
Abyss – Út a mélybe – 4. Mélázva emlékek dalán
Még ő sem értette meg a saját érzéseit és ez bosszantotta. Úgy érezte, sokat tud a világról és szerette azt hinni, hogy mindent megért. Éppen ezért zavarta annyira, ha be kellett látnia, hogy nem így van. Egyidős volt ő az emberiséggel, és azt hitte, már nem érheti meglepetés, de tévedett. Nem tudta, mit tegyen, de nem volt kihez fordulnia tanácsért. Nem volt senkije, akire valaha támaszkodhatott volna – legalábbis ő így érezte.
Teljes volt a csend. De nem az a fajta, amit Audrey ismert, amihez hozzászokott és amit néha, egy fárasztó nap után úgy szeretett. Ez nem egyszerűen a hangok hiánya volt, sokkal inkább maga a Csend. Egy megfogható, létező dolog – a lány lassan úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, belemarkolhatna. Csak ült, magára maradva a bánatával és elveszített életén kesergett. Egy férfira gondolt, akivel nem találkozott, gyermekekre, akik nem születtek meg, táncokra, amiket nem tanulhat meg és színdarabokra, amikben nem játszhat.
Nem ilyennek képzelte a halált. Nem tudta igazából, mit várt, de nem gondolta, hogy ennyire szilárd teste lesz utána. Gondolkodott rajta néha, hogy vajon lelke kalandozik-e szellemként a világban, de most nem érezte magát testetlen léleknek. Talán egy perc telt el, talán egy örökkévalóság – senki sem tudta volna megmondani. Legkevésbé Audrey.
Bátortalanul az ajtóhoz sétált és elhatározta, hogy átlép rajta, bármi legyen is. Nem tudta, hova fog nyílni, de sejtette, hogy nem a hálószobájába. Megragadta a kilincset és megpróbálta kinyitni. Semmi sem történt. Az ajtó makacsul zárva maradt, hiába rángatta. Eddig abban a hitben volt, hogy ha akarna, bármikor távozhatna az ajtón át, most viszont, hogy ennek bebizonyosodott az ellenkezője, kellemetlen bezártság-érzet töltötte el. Keresni kezdte a kiutat, de hiába. Nem volt semmi, csak a padok, a fák, a virágok, a gyertyák és középen a fekete márványoszlopok. Megállt velük szemben, és tekintete elidőzött a finoman lengedező fátyolfüggönyön.
Hirtelen rabnak érezte magát, aki képtelen kitörni börtönéből, tehetetlen lánynak, akit megbénít a félelem, a tudatlanság és a vágyódás valami után, amit nem kaphat vissza.
És akkor, ahogy ott állt, úgy jutott eszébe a megoldás, mintha mindig is tudta volna. Már nem csak két oszlopot látott egy függönnyel a tetején – annak látta, ami valójában volt: kapunak. Egy percre elöntötte a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem, de erősebb volt benne a vágy, hogy elhagyja a templomot, a vágy, hogy jusson valahova a tehetetlenségből. Elindult előre és átlépett a két oszlop között.
Halvány, földöntúli fény ragyogott fel és Audrey lehunyta a szemét.
– Lehetetlen… – suttogta. Aztán eszébe jutott, hogy halott. Így a dolog nem lehetetlennek, hanem egyenesen logikusnak tűnt és felszabadult öröm öntötte el a szívét. Lassan, mintha csak attól félne, hogy az álom szertefoszlik, megindult előre, kezét a kapura tette és kinyitotta. Még a nyikorgás is ugyanolyan volt, amilyennek ismerte. Háttal nekitámaszkodott a nyitott kapunak és csendben nézte egy kicsit a kertet.
Ha a ház itt van, akkor talán… Újra fellángolt lelkében a remény és tüze hevesebben lobogott, mint eddig bármikor. Biztos volt benne… Hiszen itt a ház, itt van minden… Akkor ő hol másutt lenne? Átfutott a kerten, be a kis házba.
– Nagyi! – kiáltotta el magát. Nem jött válasz.
Benyitott a konyhába és lelki szemei előtt már látta az ősz hajú, alacsony, kedves arcú nagymamáját, ahogy egy tepsit emel ki a sütőből.
De nem volt ott senki.
Senki sem válaszolt szavára és bár a ház épp olyan volt, mint mikor Audrey utoljára látta, hiányzott belőle az élet melege.
Lassan, mint ahogy a hó telepszik meg a világon, puhán, finoman és nehezen, úgy telepedett rá újra az egyedüllét keserű érzése.
Hiába hitegette magát, be kellett látnia, hogy a nagymamája nincs itt. Talán túlságosan beleélte magát a viszontlátás örömébe – ezért érezte úgy, mintha másodszor is elveszítené.
Kisétált a teraszra és az udvaron álló fára pillantott – az úgy meredt az ég felé csupasz ágaival, akár egy hajdani nagy harcos halovány és élettelen árnyéka. Audreyt szomorúsággal töltötte el, ahogyan a fa egykori roppant erejét elképzelte. Kihajtott, megnőtt, az égbe tört, viharokat vészelt át és csodálta az új hajnal érkeztét. Aztán meghalt. Csakúgy, mint ő maga – gondolta. Leheveredett a tövébe, ahol erős szárú halványzöld fű nőtt. A fűben egy kis virág nyitogatta szirmait és igyekezett utat találni magának a hideg napfény felé.
– Az új élet reménye egy halott világban – suttogta a lány, kezével szelíden megsimogatva a virágot…de közben önmagát látta benne.
Az égre emelte tekintetét, és nézte, hogyan úsznak tova a felhők, utat engedve a világosságnak.
Remény – épp olyan halvány, megfoghatatlan, törékeny és hideg, mint ezen világ fehér napjának gyönge fénysugarai. Talán nem is létezik.
De ha a hely itt van, akkor a lakója vajon hol? Hirtelen eszébe jutott még valaki – nem is értette, hogy-hogy csak most gondol rá – az édesanyja.
Ismét öröm töltötte el, egy lehetséges viszontlátás öröme és egy másodpercre úgy érezte, nem csak rossz oldala van a halálnak.
Elhatározta, hogy megkeresi… de nem tudta, hol kezdje. A világot körülötte a végtelenbe nyúló mezők jelentették és pillanatnyi örömét másodpercek alatt az elveszettség érzése váltotta fel.
Valahogy mindig úgy képzelte, hogy ha eljön a vég, egy alagutat lát majd és a végén a fényben édesanyja és nagyszülei integetnek felé. Hogy várják majd őt és átkísérik egy gyönyörű helyre… Megismerheti igazából is a nagypapáját, akiről annyi mesét hallott és együtt játszhatnak el csodás kalandokat. Mint a kisgyerekek.
De most itt ült, magányosan a fa tövében és úgy érezte, magára hagyták. Elvesztette az életét és nem kapott helyette semmit, csak egy üres házat, ahol az emlékei szomorú dalát hallgathatja egy örökkévalóságon át.
Hangokat hozott felé a könnyű szellő. Távoli, halk ének hangjait. Ez most nem kórus volt, mint a templomban. Egy kislány hangját hallotta és rájött, hogy ő maga az. Egy rég elfeledett dalocskát énekelt, csengő hangon, boldogan. Audrey azon tűnődött, vajon tényleg hallja, vagy csak képzeli, hogy szól, aztán arra jutott, hogy teljesen mindegy.
És valahol mélyen megnyugtatta. Eszébe jutott a szöveg is, bár azt hitte, már réges-rég végleg elfelejtette.
Vidáman és szépen
Messze zengett víg daluk
A zöldellő rétenFelejtsd el gondjaid
És táncolj velük te is hát
Mert mindig lesz majd valaki
Ki a sötétben is vigyáz rád
Hirtelen felkapta a fejét és körülnézett. Az volt az érzése, hogy valaki figyeli, de nem látott senkit. Lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná magának: nem, ez butaság. Nincs itt senki.
Kinyitotta a szemét és összerezzent ijedtében – ugyanis a lépcső mellett csakugyan állt valaki. Egy nő volt az, sötét bőrű, barna hajú, fekete kabátban. Úgy mosolygott Audreyra, mint aki egy régi barátját látja viszont. De mégis volt benne valami emberfeletti, valami megfoghatatlan, ami megijesztette a lányt.
Audrey értetlenül pislogott rá, majd bátortalanul válaszolt.
– Ismerjük egymást?
– Én ismerlek téged, de te nem ismersz engem – felelte a nő. – És hidd el, boldog vagyok, hogy végre beszélhetek veled.
Audrey egyre kevésbé értette, mit is akar a rejtélyes idegen. És egyáltalán miért örül annyira, hogy találkoztak?
– Amíg éltél, nem vehettem fel a kapcsolatot veled – folytatta a nő. – De most… – arcán mintha bűntudat suhant volna át és elhallgatott. Aztán Audreyra nézett és újra elmosolyodott.
– A nevem Dáiríne – felelte a nő.
– És mit akar?
Dáiríne nem válaszolt, mintha ő maga sem lenne biztos benne és végül csak annyit felelt:
– Semmi rosszat.
Ezeket is érdemes megnézni

Abyss – Út a mélybe – 17. Át kell lépnem majd a tükrön
2018. január 13.
Abyss – Út a mélybe – 12. Őrzője régi jó barát
2018. január 13.