Bradley

Mindig is izgatottan készült az írókörök előtt, most azonban még egy lapáttal rátett minden korábbira. Mivel ez volt a tanév utolsó írókörös foglalkozása. Ráadásul igencsak hosszú és szép utat jártak be együtt. Az elején azokkal a diákokkal indult, akik csak azért jelentkeztek, mert máshová már nem vették be őket, vagy épp kényszerítették rá őket. Most pedig már az első nyilvános publikálásuk küszöbén álltak. Büszke volt rájuk, ehhez kétség sem fért. Egyértelműen hiányozni fog neki ez az érzés.
Igazából már a legelső írókör előtt nekiállt agyalni azon, hogy milyen lesz a legutolsó. Annyit tudott, hogy mivel itt már nem ad ki új feladatot, majd megpróbálnak nosztalgiázni, és visszaidézni, milyen volt ez az utazás, kinek mi tetszett benne. De ismerve az általános hozzászólási kedvet, hamar letett erről. Így sokáig ötlettelenül állt ez előtt az utolsó foglalkozás előtt. Főleg azután, hogy a legutóbbi feladatot, az iskolaújság különszámába írást, nem is ő adta ki, így kétségei voltak afelől, mennyire tudnak majd beszélgetni róla a mostani alkalommal.
Tintavér – 129. Utolsó találkozás Tovább olvasom

Liam

Még soha életében nem fájt annyira a feje, mint akkor. Először azt sem fogta fel, hol van. Annyit tudott, hogy fekszik, valami puhán. A szemét csak nagy erőfeszítések árán tudta kinyitni, de rögtön meg is bánta, hogy erre szánta el magát, mert a retináján beáradó fény szinte lyukat ütött a koponyája hátulján. Szóval ilyen érzés másnaposnak lenni.
– Jól érzed magad? – szűrődött át a kótyagosság ólmos falán valaki féltő kérdése. Mivel ilyen állapotban nehezére esett volna gondolkodni, örült, hogy szinte azonnal leesett neki, hogy Spencer az illető, aki beszél hozzá.
– Azt hiszem – felelte. Ennél jobbat sajnos nem tudott mondani. És nem csak azért, mert a halálán volt, hála tegnap esti dorbézolásának, hanem mert Spencer kapcsán is vegyes érzései voltak. – Hol vagyunk? – próbálkozott meg közben ismét a külvilággal való vizuális kapcsolatteremtéssel, ezúttal óvatosabban.
– Sean házában, még mindig – felelte Spencer, miközben Liamnek végre sikerült kinyitnia a szemét, maradandó látási károsodások beszerzése nélkül. Először is látta, hogy valószínűleg Sean szobájában lehet, és az ágyon fekszik. Amitől kissé megrémült, hiszen a házigazda az előző éjszaka minden követ megmozgatott, hogy ott köthessenek ki, ahol Liam épp most feküdt. Mielőtt azonban megbotránkozott volna azon, mi történt vele, miközben ki volt ütve, azt is sikerült megállapítania, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, mint tegnap. Ezek szerint mégsem történt közte és Sean között semmi. Szerencsére. Máskülönben most égne a pofája, hogy Spencerrel kell beszélnie.
– Hoztam vizet és aszpirint – lépett be ekkor a szobába a tulajdonosa is, majd megeresztett egy halvány mosolyt Liam felé, mikor látta, hogy időközben magához tért.

Tintavér – 128. Rendezzük lapjainkat Tovább olvasom

Kitty

Már csak néhány napjuk volt hátra a jótékonysági estig, és mostanra nagyjából összeállt minden – a színdarab utolsó simításai voltak szinte már csak hátra. Eredetileg azt beszélték meg, hogy Adriannel együtt ülnek be megnézni, mit alakítanak a színjátszósok, de az évfolyamtársa végül inkább visszament a kollégiumba, mert egész nap szörnyű fejfájásra panaszkodott. Ha valami, hát egy betegség most egyáltalán nem hiányzott volna egyiküknek sem.
Kitty már éppen beletörődött volna, hogy egyedül üli végig a főpróbát – hogy aztán majd az újság következő, hagyományos számába írhasson róla egy rövidebb cikke –, amikor Rob odacsapódott hozzá azzal a felkiáltással, hogy még sosem látott igazi színjátszós próbát.
– Elég húzósnak tűnik, hogy nem csak a különkiadást rakjátok össze, hanem még mellette a rendszeresen megjelenő számokat is viszitek – jegyezte meg a fiú, Kittynek pedig valahol kifejezetten jólesett, hogy volt valaki, aki rajtuk kívül is észrevette, mekkora fába vágta a fejszéjét az iskolaújság szerkesztősége.
Mindannyian folyamatosan azon munkálkodtak, hogy az igazi nagyágyú cikkeket a különkiadásra tartogassák, de közben a hetente érkező kiadványok színvonala se zuhanjon meg, és lehetőleg ne legyen túl nagy átfedés a témáik között. Néha Adriannel ketten is úgy érezték, hogy kicsúsznak a dolgok a kezeik közül, de azért kitartóan állták a sarat.

Tintavér – 127. Képszakadás Tovább olvasom