A fiú türelmetlenül csöngetett a bérház egyik emeleti lakásának ajtajánál.

– Gyerünk már, nyisd ki! – kérlelte a lakás tulajdonosát, aki minden jel szerint nem akarta ezt megtenni. A fiú erre még erőteljesebben nyomta a csengőt. – Nem igaz, hogy pont most kellett elmenned valahová! – morogta kétségbeesetten, ám ekkor érezte, hogy valami hideg tárgy nyomódik a tarkójának.

Rögtön megdermedt, és érezte, hogy az egekbe szökik a pulzusa. Pedig tudta, hogy ez be fog következni. Azután, hogy a saját lakását felforgatták, logikusnak tűnt, hogy az Övé következik. Mégis idejött, hogy figyelmeztesse, de úgy tűnik, célját már nem fogja elérni.
– Add ide szépen! – szólt hozzá egy reszelős hang, valahonnan a háta mögül.

– Nincs nálam! – válaszolta a fiú védekezésképpen. – És ha tudnám, hogy hol van, nyilván akkor sem árulnám el! – Ekkor egy kattanás hallatszott, ami arra utalt, hogy a férfi kibiztosította a fegyverét. Ekkor már tisztában volt vele, hogy mi következik. De az utolsó szívdobbanásáig védeni fogja, nem árulja el, nem teheti. Itt már sokkal több forog kockán, mint az élete.
– Ez az utolsó esélyed, hogy megmondd az igazat! – utasította a fegyveres férfi.

A következő pillanatban a fiú megfordult, és nekirugaszkodott sakkban tartójának. Azokra gondolt, akik számítanak rá, a legjobb barátjára, akivel együtt őrizték ezt a halált hozó titkot. Ám a fegyver elsült, és ő többé már nem gondolt semmit.

***

A csillagászati nyár első hétvégéje kellemes idővel köszöntötte Bridgeport lakóit. Egyre több autót lehetett látni kifelé igyekezni a városból, bicajokkal, csónakokkal és egyéb nyaraláshoz szükséges eszközökkel megrakodva. Az égen nem jelent meg egy szál felhő sem, és mire beesteledett, már néhány csillagot is lehetett volna látni, ha a sűrű szmog nem takarja be őket.

Egy belvárosi lakás aprócska szobájában egy lány tanácstalanul állt a tükör előtt. A piros vagy a fekete felsőmet vegyem fel? – tűnődött magában. Némi gondolkodás után az előbbi mellett döntött. Mindenképpen jól akart kinézni, mivel már idejét sem tudta, hogy mikor volt utoljára bulizni. Ezt a sajnálatos tényt a rengeteg tanulnivalónak tudta be, de a vizsgaidőszak végével ez az akadályozó tényező is megszűnt, és immár nem állt semmi a ma esti szórakozás útjában.

Vetett egy pillantást a tükörképére, miközben hosszú haját gondosan megfésülte. Mindig is apjától örökölt természetes szőkeségét szerette a legjobban magán. Sokszor mondták neki, hogy csinos, főként az ellenkező nem képviselői, de ő sosem látta magát annak. Miután a hajával végzett, elkezdte aprólékosan kifesteni a szemeit.

– Meddig szöszmötölsz még? Már kanos vagyok! – hallotta lakótársa türelmetlen hangját a nappaliból.
– Nyugi Annie, mindjárt készen vagyok! – válaszolta gyorsan.
Miután mindent tűrhetőnek talált magán, még a piros felsőt is, elindult kifelé a szobájából. Amint meglátta barátnőjét, mosolyra húzódott a szája.

Anna vele egyidős lány volt, meleg barna szemekkel, és némi mediterrán beütéssel. Jó szokása volt sportot űzni a pasizásból, ami nem is jelentett túl nagy problémát neki. Magyarán úgy vonzotta az ellentétes nemet, mint egy mágnes a vasreszeléket.
– Ennél kihívóbb ruhát nemigen találhattál volna – fogalmazta meg véleményét, amint meglátta lakótársa szuperszűk és szuperrózsaszínű öltözékét.

– Hát, a tiéd sem hagy sok mindent a képzeletre, Elsie! – felelte Annie, miközben alaposan végigmérte a lányt. – Alig várom már, hogy ott legyünk – folytatta lelkesen -, hátha megtalálom álmaim hercegét.
– Herceg? Eddig azt hittem, hogy csak egy éjszakában utazol! – cukkolta barátnőjét Elsie.
– Ki tudja? – válaszolt Annie nevetve. – Viszont neked sem ártana beújítanod valakit! – vágott vissza. Elsie erre csak egy fintorral válaszolt. Nem szerette, ha barátnője kerítőnőnek érzi magát, ebből már több baja származott az évek során, mint előnye.

A lányok már gimis koruk óta legjobb barátnők voltak. Miután leérettségiztek, mindketten Bridgeportba költöztek, és ugyanarra az egyetemre mentek tovább, így hát természetes volt, hogy megosszák albérletüket, valamint ezzel együtt életük egy részét is.

– Nincs senkid, amióta szakítottatok Alexei-jel, és annak már…
– …több, mint öt hónapja, igen tudom – fejezte be barátnője megkezdett mondatát egy sóhajtás kíséretében Elsie. – Nem kell folyton az orrom alá dörgölni.
– Csak megjegyeztem – vonta meg a vállát színlelt ártatlansággal Annie. – Tudom, hogy mennyire ki voltál bukva amikor, hát… – látva a szőke lány rosszalló pillantását, inkább elharapta a mondatot. – Szóval csak azt akartam mondani, hogy ideje bye-bye-t mondanod Szásának!
– Miért kellett pont most, pont őt felhoznia! – gondolta Elsie, miközben a fejét csóválta.

– Lehet, hogy jobb lenne, ha itthon maradnék.
– Isten ments! – kiáltott fel túljátszott rémültséggel Annie. – Muszáj megünnepelnünk a szemeszter végét!
Elsie-nek a fájdalmas szakítás felemlegetése után már igazán nem sok kedve lett volna bulizni, de mikor meglátta legjobb barátnője izgatott arcát, kénytelen volt elismerni, hogy jót tenne neki egy kis lazítás.

– Ha ragaszkodsz hozzá – adta meg magát Elsie. A barna lány egy hosszú, fürkésző pillantást vetett rá, majd ránézett a faliórára.
– Jobb lenne elindulni, drágám! – szólt némi sürgetéssel a hangjában Annie. – Csak éjfélig ingyenes a belépés! A végén még addig tökölünk, hogy hoppon maradunk! – ezzel karon fogta Elsie-t, és elindult vele az ajtó felé. Csak ne akarjon senkivel összehozni – gondolta a szőke lány barátnőjére pillantva, miközben kiléptek közös lakásuk ajtaján.

Nem is sejtette még, hogy mennyire meg fog változni az élete.

A színes fényárban úszó Neon Flamingó előtt kígyózott a sor. A hely Bridgeport egyik legnépszerűbb szórakozóhelye volt, ennek megfelelően mindig nagy érdeklődés övezte az itt megrendezett eseményeket. Erre még rátett egy lapáttal a mai nyárkezdő buli, valamint a jó idő.

– Hát, úgy látszik, hogy nem csak mi szeretnénk bemenni ingyen – jelentette ki Annie ezt az amúgy nyilvánvaló tényt.
– Hát, akkor várunk – felelte lemondóan Elsie. – Amúgy el sem hiszem, hogy vége a félévnek – váltott témát.

– És főleg azt nehéz elhinni, hogy hogy mentél át mindenből, drágám!
– Meg hogy te hogy nem buktál meg semmiből!
– Én? Még a feltevés is nevetséges! Megbukni?!
– Ja, persze, aki olyan kivágott blúzban megy szóbelizni, mint te, annál fel sem merül ez az eshetőség! – nevetett Elsie.
– De azért tudtam is valamit! – válaszolt kuncogva Annie.
A két lány ezután kifejtette az összes tanult tantárgy feleslegességét, és felváltva szapulták a tanárok értelmetlen óráit. Rövidesen elfogyott előlük a sor, és ők bejutottak a szórakozóhelyre.
– Itt aztán vannak egypáran! – jegyezte meg Annie.

A klub zsúfolásig tele volt. Az emberek egymáshoz préselődve absztrakt mozdulatokat tettek, amit mások talán táncnak neveztek volna, de Elsie szerint inkább hasonlított ütemes vonaglásra.
– Na jó, igyunk! – indítványozta barátnője, és erőteljes mozdulatokkal a bárpult felé lökdöste a lányt.
Miután átverekedték magukat egy viháncoló tinédzser lányokból álló csoporton, illetve számos, már igencsak illuminált állapotban lévő egyénen, letelepedtek a bár egyik végében.

– Két Bloody Bellát kérnénk! – adta le a rendelést Annie, majd alkalmas préda után kutatva pásztázni kezdte a termet. Ez a vadászösztön, amit legjobb barátnője a legváratlanabb pillanatokban is képes volt produkálni, mindig megnevettette Elsie-t. Egyúttal csodálta is, mivel neki sosem volt mersze kezdeményezni, bár erre emeddig nem is igen volt szüksége. Mindenesetre úgy döntött, hogy körbenéz.

Hamarosan megkapták az italokat, amiket beszélgetés közben elfogyasztottak. Elsie már épp azon gondolkodott, hogy elrángatja barátnőjét táncolni, amikor meglátta a gyönyörű smaragdzöld szempárt a bárpult túlvégében.

Egy pillanatra összefonódott a tekintetük. Elsie úgy érezte, mintha a szemek belelátnának a gondolataiba, a hangok és a képek elhomályosultak körülötte, minden érzéke csak egyetlen pontra tudott fókuszálni.

A pillanatot természetesen Annie rontotta el, aki bejelentette, hogy táncolni kíván. Pár másodperccel ezelőtt még Elsie-nek is ez volt leghőbb vágya, de most inkább csak a zöld szemeket nézte volna az idők végezetéig. Ám mire visszafordult, hogy alaposabban megnézze az idegent, a szempár és gazdája már nem volt sehol.

– Akkor most jössz, vagy nem? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Annie.
– Persze, persze… – válaszolta Elsie kizökkenve gondolataiból.

A táncparkett továbbra is zsúfolásig volt, a bulizni vágyók száma még nőtt is a lányok megérkezése óta. A barátnők próbáltak mozogni, de inkább csak valami heringtáncot sikerült produkálniuk. Hiába szóltak a legjobb zenék, Elsie mégis úgy érezte, mintha hiányozna valami, vagy inkább valaki.

Alexeire gondolt, bár nem értette, hogy miért jut még mindig eszébe azok után, amit tett. Igazándiból nem is tudta eldönteni, hogy rá haragszik-e jobban, vagy magára, amiért nem vette észre a nyilvánvaló jeleket, és bízott annyira a fiúban, hogy le tud rázni egy nyomulós spinét. Megrázta a fejét. Úgy látszik, hogy elszoktam az ivástól, mert totál logikátlanul gondolkodom. Ránézett Annie-re, aki láthatóan jól szórakozott, ugyanis bár még tíz perc sem telt el, de már lógott rajta egy kis vörös.

Hirtelen eszébe jutottak a zöld szemek, amiket a bárnál látott. Vajon ki lehetett az a titokzatos srác?Körbenézett, de rögtön rájött, hogy ebben a tömegben esélytelen megtalálnia. Ekkor úgy vélte, ideje hagyni, hogy barátnője kiélje vonaglási vágyait, és ismét a bárpult felé vette az irányt. Már majdnem odaért, amikor az a bizonyos zöld szempár, és a hozzá tartozó test keresztezte az útját.

– Van kedved táncolni? – kérdezte a fiú.
Elsie-nek majdhogynem a lélegzete is elállt. Az igéző szemekhez meglepően markáns arc és divatosan belőtt fekete haj tartozott. A hatás összességében sokkolóan hatott a lányra, aki máris érezte hormonjai izgatott bizsergését.

– Hogyne – válaszolta kissé még kábultan Elsie. Fel sem tudta fogni, hogy hogyan lehet valaki ilyen hatással rá. Bulizott már pár jóképű pasival, de ilyet még sohasem érzett. De hát nem létezik szerelem első látásra! – gondolta háborgó érzelmei megnyugtatására. Ám hiába próbálkozott, az elfogyasztott alkohol, és a fiú titokzatos vonzása méregként bénította meg elméjét. Innentől kezdve a józan ész már mit sem számított. Csak érezte, ahogy megannyi izzadt test ütődik a sajátjához, és látta a zöld szemeket egyre közeledni.

– Damian vagyok – ordította fülébe a fiú, amit ő a zene dübörgése mellett csak suttogásnak érzékelt.
– Elsie – válaszolta, de már nem érdekelte, hogy hogy hívják, vagy hogy hol van. A füle már nem érzékelte a hangokat, a szeme már nem látott mást, csak egyetlen embert, azt, aki vele tartott a ritmusos vonaglásban, és őt nézte a szívébe hatoló tekintettel.

Mi a francot csinálok? – kérdezte magától Elsie, miközben Damian a zárral bajlódott. Nem volt szokása az első randin megadni magát, pláne, hogy ezt a pár órát, amit a fiúval eltöltött, még távolról sem lehetett randinak nevezni. Legjobb lenne most lelépni, még mielőtt jobban belegabalyodom. De a teste nem engedelmeskedett az agyának, minden érzéke az igéző smaragdzöld szempár tulajdonosát kívánta.

Miután nagy nehezen bejutottak, rögtön egymásnak estek. Elsie érezte a fiú leheletét a nyakán, erős kezét a derekán, majd egyre lejjebb. Beletúrt a fiú hajába, és úgy érezte, mintha a szíve ki akarna ugrani a mellkasából.

Már egyáltalán nem érdekelte, hogy pár perccel ezelőtt még az agya hevesen tiltakozott, valamint minden más racionális gondolat is rettentően messzire került tőle. Eszméletlenül jól csókol – gondolta, miközben Damian már a piros felsőjétől próbálta megszabadítani.

Egy pillanatra tekintete a fiú lakásának belsőbb részeire tévedt, és akkor valami olyat látott, amit nagyon nem szeretett volna.

– Az ott egy ember? – kérdezte bizonytalansággal vegyes rémülettel.
A valami groteszk pózban feküdt a padlón, feje mellett egy tócsa vöröslött.
– Úristen! Galen! – szólt rémülten Damian és felkapcsolta a villanyt.

A nappali úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Mindenfelé tárgyak hevertek szanaszét a földön, néhány bútordarab feldöntve feküdt. A hely összességében borzalmasan festett, nem beszélve a hulláról. Damian leguggolt az élettelen test mellé, és a fejét csóválta.

Elsie úgy érezte, mintha fejbe vágták volna, a szíve a gyomrában landolt, és a kétkedő gondolatok újra megrohamozták. Úgy látszik, az égiek sem akarják, hogy megtörténjen. De hogy került ide egy hulla? Amint a vértócsára tévedt a tekintete, hányingere támadt, ezért gyorsan elkapta a pillantását onnan. Hirtelen rémület hasított az elméjébe, csak remélni merte, hogy nem egy sorozatgyilkos karmai közé került, de amint ránézett a lakás tulajdonosára, mintha elszállt volna minden ilyen jellegű gondolata. Még mindig valami furcsa titokzatosság lengte körül a fiút, amit Elsie semmiképpen sem társított volna egy rosszfiúval. Damian felállt, és elgondolkozva beletúrt a hajába. A lány úgy érezte, hogy muszáj megtudnia, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt.

– Ugye nem te ölted meg ezt a srácot? – A fiú erre komor arccal ránézett.
– Komolyan azt hinnéd, hogy képes lennék megölni a legjobb barátomat?

Elsie érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hogy a leghülyébb kérdést tette föl, ami csak eszébe juthatott. És azt is tudta, hogy általában ez történik, ha stresszhelyzetbe kerül. Próbált valami értelmeset mondani, amivel még lelket is önthetne a láthatóan gondterhelt fiúba, de nem tudott egy értelmes mondatot se megfogalmazni. Ráadásul eléggé feszélyezve érezte magát a hulla társaságában, ezért – egy percen belül már másodszor – úgy döntött, hogy többet nem is néz arrafelé. Damian ledobta magát a kanapéra, és maga elé meredt.

Pár pillanat múlva a lány sokkhatástól rendetlenné vált tudata elkezdett egy fokkal értelmesebb kérdéseket dobálni. Ránézett a fiú tarkójára, és a homlokát ráncolta. Tudta, hogy nem biztos, hogy jó ötlet most bármit is mondania, de kibukott a száján egy kérdés:

– És tudod, hogy ki lehetett?
A fiú felemelte a fejét, és megeresztett egy szúrós pillantást felé.

– Szerinted itt lennék még, ha tudnám? – A hangjában elkeseredettség csengett. Elsie közelebb araszolt hozzá.
– Lehet, hogy csak ki akartak rabolni téged, és ő véletlenül erre járt – mondta bizonytalanul. – Nézd meg ezt a felfordulást, olyan, mintha kerestek volna valamit, nem?

– Az ajtó zárva volt – állapította meg Damian pár pillanatnyi gondolkodás után. – Nem tetszik ez nekem. Csak egyvalaki lenne képes ilyesmire, mármint… – elharapta a mondatot. – Jobb lenne, ha most elmennél – mondta Elsie-nek. A lány kérdő tekintetét látva így válaszolt: – Lehet, hogy belekeveredtem valamibe, és nem szeretném, ha te is így járnál. Mármint, ha bajod esne.

– Öhm… – Elsie nem tudta, hogy mit feleljen, de úgy gondolta, hogy tényleg okosabb lenne lelépni, ezért csendben, az élettelen testet messziről elkerülve elindult a bejárati ajtó felé.

– Vigyázz magadra! – szólt búcsúzásképpen a fiú, miközben rá sem nézett távozó vendégére.

Elsie nem tudta, hogy hogyan került haza, Annie-vel közös albérletükbe. Egész úton kavarogtak a gondolatok a fejében, egyszerűen nem tudta hova rakni a történteket. A megérzései azt súgták, hogy a fiú nem lehet bűnös semmiben, inkább csak ártatlan áldozata a körülményeknek. Ellenben az agya egészen más véleményen volt.

Mikor belépett a nappaliba, meg akarta nézni, hogy legjobb barátnője a lakásban tartózkodik-e, de amint Annie szobájának közelébe ért, gyanús, de nem különösebben félreérthető hangok ütötték meg a fülét. Nagyot sóhajtott. Neki legalább jól sikerült az estéje – gondolta szomorúan, és saját szobája felé vette az irányt.

Elsie reggel fél nyolckor fáradtan ébredt, de hiába próbált visszaaludni. Egész éjjel a történteken rágódott. El sem tudta képzelni, hogy mibe keveredhetett Damian, de végül meggyőzte magát, hogy legjobb, ha meg sem próbálja. Kinek kell egy zűrös pasi? – jelentette ki magában, de rögtön egy másik kép furakodott a fejébe, egy hulla nélküli lakásé, ahol csak ketten lennének a fiúval…

Gyorsan elhessegette a gondolatot, és kikászálódott az ágyból. Magára kapott valamit, majd kiment a konyhába, hogy elkészítse reggelijét, mivel gyomra erőteljes korgásokkal jelezte táplálék iránti igényét.

Nem látta Annie-t sehol. Élt a gyanúperrel, hogy még mindig az igazak álmát alussza. Barátnőjének nem volt szokása a koránkelés, főleg nem egy átbulizott, és egyéb tevékenységekkel tarkított éjszaka után. Annál inkább meglepődött, amikor nemsokára az említett vidoran, egy szál köntösben kicsoszogott szobájából.

– Jó reggelt, drágám! – köszöntötte Elsie-t vigyorogva, és hozzálátott, hogy megfőzze reggeli kávéját. – Már itthon is vagy?

– Az az igazság… – kezdte volna ecsetelni a történteket a lány, amikor két igencsak alulöltözött, de annál sietősebben távozni kívánó hímnemű egyed lépett ki Annie szobájából. Elsie kérdő pillantást vetett barátnőjére.
– Mi ez a tömeg? – kérdezte, bár már sejtette a választ.

– Nem tudtam közülük választani! – felelte megjátszott kétségbeeséssel Annie. – Annyira kis cukik voltak mindketten!
Elsie hirtelen nem tudta, hogy nevessen, vagy szégyenkezzen barátnőjén, de nem is volt ideje egyikre sem.
– Na, és a kis zöld szeművel mi volt? – kérdezte a barna hajú lány. – Nagyon egymásra voltatok tapadva egész este!
Elsie megvárta, hogy a két fiú immár ruhástól távozzon, és komor arccal felelte.
– Nem történt semmi olyasmi… Csak volt egy hulla a lakásán.

– Micsoda? – Annie olyan hirtelen kiáltott fel, hogy Elsie majdnem leesett a székről. – Hulla?
– Igen, hulla – válaszolta a lány, majd barátnője rémült arcát látva hozzátette: – De nem ő ölte meg! Állítólag a legjobb barátja volt… vagy mi. És valami olyasmiről hadovált, hogy belekeveredett valamibe, vagy nem is tudom.
– Á, ha zűrös a pasi, akkor jobb is, hogy nem történt semmi – próbálta megnyugtatni Annie.

– Hát persze – válaszolta Elsie nem túl nagy meggyőződéssel. Akárhányszor is gondolta át a dolgot, még mindig nem látta semmi értelmét a történteknek. Mibe keveredhetett bele Damian, ami miatt a legjobb barátját megölték? És ő, Elsie hogy kerülhetne bajba emiatt? Az elmélkedésből barátnője hangja zökkentette ki.

– Ne rágódj rajta szívem, nem ér ennyit!
– Jaj, Annie, nem kell sajnálni, túlélem – válaszolta kissé ingerülten Elsie. – Különben jobb lenne, ha kezdenél valamit a hajaddal, mert összevissza áll! – ezzel faképnél hagyta, és bevonult a szobájába.

A délelőtt többi részét álláskereséssel töltötte. Nem volt túl sok kedve hozzá, de a marketinges diplomájához gyakornoki munkát is kellett vállalnia, amit a legegyszerűbben a nyári szünetben tudhatott le. Erőfeszítéseit nem koronázta siker, ráadásul még az édesapja is felhívta, aki nem átallotta ismét lusta ingyenélőnek nevezni.

Valamint kijelentette, hogy ha nem tud találni magának munkát, akkor egy árva simoleonra se számítson tőle. Elsie apja, Karl, híres szívsebészként dolgozott egy Riverview-beli magánklinikán, és még mindig nem tudta megbocsátani lányának, hogy nem a gyógyítást választotta. De hát mit tehettem volna, ha egyszer utálom a belső szerveket? – érvelt Elsie. Azonban sem ez, sem semmi más nem hatotta meg a szigorú orvost.

Késő délutánra már egészen letargikus állapotba került, úgy érezte, hogy nincs fény az alagút végén. Minden állás foglalt, ráadásul egész nap csak két smaragdzöld szemet látott lelki szemei előtt lebegni. Néhány óra céltalan fetrengés után úgy döntött, hogy ideje megmozgatni elgémberedett izmait, és elindult a közeli edzőterembe.

***

A klubba lépve kellemesen hűvös, légkondicionált levegő csapta meg az arcát. Bár már késő délutánra járt az idő, még mindig tikkasztó volt a hőség odakint. Miután a recepcióstól megkapta a szekrénykulcsot, az öltöző felé indult. Gyorsan átvette edzőruháját, és felfogta hosszú haját. Az edzőterembe lépve több ismerős arcot is felfedezett, bár szombat este lévén a megszokottnál kevesebben voltak jelen. Először a futópadokhoz indult, hogy megtegye szokásos kilométereit.

Futás közben gondolatai minduntalan elkalandoztak, hiába próbálta visszarángatni őket a valóságba. Ki kell vernem őt a fejemből! – parancsolta magának, miközben folyamatosan az előző napi események képkockái villogtak a fejében. Mélázásából egy belépő idegen zökkentette ki.

A férfinak feltűnően mogorva tekintete, és bozontos szemöldöke volt. Hát, ez a pasi sem egy szépség! – állapította meg magában. Miszter Szemöldök a vele szemben lévő fekvenyomó padot vette célba. Na, remek, még őt is kell bámulnom! – mérgelődött, miközben a férfi elkezdte gyakorlatait.

Elsie a kis közjáték után nemsokára ismét a zöld szemű karjaiban találta gondolatbeli önmagát. Megrázta fejét, és gyorsan rápillantott a számlálóra. Úgy vélte, már épp eleget futott, és épp elég elvadult gondolatot halmozott fel, így leszállt a gépről, és egy karizom-erősítésre szolgáló szerkezet felé vette az irányt. Azonban amikor elkezdte a gyakorlatokat, olyan furcsa érzése támadt, mintha figyelnék.

Körülnézett, de csak a bozontos szemöldökű fickó merev tekintetét látta a tükörben. Ám ez csak egy pillanatig tartott, mert a férfi folytatta a fekvenyomást. Asszem kezdek becsavarodni, már hallucinálok is – állapította meg a lány, és arra a következtetésre jutott, hogy épp elég volt teste sanyargatásából a mai napra. Megtörölte izzadt homlokát, és az öltöző felé vette az irányt.

Miután lezuhanyozott és átöltözött, leadta a kulcsot a recepción. Amint kilépett az utcára, csodálkozva konstatálta, hogy már a nap is lement, bár a hőmérséklet még mindig kellemesen meleg maradt. Ráérős léptekkel elindult hazafelé, néhány méter megtétele után azonban megint rossz érzése támadt.

Hátranézett, és a szemöldököst látta kilépni a klubból. Befordult a sarkon, és megszaporázta lépteit. Eszébe jutott az a pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a fickó őt nézi, ezért úgy döntött, inkább érjen haza minél hamarabb, bár még mindig reménykedett benne, hogy csak összezavart gondolatai űznek tréfát vele. Néhány méter megtétele után ismét hátranézett, és legnagyobb rémületére megint a férfit látta maga mögött.

Méginkább belehúzott, és hallotta, hogy Szemöldök is ugyanígy tesz mögötte. Már éppen kezdett rajta teljesen eluralkodni a pánik, amikor a következő sarkon egy, a szemöldökösnél nem kevésbé rosszarcú férfi fordult be.

Amaz a fél szemén szemkötőt viselt, egy hatalmas heg húzódott át az arcán, és határozott léptekkel tartott Elsie felé. Basszus, ezek bekerítenek! – gondolta rémülten a lány, és jobb ötlete nem lévén, befordult az első sikátorba. Ami szerencsétlenségére zsákutcának bizonyult. A francba! Gondolkozz! – szólította fel magát, miközben úgy érezte, hogy az apró utcában a vesztébe rohan.

Próbált kiutat keresni a szűk térből, de mindenhol csak szemétkupacokat és számos egyéb használhatatlan lomot látott. Érezte, ahogy agya leblokkol a páni félelemtől. Gyorsan hátrapillantott, szinte már látta üldözőit felbukkanni a sarkon, amikor érezte, hogy valaki erősen megragadja a karját…

Elsie sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem tudta eldönteni, hogy ezt a páni félelem, vagy a szájára tapadó kéz okozta. A következő pillanatban egy zöld szempárt látott megvillanni a sötétben. Most a meglepettségtől lett volna kedve sikoltani, de a fiú keze még mindig a szájára tapadt.
– Hová tűnt a kis szépség? – hallott egy reszelős hangot a sikátor felől.
– Itt kell lennie valahol! – szólalt meg most egy magasabb, de mérgesebb hang.

– Gyere elő hercegnő! – A reszelős hang ijesztően közel szólalt meg rejtekhelyükhöz.
– Felszívódott! Ez nem lehet igaz! Hogy bénázhattad el ezt is? Már a markunkban volt! – A mérges hang még mérgesebbre váltott.

– Mi az, hogy az én hibám? – felelte a reszelős immár szintén idegesebb tónusban. – Te veszítetted szem elől!
– Neked csak annyi dolgod lett volna, hogy elkapd! – válaszolt ingerülten a magasabb hang – De te olyan lassan jöttél, hogy az öreganyám is meglépett volna előled!

A beszélgetésben némi szünet állt be. Elsie érezte, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről, úgy kalapál. Damian keze még mindig megnémította, jóllehet már eszébe sem jutott volna megszólalni. El sem tudta képzelni, hogy mi lett volna, ha a fiú nem menti meg a rosszarcú egyének csapdája elől. De vajon hogy került ide? És honnan tudta, hogy bajban vagyok?

– És most mit mondunk a főnöknek? – kérdezte a reszelős bizonytalanabb tónusban.
– Semmit, semmit, mit mondanánk neki? – A másik hang már-már szopránba ment át az idegességtől. – A kiscsaj meglépett, és mi elbénáztuk, ezt akarnád elmondani?

Egy pillanatnyi csend után a reszelős így szólt:
– De hát nem az angyalka kell neki? Akkor miért a hercegnőt kell elkapnunk?
– Mert ez a főnök akarata! – fakadt ki a magas hangú. – Ha azt mondja, hogy a szőke kell neki, akkor a szőkét kell elkapni! Különben is – folytatta nem kevésbé mérgesen -, ha egy kislányt sem voltál képes elkapni, akkor hogy akarnád az angyalkát?

Ismét csönd borult a sikátorra, majd Elsie léptek zaját, és a reszelős kelletlen, ám egyre távolabbi mormogását hallotta. Észre sem vette amikor Damian levette a szájára tapasztott kezét. Szerencsésnek, vagy inkább kissé furcsának tartotta azt, hogy a rosszarcúak nem találták meg búvóhelyüket, de a vele szemben álló idegen mellett annyira biztonságban érezte magát, hogy nem is igazán érdekelte. Belenézett a fiú gyönyörű smaragdzöld szemeibe, kérdezni akart valamit, de ő egy kézmozdulattal csendre intette.

Damian kilesett búvóhelyükről, majd amikor megállapította, hogy tiszta a levegő, kézen fogta Elsie-t, és elvezette az éjszakába.

***

– Mi ez a hely? – kérdezte Elsie bizonytalanul. Egész úton szótlanul követte Damiant, aki határozott léptekkel egy külvárosi, kissé lepukkant környéken található lakásba vezette.

– A szüleimé volt – mondta tárgyilagosan a fiú.
– Volt? – kérdezte értetlenkedő hangon Elsie.
– Meghaltak – válaszolta komoran Damian.
Basszus, már megint előbb jár a szám, mint kellene! – gondolta a lány, és érezte, hogy elpirul.
– Nagyon sajnálom – mondta némi szünet után. A fiú erre nem válaszolt semmit, csak megvonta a vállát, és belépett a nappaliba. A lakás berendezése jó ízlésre vallott, mindazonáltal kopárnak és teljességgel lakatlannak tűnt. A bútorokon kívül nem sok tárgy volt a szobában, csupán néhány könyv a polcokon.

– Évek óta nem jártam itt – állapította meg Damian, amivel Elsie a vastag porréteget látva mélységesen egyetértett. Ekkor eszébe jutott, hogy miért is vannak itt.
– Na jó, elég a nosztalgiázásból. Elmondanád végre, hogy mi ez az egész?

A fiú pár pillanatig maga elé meredt, mintha azon filozofálna, hogy válaszoljon-e egyáltalán. Végül kimérten így felelt:
– Ez hosszú. És bonyolult. A jelen helyzetben úgy vélem, hogy biztonságosabb, ha minél kevesebbet tudsz.
– Hát ez aztán a fene nagy biztonság! – fakadt ki Elsie. – Hogy rám támadnak a nyílt utcán! – Megeresztett egy vádló pillantást Damian felé. – Legalább adhatnál valamiféle magyarázatot, nem gondolod?

– Rendben – szólt megadóan a fiú. – A lényeg az, hogy azt hiszik, hogy van nálad valami információ, ami kell nekik. Vagy, hogy mondtam neked valamit róla.
– De kik hiszik azt? És milyen információ? – kérdezte egyre nagyobb értetlenkedéssel a lány.
– Az most nem lényeg – legyintett Damian. – Úgy gondolják, hogy ha elkapnak, ki tudnak belőled szedni valamit.

– De hát nekem semmi közöm nincs ehhez az egészhez! – méltatlankodott Elsie. – Megmondanám nekik, hogy semmi közöm hozzá, és kész! – A fiú a fejét csóválta.
– Azt hiszed, hogy elengednének? Kizárt. Nekik egy élet nem jelent semmit. Vagy megölnének, vagy előbb megpróbálnának megzsarolni engem veled, és utána ölnének meg. És én egyiket sem akarom, hogy megtörténjen.
Elsie belenézett a smaragdzöld szempárba, és ösztönei azt súgták, hogy a fiú igazat mond, mégis nehéz volt elhinnie, amit hallott. Damian elfordult, és az egyik ajtó felé vette az irányt.

– Én a volt szobámban alszom. Te eldöntheted, hogy a szüleimébe mész, vagy alhatsz nálam a húgom ágyában. Szerintem a ruhái jók lesznek rád, ha kellenének – ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
Elsie néhány pillanat múlva arra eszmélt, hogy egyedül maradt a nappaliban. Agyában szuperszonikus sebességgel cikáztak a zavaros gondolatok, és a megválaszolatlan kérdések. Mindazonáltal eszébe jutottak Damian szavai, miszerint valahol aludnia is kellene, ezért bizonytalan léptekkel elindult a túloldalon lévő szoba felé.

Amint belépett az ajtón, önkéntelenül visszatartotta lélegzetét. A szoba hangulata érzése szerint leginkább egy kriptáéra hasonlított. A bútorokon poros családi fotók álltak, az ágy hideg és érintetlen volt. Elsie közelebb lépett a tükörhöz, ami a szekrény fölött lógott, és megállapította, hogy még a szokásosnál is sápadtabb.

Tekintete a fotókra siklott. Mindegyiken boldog emberek látszottak. Egy kellemes arcú fiatal nő, és egy mosolygós, hirtelenszőke, igézően zöld szemű férfi. Egy másik képen egy fekete hajú, szép arcú kislányt látott, csinos ruhában. Az utolsó fotó egy tinédzser fiút, és az előbb látott kislányt ábrázolta, mindannyian boldogan mosolyogtak a kamerába. Tehát ő Damian húga. Tényleg hasonlítanak – állapította meg, miközben azon tűnődött, hogy vajon hol lehet most a lány. Levette tekintetét a képekről, ám a szoba dermesztő hangulata belépése óta egy csöppet sem változott, így úgy vélte, ideje életbe léptetni a „b” tervet.

Csöndben bezárta maga mögött az ajtót, és átvágva a nappalin, benyitott Damian szobájába. A fiút azonban nem látta sehol. Ez a helység, ha lehet, még komorabb volt, mint a szülői szoba. A két ágy a legtávolabbi pontokon helyezkedett el, a bútorok kopárak voltak, az üres falakról málladozott a tapéta. Már éppen azon volt, hogy mégiscsak visszamegy a másik hálóba, amikor megjelent az ajtóban a szoba tulajdonosa.
– Látom átjöttél – jegyezte meg színtelen hangon. A hajából csöpögött a víz, és a ruháját is átvette.

– Nem szeretem az idegen helyeket – osztotta meg a fiúval.
– Ahogy gondolod – morogta Damian, miközben bemászott az ágyba.

Elsie tétován elindult a szemben lévő ágy felé, és ledobta mellé a táskáját. Amikor megfordult, meglátta a szobában lévő egyetlen díszítésre szolgáló tárgyat, ami egy kép volt. Közelebb lépve látta, hogy az a korábban látott fekete hajú lányt ábrázolja, bár már tinédzserként. Mosolyogva nézett a kamerába, fekete szemei élénken csillogtak.

– Nagyon szép a húgod – próbált beszélgetést kezdeményezni a takarógombóccal, amiből csak egy fekete üstök lógott ki.
– Szép volt – hallotta a fiú válaszát. – Meghalt – hangszíne nem változott, de Elsie mégis kiérezte benne a szomorúságot.

Már megint sikerült beletenyerelnem! – szidta magát, de hiába akart felhozni valamit mentségére, semmi sem jutott eszébe. Egy pillanatra még látott egy zöld villanást a takaró alól, aztán a kupac elfordult a fal felé.

Elsie csak most érezte meg, hogy mennyire fáradt. Már éjfél is elmúlt, az utcai zajok is elcsendesedtek. Levetkőzött, majd bebújt az ágyba, de még sokáig nem jött álom a szemére.

Hallgatta a szoba másik végéből érkező ütemes szuszogást. Nem értette, hogy hogy aludhat valaki ennyire nyugodtan, miközben vadásznak rá. Még mindig nem kapott választ a kérdéseire, és csak egyre több kétely fogalmazódott meg benne a fiúval kapcsolatban. Nem tudott róla szinte semmit, és amint valami kiderült, amögött még nagyobb titkok lappangtak. Ám hiába próbálta észérvekkel meggyőzni magát, a szíve mélyén érezte, hogy a fiú jót akar. Próbálta kitalálni, hogy mit hozhat a holnap, de ötlete sem volt. Kétségek között nyomta el az álom.