Robert
Esther valamiért nagyon sietett a szakkör végén, ezért Rob már csak a haját látta lobogva eltűnni az ajtóban, mire feleszmélt. A többiek még pakolásztak, beszélgettek körülötte, így ő is csendben söpörte a táskájába a holmiját, majd várakozón nézett a padtársára.
Megszokta már, hogy Theo folyamatosan a telefonján lógott közvetlenül óra előtt és után. Vagy vicces képeket nézegetett, vagy a testvérével beszélt, de bármelyikről volt is szó, Rob a mobilfüggő tökéletes példáját vélte felfedezni benne. Látta néha, hogy a szakkör unalmasabb pillanataiban is rezdül a barátja keze a telefonja felé, és ha mást nem is csinált, de az időt megnézte.
Nagyon sok internetfüggőt látott már az eddigi élete során, de valahogy mégis Theo esete volt a leglátványosabb.
– Ha nem akarod, hogy a professoressa elkapjon, szerintem lépjünk – jegyezte meg a barátja fel sem pillantva a kijelzőről. Mégis honnan látta akkor, hogy Miss Wind tényleg őket nézte?!
– Menjünk – értett egyet, mert oké, mostanra belelazult nagyjából a tanácsadóként is funkcionáló olasztanáruk közelségébe, nem igen vágyott rá, hogy előre egyeztetett időponton kívül is lelkizni akarjanak vele.
Reggel, amikor még mit sem sejtve szörfölgetett a neten, „véletlenül” rátévedt Cassy profiloldalára is. Fülig érő vigyorral pózolt egy frissen feltöltött fotón Gillel, leírásként pedig csak sokatmondón egy szívecskét tett közzé a lány. Nem is értette, miért volt ez olyan rossz érzés, mintha gyomorszájon vágták volna. Az azért határozottan megnyugtatta, hogy a srác nem tett fel egyetlen közös képet sem, bár ő egyébként sem tartotta fontosnak, hogy profilja mindig naprakész legyen. Nagy dolog. Lehet, hogy azok ketten épp randiznak ma, de hát ez már amúgy is szinte csak idő kérdése volt. Gil mindig a szőke, okos lányokra bukott. Hát, most megkapta. Mint ahogyan ő is megkapta a saját délceg hercegét. Happy end, végre mindenki boldog, nemde?
