– Jönnek, ketten. Nincsenek túl messzire, talán ötven méterre, maximum – mondtam Pitchnek, miközben mindketten a falhoz simultunk. – Szerintem várjuk meg, míg elmennek – a férfi csak bólintott, egy szót sem szólt, mióta találkoztunk.
Éreztem azt az enyhe bizsergést lábujjamban, ami szép lassan végigment az egész testemen, ahogy az ellenségeink közeledtek.

A roncsokból összetákolt androidokat még a képességem nélkül is hamar ki lehetett volna szúrni, ugyanis ahogy jártak, fájdalmasan csikorogtak, az illesztéseikbe került apró szemcséjű homok miatt. Hiába a világ ura, nem hiszem, hogy Lewkenor különösebben azzal foglalatoskodna szabadidejében, hogy a drágalátos robotjait olajozgatja.

Mikor már nagyon közel voltak, képes voltam belenézni a fejükbe. Hallottam a gondolataikat – pontosabban a beléjük programozott parancsokat. Keresni és ölni. Az utóbbi két évben csak ez a két szó járt mindegyikük fejében. Habár nem sok lehetőségem nyílt az előző világban élni, a kevés emlékeim közül még akad pár, ami még abból az időből való, amikor a droidok az emberiség szolgálatában álltak.

Néhány másodperccel később már ott is meneteltek mellettünk. Szerencsére tudtam blokkolni az áramköreiket annyira, hogy ne vegyenek észre minket. Sokat változott a külsejük, mióta átvették az uralmat az egész emberiség felett, és ahogy a világ megváltozott, ők is. A polírozott külsejű, fényes, csili-vili droidokat ma már felváltották a masszívabb, két lábon járó robotok. Noha többnyire használt alkatrészekből épültek, még így is sokkal alkalmasabbak voltak emberölésre, mint a törékeny elődeik.

Vártunk még egy rövid ideig, amíg az egyik homokbucka el nem takarta őket, majd a hallgatag társam szó nélkül elindult, vidám kutyája a farkát csóválva eredt utána. Amint kiértünk a búvóhelyként szolgáló épület árnyékából, a nap rögtön forró sugaraival csapott le ránk. Rengeteg életveszélyes helyzettel néztem már szembe, de ez az első alkalom, hogy nyílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Alapból paranoiás lettem a rengeteg meneküléstől, és az, hogy egy olyan helyen tartózkodom, ahol bármelyik pillanatban gyilkos robotok hada rohanhat le minket, nem sokat segített ezen. A társam ellenben olyan nyugodtan és magabiztosan verekedi át magát a magasabbnál-magasabb homokdombokon, mintha gyerekkora óta ezt csinálná. ílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Nem tudom, mennyi ideig követtem vakon a férfit és a kutyáját, de mire megállt, hogy tartsunk egy pihenőt, a szám teljesen kiszáradt, és a nyelvem már inkább hasonlított egy szivacsra. A hely, ahol megálltunk, egy fa volt, a semmi közepén. Semmi épület, ami a négy fal adta biztonságérzetet megadta volna nekem. Bárhová néztem, csak a végtelen homoktengert láttam. Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy talán még Pitch sem tudja, pontosan merre kell menni.

Még most sem szólt egy szót sem, csak leült a fa egyik végébe, a homokszínű bundájú kutyája lihegve csatlakozott hozzá, majd heves vakarózásba kezdett. A napon töltött hosszú órák alatt a fejem alaposan megfájdult, és vágytam a hideg, friss vízre.

Amint én is helyet foglaltam, a férfi egy üveg vizet nyújtott felém, mire én azt mohón el is vettem tőle, és tétovázás nélkül beleittam. Kellemetlenül meleg volt az is, de még mindig jobb volt, mint a kiszáradás.

​- Ugye biztos tudod, merre kell menni? – kérdeztem, amint a szomjamat kellően enyhítettem. A férfi egy “kinek nézel te engem?” féle pillantást vetett rám, de még mindig nem szólt egy szót sem. Egy dolog van, amit a Teknősnél is jobban gyűlölök: a csendet. Olyan sokáig voltam magányos, egy számítógép börtönében sínylődve, hogy bármit megadnék azért, hogy emberek beszédét halljam.

Mindketten kimerültek voltunk a hosszú és fárasztó sétától, de valamiért kötelességemnek éreztem, hogy megtörjem a csendet:
– Szóval, mi a helyzet a kutyával? – nincs tapasztalatom, de úgy hallottam, az állatokról elég könnyen el lehet cseverészni.
A férfi először kérdőn nézett rám, mintha eddig nem is itt lett volna, majd miután eljutott az agyáig a kérdésem jelentése, csak ennyit válaszolt:

​- Lucie – a hangja ugyanolyan mély és elutasító volt, mint amit a külsejéről lehet gondolni. A kutyus a neve hallatára rögtön felkapta a fejét, ezzel megszakítva a vakarózást, majd a gazdája kezét kezdte el nyalogatni, aminek az lett az eredménye, hogy egy kielégítő fülvakarást kapott. Meg lennék rá esküdve, hogy ekkor a férfi arcán egy apró mosolyt láttam megvillanni, de a haja amúgy is annyira eltakarja az arcát, hogy képtelenség lenne megmondani, pláne ennyi időnyi ismeretség után.

​Beláttam, hogy ezt az embert képtelenség arra rávenni, hogy beszéljen. Persze az biztos, hogy egy kutya ezerszer jobb társ lehet, mint én, akinek tizenkét évig még élete sem volt. A pihenő további része néma csöndben telt el, csak Lucie vidám csaholása hallatszódott. Ilyen rövid idő alatt is megértettem, hogy miért is az eb a legjobb társ a világon: még akkor is boldog marad, amikor a világ bármelyik pillanatban darabokra hullhat.

​Néhány óráig még ottmaradtunk a fa által biztosított árnyékban, és akkor is csak azért indultunk útnak, mert a nap úgy helyezkedett el, hogy már képtelenek voltunk hűsölni. Elindultunk, ám ezúttal nem az úticélunk felé igyekeztünk, hanem néhány közeli, elhagyatott házhoz, ugyanis a nap már kezdett lenyugodni, és a sivatagi éjszakát nem élnénk túl, ha nem találunk egy menedéket.

Az épület, amit találtunk, borzalmas állapotban volt. A parketta már kezdett elkorhadni, és a dohos szag olyan erős volt, hogy még a szemem is kikönnyezett tőle. A bútorokat penész borította, tehát annak az esélye, hogy valami kényelmes fekhelyet találunk, egyenlővé vált a nullával. Már nem mintha az utóbbi másfél évben el lettem volna kényeztetve.

​Pitch letelepedett az egyik sarokban, és egy rövid idő után mély álomba szenderült. Bármennyire is fárasztó volt ez a nap, képtelen voltam aludni, pedig a holnapi nap még veszélyesebb kalandban lesz részünk, és még az is lehet, hogy minden, amit teszünk, hiábavaló. Még csak nem is ismerem ezeket az embereket, fogalmam sincs, miért segítek nekik.

​Nos, legalább ők pontosan tudják, milyen borzalmakat éltem át. Ez elég okot ad arra, hogy bízzak bennük.

***

​- Ó, az istenekre, ez fantasztikusan finom! – Griffard talán túlreagálta azt a tényt, hogy süteményt eszik, de talán pont ezért is szeretjük őt. – Ezt neked is meg kell kóstolnod! Neked is rendeljek egyet? – én csak csendben megráztam a fejemet. Amúgy sem lenne semmi értelme. A válaszomra ő csak mérgesen nézett rám, és a villája segítségével szelt egy kisebb szeletet a sajátjából, majd felém nyújtotta. Kénytelen voltam elfogadni.

​Vaníliás süti, csokis töltelékkel, epres tejszínhabbal a tetején. Mikor még kicsik voltunk, mindig ilyet ettünk. Még halványan emlékszem az ízére.
– Tényleg nagyon finom – mondtam, majd egy hatalmasat mosolyogtam a barátnőmnek, mire ő elégedetten tért vissza a saját tányérjához. Bárcsak ne kéne hazudnom neki!

​Mióta öt év után először magamhoz tértem, képtelen vagyok édes ízt érezni, ezért nem is érzem szükségét, hogy mindenféle édességet és süteményt vegyenek nekem. Már így sem tudom eléggé meghálálni, amit Griffard tett értem. Miután elmenekültem az intézetből, ő volt az egyetlen, aki otthont adott nekem. Nem tudom, hogy egyáltalán felfogta-e annak a veszélyét, ami azzal jár, hogy engem védelmez. Ha a teknősök megtalálnának neki sem lenne jó vége.

​- Már megint a semmibe bámulva gondolkodsz! Beszélgessünk valamiről!
– Miről akarsz beszélgetni? – kérdeztem, mire ő kicsit közelebb hajolt, hogy senki más ne hallja, miről beszélgetünk.
– Mondjuk arról a pasiról, aki már öt perce téged bámul – mondta, mire én teljesen bepánikoltam. Sosem történt még ilyen velem korábban, és őszintén szólva örültem is neki. Mintha nekem lenne időm ilyenekre!

​Fél pillantást vetettem a srácra, aki felé Griffard mutatott. Ismerős volt az arca, de biztos vagyok benne, hogy sosem találkoztunk még korábban. A nézése egyáltalán nem tűnt szerelmesnek, inkább mondtam volna vérszomjasnak. Mikor észrevette, hogy őt nézem, gyorsan elkapta a fejét, és a kommunikátorát kezdte el nyomogatni.

​- Én mondom neked, totál tetszel neki – mondta, miután ő is visszaült a helyére. Én ellenkeztem volna, hogy vele kapcsolatban inkább rossz érzésem van, de mint mondtam, nincs ebben semmi tapasztalatom, szóval az is lehet, hogy ez teljesen normális. De mégis… valami nyugtalanított a pasival kapcsolatban.

​- Ezentúl mindig el kell jönnünk ide, amíg nem lesz elég bátorsága elhívni téged.
– Szerintem meg csak azért akarsz idejönni, hogy még több sütit zabálj. Vigyázz, mert már így is sokkal kövérebb vagy, mint fél éve.
– Áucs. Ez most fájt. Csak az a gond, hogy nincs igazad, két kilót fogytam az elmúlt hónapban. Hehe. Miért ne üthetnénk két legyet egy csapásra?
– Te tudod.
– Ezt most úgy mondod, mintha szerinted nem lenn állati dögös a srác.
– Nem ez a legnagyobb problémám vele…
– Hát, csak hogy tudd, ha most nem lennék foglalt, én már rég lecsaptam volna már.

​- Jó, de az te vagy… – aki nem volt tizenkét éven keresztül a Teknős kísérleti patkánya.
– Naná, én rendkívüli vagyok! De most már megyek. Radulphussal fél óra múlva találkozok – állt fel, majd a maradék sütit elém tolta. – Fogalmam sincs, mikor érek majd haza, ne várj meg. És ne keverd magad túl nagy bajba! – búcsúzóul egy csókot dobott az irányomba, majd kilépett a cukrászda ajtaján.

Miután az ajtónyitódást jelző csengőcske is elhallgatott, egy pillantást vetettem a korában engem bámuló srácra, de az asztal, ahol ült, már teljesen üres volt. Részben örültem, mert ez kizárta annak esélyét, hogy netán beszélgetésbe kéne elegyednem vele, másfelől viszont rettentően nyugtalanított.

​Fél év telt el a történtek óta. Ennyinek már bőven elégnek kellett lennie, hogy újra összeszedjék magukat, és keresőcsapatokat indítsanak értem.
Nagy nehezen letuszkoltam a torkomon azt a valamit, amit évekkel korábban rettentő élvezettel faltam, majd én is távoztam az cukrászdából.

***

​A kinti levegő forró, száraz és áporodott volt. Már nagyjából hozzászoktam, hogy a sok lebegő által kibocsátott káros anyagok miatt szinte alig veszek levegőt, de egy légtisztítóval ellátott helyiségből kilépve rettentően rosszul esik.

​Elindultam hazafelé, mikor egy embert pillantottam meg. Ezüstszínű, páncélozott ruhában volt. Ezerszer láttam már ilyen alakokat az intézet falain belül. Egy járókelővel beszélgetett, miközben a kezében egy holografikus kivetítő volt, az én arcommal. Száznyolcvan fokot fordultam, majd a másik irányba kezdtem el gyalogolni.

​Szóval igaz, és valóban keresnek engem. És ha észrevesznek, újra visszavisznek, rákötnek egy gépre, csak azért, hogy az ’emberiség céljait szolgáljam’. Milyen aljas húzás ezzel hirdetni magukat, csak azért, hogy a köznép támogatását megszerezzék. A szüleim átláttak a hazugságon, azonban még így sem sikerült megvédeniük tőlük. Tudják, mit akarnak, és azt meg is szerzik, nem számit milyen áron.

​A földet nézve próbáltam átverekedni magamat a forgalmas utcákon, és gyaloglás helyett szinte már futottam.
– Elnézést hölgyem! Feltehetnék önnek pár kérdést – egy férfi megállított a járda közepén, ő is közéjük való volt. Rögtön felismert, amint meglátta az arcomat, és már hívott is volna erősítést. ámit milyen áron.

​Minden erőmet beleadva kiszabadultam a szorításából, majd futásnak eredtem. Egy kevésbé zsúfolt utcát kerestem, ahol nem lassítanak le az emberek, de a menekülteknek köszönhetően ez kevésbé könnyű feladatnak bizonyult. Bárhová is mentem, minden tele volt emberekkel.

​Így kerültem a városnak azon részére, amit nem ismertem. Így kerültem egy zsákutcába. Így kerítettek körbe.
– Miss Missing! Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Meg kell mondjam, gyönyörűen cseng a neve, ráadásul mennyire illik a jelenlegi helyzetre – a srác, aki korábban bámult, most nagy mosollyal az arcán állt a teknősök gyűrűjének közepén, pontosan előttem.
– Mielőtt a lényegre térnék, hadd mutatkozzak be rendesen: Phileas Dan Cogsmith – hallottam már a nevét, pontosabban olvastam már sokszor, miközben az intézet dolgozóinak üzeneteit olvasgattam. Az, hogy ő van a nyomomban, az már régen rossz.

​- Mikor először megtudtam, hogy önt kell előkerítenem, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Arra gondoltam, hogy: “Hékás, ez a csaj, csak tizenhét éves!”. Le vagyok nyűgözve! De sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön jelenlétét már nagyon hiányolják a TEKI dolgozói. Nem szeretnék erőszakoskodni, ezért örülnék, ha engedelmeskedne – ezzel megindult felém, kezében egy bilincset tartva.

​Nem akartam visszamenni Oda. Tizenkét évet töltöttem el, de mégsem történt semmi, amiért azt mondanám, hogy megérte. Sosem voltam képes irányítani a képességemet, de ebben a pillanatban mindent megadtam volna, hogy engedelmeskedjen nekem. Csak pár percre lenne szükségem!

​Becsuktam a szememet, és koncentráltam. Tíz perc! Ennél többet nem kérek! Reménytelenül vártam, amíg Philander odaér hozzám, hogy a bilincset a csuklómra zárja, és visszavigyen az intézetbe. De ez nem történt meg. Kinyitottam a szememet, de ekkor már egyedül álltam a sikátorban.

***

Fél évet vendégeskedtem Griffardnál, ezzel az életét is veszélybe sodorva. Talán még én sem fogtam fel teljesen, milyen kockázatot is vállalt magára. Nem maradhattam tovább, nem, most hogy tudják, hogy itt vagyok. Se perc alatt lenyomozzák, hogy hol is lakom, és akkor már nem biztos, hogy ilyen könnyen meg tudnék lépni.

​Mikor hazaértem Griffard még nem volt otthon. Talán jobb is így. Szavakba sem tudnám önteni, mennyire hálás vagyok neki. Talán, ha írok neki egy levelet, az is elég lesz.

​Átöltöztem – pont ez volt az a nap, mikor beadtam a derekamat, és engedtem a barátnőmnek, hogy egy szoknyát adjon rám. Egy egyszerű fehér pólót, és egy kényelmes nadrágot vettem fel. Nem éppen divatos, de úgy érzem, hogy az elkövetkezendő időben ez lesz a legkisebb gondom.

​Elraktam még néhány ruhát, az egyik hátizsákba. Ennél többet úgysem tudnék magammal cipelni. Emellett csak egy üveg vizet és egy kis ételt csomagoltam el magamnak. Minél előbb el akartam menni, nehogy idő előtt rámtaláljanak.

​Egy őszinte levelet akartam hagyni, annyi mindent el kellene mondanom neki, de csak egy szót voltam képes leírni: Köszönöm.

​Sokféle fájdalom létezik a világon. Más, amikor leesel egy fáról, és eltöröd a lábad, és teljesen más az, amikor összeveszel a szerelmeddel. De egy dolog közös bennük: elviselhetetlen. Végig kerülget, mint ahogy a sakálok köröznek a prédájuk körül. Csendben kúszik fel a lábadon, amíg el nem éri a lelkedet. Elárasztja minden gondolatodat, felfalja a boldogságodat, és addig élősködik, amíg nem marad semmi. Csak egy üres porhüvely marad a tested helyén, ami élettelenül hull a földre, miután feladtál minden reményt.

Életem során rengeteg fájdalom ért, már nagyon régen kiüresedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem adtam fel a küzdelmet. A mai napig érzem, hogy az elektródák végigkúsznak a testemen, ahogy az égető forróság végigmegy minden porcikámon. Eleinte elviselhetetlennek tűnt, de hamar hozzászoktam. Ami maradt utána… azt még mindig érzem.
De az igazi fájdalom nem ilyen.

***

​Korán reggel jöttek, nagyon korán. Én még fel sem keltem akkor, csak Clarence, az android lakájunk jött fel a szobámba felébreszteni, majd lekísért a földszintre.
Öt ember tartózkodott a konyhában. Egy rendfelügyelő, egy öltönyös férfi, és egy Teknősből érkezett tudós ülte körbe az apró étkezőasztalunkat. Mögöttük két, fekete páncélba öltözött férfi ácsorgott, hátratett kézzel.

​- Kérlek, ülj le! – intett az öltönyös, mire én félénken szót fogadtam, és helyet foglaltam velük szemben. Néhány másodpercig csend volt, én nem mertem megszólalni.
– Nagyon sajnáljuk – szólalt meg a rendőr, kerülve velem a szemkontaktust – de a szüleid autóbalesetet szenvedtek, és meghaltak – meghaltak. Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam mit is jelent a szó, de a szívemet így is beborította a fájdalom és a gyász.

​Nem tudtam megszólalni, az agyam is kikapcsolt. Ez után elmagyarázták, hogy a T.E.K.I.-hez kerülök megfigyelésre. Már korábban felfigyeltek a különleges képességemre, miszerint tudom irányítani az időt, megállítani és visszatekerni. Sajnos mindig is képtelen voltam irányítani, ezért nem sokáig maradt titokban. A szüleim mindent megpróbáltak azért, hogy velük maradhassak, de úgy tűnik ez sem volt elég.

***

​A Természetfeletti Erők Kutató Intézete belül épp olyan rideg volt, mint azt a neve sugallta. Nem sok cuccomat hozhattam magammal. Még ruhát is ők adtak nekem. Egy hófehér falú, kicsi szobába vezettek, amiben egy ágyon, egy széken és egy éjjeliszekrényen kívül nem volt semmi.

​Az első hetekben nem történt semmi különösebb. Sokszor bejöttek hozzám beszélgetni, gondolom a mentális egészségem megőrzése érdekében.
Engem sosem engedtek ki a közös társalgóba, és az étkezdébe sem. Valamilyen oknál fogva olyan különlegesnek számítottam, hogy ilyen dolgokra még csak nem is gondolhattam. tűnik ez sem volt elég.

​Pár hónap után kezdtek el velem kísérletezni. Először azt szerették volna elérni, hogy irányítani tudjam a képességemet. Pszichológusokhoz járattak, ezzel próbálták helyreállítani a lelki békémet, de ezzel sem jártak semmi sikerrel.

​Egy év telt el, mikor először használták a számítógépet. Egy nyugágyra fektettek, miközben mindenféle elektródákat kapcsoltak a testem több pontjára, főként a fejemre. Az agyhullámaim segítségével próbálták meg megfejteni az erőm forrását.

​Mikor aktiválták a gépezetet, rettentő fájdalmat éreztem. Az agyam teljesen kikapcsolt, és semmire sem emlékszem a történtekből. Az első alkalommal csak néhány óráig voltam a gépre kötve. Mikor felébredtem, minden porcikám fájt, és még mozogni is alig bírtam.

​Néhány hónapig halogatták, azonban később újra megpróbáltak felcsatlakoztatni a hálózatra. Minden egyes alkalommal egyre hosszabb ideig voltam rákötve a gépre. A fájdalom eleinte elviselhetetlennek tűnt, de később megtaláltam a módot az enyhítésére.

​”Ha kitárunk egy ajtót, azon mindkét irányba át lehet lépni.” – mondják sokszor az emberek. Ők esélyt kaptak arra, hogy belelássanak a fejembe, én viszont utat találtam, hogy belelássak a rendszerükbe.

​Aznap rengeteg lehetőség nyílt meg előttem. Képes voltam hozzáférni a biztonsági kamerákhoz, hang- és videofelvételekhez. Így értesültem a külvilági történésekkel kapcsolatban, a rengeteg hírportálon keresztül, és sok érdekes és pikáns dolgot tudtam meg az intézet dolgozóiról, az e-mailjeiknek köszönhetően.

​Tizenkét éves koromban jött el az a nap, mikor utoljára láttam az intézetbeli szobámat. Aznap felkapcsoltak a gépre, és soha többet nem szedtek le róla. Sokszor eszembe jutott a gondolat, hogy talán el is feledkeztek rólam.

​Az interneten éltem az életemet. Itt tanultam meg olvasni és írni. Rengeteg mítoszt és legendát olvastam, amikből rengeteget meg lehetett találni. Akadtak hitelesek és nevetségesen szürreálisak is. A kedvenceim a korai időkből valóak voltak, amikor a világot még mindenféle mágikus lény lakta, tündérek, varázslók, niwák. Féltékeny voltam rájuk, azokra, akik akkor és úgy használták a képességeiket, amikor és ahogy akarták.

​Azonban ők is csak a legendákban léteznek. Persze vannak őrültek, akik azt állítják, hogy mindez megtörtént a valóságban, de sajnos azok után, amiket átéltem, képtelen vagyok hinni a tündérmesékben. Nem létezik hős megmentő, sem pedig herceg fehér lovon. Az intézet falain belül hamar megtanultam, hogy senki sem siet a segítségemre.

***

​Az aznap reggel semmiben sem tűnt ki a többi közül. Semmi apró jelből nem lehetett következni arra, hogy a nap folyamán minden meg fog változni. Az én reggeli rutinom sem különbözött a többi naptól: reggel a megfigyelő-kamerákon keresztül néztem, ahogy megérkeznek a dolgozók, hogyan foglalják el a helyüket. Szinte minden percre pontosan ugyanúgy történt.

​A reggeli hírek is ugyanazokat a baromságokat írták. Undorító sztárpletykák, közlekedési balesetek. Talán adtak egy hírt, egy gyilkosságról egy távoli városban, de ezekkel sosem foglalkoztam. Minden ugyanolyan unalmas volt, mint amilyen lenni szokott.

​Délben kezdődött minden. Egy apró vészjelzés villogott a szemem előtt, amivel nem sokat foglalkoztam először, hiszen sokszor történt, hogy valami meghibásodott, de általában, ha mással foglalkoztam, akkor megszűnt. Ez alkalommal nem. Bárhová mentem, a vészjelzés mindenhol ott volt. A biztonsági kamerákon, a rendszerüzenetek között, de még az interneten is mindenhol. Az a kis piros fény nem szűnt meg villogni.

​Ekkor kezdtem sejteni, hogy talán most valami nagy baj van. Nem sokkal később pedig már a fejemben hallottam a biztonsági protokoll előírásait. Egy idegen, monoton női hang ismételgette a szokásos mondatokat: „Felkérünk minden dolgozót, hogy hagyják el az épületet!”, „Kérjük, őrizzék meg a nyugalmukat!” n is mindenhol. Az a kis piros fény nem szűnt meg villogni.

​Aggódva néztem a kamerákon keresztül, mi is történik odakint, de semmit sem tudtam kivenni a képből. Fehér ruhás emberek menekültek minden felé. A kép homályos volt és szemcsés.

​Egy hatalmas rántást éreztem a testemen, és biztos vagyok benne hogy hangosan felordítottam fájdalmamban. Még mindig hallottam a monoton női hangot, de már nem a fejemben, hanem a fülemmel. Szép lassan kinyitottam a szemem.
Öt év után először voltam szabadon. Rettentően fájt a fejem, és a gondolataimban még mindig zúgtak a számítógépes információk. Még gondolkodni sem tudtam rendesen tőlük, csupán az ösztöneim cselekedtek.

​Megpróbáltam felállni, de a mozgás is olyan nagy energiát vett igénybe, és akkora fájdalommal járt, hogy legurultam az ágyról, és a jéghideg, fehér padlón találtam magam. A hűvös kicsit visszazökkentett a világba, de még így is nehezemre esett összpontosítani. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megpróbáltam eljutni a falhoz, de még az is nehéz volt. Rettenetesen szédültem, és a lábam sem akart úgy viselkedni, ahogy kellett volna.

​Sem tudós, sem biztonsági őr nem volt a közelben. Tudtam, hogy talán ez az egyetlen esélyem arra, hogy el tudjak szökni az intézetből, de ha még állni is alig tudok, nem hittem benne, hogy sikerülhet.
Percekig csak ültem a falnak támaszkodva, amíg a fejem szép lassan kitisztult. Még mindig hallottam a számítógép ’gondolatait’, de ezt már sikerült a háttérbe szorítanom. Csak egy dologra tudtam koncentrálni: szabadság.

​Ismertem az épület alaprajzát, amikor még volt bennem remény, rengetegszer tanulmányoztam, hátha egy esetleges menekülésnél jól fog jönni. Ez már évekkel ezelőtt volt, de még mindig jól emlékeztem rá. A kék szektor, ahova a képességem szerint besoroltak a mínusz harmadik emeleten helyezkedett el.

​Ahhoz, hogy kijussak, muszáj liftet használnom. Felidéztem magamban az összes felvonó helyzetét, majd mikor megállapítottam, hogy melyiket a legérdemesebb használni, elindultam. Még mindig a falhoz kellett támaszkodnom, hogy haladni tudjak, de már akkor sokkal jobban voltam, mint néhány perccel ezelőtt.

​A következő folyosóra bekanyarodva láttam meg az első embert. Nem volt nehéz megállapítani, hogy halott. Kényelmetlen pózban feküdt a földön, és az arcát hatalmas égésnyomok borították. Meglepő módon egyáltalán nem zaklatott fel a látvány. Ha nem lettem volna annyira összezavarodva, és nem a kijutás gondolata járt volna a fejemben, akkor talán nyugtalanított volna.

​Tekintetemet elfordítottam a testről, majd a lift felé igyekeztem. Minél tovább haladtam, egyre több mindent hallottam, jajveszékelések és halálsikolyok töltötték be a teret. Az egyik társalgó előtti ajtónál voltam, amikor megpillantottam a felvonó ajtaját, és már indultam is volna, mikor egy hang szólalt meg a fejemben. Ölni ölni ölni.

​Rémülten simultam a falhoz, miközben a hang egyre erősödött. Egy android sétált el mellettem, azonban engem észre sem vett. Egyenesen a szobában megbúvó biztonsági őrhöz sétált, majd eltörte a karját, majd a lábát, majd halálra kínozta a szegény embert. Ereimben megfagyott a vér, fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem.

​Az android a munkája végeztével, elsétált, mintha semmit sem tett volna. Én bátortalanul léptem ki a menedékemből, majd óvatosan a lifthez sétáltam. Az csigalassúsággal jött, majd az ajtó kitárult előttem. Üres volt, azonban a plafon egyik pontjáról vér csöpögött. Bele sem mertem gondolni mi is történhetett.

Egy emelettel feljebb szálltam ki a liftből, majd elindultam a folyosó végén lévő lépcső felé. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, én pedig reszketve bújtam fedezékbe.
– Biztos, hogy tudod, merre kell menni? –kérdezte egy szigorú férfihang.
– Persze, ismerem ennek a helynek minden egyes sarkát – válaszolt egy jóval fiatalabb srác. – A néma ember tudja, milyen jó is vagyok.
– Fogd be! Engem ne keverj bele Sunyi srác! – csatlakozott egy harmadik ember is a társalgáshoz.
Mi lenne, ha esetleg ezt a beszélgetést akkor folytatnánk, mikor nem akarnak megölni minket? Csak mondd, merre kell menni, a többiről majd én gondosodok – ezúttal egy női hang szólalt meg, ellentmondást nem tűrően.

​A kis társaság ezután újból elindult. Mikor elmentek mellettem, láttam, hogy ők is ugyanolyan rabok itt, mint én. Biztos voltam benne, hogyha csatlakoznék hozzájuk, nem bántanának, de mégis képtelen voltam utánuk menni. Egyikük sem vett észre, biztos vagyok benne, hogy másra kellett ügyelniük.

​Amint eltűntek a szemem elől, rögtön megindultam a lépcsők felé, ami egyenesen az egyik hátsó kijárathoz vezetett. Hatalmas erővel nyomtam le a kilincset, majd kiléptem a szabadba. Mélyen lélegeztem a friss levegőből – tizenkét év után először. Az oxigén elborította minden egyes porcikámat, és ezerszer erősebbnek és élettel telibbnek éreztem magamat.

​Azonban a szabadságom még most sem volt garantált, hiszen még mindig elkaphattak bármelyik pillanatban. Először is a legközelebbi városba kellett eljutnom. Hosszú és kemény út lesz, de életem során sosem voltam még ennyire biztos magamban.

​Úgy döntöttem, hogy a közeli erdőn keresztül közelítem meg a várost, úgy kevésbé vagyok észrevehető. Azonban ahogy beértem az erdőbe, a testem nem bírta tovább. Összerogytam az egyik fa tövében. A kimerültség teljesen kiszívta minden erőmet. Ki tudja mikor jutott a testem egyáltalán táplálékhoz? Nem bírtam tovább, és ájultan estem össze.

***

​Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de mikor felébredtem, minden olyan csendesnek tűnt. Mintha én lettem volna az egyetlen élő lény a világon. Az alvástól sokkal jobban éreztem magam, és újult erővel indultam meg a város felé.

​Amint beértem, tudatosult bennem: ami az intézeten belül történt az androidokkal, az nem csak ott történt. Az egész város kihalt volt, ablakok betörve, kerítések szétzúzva. Egy lelket sem láttam, de robotok sem járőröztek az utcán.

​A legközelebbi házhoz siettem. Bent minden normális volt. Mintha a tulajdonosaik csak néhány perce mentek volna el. Először muszáj volt átöltöznöm. Az intézetbeli ruha egyáltalán nem volt kényelmes, és az embereknek rögtön feltűnne.
A hűtő is tele volt még élelemmel, ezért rögön nekiálltam enni. Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára rendes ételt.

​Egy barna táskát is találtam, amibe tudtam csomagolni még ruhát és ételt, illetve még néhány hasznosnak tűnő cuccot. Majd az egyik számítógéphez sétáltam. A házban még mindig volt áram, ezért muszáj volt megnéznem, hány napig is voltam kiütve.

​A híroldalak tele voltak a lázadó androidokról szóló cikkekkel, és úgy tűnik, a világon mindenhol ugyanez történt. A hírek szerint a nagyobb városokat, miután biztosították őket, lezárták és fegyveres őröket állítottak, hogy a további támadásokat elkerüljék. Persze fogadnak menekülteket, de már most túl sokan vannak.
Miután minden szükséges információt megtudakoltam, kikapcsoltam a gépet, és felkaptam az újonnan eltulajdonított hátizsákomat. A legközelebbi nagyváros nincs olyan messze.

***

​Néhány nappal később névtelenül bandukoltam a város utcáin, próbálva elkerülni a tömeget. Hihetetlen, de a képességem, hogy csatlakozni tudok a számítógépekhez megmaradt, ennek köszönhetően mindenféle veszélyt el tudtam kerülni.
Amennyire tudtam, kerültem a tömeget, ha valaki kérdezné, azt mondanám, azért, hogy ne ismerjenek föl, de valójában még mindig idegennek éreztem más emberek jelenlétét. Olyan sokáig voltam egyedül, magányosan, hogy ez az új helyzet teljesen más volt számomra.

​A környék egyik eldugottabb részén voltam, mikor egy emberbe ütköztem. Mindig a földet bámulva sétáltam, ezért nem tűnt föl, hogy valaki felém jön. A nő elvesztette az egyensúlyát, majd a földre esett.
– Ne haragudj! – mondtam ijedten, majd elé guggoltam, és próbáltam felsegíteni. Az arca nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam megmondani, hogy honnan ismerhetem. Lehet valami híresség, akit az interneten böngészve láttam.

​- Jól vagy? – kérdeztem, mire ő bólintott egyet, és felállt. A szemembe nézett, és akkor beugrott honnan is ismerem őt:
– Griffard? – a név akaratlanul is kicsúszott a számon, mire ő félénken visszahúzódott.
– Ismerjük egymást?
– Igen, én… – nem tudtam befejezni a mondatot. Mikor hallottam utoljára a saját nevemet egyáltalán? Milyen ember az, aki elfelejti a saját nevét?

​De az övére emlékeztem: Georgina Alianor Griffard – gyerekkori legjobb barátom. Még az intézet előtt szomszédok voltunk. Mindent együtt csináltunk, rengeteget játszottunk.
Várta, hogy válaszoljak neki, de nem tudtam megmondani a nevemet.

​- A kedvenc babádat arról a mesefiguráról nevezted el, akibe szerelmes voltál – nem tudom, hogy miért is emlékszem ilyen apró részletekre, de Griffard szeme elkerekedett.
– Ó, te jó ég! Gwen? Gwendolyne Missing? – ah, szóval ez a nevem, most már emlékszem. A Henriettát nem mondta. Csak egy aprót bólintottam, mire ő szorosan megölelt.

​- Milyen rég láttalak! Mi van veled? Hogy vagy?
– Megvagyok – mondtam, mire ő elengedett, és alaposan végigmért.
– Te is menekült vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – És van hova menned?
– Nincs.
– Akkor gyere hozzám! – mondta nagy vidáman, majd karon ragadott, és elráncigált.

Szóval ilyen az életem: egyik pillanatban még békésen vásárolgatok, a másikban pedig hárman próbálnak elfogni, hogy egy kicsi fehér szobába tuszkoljanak, és mindenféle kíséreteket végezzenek rajtam.
Két hete vagyok ebben a városban, ennyi idő alatt még nem igazán sikerült kiismernem magamat, ezért az esetleges menekülési útvonalakat sem ismertem. Mióta elhagytam a legjobb barátnőmet, másfél évvel ezelőtt, szinte mindennapos, hogy a TEKI emberei elől menekülök. Eddig még szerencsére nem sikerült elkapniuk.

El kell ismernem, hogy Phileas nagyon jól végzi a dolgát, hiszen szinte egy perc nyugtom sincs. Nem tudom, hogy sikerül mindig a nyomomra akadnia, de ha ez így folytatódik tovább, semmi esélyem sem lesz elmenekülni előlük.

Befordultam egy szűk sikátorba, de ez életem legrosszabb döntésének bizonyult. Már majdnem kiértem a túloldalt, mikor őrökkel találtam szembe magamat. Pillanatok alatt körbekerítettek, és elzártak mindenféle menekülési útvonalat.

Többször is előfordult már ez, de eddig mindig sikerült elmenekülnöm a képességemet használva. Már éppen felkészültem az időutazásra, talán egy kis kiruccanás a 2450-es években még jót is tenne az idegzetemnek, aztán ha egy kicsit pihentem, visszajöhetnék. De miért is kéne visszajönnöm? Az időben bárhol és bármikor élhetnék, békésen, nyugodtan, büntetlenül használva az erőmet. Valamiért mégis mindig visszajövök ebbe a koszfészekbe. Talán egy nagyobb és nemesebb feladat vár itt rám. Na persze!

A következő pillanatban erős fájdalmat éreztem a lábamban, majd a földre rogytam. Aha, szóval ilyen az, mikor eltalálnak bénító lövedékkel. A következő golyó a vállamat találta el, mire elterültem a földön. Szóval ennyi. Két év után sikerült elfogniuk. Legalább ebben a rövid időszakban szabad voltam.

***

– Mi lesz, ha elkapnak? Megölnek? – Griffard hangja visszhangzott a fejemben.
– Rosszabb. Bár igazából nem is tudom. Néhány éve volt egy srác, akinek rejtélyes módon sikerült kijutnia az intézetből. Néhány héttel később viszont megtalálták és visszahozták. A teremben, ahová vitték nem voltak biztonsági kamerák, ezért nem tudom mit csináltak vele, de amikor néhány nappal újra láttam… az ijesztő volt.​

***

Hát, most legalább megtudom mi is van abban a titkos szobában. Éreztem, hogy már nem bírok sokáig ébren maradni. A bénító lövedékek méreganyaga már minden egyes porcikámba eljutott, és már csak pillanatok kérdése hogy elájuljak.

​Ekkor két árnyat láttam a háttérben, majd ütések hangjára lettem figyelmes. Azonban azt már nem tudtam meg, kik is voltak ezek az emberek. Még érzékeltem, hogy egy erős kar átölel, majd felvesz a földről, de már képtelen voltam kinyitni a szememet.

***

​- Még egyszer találkozom velük, és megfojtom mindet! El sem hiszem, hogy régen én is közéjük tartoztam! – hallottam egy ideges női hangot, miközben meleg kezek masszírozták a homlokomat. Egy puha ágyon feküdtem, és valószínűleg egy mozgó járműben lehettünk, ugyanis néha kisebb-nagyobb rázkódást éreztem.
– Mikor ideges vagy, nekem nagyon is könnyű elképzelni, hogy olyan voltál, mint ők – ezúttal egy férfi szólalt meg, aki játékosan beszélt a nőhöz.

​Lassan kinyitottam a szemem, de a fejem iszonyatosan hasogatott a korábbi nyugtatólövedékektől. Egy fekete hajú nő ült mellettem, aki aggódva nézett rám, a háttérben pedig egy fiatal srác álldogált zsebre tett kézzel, szintén engem nézve.

​- Jól érzed magad?
– Hol vagyok? – kérdeztem ijedten, bár azt el kellett ismernem, hogy ez a két ember nem úgy nézett ki, mint akik a Teknősből jöttek volna.
– Valószínűleg a lehető legjobb helyen. Azt hiszem – válaszolta a nő egy apró mosoly kíséretében. – A nevem Bone, ő pedig Cyb – mutatott a háttérben ácsorgó srácra, aki mosolyogva intett egyet.

​ – Hova megyünk? – a sok kérdésem közül talán ennek megválaszolása lenne a legeredményesebb.
– Mi egy kis csoport tagjai vagyunk. Valójában, már régóta keresünk téged – válaszolt ezúttal Cyb.
– Szóval, ti kimentettetek a Teknős karmai közül, de miért?

​- Mert olyan vagy, mint mi. Mi is ugyanannak a borzalmas tudományos kísérletnek voltunk áldozatai, mint te. Mi is ugyanazon a napon, két éve menekültünk el az Intézet falai közül. Nem vagyunk sokan, de alakítottunk egy társaságot, a városok falain kívül, ahol többé-kevésbé biztonságban vagyunk. Legalábbis a Teknős embereitől igen – magyarázta Bone, én pedig csak hallgattam. Egy közösség, ahol saját magam lehetek? Sokat álmodoztam erről, de nem hittem volna, hogy ilyen létezik, a mi időnkben is.

​- Sokat hallottunk rólad. A híradásokban, meg a tévében mindenhol. Segíteni akartunk neked.
– Köszönöm – mondtam, majd ebben a pillanatban a jármű lefékezett.
– Megékeztünk – mondta Cyb, majd az ajtóhoz sietett.

​Egy romos épület előtt álltunk meg, valószínűleg már régen el volt hagyva, de az egyik beszögelt ablakon keresztül erős fény szűrődött ki.
– Itt húztuk meg magunkat. Nem a legfényesebb, de ez a mi otthonunk – mondta Bone, majd a bejárati ajtóhoz vezetett.

​Az épület belülről sem volt valami fényes, de jobb állapotban volt, mint azt a külseje sugallta. Az egyik távoli helyiségből beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet, és a többiek is arrafelé tereltek.
– Valamit tennünk kell! Már három napja nem hallottunk felőlük. Biztos történt valami! – egy nő beszélt aggodalmasan.
– Hidd el, ha tudnék, már rég cselekedtem volna.

​- De nem hagyhatjuk őket magukra! Ha mondjuk Pitch elmenne, neki sikerülhet.
– Te is tudod a szabályt, senki sem mehet egyedül.
– Hát én mondanám, hogy elmegyek vele, de a végeredmény nem tetszene nektek – egy harmadik személy is csatlakozott a beszélgetéshez, akinek mókás hangvétele egyáltalán nem illet a társalgás hangulatához.

​A három személy annyira elmerült a vitájukban, hogy észre se vették, hogy már mi is a szobában ácsorgunk.
– Nézd, Ent, amúgy sem vagyunk sokan, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket. Den nélkül sose sikerült volna elhagynotok az intézetet, és azt sem bántátok meg, hogy Late is veletek jött, nem?
– Tényleg nem tehetek semmit – rázta meg a fejét a férfi, és egy nagyot sóhajtott.

​- Megjöttünk – kiabálta el magát Cyb, mire három szempár fordult felénk, és mind a három engem vizslatott.
– Áh, látom sikerrel jártatok – mondta, majd felállt, hogy kezet rázzon velem. – A nevem Ent, és mondhatjuk úgy, hogy én vagyok ennek a pöcegödörnek a feje. Örülök, hogy megismerhetlek.

​Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de az intézetnek hála a szociális képességeim nem fejlődtek ki túlságosan. Fogalmam sem volt, mit kéne válaszolnom. Talán be kéne mutatkoznom, de hogyan is? Persze, a nevem Henrietta Gwendolyn Missing, de valahogy mégsem éreztem az enyémnek. Ez ahhoz a kislányhoz tartozik, akit bebörtönöztek a T.E.K.I. falai közé, és akin mindenféle kísérleteket hajtottak végre. Én már nem vagyok Ő. Egy teljesen új emberré váltam, mikor hosszú évek után először hagytam el a kutató intézetet.

​- Látom, nem beszélsz sokat. Ugye tudod, hogy bennünk megbízhatsz? Bár mondjuk Cyb-ot ismerve… – magyarázta, majd egy pillanatra megállt, és elkerekedett szemmel kérdezte:
– Ugye nem raboltak el téged?!
– Ugyan már! Ennyire még én sem vagyok rossz! – az előbb említett férfi tettetett sértődöttséggel csattant fel, majd lehuppant a kanapéra, a szőke hölgy mellé, aki eddig nemtörődöm arccal figyelte az eseményeket.

​- Megmentették az életemet. Már éppen hurcoltak volna el az őrök, ha ők nem lettek volna, már az intézetben lennék.
– Valóban? – Ent egy elismerő pillantást vetett Cyb-ra, aki kezét széttárva ültében meghajolt, mintha csak azt akarná mondani, hogy ‘Én megmondtam!’.
– Akárhogyis, biztosan kimerült lehetsz. Aludhatsz az egyik szobában, és majd holnap beszélünk még – egészen addig a pontig nem éreztem magam fáradtnak, amíg nem mondta. Hirtelen irtó nagy kihívásnak tűnt nyitva tartani a szememet.

​Egy fehérhajú, fehér bőrű nő sétált oda hozzám. Nem is csodálom, hogy olyan emberek között él, akiket a mai társadalom szörnyeknek nevez. A nő intett egyet, hogy kövessem, majd kilépett a sötét folyosóra.
– Mi ez a hely egyébként? – kérdeztem, mikor egy lépcsőhöz érkeztünk.
– Nem tudom pontosan. Talán egy elmegyógyintézet lehetett valamikor nagyon régen. Tökéletes hely olyan különcöknek, mint mi – válaszolta, majd a lépcső tetején egy hosszú folyosóra érkeztünk, ahonnan számos ajtó nyílt.
– Lehet kicsit hideg lesz a szobádban. Elvégre, egy sivatag kellős közepén vagyunk.

​- Nem féltek attól, hogy ezen a helyen az androidok megtalálnak?
– Talán jobb, hogyha ezt holnap beszéljük meg – mondta a nő, majd az egyik ajtó előtt megállt és felém fordult. – A nevem Kam, ha bármire szükséged van, csak szólj – meleg mosolya volt. Talán ezek az emberek mégsem olyan szörnyűek, mint azt eddig tapasztaltam. Bólintottam egyet, majd megkönnyebbülten léptem be a szobába. tézetet.

​Kicsi volt és üres. Csak egy apró ablakon ragyogott be a hold fénye, ami kísértetiesen világította meg a sarokban álló lámpát. Még egy ágy sem volt, csak egy vékony matrac volt leterítve a fal mellé. Rögtön lefeküdtem, majd az odakészített vékony pokróccal próbáltam minél jobban betakarózni. Kamnak igaza volt, pokoli hideg volt a szobában.
Miután kényelembe helyezkedtem rögtön elnyomott az álom. Hónapok óta nem aludtam ilyen jól.

***

​Amilyen hideg volt az éjjel, olyan meleg volt, mikor felébredtem. A meleg pulcsi, amit az éjszaka közepén vettem fel, szinte leolvadt rólam, és az áporodott levegő arra ösztönzött, hogy mielőbb kinyissam az ablakot, ami rossz döntésnek bizonyult, ugyanis sokkal forróbb levegő áramlott be, mint ki.

​Úgy döntöttem, hogy inkább csatlakozok a többiekhez, és lesétáltam a földszintre, és ahhoz a társalgóhoz igyekeztem, ahol tegnap voltunk. Szerencsére mindenki ott volt, úgy érzem ez a hely az épület szíve.
– Jó reggelt! – csiripelte Cyb, és egy szendvicset nyomott a kezembe, majd minden további szó nélkül egy égett szalonnát dobott egy lelkesen ugrálgató kutyához.
– Sajnos most csak ennyivel tudunk szolgálni, ugyanis Late, a konyhatündérünk házon kívül van.

​A következő pillanatban egy feketébe öltözött férfi lépett a szobába, akinek a tekintete rögtön a kutyára tévedt, majd azután rögtön Cyb-ra, mire hitetlenül megrázta a fejét, de nem szólt semmit. A következő pillanatban pedig Ent szólalt meg:
– Szóval, most, hogy mindenki itt van, először is szeretném köszönteni társaságunk új tagját – ekkor felém intett – aki tegnap éjszaka érkezett meg hozzánk. Hogyan is szólíthatunk téged?

​- Ezt hogy érted?
– Mi nálunk senki sem használja az eredeti nevét, mindenki mindenkit a becenevén szólít, ami sokkal inkább illik hozzánk, mint az eredeti. Néhányunknál pedig az igazi nevünk olyan sötét múltat hordoz magával, amiről szívesen elfeledkeznénk. Megérted ugye?
Hát persze hogy megértem. Lenne egy név, amit egy olyan ember adott nekem, akit rettentően tisztelek, és sok mindent köszönhetek neki. Persze ahogy ő szólított, ‘Hollóleány’ annyira nem hangzik túl jól.

​- Raven. Szólítsatok így.
– Rendben. Van egy másik dolog, amiről mindenképpen beszélnünk kell. A tegnap esti, Kammel folytatott beszélgetésem után arra a döntésre jutottam, hogy mindenképpen kell cselekednünk. A reggel megszerzett információk szerint Dent és Late-t Lewkenor főhadiszállásán tartják fogva.

​- Mégis mi közötök van Lewkenorhoz? – kérdeztem meghökkenve, mire mindenki felém fordult.
– Nézz körül, szerinted hol vagyunk? – a szőke nő a szemét forgatva kérdezte, miközben a hajával játszadozott.
– Tegnap este is kérdezted, nem? – Kam vette át a szót. – Kérdezted, hogy nem félünk-e az android támadásoktól. A válasz erre igen egyszerű: de igen. Éppen ezért akarunk tenni valamit az ügy érdekében. Mi nem élünk a nagyvárosokban, amiket elektromos térrel vettek körbe. Mi itt vagyunk a sivatag közepén, teljesen védtelenül.
– Tarthatsz minket önzőnek – ekkor Ent vette át a szót –, mi meg akarunk szabadulni a robotoktól, de nem azért, hogy megmentsük az emberiséget. Mi csak szimplán békében akarunk élni.

​- Szomorú, de sajnos meg tudom érteni – válaszoltam.
– Szóval, ahogy mondtam, mindenképpen tennünk kell valamit, hogy kiszabadítsuk őket.
– Ebben akár még tudnék is segíteni – szóltam közbe megint, mire mindenki kérdőn felém fordult – úgy értem, Lewkenor a mi időnk legnagyobb zsenije és feltalálója. A főhadiszállása biztosan tele van rakva mindenféle biztonsági rendszerrel. Mivel valószínűleg én vagyok a világ legjobb hackere, talán segíthetek.

​- Remek! – csapta össze a kezét Ent. – Akkor ezt meg is beszéltük! Akkor te és Pitch elmentek. Jobb lesz, ha minél előbb indultok! – mondta, majd meg sem várta a válaszomat, feloszlatta a megbeszélést. Talán örült, hogy valaki jelentkezett a feladatra.

***

​Szóval így kerültem ebbe a helyzetbe. Két olyan embernek az életét vállalkoztam megmenteni, akikkel még sohasem találkoztam, ráadásul egy olyan férfivel karöltve vágtam neki ennek a küldetésnek, akit csak tegnap reggel ismertem meg. Amint felkelt a nap, útnak indultunk, magunk mögött hagyva az ideiglenesen használt menedékünket.

​A mai nap sokkal könnyebben haladtunk, mint tegnap. Körülbelül egy órát sétálhattunk, mikor egy hatalmas épület tűnt fel a horizonton. Egyenesen arrafelé mentünk, ezért valószínűleg az lehet Lewkenor bázisa.
– Na, használd azt az ügyes kis tudományodat, és keress nekünk egy hátsó ajtót! – mondta Pitch, mikor már elég közel voltunk. Olyan hirtelen szólalt meg, hogy ijedtemben kicsit megugrottam, de némán követtem az utasításait.

​Az épület elektronikai rendszerére meglepően egyszerű volt csatlakozni, arra számítottam, hogy sokkal nehezebb lesz. Elvégre mégiscsak arról az őrült tudósról beszélünk, aki romba döntötte a világot.
Hamar találtam egy bejáratot, amit nem őriztek. Elmondtam Pitchnek, mire ő elindult.
– Lucie, te itt maradsz! – mondta a kutyának, aki nyüszítve nézett a gazdájára, de szót fogadott.

​Néma csöndben léptünk be az épületbe. Nem érzékeltem sehol sem kamerát, de olyan érzésem volt, mintha minden egyes lépésemet figyelné valaki. Rövid időn belül már a bázis alaprajza is ott lebegett a szemem előtt, aminek köszönhetően könnyen eljutottunk a börtönblokkig.

​Valami mégsem stimmel. Egészen eddig eljutottunk, de semmi problémába nem ütköztünk. Minden túl egyszerű. Pitchre néztem, akinek a tekintete szintén azt sugallta, hogy ezt ő sem tartja normálisnak, azonban egy szóval sem kifogásolta a helyzetet. Ahhoz az egyetlen cellához siettünk, ami fölött a foglalt felirat volt látható, majd mindenféle nehézség nélkül kinyitottam.

​Két ember volt a cellában. Egy fiatal srác feküdt az egyik ágyon, aki valószínűleg nem volt eszméleténél, és egy nő, aki mellette ült. Amint meglátta Pitcht megkönnyebbülten felsóhajtott, és mosolyogva ölelte át.
– Azt hittem már sose jön senki – mondta, majd Pitch a srác felé fordult.
– Hogy van Den?

​- Kiutat próbált keresni, de azóta sem jött vissza.
– Hihetetlen ez az ember. Mindig a legrosszabb pillanatban képes kiütni magát – dünnyögte magának Pitch, majd a fejét rázva a sráchoz lépett, és a vállára vette. – Induljunk, amíg még tudunk! – mondta, és elindult arra felé, amerről jöttünk.

​A kijutás sem okozott semmi problémát. Az érzés hogy valaki figyel, nem szűnt meg egészen addig, amíg ki nem értünk az épületből. Valami nagyon nem volt rendben odabent. Még csak őrökkel sem találkoztunk, és senkinek sem tűnt fel, hogy két foglyot megszöktettünk. Mintha szándékosan ezt akarták volna.

***

​A hazafelé tartó út sem volt valami izgalmas. Útközben néha belefutottunk egy-két androidba, de a képességemnek köszönhetően sikerült kikerülni őket. Late és én sikeresen bemutatkoztunk egymásnak. Habár kicsit lassabban tudtunk haladni amiatt, mert Pitchnek Dent is cipelnie kellett, de még így is hamar hazaértünk.

​Amíg a többiek bevitték Dent a házba, én kint maradtam az udvaron, s leültem az egyik padra. Az elmúlt napok rettentően fárasztóak voltak, és már alig bírtam a lábamon állni, de boldog voltam, hogy sikerrel jártunk. Becsuktam a szemem, és az elmúlt nap eseményein gondolkoztam. Alig ismerem ezeket az embereket, mégis mindenki olyan kedves volt velem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen egyáltalán létezik. El is tudnám képzelni, hogy velük élem le az életemet, ha ez lehetséges volna…

​Éreztem, hogy valaki leült mellém, mire én kinyitottam a szememet. Pitch volt az.
– Nem kell aggódnod Den miatt – mondta –, máskor is előfordult már ez. Majd csak visszatér közénk.
– Ti ketten jó barátok vagytok?
– Abban biztos vagyok, hogy ő annak tart engem. Én viszont senkit nem engedek közel magamhoz.
– Kivéve Lucie-t – mondtam, miközben megvakartam a kutyus fülét.
– Lucie többet ér, mint néhány ember ezen a világon.

​Ezután egyikünk sem mondott semmit. Nem volt kínos a csend, csupán mindketten élveztük, ahogy a hűvös, esti szél felfrissít minket a nappali forróság után, és néma csöndben néztük, ahogy a nap lebukik a hatalmas homokdombok mögé.