A gépek zúgása és a beszélgetések zaja töltötte be a szobát. Néhol billentyűütés hallható, valamint az is, hogy a liftek mozognak fel-le. A kör alakú termet pár fali lámpa fénye ölelte át, nem valami szabályos, ovális alakban. Középen számítógépek álltak körben, mint valami adminisztratív központban. Az Age Innovators valamiért nagyon kedvelte az ilyen módon elhelyezett bútorokat.
A Kor Újítók –írásnyelven Age Innovators- egy szép nagy komplexuma állt azon a helyen, amiről beszélünk. Ez a terem a szektor közlekedésének központja, avagy ahogy csak mindenki emlegeti: A „Central”.

 Az ajtó két oldalán egy-egy testőr állt vigyázban, hogy ne engedje a ki-be járkálást csak úgy. Beljebb menve a terembe egy hatalmas (szintén kör alakú) terület tátongott. A falakon képernyők, irányítópultok voltak. Középen újabb berendezések helyezkedtek el. Fenn volt mégy egy emelet, amit teljesen máshonnan lehetett megközelíteni. Ott is újabb masinériák álltak.
Az egyetlen hiba az volt, hogy néhány nem üzemelt. Csupán három vagy négy kis gép… De azok voltak a legfontosabbak.
Egy vörös hajú, fiatal tudós körmölt az egyik ilyen előtt. Folyamatosan nyomta a billentyűket, mintha az élete múlna rajta.
Egy nála rejtélyesebb alak állt hátratett kézzel kicsit odébb. Látszólag gondolataiba merülve bámult a napszemüvege mögül. Barna a haja, és talpig feketébe van öltözve. Aki még nem találta ki, annak mondom: ő itt a főnök. A szektorvezető.
Ha pár méterrel még tovább haladunk egy kékhajú ázsiait pillanthatunk meg. Vörös ruhákba öltözve állt, csípőre tett kézzel. Szintén gondolkodott. A fene tudja, hogy mindenki miért gondolkodik ilyen “erősen”.

 A szektorvezető pár perc után kapkodós léptekkel odaugrott kékhajú társa mellé.
– Mit szólsz, Peter? – mondta neki. Peter arcára őszinte mosoly ült ki.
– Amilyen mázlink lesz, tuti, hogy újra lesz pár meghibásodás… De én is izgulok.
– Ennyire látszik, hogy majd felrobbanok?
– Mindjárt kipukkadsz.

 Erre mindketten nevetni kezdtek, de nem azért, mert olyan vicces volt. Csupán tényleg mindjárt robbannak az izgalomtól.
– Megyek, szólok a fejeseknek, hogy indítjuk. – Mondta a szektorvezető.
Peter bólintott, majd megvárta, míg a főnöke elmegy. Ezután beállt egy vezérlő mögé, a piros gombhoz.
Eközben több tudós jött be a terembe, és mindnyájan a működő gépekhez ültek. Ütötték a billentyűket ők is. Leonardo és Ben – kettő a tudósok közül- is így tett. Már ők is rég várták ezt a pillanatot.

 Peter a vörös hajú tudóshoz ment, akit sikeresen félbeszakított egy kódsor megírásában. A vöröske rövid mormogás után álmosollyal fordul kollégája felé. Valamit elkezdtek egyeztetni, a rendszer legújabb verziói programozása és irányítása kapcsán.

A szektorvezető egy jó nagy ablakban jelent meg a terem emeleti részén. Mindenki látta, hogy odament. Ebből következtették ki azt, hogy a rendszerindításra a fejesektől is engedélyt kaptak. Peter visszaállt a helyére. A tudósok fegyelmezetten kihúzták magukat és mutatóujjaikat mind az enterekre helyezték.

 Peter felnézett a felettesére és bólintott. A másik szintén.
Ma jött el a nagy nap. A hosszú munka végre meghozta vagy meghozza a gyümölcsét. Előbb vagy utóbb biztosan. Mindnyájan izzadni kezdtek. A hangszórókból a főnök ideges hangja szólalt meg: Start!
Mindenki egyszerre megnyomta az entert. A gépek mindenfele sorra bekapcsolódtak. Felvillantak az Age Innovators’ OS jól ismert fényei minden komputeren. Sikerült.
– Welcome… Hellloooo… At Age Innovators… Üdv… Üdvözlet… Konfigurálás…
Egy fura gépies hang szólt a bemondókból. A.I.A.I. életre kelt.
A gép hűtőrendszere a fal legtetején volt. Hirtelen a rotorok hihetetlen sebességgel kezdtek forogni. Leonardo és Ben még időben kirohant a teremből.

 Petert és vörös hajú professzort a elkezdte a szél felemelni a levegőbe. A vöröske erősen kapaszkodott az asztalába és Peter pedig egy oszlopba. Igaza lett, a jóslatával, hogy “lesz meghibásodás”. A vörös keze lassan kezdte megadni magát. El is engedte az asztalt.

Elkezdett a plafon felé repülni. Hatalmasokat ordított, és a szél a tetőhöz vágta. Ekkor minden porcikája a hátában szilánkokra tört, de szenvedésének még koránt sem volt vége. A rotorok beszippantották és teljesen bedarálták. Peterben az ordítás hang hallásakor már megfagyott a vér. Az idő lelassult körülötte. Minden hirtelen, olyan… Olyan unalmasan lassú lett. A hűtőrendszer újra lassulni kezdett és visszaállt rendes sebességre.

 A kékhajú férfi teljesen megkönnyebbült, mikor érezte, hogy zuhanni kezd. Az a pár másodperc, amikor lefelé kezdett esni, őrülten hosszú időnek tűnt. Csupán akkor ábrándult ki, amikor a padlóba kellemesen beverte minden csontját.
A terembe két biztonsági őr rontott be. Peter újra és újra fel akart állni, de nem tudott. Amint úgy érezte, hogy sikerült, abban a pillanatban összeesett.

 A zöld ruhába öltözött őrök elkezdték összekanalazni, a szegény férfit. Alig bírt megmozdulni és forgott vele a világ.
– Jól van? – Az egyik őr megpróbálta az arcát az övé felé fordítani. – Nem reagál.
– Ébren van legalább? – nézett ijedten a másik őr.
– Az előbb ébren volt. Elájult.
– Rendben. Akkor siessünk.

Már órák teltek el a baleset óta. Petert nem tudták egyből kórházba szállítani. Az őrök felvitték egy raktárba, ahol volt egy rendes ágy. Állítólag nincs komoly baja, de még mindig eszméletlen.
A különböző hasznavehetetlen bútorok gyűjteménye volt a szoba egyik sarkában, míg a másikban egy ágy, amin ott feküdt az ázsiai.

 Az ajtó lassan kinyílt, majd a szektorvezető lépett be. Nagyon halkan próbált menni, hogy ránézzen a társára, de pechére a sötétben sikerült átesni egy földön heverő robot-játék-izén.
Peter erre felébredt, ami olyan szempontból jó jel, hogy még sincs túl nagy baja. Ahogy egyre jobban kezdett magához térni, a felettese felé nézett.
– Tim! Mi történt? Jah, persze… A.I.A.I. működik?
– Igen, de még nem aktiváltuk teljesen. Még nem engedtük neki az információgyűjtést és kommunikációt. Holnap kapcsoljuk be rendesen, teszt fázisba. De te hogy érzed magad, Peter?
– Jól… Csak mindenem fáj.

 Tim elbattyogott egy villanykapcsolóig, majd visszament Peterhez, aki már nagy erőkkel próbált felkelni az ágyból.
– Nyugalom! Ne kellj fel.
– De a munka…
– Már tizenegy óra is elmúlt. Hamarosan a kollégák is mennek aludni. De te pihenj, mert holnap jön egy orvos a C22-ből, és már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy komoly a bajod. Pihenj továbbra is. Kérsz valamit? Ha kell valami hozok, csak szólj.
– Tim. Lehet egy kérdésem? – Peter furcsán nézett a felettesére. – Miért gondoskodsz rólam mindig ennyire?
– Mert, miért ne?
Peter rámosolygott a szektorvezetőre. Végül megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér semmit, és visszafeküdt.
– Itt leszek a szomszéd szobában. Ha kellek, csak ordíts.
Tim leoltotta a villanyt és kiment.

***

A Central fölött egy hasonló, gépek nélküli terem állt. A kedves kollégák kedvelt helye volt ez, mert egy szép és kifinomult billiárdasztal díszítette, amit ők előszeretettel használtak. Ebből a szobából nyíltak az irodák, és a vezérlőterem emeletére is innen lehetett bejutni.
Késő este volt, bár a dolgozók még nagyban kihasználták a billiárd nyújtotta szórakozást.
Az egyikük Leonardo volt. Vörös hajú, kopaszodó, idősödő emberről beszélünk.
Egy másik volt az Oliver nevű illető, aki rendre megnyerte ezeket a játékokat, és előszerettel dicsekedett is ezzel a tudásával. Most is épp ő állt nyerésre. Fekete haj és bajusz, egy zöld szempár és egy szórakozott arc, pontosan egyenlő vele. Ő tartotta a lelket a tudóscsoportban, és valami csoda folytán – a szórakozottsága ellenére – még a munkájában is remekül megállta a helyét.
A harmadik személy Ben. Barna haj, szokásos arc, és egy különleges egyéniség állt benne össze. Ők hárman alkottak egy különleges baráti kört, de valahogy mindig sikerült egy negyedik embernek is csatlakozni. Ha tehették mindig együtt dolgoztak, és szórakoztak.

 Ben jön. Beáll a pozícióba… És meglöki a fehér golyót, ami átgurul az asztal egyik oldaláról a másikra. Egy golyó sem megy be a lyukba.
– Ezt még gyakorolni kell! – Oliver szokásos szórakozott hangján közölte a sértést, ami a hangja miatt, nem is volt igazi becsmérlés.
– Menchardtnak rosszabbul szokott menni. Tényleg… Hol van ő? – Ben nyugodtan nézett körbe a teremben. – Hála az égnek, úgy tűnik, ma este nem fog minket zavarni.
– De hol lehet? – Oliver csak nem nyugodott bele.
– Remélem baja esett.
– Szemét vagy! – erre mindenki elnevette magát.

– Azt hiszem, hogy ma is én nyertem, minden esetre.
Leonardo szépen összegyűjtötte a billiárdütőket.
– Késő van gyerekek. Holnap újra nap lesz, irány aludni.
– Zsémbes öreg vagy, Leo! Még csak… Éjfél.
– Gratulálok Oliver. Akkor neked jó játékot. Menjünk emberek. Holnap már tényleg bekapcsoljuk A.I.A.I.-t. Mi lenne, ha közben valaki bealudna?

 A tudós urak el is indultak a szobáik felé. Valójában mindnyájuknak kezdett elege lenni a projektből, amit a fejesek bíztak rájuk. “Az egyik legfontosabb!” mondták. Holott mind visszamehetnének annak, amik szerettek régen csinálni. Tanítani például.

 Ben hosszú folyosókon keresztül haladt át, rengeteget liftezett, de még mindig a szektorban maradt. Végre elérte a szobájának a folyosóját. Az egyik ajtónál megállt. A kulcsait vette elő, és szimplán kinyitotta. Mielőtt belépett volna elgondolkodott. A hibás napon.
A gondolatai arra az “apró” hibára szegeződtek délután. Kellemetlen dolog volt. Abban a pillanatban egy kicsit összeborzongott, mert arra jött rá, hogy Tim mondott valamit Menchardtról… És akkor leesett neki. Meghalt. Nem zavarta, minden esetre, legyintett és bement.

***

 Kicsi szobája volt. Mint, mindenki másnak. Úgy döntött, hogy majd reggel zuhanyozik, hisz majd eldőlt a fáradtságtól.
A szoba szürke volt. A fal, a padló, a plafon, az asztal, a számítógép… Bár volt egy kék szék, egy kék ágy, és egy barna könyvespolc, de ettől még túl szürke volt.

 Befeküdt az ágyba, nagyot ásított, és becsukta a szemeit. Aztán hirtelen rájött, hogy még ég a lámpa, de olyan fáradt volt, hogy nem zavartatta magát.
Térjünk kicsit ki régebbre… Ő Ben. A fiatal tudós, aki maga sem tudja, hogy hogyan került az Age Innovatorshoz. Tehetséges programozó, mint társai. Világ életében az Age Innovators United pártba akart csatlakozni, de ennél sokkal jobb esélyt kapott. Így került ide. Persze ennél sokkal kacifántosabb módon.

***

Mikor Oliver belépett a szobájába a megszokott látvány fogadta. A fekete ágy, a kis állólámpa, az edzőgépe és a legfontosabb dolgai: a fényképek a falakon, amik a régi fenti világ dolgait ábrázolták. Egy régi kínai kaput például. Persze, nem biztos, hogy van egyáltalán olyan ember az egész szektorban, aki meg tudná mondani mi az a Kína. Már legalább 160 éve nincsen ilyen nevű territórium.

Persze Oliver is olyan fáradt volt már, mint a többi kollégája, úgyhogy nem állt meg gyönyörködni, hanem egyből lefeküdt.
Ő még fiatal volt. Éppen végzett az egyetemmel, mikor az A.I.A.I. projekthez került. Véletlenül választották be, de mindenki jól járt vele. Ő volt mindig a szektor szíve és lelke.

***

Leonardo se próbált meg egy kicsit sem ébren maradni, hanem egyből bedőlt az ágyba.
Öreg napjaira sem tudott még kiszabadulni a munkából. Persze nem is akart, de azért rendesen megviselte. Hisz eléggé rendesen megkopaszodott, és a mozgása sem volt már a régi. De a munkáját élvezte, és jól is végezte. A programozása mindig kitűnő volt, soha nem hibázott a kódjaiban. Ezért is került be az A.I.A.I. projektbe.

***

 Másnap reggelre már mindenki A.I.A.I. irányítótermében állt. Izgatottan várták, hogy végre befejeződjön a projekt. Oliver szokásos szórakozottságában az egyik konzolon ülve fecsegett a gépénél ülő Timmel. Ben haláli nyugalomban próbált megmaradni, és Leonardo a ”csináljuk már” arcát öltötte magára. Ezek az arckifejezések mind hazugságok voltak.
– Ha ma működni fog már csak a teszt fázis marad. Utána pedig minden menni fog, mint a karikacsapás. – Tim próbálta így nyugtatni a hevesen vele veszekedő Olivert.
– Nem hat meg. Nem akarok úgy járni, mint Menchardt… – ekkor már mindenki tudta mi történt a kollégával, de senkit sem zavart. Gyűlölték őt.

Peter az emeleti részlegről lenézve bámulta a tudósokat és a szektorvezetőt. Egy vagy két órával ezelőtt jött hozzá egy orvos a C22-ből, de megállapította, hogy minden rendben. Peter is így gondolta, de azért csak titokban osont fel az emeleti részre.
Persze megunhatatlan arckifejezéssel nézte végig Oliver és Tim szokásos veszekedését, de belül ő is izgatott volt. Ha a rendszer működni fog, ha A.I.A.I. működni fog minden rendben lesz.

Tim figyelmeztette kollégáit Menchardt esetére, ezért kizavarta őket az irányítóból, hogy ne ismétlődhessen meg. Ő persze benn maradt, mert muszáj volt valakinek onnan is indítani. Mindenki fejvesztve rohant ki a teremből, és ijedten konstatálták, hogy Tim ugyanolyan veszélyben van. A szektorvezető látszólag nem félt, sőt mérget lehetett volna venni rá, hogy ha kell magától is nekimegy a rotornak, ha attól végre elindul rendesen a gép.

 Az emeleten Peter már viszont semmi pénzért nem rohant volna el, csupán lassú, kimért léptekkel távozott. Tim a székében megfordult és ütni kezdte a billentyűket.
A nap ami ma virradt rájuk, talán több szerencsét hozott, mint a tegnap és elkerülhetik az újabb baleseteket.

A Centralba futottak be a drága kollégák és futva ugrottak a középen lévő gépek elé. Egymásra néztek, ás hőzöngve magyaráztak a másiknak, és így sikerült is egy kisebb hangzavart okozniuk. Izgatottak lettek, és várták, hogy kigyúljon a billentyűzetek sarkán a piros fény, ami jelzi a greentooth csatlakozását.
Egyszer csak egy halk sípolás hallható, egy másodpercig, és kivillan a lámpa, mire mindenki ütni kezdi a billentyűket.

 Üti a billentyűket, és egy laikus, idegbetegnek nézheti őket emiatt. Pedig csak gyorsan dolgoznak, de annyira gyorsan, hogy minél előbb véget érjen, minél előbb sikerüljön a munka. A.I.A.I. megszólalása jelzi majd a hibátlan működést. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a munka gyümölcse.
A hangszórók egyszer csak recsegni kezdtek.
– Sys. On. Sys. On.
– Ez írásnyelven van? – Kérdezte Oliver a mellette ülő Leotól.
– Honnan tudjam? Olyannak tűnök, aki beszél írásnyelven? – Förmedt rá.
– Tudom, hogy nem az Angolszektorból vagy, csak kérdeztem.
A hangszórók újra recsegni kezdtek.
– Hello, hei, hi, buenos días, goedemorgen, guten morgen…
– Egy dologban biztos vagyok, Oliver.
– Még pedig?
– Ez most nem írásnyelv.
– Kivételesen, egyetértek.

 A rendszer most már rendesen üzemel. A Centralban lévők még nem tudják, de Tim már igen. Mosolyogva állt az irányító teremben, hisz ő tudta már.
– Már ne legyen több hiba… – Motyogta magában, de úgy tűnik a rendszer végre működik.
– Jó napot! Üdvözli önt – hallatszott a hang a szektor összes hangszórójából. – Az Age Innovators’ Artificial Intelligence, avagy a Kor Újítás Mesterséges Intelligenciája. Kalibrálás folyamatban. 

 – Hallottad? Ömm… Akarom mondani hallod? – Fordult Oliver kigúvadt szemekkel Leo felé.
– Nem! – Mondta és halk kacagásba kezdett. – Működik! – Ordított fel, és hallgatta a szöveget a hangszórókból.
– Végre. – Dőlt hátra Oliver a székében, miközben a kezeit a tarkójára tette. – Végre, valami sikerül is.
– Most csak viccelsz, ugye? – Leo ráncolva a homlokát nézett Oliverre.
– Persze! – Mondta, és vállon veregette Leót, majd nevetni kezdett.

Peter sem volt máshogy. Keresztbetett kézzel állt, mosolyogva. Örömmel hallgatta az adatokat a hangszórókból.
– Jó napot. Tudom, hogy még csak 2 perc 43 másodperce vagyok itt, de meg kéne ismernünk egymást. Bzzzt… Mindegy, megvannak az adatlapjaik, uraim.
– Remek. Egy protokolláris gép. Mi lenne, ha tegeznél minket? – Mondta Peter.
– Rendben van.

– Ha már megöleted magad, akkor hozzad a gyereket!
– Gyerünk már!
– Robbanni fog!
– Nincs idő!
– Csönd legyen már! Majd jön, ha tud!
Felrobbant. Ezzel véget is ért a kis „ötperces” kaland.

***

  Egy kis szürke, kopott és düledező épületben voltak. A szoba benn, maga egy nagyobbacska méretű. A falak nem voltak letapétázva, sőt még festve sem. Látszott a beton. A padló, ugyanígy. Három ágy volt benn, a sarokban egy teherlift, a másik sarokban pedig pár pult és konyhafelszerelés.
Volt ott egy ember, aki a sötétben véres, lehorzsolt arccal ült, a falnak támaszkodva. Terepszínű ruhában volt, szinte ordított róla, hogy katona. Egy társa – ugyanilyen öltözetben – guggolt előtte.
– Mindig hőst kell játszanod, ugye?
– Nem bántam meg. – válaszolta a véres arcú, az előtte guggolónak.
– Azt látom. Csak meg ne halj, oké?
– Oké.  – Bólintott.

– A gyerekkel, mi legyen? – Fordult a sarok felé, a padon ülő tizenéveshez.
– Ha már összetörtem magam miatta…
– Hát igen. Elég szépen.
– Szívesen tettem! –mordult rá a másikra.
– Nyugi! Ömm… Értem. – Elgondolkodott. A véres arcú személyre morcos pillantást vetett. – És mit mondunk a többieknek? Hello, sziasztok, volt kinn egy gyerek, gondoltuk behozzuk.
– Fogd be, Robert. Kussolj, az Isten szerelmére!
– Nyugi! – Mondta, felállt, és elindult a sarokban lévő lifthez. – Szerzek gyógyszereket.

 Alig ment pár métert, mikor kinyílt a liftajtó és kilépett rajta egy fura, nagy, kék ruhában trappoló, szőke nő. Az arca terepszínűre volt festve.
– B*zdmeg, Ulrich! Megint összeveretted magad? – A nőn látszott, hogy kész leharapni bárki fejét.
– Kussolj, Rose… – válaszolta elhaló hangon.
– Hát ez rem… – megszakadt a beszéde. Észrevette a gyereket a sarokban. – Ez meg, ki?
– Aki miatt Ulrich összeverette magát. – válaszolta a pasas, aki eddig Ulrichhal beszélt.
– Figyelj, Robert! Megint hősködött? És hagytad neki, hogy idehozza?
– Ha már agyonverette magát…

– Fejezzétek már be… – mondta Ulrich, majd lihegni kezdett. A hangja arról árulkodott, hogy egyre rosszabbul van. – Ha már idehoztam azt a gyereket, akkor annyit tegyetek meg… Értem… Hogy… – köhögni kezdett, majd köpött egyet maga mellé. Vért köpött. – Adtok neki egy esélyt. Van egy olyan érzésem, hogy ennek a tizenévesnek nincsenek politikai elvei.

 A nő a fura ruhában odament a kölyökhöz.
– Szia. Én Rose vagyok. – Mondta neki, de hangjában kicsit a gyűlölet tükröződött.
– Szi… Szia… – válaszolta a fiú ijedten.
– Ő itt Robert – mutatott a férfire aki az előbb a véres arcúval beszélt -, ő a földön, aki vásárra vitte érted a bőrét pedig Ulrich… És… És… Emberek, hol van Sam? – fordult a katonák felé.
– Elment. – mondta Robert és megvonta a vállát. – Majd jön.
– Rendben. – válaszolta Rose és bólintott. Visszafordult a gyerekhez. – Benned kit tisztelhetek?
– Pe… Peter vagyok. – Motyogta.
– Rendben, Peter. Maradj mindig itt és ne csinálj semmit!
– Jó…

 Rose ezután a hűtőhöz rohant és elkezdett benne matatni. Az ajtó az egyik sarokban nyikorogni kezdett, majd lassan kinyílt. Egy talpig feketeruhás férfi jött be rajta. A többiek meg sem lepődtek az illetőn, biztos ő Sam.
– Kinn egyelőre minden csendes… – mondta. – Hmm… Ulrich megint hősködött?
– Igen. – Mondták kórusban Robert és Rose.

 – Hát az nem jó. – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.
– És… Kinn tényleg minden csendes? – kérdezte Ulrich, még mindig elhaló hangon.
– Hát annyira nem. Hamarosan csata lesz egy kilométerre innen, északra. Hármas összecsapás lesz. Keletről jönnek a Vörösök, nyugatról a Keresztesek, északról meg a Narancsok.
– Balfácánok, egytől egyig. – Morogta a nő. – Elegem van a politikából. Semmi értelme annak, amit mind művelnek.

 – És a mieink? – Fordult oda Robert.
– Se innovációs, se FuGista csapatok nem jönnek. Abban bíznak, hogy megölik egymást. Csak a csata után jönnek „takarítani”.
– És takarítani kik jönnek?
– Innovációsak…
– Jellemző. – morogta Robert és Rose egyszerre.
Csend lett ezután. Az egyetlen zaj a teremben a hűtőszekrény morgása volt. Annak volt még egy kis zaja, hogy Rose szendvicseket kezdett csinálni.
Az ütött, kopott pulton, rozsdás késsel szeletelte a kenyeret és kente meg. Egy pillanatra befejezte és ránézett a fiúra:
– Peter. Társaid… Szüleid?
– Meghaltak. – válaszolta ridegen.
– Oh.

 A gyerek odament Ulrichoz és leült vele szembe. Egymásra néztek, de nem mondtak semmit. Csak néztek, és néztek, de nem igazán kommunikáltak.
–  Peter?
– Csak… Csak… Szóval… Kösz…
– Semmiség.
Újabb csend ezután. A hűtő zúgása zavart csupán közbe. Annak zúgása és Rose szendvicskészítésének apró hangjai.

Pár perc után Rose elindult a többiek felé és mindenkinek adott egy műanyag tányért rajta egy szendviccsel. Ulrich mellé lerakta, de ő nem foglalkozott vele. Nem evett. Robert, Sam és Peter a sarokban lévő padon ültek. Rose sorban átadta nekik az élelmet, még a fiúnak is. Ezután a szoba közepén lévő székre ült, de ő sem evett. Csendben nézte, ahogy a többiek élvezik a vacsorát.

Komolyan elgondolkodott. Nem azért nem evett, mert nem volt éhes, hanem elfelejtette. Odalenn, ahová a lift lemegy, egy nem akármilyen világ volt. És most elkell dönteni, hogy a gyerek – Peter – kinn maradjon-e, vagy lemenjen.
Rose csak bámult előre, és erősen gondolkodott. Ez meg is látszott rajta. Szürkéskék szemét néha arrébb mozdította, de akkor is látszott, hogy lelkileg nincsen jelen.

 Miután ettek, Robert felemelte Ulrichot és az egyik ágyra rakta. Mikor rárakta, Rose-ot kizökkentette a gondolatmenetéből, ugyanis az ágy nem kicsit nyikorgott.
– Jól leszel, Ulrich?
– Persze, Robert. Semmi bajom. – Elgondolkodott. – Azon kívül, hogy mindenem fáj.
A hangjában mindenesetre már több élet tükröződött, mint eddig.
– Legközelebb kevesebb iróniát. Kösz. – Mondta Robert, majd átsétált egy másik ágyhoz és ráült, majd ő is beletemetkezett a gondolataiba.

 Peter odaosont Ulrich mellé. Rámosolygott, majd ő is visszamosolygott.
– Hogy… Hogy vagy? – Kérdezte hebegve.
– Én megleszek. És te? Mit csináltál ott egyedül a generátornál abban a gyárban?
– Buj… Bujkáltam…
– Kik elől? – Ulrich szemei kigúvadtak egy pillanatra.
– Azok elől… Nem tudom a nevüket. Mármint igen… Ha hallanám, tudnám… Kaját loptam tőlük, és leakartak lőni…
– Hát, örülj, mert a generátort találták el, és nem téged! Szép kis robbanás volt. – Elnevette magát.
– Mond… Ti kikhez tartoztok? Ugye nem… Tudom a nevüket… Vörösek! Ugye nem hozzájuk…
– Dehogy, Innovációsnak vagyunk.
– Nem hallottam rólatok.
– Nem csodálom. Figyelj kölyök, éjszaka van. Holnap beszélünk, jó? És ne félj. Itt biztonságban vagy.
– Jó… Köszi… – mondta és visszament a padhoz, amin eddig ült.

 Sam kinyitotta az ajtót, majd, mint egy kommandós körbenézett kinn.
– Megyek az esti sétámra. Ha bármi van, jelentkezek.
Ezzel elővett egy revolvert és lassú, kimért – de óvatos – léptekkel elindult a „sétára”. Az eső elkezdett esni… vagy már eddig is esett, csak nem vették észre. A nap is ment már lefele, és Sam meg akart győződni arról, hogy valóban elpusztították egymást az ellenségek.

 Kilépett az ajtón és megnézte az esőfelhőt. Tovább haladt, a robbanások okozta lyukak, a szétszedett bútorok és lerobbantott házak között. Kinn egy lerombolt világ volt.

Benn Peter már aludt. Ott feküdt a padon, ahol eddig ült. Halkan szunyókált, de olyan mélyen, mintha már napok óta nem tette volna.

***

 – Nem tudsz aludni?
– Nem igazán, A.I.A.I. – Ült föl Peter az ágyban.
 – Gondoltam. És? Mi az oka?
– Tudod mi az álom, ugye?
 – Az álom: képek, gondolatok, hangok, információk, érzelmek és érzések összessége, mely a tudatalattin keresztül képletes értelemben vett filmeket mutat alvás közben.
– Csak mond, hogy igen.

Lassan elkezdett felállni az ágyból. Nagyokat nyújtózott, és ásított párat. A szobájában volt. Aznap este volt, hogy bekapcsolták A.I.A.I.-t. Ő persze, szokásához híven korán lefeküdt, pedig Ben hívta őt billiárdozni.
A szobája viszont sokkal csicsásabb volt a többiekénél. Egy franciaágy, saját íróasztal és egy kommunikátor berendezés a sarokban. Sőt, még le voltak barnára festve a falak, padlószőnyeg volt és a plafon is le volt festve.
– És mit álmodtál, Peter? – zúgott a hangszórókból.
– Nem fontos. Régi dolgok. Innováció előttiek. – Peter legyintett. – Kérdezném, hogy volt-e már olyan, hogy kétszer éltél át valamit, de tőled ez hülye kérdés lenne. Főleg, hogy a korod pár óra.

 Felállt és a sarokban lévő fotelba ült.
 – A hülye egy durva kifejezés. Használata nem javasolt.
– A.I.A.I.. Mivel mesterséges intelligencia vagy, remélem, megtanulod azt, hogy egy embernek mikor mit szokás mondani… És milyen kevésbé gépiesnek lenni.
 – Bocs, Peter.
– Semmi. Amúgy mi újság a szektorban?
 – Megnézem… Hmm… A legnagyobb mozgást a kollégáid játéka okozza.
– Mennyi az idő?
 – Éjfél.
– Akkor visszafekszek aludni. Jó éjt, A.I.A.I.!
 – Várj, Peter. Mond, mit álmodtál?
– Titok.