Clara
Nem tudott gondolkodni.
A képek egymást kergették a fejében, az érzések pedig olyan gyorsan váltakoztak benne, hogy a mellkasa gyors egymásutánban szorult össze és engedett ki.
Alig kapott levegőt, és nem tudta, hogy ez a sírás miatt volt, vagy azért, mert kezdett eluralkodni rajta a pánik.
Talán ilyen érzés lehet Robnak, amikor rosszul van? Talán egy ilyen sötét pillanat borított fel mindent?
Clara reszkető kézzel ölelte át magát, és próbálta letörölni a könnyeit is, ahogy megállt a takaros ház küszöbén. Abban a pillanatban még csak meg sem próbálta magát lebeszélni arról, hogy becsöngessen.
Nem ide akart jönni, mert a legutóbbi találkozásuk alkalmával nem egyszerűen tisztázatlan maradt az ügyük Ethannel, hanem a csók láthatóan fel is zaklatta a fiút. Pedig ő volt az, aki kezdeményezett, nem? Akkor miért? Talán ilyen hamar megbánta? Az elmúlt hetekben sokszor gondolkozott ezen, de minden alkalommal arra jutott, hogy talán így volt a legjobb.
Most viszont kusza gondolatok és zaklatott légvételek közepette nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy egy ismerős arcot lásson. Hogy miért pont az övét, arra nem volt magyarázata.
A másodpercek kínzó lassúsággal múltak, mire végre kinyílt az ajtó, és megjelent valaki. A könnyein keresztül csak homályosan látta őt, de valószínűleg az a bizonyos irodalomtanár lehetett.
– Köszönöm, de nem veszünk cserkész sütit – hárított reflexből a férfi, Clara pedig nem tehetett róla, de az elutasítás nyomán kibukott belőle egy kétségbeesett hüppögés. ¬– Mi a gond?
– Ethan… Ethan Flynn itt van? – kérdezett vissza elcsukló hangon.
– Ethan, téged keresnek – fordult hátra ezúttal máris készségesebben a házigazda.
