Írás kategória bejegyzései

Hogyan kezdjünk írni? – 9. Társszerzők

Az ember azt gondolná, az írás magányos hobbi, hiszen be kell hozzá ülni a gép elé, kicsit kiszakadni a valóságból és elmerülni egy másik világban. Ez az esetek többségében így is van – viszont amikor összeállsz valakivel, hogy együtt alkossatok meg egy történetet, akkor máris egészen más lesz a helyzet. Bár a társszerzőkhöz alapvetően nem jár használati utasítás, azért lássuk, hogy működik ez a gyakorlatban, milyen dolgokra érdemes odafigyelni!

Ha felmerül a társszerző kifejezés, az emberben általában az a kérdés fogalmazódik meg először, hogy ez vajon pontosan mit is takar. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy valakivel kitalálsz egy történetet, eltervezitek, megalkotjátok hozzá a karaktereket, aztán együtt megírjátok. Ehhez nem kell személyesen összeülnötök, hiszen sokkal hatékonyabban lehet haladni az interneten keresztül. Ez egyben azt is jelenti, hogy lényegileg akárkivel társulhatsz, akit el tudsz érni valamilyen felületen – vannak fórumok, ahol vadászhatsz magadnak akár ismeretlen embereket is társszerzőnek. De ezen a ponton nem árt tisztázni azt, hogy vajon bárki alkalmas-e arra, hogy együtt írj vele.

 

Milyen a tökéletes társszerző?

Röviden? Tökéletes társszerző nem létezik.

Ideális viszont igen – mégpedig valaki olyan, akit már ismersz egy ideje. Természetesen működhet jól a munka olyan emberrel is, akit kifejezetten a közös írás kapcsán találtál meg, de ha teheted, először az ismerőseid között érdemes szétnézni. Ahhoz ugyanis, hogy együtt tudjatok dolgozni, elengedhetetlen a fesztelenebb hangulat, az őszinteség és az, hogy megfelelően tudjatok kommunikálni. Ez utóbbihoz nem elég az, hogy alapvetően könnyen megtalálod másokkal a közös hangot, ugyanis jelen helyzetben egy egész kis világot kell felépítenetek együtt, tehát a félreértéseket jobb elkerülni.

Nem árt ezen kívül az sem, ha hasonló az érdeklődési körötök. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy ugyanazt a zenét kell szeretnetek, ugyanolyan könyveket olvastok vagy épp egyezik az ízlésetek filmek terén. Ellenben elengedhetetlen, hogy meg tudjatok egyezni a történetetek témájában, hangvételében és abban, pontosan milyen kérdéseket szeretnétek érinteni. Például semmi jó nem fog kisülni abból, ha olyan emberrel szeretnél együtt dolgozni, aki halomra akarja ölni a szereplőiteket, míg te inkább csak valami lágyabb, romantikus sztorira vágysz. Úgy működhet a dolog, ha például egyikőtök kicsit szeretné mélyebb, komolyabb irányba elvinni az eseményeket, a másik pedig, aki esetleg ehhez nem igazán szokott hozzá, nyitott az ilyesmire.

Ami pedig talán a legfontosabb, hogy valaki olyannal ülj le ötletelni, akiben megbízol. Nem azért, mert ki kell adnod a titkaidat neki, hanem azért, mert a közös íráshoz szükség van arra, hogy bizonyos időközönként haladni tudjatok. Ha pedig valaki megbízhatatlan, nem jelenik meg a megbeszélt időben, kifogásokat keres vagy épp csak megpróbál sumákolni, akkor vele igen nehéz lesz együttműködni. Nem lehetetlen, de nehéz. Amikor elkezdtek együtt írni, amúgy is mindenképp szükségetek lesz egy kis időre, hogy összecsiszolódjatok – megtaláljátok a nektek leginkább megfelelő írástechnikát, megszokjátok, hogy nem egyedül ti döntötök, és megpróbáljátok összeigazítani a stílusotokat.

 

Hogyan működik?

A közös írásra rengeteg különböző megoldás létezik, tehát biztosan meg fogod találni azt a technikát, amelyik a leginkább fekszik neked. Már a legelején érdemes leszögezni, hogy a társszerzős sztorik általában úgy működnek, hogy a szereplőgárdát kettéosztjátok – így mindenki, aki megjelenik a történetetekben, tartozik valamelyikőtökhöz. Ha nem is válogattok szét mindenkit, két főszereplőtök mindenképpen kell, hogy legyen – egy-egy mindkettőtöknek.

Az első fontos eldöntendő kérdés, miután a szereplőitek megvannak, hogy beszéltetitek-e egymás karakterét/karaktereit. Ezt azért fontos kitalálni, mert ebből kiindulva írhattok sok különböző módszerrel:

 

  1. Mindenki beszéltet mindenkit – vagyis nem is feltétlenül kell beszélgetnetek írás közben, mert miután megbeszéltétek, milyen jelenetet szeretnétek, nyugodtan írhatja egyik is, másik is, amit szeretne, elég lesz a végén egyeztetni.

Előnye: Nem igényel állandó jelenlétet és folyamatos beszélgetést, lehet vele akár gyorsabban is haladni.

Hátránya: A karakterek valószínűleg nem lesznek következetesek, hiszen két különböző ember irányítja őket.

 

  1. Mindenki csak a saját karaktereit beszélteti, és a leírásokat is mindenki maga írja – tehát mindegy, kinek a szemszögéből megy az adott fejezet, ha a te karaktered szólal meg, akkor te írod, amit mond, ahogy azt is, ahogyan mondja. Például megfogalmazhatod, hogy:

„- De szép ez a szoknya! – mondta egy barátságos mosollyal az arcán.”

Előnye: A karakterek egyben lesznek, nem fog elütni a viselkedésük a különböző fejezetekben.

Hátránya: Fontos, hogy mindketten online legyetek írás közben, mert a karaktereknek reagálniuk kell egymásra.

 

  1. Mindenki csak a saját karaktereit beszélteti, a leírásokat pedig a szemszögszereplő adja – azaz lényegileg az egész fejezet/jelenet egy karakter szemszögéből íródik, ha viszont a másik karaktere is szerepel, akkor csak magát a megszólalást leírja az, akihez a szereplő tartozik. Például megfogalmazhatod, hogy:

„- De szép ez a szoknya! – mondta egy barátságos mosollyal az arcán.”

De ha nem a te karaktered szemszögéből megy a fejezet, akkor a szemszögszereplő szájába kell adni a leírást. Ez már csak apró, árnyalatbeli különbségeket jelent, de például lehet, hogy a szemszögszereplő szerint az a mosoly egyáltalán nem barátságos, hanem inkább bárgyú. Tehát olyannak fogja megírni, megjeleníteni, amilyennek a szemszögszereplő érzékeli a másik megnyilvánulásait.

Előnye: Ezzel a módszerrel lehet nagyon hiteles karaktereket és minőségi történetet írni.

Hátránya: Pepecselős. Tényleg az.

 

A technikai részhez tartozik még a hol, hogyan kérdése is. Hol, vagyis milyen felületen, és hogyan, vagyis pontosan milyen technikával lehet ezeket a részeket megírni. A legegyszerűbb valamilyen csevegőprogramot használni (skype, messenger), mert bár innen ki kell másolgatni egyenként a megszólalásokat, itt a legkönnyebb egymással kapcsolatot tartani. Azt viszont már jóval nehezebb körülírni, pontosan hogyan is zajlik ez a folyamat, tehát inkább nézzünk meg egy példát!

 

Kitti üzenete:

Mary Sue kinyitotta a szemét, és amikor körbenézett, rájött, hogy valami nagyon nem stimmelt. Sosem látta még ezt a tájat, sosem szívhatta még tele a tüdejét ilyen friss, tiszta levegővel, és pláne nem látott még ahhoz a szempárhoz foghatót.

Julika üzenete:

Gary Stu aggodalmasan hajolt a lány fölé, majd megérintette az arcát.

– Az égből pottyantál ide, angyalom? – kérdezte.

Kitti üzenete:

A lehengerlő szempár gazdája megérintette a lány arcát, aki úgy érezte, egy pillanat alatt elöntötte őt a forróság. Ráadásul a jóképű ismeretlen meg is szólította:

– Az égből pottyantál ide, angyalom?

– Nem tudom, mi történt velem – felelte Mary Sue. – Semmire sem emlékszem.

 

A példából látszik, hogy Julika leírta, mit csinál a karaktere, ahogy azt is, mit mond. Kitti a következő megszólalásában átfogalmazta a leíró részt, hogy az passzoljon a szemszögszereplő – jelen esetben Mary Sue – szájába, viszont magát a megszólalást nem változtatta meg.

Ugyanígy működhet bármelyik másik felállás is – tehát elküldhetitek az önállóan írt részeteket egymásnak word dokumentum formájában is, vagy egyszerűen csak átfogalmazás nélkül írhatjátok a párbeszédeket. Ami fontos, hogy helyesírási hibát ne hagyj a kész szövegben csak azért, mert a másik véletlenül elírt valamit. Az ilyeneket nyugodtan javítsd ki, jelezd a társszerződnek! A beszélgetésetekből kimásolt részleteket érdemes word dokumentumban gyűjteni, hogy aztán szükség esetén ott meg tudd formázni.

 

Miért jó társszerzővel írni?

Látszólag társszerzővel írni iszonyatosan macerás, és ezen a ponton felmerülhet az emberben, hogy vajon akkor miért jó ez?

Röviden? Mert nagyon jó buli!

De kicsit komolyabbra fordítva a szót – amikor egy történet megszületik a fejedben, az izgalmas élmény akkor is, ha nem osztod meg senkivel. Viszont ha valakivel közösen ötleteltek, együtt alakítjátok tovább a szálakat, akkor sokkal érdekesebb lesz a tervezési és a megvalósítási folyamat egyaránt.

A legjobb viszont az, hogy mivel ketten írjátok a párbeszédeket, sokkal pörgősebbek lehetnek, mint amikor a saját karaktereid egymással beszélgetnek. Ez azért van így, mert mindkettőtök szereplői egy másik emberhez tartoznak, nektek pedig más a gondolkodásmódotok, máshogyan fog ezáltal a karakteretek is reagálni bizonyos dolgokra. Így rengeteg érdekes, szívszorító vagy épp izgalmas konfliktust tudnak felvonultatni az ütköztetett szereplők, és ez máris tökéletes alapja lehet egy történetnek.

 

Konfliktuskezelés

Ahogy a karakterek súrlódnak néha, úgy időnként az írók is. Éppen ezért amikor eldöntöd, hogy társszerzővel szeretnél írni, vedd számításba azt is, hogy nem fogtok mindig egyetérteni, ez pedig könnyen vezethet majd vitákhoz is. Ez nem baj, nem szükséges, hogy mindig mindent ugyanúgy gondoljatok, sőt, néha a történetnek kifejezetten jót is tesz, ha kicsit átgondoljátok, hogyan tovább.

Viszont az egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan kezelitek a felmerülő konfliktusokat. Előfordulhat, hogy valami megbánt téged, esetleg nehezményezed, hogy a társszerződ elvetette azt a fordulatot, amit korábban megbeszéltetek, de ilyenkor a dolog kulcsa az, hogy értelmesen megfogalmazd, mi bajod van. A legrosszabb megoldás ugyanis a hiszti – ha csak duzzogsz, akkor azzal nem fogjátok hamarabb megoldani a felmerülő problémát.

Nagy előny a közös írásnál, ha legalább az egyik fél könnyen alkalmazkodik, ez ugyanis megkönnyíti a közös munkát, és ebben az esetben lényegesen kevesebb a konfliktushelyzet. Viszont arra is érdemes odafigyelni, hogy ha tudod magadról, hogy alkalmazkodó típus vagy, akkor sem szabad mindent ráhagynod a társszerződre, mert lehet, hogy neked van igazad.

 

Több társszerző?!

Bár nem túl gyakori, de előfordul időnként az is, hogy nem két, hanem három-négy ember fog össze, hogy közös történetet írjon meg. Ez is lehetséges, és működőképes felállás lehet, azonban sokkal, de sokkal több előkészülettel, egyeztetéssel és szervezéssel jár egy nagyobb csapat projektje. Ha még nem írtál közösen senkivel, akkor nem feltétlenül érdemes egyből beleugrani a mélyvízbe.

Társszerzővel írni nem könnyű. Egyszerre kell odafigyelni mindenre – a karakterekre, a történetvezetésre, a megfogalmazásra és a többire – és a társszerződdel való együttműködésre. De ha ráéreztél, akkor kisülhet a munkátokból valami nagyon jó!

 

Hogyan kezdjünk írni? – 8. Romantika

A legtöbb történet egyik – ha nem a fő – mozgatórugója a szerelem, így előbb vagy utóbb minden írónak foglalkoznia kell a kérdéssel. Természetesen nem kizárt, hogy egy romantikától mentes, kizárólag akcióra, kalandra vagy valami másra fókuszáló történetet alkoss meg; ha viszont nem ez a célod, akkor érdemes egyszer leülni és végiggondolni ezt a kérdéskört is.

Először is különbséget kell tennünk a kifejezetten romantikus történet és a között, amelyikben van romantikus szál. Ez ugyanis meghatározza azt, hogy mégis milyen mértékben, mennyire hangsúlyosan kell foglalkoznod a történetben a szerelemmel.

Amennyiben nem ez a központi eleme a sztoridnak, csak megfűszerezed egy kis románccal, kicsit könnyebb dolgod van. Ebben az esetben ugyanis tényleg egy színfoltot jelentenek majd a finoman odacsempészett utalások, elcsípett összemosolygások vagy épp lopott csókok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem is kell odafigyelned arra, mit írsz – a túlságosan csöpögős, nem reális kapcsolatok már fél oldalnál is szemet fognak szúrni az olvasónak.

Ha pedig egyenesen a romantikát szeretnéd megtenni főtémának, akkor fokozottan kell figyelned néhány dologra. Ilyen például a karaktereid közötti kémia, a kapcsolatuk felépítése vagy épp a túlzottan drámai és klisés fordulatok kiküszöbölése. Hasonlóan fontos továbbá az erotikus jelenetek mennyiségének és részletességének kérdése, és a párkapcsolat bemutatását is érdemes alaposan átgondolni.

 

Kémia

Azt, hogy mit is értünk pontosan kémia alatt, nehéz megmagyarázni, mert nem egy kézzelfogható dologról beszélünk. Amikor két karakter párbeszédét olvasva úgy érzed, hogy szinte izzik a levegő, vagy épp görcsbe ugrik a gyomrod tőlük, akkor általánosságban elmondhatjuk, hogy van kémiájuk. Reagálnak egymásra, és nem azért közelednek a másikhoz, mert az író szerint kell nekik, hanem azért, mert ők ezt akarják, valami vonzza őket.  

Sajnos van egy rossz hírem azoknak, akik azt várják, hogy pontos receptet kapnak a jó kémiához. Ennek ugyanis nincsen egyetlen bevált lépéssorozata, aminek a végén egy tökéletesen megírt párost kapsz majd. A legjobb módja a kémia kialakításának az, ha jól kidolgozott karakterekkel írsz, mert nekik lesz mélységük, igazi személyiségük, és képesek lesznek közeledni egymáshoz, és nem csak az események sodorják majd őket közelebb a másikhoz.

Amit viszont soha, semmilyen körülmények között ne felejts el kifejteni, az az, hogy mibe szerettek bele a felek. Létezik szerelem első látásra – csak azt sokkal inkább nevezhetjük szimpátiának vagy vonzalomnak, mert igazi, mély szerelem csak hosszabb idő és ismeretség után alakulhat ki. Tehát amikor a párosodról írsz, mutasd be az olvasónak azt, hogy mit lát egyik a másikban! Lehet, hogy valakit elbűvöl a szerelme intelligenciája, jósága, ravaszsága, de akár olyan dolgokat is nyugodtan említhetsz, hogy tetszik neki, mikor a kiszemeltje vicces hangokat ad ki nevetés közben, mert olyan felszabadult. A lehetőségek tárháza végtelen, hiszen rengeteg vonzó tulajdonság és szokás van a világon – ne ragadj meg annál a sablonnál, hogy a szépség vagy a mosoly a szerelem tárgya!

Ha ugyanis az olvasó nem érti, hogy mit szeretnek a felek egymásban, akkor nem fogják a páros létjogosultságát sem érezni, a romantikus szálad pedig könnyen kényelmetlenné, erőltetetté válhat. Ennek pedig már egy következő szintje az, amikor az író szinte szó szerint összekényszerít két olyan szereplőt, akikben egyáltalán nincsen semmi közös. Az ellentétek vonzzák egymást – de ez tényleg így van? Néha talán igen, hiszen a súrlódások, veszekedések folyamatosan ébren tarthatják a tüzet, azok a kapcsolatok viszont, ahol kizárólag az ellentétekre épít a szerző, nem lesznek sem hitelesek, sem működőképesek. A valóságban sem vágyik senki arra, hogy folyamatosan konfliktusai legyenek a párjával – a karaktereink miért ne érdemelnének ennél többet?

Éppen ezért érdemes végiggondolni, hogy reális-e a két szereplő romantikus kapcsolata. Mert lehet akármilyen szép gondolat, hogy az iskola legnépszerűbb, leglazább fiúja az egyszerűcske, szürke egér lányt választja, akivel konkrétan közös beszédtémájuk sincs, ez sosem fog megvalósulni. (Igen, most egész konkrétan Cortezről és Reniről beszélek.)*

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ilyen párost egyáltalán nem szabad írni, csak éppen érdemes szem előtt tartani, hogy ha a realitás talaján mozogsz, akkor ők vagy nem fognak örökké együtt maradni, vagy egyik oldalról viszonzatlan marad a szerelem.

Ha pedig már szerelem, akkor még egy nagyon fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet. Van különbség a kamaszos szerelem és a felnőtt szerelem között. Míg előbbi általában sokkal viharosabb, kevésbé komoly, addig utóbbi legtöbbször már sokkal mélyebb érzéseken alapszik, nagyobb a tétje, hiszen óhatatlanul is előtérbe kerülnek olyan témák, mint az anyagi biztonság, munka és családalapítás. Akármelyiket választod is a történeted témájául, ne felejtsd el, hogy mindkettőnek vannak olyan jellemzői, amelyekre érdemes odafigyelni. Például nem sokan vennének komolyan egy negyvenes nőt, aki minden héten valaki másba szerelmes halálosan – ugyanezt egy kamaszlánynak az ember mosolyogva nézi el. Ahogy minden esetben, természetesen itt is akadhatnak kivételek, hiszen ha esetleg a kamaszod alapvetően érettebb gondolkodású, könnyen lehet, hogy ő már fiatalabb korban is komolyabban veszi a párkapcsolatait.

 

Építsd fel!

Egy szerelem kialakulhat hosszabb idő alatt – de jöhet olyan hirtelen is, mint a nyári zápor. Valami viszont nem változik egyik esetben sem, ez pedig nem más, mint az, hogy neked így is, úgy is dolgoznod kell a szereplőid kapcsolatán. Ha nem a szenvedély dominál kettejük között, hanem inkább lassan ismerik meg egymást és az érzéseiket, akkor van lehetőséged finomabb utalásokkal, kevésbé egyértelmű jelekkel bemutatni az olvasónak azt az utat, aminek a végén a páros találkozik.

Ezt tálalhatod humoros formában néhány bénázás kíséretében, de lehet egyszerűen aranyos vagy szép is a folyamat, ahogy előbb megkedveli egyik a másikat, majd ezt ő maga is észreveszi. Az egymás felé tett bátortalan – vagy épp ügyetlen – lépések szórakoztathatják az olvasót, mert akár bevalljuk, akár nem, sokszor a valóságban sem megy minden elsőre tökéletesen. Igenis bénáznak, igenis ki kell tapasztalniuk egymás határait. Hagyj időt a kapcsolat kialakulására, és ne akard már a negyedik fejezetben összehozni a főszereplődet a kiszemeltjével! Kiváltképp akkor, ha az első fejezetben találkoztak először. Az talán egy picit gyors lesz.

Vagy ha nem akarod kivárni az ismerkedési szakaszt, és mindenképpen a gyorsaságra szavazol, akkor még mindig építhetsz a szenvedélyre. Viszont hiába gabalyodnak össze már a második fejezetben, és hiába döntik el hirtelen felindulásból akár azt is, hogy együtt szeretnének lenni – neked akkor is fel kell építened a kapcsolatukat. A különbség csak az, hogy itt más lesz a folyamat tempója, az ismerkedés lehet sokkal közvetlenebb, a közösen töltött idő pedig több és intenzívebb. Itt a karaktereidnek egy kvázi idegenhez kell megtanulniuk alkalmazkodni, és ez is éppen olyan érdekes téma lehet, mint a lassan alakuló érzések fejtegetése. De a kapcsolat megfelelő felépítését egyik esetben sem tudod úgy elsumákolni, hogy az ne látszódjon meg a történeteden.

 

Klisék és drámai fordulatok

Egyedit alkotni nem könnyű – sőt, már-már lehetetlen vállalkozásnak tűnik időnként. Teljesen senki sem tudja kikerülni az ilyesmit, de ez nem is baj, mert vannak olyan jól működő elemek, amelyek szinte minden történetnek jól állnak. Ráadásul egy kis kreativitással a legnagyobb sablonokból is hozhatsz ki valami újat. Éppen ezért fontos tudatosítanod magadban, hogy a klisék nem az ellenségeid, de csak akkor, ha megfelelően nyúlsz hozzájuk. Például remekül működhet az új lány érkezik az iskolába helyzet, ha beleviszel valami meglepőt, valami olyat, amit nem láttál még sehol máshol. Mindegy, hogy az a bizonyos lány papagájjal a vállán megy mindenhová vagy épp olyan nagydarab, hogy az ajtón is alig fér be. Csak legyen valami abban a sablonban, amitől a tiéd, amitől különleges lesz.

Fontos megjegyezni, hogy ez leginkább olyan klisékkel működik, amelyek valamilyen kiindulási pontra vagy felállásra vonatkoznak. Ezekből bármilyen irányba el tudod majd vinni a történeted fonalát, tehát megvan az az előnyük, hogy például tíz új lány érkezik az iskolába indítású romantikus sztoriból tíz nagyon különleges történetet ismerhetsz majd meg. Ez azon múlik, hogy a szerzők hogyan alakítják a karakterek kapcsolatát és a történet eseményeit. Viszont ha tízből tíz ugyanazokat az elemeket tartalmazza, akkor az összes felejthető lesz, mindegy, milyen szépen fogalmaz az író.

Tehát nem muszáj mindenki előtti, drámai szerelmi vallomást írnod, ahogy nem kötelező az sem, hogy a páros egyik feléről valami hihetetlen dolog derüljön ki. Senki sem fogja rajtad számon kérni, hogy miért nem utálják a főszereplődet a párja szülei, és bár az overprotective (túlságosan is védelmező) apuka/fiútestvér vicces egy darabig, egész nyugodtan próbálkozhatsz valami mással is. Például valami spontánabb, vidámabb vallomással, hétköznapi elemek humoros vagy aranyos beépítésével vagy épp halál laza szülők szerepeltetésével.

A drámai fordulat lehet egy jól megírt történet csúcspontja. Ehhez viszont arra van szükség, hogy ne üssön el túlságosan a sztorid hangvételétől a dráma – mert például egy alapvetően humoros, vidám történetben megakadást okozhat az, ha valami szokatlanul komor, szomorú vagy nyomasztó történik. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy a vidámabb sztorik is feldolgozhassanak komolyabb témákat, csak ebben az esetben jobban kell figyelni egy kicsit az átvezetésekre. Az viszont nagyon fontos, hogy csak akkor írd bele a kiszemelt drámai fordulatot – például a halottnak hitt ex megjelenését –, ha biztos vagy benne, hogy jól fogsz belőle kijönni. Mert ezek jó része szintén sablonos mozzanat, és ezeket viszont már jóval nehezebb egyedi módon megvalósítani. Például ha a páros mellett megjelenik az a karakter, aki valamelyik félbe szerelmes, az egész biztos nem lesz jófej. Biztos, hogy akarod ezt?

 

A kevesebb néha több

Bár ez a kifejezés is közhelyes, attól még igaz. Kiváltképp akkor, ha írásról van szó, hiszen melyik író ne szeretné megmutatni a világnak, hogy az ő párosa mennyire szép, milyen összhangban vannak a karakterei? Éppen ezért nagyon könnyű túlzásokba esni – pláne romantikus történetek esetében. Ezzel pedig csak az a baj, hogy ha a romantika túlcsordul, akkor az azonnal átfordul csöpögésbe, amit viszont az olvasók egy nagy százaléka nem szeret annyira. De ezt hogyan is védhetjük ki?

Például limitálhatod a cukimuki becézéseket. Legyen egy vagy két megszólításuk egymásnak, de azért a drága kincsem, szépséges életem, arany kicsi szívecském és társai talán jobb, ha nem kerülnek elő. Vagy ne sokszor. Vagy legalább ne az összes. Ezen kívül érdemes eldönteni, hogy nem részletezed túlságosan a csókjeleneteket sem – mindenki látott már csókolózó párt, de valószínűleg senki sem fogja hiányolni azokat a kifejezéseket, amelyek segítségével azt írod le, kinek a nyelve hol kalandozott éppen. Ez nem jelenti azt, hogy ne írhatnál nagyon jó csókjelenetet, de ilyenkor érdemes inkább arra fókuszálni, hogy mit váltott ki a szereplőidből a csók.

Ugyanez érvényes az erotikára is. Ha csak nem kifejezetten felnőtt tartalmat szeretnél írni, akkor érdemes inkább csak sejttetni. Néha sokkal hatásosabb egy-két finomabb jelenet, ahol például megemlíted, hogyan csúszik le a köntös valakiről, hogyan simít végig a másik mellkasán, hogyan engedi ki a haját a lány. Természetesen nyugodtan írhatsz tizennyolcas karikás jeleneteket is, ha neked úgy tetszik – viszont a túlzott részletesség nem feltétlenül azt a hatást fogja elérni, amit te szeretnél. Kiváltképp akkor, ha fiatalabb olvasóid is vannak, akiket elriaszthatsz egy-egy pikánsabb fejezettel.

 

A kapcsolat maga

Ha a karaktereid végre – hosszabb vagy rövidebb szemezés után – együtt vannak, akkor jön még csak a java. Sokan nem tudják, mit kezdjenek a párosukkal, amikor látszólag már minden akadály elgördült az útból, és ezért a legtöbb történetnek ott van vége, ahol a két szereplő szerelme beteljesül. Ez viszont megint csak nem reális, hiszen a rózsaszín köd előbb vagy utóbb felszáll majd, és bár a szeretet jó esetben ugyanúgy megmarad, a felek kezdik egy kicsit jobban is megismerni egymást. Rájönnek arra, hogy a szexi mosolyhoz elviselhetetlen horkolás párosul, a gyönyörű dekoltázs a push up melltartó műve, és hogy hiába egyezik a zenei ízlésük, sosem tudnak megegyezni abban, hogy milyen filmet nézzenek.

Ez nem baj. A valóságban egyetlen páros sem tökéletes, és senki sem úgy kerül bele egy kapcsolatba, hogy azonnal tudja, hogyan viselkedjen a másikkal, hogyan kezelje őt. A szerelem legérdekesebb időszaka nem az, amikor két ember még csak szemezget egymással, hanem az, amikor már dolgoznak magán a kapcsolaton. Megtanulják tolerálni a másik hülyeségeit, bevédeni a párjuk gyengepontjait, ez viszont egy hosszú folyamat. A karaktereidnek ne az legyen az egyetlen céljuk, hogy megszerezzék a szerelmüket, mert akkor tényleg nem tudsz majd érdekes dolgokat kihozni magából a párosból. Minden szereplőben több van ennél, és igazán a másikkal való kapcsolatuk is akkor tud majd kibontakozni, ha különböző élethelyzetekben kell együtt helytállniuk.

Átélhetnek kríziseket az iskolában, munkahelyen, családban, vagy egyszerűen csak megpróbálhatnak feldolgozni olyanokat, mint a gyász vagy egy barátság megszakadása; ezek mind-mind olyan témák és helyzetek, amelyek a párkapcsolatot is próbára teszik. Nem a megcsalás és a féltékenység az egyetlen konfliktusforrás – légy kreatív! Árnyald egy kicsit a képet, adj nekik olyan problémákat, amelyekkel az olvasóid nem találkoznak minden második történetben, hiszen akkor emlékezni fognak a tiédre. Ugyanilyen fontos tanács, hogy ne szakítsanak és jöjjenek össze megint! Megszámlálhatatlanul sok sztori játszotta már el azt, hogy valamilyen félreértés vagy súrlódás miatt a páros szétment, majd egy újabb évadnyi szenvelgés és dráma után megint összejött. Ez sok esetben arról árulkodik, hogy a szerzőnek nincs ötlete, hogy hogyan tarthatná fenn a párosa iránti érdeklődést.

Írhatsz persze szakítós-összejövős forgatókönyvet – de azt ajánlom, hogy ebben az esetben olyan indokot válassz, ami szintén eltér a megszokottól. Tanuljanak a felek valamit a külön töltött idő alatt, változzanak egy kicsit, hogy aztán jobban működjenek együtt, mint korábban. Mert ha nincsen változás, semmi sem indokolja, hogy a kapcsolat jobban működjön másodjára, mint elsőre.

 

 

*Szent Johanna Gimi

Motiváció

Motivációval minden szereplő rendelkezik. Ez az a végső cél, amiért küzdenek, amiért elindul a történet, és akkor ér véget, ha valaki, vagy több valaki – általában a főszereplő – eléri azt, amiért a cselekmény során harcolt.

A motivációk azért nagyon hasznosak, mert ha jól meg tudjuk fogalmazni minden szereplőnk vágyait, akkor már kész is a cselekmény. Hiszen gondoljunk bele, hogy a cselekmény akkor bonyolódik, ha két szereplő egymással ellentétes érdekeket képvisel. A legegyszerűbb példa erre, mikor két sportoló versenyzik egymással. A céljuk a trófea, és az azzal járó elismerés bezsebelése, viszont csak egyiküké lehet a végső győzelem. Az ilyen egyszerű ellentétekből is érdekes történeteket lehet kihozni, főleg, ha nem csak két ember áll egymással szemben, hanem több embernek is az adott dologhoz kapcsolódó érdeke van. Az általános véleményem az, hogy egy történet akkor jó, ha az olvasó át tudja látni, melyik szereplőt mi hajtja előre. Az adott karakterrel való azonosulást is segíti, ha olyan célokat adunk egy-egy hősünknek, amikért az olvasók is talán pont ugyanúgy küzdenek.

Amit szintén fontosnak tartok, hogy az adott karakter ne azért legyen jóságos/pozitív, illetve gonosz/negatív, mert az író azt mondja, hanem azért, mert a motivációjukat az olvasó szimpatikusnak, vagy ellenszenvesnek találja. Itt már közre játszanak érzelmi alapú döntések is, de objektíven nézve alapvetően minden karakternek olyan motivációt kell osztanunk, amivel ha nem is értünk egyet, de meg tudjuk érteni, hogy miért az hajtja, hogyan vált mindennapjai részévé.

Fontos, hogy a negatív szereplők is rendelkezzenek motivációval, mivel ha az egyetlen szerepük az, hogy keresztbe tegyenek a főszereplőnek, akkor hamar unalmassá válhatnak, mivel bizonyos értelemben véve függnek egy másik szereplőtől. A legjobb felállás viszont az, ha minden karakterünk megáll a saját lábán, hiszen a valóságban is ez a jellemző: mindenki önálló lény, és az életünk saját magunkról szól.

A motivációval nem rendelkező gonoszok másik csapdája, hogy tetteik irracionálissá válhatnak, az olvasó számára idegenné, és bár ez okozhat még erősebb ellenszenvet, egyúttal azt is elérhetjük, hogy nevetségessé tesszük a negatív karaktereket. Ezzel pedig egyértelműen elveszítenék hitelüket.

Miután kitűztük a célt minden karakterünknek, már csak végig kell gondolnunk, milyen eszközökkel, módszerekkel fog harcolni, és ami a legfontosabb: milyen messzire képes elmenni a célja érdekében. Legtöbbünk kapásból rávágná erre, hogy a főgonosz mindent és mindenkit feláldozna a céljáért, egész városokat gyilkolna le, hiszen sokszor ezt látjuk. Viszont gondoljunk bele, mi történne, ha az egyik hősünk egy váratlan fordulat során feláldozza mondjuk hűséges társát csak azért, hogy övé lehessen a hőn áhított dicsőség? Vagy pont az ellenkezője: ha a rideg szívű főgonosz végül képes lemondani a bosszúról csak azért, mert valaki, aki számára fontos, ezt kéri tőle.

Rengeteg ilyen pálfordulás lehetséges, ha a motivációkkal ügyesen zsonglőrködünk. A pozitív motivációk átcsaphatnak negatívba is, ha a hős elvakultan keresi a hírnevet, és dicsőséget, vagy a gonosz is átállhat rövid időre a jók oldalára, ha éppen egyezik az érdekük valamilyen ügyben (például két háborúzó országot megtámad egy harmadik és egyesítik erőiket ellene).

Természetesen nem csak egyféle motivációval rendelkeznek a szereplők. Léteznek hosszú távú (egész cselekményen átívelő), és rövidtávú célok is. Cél megnyerni a háborút, és a lehető legtöbb csatát is.

A hosszabb távra szóló motivációk határozzák meg jobban a karaktert, az viszi őket előre a sztoriban, az köti össze a jeleneteket egymással, hogy ne csak töredékes mozaikot kapjunk. Emellett elmondható róla, hogy általában kevesebb számú, és állandóbb jellegűek is, mint a rövidebb időre szóló kitűzések.

A rövidtávú célok teszik színessé a jeleneteket. A szereplők szóváltásai nem csak a hosszú távú motivációjuk ellentéteiből táplálkoznak, hiszen akkor hamar kifogynának. A rövidebb távú célok száma gyakran változik, utaztató regény esetében például meglátogatott városonként, naponta, egy-egy beszélgetés után, vagy akár jeleneten belül is.

Nem feltétlen kell kimondanunk, ki milyen céllal indul épp oda, ahová tart. Az viszont lényeges, hogy az olvasó érezze, hogy okkal megy a vezér A-ból B-be, és nem csak azért, mert ott lesz a következő epikus csata, amiről nem is tud, hogy lesz, de jelenése van, mert az író szeretné szerepeltetni.

Az is érdekes kérdés lehet, hogy mi történik, ha elérik, vagy esetleg nem érik el a kitűzött célt karaktereink. Ha elbuknak, vajon tovább tudnak lépni, és új kihívást keresni, vagy hosszú ideig keseregnek még a megváltoztathatatlanon? Esetleg találnak rá módot, hogy mégis változtassanak a történteken? Ez persze ismét más a rövidebb és a hosszabb távú célok esetében, hiszen más-más mélységű benyomást tesznek a karakterre, ennek megfelelően lesz hevesebb a reakciójuk, ha régebb óta dédelgetik álmukat.

A célok valóra válása dönti el azt is, hogy happy end-del zárjuk-e le a történetet, avagy szíven szúrjuk az olvasót azzal, hogy hősünk a cél előtt bukik el. Viszont nem csak azt érthetjük szomorú befejezés alatt, hogy a főszereplő elvérzik, a gonosz pedig diadalmaskodik. A célok elérésének is rengeteg árnyalata van, gondoljunk csak bele a klisés kérdésbe: „Elérted a célod, de mégis milyen áron?”. Itt pedig visszautalok arra is, mikor a szereplő eleinte szimpatikus motivációja átcsap negatív céllá, amelyet ő maga akár észre sem vesz. Ekkor, ha győzedelmeskedik, az először pozitívnak kikiáltott cél győz ugyan, de az olvasó számára mégis keserűséggel vegyül a beteljesedés, hiszen a főszereplő akár a történet utolsó sorával is, de antipatikussá válhat számára.

Arra is fontos figyelni, hogy ne emeljük ki túlságosan egyik szereplőt sem a sorból, hogy aztán végig csak az ő érdekei érvényesüljenek. Azok a szereplők, akik mindent könnyűszerrel megkapnak, nem váltanak ki szimpátiát az olvasókból, mivel az életben semmi sem ilyen egyszerű. Az is unalmassá tud válni, ha valaki a végsőkig harcol, mindent megtesz, de egyszer sem hagyja nyerni az író. Unalmassá és dühítővé, ami segítheti ugyan a szimpátia kiváltását, azonban nem szabad túlzásba vinni, mert az olvasók elveszthetik a karakterbe fektetett hitüket. Egyensúlyban kell tartanunk, hogy kinek „adunk igazat” íróként, ki érheti el a célját, hiszen csak akkor marad izgalmas a történet, ha fej-fej mellett haladnak a karakterek, és mindig más kerekedik felül.

 

Motivációk meghatározása

Mostanra talán sikerült valamennyire meggyőznöm a cikk olvasóit, hogy a motivációk igenis fontos alapkövét képezik egy történetnek. Ha eddig eljutottunk, talán felmerül a kérdés, hogy jó, de mégis hogyan határozzuk meg a szereplők motivációját, egyáltalán mik lehetnek azok? Ebben nagy segítségünkre lehet az ú.n. Maslow-féle szükségletpiramis, amely hierarchikus sorrendbe állítja az emberek általános igényeit. A piramis működési elve, hogy akkor „léphetünk” az eggyel fentebbi lépcsőfokra, ha az adott igényt sikerült kielégítenünk.

Ha szereplőnk jómódúságát be tudjuk határolni a Maslow piramison, akkor fel tudjuk állítani az általános igényeit, az alapján pedig a motivációit.

A legalsó a fiziológiai igények szintje. Ez az alapvető létszükséglet elemeit tartalmazza: éhség, szomjúság, higiénia, alvás. Lényegében azok a szükségletek, amiket a sims játékok keretein belül ki kell elégítenünk.

Ha egy disztópikus drámát írunk esetleg, ahol ezek közül bármelyik nem magától értetődő, akkor szereplőink erre a szintre tartoznak. A többi szinten nem olyan gyakoriak/lényegesek azok a leírások, ahol a szereplők esznek, vagy isznak, illetve ahol fürdenek, hiszen ott magától értetődő, és a történet folyásához semmit nem adnak hozzá. Ezen a szinten viszont minden étkezés, minden korty víz komoly drámát vonhat maga után, és a cselekmény szerves részét képezi. Ezeknek az igényeknek eleget tenni lehet egy folyamatosan aktuális téma, és a feszültség okozója, de a végső cél is lehet ugyanez: tartósan kielégíteni a szükségleteket, eljutni abba a bizonyos Kánaánba.

Manapság az efféle disztópikus dráma nagy térhódításba kezdett, vegyük például az egyik leghíresebbet, amelyből film is készült: az Éhezők Viadalát. Aki olvasta a könyvet, tudja, hogy milyen ínséges körülmények között élnek a körzetekben a lakók, és hogy minden falatért meg kell küzdeniük. Mikor aztán betekintést nyerünk az arénába, láthatjuk, hogy a történet az életben maradásról szól, amelynek alapja, hogy ivóvízhez, ételhez jussanak, illetve az alváshoz biztonságos helyet találjanak.

A második lépcsőfokon a biztonság áll. Az egymásra épülést már az alsó két szinten is érezhetjük: ha éhezünk, akkor egyértelmű, hogy nem vagyunk biztonságban.

Ez ugyancsak egy világvége élethelyzethez fűződik leginkább, ha nagyon komoly értelemben vesszük, viszont úgy is tekinthetünk rá, hogy a legtöbb történetben a szereplők nincsenek biztonságban a történet valamely pontján. Lehetnek a cselekményen belül olyan helyzetek, hogy az adott karakter lezuhan a Maslow piramis alsóbb lépcsőire (általában drámai esemény következtében, pl. kilakoltatják, elrabolják, stb.), ekkor viszont az összes többi szükséglet, ami az adott szint felett helyezkedik el, nem lehet kielégítve, vagy ha mégis, akkor az egy nagyon kicsavart helyzetet eredményez.

Felfelé haladni viszont többnyire lépésről lépésre, küzdelmesen tudjuk feltornázni magunkat, hacsak nincs külső segítségünk (az elrabolt lányt kiszabadítják, és visszatér eredeti életébe, ahol rögtön helyreáll minden).

Természetesen az Éhezők Viadala a biztonság kereséséről is szól, akár az arénán belül, akár azon kívül gondolkodunk, viszont nem szeretnék leragadni egy példánál így íme a következő: Az Útvesztő. A könyv első sorban már nem az étel megszerzéséért folytatott harcról szól, hanem arról, hogy biztonságot keressen magának az a csapatnyi fiatal, akikkel a történet elindul. Egyedüli céljuk, hogy megmeneküljenek a labirintus, az ismeretlen fogságából, és végre biztonságban legyenek mindazoktól, akik ártani akarnak nekik.

A harmadik lépcsőfok az elfogadottság. Nagyon erős igényünk az, hogy szeretve legyünk, hiszen az ember társas lény, és egyedül megőrülne, azonban mentális egészségén kívül ez a szint már nem jár életveszéllyel, ebből is érezhető, hogy az erre a szintre eső szereplők már viszonylag szerencsésnek mondhatják magukat.

A disztópikus drámák sorait magunk mögött hagyva, ez inkább már egy felnőtté válás történetéhez tartozhat, vagy egy ifjúsági regény hajtómotorja lehet. A konfliktus kiváltója az önbizalomhiány, a kirekesztettség; a főszereplőt általában bántják – többnyire lelkileg, de akár testileg is. Megfigyelhetjük, hogy néha átváltunk innen az eggyel alsóbb szintre, hiszen a fizikai bántalmazás a biztonságérzet témáját is érinti.

Bár talán a magyar berkekben nem annyira ismert Glee című sorozat számomra egyet jelent az elfogadás és elfogadottság kivívásával. Számos olyan helyzetben lévő embert ismerhetünk meg a történet során, akik azért küzdenek, hogy környezetük elfogadja őket. Láthatunk itt elnyomott tizenéveseket, mozgássérültet, latin amerikait, mindenféle szexuális beállítottságot, és különcséget, a sztori pedig reményt adhat az életben hasonló problémákkal küzdőknek.

Szintén egy társas igény a negyedik lépcső, ami az elismertséget tűzi ki célul. A tipp megfogalmazása közben sokat töprengtem a gonosznak kikiáltott szereplők lehetséges motivációin, és eszembe jutott a klisészámba menő jelenet, ahol a főszereplő úgy menekül meg, hogy a gonosz nem öli meg egyből, hanem monológot tart. Ha átgondoljuk, lehet, hogy a gonosz ilyenkor a nemezisének elismerésére vágyik, arra, hogy azt mondják neki, hogy igaza van, és a főszereplő belássa hibáit, hiszen ha egyszerűen lepuffantaná, az nem lenne ugyanaz az érzés. Önmagában azonban ez nem egyértelmű, viszont ha rájátszunk egy hasonló fordulatra, akkor nagyon komoly drámai töltetű jelenet válhat belőle.

Alapvetően viszont inkább a hősökre jellemző, hogy dicsőséget keresnek, és hírnevet. Ez a motiváció tartozhat egy gladiátorhoz, egy hadvezérhez, egy szegény legényhez, egy feltörekvő üzletemberhez, a testvére árnyékában élő fiatalabbik testvérhez.

A Vastrónért csatába szálló Trónok Harca szereplőkre az elismertség hajszolása jellemző. Nagyon sokszor ugranak a piramis lépcsőfokain, bárki bármikor lehet életveszélyben, vagy kerülhet fölénybe. Azok, akik épp nincsenek közvetlen veszélyben, és a trónra pályáznak, egyedül azt szeretnék, ha Westeros összes lakója fejet hajtana előttük, és elismerné hatalmukat.

Az ötödik lépcsőfok, a piramis csúcsa az önmegvalósítás. Ha ezt a lépcsőfokot is eléri a karakter, onnantól már lényegében mindene megvan. Azonban még itt sem válik teljesen unalmassá és motiválatlanná, hiszen ekkor jön a következő kihívás: hogy meg is tudja tartani mindazt, amije van.

Sokszor kevésbé szimpatizálunk a csúcson álló emberekkel, mint azokkal, akik felfelé törekszenek. Ha ezt orvosolni kívánjuk, vagyis el akarjuk érni, hogy az olvasók ezeknek a karaktereknek is drukkoljanak, érdemes lehet megmutatni az ő mászásukat is, amely során a piramis élére jutottak, mert így máris nem magától értetődőnek vesszük a sikereit.

Erre példaként a Tim Burton által megfilmesített Alíz Csodaországban-t tudnám felhozni. Alíz világot akar látni, többet akar tudni, és elutasít egy házasságot, hogy ezt megtehesse. Apja nyomdokaiba akar lépni, ehhez pedig különös utazásra indul. A történetet itt is a piramis lépcsőfokai közötti váltogatás teszi izgalmassá, ugyanis utazása során sokszor kerül életveszélybe Alíz is, de végső soron láthatjuk, hogy egy hajó kapitányi posztjáért indult harcba, majd büszkén hajózik el a nyílt tengeren.

Megfigyelhetjük, hogy a piramison felfelé haladva egyre csökken a motivációk ereje. Ezt úgy értem, hogy ha az ember éhezik, mindent megtenne, hogy megoldást találjon helyzetére, az önmegvalósítás célja pedig inkább a könnyedebb történetek sajátja. Ehhez az is hozzájárul, hogy minél kevesebb lépcsőre vagyunk a csúcstól, annál kevésbé szoros a helyzetünk, így a problémák kevésbé égetők. És mivel kisebb a veszély, kevesebbet vagyunk hajlandók kockáztatni, így valamennyire elmondható, hogy az alsóbb fokokon állóknak erősebb a motivációja, és olykor érthetőbb is.

Röviden összefoglalva tehát, ha megfogalmaztuk a szereplők céljait, onnantól a történet szinte már magát írja, hiszen csak össze kell eresztenünk egymással az érdekellentéteket. Ha ezeket a folyamatokat tartjuk szem előtt a történet írása közben, akkor nem áll meg a cselekmény, és az olvasó is egyértelműen érzi, hogy valamerre halad a sztori összességében (hosszú távú célok) és jeleneten belül is (rövidtávú célok). A motivációk árnyalásával érdekesebbé tehetjük a szereplőket, és a szereposztást is váltogathatjuk, attól függően, hogy ki mennyire erkölcsösen küzd, vagy mennyire szimpatikus célokért.