Abyss – Út a mélybe – 5. Egy ismeretlen segít nekem

Fekete kabátja suhogott a szélben, ahogy a verem mellett állt és a mélységbe bámult. De hiába nézett, nem látott semmit. Vagyis csak a semmit látta, mert a világ végén túl nem volt más. Csak az Abyss üressége. A mélység. És oda a semmin át vezet az út. Felsóhajtott és letérdelve végigsimította az éles peremet. A gyermekeire gondolt: két lánya, egymástól a lehető legtávolabb, ő pedig közöttük és egyiküket sem érheti el. Legalábbis eddig így volt. Felállt és széttárta a karját, mint aki ugráshoz készül. Ha csak ilyen egyszerű lenne… Levetni magát a fekete mélybe és máris minden úgy lenne, ahogy régen volt. Hazatérhetne… De nem. Nem mehet vissza. Talán soha..
– Bár visszacsinálhatnám… – suttogta, de hangját elnyelte a süvítő szél. – Nem merek elé állni… Nem merek… Meg sem ismer majd, pedig annyit néztem őt. Bár nem lett volna szabad – elhallgatott és egy ideig csak figyelte a szél zúgását a komor falak között a semmi kútjának peremén.
– Miért hozok mindig rossz döntést? – kiáltotta hirtelen a végtelenbe, de nem hallotta senki. 
És akkor, ott az Idők Végének Labirintusában, több ezer éve először Dáiríne elsírta magát.Audrey még mindig értetlenül nézett a lépcső mellett álló fekete kabátos nőre. Az rámosolygott, átvágott a kerten, és letérdelt mellé a fűbe.

– Hol vagyunk? – kérdezte a nő hirtelen.
– Hát… Ez a nagymamám háza volt – felelt Audrey. – Maga… – nem is tudta, hogy fogalmazhatná meg a kérdését és végül úgy döntött, egyszerűen kimondja – maga is halott? Úgy értem… mint én?
– Nem – felelte Dáiríne nevetve. – Én soha nem éltem a te világodban, így – a te értelmezésed szerint – halott sem lehetek.
Audrey erre hirtelen nem tudott mit mondani.
– Szép ház – szólalt meg újra Dáiríne. Lassan beszélt, teljes nyugalommal, mintha valahol a világ fölött állna, és nem érhetné el őt sem fájdalom, sem idő.
– Igen, az, de… – nem akart ostobának tűnni, de talán ez a nő ért az e világi dolgokhoz, talán kérdéseire is választ adhat, hát hozzátette – …de a nagymamám nincs itt.
– Nem, nincs – felelte Dáiríne gondolkodás nélkül.
– Miért?
Dáiríne körülnézett, mintha csak nyomokat keresne.
– A nagyapáddal van – felelte végül.
– Jó, de miért nem itt? A saját házukban? Úgy értem… ha egy épületet lerombolnak, az itt nem… vagyis… – hirtelen elhagyta minden bátorsága, nagyon ostobának érezte magát, mire Dáiríne kacagásban tört ki – ami egyáltalán nem javított Audrey kedvén.

– Tetszik a logikád, de nem – mondta végül. – A házakra nem vonatkozik a világok közötti átlépés.
– De hát akkor hogyan… – kezdte, de Dáiríne közbevágott.
– Nagyon kedves dolog volt tőle. Bár nem hiszem, hogy nagy fáradtságába telt, de akkor is…
– Mi?
– Hogy felépítette neked a nagyszüleid házát.
– Ki? – kérdezte Audrey értetlenül és bosszantotta, hogy tudatlan kérdezgető szerepébe kényszerül.
– Hát a Halál, ki más? – vágta rá Dáiríne, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon. – Minden az ő műve, amit itt látsz. Ez az egész világ.
– Megépítette nekem a nagymamám házát? Miért? Akkor már miért nem a saját otthonomat?
– Megépítette a helyet, ahol boldog voltál és biztonságba érezted magad – felelte a nő.
– Szóval belelát a fejembe?
– Nem. Csak az emlékeidet látja, azt hiszem. Vagy az érzéseidet, nem tudom. Tőle kérdezd.

Egy kis ideig szótlanul ültek egymással szemben és végül Audrey törte meg a csendet.
– Hatalmas lehet ez a világ – ezt is talán inkább magának, semmint Dáiríne-nak mondta.
– Tényleg nagy… vagy talán csak azért tűnik annak, mert a helyek sokszor teljesen logikátlanul kapcsolódnak. Ha csak egyenesen mész, akkor is lehet, hogy körbe-körbe jársz – felelte Dáiríne. – Nem tudom, miért tetszik ez így neki, de hát az ő világa – tette hozzá.
– Ha mindenkinek épít egy házat, akkor… – kezdte Audrey, de Dáiríne megint félbeszakította.
– Mindenkinek? Szó sincs róla. Igazából nem szokása emberek kedvéért építkezni. Ismerem őt. Legtöbbször ha valamit épít, azt a saját kedvére teszi. Szeszélyes, kiszámíthatatlan és sokszor nagyon önző. Ezt tudnod kell róla.
– De nekem…
– Nagyon kedvel téged. Kivételezett veled. Szokott néha…
– A Halálnak szabad kivételeznie?
– Neki mindent szabad. Ki tilthatná meg?
– Bár beszélhetnék vele… Annyi kérdésem lenne hozzá.
Dáiríne megint nevetett, mintha Audrey egy remek viccet mondott volna.

– Mi olyan vicces? – kérdezett rá Audrey. Már nem érezte annyira idegennek Dáiríne-t, sőt, olyan érzése támadt, mintha valahonnan ismerné, holott biztos volt benne, hogy azelőtt sosem találkoztak.
– A Halál mindig azt szokta mondani, hogy ha egy emberrel beszélgetsz, az első mondata biztos, hogy egy kérdés lesz – felelte a nő. – Nagyon utálja. Bár szerintem ez inkább a kilétével kapcsolatos kérdésekre vonatkozik. Ő az a lény, aki a világegyetem történetében a legtöbbször mutatkozott be… De ez a munkájával jár – vont vállat Dáiríne, mintha csak azt mondaná, “az ő munkája, az ő baja”. Egy ideig mindketten hallgattak.

– Meg akarom találni a szüleimet – szólalt meg halkan Audrey. – Nem tudod, hol lehet az édesanyám? – nagyon gyerekesnek érezte magát, de valamiért megbízott Dáiríne-ban.
– Nem – rázta meg a fejét a nő.
– De van esélyem megtalálni őt?
– Nem tudom – felelte Dáiríne és újra megrázta a fejét. Most nem mosolygott – mélységes szomorúsággal a szemében pillantott Audreyra. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani fog valamit, de nem tette.

Megint hallgattak, végül Dáiríne törte meg a csendet.
– Akarsz beszélni vele? – kérdezte.
– Kivel? – csillant fel a lány szeme, az édesanyjára gondolva.
– A Halállal – felelte a nő.
– Persze! – vágta rá Audrey, bár kissé csalódott volt. Igazából az anyjával szeretett volna beszélni és egy pillanatra már azt hitte, Dáiríne ennek a lehetőségét ajánlja fel.
– Rendben – mondta a nő, rámosolygott Audreyra és mire a lány legközelebb odanézett, már sehol sem volt. Újra egyedül maradt.
Felállt a fa tövéből és felsétált a verandára, csendben leült és nyugodt arccal nézte a világot.

Elgondolkodott – ez vajon tényleg az ő ajándéka lett volna? De hát mi oka lett volna rá a Halálnak, hogy a kedvében járjon? Nem értette, miért pont ő kapta ezt, a házat az emlékeiből… Most, hogy tudta, a Halál kivételez vele, zavarban érezte magát. Lehunyta a szemét és próbált elfelejteni mindent – a világot, a Halált, az élete végét, ezt a házat, a vágyódást a szerettei után… Mindent. De nem ment neki. Azon tűnődött, vajon Dáiríne tényleg idehívja-e a Halált? És ha igen, mennyi időbe telik ez neki? Egyáltalán miért bízik annyira ebben a nőben? Miért érzi úgy, mintha lenne köztük valami láthatatlan kapcsolat? Valami felfoghatatlan kötelék…
Kinyitotta a szemét. A Halál a kerítésnek támaszkodva állt, háttal neki és a kertet nézte.

– Tudod – szólalt meg, mikor észrevette, hogy Audrey figyel rá – Dáiríne egy nagyon idegesítő valaki. De mindig jó ajánlatai vannak.
– Ajánlatai? – kérdezett vissza Audrey és csak ekkor tűnt fel neki, hogy megint egy kérdéssel nyitotta a beszélgetést.
– Most például azt ajánlotta, hogy ha beszélek veled, békén hagy. Jó üzlet nem?
Audrey, nem is emlékezett rá, mióta először, elnevette magát.
– Szóval hallgatlak – mondta a Halál. – Csak még egy dolog: most ugye kérdezősködni fogsz?
– I-igen, azt is – felelte a lány kissé zavartan.
A Halál fáradtan felsóhajtott.
– Hát jó, ha nagyon akarsz – mondta végül.
Audrey felállt és csendben odalépett a Halál mellé.

– Miután ott a színpadon… – kezdett bele a lány – szóval miután ott történt az a… dolog, aztán volt egy álmom. Vagyis nem tudom, hogy álom volt-e…
– Nem álom volt, bár te annak élted meg.
– Jó, szóval az mi volt? Mi történt? Hol voltam?
– Két világ között. Élet és halál között, ha úgy tetszik.
– Te tudtad, hogy ez fog történni…
– Tudtam.
– Ezért jöttél el az előadásra, igaz?
– Igaz.
– És… rajtam kívül más is látott téged?
– Nem.

Mindketten végignéztek a kerten. A bokrokon, a fákon, a virágokon és mindenen, ami a kerítésen túl terült el: szántóföldek, erdők és végtelen nyugalom.
– Szép hely, nem? – szólalt meg a Halál.
– Igen. Köszönöm – mondta Audrey és lesütötte a szemét.
– Mégis mit? – nézett rá a Halál értetlenül.
– Hogy ezt az egészet… hogy nekem… – kezdte a lány, de elakadt a szava.
– Ha én egyszer elkapom Dáiríne-t…! –  motyogta a Halál félig nevetve maga elé, majd tekintetét ismét a lányra fordította.
– Nehogy azt hidd, hogy három másodpercnél több időmbe került – mondta.
– Hová jutok, ha kilépek a kapun? – kérdezte Audrey a távolba révedve.
– A táj, amit ott látsz, csak illúzió. Nem volt kedvem egy egész megyét építeni, nem sok értelme lett volna. Szóval ha kilépsz a kapun, valahova máshova jutsz.
– Jó, de hova?
– Fogalmam sincs. Nem szoktam így közlekedni. Én csak…
– Csak úgy megjelensz… Én is tudok ilyet? – tette fel a kérdést és amennyi furcsaság történt már vele, nem tartotta lehetetlennek.
– Nem – felelte a Halál.

Elhallgattak és újra a semmit nézték – pontosabban Audrey. A Halál számára nem volt mit nézni egy olyan földön, amit ő maga hozott létre és egyébként is épp elég földet látott már hosszú élete során.
– Meg akarom találni az édesanyámat. – törte meg a csendet a lány.
– Hajrá – felelte a Halál.
– Nem segítesz nekem?
– Mi okom lenne segíteni?
– Amiért ezt a házat is megépítetted nekem.
– Dáiríne valami nagy őrültséget mondhatott, ha még mindig azt hiszed, hogy ez nagy dolog. Főleg  egy ilyen házat… Nem nagyon volt más dolgom, mint az emlékeid kivetülését létrehozni ebben a világban.
– Aha… De szerintem a szándék a fontos – mondta a lány.
– Talán. De ha ez így van, akkor nem áll szándékomban tovább segíteni neked. Képzeld, van más dolgom is.
– Most is eljöttél.
– Mert Dáiríne-t lehetetlen máshogy lerázni. Ő a létező világ egyik legakaratosabb, legidegesítőbb és legokosabb lénye, ha nem tévedek. Ráadásul nincs hatalmam fölötte…

– Ki ő igazából? – váltott témát Audrey.
– Dáiríne? Nem tudom. Nem olyan halandó lény, mint te. Mindenféle meséket hallani róla… Van, aki azt mondja, az Abyssból jött… Ismerek mindent és mindenkit ebben a világban – őt kivéve.
Hirtelen egy lágy, mégis számon kérő női hang szólalt meg a hátuk mögött.
– Csakhogy végre megtaláltalak!
Audrey megpördült és egy magas, fekete hajú, sápadt nővel találta szembe magát. Külsőre a Halál tökéletes női másának tűnt.

– Helló, öcsi – köszönt a nő a Halálnak, Audreyt egy pillantásra se méltatva.
– Mit akarsz, Grace? – kérdezte a férfi hátra se nézve.
– Téged kerestelek – felelte Grace.
Audrey felváltva nézte a lányt és a fiút és azon töprengett, vajon az ‘öcsi’ megszólítást szó szerint kell-e venni. Mielőtt megkérdezhette volna, Grace odafordult hozzá, olyan arccal, mintha csak most vette volna észre a lányt.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Audrey Calle – felelte a Halál, még mielőtt Audrey megszólalhatott volna.
– Audrey… – ismételte Grace, mintha az emlékeiben kutatna. – Á, igen – derült fel az arca. – Holly és Milly gazdája, igaz?
– I-igen… – felelte Audrey, azon tűnődve, vajon honnan tudja ez a nő két rég halott macskájának nevét.
– Grace a testvérem – jelentette ki a Halál, mielőtt még a lány rákérdezhetett volna.
– A testvéred? – visszhangozta Audrey kissé meglepetten. Sehogy sem illett a képbe, hogy a Halálnak lehet testvére.
– Tipikus ember – vetette közbe Grace.

– Tudod – fogott bele a Halál fáradt sóhajtással a magyarázatba – én egyidős vagyok az emberiséggel. Mindig is emberekkel foglalkoztam, de már előttük is létezett élet a világban.
– Szóval… – próbálta Audrey összerakni a dolgokat – …más felel az emberekért, és más az állatokért?
– Egész okos – szólt közbe megint Grace. – De én veled akarok beszélni – tette hozzá, öccsére nézve.
– Rendben, mit akarsz? – kérdezte a Halál megadóan.
– Csak két szó: Én megmondtam. Mondtam, hogy ez lesz, de hallgatsz is te rám…
– Ura vagyok a helyzetnek!
– Azt látom… – a lány Audreyra pillantott. – Nem vagy már olyan bolond, mint régen, de még mindig nem tudod beismerni, ha kicsúszik a kezedből az irányítás.
– Nem kértem tanácsot ahhoz, hogy hozzam rendbe a dolgokat! – csattant fel a Halál – Valahogy megoldom… – tette hozzá erőltetett magabiztossággal.
– Nem tudod – felelte Grace. – Lásd már be, hogy elkéstél!

– És ha hallgatok rád… – mondta a Halál – Ha hamarabb cselekszek… Akkor jobb lenne bármi is?
Grace úgy tűnt, nem tudja, mit feleljen, de végül minden cifrázás nélkül kimondta:
– Nem.
– Akkor miért “én megmondtam”-ozol itt nekem?
A lány elhallgatott, és mikor újra megszólalt, már teljesen másról beszélt.
– Mit akarsz tenni?
– Nem tudom – felelte a Halál.
– Tudod, mit tesz az árnyék…
– Tudom.
– Akkor? Nem hagyhatjuk, hogy az megtörténjen. Pontosabban te nem hagyhatod, mert ez ugyebár most már a te világod…
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. Audrey éppen úgy érezte magát, mint aki akarata ellenére lett tanúja egy családi vitának és ezt az érzését valahogy erősítette, hogy a Halál és Grace tudomást sem vettek róla.
– Csak egy dolog jut eszembe… – szólalt meg hirtelen a Halál.
– Sejtem, mire gondolsz, de az őrültség! – vágta rá Grace.
– Tudsz talán más megoldást?
– Nem – mondta a lány.

– Akkor azt hiszem, tényleg… – kezdte a Halál, de elhallgatott.
– Várj… ha te elmész, akkor ki… – szólalt meg Grace, és hangjában reményteljes várakozás csendült.
– Nem tudnád egyedül csinálni – felelte a férfi. – Meg kell keresnünk Kiliant.
– Kiliant? Te megőrültél? Rábíznád a világot… Kilianre?
– Egyedül nem. Te fogsz segíteni neki.
– Én? – kérdezett vissza Grace döbbenten – És ha nemet mondok?
– Azt mondasz?
– Nem.
– Akkor miről beszélünk? – mondta a Halál, elvigyorodott és mire Audrey megszólalhatott volna, már se ő, se a nővére nem voltak sehol.