Abyss kategória bejegyzései

Abyss – Út a mélybe – 1. Ma éjjel táncolni fogok

Az éjszakát elmélyítette ma egy árny. A sötétség, mely csendben siklott tova, beszivárgott az ajtók alatt, a falakon, az ablakokon, és alattomosan hömpölygött a mélységes csatornákban, kioltva minden fényt és meleget. Csak egyvalaki vette észre ezt az árnyat, de ő nem ehhez a világhoz tartozott.

Az Aquarius színház öltözőjében, halványan vibráló neonlámpák fényében ült Audrey Calle, az ódon asztalka tükrében nézve magát. De most nem Audrey nézett vissza rá, nem az a vörös hajú lány, akit ő olyan jól ismert. Mintha egy idegent látna maga helyett a tükörben, fehér parókájával, finom sminkjével. Csak a szeme volt ugyanaz, és ez kicsit megnyugtatta, bármennyire izgult is – a rá visszatekintő tengerkék szempár a sajátja volt, amin nem változtat semmiféle smink vagy jelmez.

Picture

De ez a fellépésekkel jár, hisz a nézők nem Audreyt látják a színpadon.
A színdarab, amit előadnak ma, az Alexandria – és mindenki a főhősnőre kíváncsi. A hősnőre, aki ártatlan, tiszta, és úgy küzd a darab végéig, akár a szárnyra kelő kismadár, ha vihar tépi gyönge tollait. Míg végül el nem bukik – és az ő bukása lesz Audrey felemelkedése.
Tudta jól, hogy ha ez sikerül, álmainak kapujába jut, végigtekinthet a lábai előtt heverő ösvényen, melyet hírnév, dicsőség és elismerés övez – mindaz, amiről eddig úgy érezte, annyira de annyira vágyik.
– Remek leszel, meglátod! – hallotta legjobb barátnője, Destiny hangját.
Milyen rendes tőle– gondolta magában – Eljött az előadásra, itt áll mellettem, engem biztat, pedig ez az ő nagy lehetősége kellene hogy legyen. 
Próbálta elképzelni, miféle mély fájdalom lakozhat barátnője mosolya mögött.

Picture

Arra gondolt, hogy milyen igazságtalan néha a sors…
Ha nincs az a baleset, most Destiny ülne az asztalnál, arra várva, mikor hívják végre színpadra, hogy elhalkuljon körülötte a világ, és ne létezzen már semmi más, csak ő és a tánc… Most mégis a másik oldalon áll, és örül, hogy legalább Audreynak megadatott ez a lehetőség. Vagy legalábbis próbál, de képtelen őszinte örömöt érezni, mikor legnagyobb álma tört szilánkokra a kezében.
Hiába volt minden gyakorlás, hiába áldozta az egész életét a táncra, ha mindezt egyetlen éjszaka alatt, egyetlen részeg sofőr elvehette tőle. Audrey sokszor bement meglátogatni őt a kórházba – ott volt akkor is, mikor az orvos közölte, hogy nem jön rendbe az előadásra, sőt, valószínűleg soha többé nem táncolhat, és örüljön, hogy legalább járni tud – Destiny pedig zokogott, mint egy kisgyermek, és Audrey képtelen lett volna valaha is elfelejteni az arcát, azt a reményvesztett tekintetet, amivel Des pillantott rá. De nem is akarta, mert így mindig emlékezett rá, hogy bármikor, akár egyetlen másodperc alatt is megváltozhat minden.
– Sokkal jobb vagy, mint én valaha lehetnék – biztatta Audreyt.

Picture

– Ne viccelj. A nyomodba sem érhetek – válaszolta Audrey, majd felállt, és a tükör elé lépett. Felicia, a jelmeztervező megállt mellette, és elégedetten szemlélte, hogyan sikerült élő személyt teremtenie egy színdarab kitalált főhőséből.
– Tökéletes… – motyogta magának, halkan, hogy ne hallja senki más. Nem is hallotta, csak Audrey, aki úgy érezte, szüksége van minden biztatásra.

Picture

Mert be kellett vallania magának, hogy rettenetesen izgult. Torkában dobogó szívvel várta a pillanatot, mikor majd a színpadra szólítják a végső tánchoz.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy amint kilép a színpadra és felcsendül a zene, elszáll minden félelme. Onnantól nem létezik más, csak ő meg a tánc.  Már most sem igazán érzékelte a körülötte lévő embereket – Feliciát, aki éppen az utolsó simításokat végezte a ruhán, a koreográfust és a színház igazgatóját, akik csendben beszélgettek, a szervezők egyikét, aki idegesen sétált fel-alá, mintha őrizné az öltözőt, de még Destinyre sem figyelt, aki továbbra is szólt néhány bátorító szót felé. Nézte saját képmását a tükörben és lassan hozzászokott a látványhoz – ahhoz, hogy egy idegen néz vissza rá ismerős szemekkel.

Picture

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a pillanat… De egyszer az örökkévaló is véget ér, és eljön az ideje, hogy a világ egy újabb végtelen másodpercben lépjen tovább, hogy aztán újra elidőzzön ott, míg e rövid végtelen újra el nem múlik.
És akkor Audrey csendjét megtörte egy távolinak ható kiáltás:
– Audrey, gyere! Te következel, siess…!
Ő pedig megfordult, maga mögött hagyta az öltözőt és mindenkit, aki ott tartózkodott – belépett egy másik világba. Alig hallotta, ahogy a többiek sok szerencsét kívánnak neki.
A színpadot szegélyező fekete fal mögött megállt.

Picture

Látta a táncoló fényeket, hallotta a nézők halk moraját, de mindezeknél tisztábban érezte saját szívverését. A fényesen csillogó fal élesen verte vissza a gyertyák reszkető fényét és a közönség elmosódott fantomképét is láthatta. Megmondtam, anya – gondolta – megmondtam, hogy ma éjszaka táncolni fogok… – de az édesanyja nem hallotta őt, és e fogadalomról sem tudott, mert nem volt jelen. Már régen nem. Nem hallhatta, mit mondott a lánya, miközben zokogva borult a sírjára, mert akkor már messze járt, távoli, ismeretlen tájakon.
Halkan felcsendült a zene és Audrey kilépett a színpadra.

Picture

Finom eleganciával megállt és végignézett a közönségen. Dave nem jött el… Sejtette, most mégis a keserű csalódottság érzése öntötte el. Még mindig a fülében visszhangoztak saját szavai, melyekkel legutóbbi találkozásukkor búcsút vett a férfitól: Ha igazán szeretsz, semmi nem lehet fontosabb! Főleg nem a kocsid, és nem, nem érdekel, hogy milyen drága autó! Ha egy kicsit is érdekellek, ott leszel az előadáson. Különben felejts el!
Audrey sokszor érezte úgy, hogy Dave még a kocsijával is többet törődik, mint vele, és azon az estén végképp betelt a pohár.
Szinte biztos volt benne, hogy szakítás lesz a vége, mégis elszomorodott, mikor hiába kereste Dave-et a tömegben.Észrevett viszont valaki mást, akit korábban még sohasem látott, de most egyszerre elfogta a rémület, ahogy rá nézett. Sápadt bőrű, fekete hajú férfi volt, fekete ruhában, de Audreyt nem is a külseje rémítette meg, hiszen látott ő már hasonló embereket.
De ahogy a szemébe nézett, szívébe markolt a jeges kétségbeesés – mint amikor az ember éjjel, egy sötét utcában fut össze valakivel, akivel nem szeretne.
Ám egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom is eltöltötte, ami őt magát zavarta össze a legjobban. Mintha valaki a fülébe súgta volna, hogy a sorsa jó kezekben van.

Picture

Ahogy jobban megnézte a férfit, egyszerre valahogy nagyon idegennek tűnt, mintha egyáltalán nem a többi néző közé tartozna, sőt, Audreyt az az érzés fogta el, hogy nem is ebben a világban van a helye.
És úgy tűnt, vár valamire – talán ez rémítette meg a lányt, bár nem értette, miért, hiszen nyilván mindenki várta, hogy kezdetét vegye a tánc. De ez a férfi valahogy más volt. Mint a keselyű, ami a haldokló fölött köröz, és várja, hogy lecsaphasson…- jutott eszébe hirtelen, de azonnal elhessegette ezt a gondolatot. Nyilvánvalóan izgul, ezért lát bele mindenfélét a nézők közül rá visszatekintő arcokba – vagyis csak a rejtélyes férfiéba. Átfutott az agyán, hogy miért emelkedik ki egyáltalán ez az ember a tömegből? Hiszen senkit sem ismer, miért volna ő idegenebb bármely más nézőnél?Nem maradt több ideje gondolkozni – a tánc elkezdődött.

Picture

Csendben, óvatosan és tökéletesen adott elő minden mozdulatot, amit hónapokig gyakorolt. Átérezte a színdarabot, a zenét, a hangulatot, de elsősorban a táncot. Mert ő maga volt most a főhősnő… Erre a kis időre úgy érezte, Audrey Calle megszűnt létezni, vagy legalábbis elcsendesedett a tudata, és hagyta, hogy lelkének egy másik része vezesse a testét – az a része, ami mindig változott, a szerep szabta meg, hogy milyenné.
De Audrey mindig tudta, hol végződik az élet, és hol kezdődik a tánc, így lelkének ez a része életének minden más pillanatában hallgatott.

Picture

Ő pedig csak táncolt tovább. A nézőtér elhalványult, és arctalan szellemek tömegévé mosódott össze a szemében, mert minden figyelmét önmagára és a zenére összpontosította. Ilyenkor úgy érezte, a zene él és vele együtt lélegzik.

Picture

Audrey nem érezte az elsuhanó perceket. A tánc hosszú volt, de már lassan a végéhez közeledett. A darab pedig a történet befejezéséhez, szomorú és tragikus lezárásához, a végső küzdelemhez. Jó lesz. – gondolta. – Menni fog.

És ahogyan táncolt, megállt egy pillanatra. Ekkor olyan történt vele, ami korábban tánc közben soha: megtört körülötte a saját világa.

Picture

Újra a nézőket látta, újra a valós világot, és elveszítette a zene fonalát. Megszédült és lehunyta a szemét. Remélte, hogy a nézők mindebből semmit sem vettek észre. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán a lány, mint aki visszanyeri az eszméletét, úgy lépett vissza a tánc világába, de ez a különös másodperc nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, mélyebbé vált körülötte a sötétség, de ami a legjobban megrémítette, az a közönségre vetett pillantás volt. Pontosabban az, amit a fekete hajú fiú arcáról olvasott le: Mindjárt itt az idő. Bár fogalma sem volt, minek az ideje. De nem állhat le a tánccal holmi buta, gyerekes képzelődés miatt. Tűnődni ráér még.

Picture

Felkészült a tánc végére és tudta, hogy ez élete legfontosabb pillanata. Ez az a nap, amire olyan régóta várt, most végre beválthatja édesanyjának tett ígéretét. Mert mikor az anyja meghalt, Audrey megígérte, hogy egy napon övé lesz a főszerep az Alexandriában. Ez volt édesanyja kedvenc színdarabja.
A nagy pillanat pedig elérkezni látszott… Most…
Abban a pillanatban meghasadt a világ. Megdermedt minden és összedőlni látszottak a falak. Valahonnan a távolból elhajló fém panaszos nyikorgása visszhangzott, mintha hatalmas acéloszlopokat döntene ki egy dühös óriás – vagy sokkal inkább egy tomboló szélvihar. Audrey teljesen összezavarodott és képtelen volt felfogni, mi történik vele. Messzi hullámok moraját vélte hallani, és úgy érezte, darabokra esik körülötte a világ, ő pedig belezuhant a végtelen sötétlő fekete semmibe.

Picture

*
A teljes sötétséget éles fénysugarak törték meg. A férfi a földön térdelt, a lány mellett és a mélységes árnyékot figyelte, ami fekete tenger módjára hömpölygött az üres széksorok között. Csak ők ketten voltak a teremben, meg a sötétség. A lány még mindig nem volt magánál. “Jobb is így” – gondolta. “Legalább addig se kérdez semmit.” Mert azt megtanulta már, hogy az emberek, ha tudnak, azonnal kérdezősködni kezdenek és ezt néha nagyon fárasztónak találta. 
Ahogy az árny nőtt, úgy fogyott az ő ereje. Mindig nehéz volt sokáig két világ között maradnia, most pedig nem csak magára, de a lányra is vigyáznia kellett. Ráadásul az árnyék is itt volt, és érezte, hogy nem bírja sokáig így. Ekkor a lány magához tért.
*
Audrey kinyitotta a szemét. Amit először meglátott, az a sötétség és a fény éles kontrasztja volt. Úgy tűnt, még mindig az Aquarius színházban van, de a nézőtér teljesen üres és hátborzongatóan sötét volt. Fények táncoltak az arcán, de ismerte a színházat, mint a saját otthonát és biztos volt benne, hogy ilyen lámpák nincsenek sem a színpadon, sem sehol máshol. Tehát nem a színházban van. Akkor hol? Meghalt volna? Mi történt egyáltalán?
Úgy érezte magát, mint aki félálomban bámul a sötétbe – ébren volt, de nem igazán jutott el a tudatáig a világ, ami körülvette.

Picture

Egyre erősödő rettegéssel a szívében kábán próbált bármi logikus és értelmes magyarázatot találni, de az elméjében elmosódtak a határok a lehetséges és a lehetetlen között.
Talán földrengés volt? Lehet… Elvégre a recsegő fém hangja beleillene a képbe. A tenger zúgása viszont nem… De biztos, hogy tengert hallott? Az nem lehet, hiszen a városnak, ahol ő élt, nem volt tengerpartja, és még csak nagyobb tó sem volt a közelben. Gyermekkorában sokszor kirándultak a tengerhez, és bármikor felismerte a vihar korbácsolta hullámok moraját. Biztosan csak képzelte. Álmodta. De ha földrengés volt, akkor miért nincs itt senki? Miért nincs tele minden tűzoltókkal, mentőkkel és rendőrökkel?
Azt gondolta, félelmét már semmi sem fokozhatja, de hirtelen észrevette, hogy nincs egyedül. Egy férfi térdelt mellette a földön – mégpedig az a sápadt, sötét hajú férfi, akit a nézőtéren látott.
– Ki vagy te? – kérdezte a lány csendesen.

Picture

*
– Ki vagy te? – kérdezte halkan és hangja csendes visszhangot vert a kihalt teremben.
– Nem fontos – felelte a másik. “Nem most kell megtudnia. Úgyis fogunk még találkozni, és most épp eléggé össze van zavarodva” – gondolta.
A lány ekkor újra megszólalt. “Nem tudna csöndben maradni? Van nélküle is elég bajom…”
– Mi történt? Földrengés volt? – kérdezte.
– Földrengés? – kérdezett vissza a férfi. – Nem. 
“Az emberek mindent meg akarnak magyarázni. Földrengés… Nevetséges. Bár számára tényleg ez tűnhet a legvalószínűbb lehetőségnek. Bárcsak valóban földrengés lett volna! Az mennyivel egyszerűbb lenne…” 
Egy percig teljes csend volt a teremben, bár időnként beszűrődött néhány halovány zaj más világokból. Annyira halk zajok, hogy csak a férfi hallhatta őket.  
– Hol vagyok? – csendült újra a lány erőtlen hangja.

Picture

– Azt a világot tekintve, amit te ismersz, sehol.
– Azt a világot tekintve? – kérdezett vissza a lány. 
“Minek kell mindig olyan sokat beszélnem? Egyszerűbb lett volna rávágni, hogy nem tudom, vagy hogy nem számít. Persze, hogy visszakérdez, ha a világokat hozom szóba… De most nem értené meg. Nincs teljesen magánál és itt nem is lesz soha. El kellene már döntenem, mi legyen…” 

Picture

– Meghaltam? – hangzott a lány következő halk kérdése és nem lehetett nem hallani a rettegést a hangjában.
“A francba. Reméltem, hogy ezt nem kérdezi meg. Most mit mondjak neki? Hogy feleljek egy kérdésre, amire én sem tudom a választ? Pedig tudnom kellene. Ha van olyan lény, akinek nem lehetnének kétségei ilyen téren, az én vagyok. Mindjárt megőrülök…” 
A férfi felállt és újra a sötétségbe meredt, mintha mást is látna benne, mint a fekete semmit. Úgy figyelt, mint aki harcra készül, holott nem látszott semmi, amivel fizikailag összecsaphatott volna. 

Picture

“Na jó… Ezt így nem csinálhatom a végtelenségig. Nem bírom tovább. Ennyi volt, Audrey.” – és újra szétesett a világ.

Abyss – Út a mélybe – 2. Hisz újra otthon vagyok talán

Az árnyék csendben úszott tova, elmerült a a feneketlen mélységben, hogy erejét visszanyerve sompolyogjon elő újra, amint eljön az ideje. Senki nem tudott róla – csak a nyomait látták, jelenlétét érezték, de a tudatukig nem jutott el a léte. Sokan kétségbeestek és rettegtek, ahogyan az emberek tenni szokták, ha megmagyarázhatatlan szörnyűséggel kerülnek szembe, mert mindannyiuk tudatának legmélyén ott lapul a gondolat, amit minduntalan próbálnak elhessegetni: “Akár velem is megtörténhet…”

A hajnal lágy sugarai finoman hatoltak át Audrey függönyein, narancsos rózsaszín derengésbe vonva a lány hálószobáját. Semmi sem mozdult, tökéletes csend és nyugalom töltött el mindent. Audrey kinyitotta a szemét. Az ágyában feküdt és körbenézett a szobában. Azt hiszem, újra itthon vagyok – gondolta. Minden rendben. Minden ugyanolyan, mint volt. Mint lennie kell. Nincs semmi baj.

Picture

Önkéntelenül elmosolyodott megkönnyebbülésében. Csak álom volt az egész – gondolta. Még nem történt semmi, ma lesz az előadás. Ma este lesz a tánc és az az egész őrültség csak a képzeletének bizarr játéka volt. Ez a gondolat megnyugtatta.
De ahogy egyre éberebb lett, kezdeti álmos nyugalmát is kikezdte örök aggodalmaskodása. Valahogy nem voltálomszerű az egész… Sosem emlékezett ilyen élesen az álmaira. Pedig emlékezetében most tisztán éltek azok a képek, melyeket ő álomnak nevezett, egészen attól kezdve, hogy reggel felkelt és csinált magának egy teát.
Az ember nem szokott mindennapi dolgokról ilyen részletességgel álmodni… Legalábbis vele nem nagyon fordult elő.

Picture

Felült és körülnézett a szobában, mintha bármi nyomot keresne, amiből megtudhatja, hogy álmodta-e a fellépést a színházban, hogy csak kitalálta-e a megmagyarázhatatlan eseményeket, vagy valóban megtörtént az egész.
Újra felidézte magában az eseményeket – és mindenre úgy emlékezett, mintha valóság lett volna. Leszámítva a végét. Az egyetlen olyan részt, ami valóban álomszerűnek, homályosnak és megfoghatatlannak tűnt.
Mégis megpróbálta felidézni, de mintha víztükörben nézné saját emlékei filmjét – hullámzó, homályos részletek, elmosódott hangok, táncoló fények és egy ismeretlen alak furcsa válaszai. Semmi más nem jutott eszébe.
Felállt és jobb ötlete nem lévén kisétált a konyhába. Odalépett a csaphoz, hogy töltsön egy pohár vizet.

Picture

És akkor meghallotta. Nem is értette, hogy nem tűnt fel neki korábban. Ahogy az üvegpohár megcsendült a kezében, egyszerre megtört körülötte a mély csend, de ahogy a csengés elhalt, visszatért, vastag takaróként véve körbe a lányt. És most már feltűnt neki: nem hallatszik se az autók zaja, se madárfütty, se a szomszédok halk szöszmötölése. Minden alapzaj eltűnt, amiről Audrey általában tudomást sem vett, most mégis megijesztette a hiányuk.
Ami még jobban megrémítette, az az volt, ahogy újra végiggondolt az emlékeken, amiket talán álmodott, talán nem. A vége tényleg álomnak tűnt… De akkor mikor aludt el?

Picture

Hátat fordított a mosogatónak és az asztalra pillantott. Ismét elfogta a rémület: talán megtalálta a bizonyítékot, amit keresett, de az pont az ellenkezőjét bizonyította annak, mint amire vágyott volna és amit próbált elhitetni magával.
Álomnak tartott emlékeiben világosan élt egy ebéd, amikor csinált magának egy levest, de megenni már nem maradt ideje – a főpróbára kellett indulnia.
Hiába hitegette magát, hogy a nap, amire azt hiszi, hogy emlékszik, még nem történt meg, a rég kihűlt leves a tálban mást mutatott.

Picture

Elindult, de néhány lépés után újra megállt és hátát a konyhapultnak vetve meredt az asztalra, mintha abban reménykedett volna, hogy tegnapi reggelijének és ebédjének maradékai egyszer csak eltűnnek. De nem tűntek és úgy érezte, kénytelen elfogadni: az egész tegnapi nap megtörtént. Vagy most is álmodik.
Bár – gondolta – most, hogy elfogadta a valóságot, a helyére került minden, ami nem illett az álomképbe.  A csöppet sem álomszerű délelőtt és délután – így viszont még jobban aggasztotta az este. Az este, amivel semmi baj sem volt, egészen az utolsó táncig.
Azután… képtelen volt újra felidézni, ami történt. Tovább gondolkodott, és hirtelen beugrott neki valami. Vagyis valaki. Egy sápadt fekete hajú férfi a nézőtérről. És egy másik emlék, oly távolinak tűnő, mintha egy másik világból hozta volna magával: hogy ugyanez a férfi mellette térdel a földön, fények járják szédítő táncukat, ahogy árnyékok üldözik őket. Megborzongott. Elege lett a konyhából és inkább a fürdőszoba felé vette az útját, hátha a járás eloszlatja azt a sötét céltalanságot, amit érzett.

Picture

Megállt a tükör előtt és ránézett a vele szemben álló lányra. Az ismerős szemekkel pillantott vissza rá. Közben tovább törte a fejét a történteken. Talán rosszul lett tánc közben és elájult… Akkor miért nincs most kórházban? Talán nem volt nagy baj… De akkor is. Hogy került ide, vissza az otthonába, pizsamában, teljesen egyedül, a végtelen csendbe zárva? Talán most is képzelődik. Talán ez az, amit csak álmodik…
Hideg vízzel megmosta az arcát, de semmi sem változott. Mégis mit várt? Hogy majd felébred? – gondolta keserűen.
Visszament a hálószobába, és felöltözött.

Picture

Hirtelen a ruhásszekrény tetején pihenő telefonra esett a pillantása. Hát persze! Egyszerűen csak felhívja Destinyt és megkérdez tőle mindent.
Nem gondolkodott azon, mennyi lehet az idő, sem pedig azon, hogy barátnője talán még alszik, kapkodva tárcsázni kezdett.
A telefon kicsengett, majd Destiny hangját hallotta a vonal túlsó végéről.
– Halló? Halló, ki az?
Ez fura – gondolta Audrey. – Elvileg Destiny telefonja kiírja a hívó nevét, vagyis nyilván látja, hogy ő,  Audrey keresi. Akkor meg minek kérdezi meg?
– Én vagyok az, Audrey – szólt bele a lány.

Picture

– Figyelj csak, Des… – kezdett bele a mondanivalójába, de barátnője rémültnek tetsző hangja félbeszakította:
– Ki az? Dave, te szórakozol? Csak neked volt kulcsod a házához…
– Nem, mondtam már, hogy Audrey vagyok! – válaszolt a lány ingerülten, de Des mintha meg sem hallotta volna.
– Dave, ha ezt te csinálod, akkor tudd meg, hogy ez nagyon aljas dolog, és bunkó, és…és… – Destiny hangja visszafojtott zokogástól remegett.
– Én vagyok az, nem hallod? – kiabálta Audrey a telefonba.

Picture

– Legalább szólj bele, ha Audrey telefonjáról hívtál fel, te szemét! – hallotta Destiny dühösen zokogó hangját.
– De hát beszélek, nem hallod? Én vagyok az! Ez egyáltalán nem vicces! Des, várj, ne tedd le…! – hiába beszélt tovább, barátnője letette a telefont.
Megoldást és biztonságot nyújtó válaszokat remélt, de csak kétségbeeséssel és rettegéssel töltötte el ez a beszélgetés. Rossz volt a vonal? Des valóban nem hallotta őt? Vagy csak eljátszotta? Nem, kizárt hogy megjátszotta volna, hiszen ismerte Destinyt. Soha nem viccelődött volna ilyesmivel.
Még mindig a kezében tartotta a telefont és úgy állt, mintha beszélne valakivel.

Picture

Talán mert úgy érezte, ha letenné a telefont, azzal megszakadna valamiféle kapcsolat közte és a világ között. Talán a csend miatt támadt ez az érzése.
Néhány perc elteltével aztán belátta, hogy nem állhat örökre itt, kezében a kagylóval, így hát visszatette az asztalra.
És akkor, mint egy villámcsapás jutott eszébe valami, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is értette, miért nem gondolt rá már hamarabb: egyszerűen kilép a házból, átmegy Destinyhez, vagy akárkihez, megisznak együtt egy teát és estére ez az egész már csak egy vicces emlék lesz… Bár a végében erősen kételkedett.
Elindult a szoba ajtaja felé.

Picture

Közben élete nagy pillanatán járt az esze. A pillanaton, ami már elmúlt és ő nem tudta, hogyan is végződött az egész. Az utolsó emléke a tánc volt, aztán az álma, ami talán szintén nem álom volt.
Elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, kisgyereknek, akivel a felnőttek nem akarnak közölni valami fontosat, ezért inkább bezárják a szobájába, hadd aludjon csendben. Nem tudta, miért tört rá ez az érzés, de nem múlt el.
Már az ajtó előtt állt és kilincsre tette kezét, mikor egyszer csak megdermedt. Hangokat hallott, tisztán, mégis felfoghatatlan távolságból zengve, bár egyszerre tűnt úgy, mintha az ajtón túlról szólna.
Ének volt, halk, alig hallható, lágy ének, mintha egy templomi kórus dalolt volna valahol. Talán saját tudatának mélyén.
Lenyomta a kilincset és a hűvös szellő megcsapta az arcát. Az ajtó, ami mögött a konyhának kellett volna lennie, most egy egészen más helyet tárt fel előtte.Hatalmas, gyertyákkal megvilágított, sötét termet látott. A fekete kőpadló fényesen csillogott, visszaverve a végtelen, sötét, felhős égbolt tükörképét. Mert a teremnek nem volt teteje, csupán néhány fa gerenda csonkja meredt elő a falból, halvány emlékét őrizve annak, hogy nem volt ez mindig így. Középen két fekete oszlop állt, a tetején keresztben egy gerenda, amiről egy fátyolfüggöny lógott le sejtelmesen. Audrey számára teljesen szürreális helynek tűnt.

Picture

A szemközti falat hatalmas rózsaablak díszítette.
Most már sokkal tisztábban hallotta az éneket, bár egy lélek sem volt bent. Legalábbis nem látott senkit.
A rémülettől mozdulni sem tudott, mereven bámulta a gyertyák remegő fényével megvilágított termet. Hirtelen észrevett még valamit, ami az eddigieknél is kevésbé illet a képbe: fákat. Magas, vastag törzsű, de kiszáradt és fekete fákat, amik látszólag a kőpadlóból hajtottak ki. A tövükben apró fehér virágokat vélt felfedezni.
– Mi történik velem? Mi ez az egész? – kiáltott a terembe, de torz visszhangon kívül semmi válasz nem jött. Csak az ének zengett tovább rendíthetetlenül.Azon gondolkodott, mit kellene tennie, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Megfogta a kilincset és visszacsukta az ajtót, de az ének nem halt el, sőt, talán most még hangosabban zengett. Audrey újra kinyitotta, de a konyhája helyett most is a sötét termet látta.
Úgy érezte, nincs más választása: belépett az ajtón.

Abyss – Út a mélybe – 3. A világon túli templom

A nő hangtalanul sétált végig a tó partján, a sötét víztükörben nézve önmagát. 
– Kislányom… – suttogta. – Bocsáss meg nekem…
Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet. Egy fiú állt meg a nő háta mögött, várva, hogy az megforduljon és észrevegye őt. De a nő nem fordult meg, pedig tudta, hogy van valaki mögötte. Azt is tudta, ki, és bosszantó jelenlétének semmi jelentőséget nem tulajdonított. Végül a fiú megunta a várakozást és megszólította.
– Mit keresel itt, Dáiríne?
– És te mit keresel itt? – kérdezett vissza a nő.
– Nekem… – kezdte, de Dáiríne félbeszakította. 
– Ez a dolgod, igaz? A dolgod, amit ő bízott rád… Vagy inkább te bíztál magadra. Nem igaz, Jarek? Elvégre ő nem szokott ilyesmikkel foglalkozni… Őrizni a Suttogó Anyák Tavát… Persze hagyja, hadd szórakozz, hagyja, hogy fontosnak érezd magad. De nem vagy te senki, Jarek. Senki. És most hagyj magamra, kérlek – azzal visszafordult a sötét víztükör felé és újra elmerült gondolataiban.Audrey belépett a terembe. Oldalt régi, félretolt padokat látott, a fátyolfüggöny gyöngén  lengedezett a finom szélben, a fekete padló pedig természetellenesen éles és csillogó tükörképként ismételt meg mindent. Az ének olyan tisztán szólt, hogy Audrey néhány szót is megértett:  csillagokvíztükörtánc… Bár nem tudta, hogy illenek ezek egy templomi kórus dalába.

Picture

Innen, bentről a szobája távolinak és elmosódottnak tűnt, mintha egy emléket nézne. Az ajtót sem az ő ajtajának látta, hanem nehéz, szépen díszített, vastag faajtónak. Volt az egész helyben valami földöntúli, valami kísérteties, amit nehéz lett volna megfogalmazni. Megborzongott, ha a puszta kőpadlóból kihajtó fákra és virágokra, az oszlopokra, vagy a lágyan suhogó függönyre nézett.
Megfordult a fejében, hogy egyszerűen hátat kellene fordítania, és visszasietni a hálószobába, lefeküdni az ágyba, a fejére húzni a takarót, és aludni, aludni addig, amíg a világban újra helyre nem áll a rend.
De nem fordult vissza. Lassan felemelte a lábát és tett egy lépést előre. Lépte visszhangot vert a kihalt teremben, bár alig hallotta a kórus dalától. Még egyet lépett és megállt. Ebben a pillanatban döngve becsapódott mögötte az ajtó, ő pedig rémülten fordult hátra.

Picture

Megragadta a kilincset és megrántotta, de az ajtó meg sem mozdult. Megint húzott rajta egyet, de hiába. Hirtelen úgy érezte, csapdába esett, csapdába ezen a hihetetlen helyen, túl minden eddigi álmán és félelmén.
Aztán lassan, mint a föld alól előtörő forrásvíz, a felszínre bukkant benne egy másik érzés. Egy érzés, hogy mindig is tudta: ha átlép az ajtón és az bezárul, nem mehet már vissza. Soha.
Megindult előre, az oszlopok felé, miközben igyekezett a lehető legkisebb zajt csapni.

Picture

Megint elcsodálkozott önmagán, ugyanis maga a hely nem ébresztett félelmet benne. Furcsának és hihetetlennek találta, de volt benne valami, amitől kicsit megnyugodott és nem érezte úgy, mintha lenne bármi félnivalója a magas sötét falak között. Óvatosan közelebb lépett az oszlopokhoz.

A dal most már olyan tisztán szólt, hogy ha odafigyelt, megértette a szöveget is.

Csillagfényes éjszakákon
a tó tükre csillogott
ott táncolt a lány és párja 
csengő-bongó dallamára 
A végtelen világnak

Az Anya állt a parton csendben
A vízbe hulltak könnyei
Tudta, hogy a lánya várja 
Ki elveszett, de megtalálta
A végtelen világban

Mégsem templomi ének volt. Soha nem hallott még ehhez hasonló dalt és kicsit úgy érezte, neki szól. Magabiztosabban indult el a két, talán fekete márványból készült oszlop felé.

Picture

Az oszloptól alig egy lépésnyire megállt és rádöbbent, hogy nem meri megérinteni. Olyan mély nyugalom honolt a teremben, hogy attól félt, ha megfogja az oszlopot, valami szörnyű történik, oda lesz a békesség és elveszít valamit, amit soha nem kaphat már vissza. Lehunyta a szemét és csak hallgatta az éneket. Legszívesebben táncolt volna… Akkor érezte magát igazán biztonságban, a saját világában.
De összeszedte minden bátorságát és újra felnézett. Nem állhat itt örökké. Kinyújtotta a kezét és ujjait a hideg márványhoz érintette.

Picture

Nem tudta, mégis mire számított egyáltalán, de halvány csalódottságot érzett, mikor tudatosult benne, hogy nem történt semmi. Bár talán sokkal inkább megkönnyebbült, mert nem volt benne biztos, hogy akar bármiféle történést is. Levette a kezét a kőről, oldalra lépett és megállt a két oszlop között. Az a furcsa érzése támadt, hogy figyelik.
Hátranézett és egy pillanatra azt hitte, menten elájul, ugyanis tényleg nem volt egyedül. Az egész helyzeten csak rontott az a tény, hogy társaságát az a sápadt fekete hajú férfi jelentette, akit a nézőtéren és talán álmában is látott.

Picture

– Helló, Audrey – köszönt az idegen barátságosan, de a lányt a puszta jelenléte annyira megrémítette, hogy egy hosszú pillanatig megszólalni sem tudott. Hiába gondolkozott, nem emlékezett rá, hogy az ajtó csapódását, vagy akár csak léptek zaját hallotta volna.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül, majd hirtelen, szinte önkéntelenül hozzátette: – Láttalak álmomban.
– Engem? – nézett rá a férfi. – Álmodban? Igen, az előfordulhat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – közölte a lány és bár nagyon különösnek találta a férfi válaszát, elhatározta, hogy nem hagyja magát eltéríteni a tárgytól. – Ott voltál az előadáson és aztán az álmomban is… Szóval tudni akarom, ki vagy te!

Picture

Az idegen továbbra is mereven nézte őt, majd nyugodt hangon megszólalt.
– Sokféle nevem van. Talán még én magam sem tudom az összeset… De te nevezz csak nyugodtan Halálnak.
Audrey megtántorodott és majdnem nekiesett az egyik oszlopnak, de megkapaszkodott benne és újra talpra állt. Biztos volt benne, hogy valamit rosszul hallott.
– Micsoda? – kérdezett vissza.
– Jól hallottad, nem bolondultál meg, nem álmodsz, nem viccelek és nem is képzelődsz – válaszolta a férfi, mindezt egyszerre hadarva el, mintha gyorsan tisztázni akart volna minden kifogást, amivel a lány előállhatna.
Audrey egy hosszú pillanatig maga elé meredt és bár a nyelve hegyén volt a kérdés, mégsem merte feltenni. Rettegett a választól és talán inkább nem akarta hallani. Helyette valami mást kérdezett.
– Hol vagyok?

Picture

– Egy templomban túl a világon, amit te ismersz. Igazából a XVI. században, egy csatában lerombolt Croutsdale-i templom alapján épült, de változtattam rajta egy-két dolgot. Hangulatos hely, nem?
– Az biztos… – felelte a lány bizonytalanul, majd úgy döntött, nem halogathatja a végtelenségig a dolgot és akkor legalább tudni fogja, mi a helyzet… Mert a bizonytalan remény rosszabb volt. Feltette hát a kérdést, ami régóta járt már a fejében, bár rettegett a választól.
– Meghaltam?
A Halál továbbra is őt nézte és mikor megszólalt, hangja ugyanolyan könnyed és nyugodt volt, mint korábban.
– Mindent egybevetve azt kell hogy mondjam: igen. Te minden szempontból halott vagy.Audrey valahol mélyen számított rá, mióta csak a férfi bemutatkozott neki, most mégis úgy érezte, mintha egy vödör vizet zúdítottak volna a nyakába, kioltva reményének halványan pislákoló tüzét. Kellett neki egy pár másodperc, mire egyáltalán felfogta az egészet. Lassan de biztosan jutott el a tudatáig: Vége van. Nincs tovább. Meghaltam. 
És akkor keserves zokogásban tört ki, a padlóra rogyott, arcát kezébe temetve.

Picture

Úgy érezte, elveszített mindent. Destinyre gondolt – már soha többet nem hívhatja fel. Nem mehetnek el együtt vásárolni, nem ülhetnek le délutánonként kedvenc kávézójuk teraszán, hogy megbeszéljék, milyen helyes srácot láttak előző nap a buszon.
Már soha nem lesz esélye, hogy kibékülhessen Dave-vel, nem fogja látni kedvenc sorozatának befejező évadát, és… és nem táncolhat többet a színházban. Sem sehol másutt. Nem lesz több fellépés, se taps, se fények. Semmi.
Összezavarodott – emlékezett a gyász érzésére, a sötét, fekete ürességre a szívében, amit egy eltávozó szerette hagyott maga után. De mit érezzen, amikor ő maga hagyta el az élők világát?
És csak sírt, reménytelenül a világon túli templom hideg kőpadlóján. Ez volt hát a válasz a hihetetlen dolgokra, a különös eseményekre, melyekben része volt… Bár ne ez lett volna. Milliónyi kérdését elnyomta a mély bánat – vagy talán inkább csalódottság. Többet várt az élettől. Mindig úgy élt, hogy eljön majd a boldogság. A siker, a család, a gazdagság. És most itt ült, sírva, a padlón és rádöbbent, hogy hiába várt. Ha talán meg is kaphatta volna valaha, most már biztosan nem fogja.

Picture

A sötét világ és tükörképe a padlón körülvette és ő nem látott kiutat. A Halál mellette állt, mozdulatlanul és még mindig nem vette le róla a szemét – de Audreyt ez most a legkevésbé sem érdekelte. El is feledkezett róla.
De a Halál nem volt hozzászokva, hogy elfeledkezzenek róla és figyelmen kívül hagyják a jelenlétét. Főleg nem akkor, ha valamit akart mondani. Előbb-utóbb Audrey úgyis rákérdezne, de ő nem tud addig várni. Megunta már az emberek gyászát figyelni.
Ám mielőtt megszólította volna, a lány felemelte a fejét és könnyes szemmel rápillantott.
– Mi történt? – kérdezte sírástól remegő hangon. – Hogy haltam meg? – ez a mondat furcsán hihetetlennek és idegennek tűnt, főleg a saját hangján.
A Halál felsóhajtott és várt egy pillanatot, mintha azon tűnődne, hogyan fogalmazza meg az egészet úgy, hogy a lány is megértse.
– Éppen ez a gond – mondta végül. – Neked nem kellett volna meghalnod. Legalábbis nem így.
– Miért? Előre meg van írva a sorsunk? – kérdezte a lány. A Halál letérdelt mellé és minden együttérzés nélkül nézte őt.

Picture

– Dehogy is – felelte. – Minden történik, ahogy történik, én sem tudom, mit hoz a holnap.
– Akkor mi az, hogy nem kellett volna meghalnom? És ha tényleg… akkor te miért nem teszel semmit? Azt hittem, te vagy a Halál – majdnem újra sírni kezdett, de elfojtotta könnyeit.
– Igen, én vagyok, de… Jaj, hogy magyarázzam ezt el neked…
– Még téged is kötnek a törvények? – felelt a lány, kissé gúnyosan.
– Nem. Azt teszek, amit csak akarok, de csak a saját világomban. A baj az, hogy a te halálodhoz egy másik világnak volt köze. Előjött az árnyék az Abyssból.
Audrey értetlenül pislogott rá. Egy pillanatra sírni is elfelejtett, nem vágyott másra, csak hogy megtudja az igazat arról, miért kellett meghalnia. És hogyan halt meg.

Picture

– Tudod – kezdett magyarázatába a Halál – van az a világ, ahol eddig éltél. Aztán van ez a világ, az én világom.
– Az alvilág?
– Ne nevezd így, kérlek! Nem tudom, honnan szedték azt a nevet az emberek, de már megőrülök tőle… Szóval van ez a világ, ahova azok jutnak, akik meghalnak a te világodban. És van a világ vége.
– A világnak van vége? – kérdezett vissza a lány.
– A tiédnek nincs. De az enyémnek van.
– Mint ahogy a középkori emberek hitték? A világ pereme és ha tovább mégy, leesel? – úgy érezte, muszáj beszélnie, talán mert attól tartott, hogy ha elhallgat, létezni is megszűnik és beleolvad a fekete semmibe. Annál inkább meglepődött a Halál válaszán:
– Majdnem. Valami hasonló dolog, egy hely, ahonnan nem lehet továbbmenni.
– De hát… a Föld gömbölyű…
– A Föld igen. De az én világom már nem a Föld. Itt nem sok értelme lenne egy térképnek, mert valószínűleg még én sem igazodnék ki rajta.

Picture

– Szóval – folytatta – ha átkelsz a világ végén, az Abyssba jutsz.
– Mi köze van az Abyssnak hozzám? – tért a lényegre a lány.
– Sok. Nagyon is sok. Az Abysst azért hozták létre, hogy elzárják az árnyékot a világtól. Abyss urának a dolga odalent tartani, de… most előjött. Ami arra utal, hogy nagy baj lehet odalent.
Audrey először csak értetlenül pislogott, de aztán megszólalt. Még mindig nem értette, hogy köthető ez az egész ahhoz, ami vele történt – bármi legyen is az.
– Szóval van az én világom, a normális világ – próbálta összegezni a dolgokat – ha ott meghalok, ide jutok, és van az az Abyss, ahova akkor kerülök, ha ebben a világban leesek a világ végén. Igaz?
A Halál láthatóan örült neki, hogy Audrey felfogta a dolgokat.

Picture

– Amikor ott voltam a színpadon – szólalt meg csendesen a lány – akkor… – elhallgatott. Nem tudta, hogy fogalmazhatná meg, így hát végül csak annyit kérdezett: – Ott mi történt?
– Az árnyék volt az.  A te világodból nem lenne szabad embereknek így távozni.
– Akkor miért nem… – kezdte a lány, de a Halál a szavába vágott.
– Csak a saját világom fölött van hatalmam. Se a te világodat, se az Abysst nem tudom befolyásolni. Ha eljön az ideje, át tudom hozni az embereket ebbe a világba, de semmi több.
– Szóval akkor… ez az árnyék-izé… megölt engem?
– Igen – felelte a Halál, majd hirtelen úgy kapta fel a fejét, mintha zajt hallott volna, pedig teljes volt a csönd. Audreynak csak most tűnt fel, hogy még az ének is elhalt.
– És… most mi lesz velem?
– Az már a te dolgod – vont vállat a Halál, és felállt.
– Elmész? – nézett rá a lány, mert rettegett tőle, hogy egyedül maradjon, még ha a Halált nem is találta túl kellemes társaságnak, de még annyi kérdése lett volna.
– Nem tudom, miért pazaroltam eddig is rád az időmet – válaszolta a Halál. Hangjában nem volt se harag, se ingerültség, se semmi más érzelem. Ezt egyszerűen csak közölte, majd hátat fordított a lánynak, és elindult keresztül a termen.

Picture

– Várj! – kiabált utána Audrey. A férfi hátrafordult és ránézett.
– A Halál nem vár – jelentette ki és könnyedén kinyitotta a nehéz faajtót. Még egyszer utoljára hátrapillantott a lányra, majd kilépett az elmosódott fényekkel teli külvilágba, magára hagyva a halott Audrey Calle-t a világon túli templom hideg kövén zokogva.