– Jönnek, ketten. Nincsenek túl messzire, talán ötven méterre, maximum – mondtam Pitchnek, miközben mindketten a falhoz simultunk. – Szerintem várjuk meg, míg elmennek – a férfi csak bólintott, egy szót sem szólt, mióta találkoztunk.
Éreztem azt az enyhe bizsergést lábujjamban, ami szép lassan végigment az egész testemen, ahogy az ellenségeink közeledtek.

A roncsokból összetákolt androidokat még a képességem nélkül is hamar ki lehetett volna szúrni, ugyanis ahogy jártak, fájdalmasan csikorogtak, az illesztéseikbe került apró szemcséjű homok miatt. Hiába a világ ura, nem hiszem, hogy Lewkenor különösebben azzal foglalatoskodna szabadidejében, hogy a drágalátos robotjait olajozgatja.

Mikor már nagyon közel voltak, képes voltam belenézni a fejükbe. Hallottam a gondolataikat – pontosabban a beléjük programozott parancsokat. Keresni és ölni. Az utóbbi két évben csak ez a két szó járt mindegyikük fejében. Habár nem sok lehetőségem nyílt az előző világban élni, a kevés emlékeim közül még akad pár, ami még abból az időből való, amikor a droidok az emberiség szolgálatában álltak.

Néhány másodperccel később már ott is meneteltek mellettünk. Szerencsére tudtam blokkolni az áramköreiket annyira, hogy ne vegyenek észre minket. Sokat változott a külsejük, mióta átvették az uralmat az egész emberiség felett, és ahogy a világ megváltozott, ők is. A polírozott külsejű, fényes, csili-vili droidokat ma már felváltották a masszívabb, két lábon járó robotok. Noha többnyire használt alkatrészekből épültek, még így is sokkal alkalmasabbak voltak emberölésre, mint a törékeny elődeik.

Vártunk még egy rövid ideig, amíg az egyik homokbucka el nem takarta őket, majd a hallgatag társam szó nélkül elindult, vidám kutyája a farkát csóválva eredt utána. Amint kiértünk a búvóhelyként szolgáló épület árnyékából, a nap rögtön forró sugaraival csapott le ránk. Rengeteg életveszélyes helyzettel néztem már szembe, de ez az első alkalom, hogy nyílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Alapból paranoiás lettem a rengeteg meneküléstől, és az, hogy egy olyan helyen tartózkodom, ahol bármelyik pillanatban gyilkos robotok hada rohanhat le minket, nem sokat segített ezen. A társam ellenben olyan nyugodtan és magabiztosan verekedi át magát a magasabbnál-magasabb homokdombokon, mintha gyerekkora óta ezt csinálná. ílt terepen vagyok, és ez nem töltött el boldogsággal.

Nem tudom, mennyi ideig követtem vakon a férfit és a kutyáját, de mire megállt, hogy tartsunk egy pihenőt, a szám teljesen kiszáradt, és a nyelvem már inkább hasonlított egy szivacsra. A hely, ahol megálltunk, egy fa volt, a semmi közepén. Semmi épület, ami a négy fal adta biztonságérzetet megadta volna nekem. Bárhová néztem, csak a végtelen homoktengert láttam. Ebben a pillanatban átfutott az agyamon, hogy talán még Pitch sem tudja, pontosan merre kell menni.

Még most sem szólt egy szót sem, csak leült a fa egyik végébe, a homokszínű bundájú kutyája lihegve csatlakozott hozzá, majd heves vakarózásba kezdett. A napon töltött hosszú órák alatt a fejem alaposan megfájdult, és vágytam a hideg, friss vízre.

Amint én is helyet foglaltam, a férfi egy üveg vizet nyújtott felém, mire én azt mohón el is vettem tőle, és tétovázás nélkül beleittam. Kellemetlenül meleg volt az is, de még mindig jobb volt, mint a kiszáradás.

​- Ugye biztos tudod, merre kell menni? – kérdeztem, amint a szomjamat kellően enyhítettem. A férfi egy “kinek nézel te engem?” féle pillantást vetett rám, de még mindig nem szólt egy szót sem. Egy dolog van, amit a Teknősnél is jobban gyűlölök: a csendet. Olyan sokáig voltam magányos, egy számítógép börtönében sínylődve, hogy bármit megadnék azért, hogy emberek beszédét halljam.

Mindketten kimerültek voltunk a hosszú és fárasztó sétától, de valamiért kötelességemnek éreztem, hogy megtörjem a csendet:
– Szóval, mi a helyzet a kutyával? – nincs tapasztalatom, de úgy hallottam, az állatokról elég könnyen el lehet cseverészni.
A férfi először kérdőn nézett rám, mintha eddig nem is itt lett volna, majd miután eljutott az agyáig a kérdésem jelentése, csak ennyit válaszolt:

​- Lucie – a hangja ugyanolyan mély és elutasító volt, mint amit a külsejéről lehet gondolni. A kutyus a neve hallatára rögtön felkapta a fejét, ezzel megszakítva a vakarózást, majd a gazdája kezét kezdte el nyalogatni, aminek az lett az eredménye, hogy egy kielégítő fülvakarást kapott. Meg lennék rá esküdve, hogy ekkor a férfi arcán egy apró mosolyt láttam megvillanni, de a haja amúgy is annyira eltakarja az arcát, hogy képtelenség lenne megmondani, pláne ennyi időnyi ismeretség után.

​Beláttam, hogy ezt az embert képtelenség arra rávenni, hogy beszéljen. Persze az biztos, hogy egy kutya ezerszer jobb társ lehet, mint én, akinek tizenkét évig még élete sem volt. A pihenő további része néma csöndben telt el, csak Lucie vidám csaholása hallatszódott. Ilyen rövid idő alatt is megértettem, hogy miért is az eb a legjobb társ a világon: még akkor is boldog marad, amikor a világ bármelyik pillanatban darabokra hullhat.

​Néhány óráig még ottmaradtunk a fa által biztosított árnyékban, és akkor is csak azért indultunk útnak, mert a nap úgy helyezkedett el, hogy már képtelenek voltunk hűsölni. Elindultunk, ám ezúttal nem az úticélunk felé igyekeztünk, hanem néhány közeli, elhagyatott házhoz, ugyanis a nap már kezdett lenyugodni, és a sivatagi éjszakát nem élnénk túl, ha nem találunk egy menedéket.

Az épület, amit találtunk, borzalmas állapotban volt. A parketta már kezdett elkorhadni, és a dohos szag olyan erős volt, hogy még a szemem is kikönnyezett tőle. A bútorokat penész borította, tehát annak az esélye, hogy valami kényelmes fekhelyet találunk, egyenlővé vált a nullával. Már nem mintha az utóbbi másfél évben el lettem volna kényeztetve.

​Pitch letelepedett az egyik sarokban, és egy rövid idő után mély álomba szenderült. Bármennyire is fárasztó volt ez a nap, képtelen voltam aludni, pedig a holnapi nap még veszélyesebb kalandban lesz részünk, és még az is lehet, hogy minden, amit teszünk, hiábavaló. Még csak nem is ismerem ezeket az embereket, fogalmam sincs, miért segítek nekik.

​Nos, legalább ők pontosan tudják, milyen borzalmakat éltem át. Ez elég okot ad arra, hogy bízzak bennük.

***

​- Ó, az istenekre, ez fantasztikusan finom! – Griffard talán túlreagálta azt a tényt, hogy süteményt eszik, de talán pont ezért is szeretjük őt. – Ezt neked is meg kell kóstolnod! Neked is rendeljek egyet? – én csak csendben megráztam a fejemet. Amúgy sem lenne semmi értelme. A válaszomra ő csak mérgesen nézett rám, és a villája segítségével szelt egy kisebb szeletet a sajátjából, majd felém nyújtotta. Kénytelen voltam elfogadni.

​Vaníliás süti, csokis töltelékkel, epres tejszínhabbal a tetején. Mikor még kicsik voltunk, mindig ilyet ettünk. Még halványan emlékszem az ízére.
– Tényleg nagyon finom – mondtam, majd egy hatalmasat mosolyogtam a barátnőmnek, mire ő elégedetten tért vissza a saját tányérjához. Bárcsak ne kéne hazudnom neki!

​Mióta öt év után először magamhoz tértem, képtelen vagyok édes ízt érezni, ezért nem is érzem szükségét, hogy mindenféle édességet és süteményt vegyenek nekem. Már így sem tudom eléggé meghálálni, amit Griffard tett értem. Miután elmenekültem az intézetből, ő volt az egyetlen, aki otthont adott nekem. Nem tudom, hogy egyáltalán felfogta-e annak a veszélyét, ami azzal jár, hogy engem védelmez. Ha a teknősök megtalálnának neki sem lenne jó vége.

​- Már megint a semmibe bámulva gondolkodsz! Beszélgessünk valamiről!
– Miről akarsz beszélgetni? – kérdeztem, mire ő kicsit közelebb hajolt, hogy senki más ne hallja, miről beszélgetünk.
– Mondjuk arról a pasiról, aki már öt perce téged bámul – mondta, mire én teljesen bepánikoltam. Sosem történt még ilyen velem korábban, és őszintén szólva örültem is neki. Mintha nekem lenne időm ilyenekre!

​Fél pillantást vetettem a srácra, aki felé Griffard mutatott. Ismerős volt az arca, de biztos vagyok benne, hogy sosem találkoztunk még korábban. A nézése egyáltalán nem tűnt szerelmesnek, inkább mondtam volna vérszomjasnak. Mikor észrevette, hogy őt nézem, gyorsan elkapta a fejét, és a kommunikátorát kezdte el nyomogatni.

​- Én mondom neked, totál tetszel neki – mondta, miután ő is visszaült a helyére. Én ellenkeztem volna, hogy vele kapcsolatban inkább rossz érzésem van, de mint mondtam, nincs ebben semmi tapasztalatom, szóval az is lehet, hogy ez teljesen normális. De mégis… valami nyugtalanított a pasival kapcsolatban.

​- Ezentúl mindig el kell jönnünk ide, amíg nem lesz elég bátorsága elhívni téged.
– Szerintem meg csak azért akarsz idejönni, hogy még több sütit zabálj. Vigyázz, mert már így is sokkal kövérebb vagy, mint fél éve.
– Áucs. Ez most fájt. Csak az a gond, hogy nincs igazad, két kilót fogytam az elmúlt hónapban. Hehe. Miért ne üthetnénk két legyet egy csapásra?
– Te tudod.
– Ezt most úgy mondod, mintha szerinted nem lenn állati dögös a srác.
– Nem ez a legnagyobb problémám vele…
– Hát, csak hogy tudd, ha most nem lennék foglalt, én már rég lecsaptam volna már.

​- Jó, de az te vagy… – aki nem volt tizenkét éven keresztül a Teknős kísérleti patkánya.
– Naná, én rendkívüli vagyok! De most már megyek. Radulphussal fél óra múlva találkozok – állt fel, majd a maradék sütit elém tolta. – Fogalmam sincs, mikor érek majd haza, ne várj meg. És ne keverd magad túl nagy bajba! – búcsúzóul egy csókot dobott az irányomba, majd kilépett a cukrászda ajtaján.

Miután az ajtónyitódást jelző csengőcske is elhallgatott, egy pillantást vetettem a korában engem bámuló srácra, de az asztal, ahol ült, már teljesen üres volt. Részben örültem, mert ez kizárta annak esélyét, hogy netán beszélgetésbe kéne elegyednem vele, másfelől viszont rettentően nyugtalanított.

​Fél év telt el a történtek óta. Ennyinek már bőven elégnek kellett lennie, hogy újra összeszedjék magukat, és keresőcsapatokat indítsanak értem.
Nagy nehezen letuszkoltam a torkomon azt a valamit, amit évekkel korábban rettentő élvezettel faltam, majd én is távoztam az cukrászdából.

***

​A kinti levegő forró, száraz és áporodott volt. Már nagyjából hozzászoktam, hogy a sok lebegő által kibocsátott káros anyagok miatt szinte alig veszek levegőt, de egy légtisztítóval ellátott helyiségből kilépve rettentően rosszul esik.

​Elindultam hazafelé, mikor egy embert pillantottam meg. Ezüstszínű, páncélozott ruhában volt. Ezerszer láttam már ilyen alakokat az intézet falain belül. Egy járókelővel beszélgetett, miközben a kezében egy holografikus kivetítő volt, az én arcommal. Száznyolcvan fokot fordultam, majd a másik irányba kezdtem el gyalogolni.

​Szóval igaz, és valóban keresnek engem. És ha észrevesznek, újra visszavisznek, rákötnek egy gépre, csak azért, hogy az ’emberiség céljait szolgáljam’. Milyen aljas húzás ezzel hirdetni magukat, csak azért, hogy a köznép támogatását megszerezzék. A szüleim átláttak a hazugságon, azonban még így sem sikerült megvédeniük tőlük. Tudják, mit akarnak, és azt meg is szerzik, nem számit milyen áron.

​A földet nézve próbáltam átverekedni magamat a forgalmas utcákon, és gyaloglás helyett szinte már futottam.
– Elnézést hölgyem! Feltehetnék önnek pár kérdést – egy férfi megállított a járda közepén, ő is közéjük való volt. Rögtön felismert, amint meglátta az arcomat, és már hívott is volna erősítést. ámit milyen áron.

​Minden erőmet beleadva kiszabadultam a szorításából, majd futásnak eredtem. Egy kevésbé zsúfolt utcát kerestem, ahol nem lassítanak le az emberek, de a menekülteknek köszönhetően ez kevésbé könnyű feladatnak bizonyult. Bárhová is mentem, minden tele volt emberekkel.

​Így kerültem a városnak azon részére, amit nem ismertem. Így kerültem egy zsákutcába. Így kerítettek körbe.
– Miss Missing! Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Meg kell mondjam, gyönyörűen cseng a neve, ráadásul mennyire illik a jelenlegi helyzetre – a srác, aki korábban bámult, most nagy mosollyal az arcán állt a teknősök gyűrűjének közepén, pontosan előttem.
– Mielőtt a lényegre térnék, hadd mutatkozzak be rendesen: Phileas Dan Cogsmith – hallottam már a nevét, pontosabban olvastam már sokszor, miközben az intézet dolgozóinak üzeneteit olvasgattam. Az, hogy ő van a nyomomban, az már régen rossz.

​- Mikor először megtudtam, hogy önt kell előkerítenem, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz. Arra gondoltam, hogy: “Hékás, ez a csaj, csak tizenhét éves!”. Le vagyok nyűgözve! De sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön jelenlétét már nagyon hiányolják a TEKI dolgozói. Nem szeretnék erőszakoskodni, ezért örülnék, ha engedelmeskedne – ezzel megindult felém, kezében egy bilincset tartva.

​Nem akartam visszamenni Oda. Tizenkét évet töltöttem el, de mégsem történt semmi, amiért azt mondanám, hogy megérte. Sosem voltam képes irányítani a képességemet, de ebben a pillanatban mindent megadtam volna, hogy engedelmeskedjen nekem. Csak pár percre lenne szükségem!

​Becsuktam a szememet, és koncentráltam. Tíz perc! Ennél többet nem kérek! Reménytelenül vártam, amíg Philander odaér hozzám, hogy a bilincset a csuklómra zárja, és visszavigyen az intézetbe. De ez nem történt meg. Kinyitottam a szememet, de ekkor már egyedül álltam a sikátorban.

***

Fél évet vendégeskedtem Griffardnál, ezzel az életét is veszélybe sodorva. Talán még én sem fogtam fel teljesen, milyen kockázatot is vállalt magára. Nem maradhattam tovább, nem, most hogy tudják, hogy itt vagyok. Se perc alatt lenyomozzák, hogy hol is lakom, és akkor már nem biztos, hogy ilyen könnyen meg tudnék lépni.

​Mikor hazaértem Griffard még nem volt otthon. Talán jobb is így. Szavakba sem tudnám önteni, mennyire hálás vagyok neki. Talán, ha írok neki egy levelet, az is elég lesz.

​Átöltöztem – pont ez volt az a nap, mikor beadtam a derekamat, és engedtem a barátnőmnek, hogy egy szoknyát adjon rám. Egy egyszerű fehér pólót, és egy kényelmes nadrágot vettem fel. Nem éppen divatos, de úgy érzem, hogy az elkövetkezendő időben ez lesz a legkisebb gondom.

​Elraktam még néhány ruhát, az egyik hátizsákba. Ennél többet úgysem tudnék magammal cipelni. Emellett csak egy üveg vizet és egy kis ételt csomagoltam el magamnak. Minél előbb el akartam menni, nehogy idő előtt rámtaláljanak.

​Egy őszinte levelet akartam hagyni, annyi mindent el kellene mondanom neki, de csak egy szót voltam képes leírni: Köszönöm.

​Sokféle fájdalom létezik a világon. Más, amikor leesel egy fáról, és eltöröd a lábad, és teljesen más az, amikor összeveszel a szerelmeddel. De egy dolog közös bennük: elviselhetetlen. Végig kerülget, mint ahogy a sakálok köröznek a prédájuk körül. Csendben kúszik fel a lábadon, amíg el nem éri a lelkedet. Elárasztja minden gondolatodat, felfalja a boldogságodat, és addig élősködik, amíg nem marad semmi. Csak egy üres porhüvely marad a tested helyén, ami élettelenül hull a földre, miután feladtál minden reményt.

Életem során rengeteg fájdalom ért, már nagyon régen kiüresedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem adtam fel a küzdelmet. A mai napig érzem, hogy az elektródák végigkúsznak a testemen, ahogy az égető forróság végigmegy minden porcikámon. Eleinte elviselhetetlennek tűnt, de hamar hozzászoktam. Ami maradt utána… azt még mindig érzem.
De az igazi fájdalom nem ilyen.

***

​Korán reggel jöttek, nagyon korán. Én még fel sem keltem akkor, csak Clarence, az android lakájunk jött fel a szobámba felébreszteni, majd lekísért a földszintre.
Öt ember tartózkodott a konyhában. Egy rendfelügyelő, egy öltönyös férfi, és egy Teknősből érkezett tudós ülte körbe az apró étkezőasztalunkat. Mögöttük két, fekete páncélba öltözött férfi ácsorgott, hátratett kézzel.

​- Kérlek, ülj le! – intett az öltönyös, mire én félénken szót fogadtam, és helyet foglaltam velük szemben. Néhány másodpercig csend volt, én nem mertem megszólalni.
– Nagyon sajnáljuk – szólalt meg a rendőr, kerülve velem a szemkontaktust – de a szüleid autóbalesetet szenvedtek, és meghaltak – meghaltak. Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam mit is jelent a szó, de a szívemet így is beborította a fájdalom és a gyász.

​Nem tudtam megszólalni, az agyam is kikapcsolt. Ez után elmagyarázták, hogy a T.E.K.I.-hez kerülök megfigyelésre. Már korábban felfigyeltek a különleges képességemre, miszerint tudom irányítani az időt, megállítani és visszatekerni. Sajnos mindig is képtelen voltam irányítani, ezért nem sokáig maradt titokban. A szüleim mindent megpróbáltak azért, hogy velük maradhassak, de úgy tűnik ez sem volt elég.

***

​A Természetfeletti Erők Kutató Intézete belül épp olyan rideg volt, mint azt a neve sugallta. Nem sok cuccomat hozhattam magammal. Még ruhát is ők adtak nekem. Egy hófehér falú, kicsi szobába vezettek, amiben egy ágyon, egy széken és egy éjjeliszekrényen kívül nem volt semmi.

​Az első hetekben nem történt semmi különösebb. Sokszor bejöttek hozzám beszélgetni, gondolom a mentális egészségem megőrzése érdekében.
Engem sosem engedtek ki a közös társalgóba, és az étkezdébe sem. Valamilyen oknál fogva olyan különlegesnek számítottam, hogy ilyen dolgokra még csak nem is gondolhattam. tűnik ez sem volt elég.

​Pár hónap után kezdtek el velem kísérletezni. Először azt szerették volna elérni, hogy irányítani tudjam a képességemet. Pszichológusokhoz járattak, ezzel próbálták helyreállítani a lelki békémet, de ezzel sem jártak semmi sikerrel.

​Egy év telt el, mikor először használták a számítógépet. Egy nyugágyra fektettek, miközben mindenféle elektródákat kapcsoltak a testem több pontjára, főként a fejemre. Az agyhullámaim segítségével próbálták meg megfejteni az erőm forrását.

​Mikor aktiválták a gépezetet, rettentő fájdalmat éreztem. Az agyam teljesen kikapcsolt, és semmire sem emlékszem a történtekből. Az első alkalommal csak néhány óráig voltam a gépre kötve. Mikor felébredtem, minden porcikám fájt, és még mozogni is alig bírtam.

​Néhány hónapig halogatták, azonban később újra megpróbáltak felcsatlakoztatni a hálózatra. Minden egyes alkalommal egyre hosszabb ideig voltam rákötve a gépre. A fájdalom eleinte elviselhetetlennek tűnt, de később megtaláltam a módot az enyhítésére.

​”Ha kitárunk egy ajtót, azon mindkét irányba át lehet lépni.” – mondják sokszor az emberek. Ők esélyt kaptak arra, hogy belelássanak a fejembe, én viszont utat találtam, hogy belelássak a rendszerükbe.

​Aznap rengeteg lehetőség nyílt meg előttem. Képes voltam hozzáférni a biztonsági kamerákhoz, hang- és videofelvételekhez. Így értesültem a külvilági történésekkel kapcsolatban, a rengeteg hírportálon keresztül, és sok érdekes és pikáns dolgot tudtam meg az intézet dolgozóiról, az e-mailjeiknek köszönhetően.

​Tizenkét éves koromban jött el az a nap, mikor utoljára láttam az intézetbeli szobámat. Aznap felkapcsoltak a gépre, és soha többet nem szedtek le róla. Sokszor eszembe jutott a gondolat, hogy talán el is feledkeztek rólam.

​Az interneten éltem az életemet. Itt tanultam meg olvasni és írni. Rengeteg mítoszt és legendát olvastam, amikből rengeteget meg lehetett találni. Akadtak hitelesek és nevetségesen szürreálisak is. A kedvenceim a korai időkből valóak voltak, amikor a világot még mindenféle mágikus lény lakta, tündérek, varázslók, niwák. Féltékeny voltam rájuk, azokra, akik akkor és úgy használták a képességeiket, amikor és ahogy akarták.

​Azonban ők is csak a legendákban léteznek. Persze vannak őrültek, akik azt állítják, hogy mindez megtörtént a valóságban, de sajnos azok után, amiket átéltem, képtelen vagyok hinni a tündérmesékben. Nem létezik hős megmentő, sem pedig herceg fehér lovon. Az intézet falain belül hamar megtanultam, hogy senki sem siet a segítségemre.

***

​Az aznap reggel semmiben sem tűnt ki a többi közül. Semmi apró jelből nem lehetett következni arra, hogy a nap folyamán minden meg fog változni. Az én reggeli rutinom sem különbözött a többi naptól: reggel a megfigyelő-kamerákon keresztül néztem, ahogy megérkeznek a dolgozók, hogyan foglalják el a helyüket. Szinte minden percre pontosan ugyanúgy történt.

​A reggeli hírek is ugyanazokat a baromságokat írták. Undorító sztárpletykák, közlekedési balesetek. Talán adtak egy hírt, egy gyilkosságról egy távoli városban, de ezekkel sosem foglalkoztam. Minden ugyanolyan unalmas volt, mint amilyen lenni szokott.

​Délben kezdődött minden. Egy apró vészjelzés villogott a szemem előtt, amivel nem sokat foglalkoztam először, hiszen sokszor történt, hogy valami meghibásodott, de általában, ha mással foglalkoztam, akkor megszűnt. Ez alkalommal nem. Bárhová mentem, a vészjelzés mindenhol ott volt. A biztonsági kamerákon, a rendszerüzenetek között, de még az interneten is mindenhol. Az a kis piros fény nem szűnt meg villogni.

​Ekkor kezdtem sejteni, hogy talán most valami nagy baj van. Nem sokkal később pedig már a fejemben hallottam a biztonsági protokoll előírásait. Egy idegen, monoton női hang ismételgette a szokásos mondatokat: „Felkérünk minden dolgozót, hogy hagyják el az épületet!”, „Kérjük, őrizzék meg a nyugalmukat!” n is mindenhol. Az a kis piros fény nem szűnt meg villogni.

​Aggódva néztem a kamerákon keresztül, mi is történik odakint, de semmit sem tudtam kivenni a képből. Fehér ruhás emberek menekültek minden felé. A kép homályos volt és szemcsés.

​Egy hatalmas rántást éreztem a testemen, és biztos vagyok benne hogy hangosan felordítottam fájdalmamban. Még mindig hallottam a monoton női hangot, de már nem a fejemben, hanem a fülemmel. Szép lassan kinyitottam a szemem.
Öt év után először voltam szabadon. Rettentően fájt a fejem, és a gondolataimban még mindig zúgtak a számítógépes információk. Még gondolkodni sem tudtam rendesen tőlük, csupán az ösztöneim cselekedtek.

​Megpróbáltam felállni, de a mozgás is olyan nagy energiát vett igénybe, és akkora fájdalommal járt, hogy legurultam az ágyról, és a jéghideg, fehér padlón találtam magam. A hűvös kicsit visszazökkentett a világba, de még így is nehezemre esett összpontosítani. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megpróbáltam eljutni a falhoz, de még az is nehéz volt. Rettenetesen szédültem, és a lábam sem akart úgy viselkedni, ahogy kellett volna.

​Sem tudós, sem biztonsági őr nem volt a közelben. Tudtam, hogy talán ez az egyetlen esélyem arra, hogy el tudjak szökni az intézetből, de ha még állni is alig tudok, nem hittem benne, hogy sikerülhet.
Percekig csak ültem a falnak támaszkodva, amíg a fejem szép lassan kitisztult. Még mindig hallottam a számítógép ’gondolatait’, de ezt már sikerült a háttérbe szorítanom. Csak egy dologra tudtam koncentrálni: szabadság.

​Ismertem az épület alaprajzát, amikor még volt bennem remény, rengetegszer tanulmányoztam, hátha egy esetleges menekülésnél jól fog jönni. Ez már évekkel ezelőtt volt, de még mindig jól emlékeztem rá. A kék szektor, ahova a képességem szerint besoroltak a mínusz harmadik emeleten helyezkedett el.

​Ahhoz, hogy kijussak, muszáj liftet használnom. Felidéztem magamban az összes felvonó helyzetét, majd mikor megállapítottam, hogy melyiket a legérdemesebb használni, elindultam. Még mindig a falhoz kellett támaszkodnom, hogy haladni tudjak, de már akkor sokkal jobban voltam, mint néhány perccel ezelőtt.

​A következő folyosóra bekanyarodva láttam meg az első embert. Nem volt nehéz megállapítani, hogy halott. Kényelmetlen pózban feküdt a földön, és az arcát hatalmas égésnyomok borították. Meglepő módon egyáltalán nem zaklatott fel a látvány. Ha nem lettem volna annyira összezavarodva, és nem a kijutás gondolata járt volna a fejemben, akkor talán nyugtalanított volna.

​Tekintetemet elfordítottam a testről, majd a lift felé igyekeztem. Minél tovább haladtam, egyre több mindent hallottam, jajveszékelések és halálsikolyok töltötték be a teret. Az egyik társalgó előtti ajtónál voltam, amikor megpillantottam a felvonó ajtaját, és már indultam is volna, mikor egy hang szólalt meg a fejemben. Ölni ölni ölni.

​Rémülten simultam a falhoz, miközben a hang egyre erősödött. Egy android sétált el mellettem, azonban engem észre sem vett. Egyenesen a szobában megbúvó biztonsági őrhöz sétált, majd eltörte a karját, majd a lábát, majd halálra kínozta a szegény embert. Ereimben megfagyott a vér, fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem.

​Az android a munkája végeztével, elsétált, mintha semmit sem tett volna. Én bátortalanul léptem ki a menedékemből, majd óvatosan a lifthez sétáltam. Az csigalassúsággal jött, majd az ajtó kitárult előttem. Üres volt, azonban a plafon egyik pontjáról vér csöpögött. Bele sem mertem gondolni mi is történhetett.

Egy emelettel feljebb szálltam ki a liftből, majd elindultam a folyosó végén lévő lépcső felé. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, én pedig reszketve bújtam fedezékbe.
– Biztos, hogy tudod, merre kell menni? –kérdezte egy szigorú férfihang.
– Persze, ismerem ennek a helynek minden egyes sarkát – válaszolt egy jóval fiatalabb srác. – A néma ember tudja, milyen jó is vagyok.
– Fogd be! Engem ne keverj bele Sunyi srác! – csatlakozott egy harmadik ember is a társalgáshoz.
Mi lenne, ha esetleg ezt a beszélgetést akkor folytatnánk, mikor nem akarnak megölni minket? Csak mondd, merre kell menni, a többiről majd én gondosodok – ezúttal egy női hang szólalt meg, ellentmondást nem tűrően.

​A kis társaság ezután újból elindult. Mikor elmentek mellettem, láttam, hogy ők is ugyanolyan rabok itt, mint én. Biztos voltam benne, hogyha csatlakoznék hozzájuk, nem bántanának, de mégis képtelen voltam utánuk menni. Egyikük sem vett észre, biztos vagyok benne, hogy másra kellett ügyelniük.

​Amint eltűntek a szemem elől, rögtön megindultam a lépcsők felé, ami egyenesen az egyik hátsó kijárathoz vezetett. Hatalmas erővel nyomtam le a kilincset, majd kiléptem a szabadba. Mélyen lélegeztem a friss levegőből – tizenkét év után először. Az oxigén elborította minden egyes porcikámat, és ezerszer erősebbnek és élettel telibbnek éreztem magamat.

​Azonban a szabadságom még most sem volt garantált, hiszen még mindig elkaphattak bármelyik pillanatban. Először is a legközelebbi városba kellett eljutnom. Hosszú és kemény út lesz, de életem során sosem voltam még ennyire biztos magamban.

​Úgy döntöttem, hogy a közeli erdőn keresztül közelítem meg a várost, úgy kevésbé vagyok észrevehető. Azonban ahogy beértem az erdőbe, a testem nem bírta tovább. Összerogytam az egyik fa tövében. A kimerültség teljesen kiszívta minden erőmet. Ki tudja mikor jutott a testem egyáltalán táplálékhoz? Nem bírtam tovább, és ájultan estem össze.

***

​Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de mikor felébredtem, minden olyan csendesnek tűnt. Mintha én lettem volna az egyetlen élő lény a világon. Az alvástól sokkal jobban éreztem magam, és újult erővel indultam meg a város felé.

​Amint beértem, tudatosult bennem: ami az intézeten belül történt az androidokkal, az nem csak ott történt. Az egész város kihalt volt, ablakok betörve, kerítések szétzúzva. Egy lelket sem láttam, de robotok sem járőröztek az utcán.

​A legközelebbi házhoz siettem. Bent minden normális volt. Mintha a tulajdonosaik csak néhány perce mentek volna el. Először muszáj volt átöltöznöm. Az intézetbeli ruha egyáltalán nem volt kényelmes, és az embereknek rögtön feltűnne.
A hűtő is tele volt még élelemmel, ezért rögön nekiálltam enni. Már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára rendes ételt.

​Egy barna táskát is találtam, amibe tudtam csomagolni még ruhát és ételt, illetve még néhány hasznosnak tűnő cuccot. Majd az egyik számítógéphez sétáltam. A házban még mindig volt áram, ezért muszáj volt megnéznem, hány napig is voltam kiütve.

​A híroldalak tele voltak a lázadó androidokról szóló cikkekkel, és úgy tűnik, a világon mindenhol ugyanez történt. A hírek szerint a nagyobb városokat, miután biztosították őket, lezárták és fegyveres őröket állítottak, hogy a további támadásokat elkerüljék. Persze fogadnak menekülteket, de már most túl sokan vannak.
Miután minden szükséges információt megtudakoltam, kikapcsoltam a gépet, és felkaptam az újonnan eltulajdonított hátizsákomat. A legközelebbi nagyváros nincs olyan messze.

***

​Néhány nappal később névtelenül bandukoltam a város utcáin, próbálva elkerülni a tömeget. Hihetetlen, de a képességem, hogy csatlakozni tudok a számítógépekhez megmaradt, ennek köszönhetően mindenféle veszélyt el tudtam kerülni.
Amennyire tudtam, kerültem a tömeget, ha valaki kérdezné, azt mondanám, azért, hogy ne ismerjenek föl, de valójában még mindig idegennek éreztem más emberek jelenlétét. Olyan sokáig voltam egyedül, magányosan, hogy ez az új helyzet teljesen más volt számomra.

​A környék egyik eldugottabb részén voltam, mikor egy emberbe ütköztem. Mindig a földet bámulva sétáltam, ezért nem tűnt föl, hogy valaki felém jön. A nő elvesztette az egyensúlyát, majd a földre esett.
– Ne haragudj! – mondtam ijedten, majd elé guggoltam, és próbáltam felsegíteni. Az arca nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam megmondani, hogy honnan ismerhetem. Lehet valami híresség, akit az interneten böngészve láttam.

​- Jól vagy? – kérdeztem, mire ő bólintott egyet, és felállt. A szemembe nézett, és akkor beugrott honnan is ismerem őt:
– Griffard? – a név akaratlanul is kicsúszott a számon, mire ő félénken visszahúzódott.
– Ismerjük egymást?
– Igen, én… – nem tudtam befejezni a mondatot. Mikor hallottam utoljára a saját nevemet egyáltalán? Milyen ember az, aki elfelejti a saját nevét?

​De az övére emlékeztem: Georgina Alianor Griffard – gyerekkori legjobb barátom. Még az intézet előtt szomszédok voltunk. Mindent együtt csináltunk, rengeteget játszottunk.
Várta, hogy válaszoljak neki, de nem tudtam megmondani a nevemet.

​- A kedvenc babádat arról a mesefiguráról nevezted el, akibe szerelmes voltál – nem tudom, hogy miért is emlékszem ilyen apró részletekre, de Griffard szeme elkerekedett.
– Ó, te jó ég! Gwen? Gwendolyne Missing? – ah, szóval ez a nevem, most már emlékszem. A Henriettát nem mondta. Csak egy aprót bólintottam, mire ő szorosan megölelt.

​- Milyen rég láttalak! Mi van veled? Hogy vagy?
– Megvagyok – mondtam, mire ő elengedett, és alaposan végigmért.
– Te is menekült vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – És van hova menned?
– Nincs.
– Akkor gyere hozzám! – mondta nagy vidáman, majd karon ragadott, és elráncigált.

Szóval ilyen az életem: egyik pillanatban még békésen vásárolgatok, a másikban pedig hárman próbálnak elfogni, hogy egy kicsi fehér szobába tuszkoljanak, és mindenféle kíséreteket végezzenek rajtam.
Két hete vagyok ebben a városban, ennyi idő alatt még nem igazán sikerült kiismernem magamat, ezért az esetleges menekülési útvonalakat sem ismertem. Mióta elhagytam a legjobb barátnőmet, másfél évvel ezelőtt, szinte mindennapos, hogy a TEKI emberei elől menekülök. Eddig még szerencsére nem sikerült elkapniuk.

El kell ismernem, hogy Phileas nagyon jól végzi a dolgát, hiszen szinte egy perc nyugtom sincs. Nem tudom, hogy sikerül mindig a nyomomra akadnia, de ha ez így folytatódik tovább, semmi esélyem sem lesz elmenekülni előlük.

Befordultam egy szűk sikátorba, de ez életem legrosszabb döntésének bizonyult. Már majdnem kiértem a túloldalt, mikor őrökkel találtam szembe magamat. Pillanatok alatt körbekerítettek, és elzártak mindenféle menekülési útvonalat.

Többször is előfordult már ez, de eddig mindig sikerült elmenekülnöm a képességemet használva. Már éppen felkészültem az időutazásra, talán egy kis kiruccanás a 2450-es években még jót is tenne az idegzetemnek, aztán ha egy kicsit pihentem, visszajöhetnék. De miért is kéne visszajönnöm? Az időben bárhol és bármikor élhetnék, békésen, nyugodtan, büntetlenül használva az erőmet. Valamiért mégis mindig visszajövök ebbe a koszfészekbe. Talán egy nagyobb és nemesebb feladat vár itt rám. Na persze!

A következő pillanatban erős fájdalmat éreztem a lábamban, majd a földre rogytam. Aha, szóval ilyen az, mikor eltalálnak bénító lövedékkel. A következő golyó a vállamat találta el, mire elterültem a földön. Szóval ennyi. Két év után sikerült elfogniuk. Legalább ebben a rövid időszakban szabad voltam.

***

– Mi lesz, ha elkapnak? Megölnek? – Griffard hangja visszhangzott a fejemben.
– Rosszabb. Bár igazából nem is tudom. Néhány éve volt egy srác, akinek rejtélyes módon sikerült kijutnia az intézetből. Néhány héttel később viszont megtalálták és visszahozták. A teremben, ahová vitték nem voltak biztonsági kamerák, ezért nem tudom mit csináltak vele, de amikor néhány nappal újra láttam… az ijesztő volt.​

***

Hát, most legalább megtudom mi is van abban a titkos szobában. Éreztem, hogy már nem bírok sokáig ébren maradni. A bénító lövedékek méreganyaga már minden egyes porcikámba eljutott, és már csak pillanatok kérdése hogy elájuljak.

​Ekkor két árnyat láttam a háttérben, majd ütések hangjára lettem figyelmes. Azonban azt már nem tudtam meg, kik is voltak ezek az emberek. Még érzékeltem, hogy egy erős kar átölel, majd felvesz a földről, de már képtelen voltam kinyitni a szememet.

***

​- Még egyszer találkozom velük, és megfojtom mindet! El sem hiszem, hogy régen én is közéjük tartoztam! – hallottam egy ideges női hangot, miközben meleg kezek masszírozták a homlokomat. Egy puha ágyon feküdtem, és valószínűleg egy mozgó járműben lehettünk, ugyanis néha kisebb-nagyobb rázkódást éreztem.
– Mikor ideges vagy, nekem nagyon is könnyű elképzelni, hogy olyan voltál, mint ők – ezúttal egy férfi szólalt meg, aki játékosan beszélt a nőhöz.

​Lassan kinyitottam a szemem, de a fejem iszonyatosan hasogatott a korábbi nyugtatólövedékektől. Egy fekete hajú nő ült mellettem, aki aggódva nézett rám, a háttérben pedig egy fiatal srác álldogált zsebre tett kézzel, szintén engem nézve.

​- Jól érzed magad?
– Hol vagyok? – kérdeztem ijedten, bár azt el kellett ismernem, hogy ez a két ember nem úgy nézett ki, mint akik a Teknősből jöttek volna.
– Valószínűleg a lehető legjobb helyen. Azt hiszem – válaszolta a nő egy apró mosoly kíséretében. – A nevem Bone, ő pedig Cyb – mutatott a háttérben ácsorgó srácra, aki mosolyogva intett egyet.

​ – Hova megyünk? – a sok kérdésem közül talán ennek megválaszolása lenne a legeredményesebb.
– Mi egy kis csoport tagjai vagyunk. Valójában, már régóta keresünk téged – válaszolt ezúttal Cyb.
– Szóval, ti kimentettetek a Teknős karmai közül, de miért?

​- Mert olyan vagy, mint mi. Mi is ugyanannak a borzalmas tudományos kísérletnek voltunk áldozatai, mint te. Mi is ugyanazon a napon, két éve menekültünk el az Intézet falai közül. Nem vagyunk sokan, de alakítottunk egy társaságot, a városok falain kívül, ahol többé-kevésbé biztonságban vagyunk. Legalábbis a Teknős embereitől igen – magyarázta Bone, én pedig csak hallgattam. Egy közösség, ahol saját magam lehetek? Sokat álmodoztam erről, de nem hittem volna, hogy ilyen létezik, a mi időnkben is.

​- Sokat hallottunk rólad. A híradásokban, meg a tévében mindenhol. Segíteni akartunk neked.
– Köszönöm – mondtam, majd ebben a pillanatban a jármű lefékezett.
– Megékeztünk – mondta Cyb, majd az ajtóhoz sietett.

​Egy romos épület előtt álltunk meg, valószínűleg már régen el volt hagyva, de az egyik beszögelt ablakon keresztül erős fény szűrődött ki.
– Itt húztuk meg magunkat. Nem a legfényesebb, de ez a mi otthonunk – mondta Bone, majd a bejárati ajtóhoz vezetett.

​Az épület belülről sem volt valami fényes, de jobb állapotban volt, mint azt a külseje sugallta. Az egyik távoli helyiségből beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet, és a többiek is arrafelé tereltek.
– Valamit tennünk kell! Már három napja nem hallottunk felőlük. Biztos történt valami! – egy nő beszélt aggodalmasan.
– Hidd el, ha tudnék, már rég cselekedtem volna.

​- De nem hagyhatjuk őket magukra! Ha mondjuk Pitch elmenne, neki sikerülhet.
– Te is tudod a szabályt, senki sem mehet egyedül.
– Hát én mondanám, hogy elmegyek vele, de a végeredmény nem tetszene nektek – egy harmadik személy is csatlakozott a beszélgetéshez, akinek mókás hangvétele egyáltalán nem illet a társalgás hangulatához.

​A három személy annyira elmerült a vitájukban, hogy észre se vették, hogy már mi is a szobában ácsorgunk.
– Nézd, Ent, amúgy sem vagyunk sokan, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket. Den nélkül sose sikerült volna elhagynotok az intézetet, és azt sem bántátok meg, hogy Late is veletek jött, nem?
– Tényleg nem tehetek semmit – rázta meg a fejét a férfi, és egy nagyot sóhajtott.

​- Megjöttünk – kiabálta el magát Cyb, mire három szempár fordult felénk, és mind a három engem vizslatott.
– Áh, látom sikerrel jártatok – mondta, majd felállt, hogy kezet rázzon velem. – A nevem Ent, és mondhatjuk úgy, hogy én vagyok ennek a pöcegödörnek a feje. Örülök, hogy megismerhetlek.

​Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de az intézetnek hála a szociális képességeim nem fejlődtek ki túlságosan. Fogalmam sem volt, mit kéne válaszolnom. Talán be kéne mutatkoznom, de hogyan is? Persze, a nevem Henrietta Gwendolyn Missing, de valahogy mégsem éreztem az enyémnek. Ez ahhoz a kislányhoz tartozik, akit bebörtönöztek a T.E.K.I. falai közé, és akin mindenféle kísérleteket hajtottak végre. Én már nem vagyok Ő. Egy teljesen új emberré váltam, mikor hosszú évek után először hagytam el a kutató intézetet.

​- Látom, nem beszélsz sokat. Ugye tudod, hogy bennünk megbízhatsz? Bár mondjuk Cyb-ot ismerve… – magyarázta, majd egy pillanatra megállt, és elkerekedett szemmel kérdezte:
– Ugye nem raboltak el téged?!
– Ugyan már! Ennyire még én sem vagyok rossz! – az előbb említett férfi tettetett sértődöttséggel csattant fel, majd lehuppant a kanapéra, a szőke hölgy mellé, aki eddig nemtörődöm arccal figyelte az eseményeket.

​- Megmentették az életemet. Már éppen hurcoltak volna el az őrök, ha ők nem lettek volna, már az intézetben lennék.
– Valóban? – Ent egy elismerő pillantást vetett Cyb-ra, aki kezét széttárva ültében meghajolt, mintha csak azt akarná mondani, hogy ‘Én megmondtam!’.
– Akárhogyis, biztosan kimerült lehetsz. Aludhatsz az egyik szobában, és majd holnap beszélünk még – egészen addig a pontig nem éreztem magam fáradtnak, amíg nem mondta. Hirtelen irtó nagy kihívásnak tűnt nyitva tartani a szememet.

​Egy fehérhajú, fehér bőrű nő sétált oda hozzám. Nem is csodálom, hogy olyan emberek között él, akiket a mai társadalom szörnyeknek nevez. A nő intett egyet, hogy kövessem, majd kilépett a sötét folyosóra.
– Mi ez a hely egyébként? – kérdeztem, mikor egy lépcsőhöz érkeztünk.
– Nem tudom pontosan. Talán egy elmegyógyintézet lehetett valamikor nagyon régen. Tökéletes hely olyan különcöknek, mint mi – válaszolta, majd a lépcső tetején egy hosszú folyosóra érkeztünk, ahonnan számos ajtó nyílt.
– Lehet kicsit hideg lesz a szobádban. Elvégre, egy sivatag kellős közepén vagyunk.

​- Nem féltek attól, hogy ezen a helyen az androidok megtalálnak?
– Talán jobb, hogyha ezt holnap beszéljük meg – mondta a nő, majd az egyik ajtó előtt megállt és felém fordult. – A nevem Kam, ha bármire szükséged van, csak szólj – meleg mosolya volt. Talán ezek az emberek mégsem olyan szörnyűek, mint azt eddig tapasztaltam. Bólintottam egyet, majd megkönnyebbülten léptem be a szobába. tézetet.

​Kicsi volt és üres. Csak egy apró ablakon ragyogott be a hold fénye, ami kísértetiesen világította meg a sarokban álló lámpát. Még egy ágy sem volt, csak egy vékony matrac volt leterítve a fal mellé. Rögtön lefeküdtem, majd az odakészített vékony pokróccal próbáltam minél jobban betakarózni. Kamnak igaza volt, pokoli hideg volt a szobában.
Miután kényelembe helyezkedtem rögtön elnyomott az álom. Hónapok óta nem aludtam ilyen jól.

***

​Amilyen hideg volt az éjjel, olyan meleg volt, mikor felébredtem. A meleg pulcsi, amit az éjszaka közepén vettem fel, szinte leolvadt rólam, és az áporodott levegő arra ösztönzött, hogy mielőbb kinyissam az ablakot, ami rossz döntésnek bizonyult, ugyanis sokkal forróbb levegő áramlott be, mint ki.

​Úgy döntöttem, hogy inkább csatlakozok a többiekhez, és lesétáltam a földszintre, és ahhoz a társalgóhoz igyekeztem, ahol tegnap voltunk. Szerencsére mindenki ott volt, úgy érzem ez a hely az épület szíve.
– Jó reggelt! – csiripelte Cyb, és egy szendvicset nyomott a kezembe, majd minden további szó nélkül egy égett szalonnát dobott egy lelkesen ugrálgató kutyához.
– Sajnos most csak ennyivel tudunk szolgálni, ugyanis Late, a konyhatündérünk házon kívül van.

​A következő pillanatban egy feketébe öltözött férfi lépett a szobába, akinek a tekintete rögtön a kutyára tévedt, majd azután rögtön Cyb-ra, mire hitetlenül megrázta a fejét, de nem szólt semmit. A következő pillanatban pedig Ent szólalt meg:
– Szóval, most, hogy mindenki itt van, először is szeretném köszönteni társaságunk új tagját – ekkor felém intett – aki tegnap éjszaka érkezett meg hozzánk. Hogyan is szólíthatunk téged?

​- Ezt hogy érted?
– Mi nálunk senki sem használja az eredeti nevét, mindenki mindenkit a becenevén szólít, ami sokkal inkább illik hozzánk, mint az eredeti. Néhányunknál pedig az igazi nevünk olyan sötét múltat hordoz magával, amiről szívesen elfeledkeznénk. Megérted ugye?
Hát persze hogy megértem. Lenne egy név, amit egy olyan ember adott nekem, akit rettentően tisztelek, és sok mindent köszönhetek neki. Persze ahogy ő szólított, ‘Hollóleány’ annyira nem hangzik túl jól.

​- Raven. Szólítsatok így.
– Rendben. Van egy másik dolog, amiről mindenképpen beszélnünk kell. A tegnap esti, Kammel folytatott beszélgetésem után arra a döntésre jutottam, hogy mindenképpen kell cselekednünk. A reggel megszerzett információk szerint Dent és Late-t Lewkenor főhadiszállásán tartják fogva.

​- Mégis mi közötök van Lewkenorhoz? – kérdeztem meghökkenve, mire mindenki felém fordult.
– Nézz körül, szerinted hol vagyunk? – a szőke nő a szemét forgatva kérdezte, miközben a hajával játszadozott.
– Tegnap este is kérdezted, nem? – Kam vette át a szót. – Kérdezted, hogy nem félünk-e az android támadásoktól. A válasz erre igen egyszerű: de igen. Éppen ezért akarunk tenni valamit az ügy érdekében. Mi nem élünk a nagyvárosokban, amiket elektromos térrel vettek körbe. Mi itt vagyunk a sivatag közepén, teljesen védtelenül.
– Tarthatsz minket önzőnek – ekkor Ent vette át a szót –, mi meg akarunk szabadulni a robotoktól, de nem azért, hogy megmentsük az emberiséget. Mi csak szimplán békében akarunk élni.

​- Szomorú, de sajnos meg tudom érteni – válaszoltam.
– Szóval, ahogy mondtam, mindenképpen tennünk kell valamit, hogy kiszabadítsuk őket.
– Ebben akár még tudnék is segíteni – szóltam közbe megint, mire mindenki kérdőn felém fordult – úgy értem, Lewkenor a mi időnk legnagyobb zsenije és feltalálója. A főhadiszállása biztosan tele van rakva mindenféle biztonsági rendszerrel. Mivel valószínűleg én vagyok a világ legjobb hackere, talán segíthetek.

​- Remek! – csapta össze a kezét Ent. – Akkor ezt meg is beszéltük! Akkor te és Pitch elmentek. Jobb lesz, ha minél előbb indultok! – mondta, majd meg sem várta a válaszomat, feloszlatta a megbeszélést. Talán örült, hogy valaki jelentkezett a feladatra.

***

​Szóval így kerültem ebbe a helyzetbe. Két olyan embernek az életét vállalkoztam megmenteni, akikkel még sohasem találkoztam, ráadásul egy olyan férfivel karöltve vágtam neki ennek a küldetésnek, akit csak tegnap reggel ismertem meg. Amint felkelt a nap, útnak indultunk, magunk mögött hagyva az ideiglenesen használt menedékünket.

​A mai nap sokkal könnyebben haladtunk, mint tegnap. Körülbelül egy órát sétálhattunk, mikor egy hatalmas épület tűnt fel a horizonton. Egyenesen arrafelé mentünk, ezért valószínűleg az lehet Lewkenor bázisa.
– Na, használd azt az ügyes kis tudományodat, és keress nekünk egy hátsó ajtót! – mondta Pitch, mikor már elég közel voltunk. Olyan hirtelen szólalt meg, hogy ijedtemben kicsit megugrottam, de némán követtem az utasításait.

​Az épület elektronikai rendszerére meglepően egyszerű volt csatlakozni, arra számítottam, hogy sokkal nehezebb lesz. Elvégre mégiscsak arról az őrült tudósról beszélünk, aki romba döntötte a világot.
Hamar találtam egy bejáratot, amit nem őriztek. Elmondtam Pitchnek, mire ő elindult.
– Lucie, te itt maradsz! – mondta a kutyának, aki nyüszítve nézett a gazdájára, de szót fogadott.

​Néma csöndben léptünk be az épületbe. Nem érzékeltem sehol sem kamerát, de olyan érzésem volt, mintha minden egyes lépésemet figyelné valaki. Rövid időn belül már a bázis alaprajza is ott lebegett a szemem előtt, aminek köszönhetően könnyen eljutottunk a börtönblokkig.

​Valami mégsem stimmel. Egészen eddig eljutottunk, de semmi problémába nem ütköztünk. Minden túl egyszerű. Pitchre néztem, akinek a tekintete szintén azt sugallta, hogy ezt ő sem tartja normálisnak, azonban egy szóval sem kifogásolta a helyzetet. Ahhoz az egyetlen cellához siettünk, ami fölött a foglalt felirat volt látható, majd mindenféle nehézség nélkül kinyitottam.

​Két ember volt a cellában. Egy fiatal srác feküdt az egyik ágyon, aki valószínűleg nem volt eszméleténél, és egy nő, aki mellette ült. Amint meglátta Pitcht megkönnyebbülten felsóhajtott, és mosolyogva ölelte át.
– Azt hittem már sose jön senki – mondta, majd Pitch a srác felé fordult.
– Hogy van Den?

​- Kiutat próbált keresni, de azóta sem jött vissza.
– Hihetetlen ez az ember. Mindig a legrosszabb pillanatban képes kiütni magát – dünnyögte magának Pitch, majd a fejét rázva a sráchoz lépett, és a vállára vette. – Induljunk, amíg még tudunk! – mondta, és elindult arra felé, amerről jöttünk.

​A kijutás sem okozott semmi problémát. Az érzés hogy valaki figyel, nem szűnt meg egészen addig, amíg ki nem értünk az épületből. Valami nagyon nem volt rendben odabent. Még csak őrökkel sem találkoztunk, és senkinek sem tűnt fel, hogy két foglyot megszöktettünk. Mintha szándékosan ezt akarták volna.

***

​A hazafelé tartó út sem volt valami izgalmas. Útközben néha belefutottunk egy-két androidba, de a képességemnek köszönhetően sikerült kikerülni őket. Late és én sikeresen bemutatkoztunk egymásnak. Habár kicsit lassabban tudtunk haladni amiatt, mert Pitchnek Dent is cipelnie kellett, de még így is hamar hazaértünk.

​Amíg a többiek bevitték Dent a házba, én kint maradtam az udvaron, s leültem az egyik padra. Az elmúlt napok rettentően fárasztóak voltak, és már alig bírtam a lábamon állni, de boldog voltam, hogy sikerrel jártunk. Becsuktam a szemem, és az elmúlt nap eseményein gondolkoztam. Alig ismerem ezeket az embereket, mégis mindenki olyan kedves volt velem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen egyáltalán létezik. El is tudnám képzelni, hogy velük élem le az életemet, ha ez lehetséges volna…

​Éreztem, hogy valaki leült mellém, mire én kinyitottam a szememet. Pitch volt az.
– Nem kell aggódnod Den miatt – mondta –, máskor is előfordult már ez. Majd csak visszatér közénk.
– Ti ketten jó barátok vagytok?
– Abban biztos vagyok, hogy ő annak tart engem. Én viszont senkit nem engedek közel magamhoz.
– Kivéve Lucie-t – mondtam, miközben megvakartam a kutyus fülét.
– Lucie többet ér, mint néhány ember ezen a világon.

​Ezután egyikünk sem mondott semmit. Nem volt kínos a csend, csupán mindketten élveztük, ahogy a hűvös, esti szél felfrissít minket a nappali forróság után, és néma csöndben néztük, ahogy a nap lebukik a hatalmas homokdombok mögé.

​Dent már ismertem korábbról, bár valószínűleg neki fogalma sincs, én ki vagyok. Sosem találkoztunk személyesen, de rengetegszer láttam őt, miközben a megfigyelő kamerákon keresztül nézelődtem. Habár a kamerákon nem volt mikrofon, ezért hallani nem hallottam, de szemtanúja voltam, hogy az első napján hogyan találkozik Pitchcsel és a többiekkel.

​Den 15 éves korában került a Teknős karmai közé. Azelőtt a nagynénjénél élt, aki nem igazán örült annak, hogy eggyel több szájat kell etetnie. A szülei meghaltak egy tűzesetben, mikor még kicsi volt. Azóta vannak neki is égési sérülései. Mikor a nagynénje megtudta, hogy különleges képességekkel rendelkezik, gondolkodás nélkül felajánlotta őt tudományos célokra, és rettentően boldog volt, mikor elvitték őt tőle. – Legalábbis ezeket tudtam meg a papírjaiból.
Ijesztő lennék? Talán. De ha annyi időt kellene eltöltened egy gépbe zárva, te is kíváncsi lennél minden apró kis információra.

***

​- Hello, bocsi, leülhetek ide? – kérdezte Den, egy fekete hajú sráctól, akinek a haja teljesen eltakarta az arcát. Nem válaszolt, ezért ezen felbátorodva le is huppant az asztalnál lévő egyik székre.
– Ez az első napom, és mivel ahogy látom, ugyanabba a szektorba tartozunk, gondoltam beszélgethetnénk – a fekete hajú srác még mindig nem válaszolt, sőt, még a fejét is elfordította.
– Nem beszélsz sokat, ahogy látom. Engem nem zavar! – mondta Den, majd szélesen rámosolygott a vele szemben ülőre.
– Túl lelkes vagy – válaszolt végül a néma ember, majd hátradőlt a székében.

​- Héééé! Látszik, hogy új vagy! Ne is foglalkozz vele, ő sohasem beszél – egy idegen, barna hajú fiú gördült oda Den mellé, majd finoman elráncigálta az asztaltól, és a saroknál foglaltak helyet.
– Ha minden egyes alkalommal elengednének az intézetből, ha az az ember megszólal! Látod, még most is itt vagyok – magyarázta, miközben leültek.

​- De nekem éppen most mondott valamit – értetlenkedett Den.
– Nem hiszem el! – csattant föl az idegen. – Mit mondott?!
– Azt mondta, túl lelkes vagyok. Nem értem, mire akart ezzel célozni.
– Aha! Szóval ő is olyan pesszimista, mint mindenki ebben az egész intézményben – komorodott el egy pillanatra, de a jókedve hamar visszatért. – Mindegy! A nevem Samuel, de a barátaim mindig csak Cybnak hívtak.

​- Te ismered a többieket? – kérdezte Den.
– Hát nem mindenkit. Azonban sok érdekes információ van a zsebemben. Például… látod azt a szőke nőt, ott, a terem túloldalán? – kérdezte, mire Den bólintott. – Régebb óta van itt, mint én, de úgy hallottam, hogy az első napján majdnem kinyírt egy szegény srácot, mert az véletlenül lefröcskölte vízzel.

​- Komolyan mondod? – hitetlenkedett az újonc.
– És ott ül az asztalánál az a vörös hajú férfi is. Ő önként jelentkezett ide, de miután megtudta, mi is ez a hely igazából, rengetegszer próbált megszökni, néhányszor majdnem sikerült is neki. Ezért a vezetőség kirendelt mellé egy saját, külön bejáratú őrt, aki a nap huszonnégy órájában figyeli. Habár azután is megpróbált egyszer kiszabadulni, az már kevésbé volt sikeres próbálkozás. Samuel, de a barátaim mindig csak Cybnak hívtak.

​- Ott van még például az a nő, aki fekszik az asztalon. Nem tudom, mi a különleges képessége, és azt sem, hogy mit csinált, de még egyszer nem láttam nyugtatók és kábító szerek hatása nélkül. Hogy őszinte legyek: nem is igazán akarom megtudni, milyen is, amikor józan. Ijesztő lehet.

​- És semmiképpen sem lehet megfeledkezni Miss Ramsbottomról sem, aki a szomszéd asztalnál ül kék ruhában. Látod azt a dühös tekintetet? Egészen négy hónappal ezelőttig tudósként dolgozott itt, de sajnálatos módon történt egy kis laborbaleset, és rajtakapták, mikor az egyik munkatársát próbálta meggyógyítani. A nő megmentette egy ember életét, és mivel hálálják meg? Egy kényelmes cellával a kék szektorban.

​- Jómagam pedig, egy egyszerű, huszonegy éves srác vagyok, aki hangokat hallott, és a pszichológusa ide küldte.
Den kíváncsian hallgatta végig a másik mondandóját, majd döbbenten kérdezte:
– Honnan tudod ezeket?
– Nos, ha itt van az ember egy ideje, hall dolgokat. Pláne, ha olyan képessége van, mint nekem. Szuper jól érzékelem a körülöttem lévő dolgokat, persze sokan haszontalannak tartanák ezt a képességet, de valójában nagyon jól jön, ha szaftos dolgokat akarsz megtudni.

​- Biztos így van.
– És veled mi a helyzet? Hogy kerültél a Pokolba?
– Hát az én történetem a többiekéhez képest semmi. Egyszerűen csak rossz emberekkel éltem.
– Hát nem akarok hazudni. Ez a hely sem lesz jobb. De én mindig azt mondom: Mi értelme van szomorkodni? Lehet, én vagyok az egyetlen optimista az egész intézetben, de én megpróbálom mindenben a legjobbat látni.
Den csak mosolyogva hallgatta, ahogy az új barátja mindenféléről beszél, miközben reménykedett, hogy minden rendben lesz. Ekkor még nem tudta, hogy az előbb megismert emberek néhány év múlva az új családját fogják alkotni.

***

​Máskor is láttam őt. Utólag visszagondolva nagyon is sokszor, bár akkor nem tűnt fel igazán. Legtöbbször Cybbal láttam beszélgetni, de amikor nem együtt volt ebédszünetük, akkor a lelkes ember mindig a fekete hajú, sose beszélő srácot boldogította. Egyszer sem láttam, hogy válaszolt volna neki, de Den továbbra is szüntelenül magyarázott, és egy csöppet sem zavartatta magát.

​Néhány hónapig ment ez, amíg olyasvalami történt, amire sem a többiek, sem a dolgozók, sem az őrök nem számítottak:
– Miért beszélsz mindig ennyit?! – csattant fel idegesen Pitch, mire mindenki a teremben feléjük fordult, és döbbenten hallgatta a jelenetet.
– Mert te sose szoktál, így gondoltam kiegyenlítődik a dolog – hebegte zavarodottan Den, aki szintén nem számított erre a hirtelen reakcióra.

​Pitch a kijárat felé sétált, majd út közben mondta:
– Kedves Sunyi srác! Fogadok, nem bírsz ki egy hetet anélkül, hogy kinyitnád a szádat – ezután kisétált a teremből, egyáltalán nem törődve azzal, hogy minden szempár őt követi.
– Sunyi… srác? – motyogott Den magában, mire egy idegen bekiabálta:
– Én látom! Nézzétek a szemeit! – így lett Den Sunyi srácként híres az intézet falain belül, akivel még a Néma ember is beszél.

***

​Den a Pitchcsel tett fogadását többszörösen is túlteljesítette. Az ő különleges képessége az, hogy a lelke képes kilépni a testéből, és így szabadon tud járni a világban. A történtek utáni, másnap délelőtti kísérlet rosszul sült el. Annak eredményeképpen, a lelke heteken keresztül képtelen volt visszajutni a testébe. Ezalatt az idő alatt egyszer sem szólalt meg.

​Nem tudhatom biztosra, hogy ez alatt a néhány hét alatt mit is csinált, de ha tippelnem kéne, akkor néhány kétségbeesett visszajutási próbálkozás után, élvezte, hogy végre szabad lehet egy kicsit. Talán ugyanazzal foglalatoskodott, mint én. Szabadon járt-kelt az intézet falai között, megfigyelte az embereket, kihallgatta a beszélgetéseiket. Talán még engem is megtalált.

​A kómájának – vagy mókájának – nem természetes úton lett vége. A főorvos megunta a várakozást, és egy hatalmas elektrosokk segítségével hozta őt vissza, ami után még napokig gyengélkedett. Mikor újra a többiek közelébe engedték őt, ugyanolyan lelkesen támadta le Pitchet mint régen, mire a fekete hajú srác csak egy sóhajtás kíséretében a szemét forgatta: A nyugalmas heteknek vége.

***

​Aznap nem voltak sokan az ebédlőben, ezért rajtuk kívül csak három őr tartózkodott a teremben. Először csak egy nagy csattanásra lettek figyelmesek, ezért az egyikük elment megnézni, mi történhetett, de miután percekig nem tért vissza, a másik kettő a keresésére indult.

​Pár másodperccel később pedig a vörös hajú férfi rontott be az ajtón:
– Káosz van odakint! Ha ügyesek vagyunk, el tudnánk szökni!
– Káosz? Milyen káosz? – kérdezte Cyb.
– Nem tudom, az androidok meghülyültek, és mindenféle fura dolgot csinálnak. De ez egy vissza nem térő alkalom! Most biztos, hogy sikerül megszöknünk!
– Már elnézést, de nem is ismerjük egymást – mondta a szőke nő, akit az első napja óta mindenki nagy ívben elkerül.
– Az most nem számít! Na? Ki akarja elhagyni ezt a szeméttelepet?

​- Komolyan azt gondolod, hogy sikerülhet? – kérdezte Den, mire a férfi mosolyogva bólintott. – Akkor én benne vagyok – mondta, mire Cyb hitetlenkedve felé fordult.
– Te ezt most komolyan gondolod? Sosem fog sikerülni!
– Azt hittem, te vagy a nagy optimista ezen a helyen. – Den látszólag meggyőzte a barátját, mire ő csak ennyit mondott:
– Ha életünk végéig magánzárkába tesznek emiatt, az a ti hibátok lesz.

​- És ti? – fordult a férfi a maradék emberhez.
– Ha kijutok innen, végre bosszút állhatok ezen az átkozott helyen – mondta Miss Ramsbottom, az ex-tudós.
Pitch szokásához híven nem mondott semmit, csak csendben felállt, ezzel jelezve elhivatottságát.
– És te? – fordult a férfi a szőke nő felé.

​- Ohó! Ki mondta, hogy én egyáltalán el akarok innen menni? Nekem jó itt. Itt legalább megkapok mindent, amire szükségem van.
– Szóval nem jössz?
– Nem.
– Te tudod – mondta a férfi, majd már éppen indult is el volna a kis csapatával, mikor a nő utánuk kiáltott:

​- De ha jobban belegondolok… van keddenként az a csávó, akitől mindig kiráz a hideg. A nem jó értelemben. Na, vele nem biztos, hogy újra szeretnék találkozni – amint befejezte felpattant a helyéről, és a kijárat felé baktatott.
Már éppen indultak is volna el, mikor a fekete hajú nő, akiről eddig mindenki azt hitte, bedrogozva alszik, érthetetlenül motyogni kezdett. Nehezen, de a többieknek sikerült kivenniük mit is akart mondani:

​- Senki nem megy sehova – még mindig érthetetlen volt a beszéde, de felállt az asztalától, mire egy kicsit meg is tántorodott, de magabiztosan indult meg a kis csoport felé.
– Egész életemben nem akartam mást tenni, mint szabadon élni ezen a világon, erre mit tesznek? Bezárnak egy lepukkant cellában, valahol az alsó szinteken, és nyugtatóval tömnek tele. Ne is álmodjatok arról, hogy itt hagytok. Én leszek az első, aki elhagyja ezt az átkozott épületet.

​A többiek értetlenül néztek egymásra, de valamiért egyikük sem mert ellenkezni.
– Ismered őt? – kérdezte a vörös hajú férfi a volt tudóstól, mire ő a fejét rázva válaszolt:
– Nem az ő szektorában dolgoztam, fogalmam sincs, miről beszél.
– Mindegy, nem számít. A lényeg, hogy sietnünk kell – mondta a férfi, majd mindenki egyöntetűen bólintott és elindultak.

​Kijutni az épületből annyira nem is volt nehéz, mint ahogy azt gondolták. Az őrök teljesen el voltak azzal foglalva, hogy az androidokat hatástalanítsák, ezért egy kicsit óvatosabban közlekedve nem is volt feltűnő, hogy néhányan elszöknek. Az igazi probléma csak odakint kezdődött, hiszen nem csak az intézeten belül történt az, ami.

​Az egyik, intézet előtt parkoló kocsival menekültek el, majd a közeli nagyváros felé vették az irányt, azonban ott sem leltek nyugalomra. Ott is hatalmas káosz volt, ráadásul az intézet ruháiban hamar kiszúrták volna, mit is műveltek, ezért onnan hamar elmentek.

​Már a nap is lenyugvóban volt, mikor úgy döntöttek, hogy egy ideiglenes menedéket keresnek. A sivatag közepén autókáztak, ezért nem volt túl nagy a választék, az első, össze nem dőlésben álló épületnél meg is álltak. Azóta sem költöztek át máshova.

***

​- Áruld el szépen, miért is kutakodunk ezekben a romokban? – kérdezte Den, miközben nem is várt választ a fekete hajú férfitól. Még csak pár hete szabadultak az intézetből, de ő már olyan otthonosan mozgott az elhagyatott környezetben, mintha itt élte volna az eddigi életét.
– Felőlem éhen is halhatsz – válaszolta flegmán Pitch, majd folytatta a keresgélést.

​- És úgy gondolod, az ötven éve elhagyatott gyártelep alkalmas eme szükségletünk kielégítésére?
– Konzervek – a válasz mintha ki akarta volna röhögni Dent, amiért nem gondolt erre.
– Hát jó. Akkor mondd meg kérlek szépen, merre menjek el keresgélni?

​Pitch nem válaszolt, csak a terem túloldalára szegezte meredten a tekintetét.
– Hallod ezt?
– Nem. Mit?
– Ne mozogj – mondta Pitch, majd szép lassan az általa hallott hang forrását közelítette meg. A fal melletti egyik kartondobozban egy pár hetes kiskutya nyüszített, hogy ezzel is felkeltse magára a figyelmet.

​- Egy kutya – mondta halkan Pitch, éppen csak olyan hangosan, hogy Den is meghallhassa.
– Hogy kerülhetett ide? – lépett közelebb, majd ő is a doboz felé hajolt.
– Nem tudom – mondta Pitch, majd óvatosan a kisállat felé nyúlt, aki ficánkolva helyezte kényelembe magát a férfi kajai között.

​- Ugye nem gondolsz arra, hogy magaddal viszed? – kérdezte Den, majd egyenesen a másik szemébe nézett, aki viszont gyorsan elkapta a tekintetét, de néma maradt.
– Te is mondtad, még nekünk sincs elég étel, nemhogy még egy kutyát is befogadjunk! – Den már szinte kezdett kétségbeesni, de Pitch egy pillanatra sem hallgatott rá, sőt, minden szó nélkül hazaindult.
– Pitch! – kiáltott még egyet, de teljesen haszontalan volt. a ti hibátok lesz.

***

​Néhány órával később mindketten az elhagyatott elmegyógyintézet előtti hideg kőlépcsőn ücsörögtek. Az esti, hűvös szellő kellemes volt a nap közbeni irdatlan hőség után. Pitch ölében szuszogva aludt a frissen megfürdetett kiskutya, aki köré a férfi védelmezően fonta össze a karjait.

​- Hihetetlen vagy – mondta Den, miközben egy pohár vizet kortyolgatott. Nem is igazán haragudott a férfira.
Pár másodperc után Pitch szólalt meg:
– Kérdezhetek valamit? – Den kérdően nézett a mellette ülőre:
– Mondjad!
– Mi… barátok vagyunk, ugye? – a srác elkerekedett szemekkel nézett, majd hitetlenkedve csattant fel:

​- Hogy a viharba ne lennénk azok, he? – pattant fel mérgesen, de nem kapott választ. Azonban nem volt nehéz észrevenni a mosolyt Pitch arcán, miközben a kutyát kezdte el simogatni.
– Lucie-nek fogom hívni – mondta Pitch pár percnyi néma csend után, mire Den csak halkan felnevetett.

Nem sokkal azután, hogy elhagytam Griffard lakását, láttam, hogy éppen megérkezik. Félig örültem is neki, hogy nem kellett vele szemtől szemben beszélnem, viszont a másik részemet marta a bűntudat, hogy azok után, amit tett, egy szó nélkül lelépek.

Amíg vele éltem sem ültem tétlenül, és pontosan ilyen alkalmakhoz kidolgoztam néhány menekülési útvonalat, amin keresztül szinte észrevétlenül elhagyhatom a várost. Próbáltam minél kisebb feltűnést kelteni, ahogy közlekedek, és a legkihaltabb utcákon keresztül értem el a város alatt húzódó csatornarendszer bejáratát.

Ez egyenesen a város falain kívülre visz, ahonnan könnyen felszállhatok egy utasszállító járműre. Néma csöndben léptem be. A bűz szinte elviselhetetlen volt, bár ezzel nem sokat törődve haladtam tovább. Néhány sarok után viszont rá kellett döbbennem, hogy az interneten fellelt tervrajzok kicsit sem hasonlítottak a valósághoz. Valószínűleg átépítették azóta.

Kicsit elbizonytalanodva folytattam utamat a kijárat felé, és reménykedtem benne, hogy jó irányba megyek. A tervezett útvonaltól eltérően csak a második leágazásnál fordultam balra az első helyett. A megérzésemre hallgattam a józan eszem helyett. Sajnos ez egy rossz döntés volt, mert a folyosó egy zsákutcában végződött.

– Nem gondolja, hogy ez a hely az első randihoz kissé… alkalmatlan? – Phileas hangja váratlanul, és ijesztően hatott az eddigi csendben. – Örülök, hogy végre találkozhatunk, Miss Missing. A nevem Phileas Dan Cogsmith. – Először nem értettem, miért mutatkozik be megint, majd rájöttem: ezen az idővonalon még nem találkoztunk. De attól eltérve, most egyedül volt. Ez furcsának tűnt.

​- Mit akar tőlem? – kérdeztem, mintha nem tudnám, pedig igazából arra voltam kíváncsi, hogy miért nem vagyok még körülállva a T.E.K.I. embereivel.
– Tudja, a pletykákkal ellentétben egyáltalán nem vagyok híve az erőszaknak. Szimplán meg szeretném győzni, hogy miért is lenne mindenkinek jobb az, ha most szépen visszajönne velem az intézetbe.

​Ezzel megfogott. Habár minden egyes porcikám és a józan eszem is azt súgta, ne hallgassam meg, mit is akar mondani, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett. Mégis mit mondhat nekem, amivel meg tud győzni, hogy visszamenjek arra a borzalmas helyre?
– Figyelek.

​- Mi ketten nem is különbözünk annyira, mint amennyire hinné, kedvesem. Néhány évvel ezelőtt még én is hasonló életmódot folytattam, mint ön. Az alvilág egyik legismertebb bűnözője voltam. Majd egy nap, elkapott a rendőrség, és az ország egyik legszigorúbban őrzött börtönébe dugtak.

​- Két hosszú évig sínylődtem abban a mocskos cellában, míg egy szép napon, Dr. Mugridge, a T.E.K.I. igazgatója, személyesen engem látogatott meg. Egy munkát ajánlott nekem, miszerint embereket kellett felkeresnem, és elvinnem neki. Tudja, különleges képességekkel rendelkező embereket, mint amilyen ön is. Persze először nem akartam elvállalni a munkát.

​- De a gondolat, hogy elhagyhatom azt a helyet, nem hagyott nyugodni. Biztos vagyok benne, hogyha mást nem is, ezt biztosan megérti. Elvállaltam a munkát, és most itt vagyunk. Ön és Én. Nem akartam untatni életem tragikus történetével, csupán erre akartam kilyukadni: A túléléshez sok mindent fel kell áldozni, és biztos vagyok benne, hogy ön mindent megtesz a szabadsága érdekében, de az is bizonyos, hogy lesznek olyan dolgok, amiket képtelen lesz megtenni. Még ha ezt most nem is látja be, higgye el: nem sokára önként fog visszatérni hozzánk.

​A szavai egyáltalán nem hatottak meg, és elindultam a másik irányba.
– Sok sikert a szabadságához! – kiáltott utánam Phileas mosolyogva. Ez a fazon tényleg furcsa, és az, hogy szabadon elengedett, semmi jót nem sejtet. A rossz érzésemmel nem törődve folytattam az utamat, és rövid bolyongás után meg is leltem a kijáratot.

​Nagyot szippantottam a friss levegőből, ami igazán kellemes volt a túlzsúfolt város, és az az alatt húzódó csatorna után. A boldogságom viszont hamar alábbhagyott, mikor észrevettem, hogy egy csapat páncélos ember várt a kijáratnál. Villámgyorsan hátrapördültem, és futásnak eredtem.

​Csak reménykedni tudtam abban, hogy ők sem tudják, merre mennek, de sajnos nem így volt. Magabiztosan követtek engem, sőt, még rövidítő útvonalakat is ismertek, ezért hamar felzárkóztak. Csak ekkor hasított belém a felismerés: a csatornahálózat tervrajzait biztosan Phileas másította meg, mert számított rá, hogy erre akarok menekülni.

​Pár percnyi hajsza után már végképp elhagyott a remény. Elölről és hátulról is körbekerítettek, és sehová sem tudtam menekülni. El kellett fogadnom a tényt, hogy itt a vége. A következő pillanatban egy erős lökést éreztem, majd… a forró homokon értem földet.

​Hihetetlen gyorsasággal pattantam fel a földről, majd idegesen néztem körbe. A sivatag kellős közepén találtam magamat, és egy harminc év körüli férfi kérdőn engem méregetett.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, de inkább szegeztem a kérdést magamnak, mint az idegen férfinak.

​- Bármennyire is sajnálom az imént történteket, most muszáj mennem – mondta, majd futásnak eredt.
– Várjon! – kiáltottam utána, majd én is futni kezdtem.
Nem sokkal később ráeszméltem, hogy két férfi pisztollyal a kezében üldözött minket, és nem restellték használni is azt. egen férfinak.

​Tíz perccel később mindketten zihálva támasztottuk az egyik istálló falát, miután sikeresen leráztuk a két pasast. Én alig bírtam levegőt venni, de a férfinak mintha semmi baja nem lenne, szigorúan engem vizsgált. (Úgy hiszem, hogy az éveken át tartó fekvés nem tett túl jót az állóképességemnek.)

​- Elárulná kedves hölgyem, miért is van most itt? – őszintén szólva: én sem tudom ezt megmondani. Valamiért az tűnt a leglogikusabbnak, hogy követem ezt az embert, mintha ő választ adhatna a kérdéseimre. Bár… néhányat csak meg tud válaszolni.
– Hol vagyunk? – ez a kérdés váratlanul érhette, mivel megszeppenten csak pislogott rám.

​- Hogy érti, hol vagyunk? Hogy nem tudja valaki, hogy hol van? – kérdezte, de látva határozott tekintetemet, inkább válaszolt: – A Csontsivatag peremén vagyunk. Egészen pontosan Fantomvárosban.
Ez a hely nincs olyan messze, mint az előbb voltam, de sosem hallottam még erről a városról. Majd a felismerés mintha arcon csapott volna: az épületek és az emberek ruhái is teljesen mások voltak. Csak egy dolog lehetett erre a magyarázat, és ha ez igaz, nem tudom, hogy örüljek, vagy pánikba essek.

​Félve kérdeztem meg a mellettem álló férfit:
– Tudom, hogy ez most rettentően hülyén fog hangzani, de mennyi az idő?
–  Amint ön is láthatja – kezdte, majd kivezetett az istállóból, és a magas toronyórára mutatott a tér közepén –, háromnegyed kettő múlt nyolc perccel.
– Úgy értem melyik évben járunk?
– Mi?
– Mondtam, hogy hülyén fog hangzani.

​- 2972. Május 2-a – a szavait szinte alig hallottam meg. Szóval ötszáz évet utaztam vissza az időben. Sokszor elgondolkodtam a képességem határain, de erre sosem számítottam. A legmesszibb időutazást is csak pár hónapra saccoltam, de még azt is elég nehezen képzeltem el.
– Értem – nyögtem ki végül, majd leültem a legközelebbi szénaboglyára.

​- Jól van? – kérdezte aggódóan a férfi, majd leguggolt hozzám.
– Azt hiszem, szükségem van egy italra. Valami erősre.
– Ebben tudok segíteni – kacsintott a férfi, majd kézen ragadott.

***

​- Ön nem idevalósi, ugye?
– Honnan találta ki? – kérdeztem erősen szarkasztikusan.
– Ebben a városban mindenki tudja, hogy én, Sasszemű Ramsay, a világ egyik legtehetségesebb és legjobb tolvaja és bűnözője vagyok. De tényleg! Ki van plakátozva az arcom az egész városban. Ha itt élne, kizárt, hogy nem ismert volna fel.
– Értem – habár normális körülmények között ez lehet egy picit zavart volna, de jelenleg túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy ezen is idegeskedjek.

​- Szóval, akik az előbb üldöztek minket, azok a rendőrség voltak?
– Először is: csak engem üldöztek, ön pedig volt olyan eszetlen, már megbocsásson, hogy követett engem; másodszor is: még nem válaszolt a kérdésemre.
– Azaz?
– Miért jött utánam?

​- Össze voltam zavarodva. Most is össze vagyok zavarodva. Csak szeretnék leülni, nyugodtan lenni pár percre, hogy összeszedhessem magamat, és akkor válaszolok az összes kérdésére – ingerült voltam, és talán nem is ebben a hangnemben kellett volna beszélnem. Habár ő egy bűnöző, biztosan hozzászokott már, nem?
– Igenis, hölgyem! – vágta rá, majd meggyorsította a lépéseit, és az egyik kocsma felé húzott.

***

​A kocsma belül piszkos volt, sötét, és a cigarettafüst olyan sűrű volt, hogy késsel lehetett volna vágni. Már nem mintha a városban, az autók által kibocsátott gázok sokkal jobbak lettek volna…
Egy sarokban lévő asztalnál foglaltunk helyet.

​Amint leültünk, egy pincérnő jött oda hozzánk, ez még nem is volt furcsa, de a bőre sötétlila volt, amin apró világító pontok voltak, és teljesen úgy nézett ki, mintha az éjszakai égboltot láttam volna. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, hogy ne tűnjön úgy, mintha bámulnám, de a szemem sarkából végig figyeltem ezt a misztikus lényt.

​Még sosem láttam senki ehhez hasonlót. Efféle természetfeletti teremtményt csak ősrégi enciklopédiákban láttam, vagy festményeken. A mi időnkben szinte már teljesen kihaltak, hála a modern technológiának. Bár belegondolni is borzasztó, mi történne, ha a Természetfeletti Erők Kutató Intézete rátenné valamelyikükre a kezét.

​- Nem kéne Rosytól ennyire félned – súgta Ramsay –, nagyon rendes lányka, még ha elsőre kicsit durvának is tűnik. – Némán bólintottam, mert semmi kedvem nem volt elmagyarázni azt, hogy nem a lány viselkedésétől, hanem a kinézetétől vagyok úgy megszeppenve.

​A férfi még egy darabig engem nézett, majd hátradőlt a székében, és az ujjaival kezdett el játszani. Egy kicsit körbenéztem a kocsmában, és a pincérnőn kívül több nem emberi lényt is észrevettem. Az egyik közeli asztalnál ült egy férfi, akinek pikkelyes volt a bőre, a bárpultnál pedig egy nő iszogatott magányosan, és aranyló bőre szinte ellenállhatatlanul gyönyörűvé varázsolta.

​Pár perccel később visszatért Rosy, a csillagbőrű pincérlány, aki egy tálcán két poharat hozott, majd az italokat letette az asztalra.
Miután elment, óvatosan megszagoltam az előttem lévő italt, majd fintorogva elhúztam a számat.
– Mi ez?
– Erős italra vágytál, hát azt rendeltem. De ha nem akarod meginni, nyugodtan add csak nekem – mondta, mintha egy óvodással beszélgetve.

​- Ugyan már! – vágtam rá hevesen, majd egy hörpintésre legurítottam az italt. Rettenetesen égette a torkomat és a gyomromat, és nem bírtam megállni köhögés nélkül.
– Hűha! Ön aztán nem semmi! – mondta őszinte ámulattal Ramsay, majd ő is lehajtotta az ő poharát. Persze az ő arca alig rezzent az italra.

​- Most, hogy már túl vagyunk első italunkon, elmondaná, kicsoda is maga? És hogy miért viselkedik ennyire furcsán?
– Úgysem hinné el.
– Próbálja meg!
– Hát jó. Tudom, hogy elég hihetetlenül hangzik, de én a jövőből jöttem.

​- Igaza volt, tényleg nem hiszem el.
– Pedig igaz – mondtam flegmán, majd hátradőltem a székemben. A férfi arcán viszont látszott a konfliktus, hogy higgyen-e nekem vagy sem.
– Azért ez elég hihetetlen – bökte ki végül.
– Az – bólintottam.
– Ehhez kell még egy kör – mondta, majd intett Rosynak.

​- Elnézést kérek az udvariatlan kérdésért, de hány éves is ön? – kérdezte Ramsay, amint megkaptuk a második adag alkoholt.
– Tizenhét.
– Egek! Én pedig végig hölgyemnek neveztelek! Még csak a legális korban sem vagy az alkoholhoz – mondta felháborodottan, majd kivette a kezemből a poharat.
– Hé! – szóltam rá, majd nevetve visszaadta.

​- Erre nem számítottam. Viszont akkor többszörösen nem értem: egy tizenhét éves lány miért is iszogatna egy hírhedt bűnözővel egy kocsmában?
– Mondjuk úgy, hogy ahonnan én jövök, ott engem is üldöz a rendőrség.
– Nehezen hiszem. Mit csináltál? Elcsórtad anyuci sminkkészletét? – gúnyolódott. Mire én nem válaszoltam.

​Az egész estét beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem. Igazából nem nagyon emlékszem. A második pohár piától fogva semmire sem emlékszem, ami történt. Azt hiszem, nem is várhattam mást életem első ivászatától.

***

​Egy idegen helyen, egy idegen ágyban ébredtem fel. A bezsaluzott ablakon keresztül erős fény áradt be, ami rettenetesen irritálta a szememet. Megpróbáltam felülni, de rettenetes szédülés és hányinger fogott el. Szóval ilyen a másnaposság. Erőtlenül zuhantam vissza az ágyba, ami ijesztően nyikorgott alattam, majd a fejemre húztam a takarót, és próbáltam visszaaludni, hátha akkor elmúlik a rosszullét.

​- Mosolygós jó reggelt kívánok neked, édes leánykám! – Ramsay hangja csapta meg a fülemet, aki az ajtóban állt, és egyenesen engem figyelt.
– Mi történt? – motyogtam álmosan és alig érthetően.
– Kicsit többet ittál tegnap este a kelleténél, ezért hazahoztalak. Nem kell megköszönni.
– Aha – mondtam, majd a fal felé fordultam.

​- Na, gyerünk, gyerünk, ki az ágyból, mozgás! – elkezdett kiabálni és tapsikolni ez az őrült, majd lerántotta rólam a takarót, majd azzal kezdett el csapkodni.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdeztem idegesen, és egyenesen a szemébe néztem a lehető leggyilkosabb tekintetemmel. i-language:AR-SA’>- Aha – mondtam, majd a fal felé fordultam.

​- Gyerüüüüünk! – mondta, majd mikor látta, hogy semmit nem használ, felkapott az ágyról, majd velem együtt kiviharzott a szobából, egy asztalhoz ültetett és egy poharat tett le elém, amiben bizonytalan színű folyadék volt.
– Idd meg ezt! Jobban fogod érezni magad tőle.
Bizonytalanul nyúltam a pohár felé, de nem kellett túl közel hajolnom hozzá, hogy a bűze megcsapjon.

​- Ez alkohol! – csattantam fel felháborodottan, mire ő csak legyintett.
– Mondom, hogy ettől jobban fogod érezni magadat! Ez szuperpia!
– Nem kaphatnék inkább egy fejfájás-csillapítót?
– Egy mit?
– Mindegy, hagyjuk. elé, de nem kellett túl közel hajolnom hozzá, hogy a bűze megcsapjon.

​Amint felhörpintettem az italt, Ramsay egy erősen odaégett tükörtojást rakott le elém. Ezzel nem sokat törődve rögtön befaltam. Ha jobban belegondolok, utoljára akkor ettem, mikor Griffarddal a cukrászdában voltunk. Az egész tegnap történt, de mégis, mintha hetekkel ezelőtt lett volna.

​- Mit fogsz ez után csinálni? – kérdezte a férfi, miután befejeztük a reggelit.
– Nem tudom. Mivel fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék visszamenni az én időmbe, jelenleg nincs hova mennem.
– Itt maradhatsz, ha akarsz.
– És mi hasznod lenne neked ebből?
– Úriember vagyok! Olyan nehéz ezt elhinni?!

​- Még ha itt is maradnék, egyszer úgyis vissza kell majd mennem. Ahol aztán folytatódik minden úgy, ahogy eljöttem – az ötlet, mint egy villámcsapás ért engem. – De amíg itt vagyok, taníthatnál engem.
– Tanítani? Téged? Mire?

​- Nem tudom. Mondjuk, hogyan lőjek fegyverrel. Vagy, hogy hogyan kell feltörni egy zárat. Tudod, olyan dolgok, amik a jövőben megmenthetik az életemet. Ha tényleg olyan tehetséges tolvaj vagy, mint ahogy azt mondtad, ezeket biztos meg tudnád tanítani nekem.

​Hosszan elgondolkodott az ötletemen, majd végül beleegyezett:
– Jó, de csak akkor, ha mesternek fogsz hívni.
– Az ki van zárva!
– Biztos?
– Biztos.
– Hát jó.