Hollóleány – 6. A holló paradoxon

​A Ramsay-vel való tanulás nem volt különösebben megterhelő, de hogy is mondjam: nem valami jó tanár. Inkább mondanám borzalmasnak. Mindig rám szól, ha valamit rosszul csinálok, de sosem tudja rendesen elmagyarázni, mit hogyan kéne. Legtöbbször csak ott áll mellettem és mindenbe beleszól, hogy csináljam.

​- Rosszul fogod – mondta, majd kiszedte a kezemből a pisztolyát.
– Akkor igazán elmagyarázhatnád, hogy hogyan kéne – válaszoltam ingerülten, pedig tudtam előre, mit fog válaszolni.
– Hát nem tudom. Megfogod, és érzed, hogy hogyan helyes – mindig ez volt a válasza.

​Pár hét után teljesen lemondtam arról, hogy ez az ember bármire is megtanítson. Olvasni is teljesen egyedül tanultam meg, akkor ez is menni fog, nem? Általában ő csak azért volt ott, hogyha én valamit nagyon elszúrok, akkor azt ő helyrehozza.

​- Tudod, ismerjük egymást egy ideje, de még mindig nem tudom a nevedet – mondta egy nap Ramsay, miközben az esti tűz mellett melegedtünk az egyik kiruccanásunk alkalmával.
– Nekem nincsen nevem – válaszoltam, és próbáltam kerülni a szemkontaktust vele.
– Hogy érted azt, hogy nincs neved? Az mindenkinek van!
– Hát, nekem akkor sincs.

​- Miféle jövőből jöttél, ahol az embernek még neve sincs?
– Ó, volt valaha nevem. Csak az valahogy mégsem az enyém – mondtam, mire Ramsay értetlenül nézett engem.
– Ennek semmi értelme sincs.
Sóhajtottam egyet és csak úgy válaszoltam neki:
– Volt valaha nevem, de az ahhoz az énemhez tartozik, aki én már nem vagyok. Túl sokat változtam azóta, és túl sok minden történt.

​- Aha, értem. Akkor is kell neked egy név. Mégsem szólíthatlak leánykának örökké.
– Annak rettenetesen örülnék – mondtam, mire mindketten elkezdtünk nevetni.
– Na? Mi legyen akkor? – kérdezte valódi lelkesedéssel.
– Nem tudom! Mondd meg te! Az ilyen neveket nem úgy kell kiérdemelni vagy ilyesmi?
– És úgy gondolod, hogy én méltó lennék arra, hogy elnevezzelek?

​- Hát, mégiscsak te vagy az én mesterem.
– Hát, oké. Még gondolkodok rajta – mondta meghatódva, majd elfordította a fejét, hogy ne lássam az elérzékenyült arcát.

***

​- Miért hívják Fantomvárosnak ezt a helyet? – kérdeztem egyik nap, miközben a ház mögött üres üvegekre lövöldöztünk.
– Nem hallottad még a legendát? Itt vagy már egy ideje, kizárt dolog.
– Ha nem tűnt volna fel, szinte minden időmet veled töltöm, de még mindig semmi eredmény nincs – mondtam idegesen, miközben ötödszörre sem tudtam eltalálni a húsz méterrel odébb lévő sörösüveget.

​- Na, add csak ide! – mondta, és kivette a kezemből a fegyvert, majd lazán meghúzta a ravaszt, mire a célpontja hangos csörömpöléssel tört szilánkokra. – Ne fogd olyan görcsösen. Lazulj el egy kicsit.
– Nocsak! Az első értelmes tanácsod! – mondtam nevetve, mire ő fenyegetően rám sandított, de ő is elengedett egy halk kuncogást.
– Nem bírtam tovább nézni – mondta, majd lőtt még egy párat.

​- Ami a várost illeti. Ha igazán kíváncsi vagy a történetre, elmesélhetem – kezdte, majd rám nézett, én pedig bólintottam. Letette a pisztolyt a mellette álló asztalra, majd leült a kerítés mellé, én pedig követtem. egy párat.

​- Az évek során rengetegen számoltak be egy titokzatos, fantomszerű nőről, aki éjszakánként a város utcáit rója. Régebben nagyon gyakori volt ennek a titokzatos lénynek a felbukkanása, annyira, hogy a környező városokból is rengetegen eljöttek, hogy láthassák őt. Persze ilyenkor sosem jelent meg.

​- Mindig csak egy-egy embernek mutatja magát, legyen az gazdag, vagy szegény, senki sem tudja, hogy mi alapján jelenik meg. Többen is volt olyanok, akik a találkozásuk után megőrültek, de néhány emberre viszont hihetetlen szerencse szállt. nkor sosem jelent meg.

​- Te hiszel ebben?
– Hát, néhány éve érkezett ide egy magát tudósnak nevező ember. Ő azt állítja, hogy mivel legtöbbször a közelben lévő barlangnál látták a szellemet, az ott kibocsátott gázok hallucinációt okoztak. Bár ez az ember azt is állítja, hogy az istenek nem léteznek, szóval nem vagyok benne biztos, hogy hihetünk neki.

​- Igazából ki nem állhatom a tudósokat – magyarázta a férfi – sosem értettem miért kell mindenre értelmes magyarázatot keresni. Miért nem lehet elfogadni azt, hogy vannak olyan dolgok a világban, amiket mi, egyszerű halandók sosem fogunk megérteni. Hogy vannak olyan hatalmas erők, amiknek mi nem tudunk parancsolni, és az egyetlen dolog, amit tehetünk, az az, hogy elfogadjuk a létezését.

​Van egy olyan halvány sejtésem, hogy ez az ember öt percet nem sem bírna ki a mi jövőnkben. Bár teljesen meg tudom érteni. Éppen ezek miatt ítélek el minden egyes embert, aki a teknősnél dolgoznak.
– Hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, hiszek a szellem létezésében – mondta, majd sóhajtott egy nagyot – sőt, mi több, találkoztam is egyszer vele.
– Tényleg? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. – És mi történt?

​- Igazából semmi különös. Éppen a barlang közelében táboroztam, mikor az éjszaka közepén felébredtem, ő pedig ott állt mellettem, és engem nézett.
Persze rettentően megijedtem. Rögtön felpattantam, és rászegeztem a pisztolyomat, mire ő csak annyit mondott „Még nem”. A hangja hátborzongató volt és még a hideg is kirázott, de azon kívül nem mondott mást, csak eltűnt. Persze aznap éjszaka nem is aludtam többet.

​- Mit jelenthet?
– Fogalmam sincs. De sosem fogom elfelejteni, még ha senki más nem is hisz nekem. Az életemet rá merném tenni, hogy nem hallucináltam.
– Én hiszek neked – pedig semmi okom nem lett volna rá. Egy olyan világban nőttem fel, ahol még az istenek létét is megtagadják, és még a tiszteletüket is betiltották.

​Néhány percig csöndben maradtunk, majd Ramsay szólalt meg:
– Milyen a jövő?
– Nem akarod tudni – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam elmondani neki. Még ha ő egy híres bűnöző is, jó ember volt. Ha belegondolok, hogy elmesélem neki, milyen borzalmakat is rejteget a jövő, összetörném a lelkét.

​- Ha nem akarnám tudni, meg sem kérdeztem volna – nem akartam rá válaszolni, de egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, ezért kénytelen voltam.
– Fantasztikus – hazudtam, pedig minden porcikám azt mondta, hogy megérdemelné, hogy hallja az igazat.

​- Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Vannak például ilyen emberileg épített, emberszerű gépezetek, akik minden kívánságunkat teljesítik. Mi androidoknak nevezzük őket. És…
– Szóval ilyen szörnyű? – kérdezte csalódottan.
– Ezt hogy érted?

​- Úgy érzem, a hazugságodat még csiszolnunk kell – mondta halkan nevetve –, és ha tényleg olyan fantasztikus, ahogy azt mondod, akkor a rendőrég sosem üldözne egy tizenhét éves lányt. Bármennyire is szörnyű, az igazat akarom hallani.
– Hát jó – bólintottam, majd mesélni kezdtem:

​- Az én időmben már nincsenek varázslatos lények. Csak az emberek maradtak meg, és bárki, akinek természetfeletti képessége van, azt elfogják, és egy ilyen intézetbe zárják őket, ahol mindenféle kísérleteket végeznek rajtuk. – Ekkor Ramsay-re pillantottam, hogy lássam a reakcióját, de ő elmerült a gondolataiban, ezért folytattam:

​- Engem öt éves koromban zártak be, és nagyjából fél évvel ezelőtt tudtam csak elszökni. Azért üldöz a rendőrség, hogy visszavigyenek. – Úgy döntöttem, nem megyek bele a részletekbe. Az igazság már így is elég sokkoló lehet.
– Ez rettenetes – mondta, majd hirtelen rám vetette magát, és szorosan átölelt – ha akarsz, örökké itt maradhatsz nálam, soha sem kell visszamenned!

​- Ez bármennyire is jól esik, egy nap muszáj lesz vissza mennem – mondtam, mire elengedett, egyenes a szemembe nézett, és értetlenül kérdezte:
– Miért?
– Mert muszáj. Ez nem az én otthonom, nem ide tartozom. Hidd el, én is szívesebben maradnék itt, de nem tehetem. – Csak némán bólintott, majd visszaült az eredeti helyére.

​- Hallottál már valaha a holló paradoxonról? – kérdezte hirtelen.
– Nem. Mi az?
– Tömören összefoglalva, azt mondja ki, hogy minden holló fekete, és ami nem fekete, az nem holló. Ezen a logikán kiindulva, mivel a hajad fekete, én arra a következésre jutottam, hogy az egy holló.

​- Ennek egyáltalán nincs semmi értelme – mondtam néhány másodpercnyi gondolkodás után.
– Az lehet, de a név marad! Hollóleány. Nekem tetszik.
– Ha még egyszer így mersz hívni, még megkeserülöd.
– Most miért? Azt kérted, adjak neked egy nevet. Hát itt van.
– Jó, de ez olyan… béna.
– Nem érdekel. Ez már így marad – mondta, majd gyorsan felpattant helyéről, még mielőtt megüthettem volna.

***

​Két hónapot töltöttem Ramsay-vel, mikor úgy döntött, hogy végre tapasztalt vagyok annyira, hogy egyszer-egyszer elkísérjem ’munkába’. Persze eleinte csak semmilyen feladatok voltak, de már így is szereztem egy kis hírnevet. Nem sokkal később nem csak az ő, de az én arcommal is ki lett plakátozva a város.

​Bármennyire is furán hangzik, de örültem ennek. Ramsay és én remek párost alkottunk. Ő volt az első igazi barátom, akiben feltétel nélkül megbíztam. Minden remekül ment, egészen addig a napig, amíg egy hatalmasat nem hibáztam.

​Akkor már negyedik hónapja voltunk együtt. Éppen üldözött minket a helyi igazságszolgáltatás, mikor egy apró hibát vétettem, és egy golyó eltalálta a vállamat. Szerencsére sikerült elmenekülnünk, és hazaérnünk anélkül, hogy ránk találtak volna.

​Ramsay ellátta a sebemet, már amennyire tudta. Azt hiszem ő jobban aggódott értem, mint én saját magamért. Mindkettőnknek volt egy gyenge pillanata, és… csókolóztunk. Ez egy rettenetes hiba volt. A csók önmaga nem volt rossz, sőt egész jó volt. De nem éreztem semmit Ramsay iránt. Ő egy jó barátom volt, tiszteltem, és megbíztam benne. De egyszer sem gondoltam volna arra, hogy többet érezzek iránta szimpla barátságnál, és biztos vagyok benne, hogy ő is így gondolja.

​Aznap nem beszéltünk egymással többet. Mikor másnap felkeltem, minden úgy folytatódott, mintha semmi sem történt volna. Ő így akarta, ahogy én is… De a dolgok valahogy mégis kínosak lettek közöttünk. Továbbra is megbíztunk egymásban, jobban, mint valaha bárki másban. De valamiért már nem tudtunk olyan kötetlenül beszélgetni, mint korábban.

​Ez rettentően zavart. Ő volt az első, és egyetlen ember, akinek mindent elmesélhettem anélkül, hogy elítélt volna. De nem voltam szerelmes. Képes vagyok egyáltalán szeretni? Egy olyan ember, aki tizenkét évig be volt zárva egy kicsi, fehér szobába. Már azt is nagy szónak tartom, hogy barátkozni képes vagyok.

​A dolgok az idő múlásával jobbak lettek, eltartott egy ideg, de szinte mindkettőnknek sikerült elfeledkeznie arról az estéről.
Az egyik éjszakát a fantom barlangjához közel töltöttük. A városi legendát sosem emlegettük azóta, mióta elmesélte nekem, de többször is eszembe jutott.

​Bármit megadtam volna azért, hogy láthassam a szellemet. Nos… többször kéne kívánnom.
Az éjszaka közepén egy kísérteties hangra ébredtem, majd mikor kinyitottam a szememet, egy fehér bőrű, halványan fénylő nő állt mellettem, aki intett, hogy kövessem.

​Lélegzetelállító látvány volt, de egyáltalán nem voltam megijedve. Az ösztöneim is azt súgták, hogy kövessem, és most az egyszer hallgattam is rájuk. A szellem a barlangba vezetett, ahol megállt, és egyenesen a szemembe nézett.

​- Ki vagy te? – kérdeztem, miközben nem bírtam levenni a tekintetemet az előttem álló alakról.
– A nevem Worena. Azért küldtek, hogy átadjak egy üzenetet, de eltévedtem az időben. Hosszú évek óta várok rád.
– Rám? De miért?
– A mesterem azért küldött, hogy tanácsot adjak. Először is, meg kell tanulnod irányítani a képességedet.

​- Próbálom, de nem megy – mondtam tanácstalanul, mire a szellem csak csóválta a fejét.
– El kell menned a mesteremhez, ott megtanulhatod.
– És az hol van?
– Nem ebben a jelenben. És nem is a tiédben. Ahhoz, hogy találkozz vele, mélyebbre kell ásnod, sokkal mélyebbre.
– Nem tudsz engem odavinni?

​- Attól tartok, hogy erre képtelen lennék. Ez egy olyan út, amit saját magadnak kell megtalálnod.
– És akkor mit csináljak?
– Eljön majd annak az ideje. Türelmesnek kell lenned. Viszont azt is el kell még mondanom neked, hogy már nem sokáig fogsz itt élni. Vissza kell térned az eredeti idődbe.
Némán bólintottam. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de mégis képtelen voltam elfogadni, hogy visszamenjek.

– Mennyi időm van még? – a kérdésemre a szellem halványodni kezdett, de mielőtt teljesen szétoszlott volna, még hallottam a hangját: egy hét.

***

​Némacsöndben visszasétáltam a táborhelyünkhöz. Ramsay nyugodtan aludt, mintha semmi sem történt volna. Viszont, aznap éjjel én már képtelen voltam aludni. Mikor a partnerem felébredt, kérdőn nézett rám, de nem mondott semmit. Általában ő szokott lenni az első, aki felkel.

​Egy hetem maradt. Végiggondoltam, mi minden történt az alatt az idő alatt, amíg itt voltam, de képtelen voltam mindent összefoglalni. Tudtam, hogy köszönetet kellett volna mondanom Ramsay-nek, de képtelen voltam.

​Pont, mint Griffardnál, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy azok után, amit Ramsay tett értem, megérdemelné. Az egy hét alatt rengeteget agyaltam azon, hogy hogyan is búcsúzhatnék el tőle, de képtelen voltam egy rendes szöveggel előállni. Még csak azt sem tudtam neki elmondani, hogy találkoztam a fantommal.

​Szörnyű embernek éreztem magamat. Az az egy hét szinte egy szempillantás alatt elrepült, én pedig nem mondtam semmit. Egy egyszerű viszlátot sem voltam képes mondani, mielőtt visszatértem volna a jelenbe.

***

​Ismét a csatornában voltam, azonban mégsem ugyanott, ahol utoljára álltam. Pár kanyarral arrébb találtam magamat, a kijárat irányában.
– Hogy értitek, hogy csak úgy eltűnt? Az lehetetlen! – Phileas hangja idegesen visszhangzott a csatorna folyosóin, és ez éppen elég indok volt arra, hogy észhez térjek és futásnak eredjek.
– Ó, értem, hát persze… Majd elkapjuk máskor – hallottam ismét a hangját, ám immár jóval nyugodtabbnak tűnt. Az ellenségtől jövő zajok fokozatosan elhalkultak, ahogy egyre távolodtam a veszélytől.

​Amint kiértem a szabadba, rögtön megpillantottam az egyik rendőrségi járműt, és gondolkodás nélkül a volán mögé ültem.
Habár fogalmam sem volt, hogyan kell egy lebegőt irányítani, de a teknősben szerzett új képességemnek köszönhetően egyszerűen fel tudtam kapcsolódni a jármű rendszerére, és sikeresen elmenekültem.