Abyss – Út a mélybe – 4. Mélázva emlékek dalán

Még ő sem értette meg a saját érzéseit és ez bosszantotta. Úgy érezte, sokat tud a világról és szerette azt hinni, hogy mindent megért. Éppen ezért zavarta annyira, ha be kellett látnia, hogy nem így van. Egyidős volt ő az emberiséggel, és azt hitte, már nem érheti meglepetés, de tévedett. Nem tudta, mit tegyen, de nem volt kihez fordulnia tanácsért. Nem volt senkije, akire valaha támaszkodhatott volna – legalábbis ő így érezte.

Teljes volt a csend. De nem az a fajta, amit Audrey ismert, amihez hozzászokott és amit néha, egy fárasztó nap után úgy szeretett. Ez nem egyszerűen a hangok hiánya volt, sokkal inkább maga a Csend. Egy megfogható, létező dolog – a lány lassan úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, belemarkolhatna. Csak ült, magára maradva a bánatával és elveszített életén kesergett. Egy férfira gondolt, akivel nem találkozott, gyermekekre, akik nem születtek meg, táncokra, amiket nem tanulhat meg és színdarabokra, amikben nem játszhat.
Nem ilyennek képzelte a halált. Nem tudta igazából, mit várt, de nem gondolta, hogy ennyire szilárd teste lesz utána. Gondolkodott rajta néha, hogy vajon lelke kalandozik-e szellemként a világban, de most nem érezte magát testetlen léleknek. Talán egy perc telt el, talán egy örökkévalóság – senki sem tudta volna megmondani. Legkevésbé Audrey.

Csendben, mozdulatlanul ült, de egyre inkább úgy érezte, nem maradhat itt örökre. Lassan összeszedte erejét és felállt.
Bátortalanul az ajtóhoz sétált és elhatározta, hogy átlép rajta, bármi legyen is. Nem tudta, hova fog nyílni, de sejtette, hogy nem a hálószobájába. Megragadta a kilincset és megpróbálta kinyitni. Semmi sem történt. Az ajtó makacsul zárva maradt, hiába rángatta. Eddig abban a hitben volt, hogy ha akarna, bármikor távozhatna az ajtón át, most viszont, hogy ennek bebizonyosodott az ellenkezője, kellemetlen bezártság-érzet töltötte el. Keresni kezdte a kiutat, de hiába. Nem volt semmi, csak a padok, a fák, a virágok, a gyertyák és középen a fekete márványoszlopok. Megállt velük szemben, és tekintete elidőzött a finoman lengedező fátyolfüggönyön.

Hirtelen rabnak érezte magát, aki képtelen kitörni börtönéből, tehetetlen lánynak, akit megbénít a félelem, a tudatlanság és a vágyódás valami után, amit nem kaphat vissza.

És akkor, ahogy ott állt, úgy jutott eszébe a megoldás, mintha mindig is tudta volna. Már nem csak két oszlopot látott egy függönnyel a tetején – annak látta, ami valójában volt: kapunak. Egy percre elöntötte a bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem, de erősebb volt benne a vágy, hogy elhagyja a templomot, a vágy, hogy jusson valahova a tehetetlenségből. Elindult előre és átlépett a két oszlop között.
Halvány, földöntúli fény ragyogott fel és Audrey lehunyta a szemét.

Arra számított, hogy különös érzéssel fog járni és felkészült, bármilyen is lesz az átlépés egy ilyen kapun. Annál inkább meglepődött, amikor nem érzett semmit. Egyszerűen csak tett egy lépést előre és felvillant egy fény. Nem merte kinyitni a szemét. Attól rettegett, hogy valójában semmi sem történt, de hirtelen hűvös fuvallat csapott az arcába. Ismerős illatokat érzett. Lehetséges lenne? – gondolta reménykedve és kinyitotta a szemét.

Magas fakerítés előtt állt, egy kicsiny földúton. A kerítésen túl egy kis házikó fehérre meszelt falai, régi ablakai és széles, hívogató terasza látszottak. Az udvaron egy magas fűzfa állt, ágai lustán lengedeztek a könnyű szélben. Audrey ismerte ezt a házat. Nagyon is jól ismerte.
– Lehetetlen… – suttogta. Aztán eszébe jutott, hogy halott. Így a dolog nem lehetetlennek, hanem egyenesen logikusnak tűnt és felszabadult öröm öntötte el a szívét. Lassan, mintha csak attól félne, hogy az álom szertefoszlik, megindult előre, kezét a kapura tette és kinyitotta. Még a nyikorgás is ugyanolyan volt, amilyennek ismerte. Háttal nekitámaszkodott a nyitott kapunak és csendben nézte egy kicsit a kertet.

El sem hitte, hogy újra itt lehet. Mert a nagymamája házának udvarában állt – de tudta, hogy a házat a mama halála után lebontották. Most mégis itt lehetett és szinte érezte az emlékeit, a hajdani boldog pillanatokat maga körül. Amikor ő és a nagymamája délután kiültek a nagy fűzfa alá és csodás meséket hallgatott estig, vagy amikor a teraszon játszva frissen sült sütemény illata csapta meg az orrát és berohant a házba, a nagyi pedig gyönyörű, fehér tányérba szedett néhány sütit és unokája elé tette az asztalra.
Ha a ház itt van, akkor talán… Újra fellángolt lelkében a remény és tüze hevesebben lobogott, mint eddig bármikor. Biztos volt benne… Hiszen itt a ház, itt van minden… Akkor ő hol másutt lenne? Átfutott a kerten, be a kis házba.
– Nagyi! – kiáltotta el magát. Nem jött válasz.
Benyitott a konyhába és lelki szemei előtt már látta az ősz hajú, alacsony, kedves arcú nagymamáját, ahogy egy tepsit emel ki a sütőből.
De nem volt ott senki.

Az asztalon egy kancsó tej állt, mintha csak neki készítette volna valaki. Ez táplálta lassan haldokló reményét és körbefutotta a házat, kiabálva, mint egy kisgyerek, nagyanyját szólongatva.
Senki sem válaszolt szavára és bár a ház épp olyan volt, mint mikor Audrey utoljára látta, hiányzott belőle az élet melege.
Lassan, mint ahogy a hó telepszik meg a világon, puhán, finoman és nehezen, úgy telepedett rá újra az egyedüllét keserű érzése.
Hiába hitegette magát, be kellett látnia, hogy a nagymamája nincs itt. Talán túlságosan beleélte magát a viszontlátás örömébe – ezért érezte úgy, mintha másodszor is elveszítené.
Kisétált a teraszra és az udvaron álló fára pillantott – az úgy meredt az ég felé csupasz ágaival, akár egy hajdani nagy harcos halovány és élettelen árnyéka. Audreyt szomorúsággal töltötte el, ahogyan a fa egykori roppant erejét elképzelte. Kihajtott, megnőtt, az égbe tört, viharokat vészelt át és csodálta az új hajnal érkeztét. Aztán meghalt. Csakúgy, mint ő maga – gondolta. Leheveredett a tövébe, ahol erős szárú halványzöld fű nőtt. A fűben egy kis virág nyitogatta szirmait és igyekezett utat találni magának a hideg napfény felé.
– Az új élet reménye egy halott világban – suttogta a lány, kezével szelíden megsimogatva a virágot…de közben önmagát látta benne.
Az égre emelte tekintetét, és nézte, hogyan úsznak tova a felhők, utat engedve a világosságnak.
Remény – épp olyan halvány, megfoghatatlan, törékeny és hideg, mint ezen világ fehér napjának gyönge fénysugarai. Talán nem is létezik.

Nem értette, hogy került ide és hogy miért éppen ide. Talán ez a túlvilágra való átlépés épületekre is vonatkozik? Amit a valóságban lebontanak, az itt éled újjá? Elvégre a templom, amiben jártak… A Halál azt mondta, az valami középkori templom volt…
De ha a hely itt van, akkor a lakója vajon hol? Hirtelen eszébe jutott még valaki – nem is értette, hogy-hogy csak most gondol rá – az édesanyja.
Ismét öröm töltötte el, egy lehetséges viszontlátás öröme és egy másodpercre úgy érezte, nem csak rossz oldala van a halálnak.
Elhatározta, hogy megkeresi… de nem tudta, hol kezdje. A világot körülötte a végtelenbe nyúló mezők jelentették és pillanatnyi örömét másodpercek alatt az elveszettség érzése váltotta fel.

Egyáltalán honnan vette, hogy találkozhat rég halott szeretteivel? Ki mondta neki, hogy nincs egyedül a végtelen világban?
Valahogy mindig úgy képzelte, hogy ha eljön a vég, egy alagutat lát majd és a végén a fényben édesanyja és nagyszülei integetnek felé. Hogy várják majd őt és átkísérik egy gyönyörű helyre… Megismerheti igazából is a nagypapáját, akiről annyi mesét hallott és együtt játszhatnak el csodás kalandokat. Mint a kisgyerekek.
De most itt ült, magányosan a fa tövében és úgy érezte, magára hagyták. Elvesztette az életét és nem kapott helyette semmit, csak egy üres házat, ahol az emlékei szomorú dalát hallgathatja egy örökkévalóságon át.

Azt kívánta, bár lenne itt valaki. Akárki. Még a Halál társaságának is örült volna… legalább feltehetné az összes kérdését. A virágokat nézte, amit nagymamája annyit öntözött és újra sírni kezdett.
Hangokat hozott felé a könnyű szellő. Távoli, halk ének hangjait. Ez most nem kórus volt, mint a templomban. Egy kislány hangját hallotta és rájött, hogy ő maga az. Egy rég elfeledett dalocskát énekelt, csengő hangon, boldogan. Audrey azon tűnődött, vajon tényleg hallja, vagy csak képzeli, hogy szól, aztán arra jutott, hogy teljesen mindegy.
És valahol mélyen megnyugtatta. Eszébe jutott a szöveg is, bár azt hitte, már réges-rég végleg elfelejtette.

Már tisztán hallotta az éneket, mintha magából a házból szólt volna és bátortalanul, halkan ő is énekelni kezdett.

Táncoltak a csillagok
Vidáman és szépen
Messze zengett víg daluk
A zöldellő rétenFelejtsd el gondjaid
És táncolj velük te is hát
Mert mindig lesz majd valaki
Ki a sötétben is vigyáz rád

Már nem is emlékezett rá, mikor tanulta ezt a dalt, talán ezért érezte úgy, mintha egész életében ismerte volna. De már több, mint tizenhárom éve nem hallotta.
Hirtelen felkapta a fejét és körülnézett. Az volt az érzése, hogy valaki figyeli, de nem látott senkit. Lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná magának: nem, ez butaság. Nincs itt senki.
Kinyitotta a szemét és összerezzent ijedtében – ugyanis a lépcső mellett csakugyan állt valaki. Egy nő volt az, sötét bőrű, barna hajú, fekete kabátban. Úgy mosolygott Audreyra, mint aki egy régi barátját látja viszont. De mégis volt benne valami emberfeletti, valami megfoghatatlan, ami megijesztette a lányt.

– Csakhogy végre találkozhatunk! – szólalt meg a nő, sejtelmes, kedves hangján.
Audrey értetlenül pislogott rá, majd bátortalanul válaszolt.
– Ismerjük egymást?
– Én ismerlek téged, de te nem ismersz engem – felelte a nő. – És hidd el, boldog vagyok, hogy végre beszélhetek veled.
Audrey egyre kevésbé értette, mit is akar a rejtélyes idegen. És egyáltalán miért örül annyira, hogy találkoztak?
– Amíg éltél, nem vehettem fel a kapcsolatot veled – folytatta a nő. – De most… – arcán mintha bűntudat suhant volna át és elhallgatott. Aztán Audreyra nézett és újra elmosolyodott.

– Ki maga? – kérdezte Audrey, tanácstalanul pislogva az idegenre.
– A nevem Dáiríne – felelte a nő.
– És mit akar?
Dáiríne nem válaszolt, mintha ő maga sem lenne biztos benne és végül csak annyit felelt:
– Semmi rosszat.