Az éjszakát elmélyítette ma egy árny. A sötétség, mely csendben siklott tova, beszivárgott az ajtók alatt, a falakon, az ablakokon, és alattomosan hömpölygött a mélységes csatornákban, kioltva minden fényt és meleget. Csak egyvalaki vette észre ezt az árnyat, de ő nem ehhez a világhoz tartozott.

Az Aquarius színház öltözőjében, halványan vibráló neonlámpák fényében ült Audrey Calle, az ódon asztalka tükrében nézve magát. De most nem Audrey nézett vissza rá, nem az a vörös hajú lány, akit ő olyan jól ismert. Mintha egy idegent látna maga helyett a tükörben, fehér parókájával, finom sminkjével. Csak a szeme volt ugyanaz, és ez kicsit megnyugtatta, bármennyire izgult is – a rá visszatekintő tengerkék szempár a sajátja volt, amin nem változtat semmiféle smink vagy jelmez.

De ez a fellépésekkel jár, hisz a nézők nem Audreyt látják a színpadon.
A színdarab, amit előadnak ma, az Alexandria – és mindenki a főhősnőre kíváncsi. A hősnőre, aki ártatlan, tiszta, és úgy küzd a darab végéig, akár a szárnyra kelő kismadár, ha vihar tépi gyönge tollait. Míg végül el nem bukik – és az ő bukása lesz Audrey felemelkedése.
Tudta jól, hogy ha ez sikerül, álmainak kapujába jut, végigtekinthet a lábai előtt heverő ösvényen, melyet hírnév, dicsőség és elismerés övez – mindaz, amiről eddig úgy érezte, annyira de annyira vágyik.
– Remek leszel, meglátod! – hallotta legjobb barátnője, Destiny hangját.
Milyen rendes tőle! – gondolta magában – Eljött az előadásra, itt áll mellettem, engem biztat, pedig ez az ő nagy lehetősége kellene hogy legyen. 
Próbálta elképzelni, miféle mély fájdalom lakozhat barátnője mosolya mögött.

Arra gondolt, hogy milyen igazságtalan néha a sors…
Ha nincs az a baleset, most Destiny ülne az asztalnál, arra várva, mikor hívják végre színpadra, hogy elhalkuljon körülötte a világ, és ne létezzen már semmi más, csak ő és a tánc… Most mégis a másik oldalon áll, és örül, hogy legalább Audreynak megadatott ez a lehetőség. Vagy legalábbis próbál, de képtelen őszinte örömöt érezni, mikor legnagyobb álma tört szilánkokra a kezében.
Hiába volt minden gyakorlás, hiába áldozta az egész életét a táncra, ha mindezt egyetlen éjszaka alatt, egyetlen részeg sofőr elvehette tőle. Audrey sokszor bement meglátogatni őt a kórházba – ott volt akkor is, mikor az orvos közölte, hogy nem jön rendbe az előadásra, sőt, valószínűleg soha többé nem táncolhat, és örüljön, hogy legalább járni tud – Destiny pedig zokogott, mint egy kisgyermek, és Audrey képtelen lett volna valaha is elfelejteni az arcát, azt a reményvesztett tekintetet, amivel Des pillantott rá. De nem is akarta, mert így mindig emlékezett rá, hogy bármikor, akár egyetlen másodperc alatt is megváltozhat minden.
– Sokkal jobb vagy, mint én valaha lehetnék – biztatta Audreyt.

– Ne viccelj. A nyomodba sem érhetek – válaszolta Audrey, majd felállt, és a tükör elé lépett. Felicia, a jelmeztervező megállt mellette, és elégedetten szemlélte, hogyan sikerült élő személyt teremtenie egy színdarab kitalált főhőséből.
– Tökéletes… – motyogta magának, halkan, hogy ne hallja senki más. Nem is hallotta, csak Audrey, aki úgy érezte, szüksége van minden biztatásra.

Mert be kellett vallania magának, hogy rettenetesen izgult. Torkában dobogó szívvel várta a pillanatot, mikor majd a színpadra szólítják a végső tánchoz.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy amint kilép a színpadra és felcsendül a zene, elszáll minden félelme. Onnantól nem létezik más, csak ő meg a tánc.  Már most sem igazán érzékelte a körülötte lévő embereket – Feliciát, aki éppen az utolsó simításokat végezte a ruhán, a koreográfust és a színház igazgatóját, akik csendben beszélgettek, a szervezők egyikét, aki idegesen sétált fel-alá, mintha őrizné az öltözőt, de még Destinyre sem figyelt, aki továbbra is szólt néhány bátorító szót felé. Nézte saját képmását a tükörben és lassan hozzászokott a látványhoz – ahhoz, hogy egy idegen néz vissza rá ismerős szemekkel.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a pillanat… De egyszer az örökkévaló is véget ér, és eljön az ideje, hogy a világ egy újabb végtelen másodpercben lépjen tovább, hogy aztán újra elidőzzön ott, míg e rövid végtelen újra el nem múlik.
És akkor Audrey csendjét megtörte egy távolinak ható kiáltás:
– Audrey, gyere! Te következel, siess…!
Ő pedig megfordult, maga mögött hagyta az öltözőt és mindenkit, aki ott tartózkodott – belépett egy másik világba. Alig hallotta, ahogy a többiek sok szerencsét kívánnak neki.
A színpadot szegélyező fekete fal mögött megállt.

Látta a táncoló fényeket, hallotta a nézők halk moraját, de mindezeknél tisztábban érezte saját szívverését. A fényesen csillogó fal élesen verte vissza a gyertyák reszkető fényét és a közönség elmosódott fantomképét is láthatta. Megmondtam, anya – gondolta – megmondtam, hogy ma éjszaka táncolni fogok… – de az édesanyja nem hallotta őt, és e fogadalomról sem tudott, mert nem volt jelen. Már régen nem. Nem hallhatta, mit mondott a lánya, miközben zokogva borult a sírjára, mert akkor már messze járt, távoli, ismeretlen tájakon.
Halkan felcsendült a zene és Audrey kilépett a színpadra.

Finom eleganciával megállt és végignézett a közönségen. Dave nem jött el… Sejtette, most mégis a keserű csalódottság érzése öntötte el. Még mindig a fülében visszhangoztak saját szavai, melyekkel legutóbbi találkozásukkor búcsút vett a férfitól: Ha igazán szeretsz, semmi nem lehet fontosabb! Főleg nem a kocsid, és nem, nem érdekel, hogy milyen drága autó! Ha egy kicsit is érdekellek, ott leszel az előadáson. Különben felejts el!
Audrey sokszor érezte úgy, hogy Dave még a kocsijával is többet törődik, mint vele, és azon az estén végképp betelt a pohár.
Szinte biztos volt benne, hogy szakítás lesz a vége, mégis elszomorodott, mikor hiába kereste Dave-et a tömegben.Észrevett viszont valaki mást, akit korábban még sohasem látott, de most egyszerre elfogta a rémület, ahogy rá nézett. Sápadt bőrű, fekete hajú férfi volt, fekete ruhában, de Audreyt nem is a külseje rémítette meg, hiszen látott ő már hasonló embereket.
De ahogy a szemébe nézett, szívébe markolt a jeges kétségbeesés – mint amikor az ember éjjel, egy sötét utcában fut össze valakivel, akivel nem szeretne.
Ám egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom is eltöltötte, ami őt magát zavarta össze a legjobban. Mintha valaki a fülébe súgta volna, hogy a sorsa jó kezekben van.

Ahogy jobban megnézte a férfit, egyszerre valahogy nagyon idegennek tűnt, mintha egyáltalán nem a többi néző közé tartozna, sőt, Audreyt az az érzés fogta el, hogy nem is ebben a világban van a helye.
És úgy tűnt, vár valamire – talán ez rémítette meg a lányt, bár nem értette, miért, hiszen nyilván mindenki várta, hogy kezdetét vegye a tánc. De ez a férfi valahogy más volt. Mint a keselyű, ami a haldokló fölött köröz, és várja, hogy lecsaphasson…- jutott eszébe hirtelen, de azonnal elhessegette ezt a gondolatot. Nyilvánvalóan izgul, ezért lát bele mindenfélét a nézők közül rá visszatekintő arcokba – vagyis csak a rejtélyes férfiéba. Átfutott az agyán, hogy miért emelkedik ki egyáltalán ez az ember a tömegből? Hiszen senkit sem ismer, miért volna ő idegenebb bármely más nézőnél?Nem maradt több ideje gondolkozni – a tánc elkezdődött.

Csendben, óvatosan és tökéletesen adott elő minden mozdulatot, amit hónapokig gyakorolt. Átérezte a színdarabot, a zenét, a hangulatot, de elsősorban a táncot. Mert ő maga volt most a főhősnő… Erre a kis időre úgy érezte, Audrey Calle megszűnt létezni, vagy legalábbis elcsendesedett a tudata, és hagyta, hogy lelkének egy másik része vezesse a testét – az a része, ami mindig változott, a szerep szabta meg, hogy milyenné.
De Audrey mindig tudta, hol végződik az élet, és hol kezdődik a tánc, így lelkének ez a része életének minden más pillanatában hallgatott.

Ő pedig csak táncolt tovább. A nézőtér elhalványult, és arctalan szellemek tömegévé mosódott össze a szemében, mert minden figyelmét önmagára és a zenére összpontosította. Ilyenkor úgy érezte, a zene él és vele együtt lélegzik.

Audrey nem érezte az elsuhanó perceket. A tánc hosszú volt, de már lassan a végéhez közeledett. A darab pedig a történet befejezéséhez, szomorú és tragikus lezárásához, a végső küzdelemhez. Jó lesz. – gondolta. – Menni fog.

És ahogyan táncolt, megállt egy pillanatra. Ekkor olyan történt vele, ami korábban tánc közben soha: megtört körülötte a saját világa.

Újra a nézőket látta, újra a valós világot, és elveszítette a zene fonalát. Megszédült és lehunyta a szemét. Remélte, hogy a nézők mindebből semmit sem vettek észre. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán a lány, mint aki visszanyeri az eszméletét, úgy lépett vissza a tánc világába, de ez a különös másodperc nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, mélyebbé vált körülötte a sötétség, de ami a legjobban megrémítette, az a közönségre vetett pillantás volt. Pontosabban az, amit a fekete hajú fiú arcáról olvasott le: Mindjárt itt az idő. Bár fogalma sem volt, minek az ideje. De nem állhat le a tánccal holmi buta, gyerekes képzelődés miatt. Tűnődni ráér még.

Felkészült a tánc végére és tudta, hogy ez élete legfontosabb pillanata. Ez az a nap, amire olyan régóta várt, most végre beválthatja édesanyjának tett ígéretét. Mert mikor az anyja meghalt, Audrey megígérte, hogy egy napon övé lesz a főszerep az Alexandriában. Ez volt édesanyja kedvenc színdarabja.
A nagy pillanat pedig elérkezni látszott… Most…
Abban a pillanatban meghasadt a világ. Megdermedt minden és összedőlni látszottak a falak. Valahonnan a távolból elhajló fém panaszos nyikorgása visszhangzott, mintha hatalmas acéloszlopokat döntene ki egy dühös óriás – vagy sokkal inkább egy tomboló szélvihar. Audrey teljesen összezavarodott és képtelen volt felfogni, mi történik vele. Messzi hullámok moraját vélte hallani, és úgy érezte, darabokra esik körülötte a világ, ő pedig belezuhant a végtelen sötétlő fekete semmibe.

*

A teljes sötétséget éles fénysugarak törték meg. A férfi a földön térdelt, a lány mellett és a mélységes árnyékot figyelte, ami fekete tenger módjára hömpölygött az üres széksorok között. Csak ők ketten voltak a teremben, meg a sötétség. A lány még mindig nem volt magánál. “Jobb is így” – gondolta. “Legalább addig se kérdez semmit.” Mert azt megtanulta már, hogy az emberek, ha tudnak, azonnal kérdezősködni kezdenek és ezt néha nagyon fárasztónak találta. 
Ahogy az árny nőtt, úgy fogyott az ő ereje. Mindig nehéz volt sokáig két világ között maradnia, most pedig nem csak magára, de a lányra is vigyáznia kellett. Ráadásul az árnyék is itt volt, és érezte, hogy nem bírja sokáig így. Ekkor a lány magához tért.

*

Audrey kinyitotta a szemét. Amit először meglátott, az a sötétség és a fény éles kontrasztja volt. Úgy tűnt, még mindig az Aquarius színházban van, de a nézőtér teljesen üres és hátborzongatóan sötét volt. Fények táncoltak az arcán, de ismerte a színházat, mint a saját otthonát és biztos volt benne, hogy ilyen lámpák nincsenek sem a színpadon, sem sehol máshol. Tehát nem a színházban van. Akkor hol? Meghalt volna? Mi történt egyáltalán?
Úgy érezte magát, mint aki félálomban bámul a sötétbe – ébren volt, de nem igazán jutott el a tudatáig a világ, ami körülvette.

Egyre erősödő rettegéssel a szívében kábán próbált bármi logikus és értelmes magyarázatot találni, de az elméjében elmosódtak a határok a lehetséges és a lehetetlen között.
Talán földrengés volt? Lehet… Elvégre a recsegő fém hangja beleillene a képbe. A tenger zúgása viszont nem… De biztos, hogy tengert hallott? Az nem lehet, hiszen a városnak, ahol ő élt, nem volt tengerpartja, és még csak nagyobb tó sem volt a közelben. Gyermekkorában sokszor kirándultak a tengerhez, és bármikor felismerte a vihar korbácsolta hullámok moraját. Biztosan csak képzelte. Álmodta. De ha földrengés volt, akkor miért nincs itt senki? Miért nincs tele minden tűzoltókkal, mentőkkel és rendőrökkel?
Azt gondolta, félelmét már semmi sem fokozhatja, de hirtelen észrevette, hogy nincs egyedül. Egy férfi térdelt mellette a földön – mégpedig az a sápadt, sötét hajú férfi, akit a nézőtéren látott.
– Ki vagy te? – kérdezte a lány csendesen.

*

– Ki vagy te? – kérdezte halkan és hangja csendes visszhangot vert a kihalt teremben.
– Nem fontos – felelte a másik. “Nem most kell megtudnia. Úgyis fogunk még találkozni, és most épp eléggé össze van zavarodva” – gondolta.
A lány ekkor újra megszólalt. “Nem tudna csöndben maradni? Van nélküle is elég bajom…”
– Mi történt? Földrengés volt? – kérdezte.
– Földrengés? – kérdezett vissza a férfi. – Nem. 
“Az emberek mindent meg akarnak magyarázni. Földrengés… Nevetséges. Bár számára tényleg ez tűnhet a legvalószínűbb lehetőségnek. Bárcsak valóban földrengés lett volna! Az mennyivel egyszerűbb lenne…” 
Egy percig teljes csend volt a teremben, bár időnként beszűrődött néhány halovány zaj más világokból. Annyira halk zajok, hogy csak a férfi hallhatta őket.  
– Hol vagyok? – csendült újra a lány erőtlen hangja.

– Azt a világot tekintve, amit te ismersz, sehol.
– Azt a világot tekintve? – kérdezett vissza a lány. 
“Minek kell mindig olyan sokat beszélnem? Egyszerűbb lett volna rávágni, hogy nem tudom, vagy hogy nem számít. Persze, hogy visszakérdez, ha a világokat hozom szóba… De most nem értené meg. Nincs teljesen magánál és itt nem is lesz soha. El kellene már döntenem, mi legyen…” 

– Meghaltam? – hangzott a lány következő halk kérdése és nem lehetett nem hallani a rettegést a hangjában.
“A francba. Reméltem, hogy ezt nem kérdezi meg. Most mit mondjak neki? Hogy feleljek egy kérdésre, amire én sem tudom a választ? Pedig tudnom kellene. Ha van olyan lény, akinek nem lehetnének kétségei ilyen téren, az én vagyok. Mindjárt megőrülök…” 
A férfi felállt és újra a sötétségbe meredt, mintha mást is látna benne, mint a fekete semmit. Úgy figyelt, mint aki harcra készül, holott nem látszott semmi, amivel fizikailag összecsaphatott volna. 

Az árnyék csendben úszott tova, elmerült a a feneketlen mélységben, hogy erejét visszanyerve sompolyogjon elő újra, amint eljön az ideje. Senki nem tudott róla – csak a nyomait látták, jelenlétét érezték, de a tudatukig nem jutott el a léte. Sokan kétségbeestek és rettegtek, ahogyan az emberek tenni szokták, ha megmagyarázhatatlan szörnyűséggel kerülnek szembe, mert mindannyiuk tudatának legmélyén ott lapul a gondolat, amit minduntalan próbálnak elhessegetni: “Akár velem is megtörténhet…”

A hajnal lágy sugarai finoman hatoltak át Audrey függönyein, narancsos rózsaszín derengésbe vonva a lány hálószobáját. Semmi sem mozdult, tökéletes csend és nyugalom töltött el mindent. Audrey kinyitotta a szemét. Az ágyában feküdt és körbenézett a szobában. Azt hiszem, újra itthon vagyok – gondolta. Minden rendben. Minden ugyanolyan, mint volt. Mint lennie kell. Nincs semmi baj.

Önkéntelenül elmosolyodott megkönnyebbülésében. Csak álom volt az egész – gondolta. Még nem történt semmi, ma lesz az előadás. Ma este lesz a tánc és az az egész őrültség csak a képzeletének bizarr játéka volt. Ez a gondolat megnyugtatta.
De ahogy egyre éberebb lett, kezdeti álmos nyugalmát is kikezdte örök aggodalmaskodása. Valahogy nem voltálomszerű az egész… Sosem emlékezett ilyen élesen az álmaira. Pedig emlékezetében most tisztán éltek azok a képek, melyeket ő álomnak nevezett, egészen attól kezdve, hogy reggel felkelt és csinált magának egy teát.
Az ember nem szokott mindennapi dolgokról ilyen részletességgel álmodni… Legalábbis vele nem nagyon fordult elő.

Felült és körülnézett a szobában, mintha bármi nyomot keresne, amiből megtudhatja, hogy álmodta-e a fellépést a színházban, hogy csak kitalálta-e a megmagyarázhatatlan eseményeket, vagy valóban megtörtént az egész.
Újra felidézte magában az eseményeket – és mindenre úgy emlékezett, mintha valóság lett volna. Leszámítva a végét. Az egyetlen olyan részt, ami valóban álomszerűnek, homályosnak és megfoghatatlannak tűnt.
Mégis megpróbálta felidézni, de mintha víztükörben nézné saját emlékei filmjét – hullámzó, homályos részletek, elmosódott hangok, táncoló fények és egy ismeretlen alak furcsa válaszai. Semmi más nem jutott eszébe.
Felállt és jobb ötlete nem lévén kisétált a konyhába. Odalépett a csaphoz, hogy töltsön egy pohár vizet.

És akkor meghallotta. Nem is értette, hogy nem tűnt fel neki korábban. Ahogy az üvegpohár megcsendült a kezében, egyszerre megtört körülötte a mély csend, de ahogy a csengés elhalt, visszatért, vastag takaróként véve körbe a lányt. És most már feltűnt neki: nem hallatszik se az autók zaja, se madárfütty, se a szomszédok halk szöszmötölése. Minden alapzaj eltűnt, amiről Audrey általában tudomást sem vett, most mégis megijesztette a hiányuk.
Ami még jobban megrémítette, az az volt, ahogy újra végiggondolt az emlékeken, amiket talán álmodott, talán nem. A vége tényleg álomnak tűnt… De akkor mikor aludt el?

Hátat fordított a mosogatónak és az asztalra pillantott. Ismét elfogta a rémület: talán megtalálta a bizonyítékot, amit keresett, de az pont az ellenkezőjét bizonyította annak, mint amire vágyott volna és amit próbált elhitetni magával.
Álomnak tartott emlékeiben világosan élt egy ebéd, amikor csinált magának egy levest, de megenni már nem maradt ideje – a főpróbára kellett indulnia.
Hiába hitegette magát, hogy a nap, amire azt hiszi, hogy emlékszik, még nem történt meg, a rég kihűlt leves a tálban mást mutatott.

Elindult, de néhány lépés után újra megállt és hátát a konyhapultnak vetve meredt az asztalra, mintha abban reménykedett volna, hogy tegnapi reggelijének és ebédjének maradékai egyszer csak eltűnnek. De nem tűntek és úgy érezte, kénytelen elfogadni: az egész tegnapi nap megtörtént. Vagy most is álmodik.
Bár – gondolta – most, hogy elfogadta a valóságot, a helyére került minden, ami nem illett az álomképbe.  A csöppet sem álomszerű délelőtt és délután – így viszont még jobban aggasztotta az este. Az este, amivel semmi baj sem volt, egészen az utolsó táncig.
Azután… képtelen volt újra felidézni, ami történt. Tovább gondolkodott, és hirtelen beugrott neki valami. Vagyis valaki. Egy sápadt fekete hajú férfi a nézőtérről. És egy másik emlék, oly távolinak tűnő, mintha egy másik világból hozta volna magával: hogy ugyanez a férfi mellette térdel a földön, fények járják szédítő táncukat, ahogy árnyékok üldözik őket. Megborzongott. Elege lett a konyhából és inkább a fürdőszoba felé vette az útját, hátha a járás eloszlatja azt a sötét céltalanságot, amit érzett.

Megállt a tükör előtt és ránézett a vele szemben álló lányra. Az ismerős szemekkel pillantott vissza rá. Közben tovább törte a fejét a történteken. Talán rosszul lett tánc közben és elájult… Akkor miért nincs most kórházban? Talán nem volt nagy baj… De akkor is. Hogy került ide, vissza az otthonába, pizsamában, teljesen egyedül, a végtelen csendbe zárva? Talán most is képzelődik. Talán ez az, amit csak álmodik…
Hideg vízzel megmosta az arcát, de semmi sem változott. Mégis mit várt? Hogy majd felébred? – gondolta keserűen.
Visszament a hálószobába, és felöltözött.

Hirtelen a ruhásszekrény tetején pihenő telefonra esett a pillantása. Hát persze! Egyszerűen csak felhívja Destinyt és megkérdez tőle mindent.
Nem gondolkodott azon, mennyi lehet az idő, sem pedig azon, hogy barátnője talán még alszik, kapkodva tárcsázni kezdett.
A telefon kicsengett, majd Destiny hangját hallotta a vonal túlsó végéről.
– Halló? Halló, ki az?
Ez fura – gondolta Audrey. – Elvileg Destiny telefonja kiírja a hívó nevét, vagyis nyilván látja, hogy ő,  Audrey keresi. Akkor meg minek kérdezi meg?
– Én vagyok az, Audrey – szólt bele a lány.

– Figyelj csak, Des… – kezdett bele a mondanivalójába, de barátnője rémültnek tetsző hangja félbeszakította:
– Ki az? Dave, te szórakozol? Csak neked volt kulcsod a házához…
– Nem, mondtam már, hogy Audrey vagyok! – válaszolt a lány ingerülten, de Des mintha meg sem hallotta volna.
– Dave, ha ezt te csinálod, akkor tudd meg, hogy ez nagyon aljas dolog, és bunkó, és…és… – Destiny hangja visszafojtott zokogástól remegett.
– Én vagyok az, nem hallod? – kiabálta Audrey a telefonba.

– Legalább szólj bele, ha Audrey telefonjáról hívtál fel, te szemét! – hallotta Destiny dühösen zokogó hangját.
– De hát beszélek, nem hallod? Én vagyok az! Ez egyáltalán nem vicces! Des, várj, ne tedd le…! – hiába beszélt tovább, barátnője letette a telefont.
Megoldást és biztonságot nyújtó válaszokat remélt, de csak kétségbeeséssel és rettegéssel töltötte el ez a beszélgetés. Rossz volt a vonal? Des valóban nem hallotta őt? Vagy csak eljátszotta? Nem, kizárt hogy megjátszotta volna, hiszen ismerte Destinyt. Soha nem viccelődött volna ilyesmivel.
Még mindig a kezében tartotta a telefont és úgy állt, mintha beszélne valakivel.

Talán mert úgy érezte, ha letenné a telefont, azzal megszakadna valamiféle kapcsolat közte és a világ között. Talán a csend miatt támadt ez az érzése.
Néhány perc elteltével aztán belátta, hogy nem állhat örökre itt, kezében a kagylóval, így hát visszatette az asztalra.
És akkor, mint egy villámcsapás jutott eszébe valami, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is értette, miért nem gondolt rá már hamarabb: egyszerűen kilép a házból, átmegy Destinyhez, vagy akárkihez, megisznak együtt egy teát és estére ez az egész már csak egy vicces emlék lesz… Bár a végében erősen kételkedett.
Elindult a szoba ajtaja felé.

Közben élete nagy pillanatán járt az esze. A pillanaton, ami már elmúlt és ő nem tudta, hogyan is végződött az egész. Az utolsó emléke a tánc volt, aztán az álma, ami talán szintén nem álom volt.
Elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, kisgyereknek, akivel a felnőttek nem akarnak közölni valami fontosat, ezért inkább bezárják a szobájába, hadd aludjon csendben. Nem tudta, miért tört rá ez az érzés, de nem múlt el.
Már az ajtó előtt állt és kilincsre tette kezét, mikor egyszer csak megdermedt. Hangokat hallott, tisztán, mégis felfoghatatlan távolságból zengve, bár egyszerre tűnt úgy, mintha az ajtón túlról szólna.
Ének volt, halk, alig hallható, lágy ének, mintha egy templomi kórus dalolt volna valahol. Talán saját tudatának mélyén.
Lenyomta a kilincset és a hűvös szellő megcsapta az arcát. Az ajtó, ami mögött a konyhának kellett volna lennie, most egy egészen más helyet tárt fel előtte.Hatalmas, gyertyákkal megvilágított, sötét termet látott. A fekete kőpadló fényesen csillogott, visszaverve a végtelen, sötét, felhős égbolt tükörképét. Mert a teremnek nem volt teteje, csupán néhány fa gerenda csonkja meredt elő a falból, halvány emlékét őrizve annak, hogy nem volt ez mindig így. Középen két fekete oszlop állt, a tetején keresztben egy gerenda, amiről egy fátyolfüggöny lógott le sejtelmesen. Audrey számára teljesen szürreális helynek tűnt.

A szemközti falat hatalmas rózsaablak díszítette.
Most már sokkal tisztábban hallotta az éneket, bár egy lélek sem volt bent. Legalábbis nem látott senkit.
A rémülettől mozdulni sem tudott, mereven bámulta a gyertyák remegő fényével megvilágított termet. Hirtelen észrevett még valamit, ami az eddigieknél is kevésbé illet a képbe: fákat. Magas, vastag törzsű, de kiszáradt és fekete fákat, amik látszólag a kőpadlóból hajtottak ki. A tövükben apró fehér virágokat vélt felfedezni.
– Mi történik velem? Mi ez az egész? – kiáltott a terembe, de torz visszhangon kívül semmi válasz nem jött. Csak az ének zengett tovább rendíthetetlenül.Azon gondolkodott, mit kellene tennie, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Megfogta a kilincset és visszacsukta az ajtót, de az ének nem halt el, sőt, talán most még hangosabban zengett. Audrey újra kinyitotta, de a konyhája helyett most is a sötét termet látta.
Úgy érezte, nincs más választása: belépett az ajtón.

A nő hangtalanul sétált végig a tó partján, a sötét víztükörben nézve önmagát. 
– Kislányom… – suttogta. – Bocsáss meg nekem…
Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet. Egy fiú állt meg a nő háta mögött, várva, hogy az megforduljon és észrevegye őt. De a nő nem fordult meg, pedig tudta, hogy van valaki mögötte. Azt is tudta, ki, és bosszantó jelenlétének semmi jelentőséget nem tulajdonított. Végül a fiú megunta a várakozást és megszólította.
– Mit keresel itt, Dáiríne?
– És te mit keresel itt? – kérdezett vissza a nő.
– Nekem… – kezdte, de Dáiríne félbeszakította. 
– Ez a dolgod, igaz? A dolgod, amit ő bízott rád… Vagy inkább te bíztál magadra. Nem igaz, Jarek? Elvégre ő nem szokott ilyesmikkel foglalkozni… Őrizni a Suttogó Anyák Tavát… Persze hagyja, hadd szórakozz, hagyja, hogy fontosnak érezd magad. De nem vagy te senki, Jarek. Senki. És most hagyj magamra, kérlek – azzal visszafordult a sötét víztükör felé és újra elmerült gondolataiban.Audrey belépett a terembe. Oldalt régi, félretolt padokat látott, a fátyolfüggöny gyöngén  lengedezett a finom szélben, a fekete padló pedig természetellenesen éles és csillogó tükörképként ismételt meg mindent. Az ének olyan tisztán szólt, hogy Audrey néhány szót is megértett:  csillagok, víztükör, tánc… Bár nem tudta, hogy illenek ezek egy templomi kórus dalába.

Innen, bentről a szobája távolinak és elmosódottnak tűnt, mintha egy emléket nézne. Az ajtót sem az ő ajtajának látta, hanem nehéz, szépen díszített, vastag faajtónak. Volt az egész helyben valami földöntúli, valami kísérteties, amit nehéz lett volna megfogalmazni. Megborzongott, ha a puszta kőpadlóból kihajtó fákra és virágokra, az oszlopokra, vagy a lágyan suhogó függönyre nézett.
Megfordult a fejében, hogy egyszerűen hátat kellene fordítania, és visszasietni a hálószobába, lefeküdni az ágyba, a fejére húzni a takarót, és aludni, aludni addig, amíg a világban újra helyre nem áll a rend.
De nem fordult vissza. Lassan felemelte a lábát és tett egy lépést előre. Lépte visszhangot vert a kihalt teremben, bár alig hallotta a kórus dalától. Még egyet lépett és megállt. Ebben a pillanatban döngve becsapódott mögötte az ajtó, ő pedig rémülten fordult hátra.

Megragadta a kilincset és megrántotta, de az ajtó meg sem mozdult. Megint húzott rajta egyet, de hiába. Hirtelen úgy érezte, csapdába esett, csapdába ezen a hihetetlen helyen, túl minden eddigi álmán és félelmén.
Aztán lassan, mint a föld alól előtörő forrásvíz, a felszínre bukkant benne egy másik érzés. Egy érzés, hogy mindig is tudta: ha átlép az ajtón és az bezárul, nem mehet már vissza. Soha.
Megindult előre, az oszlopok felé, miközben igyekezett a lehető legkisebb zajt csapni.

Megint elcsodálkozott önmagán, ugyanis maga a hely nem ébresztett félelmet benne. Furcsának és hihetetlennek találta, de volt benne valami, amitől kicsit megnyugodott és nem érezte úgy, mintha lenne bármi félnivalója a magas sötét falak között. Óvatosan közelebb lépett az oszlopokhoz.

A dal most már olyan tisztán szólt, hogy ha odafigyelt, megértette a szöveget is.

Csillagfényes éjszakákon
a tó tükre csillogott
ott táncolt a lány és párja 
csengő-bongó dallamára 
A végtelen világnak

Az Anya állt a parton csendben
A vízbe hulltak könnyei
Tudta, hogy a lánya várja 
Ki elveszett, de megtalálta
A végtelen világban

Mégsem templomi ének volt. Soha nem hallott még ehhez hasonló dalt és kicsit úgy érezte, neki szól. Magabiztosabban indult el a két, talán fekete márványból készült oszlop felé.

Az oszloptól alig egy lépésnyire megállt és rádöbbent, hogy nem meri megérinteni. Olyan mély nyugalom honolt a teremben, hogy attól félt, ha megfogja az oszlopot, valami szörnyű történik, oda lesz a békesség és elveszít valamit, amit soha nem kaphat már vissza. Lehunyta a szemét és csak hallgatta az éneket. Legszívesebben táncolt volna… Akkor érezte magát igazán biztonságban, a saját világában.
De összeszedte minden bátorságát és újra felnézett. Nem állhat itt örökké. Kinyújtotta a kezét és ujjait a hideg márványhoz érintette.

Nem tudta, mégis mire számított egyáltalán, de halvány csalódottságot érzett, mikor tudatosult benne, hogy nem történt semmi. Bár talán sokkal inkább megkönnyebbült, mert nem volt benne biztos, hogy akar bármiféle történést is. Levette a kezét a kőről, oldalra lépett és megállt a két oszlop között. Az a furcsa érzése támadt, hogy figyelik.
Hátranézett és egy pillanatra azt hitte, menten elájul, ugyanis tényleg nem volt egyedül. Az egész helyzeten csak rontott az a tény, hogy társaságát az a sápadt fekete hajú férfi jelentette, akit a nézőtéren és talán álmában is látott.

– Helló, Audrey – köszönt az idegen barátságosan, de a lányt a puszta jelenléte annyira megrémítette, hogy egy hosszú pillanatig megszólalni sem tudott. Hiába gondolkozott, nem emlékezett rá, hogy az ajtó csapódását, vagy akár csak léptek zaját hallotta volna.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül, majd hirtelen, szinte önkéntelenül hozzátette: – Láttalak álmomban.
– Engem? – nézett rá a férfi. – Álmodban? Igen, az előfordulhat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – közölte a lány és bár nagyon különösnek találta a férfi válaszát, elhatározta, hogy nem hagyja magát eltéríteni a tárgytól. – Ott voltál az előadáson és aztán az álmomban is… Szóval tudni akarom, ki vagy te!

Az idegen továbbra is mereven nézte őt, majd nyugodt hangon megszólalt.
– Sokféle nevem van. Talán még én magam sem tudom az összeset… De te nevezz csak nyugodtan Halálnak.
Audrey megtántorodott és majdnem nekiesett az egyik oszlopnak, de megkapaszkodott benne és újra talpra állt. Biztos volt benne, hogy valamit rosszul hallott.
– Micsoda? – kérdezett vissza.
– Jól hallottad, nem bolondultál meg, nem álmodsz, nem viccelek és nem is képzelődsz – válaszolta a férfi, mindezt egyszerre hadarva el, mintha gyorsan tisztázni akart volna minden kifogást, amivel a lány előállhatna.
Audrey egy hosszú pillanatig maga elé meredt és bár a nyelve hegyén volt a kérdés, mégsem merte feltenni. Rettegett a választól és talán inkább nem akarta hallani. Helyette valami mást kérdezett.
– Hol vagyok?

– Egy templomban túl a világon, amit te ismersz. Igazából a XVI. században, egy csatában lerombolt Croutsdale-i templom alapján épült, de változtattam rajta egy-két dolgot. Hangulatos hely, nem?
– Az biztos… – felelte a lány bizonytalanul, majd úgy döntött, nem halogathatja a végtelenségig a dolgot és akkor legalább tudni fogja, mi a helyzet… Mert a bizonytalan remény rosszabb volt. Feltette hát a kérdést, ami régóta járt már a fejében, bár rettegett a választól.
– Meghaltam?
A Halál továbbra is őt nézte és mikor megszólalt, hangja ugyanolyan könnyed és nyugodt volt, mint korábban.
– Mindent egybevetve azt kell hogy mondjam: igen. Te minden szempontból halott vagy.Audrey valahol mélyen számított rá, mióta csak a férfi bemutatkozott neki, most mégis úgy érezte, mintha egy vödör vizet zúdítottak volna a nyakába, kioltva reményének halványan pislákoló tüzét. Kellett neki egy pár másodperc, mire egyáltalán felfogta az egészet. Lassan de biztosan jutott el a tudatáig: Vége van. Nincs tovább. Meghaltam. 
És akkor keserves zokogásban tört ki, a padlóra rogyott, arcát kezébe temetve.

Úgy érezte, elveszített mindent. Destinyre gondolt – már soha többet nem hívhatja fel. Nem mehetnek el együtt vásárolni, nem ülhetnek le délutánonként kedvenc kávézójuk teraszán, hogy megbeszéljék, milyen helyes srácot láttak előző nap a buszon.
Már soha nem lesz esélye, hogy kibékülhessen Dave-vel, nem fogja látni kedvenc sorozatának befejező évadát, és… és nem táncolhat többet a színházban. Sem sehol másutt. Nem lesz több fellépés, se taps, se fények. Semmi.
Összezavarodott – emlékezett a gyász érzésére, a sötét, fekete ürességre a szívében, amit egy eltávozó szerette hagyott maga után. De mit érezzen, amikor ő maga hagyta el az élők világát?
És csak sírt, reménytelenül a világon túli templom hideg kőpadlóján. Ez volt hát a válasz a hihetetlen dolgokra, a különös eseményekre, melyekben része volt… Bár ne ez lett volna. Milliónyi kérdését elnyomta a mély bánat – vagy talán inkább csalódottság. Többet várt az élettől. Mindig úgy élt, hogy eljön majd a boldogság. A siker, a család, a gazdagság. És most itt ült, sírva, a padlón és rádöbbent, hogy hiába várt. Ha talán meg is kaphatta volna valaha, most már biztosan nem fogja.

A sötét világ és tükörképe a padlón körülvette és ő nem látott kiutat. A Halál mellette állt, mozdulatlanul és még mindig nem vette le róla a szemét – de Audreyt ez most a legkevésbé sem érdekelte. El is feledkezett róla.
De a Halál nem volt hozzászokva, hogy elfeledkezzenek róla és figyelmen kívül hagyják a jelenlétét. Főleg nem akkor, ha valamit akart mondani. Előbb-utóbb Audrey úgyis rákérdezne, de ő nem tud addig várni. Megunta már az emberek gyászát figyelni.
Ám mielőtt megszólította volna, a lány felemelte a fejét és könnyes szemmel rápillantott.
– Mi történt? – kérdezte sírástól remegő hangon. – Hogy haltam meg? – ez a mondat furcsán hihetetlennek és idegennek tűnt, főleg a saját hangján.
A Halál felsóhajtott és várt egy pillanatot, mintha azon tűnődne, hogyan fogalmazza meg az egészet úgy, hogy a lány is megértse.
– Éppen ez a gond – mondta végül. – Neked nem kellett volna meghalnod. Legalábbis nem így.
– Miért? Előre meg van írva a sorsunk? – kérdezte a lány. A Halál letérdelt mellé és minden együttérzés nélkül nézte őt.

– Dehogy is – felelte. – Minden történik, ahogy történik, én sem tudom, mit hoz a holnap.
– Akkor mi az, hogy nem kellett volna meghalnom? És ha tényleg… akkor te miért nem teszel semmit? Azt hittem, te vagy a Halál – majdnem újra sírni kezdett, de elfojtotta könnyeit.
– Igen, én vagyok, de… Jaj, hogy magyarázzam ezt el neked…
– Még téged is kötnek a törvények? – felelt a lány, kissé gúnyosan.
– Nem. Azt teszek, amit csak akarok, de csak a saját világomban. A baj az, hogy a te halálodhoz egy másik világnak volt köze. Előjött az árnyék az Abyssból.
Audrey értetlenül pislogott rá. Egy pillanatra sírni is elfelejtett, nem vágyott másra, csak hogy megtudja az igazat arról, miért kellett meghalnia. És hogyan halt meg.

– Tudod – kezdett magyarázatába a Halál – van az a világ, ahol eddig éltél. Aztán van ez a világ, az én világom.
– Az alvilág?
– Ne nevezd így, kérlek! Nem tudom, honnan szedték azt a nevet az emberek, de már megőrülök tőle… Szóval van ez a világ, ahova azok jutnak, akik meghalnak a te világodban. És van a világ vége.
– A világnak van vége? – kérdezett vissza a lány.
– A tiédnek nincs. De az enyémnek van.
– Mint ahogy a középkori emberek hitték? A világ pereme és ha tovább mégy, leesel? – úgy érezte, muszáj beszélnie, talán mert attól tartott, hogy ha elhallgat, létezni is megszűnik és beleolvad a fekete semmibe. Annál inkább meglepődött a Halál válaszán:
– Majdnem. Valami hasonló dolog, egy hely, ahonnan nem lehet továbbmenni.
– De hát… a Föld gömbölyű…
– A Föld igen. De az én világom már nem a Föld. Itt nem sok értelme lenne egy térképnek, mert valószínűleg még én sem igazodnék ki rajta.

– Szóval – folytatta – ha átkelsz a világ végén, az Abyssba jutsz.
– Mi köze van az Abyssnak hozzám? – tért a lényegre a lány.
– Sok. Nagyon is sok. Az Abysst azért hozták létre, hogy elzárják az árnyékot a világtól. Abyss urának a dolga odalent tartani, de… most előjött. Ami arra utal, hogy nagy baj lehet odalent.
Audrey először csak értetlenül pislogott, de aztán megszólalt. Még mindig nem értette, hogy köthető ez az egész ahhoz, ami vele történt – bármi legyen is az.
– Szóval van az én világom, a normális világ – próbálta összegezni a dolgokat – ha ott meghalok, ide jutok, és van az az Abyss, ahova akkor kerülök, ha ebben a világban leesek a világ végén. Igaz?
A Halál láthatóan örült neki, hogy Audrey felfogta a dolgokat.

– Amikor ott voltam a színpadon – szólalt meg csendesen a lány – akkor… – elhallgatott. Nem tudta, hogy fogalmazhatná meg, így hát végül csak annyit kérdezett: – Ott mi történt?
– Az árnyék volt az.  A te világodból nem lenne szabad embereknek így távozni.
– Akkor miért nem… – kezdte a lány, de a Halál a szavába vágott.
– Csak a saját világom fölött van hatalmam. Se a te világodat, se az Abysst nem tudom befolyásolni. Ha eljön az ideje, át tudom hozni az embereket ebbe a világba, de semmi több.
– Szóval akkor… ez az árnyék-izé… megölt engem?
– Igen – felelte a Halál, majd hirtelen úgy kapta fel a fejét, mintha zajt hallott volna, pedig teljes volt a csönd. Audreynak csak most tűnt fel, hogy még az ének is elhalt.
– És… most mi lesz velem?
– Az már a te dolgod – vont vállat a Halál, és felállt.
– Elmész? – nézett rá a lány, mert rettegett tőle, hogy egyedül maradjon, még ha a Halált nem is találta túl kellemes társaságnak, de még annyi kérdése lett volna.
– Nem tudom, miért pazaroltam eddig is rád az időmet – válaszolta a Halál. Hangjában nem volt se harag, se ingerültség, se semmi más érzelem. Ezt egyszerűen csak közölte, majd hátat fordított a lánynak, és elindult keresztül a termen.

– Várj! – kiabált utána Audrey. A férfi hátrafordult és ránézett.
– A Halál nem vár – jelentette ki és könnyedén kinyitotta a nehéz faajtót. Még egyszer utoljára hátrapillantott a lányra, majd kilépett az elmosódott fényekkel teli külvilágba, magára hagyva a halott Audrey Calle-t a világon túli templom hideg kövén zokogva.

Még ő sem értette meg a saját érzéseit és ez bosszantotta. Úgy érezte, sokat tud a világról és szerette azt hinni, hogy mindent megért. Éppen ezért zavarta annyira, ha be kellett látnia, hogy nem így van. Egyidős volt ő az emberiséggel, és azt hitte, már nem érheti meglepetés, de tévedett. Nem tudta, mit tegyen, de nem volt kihez fordulnia tanácsért. Nem volt senkije, akire valaha támaszkodhatott volna – legalábbis ő így érezte.

Teljes volt a csend. De nem az a fajta, amit Audrey ismert, amihez hozzászokott és amit néha, egy fárasztó nap után úgy szeretett. Ez nem egyszerűen a hangok hiánya volt, sokkal inkább maga a Csend. Egy megfogható, létező dolog – a lány lassan úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, belemarkolhatna. Csak ült, magára maradva a bánatával és elveszített életén kesergett. Egy férfira gondolt, akivel nem találkozott, gyermekekre, akik nem születtek meg, táncokra, amiket nem tanulhat meg és színdarabokra, amikben nem játszhat.
Nem ilyennek képzelte a halált. Nem tudta igazából, mit várt, de nem gondolta, hogy ennyire szilárd teste lesz utána. Gondolkodott rajta néha, hogy vajon lelke kalandozik-e szellemként a világban, de most nem érezte magát testetlen léleknek. Talán egy perc telt el, talán egy örökkévalóság – senki sem tudta volna megmondani. Legkevésbé Audrey.

Csendben, mozdulatlanul ült, de egyre inkább úgy érezte, nem maradhat itt örökre. Lassan összeszedte erejét és felállt.
Bátortalanul az ajtóhoz sétált és elhatározta, hogy átlép rajta, bármi legyen is. Nem tudta, hova fog nyílni, de sejtette, hogy nem a hálószobájába. Megragadta a kilincset és megpróbálta kinyitni. Semmi sem történt. Az ajtó makacsul zárva maradt, hiába rángatta. Eddig abban a hitben volt, hogy ha akarna, bármikor távozhatna az ajtón át, most viszont, hogy ennek bebizonyosodott az ellenkezője, kellemetlen bezártság-érzet töltötte el. Keresni kezdte a kiutat, de hiába. Nem volt semmi, csak a padok, a fák, a virágok, a gyertyák és középen a fekete márványoszlopok. Megállt velük szemben, és tekintete elidőzött a finoman lengedező fátyolfüggönyön.

Hirtelen rabnak érezte magát, aki képtelen kitörni börtönéből, tehetetlen lánynak, akit megbénít a félelem, a tudatlanság és a vágyódás valami után, amit nem kaphat vissza.

És akkor, ahogy ott állt, úgy jutott eszébe a megoldás, mintha mindig is tudta volna. Már nem csak két oszlopot látott egy függönnyel a tetején – annak látta, ami valójában volt: kapunak. Egy percre elöntötte a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem, de erősebb volt benne a vágy, hogy elhagyja a templomot, a vágy, hogy jusson valahova a tehetetlenségből. Elindult előre és átlépett a két oszlop között.
Halvány, földöntúli fény ragyogott fel és Audrey lehunyta a szemét.

Arra számított, hogy különös érzéssel fog járni és felkészült, bármilyen is lesz az átlépés egy ilyen kapun. Annál inkább meglepődött, amikor nem érzett semmit. Egyszerűen csak tett egy lépést előre és felvillant egy fény. Nem merte kinyitni a szemét. Attól rettegett, hogy valójában semmi sem történt, de hirtelen hűvös fuvallat csapott az arcába. Ismerős illatokat érzett. Lehetséges lenne? – gondolta reménykedve és kinyitotta a szemét.

Magas fakerítés előtt állt, egy kicsiny földúton. A kerítésen túl egy kis házikó fehérre meszelt falai, régi ablakai és széles, hívogató terasza látszottak. Az udvaron egy magas fűzfa állt, ágai lustán lengedeztek a könnyű szélben. Audrey ismerte ezt a házat. Nagyon is jól ismerte.
– Lehetetlen… – suttogta. Aztán eszébe jutott, hogy halott. Így a dolog nem lehetetlennek, hanem egyenesen logikusnak tűnt és felszabadult öröm öntötte el a szívét. Lassan, mintha csak attól félne, hogy az álom szertefoszlik, megindult előre, kezét a kapura tette és kinyitotta. Még a nyikorgás is ugyanolyan volt, amilyennek ismerte. Háttal nekitámaszkodott a nyitott kapunak és csendben nézte egy kicsit a kertet.

El sem hitte, hogy újra itt lehet. Mert a nagymamája házának udvarában állt – de tudta, hogy a házat a mama halála után lebontották. Most mégis itt lehetett és szinte érezte az emlékeit, a hajdani boldog pillanatokat maga körül. Amikor ő és a nagymamája délután kiültek a nagy fűzfa alá és csodás meséket hallgatott estig, vagy amikor a teraszon játszva frissen sült sütemény illata csapta meg az orrát és berohant a házba, a nagyi pedig gyönyörű, fehér tányérba szedett néhány sütit és unokája elé tette az asztalra.
Ha a ház itt van, akkor talán… Újra fellángolt lelkében a remény és tüze hevesebben lobogott, mint eddig bármikor. Biztos volt benne… Hiszen itt a ház, itt van minden… Akkor ő hol másutt lenne? Átfutott a kerten, be a kis házba.
– Nagyi! – kiáltotta el magát. Nem jött válasz.
Benyitott a konyhába és lelki szemei előtt már látta az ősz hajú, alacsony, kedves arcú nagymamáját, ahogy egy tepsit emel ki a sütőből.
De nem volt ott senki.

Az asztalon egy kancsó tej állt, mintha csak neki készítette volna valaki. Ez táplálta lassan haldokló reményét és körbefutotta a házat, kiabálva, mint egy kisgyerek, nagyanyját szólongatva.
Senki sem válaszolt szavára és bár a ház épp olyan volt, mint mikor Audrey utoljára látta, hiányzott belőle az élet melege.
Lassan, mint ahogy a hó telepszik meg a világon, puhán, finoman és nehezen, úgy telepedett rá újra az egyedüllét keserű érzése.
Hiába hitegette magát, be kellett látnia, hogy a nagymamája nincs itt. Talán túlságosan beleélte magát a viszontlátás örömébe – ezért érezte úgy, mintha másodszor is elveszítené.
Kisétált a teraszra és az udvaron álló fára pillantott – az úgy meredt az ég felé csupasz ágaival, akár egy hajdani nagy harcos halovány és élettelen árnyéka. Audreyt szomorúsággal töltötte el, ahogyan a fa egykori roppant erejét elképzelte. Kihajtott, megnőtt, az égbe tört, viharokat vészelt át és csodálta az új hajnal érkeztét. Aztán meghalt. Csakúgy, mint ő maga – gondolta. Leheveredett a tövébe, ahol erős szárú halványzöld fű nőtt. A fűben egy kis virág nyitogatta szirmait és igyekezett utat találni magának a hideg napfény felé.
– Az új élet reménye egy halott világban – suttogta a lány, kezével szelíden megsimogatva a virágot…de közben önmagát látta benne.
Az égre emelte tekintetét, és nézte, hogyan úsznak tova a felhők, utat engedve a világosságnak.
Remény – épp olyan halvány, megfoghatatlan, törékeny és hideg, mint ezen világ fehér napjának gyönge fénysugarai. Talán nem is létezik.

Nem értette, hogy került ide és hogy miért éppen ide. Talán ez a túlvilágra való átlépés épületekre is vonatkozik? Amit a valóságban lebontanak, az itt éled újjá? Elvégre a templom, amiben jártak… A Halál azt mondta, az valami középkori templom volt…
De ha a hely itt van, akkor a lakója vajon hol? Hirtelen eszébe jutott még valaki – nem is értette, hogy-hogy csak most gondol rá – az édesanyja.
Ismét öröm töltötte el, egy lehetséges viszontlátás öröme és egy másodpercre úgy érezte, nem csak rossz oldala van a halálnak.
Elhatározta, hogy megkeresi… de nem tudta, hol kezdje. A világot körülötte a végtelenbe nyúló mezők jelentették és pillanatnyi örömét másodpercek alatt az elveszettség érzése váltotta fel.

Egyáltalán honnan vette, hogy találkozhat rég halott szeretteivel? Ki mondta neki, hogy nincs egyedül a végtelen világban?
Valahogy mindig úgy képzelte, hogy ha eljön a vég, egy alagutat lát majd és a végén a fényben édesanyja és nagyszülei integetnek felé. Hogy várják majd őt és átkísérik egy gyönyörű helyre… Megismerheti igazából is a nagypapáját, akiről annyi mesét hallott és együtt játszhatnak el csodás kalandokat. Mint a kisgyerekek.
De most itt ült, magányosan a fa tövében és úgy érezte, magára hagyták. Elvesztette az életét és nem kapott helyette semmit, csak egy üres házat, ahol az emlékei szomorú dalát hallgathatja egy örökkévalóságon át.

Azt kívánta, bár lenne itt valaki. Akárki. Még a Halál társaságának is örült volna… legalább feltehetné az összes kérdését. A virágokat nézte, amit nagymamája annyit öntözött és újra sírni kezdett.
Hangokat hozott felé a könnyű szellő. Távoli, halk ének hangjait. Ez most nem kórus volt, mint a templomban. Egy kislány hangját hallotta és rájött, hogy ő maga az. Egy rég elfeledett dalocskát énekelt, csengő hangon, boldogan. Audrey azon tűnődött, vajon tényleg hallja, vagy csak képzeli, hogy szól, aztán arra jutott, hogy teljesen mindegy.
És valahol mélyen megnyugtatta. Eszébe jutott a szöveg is, bár azt hitte, már réges-rég végleg elfelejtette.

Már tisztán hallotta az éneket, mintha magából a házból szólt volna és bátortalanul, halkan ő is énekelni kezdett.

Táncoltak a csillagok
Vidáman és szépen
Messze zengett víg daluk
A zöldellő rétenFelejtsd el gondjaid
És táncolj velük te is hát
Mert mindig lesz majd valaki
Ki a sötétben is vigyáz rád

Már nem is emlékezett rá, mikor tanulta ezt a dalt, talán ezért érezte úgy, mintha egész életében ismerte volna. De már több, mint tizenhárom éve nem hallotta.
Hirtelen felkapta a fejét és körülnézett. Az volt az érzése, hogy valaki figyeli, de nem látott senkit. Lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná magának: nem, ez butaság. Nincs itt senki.
Kinyitotta a szemét és összerezzent ijedtében – ugyanis a lépcső mellett csakugyan állt valaki. Egy nő volt az, sötét bőrű, barna hajú, fekete kabátban. Úgy mosolygott Audreyra, mint aki egy régi barátját látja viszont. De mégis volt benne valami emberfeletti, valami megfoghatatlan, ami megijesztette a lányt.

– Csakhogy végre találkozhatunk! – szólalt meg a nő, sejtelmes, kedves hangján.
Audrey értetlenül pislogott rá, majd bátortalanul válaszolt.
– Ismerjük egymást?
– Én ismerlek téged, de te nem ismersz engem – felelte a nő. – És hidd el, boldog vagyok, hogy végre beszélhetek veled.
Audrey egyre kevésbé értette, mit is akar a rejtélyes idegen. És egyáltalán miért örül annyira, hogy találkoztak?
– Amíg éltél, nem vehettem fel a kapcsolatot veled – folytatta a nő. – De most… – arcán mintha bűntudat suhant volna át és elhallgatott. Aztán Audreyra nézett és újra elmosolyodott.

– Ki maga? – kérdezte Audrey, tanácstalanul pislogva az idegenre.
– A nevem Dáiríne – felelte a nő.
– És mit akar?
Dáiríne nem válaszolt, mintha ő maga sem lenne biztos benne és végül csak annyit felelt:
– Semmi rosszat.

Fekete kabátja suhogott a szélben, ahogy a verem mellett állt és a mélységbe bámult. De hiába nézett, nem látott semmit. Vagyis csak a semmit látta, mert a világ végén túl nem volt más. Csak az Abyss üressége. A mélység. És oda a semmin át vezet az út. Felsóhajtott és letérdelve végigsimította az éles peremet. A gyermekeire gondolt: két lánya, egymástól a lehető legtávolabb, ő pedig közöttük és egyiküket sem érheti el. Legalábbis eddig így volt. Felállt és széttárta a karját, mint aki ugráshoz készül. Ha csak ilyen egyszerű lenne… Levetni magát a fekete mélybe és máris minden úgy lenne, ahogy régen volt. Hazatérhetne… De nem. Nem mehet vissza. Talán soha..
– Bár visszacsinálhatnám… – suttogta, de hangját elnyelte a süvítő szél. – Nem merek elé állni… Nem merek… Meg sem ismer majd, pedig annyit néztem őt. Bár nem lett volna szabad – elhallgatott és egy ideig csak figyelte a szél zúgását a komor falak között a semmi kútjának peremén.
– Miért hozok mindig rossz döntést? – kiáltotta hirtelen a végtelenbe, de nem hallotta senki. 
És akkor, ott az Idők Végének Labirintusában, több ezer éve először Dáiríne elsírta magát.Audrey még mindig értetlenül nézett a lépcső mellett álló fekete kabátos nőre. Az rámosolygott, átvágott a kerten, és letérdelt mellé a fűbe.

– Hol vagyunk? – kérdezte a nő hirtelen.
– Hát… Ez a nagymamám háza volt – felelt Audrey. – Maga… – nem is tudta, hogy fogalmazhatná meg a kérdését és végül úgy döntött, egyszerűen kimondja – maga is halott? Úgy értem… mint én?
– Nem – felelte Dáiríne nevetve. – Én soha nem éltem a te világodban, így – a te értelmezésed szerint – halott sem lehetek.
Audrey erre hirtelen nem tudott mit mondani.
– Szép ház – szólalt meg újra Dáiríne. Lassan beszélt, teljes nyugalommal, mintha valahol a világ fölött állna, és nem érhetné el őt sem fájdalom, sem idő.
– Igen, az, de… – nem akart ostobának tűnni, de talán ez a nő ért az e világi dolgokhoz, talán kérdéseire is választ adhat, hát hozzátette – …de a nagymamám nincs itt.
– Nem, nincs – felelte Dáiríne gondolkodás nélkül.
– Miért?
Dáiríne körülnézett, mintha csak nyomokat keresne.
– A nagyapáddal van – felelte végül.
– Jó, de miért nem itt? A saját házukban? Úgy értem… ha egy épületet lerombolnak, az itt nem… vagyis… – hirtelen elhagyta minden bátorsága, nagyon ostobának érezte magát, mire Dáiríne kacagásban tört ki – ami egyáltalán nem javított Audrey kedvén.

– Tetszik a logikád, de nem – mondta végül. – A házakra nem vonatkozik a világok közötti átlépés.
– De hát akkor hogyan… – kezdte, de Dáiríne közbevágott.
– Nagyon kedves dolog volt tőle. Bár nem hiszem, hogy nagy fáradtságába telt, de akkor is…
– Mi?
– Hogy felépítette neked a nagyszüleid házát.
– Ki? – kérdezte Audrey értetlenül és bosszantotta, hogy tudatlan kérdezgető szerepébe kényszerül.
– Hát a Halál, ki más? – vágta rá Dáiríne, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon. – Minden az ő műve, amit itt látsz. Ez az egész világ.
– Megépítette nekem a nagymamám házát? Miért? Akkor már miért nem a saját otthonomat?
– Megépítette a helyet, ahol boldog voltál és biztonságba érezted magad – felelte a nő.
– Szóval belelát a fejembe?
– Nem. Csak az emlékeidet látja, azt hiszem. Vagy az érzéseidet, nem tudom. Tőle kérdezd.

Egy kis ideig szótlanul ültek egymással szemben és végül Audrey törte meg a csendet.
– Hatalmas lehet ez a világ – ezt is talán inkább magának, semmint Dáiríne-nak mondta.
– Tényleg nagy… vagy talán csak azért tűnik annak, mert a helyek sokszor teljesen logikátlanul kapcsolódnak. Ha csak egyenesen mész, akkor is lehet, hogy körbe-körbe jársz – felelte Dáiríne. – Nem tudom, miért tetszik ez így neki, de hát az ő világa – tette hozzá.
– Ha mindenkinek épít egy házat, akkor… – kezdte Audrey, de Dáiríne megint félbeszakította.
– Mindenkinek? Szó sincs róla. Igazából nem szokása emberek kedvéért építkezni. Ismerem őt. Legtöbbször ha valamit épít, azt a saját kedvére teszi. Szeszélyes, kiszámíthatatlan és sokszor nagyon önző. Ezt tudnod kell róla.
– De nekem…
– Nagyon kedvel téged. Kivételezett veled. Szokott néha…
– A Halálnak szabad kivételeznie?
– Neki mindent szabad. Ki tilthatná meg?
– Bár beszélhetnék vele… Annyi kérdésem lenne hozzá.
Dáiríne megint nevetett, mintha Audrey egy remek viccet mondott volna.

– Mi olyan vicces? – kérdezett rá Audrey. Már nem érezte annyira idegennek Dáiríne-t, sőt, olyan érzése támadt, mintha valahonnan ismerné, holott biztos volt benne, hogy azelőtt sosem találkoztak.
– A Halál mindig azt szokta mondani, hogy ha egy emberrel beszélgetsz, az első mondata biztos, hogy egy kérdés lesz – felelte a nő. – Nagyon utálja. Bár szerintem ez inkább a kilétével kapcsolatos kérdésekre vonatkozik. Ő az a lény, aki a világegyetem történetében a legtöbbször mutatkozott be… De ez a munkájával jár – vont vállat Dáiríne, mintha csak azt mondaná, “az ő munkája, az ő baja”. Egy ideig mindketten hallgattak.

– Meg akarom találni a szüleimet – szólalt meg halkan Audrey. – Nem tudod, hol lehet az édesanyám? – nagyon gyerekesnek érezte magát, de valamiért megbízott Dáiríne-ban.
– Nem – rázta meg a fejét a nő.
– De van esélyem megtalálni őt?
– Nem tudom – felelte Dáiríne és újra megrázta a fejét. Most nem mosolygott – mélységes szomorúsággal a szemében pillantott Audreyra. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani fog valamit, de nem tette.

Megint hallgattak, végül Dáiríne törte meg a csendet.
– Akarsz beszélni vele? – kérdezte.
– Kivel? – csillant fel a lány szeme, az édesanyjára gondolva.
– A Halállal – felelte a nő.
– Persze! – vágta rá Audrey, bár kissé csalódott volt. Igazából az anyjával szeretett volna beszélni és egy pillanatra már azt hitte, Dáiríne ennek a lehetőségét ajánlja fel.
– Rendben – mondta a nő, rámosolygott Audreyra és mire a lány legközelebb odanézett, már sehol sem volt. Újra egyedül maradt.
Felállt a fa tövéből és felsétált a verandára, csendben leült és nyugodt arccal nézte a világot.

Elgondolkodott – ez vajon tényleg az ő ajándéka lett volna? De hát mi oka lett volna rá a Halálnak, hogy a kedvében járjon? Nem értette, miért pont ő kapta ezt, a házat az emlékeiből… Most, hogy tudta, a Halál kivételez vele, zavarban érezte magát. Lehunyta a szemét és próbált elfelejteni mindent – a világot, a Halált, az élete végét, ezt a házat, a vágyódást a szerettei után… Mindent. De nem ment neki. Azon tűnődött, vajon Dáiríne tényleg idehívja-e a Halált? És ha igen, mennyi időbe telik ez neki? Egyáltalán miért bízik annyira ebben a nőben? Miért érzi úgy, mintha lenne köztük valami láthatatlan kapcsolat? Valami felfoghatatlan kötelék…
Kinyitotta a szemét. A Halál a kerítésnek támaszkodva állt, háttal neki és a kertet nézte.

– Tudod – szólalt meg, mikor észrevette, hogy Audrey figyel rá – Dáiríne egy nagyon idegesítő valaki. De mindig jó ajánlatai vannak.
– Ajánlatai? – kérdezett vissza Audrey és csak ekkor tűnt fel neki, hogy megint egy kérdéssel nyitotta a beszélgetést.
– Most például azt ajánlotta, hogy ha beszélek veled, békén hagy. Jó üzlet nem?
Audrey, nem is emlékezett rá, mióta először, elnevette magát.
– Szóval hallgatlak – mondta a Halál. – Csak még egy dolog: most ugye kérdezősködni fogsz?
– I-igen, azt is – felelte a lány kissé zavartan.
A Halál fáradtan felsóhajtott.
– Hát jó, ha nagyon akarsz – mondta végül.
Audrey felállt és csendben odalépett a Halál mellé.

– Miután ott a színpadon… – kezdett bele a lány – szóval miután ott történt az a… dolog, aztán volt egy álmom. Vagyis nem tudom, hogy álom volt-e…
– Nem álom volt, bár te annak élted meg.
– Jó, szóval az mi volt? Mi történt? Hol voltam?
– Két világ között. Élet és halál között, ha úgy tetszik.
– Te tudtad, hogy ez fog történni…
– Tudtam.
– Ezért jöttél el az előadásra, igaz?
– Igaz.
– És… rajtam kívül más is látott téged?
– Nem.

Mindketten végignéztek a kerten. A bokrokon, a fákon, a virágokon és mindenen, ami a kerítésen túl terült el: szántóföldek, erdők és végtelen nyugalom.
– Szép hely, nem? – szólalt meg a Halál.
– Igen. Köszönöm – mondta Audrey és lesütötte a szemét.
– Mégis mit? – nézett rá a Halál értetlenül.
– Hogy ezt az egészet… hogy nekem… – kezdte a lány, de elakadt a szava.
– Ha én egyszer elkapom Dáiríne-t…! –  motyogta a Halál félig nevetve maga elé, majd tekintetét ismét a lányra fordította.
– Nehogy azt hidd, hogy három másodpercnél több időmbe került – mondta.
– Hová jutok, ha kilépek a kapun? – kérdezte Audrey a távolba révedve.
– A táj, amit ott látsz, csak illúzió. Nem volt kedvem egy egész megyét építeni, nem sok értelme lett volna. Szóval ha kilépsz a kapun, valahova máshova jutsz.
– Jó, de hova?
– Fogalmam sincs. Nem szoktam így közlekedni. Én csak…
– Csak úgy megjelensz… Én is tudok ilyet? – tette fel a kérdést és amennyi furcsaság történt már vele, nem tartotta lehetetlennek.
– Nem – felelte a Halál.

Elhallgattak és újra a semmit nézték – pontosabban Audrey. A Halál számára nem volt mit nézni egy olyan földön, amit ő maga hozott létre és egyébként is épp elég földet látott már hosszú élete során.
– Meg akarom találni az édesanyámat. – törte meg a csendet a lány.
– Hajrá – felelte a Halál.
– Nem segítesz nekem?
– Mi okom lenne segíteni?
– Amiért ezt a házat is megépítetted nekem.
– Dáiríne valami nagy őrültséget mondhatott, ha még mindig azt hiszed, hogy ez nagy dolog. Főleg  egy ilyen házat… Nem nagyon volt más dolgom, mint az emlékeid kivetülését létrehozni ebben a világban.
– Aha… De szerintem a szándék a fontos – mondta a lány.
– Talán. De ha ez így van, akkor nem áll szándékomban tovább segíteni neked. Képzeld, van más dolgom is.
– Most is eljöttél.
– Mert Dáiríne-t lehetetlen máshogy lerázni. Ő a létező világ egyik legakaratosabb, legidegesítőbb és legokosabb lénye, ha nem tévedek. Ráadásul nincs hatalmam fölötte…

– Ki ő igazából? – váltott témát Audrey.
– Dáiríne? Nem tudom. Nem olyan halandó lény, mint te. Mindenféle meséket hallani róla… Van, aki azt mondja, az Abyssból jött… Ismerek mindent és mindenkit ebben a világban – őt kivéve.
Hirtelen egy lágy, mégis számon kérő női hang szólalt meg a hátuk mögött.
– Csakhogy végre megtaláltalak!
Audrey megpördült és egy magas, fekete hajú, sápadt nővel találta szembe magát. Külsőre a Halál tökéletes női másának tűnt.

– Helló, öcsi – köszönt a nő a Halálnak, Audreyt egy pillantásra se méltatva.
– Mit akarsz, Grace? – kérdezte a férfi hátra se nézve.
– Téged kerestelek – felelte Grace.
Audrey felváltva nézte a lányt és a fiút és azon töprengett, vajon az ‘öcsi’ megszólítást szó szerint kell-e venni. Mielőtt megkérdezhette volna, Grace odafordult hozzá, olyan arccal, mintha csak most vette volna észre a lányt.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Audrey Calle – felelte a Halál, még mielőtt Audrey megszólalhatott volna.
– Audrey… – ismételte Grace, mintha az emlékeiben kutatna. – Á, igen – derült fel az arca. – Holly és Milly gazdája, igaz?
– I-igen… – felelte Audrey, azon tűnődve, vajon honnan tudja ez a nő két rég halott macskájának nevét.
– Grace a testvérem – jelentette ki a Halál, mielőtt még a lány rákérdezhetett volna.
– A testvéred? – visszhangozta Audrey kissé meglepetten. Sehogy sem illett a képbe, hogy a Halálnak lehet testvére.
– Tipikus ember – vetette közbe Grace.

– Tudod – fogott bele a Halál fáradt sóhajtással a magyarázatba – én egyidős vagyok az emberiséggel. Mindig is emberekkel foglalkoztam, de már előttük is létezett élet a világban.
– Szóval… – próbálta Audrey összerakni a dolgokat – …más felel az emberekért, és más az állatokért?
– Egész okos – szólt közbe megint Grace. – De én veled akarok beszélni – tette hozzá, öccsére nézve.
– Rendben, mit akarsz? – kérdezte a Halál megadóan.
– Csak két szó: Én megmondtam. Mondtam, hogy ez lesz, de hallgatsz is te rám…
– Ura vagyok a helyzetnek!
– Azt látom… – a lány Audreyra pillantott. – Nem vagy már olyan bolond, mint régen, de még mindig nem tudod beismerni, ha kicsúszik a kezedből az irányítás.
– Nem kértem tanácsot ahhoz, hogy hozzam rendbe a dolgokat! – csattant fel a Halál – Valahogy megoldom… – tette hozzá erőltetett magabiztossággal.
– Nem tudod – felelte Grace. – Lásd már be, hogy elkéstél!

– És ha hallgatok rád… – mondta a Halál – Ha hamarabb cselekszek… Akkor jobb lenne bármi is?
Grace úgy tűnt, nem tudja, mit feleljen, de végül minden cifrázás nélkül kimondta:
– Nem.
– Akkor miért “én megmondtam”-ozol itt nekem?
A lány elhallgatott, és mikor újra megszólalt, már teljesen másról beszélt.
– Mit akarsz tenni?
– Nem tudom – felelte a Halál.
– Tudod, mit tesz az árnyék…
– Tudom.
– Akkor? Nem hagyhatjuk, hogy az megtörténjen. Pontosabban te nem hagyhatod, mert ez ugyebár most már a te világod…
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. Audrey éppen úgy érezte magát, mint aki akarata ellenére lett tanúja egy családi vitának és ezt az érzését valahogy erősítette, hogy a Halál és Grace tudomást sem vettek róla.
– Csak egy dolog jut eszembe… – szólalt meg hirtelen a Halál.
– Sejtem, mire gondolsz, de az őrültség! – vágta rá Grace.
– Tudsz talán más megoldást?
– Nem – mondta a lány.

– Akkor azt hiszem, tényleg… – kezdte a Halál, de elhallgatott.
– Várj… ha te elmész, akkor ki… – szólalt meg Grace, és hangjában reményteljes várakozás csendült.
– Nem tudnád egyedül csinálni – felelte a férfi. – Meg kell keresnünk Kiliant.
– Kiliant? Te megőrültél? Rábíznád a világot… Kilianre?
– Egyedül nem. Te fogsz segíteni neki.
– Én? – kérdezett vissza Grace döbbenten – És ha nemet mondok?
– Azt mondasz?
– Nem.
– Akkor miről beszélünk? – mondta a Halál, elvigyorodott és mire Audrey megszólalhatott volna, már se ő, se a nővére nem voltak sehol.