Morgan

Joanah kemény csaj volt. Szemrebbenés nélkül fogadta a kritikát, mert egyszerűen nem érdekelte. Nem akart más lenni, mint aki. Okos volt, és nem küzdött reménytelen ügyért – ha látta, hogy valami nem kerek, továbblépett egy új kihívás felé. Az sem érdekelte, ki szereti őt, és ki nem. Szép volt, de mintha nem is lett volna róla tudomása. Egész lényével azt sugározta magából, hogy ő nem elérhető senki számára, ellökve ezzel mindenkit, aki közeledett volna hozzá. Morgan egyszerűen nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy Joanah-nak nincsenek érzései. Ridegnek tűnt és számítónak, amiért sosem hagyta, hogy a szíve vezesse őt. Egyszerűen nem tudott elképzelni olyan karaktert a darabból, aki élesebb ellentétben állt volna az ő személyiségével. Miért akarhatta Rose, hogy pont őt játssza? Ennyire kevesen mentek át a meghallgatáson? Pedig ha neki is sikerült, nem lehetett magasan az a léc. Sóhajtva csukta össze a szövegkönyvet.
– Te is benne vagy a darabban?
Összerezzent. Tényleg ez a valóság, és amit átél, az éppen megtörténik? Leszakította a kezében tartott papírokról pillantását, hogy lassan felfelé futtassa az előtte álló alakon. Szíve úgy dobogott, hogy majdnem kiugrott a torkán.
– Igen. Joanah-t játszom – közölte, és próbált közömbös hangszínt megütni, mintha nem is ez lett volna az a perc, ami után hónapok óta vágyakozott.
– Hm – kommentálta Gil szűkszavúan, és Morgan szinte látta maga előtt a fiú kétkedő gondolatait. Biztos, hogy ismerte a darabot, és most azon gondolkodott, mennyire nem passzol ő a szerepre. – Te, mi a helyzet a pasiddal, azzal a Wesszel? – váltott témát olyan hirtelen, hogy a levegő is megakadt a lány torkán. – Mert tegnap csak úgy elém toppant, és elég para volt a csávó.
Morgan öklei összeszorultak. Wes átlépett egy olyan határt, amit nem kellett volna. Ez az ő ügye volt, az ő hibás döntése, aminek neki kellett volna viselnie a következményeit, csak neki. Hogy volt egyáltalán mersze belerángatni egy barátját – na jó, volt barátját?
– Mit akart tőled? – Próbált nyugodt maradni, de érezte, hogy úgy néz a srácra, mint aki épp robbanni készül. Remélte, hogy őt nem fenyegette, nem bántotta. Nem látott rajta sérüléseket, de ez nem jelentett semmit. Aggodalma mellett pedig szégyent is érzett, holott ő nem is tett semmit.

Tintavér – 119. Lehull a lepel Tovább olvasom

Bradley

Nehéz beszélgetésnek ígérkezett ez a mostani közte és Jennifer között. Minden bizonnyal megfagy a levegő, ha valaki rákérdez, hogy „jól gondolom, hogy pénzért cserébe várod, hogy lefeküdjek veled?”. És ő most épp ezt a kérdést szándékozta feltenni lakó- és egyben hálótársának.
Feszülten várta a kanapén olvasgatva, hogy Jennifer végre hazaérjen a munkából. Izgalmi állapotát azonban az Átalakulás története sem tudta csökkenteni. Sőt, ha jobban belegondolt, már attól kezdett tartani, hogy ha rákérdez a dologra, Jennifer is hasonló folyamaton fog átesni hirtelen, mint Gregor Samsa, csak kevésbé barátságos változatban.– Látom, végül csak megtaláltad azt a könyvet – toppant be végül Jennifer. Bradley ettől még bizonyosabb lett abban, hogy korábban a nő dugta el, hogy helyette mással tölthessék az időt. Mi másért jegyezte volna ezt meg neki most?
– Igen, ráadásul pont ugyanott, ahol korábban már kerestem – tette is szóvá kétségét.
– Csak nem célozni próbálsz valamire? – érdeklődött ártatlanul Jennifer, de egyúttal hangjába belevegyült a „most elkaptál” színezet is.
– Nem, dehogy – reagált Trevor, majd becsukta a könyvet, és félrerakta. – Milyen napod volt? – váltott témát.
– Egész jó – felelte a nő, miközben levette magassarkúit az előszobában.
– Sikerült már elrendezni a múltkori összezörrenést? – kérdezősködött tovább.
– Igen. Már nincs semmi probléma. De úgy érzem, valamit mondani akarsz – jegyezte meg Jennifer, aki látszólag kiérezte Bradley hangjából a vádlást.
– Csak azt, hogy nem szeretem, ha hülyére vesznek – szögezte le a férfi. A nő halványan elmosolyodott. Mintha díjazná, hogy Trevor rájött. Vajon azért, mert így már érdekesebb lesz a játéka?

Tintavér – 118. Segítek, ha hagyod Tovább olvasom