Preaven egykoron ragyogó ország volt, ahol az emberek boldogan éltek, gazdagságban és bőségben. A farmokon tonnaszámra termett a gabona, a gyümölcsösök roskadoztak a terméstől, az állatok a világ legzöldebb füvét legelték. Krónikák szóltak az ország gazdagságáról, és számtalan ember kereste fel a fővárost csodálatos kultúrája miatt.

A hét kancellár irányította országban minden az egyenjogúságról szólt. Senki nem szenvedett hiányt semmiben, és mindenki egyenlően osztozott a javakon és a kegyen. Évszázadokon keresztül béke honolt Preavenben, ami egyre csak gyarapodott népességben, anyagiakban és kultúrában.

Ám a hosszú idő óta tartó jómód és gazdagság lassan az emberek fejébe szállt. Néhány embernek már a mérhetetlen gazdagság sem volt elég a boldogsághoz. Hatalmat akartak. Másokon áttiporva emelkedtek fel a ranglétrán, miközben vagyonuk egyre csak nőtt. Az egykor csodálatos főváros már nem adott teret az elszegényedett rétegnek, és a középosztály is csak küszködve élte túl az egyre keményebb teleket.

A kezdetben igazságos és kegyes kancellárok hamar a saját hatalmuk befolyása alá kerültek, és gondolkodás nélkül hoztak olyan döntéseket, amelyek csak az ő céljaikat szolgálták. Nem törődtek többé az egyenjogúsággal és az emberekkel, akik tőlük vártak volna iránymutatást. Az ország hanyatlásnak indult.

Az évek múlásával egyre többen és többen szegényedtek el és váltak otthontalanná. Számtalan ember éhezett a tanyákon és a falvakban, miközben a főváros még mindig gazdagságtól csillogott.

De a telhetetlen kancellároknak még ennyi sem volt elég. Megirigyelve a szomszédos birodalom bányáit, háborút indítottak a területekért. Ám nem számoltak a szomszéd ország hihetetlen katonai erejével. Ezért az ország minden tájáról katonákat soroztak be, nem törődve életkorral és egészségi állapottal sem.

A csalódott, legyengült és dühös emberek azonban nem akartak egy olyan hazáért harcolni, amely cserbenhagyta őket. Nem akarták feláldozni az életüket egy önző országért, így inkább elmenekültek otthonaikból. Akik pedig a fronton szembesültek a háború kegyetlenségével, inkább dezertáltak.

Habár Preaven a fronton azóta is helytáll, a kancellárok nem tűrték az engedetlenséget. Ezért a szökevények után kutató hadjáratot indítottak.

A háború immár hat éve tart a két ország között, de a helyzet mit sem változott. A fronton folyamatosan dúlnak a harcok, a főváros csillog a gazdagságtól, a menekültek pedig bujkálva élik az életüket abban reménykedve, hogy sosem találnak rájuk.

Sötét éjszaka volt. A csillagos eget fekete, nehéz felhők takarták el, így a hold fénye sem tudott utat törni magának. Az egyetlen fényt egy kis tűzrakás adta, amelyet a dús növényzettől alig lehetett észrevenni. A tűz mellett egy férfi és egy fiatal nő ült, percek óta szótlanul. Mindkettejük fejében a legszörnyűbb dolgok jártak, és mintha csak attól féltek volna, ha kimondják őket, valósággá válnak.

– Liyára gondolsz? – kérdezte végül a fiatal nő halkan, megtörve a köztük lévő hosszú csöndet, miközben maga elé meredve bámulta a tüzet.  Egy másodpercre sem pillantott a mellette ülő férfire. De az nem felelt, csak ült szótlanul, gondolataiban merengve. – Jamal?
– Állandóan – felelte végül komoran.
Albine hosszú idő után először nézett a mellette ülőre. Jamal arcán ugyanaz az arckifejezés ült, ami mindig, ha kettesben voltak. Félelem, aggódás és harag keveréke, amelyet ügyesen leplezett mások előtt. Egyedül ő tudta, hogy mit érez valójában a férfi.

– Biztos vagyok benne, hogy Liya jól van – mondta aztán Albine, miközben letépett egy fűszálat maga mellől, majd behajította a tűzbe.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
– Mert ismerem a húgodat – felelte egyszerűen a lány. – Jól bánik a fegyverekkel, remek felderítő, és sosem hagyná, hogy elkapják. Ráadásul – folytatta Albine – Matthias vele van. Ki mellett lenne nagyobb biztonságban?

– Mellettem – vágta rá Jamal. – Nem lett volna szabad elengednem. Vagy legalább… Legalább velük kellett volna mennem.
– Tényleg? – pillantott újra Albine Jamal felé. – Remek ötlet. És mit gondolsz, ki segítene, hogy a tábort biztonságban tartsuk? Nova? Vagy talán az anyád?
– Albine, majdnem három hete mentek el – csattant fel Jamal. – Mégis mikor kezdjek aggódni?
– Három hét még nem olyan sok idő – mondta a lány. – Lassan kell haladniuk és csendben. Nem hívhatják fel magukra a figyelmet. Amíg nem jön olyan hír a fővárosból, ami…

– A fővárosból? – szakította félbe Jamal a lányt, miközben arcára félelem ült ki. – De hát nem is arra indultak.
– A főváros akkor is tudná – vonta fel a vállait a lány. – Azok mindenről tudnak, ami történik. Kivéve rólunk, természetesen – tette hozzá.
– Ha mégis megtudnák, hogy hol bujkálunk, hát csak jöjjenek. Nem adom meg magam harc nélkül – mondta Jamal elszántan.
– Ha megtudnák, hol bujkálunk, gondolkodás nélkül hátba lőnének egy bokorból, Mal és még csak azt sem vennéd észre, hogy egyáltalán itt vannak.

Albine halk, de erős szavai után csend telepedett közéjük. Régóta éltek már odakint. Távol a világtól, elzárva azoktól, akik csak fájdalmat okozni képesek. Albine és Jamal sok mindenben hasonlítottak egymásra. Dühösek voltak és féltek, mikor először találkoztak. Évekkel később pedig bátrakká és elszántakká váltak, akik bármire képesek voltak, hogy megvédjék a szeretteiket. Egy dologban mégis különböztek. Albine sosem becsülte le a főváros katonáit.

– És te ettől nem félsz? – kérdezte aztán a férfi.
– Nem, nem igazán – rázta meg a fejét elgondolkodva Albine, majd Jamalra emelte a tekintetét. – Ha idetalálnának, és meglátnának, előbb a fővárosba vinnének. Aztán megkínoznának, megölnének, és közszemlére tennék a testemet a főtéren… Rám ez várna.
Albine szavai fájóan igazak voltak. Ezt mind a ketten tudták.
– Rhydian miatt? – kérdezte végül Jamal halkan, mire a lány lehunyta a szemeit.
– Rhydian miatt.

Albine-nak fájt ezt kimondania. Rég volt, hogy utoljára hallotta volna ezt a nevet. A nevet, amely örökre összefonódott a sorsával. A nevet, amely csendesen kínozta, ha rágondolt, és amely meghatározta a jövőjét. Ám hiába akarta elfelejteni a név tulajdonosát, tudta, hogy soha többé nem élhet anélkül, hogy ne szakítana fel benne sebeket minden egyes nap, amikor eszébe jutott a múlt.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdezte halkan Jamal, miközben a sötétbe burkolózó fákat kémlelte.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Albine, majd a mellette állóra pillantott. – Lehet egy másik menekült csoport?
– Kétlem, mert az egyik felderítő útvonal közelében járunk. Egy menekült csoport sem olyan hülye, hogy erre csapjon zajt.
– Utánanézzünk? – tette fel a kérdést a lány, majd miután Jamal pár pillanatig latolgatta a lehetőségeiket, csak egy bólintással válaszolt. Tudta, hogy utána kell járniuk. Máshogy nem lesznek képesek megnyugodni.

Óvatos léptekkel haladtak a hang irányába, majd az ösvényhez közeledve egy hatalmas bokor mögött álltak meg. A bokor mögött senki nem láthatta meg őket, ám ők belátták az ösvényt.
Egy alak feküdt nem messze tőlük a földön mozdulatlanul. Albine és Jamal a test körüli területet kémlelte. A fákat, bokrokat. A sötétséget, attól félve, hogy valaki les rájuk.

– Mi van, ha csapda? – suttogta a férfi.
– Csapda nélkül is túl könnyű célpontok vagyunk – felelte Albine, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a fákról. – Szerinted halott?
Jamal csak nézte a földön fekvő idegent, aztán halkan megszólalt.
– Akár az, akár nem, nem a mi gondunk.
Albine tudta, hogy a férfinak igaza van. Ha csapda, akkor olyan gyorsan el kell tűnniük onnan, amilyen gyorsan tudnak. Ha pedig nem, már úgysem segíthetnek rajta. Valószínűleg úgyis meghalt, és már semmit sem tehetnek.
– Húzzunk innen, mielőtt meglátnak – szólt végül a lány, mire Jamal csak egy apró bólintással felelt.

Óvatosan elfordultak az ösvénytől, és amilyen halkan csak tudtak, visszaindultak. Ám mielőtt teljesen maguk mögött hagyták volna a kis erdei utat, egy halk, rekedtes hang ütötte meg a fülüket.
– Tob…
Albine hirtelen megtorpant, és visszapillantott az úton fekvő idegenre. Fülelt, hátha újra meghallja a hangot, de semmi nem történt. Aztán a szél újra egy gyenge hangot fújt feléjük.
– Tob…

– Albine, nem a mi gondunk – szólalt meg Jamal, miközben ő is visszafordult, majd a lányra nézett. – Itt hagyták meghalni, nyilván volt okuk rá. Menjünk!
– Mint ahogy arra is volt okuk, ami az apáddal és a bátyáddal történt?
Jamal keze ökölbe szorult a lány szavaitól, majd elnézett az ösvény irányába.
– De ha kinyírnak miatta, visszajövök és én ölöm meg – mondta végül a férfi, majd elindult az ösvény felé, Albine pedig halkan követte őt.

A fák árnyékában közelítették meg az úton fekvő embert. Ahogy egyre közelebb értek hozzá, Albine egy férfi vonásait fedezte fel rajta. Fiatal volt, sötét hajú, arcát pedig csúnya sebek torzították el. A halántékánál vér csordogált a földre.

Jamal kilépett a fák közül, majd amilyen gyorsan csak tudott az idegenhez lépett. Leguggolt, majd benyúlt a férfi térde és a háta alá, aztán egyetlen határozott mozdulattal felemelte. Izmai megfeszültek a nehéz test súlyától. A fák közé cipelte, aztán szótlanul elindult. Csak sietett a fák között, karjában a férfival, miközben Albine kivont fegyverrel követte őt.

***

– Diyana! – kiáltotta Albine, miután beértek a táborukat nyújtó faházba. Az egyik ajtó mögül egy ötvenes éveiben járó, sötét bőrű nő pillantott ki, majd amikor meglátta az érkezőket, értetlenül lépett hozzájuk.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte, miközben az ujjaival az idegen férfi pulzusát kutatta.
– Az erdőben találtuk – felelte Jamal, miközben lefektette a férfit a kopott kanapéra. – Azt hittük, halott, aztán motyogni kezdett.

A faház ajtaja újra kinyílt, és egy ősz férfi, egy fiatal lány és egy fiú lépett be.
– Mi történt? – kérdezte a férfi, amikor meglátta a kanapén fekvő idegent.
– A lányod és a fiam hozta, az erdőben találták – felelte Diyana az érkező Kieranra pillantva. – Cormac, hozz, kérlek vizet, Nova, te pedig az elsősegélykészletet – fordult aztán az újonnan érkezőkhöz a nő.

– Mi történt, lányom? – kérdezte aztán Kieran az eddig fel mellé húzódó Albine-tól.
– Már indultunk volna vissza, amikor kiáltást hallottunk. Megnéztük mi volt az, és őt találtuk – felelte Albine, majd az asztalhoz sétált, és leült. – Van valami vacsora?
– Mindjárt hozom – bólintott Kieran. – Jamal? Te is ennél? – kérdezte a férfitól, mire az bólintott, és leült az asztal mellé.

– Látom, te is épségben visszaértél, Cormac – mondta Jamal, a fiatal fiúra nézve, aki elvigyorodott.
– Kételkedtél valaha? – kérdezte, miközben lehuppant Albine-ékkal szemben egy székre. – A jó hír, hogy úgy tűnik, eddig senki nem fogta el Liyát és Matthiast. A rossz hír pedig, hogy ezen az infón kívül semmi mást nem tudtam meg.

– Nem baj, kishaver, így is sokat teszel értünk. Belógni ide-oda nem könnyű feladat. Nem ismerek nálad ügyesebb kis csempészt – felelte Jamal.
– Zsebtolvaj – szólalt meg halkan Albine Jamalra pillantva. – Cormac nem csempész, hanem zsebtolvaj.
– Albine… – kezdte volna a fiatal fiú, mire a lány csendre intette.

– Matthias nincs itt – felelte a fiú halkan.
– Igaz – bólintott Albine. – De mi lenne, ha mire visszaér, még életben lennél?
– Albine, fejezd be! – csattant fel Jamal.
– Amíg Matthias nincs itt, Cormac teljes mértékben az én felelősségem – mondta halkan a lány, majd újra a fiúra pillantott. – Légy jó fiú, és ne ölesd meg magad!

***

Albine mindig erősnek mutatta magát. Habár együtt hoztak döntéseket, Albine amolyan vezetővé vált Matthias és Jamal mellett az évek alatt. És miközben erős vezető volt, a felszín alatt rettegett, hogy egy napon egy rosszul meghozott döntés miatt minden elromlik majd.
A sikertelen vadászat után Albine a faház felé vette az irányt. Tudta, hogy feleslegesen keringene tovább a környéken, hiszen a szíve hangos kalapálásától valószínűleg minden állat mérföldekre menekült.

– Hol van az apád? – lépett Jamal a kopott kanapén üldögélő Novához, miközben tekintetével a nyitott ajtókon keresztül nézelődött, az említett után kutatva.
– Valószínűleg hátul, a kertben az anyáddal és Cormackel – felelte a fiatal lány az előtte álló férfira pillantva.

– Remek – mondta Jamal, majd lehuppant a lány mellé, és egyetlen mozdulattal közelebb húzta magához. – Imádom, amikor csak ketten vagyunk a házban – suttogta Nova fülébe, majd maga felé fordította a lány arcát, és megcsókolta. De a következő pillanatban Nova eltolta magától.
– Elfelejtetted az idegent a másik szobában.
A lány szavaira Jamal szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Hát persze…

– Sajnálom – mosolyodott el a lány, majd Jamal ölébe húzódott. – Olyan jó lenne, ha nem kéne titkolóznunk.
– Feleslegesen titkolózunk, úgyis mindenki tudja – felelte a férfi.
– Persze, hogy mindenki tudja, mikor nem tudsz vigyázni a kezeiddel – nevetett fel Nova.

– Eddig sosem mondtad, hogy zavarnak a kezeim – felelte a férfi vigyorogva, miközben az ölében ülő lány hajával kezdett játszani, majd eldöntötte a kanapén. Szórakozásuknak az vetett véget, amikor a hátuk mögött valaki megköszörülte a torkát. Ijedten pattantak fel a kanapéról, és fordultak az ajtó felé.

A faház nyitott ajtajában a sikertelen vadászatból visszatért Albine állt.
– Zavarok? – kérdezte, miközben húgáról a legjobb barátjára pillantott. A beálló kínos csöndben csak a falióra kattogását lehetett hallani.
– Szólok apáéknak, hogy visszajöttél – motyogta aztán a fiatalabb lány, majd egy utolsó pillantást vetve a férfira, kisétált Albine mellett az ajtón.

– Ő a húgom, Mal – szólalt meg a lány beljebb lépve a házba, miután Nova bezárta maga után az ajtót. – Megtennéd, hogy békén hagyod?
– Hát én próbálom, de…
– Még csak tizennyolc éves, nem hiányzik, hogy összetörjék a szívét – vágott közbe a lány.
– Sosem tennék olyat – mondta halkan Jamal, mire Albine kétkedve megrázta a fejét.

Nem értette a legjobb barátja és a húga közti kapcsolatot. Nem értette, mit látnak egymásban. Kezdve a köztük lévő hat évvel, amit Albine nem tudott hova tenni. Az ő szemében Nova az a kislány volt, aki a szökésük estéjén zokogva sietett mellette az erdőben, miközben görcsösen kapaszkodott Albine karjába. Akkor még csak tizenkét éves volt. Akinek védelemre, ételre és otthonra lett volna szüksége. Ehelyett menekülés, éhezés és egy hatalmas erdő jutott neki. Albine számára húga ugyanaz a kislány maradt, hiába telt el azóta hat hosszú év.

– Felébredt már? – szólalt meg végül Albine a szoba felé intve, ahol az erdőben talált idegen feküdt.
– Még nem – válaszolt Jamal helyett az akkor belépő Diyana, akit Albine apja, húga és Cormac követett.
– Mennyi az esély arra, hogy életben marad? – kérdezte Jamal az anyjától, de a nő csak felvonta a vállát.
Diyana a háború kitörése előtt a főváros kórházában dolgozott ápolóként. Sok minden ráragadt az évek során, és tudásának sokszor nagy hasznát vették. De mindent ő sem tudott megoldani.

– Ha az erdőben hagytátok volna, valószínűleg már halott lenne. Így legalább próbálkozhatunk. De ha pár nap múlva sem tér magához, akkor nem tehetünk semmit. Reménykedjünk abban, hogy felébred.

***

Emeline nem foglalkozott semmi mással, csak futott. Futott, ahogy a lába bírta. A hír, amit hallott, rosszabb volt mindennél. Személyesen kellett hallania, anélkül nem tudta elfogadni. Amikor azonban a kancellár szobájának ajtajához ért, megtorpant. És ha mégis igaz?

Mi van, ha igaz, amit mondanak? Mi van akkor, ha Aimes, a vőlegénye nem tért vissza a felderítésből? Mi van akkor, ha Aimes már halott? Emeline szemébe könnyek gyűltek. A szívébe újra az a fájdalom költözött, amit még csak egyszer érzett életében. Ugyanazt érezte, mint amikor az édesapját vesztette el. Tudnia kell az igazat.
Emeline óvatosan nyúlt a kilincs után, de mielőtt beléphetett volna, hangokat hallott az ajtó másik oldaláról.
– Sajnálom, uram, de nem tehettem semmit. A lázadók rajtunk ütöttek, aztán minden olyan gyorsan történt. A fia pedig nem tudott elmenekülni.

Emeline nem bírta tovább. Lenyomta a kilincset, és belépett a szobába.
– Hát igaz? – kérdezte remegő hangon, miközben a szobában álló két férfi között jártatta a tekintetét.
Az egyik oldalon Emerson kancellár állt, Aimes apja és Emeline gyámja. Emeline sosem látta még vőlegénye apját olyan szomorúnak, mint akkor. A másik oldalon Julian Tobin. A fiatal katona, akivel Aimes együtt indult a lázadók keresésére.

– Nem – szólalt meg végül Emerson. Hangjába a szomorúság mellé elszántság és végtelen harag vegyült. – Nem úszhatják meg. Mr. Tobin, szóljon a katonáknak! Még ma el kell indulniuk. Keressék meg a lázadókat! Túrják fel az egész erdőt, ha kell és öljék meg őket…Öljék meg mindet!

A férfi még mindig mozdulatlanul feküdt a matracon. Albine alaposan szemügyre vette az idegent. Fiatal volt, és a sebesüléseit leszámítva ápolt. Kizártnak tartotta, hogy egy menekülttel lenne dolguk. De ha a fővárosból is jött, hogyan került ilyen állapotban az erdőbe?
– Ki a franc vagy te? – kérdezte Albine halkan, inkább csak úgy magától, mire az idegen megmoccant.

A lány összerándult a mozdulatra és tett egy lépést az ajtó felé. A férfi lassan résnyire nyitotta a szemét, és értetlenül nézett körbe. Félelemmel teli tekintete megállapodott az előtte álló fiatal nőn, majd nyelt egyet.
– Hol vagyok? – kérdezte aztán alig hallható, rekedt hangon.
– A táborunkban – felelte Albine, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a férfiról.
– Tábor? – ismételte meg a szót a férfi, újra körbepillantva a szobában. – Hogy kerültem ide?

– Engem inkább az érdekelne, hogy kerültél az erdőbe – hagyta figyelmen kívül a férfi kérdését Albine. – Ki a fene vagy te?
Az idegen lehunyta a szemét, és elgondolkodott. A saját neve után kutatott az elméjében, de sötét ürességen kívül semmit nem talált.
– Én… Nem tudom – rázta meg végül a fejét a férfi.

Albine közelebb lépett az idegenhez, és eléguggolt. A férfi érdeklődő, ám rémült tekintettel pillantott fel rá.
– Akkor jó lesz, ha nagyon gyorsan kitalálod. Mert nem vagyunk sem túl türelmesek, sem túl kedvesek – suttogta Albine, majd felállt, és kisétált a szobából, magára hagyva a kétségbeesett férfit.

Odakint Jamalt és a húgát, Novát találta összebújva a kopott kanapén. Mikor észrevették Albine-t, elhúzódtak egymástól, és Jamal az érkezőre pillantott.
– Mi van Csipkerózsikával? – kérdezte a férfi. – Anya azt mondja, nem emlékszik semmire.
– Lehet, hogy amnéziás? – szólt Nova, mire Albine csak felvonta a vállát.
– Vagy csak nagyon hülye… Mindenesetre szólok Diyanának, hogy felébredt – mondta Albine, majd a nő keresésére indult.

Nova aggódva pillantott maga elé, mire Jamal eléguggolt, és magához húzta a lányt.
– Minden rendben lesz – mondta, majd megpuszilta a lány homlokát.
– Ezt te sem gondolod komolyan.
– Nem, tényleg nem – felelte Jamal halkan. – De nem kell aggódnod. Nem fog bántani. Senki nem bánthat téged. Mert ha megpróbálja, megölöm.

***

Albine a délutánt az erdőben töltötte. Felkereste az összes közelben elrejtett csapdát abban a reményben, hogy egy nyúl, vagy akár egy apró mókus belesétált. El akarta terelni a figyelmét a közelmúlt eseményeiről. Aggasztotta az idegen és az amnéziája, Jamal és a húga kapcsolata, Liya és Matthias felderítőútja. Mindent túl soknak érzett. Szüksége lett volna valamire vagy valakire, aki visszarántja a biztonságot nyújtó valóságba a gondolatai közül, amelyek a lehető legrosszabb lehetőségeket vázolták az elméjébe.

Miután minden csapdát átnézett, ám mindegyiket érintetlenül találta, visszaindult a tábor felé. Az apró tisztás, amelyen a faház állt, idegen szemek elől ügyesen el volt rejtve. Az erdő növényzete amúgy is túl sűrű volt, de a közeli sziklák még inkább eltakarták a tisztást, és a tisztásra vezető bejáratot.

Mire visszaért, már esteledett. A faház előtt tüzet gyújtott, majd lekuporodott a ház melletti sziklára. Éjszakánként sűrűn üldögélt a faház előtt az erdő sötétjét nézve. Sokszor megnyugvással töltötte el a tudat, hogy ha valami készülne ellenük, azt észrevenné. Talán megmenekülhetnének. Talán. Ugyanakkor azt is tudta, ha valaha rájuk találnak, mindennek vége. Ha csak egyszer valamit rosszul csinálnak, az életüknek vége. Albine évek óta rettegett attól a naptól.

– Fáradtnak tűnsz – lépett Kieran a lányához, miután észrevette az odakint fellobbanó tűz fényét. Albine felnézett az apjára. Szeme beesett volt, tekintete tele volt fájdalommal és fáradtsággal. Beteg szeme volt. – Aludhatnál egy kicsit.
– Bagoly mondja… – vágta rá a lány, mire Kieran elmosolyodott.
– Aggódsz, nem igaz? – kérdezte a férfi halkan, miközben lassú mozdulattal leült Albine mellé a sziklára.

– Ostoba lennék, ha nem aggódnék… Itt van ez a férfi, aki azt sem tudja, ki ő. De az is lehet, hogy csak hazudik. Lehet, hogy a főváros küldte, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy megöljön minket. Aztán ott van Liya és Matthias. Ki tudja, merre járnak, és nem jönne jól egy olyan hír, hogy elfogták őket. Szükségünk van rájuk, főleg most.
– Tudod, Albine, nem mindenki rossz ember. Nem feltételezhetjük mindenkiről, hogy az életünkre akar törni. Ez a férfi pedig inkább hálás lesz majd, hiszen megmentettük az életét. Nélkülünk ki tudja, mi történt volna vele.

– Már tudom, Nova honnan örökölte a naivitását – suttogta a lány, mire apja értetlenül tekintett rá. – Nem érdekes – legyintett Albine, majd az apja arcára pillantott.
Gyengének tűnt és fáradtnak. Az arcát sűrű ráncok borították. Szemében fájdalom bujkált.
– Hogy érzed magad? – kérdezte aztán halkan.

– Kicsit éhesen – felelte az idős férfi, mire Albine inkább másfelé pillantott. Aztán lehunyta a szemét.
– Nem, apa, én úgy értem, hogy érzed magad? – kérdezte újra, mire az apja elmosolyodott, majd végigsimított a lánya haján.
– Megvagyok, Albine – mondta, de a lány csak megrázta a fejét.
– A többieknek hazudhatsz, Novának én kérlek, hogy hazudj, de nekem ne!

Kieran felsóhajtott, majd belebámult a tűzbe. Fakó szemét megvilágította a tűz fénye, de ettől ugyanolyan betegnek tűnt. Ráncai pedig még mélyebbnek tűntek.
– Fáradt vagyok, lányom – szólt aztán a férfi. – És gyenge. Tudod, az új szívem sem úgy kalapál már, mint régen… De ez így van rendjén. Éltem én már eleget. A ti boldogságotok fontosabb nekem.
– Apa…
– Ne légy olyan szigorú a húgoddal, Albine! – folytatta Kieran. – Inkább örülj, hogy ebben a szörnyű világban is képes még boldognak lenni.

– Majd igyekszem – felelte a lány halkan, majd felállt és az apjára pillantott. – Bemegyek. Te maradsz még? – kérdezte, mire Kieran csak lehunyt szemmel bólintott egyet, miközben nagyot szippantott a tiszta, esti levegőből.

A faház kis társalgójában csak Diyanát és Jamalt találta, akik az asztal mellett beszélgettek. Melléjük akart telepedni, de mikor belépett, tekintete azonnal az idegen ajtajára szegeződött. Idegesen méregette, majd az asztalnál ülők felé fordult.
– Hogy van?
– Végre ébren – felelte egy halvány mosoly kíséretében Diyana, mire Albine bólintott, majd újabb kósza pillantást vetett a zárt ajtó felé.
– Beszéltetek már vele? – kérdezett újra Albine, de csak két fejrázás volt a válasz.

– Mikor utoljára bent voltam, Tobias még elég gyenge volt – szólt Diyana, mire a fiatal lány szemöldöke a magasba szaladt. – Nem hívhatjuk örökké idegennek, és úgyis ilyesmit motyogott. Talán a neve. – Albine csak egy bólintással felelt, majd elindult az ajtó felé. – Albine – szólt utána még Diyana, mire a lány a nőre pillantott. – Légy vele kedves! Nem tudhatjuk, min ment keresztül.

Kedves, ismételgette magában a szót Albine, miközben lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Mikor nem szokott kedves lenni?

A szobában félhomály uralkodott. Odakint már sötét volt, bent pedig az egyetlen fényforrást csupán néhány égő gyertya jelentette. A matracon, hátát a faház falának vetve az idegen férfi ült. Már sokkal jobb színben volt, és az arcát ért ütések nyoma a három eszméletlenül töltött nap után kezdett halványodni.
Albine bezárta maga után az ajtót, majd lassan megfordult, és a férfira pillantott. Most, hogy újra jobban megnézte, nem is értette, hogy kerülhetett az erdőbe. Egyáltalán nem nézett ki menekültnek. Sőt, még katonának sem.

– Hogy vagy? – kérdezte aztán Albine néhány pillanatnyi hallgatás után. A fiatal férfi először meglepődött a lány szavain, hiszen homályos emlékei szerint az első beszélgetésük alkalmával a lány elég durván bánt vele. Aztán kihúzta magát, és a lány arcára pillantott.
– Mint akit jól elvertek – felelte végül. – De jobban. Köszönet érte annak a kedves nőnek, aki ápolt.
– Diyanának hívják – mondta Albine közelebb lépve. – A te neved pedig?
– Szeretnék bemutatkozni. Tényleg! De nem fog menni, és ezt te is pontosan tudod.

– Amikor rád találtunk azt ismételgetted, hogy tob. Ez jelent valamit? Lehet ez a neved? – kérdezte a lány, de az idegen csak kétkedve felvonta a vállát. – Szükséged lesz egy névre, amíg itt vagy. Diyana azt javasolta, legyen Tobias. Ha már úgyis valami ilyesmit motyogtál.
– Tobias?
– Választhatod az Erdei idegent vagy a Csipkerózsikát is, sőt, ha ahhoz van kedved, tőlem akár Rosie is lehetsz, de valahogy hívnunk kell.
– Jó lesz a Tobias – mondta aztán néhány pillanatnyi csönd után a férfi.
– Nagyszerű – felelte faarccal Albine. – Második napirendi pont. Mire emlékszel?
– Te valami kihallgatótiszt vagy? – kérdezett vissza Tobias. Szája sarkában halvány mosoly bujkált, mire Albine csak összehúzta a szemét.

– Viccesnek hiszed magad? – lépett közelebb a matracon ülő Tobiashoz. – Hadd áruljak el valamit! Nem vagy az. Sőt, a helyedben inkább aggódnék. Mert jelen helyzetben egy hajszál választ el attól, hogy megszabaduljunk tőled, és elhiteted, mi nem végeznénk félmunkát. Szóval? Mire emlékszel?
Tobiast először megrémítette a lány hirtelen előtörő dühe, aztán beszélni kezdett. Lassan, megfontoltan formálta a szavakat.
– A háborúra…És hogy… A fővárosban éltem, de…
– Hogy kerültél az erdőbe? – vágott közbe Albine.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Tobias.
– És azt tudod, hogy ki tette ezt veled?

– Miért jelentkezett felderítőnek, uram? – kérdezte a szőke férfi, mire Aimes elgondolkodott.
– Unatkoztam – felelte végül, mire a szőke megtorpant, és szó nélkül meredt maga elé. Aimes nem értette, miért nem mennek tovább. Már szólni akart valamit, de a férfi újra beszélni kezdett.

– Hogy képes unatkozni egy olyan nő mellett?
– Tessék? – Aimesnek fogalma sem volt, miről beszél a társa. Aztán, ahogy a szőke férfi az arcára pillantott, végtelen dühöt látott a tekintetében. 

– Nem ezt érdemli. – A férfi hangja határozott volt és erős. – Ő a legtökéletesebb nő, maga meg unatkozik mellette? Sokkal többet érdemel, mint maga. Olyasvalakit érdemel, mint… Mint én.
– Mi a fenéről beszél? – kérdezte Aimes, a következő pillanatban, pedig a szőke olyan erővel ütötte arcon, hogy a földre rogyott.

– Nem, arra sem emlékszem – felelte aztán alig hallhatóan Tobias, ahogy felocsúdott a hirtelen rátörő emlékképekből. – Sajnálom.
Albine dühösen sóhajtott egyet, majd a férfivel szemközti falhoz lépett, és végigcsúszott rajta. Térdeit felhúzta és lehajtotta a fejét.
Miért ilyen nehéz minden? – gondolta magában a lány. Miért nem találhattak egy épelméjű katonát az erdőben, aki minden kérdésükre készségesen válaszolna? Ehelyett kaptak egy amnéziás férfit, aki a saját nevére sem emlékszik. Magának is nehezen vallotta be, de megijedt a tudatlanságtól és a tehetetlenségtől.

Aztán eszébe jutottak Diyana szavai. Ki tudja, mi történt ezzel a férfivel? Ki tudja, miért verték össze annyira, hogy majdnem belehalt? Ki tudja, ki tehette? Valószínűleg ő is fél. Idegen társaságba keveredett, és nem emlékszik semmire. Vagy legalábbis azt mondja.
Tobias elnézte az előtte ülő lányt, és nem értette, hogy lehet valaki egyszerre ilyen indulatos és durva, ugyanakkor tűnhet ennyire törékenynek.
Mikor Albine újra felpillantott, Tobias kék szemével találta szemben magát. A fiatal férfi érdeklődő tekintettel méregette, amitől a lány feszengeni kezdett.

– Ne bámulj! – szólalt meg, mire Tobias óvatosan elmosolyodott, és elkapta a tekintetét a lány arcáról.
– Ne haragudj, csak próbálok rájönni valamire – mondta a férfi, mire Albine szemöldöke a magasba szaladt.
– Éspedig?
– Hogy alaptalanul félek-e…
– Félsz? – kérdezte Albine halkan, mire csak egy bólintás volt a felelet. – Miért?

– Mert nem értek semmit. Azt sem tudom, ki vagyok. Azt sem tudom, mit keresek itt, és bevallom, egy kicsit tőled is félek – mondta Tobias, mire Albine elégedett mosolyra húzta a száját. – Hogy hívnak?
– Albine – felelte a lány halkan, majd felkelt a földről, és az ajtóhoz lépett.

– Próbálj meg aludni! Ha szükséged van valamire, szólj Diyanának – mondta a lány, majd kiindult a szobából.
– Hazudtál nekem – szólt utána Tobias. mire Albine visszafordult. – Azt mondtad, hogy nem vagytok kedvesek.
– Talán mind a ketten túl jól hazudunk – felelte a lány, majd magára hagyta Tobiast.

***

Emeline habozott. Amikor elindult, még elszánt volt, ám mire Julian Tobin szobájának ajtajához ért, már elszállt minden bátorsága. Mert mi van, ha minden igaz? Ha hiába reménykedik? Mégis azt érezte, személyesen kell hallania a történteket, annak minden részletével együtt. Végül kihúzta magát, és hármat koppantott az ajtón.

Néhány pillanattal később Julian Tobin állt vele szemben a nyitott ajtóban, aki meglepetten pillantott a látogatójára.
– Emeline? – kérdezte döbbenten, majd kikémlelt az ajtón, és mivel senki nem volt a folyosón, behúzta a lányt a szobába. – Nem szabadna itt lenned – mondta halkan, miután bezárta a vendége után az ajtót.

– Tudom, de én csak… Julian, tudnom kell, mi történt – szólt a lány az előtte állóra pillantva. Könny szökött a szemébe, amitől Julian szíve összeszorult.
– Az egyik lázadócsoport nyomait követtük, amikor rajtunk ütöttek. Nekem sikerült elmenekülnöm, de neki nem. Próbáltam visszamenni érte, de csak azt láttam, ahogy az egyik lázadó a fejéhez nyomja a pisztolyát… Aztán már csak egy lövés hangjára emlékszem. Emeline, annyira sajnálom – mondta Julian közelebb lépve a lányhoz. Meg akarta vigasztalni, de az elfordult tőle.

Emeline az ablakhoz sétált, majd utat engedett könnyeinek. Julian látta az ablak üvegéről visszatükröződő lány szomorú arcát. Mögé lépett, majd maga felé fordította.

– Annyira fáj, Julian – suttogta. – Gyötör a bűntudat… Becsaptam őt. Hazudtam. Most pedig túl késő, hogy elmondjak neki mindent.
– Nem hibáztathatod magad, nem tehetsz semmiről – mondta a szőke férfi, miközben letörölt egy könnycseppet a lány arcáról.
– Én csak boldog akartam lenni… Veled.

Emeline felpillantott az őt ölelő férfi arcára, mire az elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt a lány ajkaira.