Abyss – Út a mélybe – 2. Hisz újra otthon vagyok talán

Az árnyék csendben úszott tova, elmerült a a feneketlen mélységben, hogy erejét visszanyerve sompolyogjon elő újra, amint eljön az ideje. Senki nem tudott róla – csak a nyomait látták, jelenlétét érezték, de a tudatukig nem jutott el a léte. Sokan kétségbeestek és rettegtek, ahogyan az emberek tenni szokták, ha megmagyarázhatatlan szörnyűséggel kerülnek szembe, mert mindannyiuk tudatának legmélyén ott lapul a gondolat, amit minduntalan próbálnak elhessegetni: “Akár velem is megtörténhet…”

A hajnal lágy sugarai finoman hatoltak át Audrey függönyein, narancsos rózsaszín derengésbe vonva a lány hálószobáját. Semmi sem mozdult, tökéletes csend és nyugalom töltött el mindent. Audrey kinyitotta a szemét. Az ágyában feküdt és körbenézett a szobában. Azt hiszem, újra itthon vagyok – gondolta. Minden rendben. Minden ugyanolyan, mint volt. Mint lennie kell. Nincs semmi baj.

Picture

Önkéntelenül elmosolyodott megkönnyebbülésében. Csak álom volt az egész – gondolta. Még nem történt semmi, ma lesz az előadás. Ma este lesz a tánc és az az egész őrültség csak a képzeletének bizarr játéka volt. Ez a gondolat megnyugtatta.
De ahogy egyre éberebb lett, kezdeti álmos nyugalmát is kikezdte örök aggodalmaskodása. Valahogy nem voltálomszerű az egész… Sosem emlékezett ilyen élesen az álmaira. Pedig emlékezetében most tisztán éltek azok a képek, melyeket ő álomnak nevezett, egészen attól kezdve, hogy reggel felkelt és csinált magának egy teát.
Az ember nem szokott mindennapi dolgokról ilyen részletességgel álmodni… Legalábbis vele nem nagyon fordult elő.

Picture

Felült és körülnézett a szobában, mintha bármi nyomot keresne, amiből megtudhatja, hogy álmodta-e a fellépést a színházban, hogy csak kitalálta-e a megmagyarázhatatlan eseményeket, vagy valóban megtörtént az egész.
Újra felidézte magában az eseményeket – és mindenre úgy emlékezett, mintha valóság lett volna. Leszámítva a végét. Az egyetlen olyan részt, ami valóban álomszerűnek, homályosnak és megfoghatatlannak tűnt.
Mégis megpróbálta felidézni, de mintha víztükörben nézné saját emlékei filmjét – hullámzó, homályos részletek, elmosódott hangok, táncoló fények és egy ismeretlen alak furcsa válaszai. Semmi más nem jutott eszébe.
Felállt és jobb ötlete nem lévén kisétált a konyhába. Odalépett a csaphoz, hogy töltsön egy pohár vizet.

Picture

És akkor meghallotta. Nem is értette, hogy nem tűnt fel neki korábban. Ahogy az üvegpohár megcsendült a kezében, egyszerre megtört körülötte a mély csend, de ahogy a csengés elhalt, visszatért, vastag takaróként véve körbe a lányt. És most már feltűnt neki: nem hallatszik se az autók zaja, se madárfütty, se a szomszédok halk szöszmötölése. Minden alapzaj eltűnt, amiről Audrey általában tudomást sem vett, most mégis megijesztette a hiányuk.
Ami még jobban megrémítette, az az volt, ahogy újra végiggondolt az emlékeken, amiket talán álmodott, talán nem. A vége tényleg álomnak tűnt… De akkor mikor aludt el?

Picture

Hátat fordított a mosogatónak és az asztalra pillantott. Ismét elfogta a rémület: talán megtalálta a bizonyítékot, amit keresett, de az pont az ellenkezőjét bizonyította annak, mint amire vágyott volna és amit próbált elhitetni magával.
Álomnak tartott emlékeiben világosan élt egy ebéd, amikor csinált magának egy levest, de megenni már nem maradt ideje – a főpróbára kellett indulnia.
Hiába hitegette magát, hogy a nap, amire azt hiszi, hogy emlékszik, még nem történt meg, a rég kihűlt leves a tálban mást mutatott.

Picture

Elindult, de néhány lépés után újra megállt és hátát a konyhapultnak vetve meredt az asztalra, mintha abban reménykedett volna, hogy tegnapi reggelijének és ebédjének maradékai egyszer csak eltűnnek. De nem tűntek és úgy érezte, kénytelen elfogadni: az egész tegnapi nap megtörtént. Vagy most is álmodik.
Bár – gondolta – most, hogy elfogadta a valóságot, a helyére került minden, ami nem illett az álomképbe.  A csöppet sem álomszerű délelőtt és délután – így viszont még jobban aggasztotta az este. Az este, amivel semmi baj sem volt, egészen az utolsó táncig.
Azután… képtelen volt újra felidézni, ami történt. Tovább gondolkodott, és hirtelen beugrott neki valami. Vagyis valaki. Egy sápadt fekete hajú férfi a nézőtérről. És egy másik emlék, oly távolinak tűnő, mintha egy másik világból hozta volna magával: hogy ugyanez a férfi mellette térdel a földön, fények járják szédítő táncukat, ahogy árnyékok üldözik őket. Megborzongott. Elege lett a konyhából és inkább a fürdőszoba felé vette az útját, hátha a járás eloszlatja azt a sötét céltalanságot, amit érzett.

Picture

Megállt a tükör előtt és ránézett a vele szemben álló lányra. Az ismerős szemekkel pillantott vissza rá. Közben tovább törte a fejét a történteken. Talán rosszul lett tánc közben és elájult… Akkor miért nincs most kórházban? Talán nem volt nagy baj… De akkor is. Hogy került ide, vissza az otthonába, pizsamában, teljesen egyedül, a végtelen csendbe zárva? Talán most is képzelődik. Talán ez az, amit csak álmodik…
Hideg vízzel megmosta az arcát, de semmi sem változott. Mégis mit várt? Hogy majd felébred? – gondolta keserűen.
Visszament a hálószobába, és felöltözött.

Picture

Hirtelen a ruhásszekrény tetején pihenő telefonra esett a pillantása. Hát persze! Egyszerűen csak felhívja Destinyt és megkérdez tőle mindent.
Nem gondolkodott azon, mennyi lehet az idő, sem pedig azon, hogy barátnője talán még alszik, kapkodva tárcsázni kezdett.
A telefon kicsengett, majd Destiny hangját hallotta a vonal túlsó végéről.
– Halló? Halló, ki az?
Ez fura – gondolta Audrey. – Elvileg Destiny telefonja kiírja a hívó nevét, vagyis nyilván látja, hogy ő,  Audrey keresi. Akkor meg minek kérdezi meg?
– Én vagyok az, Audrey – szólt bele a lány.

Picture

– Figyelj csak, Des… – kezdett bele a mondanivalójába, de barátnője rémültnek tetsző hangja félbeszakította:
– Ki az? Dave, te szórakozol? Csak neked volt kulcsod a házához…
– Nem, mondtam már, hogy Audrey vagyok! – válaszolt a lány ingerülten, de Des mintha meg sem hallotta volna.
– Dave, ha ezt te csinálod, akkor tudd meg, hogy ez nagyon aljas dolog, és bunkó, és…és… – Destiny hangja visszafojtott zokogástól remegett.
– Én vagyok az, nem hallod? – kiabálta Audrey a telefonba.

Picture

– Legalább szólj bele, ha Audrey telefonjáról hívtál fel, te szemét! – hallotta Destiny dühösen zokogó hangját.
– De hát beszélek, nem hallod? Én vagyok az! Ez egyáltalán nem vicces! Des, várj, ne tedd le…! – hiába beszélt tovább, barátnője letette a telefont.
Megoldást és biztonságot nyújtó válaszokat remélt, de csak kétségbeeséssel és rettegéssel töltötte el ez a beszélgetés. Rossz volt a vonal? Des valóban nem hallotta őt? Vagy csak eljátszotta? Nem, kizárt hogy megjátszotta volna, hiszen ismerte Destinyt. Soha nem viccelődött volna ilyesmivel.
Még mindig a kezében tartotta a telefont és úgy állt, mintha beszélne valakivel.

Picture

Talán mert úgy érezte, ha letenné a telefont, azzal megszakadna valamiféle kapcsolat közte és a világ között. Talán a csend miatt támadt ez az érzése.
Néhány perc elteltével aztán belátta, hogy nem állhat örökre itt, kezében a kagylóval, így hát visszatette az asztalra.
És akkor, mint egy villámcsapás jutott eszébe valami, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy nem is értette, miért nem gondolt rá már hamarabb: egyszerűen kilép a házból, átmegy Destinyhez, vagy akárkihez, megisznak együtt egy teát és estére ez az egész már csak egy vicces emlék lesz… Bár a végében erősen kételkedett.
Elindult a szoba ajtaja felé.

Picture

Közben élete nagy pillanatán járt az esze. A pillanaton, ami már elmúlt és ő nem tudta, hogyan is végződött az egész. Az utolsó emléke a tánc volt, aztán az álma, ami talán szintén nem álom volt.
Elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, kisgyereknek, akivel a felnőttek nem akarnak közölni valami fontosat, ezért inkább bezárják a szobájába, hadd aludjon csendben. Nem tudta, miért tört rá ez az érzés, de nem múlt el.
Már az ajtó előtt állt és kilincsre tette kezét, mikor egyszer csak megdermedt. Hangokat hallott, tisztán, mégis felfoghatatlan távolságból zengve, bár egyszerre tűnt úgy, mintha az ajtón túlról szólna.
Ének volt, halk, alig hallható, lágy ének, mintha egy templomi kórus dalolt volna valahol. Talán saját tudatának mélyén.
Lenyomta a kilincset és a hűvös szellő megcsapta az arcát. Az ajtó, ami mögött a konyhának kellett volna lennie, most egy egészen más helyet tárt fel előtte.Hatalmas, gyertyákkal megvilágított, sötét termet látott. A fekete kőpadló fényesen csillogott, visszaverve a végtelen, sötét, felhős égbolt tükörképét. Mert a teremnek nem volt teteje, csupán néhány fa gerenda csonkja meredt elő a falból, halvány emlékét őrizve annak, hogy nem volt ez mindig így. Középen két fekete oszlop állt, a tetején keresztben egy gerenda, amiről egy fátyolfüggöny lógott le sejtelmesen. Audrey számára teljesen szürreális helynek tűnt.

Picture

A szemközti falat hatalmas rózsaablak díszítette.
Most már sokkal tisztábban hallotta az éneket, bár egy lélek sem volt bent. Legalábbis nem látott senkit.
A rémülettől mozdulni sem tudott, mereven bámulta a gyertyák remegő fényével megvilágított termet. Hirtelen észrevett még valamit, ami az eddigieknél is kevésbé illet a képbe: fákat. Magas, vastag törzsű, de kiszáradt és fekete fákat, amik látszólag a kőpadlóból hajtottak ki. A tövükben apró fehér virágokat vélt felfedezni.
– Mi történik velem? Mi ez az egész? – kiáltott a terembe, de torz visszhangon kívül semmi válasz nem jött. Csak az ének zengett tovább rendíthetetlenül.Azon gondolkodott, mit kellene tennie, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Megfogta a kilincset és visszacsukta az ajtót, de az ének nem halt el, sőt, talán most még hangosabban zengett. Audrey újra kinyitotta, de a konyhája helyett most is a sötét termet látta.
Úgy érezte, nincs más választása: belépett az ajtón.

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés