosodában van. Akkor az a ruha maradt csak amit Gerald adott – futott végig az agyán a gondolatmenet.

– Nem is olyan rossz ez a ruha – mondta magában John. Ezután John lefeküdt az ágyára, hogy közben valami megoldáson gondolkozzon.

Miközben aludt, megjelent előtte egy emlék pár nappal ezelőttről, amikor éppen ugyanilyen esős idő volt, és Gerald-dal beszélgetett.

– Remélem, minden jól megy majd! Habár van egy olyan érzésem, hogy nem lehet majd meggyőzni Arthurt – magyarázta John-nak
– Ha 2028-ból jöttél, hogy ismerheted a távoli jövőt?
– Egy időkapu-prototípuson keresztül mentem át oda.
– Miért nem öltek meg, ha olyan veszélyes vagy? – vonta kérdőre John.
– Azért, mert az idő-síkot tekintve döntő szerepe van annak, hogy élek-e – válaszolt a kérdésre.
– Azzal már nem változtattad meg a jövőt, hogy idejöttél? – kérdezte.
– Nem, mert egy eseményt kell megakadályozni. Az viszont még nem történt meg, így hát nem törlöm ki magamat. Jut eszembe, miután vadásznak ránk, vettem egy idő-őr egyenruhát.
– Miért? – kérdezte John.
– Mert ez a ruha megakadályozza, hogy belehalj az időbetegségbe. És egy jó tanács arra az esetre, hogy ha elfognának: a megoldás a múltban van elrejtve, de nem mindig a közeliben, lehet, hogy egy ősöd múltja az,ahol a megoldást kell keresned – magyarázta Gerald.
Ezután John felkelt az ágyból és elhatározta, hogy elmegy Moonlight Falls könyvtárába, és rákeres az őseire a levéltár segítségével. Eközben a távoli jövőben:

– Hogy tudsz ilyen nyugodtan aludni, amikor John bajban van? – vonta kérdőre Odette.
– Ügyes srác az öcséd, nem kell félteni, úgyis megment majd minket. És miután mi a múltjukban élünk, ha megölnének, megváltozna a jövő– magyarázta Claudette – válaszolt Claudette.
Egy emelettel feljebb még folyt Gerald kihallgatása.

– Amíg itt hagytalak, tájékoztattak arról, hogy mit tervezel. Ezzel pedig szinte romba is dőlt a terved – folytatta Arthur pár órával azután, hogy visszatért a kihallgatóba.
– Arthur, kérlek. Ha valóban tudod, és nem csak blöffölsz, akkor is, hogy mondod el mindenkinek, hiszen azzal önmagadat is kitörölnéd – válaszolt gúnyosan Gerald.
– Erre majd később visszatérünk. Lenne hozzád egy kérdésem: Hogy lehetséges az, hogy még nem törlődtél ki az idősíkból? – vonta kérdőre a foglyot.
– Először is: Idő-maradvány vagyok. Vagyis számomra előbb volt a jövő, mint a múlt. Másodszor pedig, az időtávirányítón beállítottam azt, hogy mindenképp megmaradjak, ezáltal akármit is teszek, a távirányító megoldja, hogy létezzek.
– Akkor hogyan akarod kitörölni magadat? – tette fel a logikus kérdést Arthur.
– A Fiatalság Kútja vissza tudja csinálni azt, amit okozott. Annyi a dolgom, hogy ugyanúgy létrehozom a távirányítót, mint annak idején, és magamon használom. Így végre megszabadulok a fájdalomtól, és boldogan halhatok meg. Arról nem is beszélve, hogy így az itteni tetteim is megmaradnak, és a jövő jobbá válik. Sajnos te megmaradsz, a rangodnak hála, de talán más lesz a jellemed – magyarázta a tervének egy töredékét a férfi.
– Hogy megeredt hirtelen a nyelved – csodálkozott Arthur. – De hadd tegyek fel egy kérdést: ha kezdettől ezt tervezted, miért akartad, hogy feloldjam azt a korlátot, ami azon a napon történt? Vagy már az elején ide akartál kerülni? – tette fel kérdések sorozatát.
– Kellett egy ürügy, hogy Oasis Landing-be jöjjünk, és elfogjanak. Annyit egyébként elég tudnod, hogy minden úgy megy, ahogy akarom – felelte.
– Az első utazásod alkalmával tettél valamit, ami kihat jövőre. Mesélj, róla kérlek.
– Ha az Örök Sárkányokra gondolsz, az nem akkora dolog.

A múltban John odaért a könyvtárba. „Bell családi könyv”. Ez állt a könyvön, amit John azonnal kiszúrt. Keresett egy helyet, miután levette a könyvet.
– Itt is van! – kiáltott fel magában John, és érezte, hogy egy lépéssel közelebb került a megoldáshoz.

– „Név: David Bell, született: 1756. augusztus 4, anyja neve: Amanda Bell, apja neve: III. Richard Black, meghalt: 1811. augusztus 1.”
– Na, várjunk csak! Az anyja volt Bell nem az apja? És ki ez a III. Richard Black? – merült fel a kérdés Johnban. Ezt olvasva John visszavezette a családfáját I. Richard Black nevű őséhez, akinél valami furcsaságra bukkant „Név: I. Richard Black, született 1422. április 26, anyja neve: ismeretlen, apja neve: Ismeretlen, meghalt: 1458. december 1, megjegyzés: Simlonia királya: 1456. május 31 óta, alattvalói meggyilkolták a Fiatalság Forrásáért.
– I. Richard Black életében kell keresnem a megoldást! Biztos vagyok benne, hogy a Fiatalság Forrásának köze van ehhez! Meg kell keresnem az I. Richard Black életéről szóló könyvet!– kiáltott fel magában John.

– Remélem, jól vagy John! – gondolta magában Hera, és lehunyta szemeit, és közben azon járt az agya, hogy látja-e még valaha kedvesét.

– Már csak egy kérdés, és mehetsz a celládhoz: ki a célpontod? – tette fel a kérdést Arthur.
– Nem tudom, hogy mire gondolsz– kerülte ki a kérdést Gerald.
– Ne játszd a hülyét, tudom, hogy bántani akarsz valakit, csak azt nem tudom, hogy kit– kérdezte még egyszer.
​Gerald néma maradt. Ezután Arthur leült vele szembe.
– Nézz a szemembe és mondd, hogy nincs célpontod! – parancsolt rá Arthur.

– Richard nem volt jó célpont, mert túlságosan kedves volt és emiatt nehezen ment az akció, viszont a mostani esetlenebb, mint ő és jó érzés lesz megölni végre annyi évnyi gyűlölet után, amit ő okozott – mondta Gerald és belenézett Arthur szemébe, felettébb vészjóslóan.
– Rendben. Visszakísérlek a celládba – mondta higgadtan a parancsnok.

– Holnap folytatjuk! – közölte Arthur a férfival, akit szívéből gyűlölt.