Különös érzés a poszt-apokaliptikus tájakon mászkálni.  Mindig nosztalgiával töltenek meg, eszembe juttatják azt az időszakot, amikor nem csupán felderítőcsapatként funkcionáltunk, hanem ez volt az életünk, a megélhetésünk. Természetesen veszélyben még mindig akad részünk bőven, ahogyan ez régen is volt. Nem szabad elfelejteni, hogy bármikor odaveszhetünk. Elvégre, ha már annyian odavesztek, miért ne lehetnék én a következő?

A csapatból már mindenki veszített valakit. Öt évvel ezelőtt Zeinab elvesztette az aktuális élettársát, én pedig… annak gyilkosát. Ez talán nem teljesen igazságos megfogalmazás, hiszen igaz, Victoria elvette két ember életét, de két olyan emberről van szó, akik az övét bűntudat nélkül elvehették volna, mint a zombik, amik ellen menekülünk. Persze ez így nézve se teljesen igazságos, de nem akarom felrángatni ezt a régi ügyet. Victoria meghalt és nem tehetett ellene senki semmit. Legalább is azt hittem… eddig a napig.

– Harley, vigyázz! – kiáltott az egyik srác a csapatból, én pedig megfordultam.
Ott állt mögöttem az egyik a mára a felszínen már kissé megfogyatkozott szörnyek közül. Úgy tűnt, akárhányat is irtunk ki, néhány mindig elő fog fordulni. Ugyanúgy részei ennek a világnak, mint ahogy a rendőröknél gyorsabban kiérő pizza futárok az előzőnek, ami 2100-ban ért véget.

Feltűnt több zombi is a láthatáron, így tüzet nyitottunk. Sokkal többen voltak nálunk, viszont mi a felszereltségünkkel, összetartásunkkal, és intelligenciánkkal előnyben voltunk. Illetve nem tudom, Kyle esetében mennyire beszélhetünk intelligenciáról, de unalmas lenne az élet a hülyeségei nélkül. De most nem róla akarok beszélni.

– Úgy tűnik, ez ennyi volt – szólalt meg Zeinab egy idő után.
– Azért ne bízzuk el magunkat! – vágta rá Jeremy, aki lelőtte az utolsó példányt.
A kis csata megadta a napi adrenalin löketet, így nyugodtan folytathattuk a napi unalmas felfedezést. Persze néha találtunk hasznos dolgokat, leginkább gyógyszerekre és lőszerre volt szükség, de 7 évvel egy zombi apokalipszis kitörése után mi más lehet hasznosítható, azon túl, amit mi állítunk elő?

Ez viszont nem egy eseménytelen túra volt, ugyanis a sok menetelésben ismerős környékre tévedtünk.
– Jé, a régi bunkink! – örvendezett Zeinab.
Tény és való, nem is olyan régen az egyiptomi nő és én együtt éltünk ezen a helyen. Ebben a világtól elzárt egykori bentlakásos iskolából, ami teljesen biztonságos volt, amíg…

De az már régen volt, azóta elköltöztünk a túlélők egyesületének falvába, ahol mindenki ismer és utál mindenkit. Illetve ha jobban belegondolok, az nem sokban különbözik attól az időtől, amikor nyolcan éltünk itt, és… Túl sok rossz emlék! És a múlt képtelen ma múlt maradni.
– Szétnézünk bent? – kérdezte valaki a csapatból.

– Nem maradt ott más csak emlékek – feleltem sóhajtva, de hirtelen arra kaptam fel a fejemet, hogy Brainz, a velünk hozott kutya vadul ugatni kezdett. Mintha talált volna valamit.
– Mit találtál, öregfiú? – kérdezte valaki, és a kutya futásnak eredt. Követtük.

A kutya hirtelen egy aprócska szigetre vezetett minket, ahol elkezdett ásni.
– Azt ne! – sikítottam.
Azonban hamarosan rájöttem, hogy az ásás a legjobb dolog volt, amit az, az ostoba kutya tehetett. Úgy tűnt, megszentségtelenített egy sírt, pedig igaziból valami csodálatosat tett: megmentette egy lány életét.

***

– Öt év telt el és még mindig úgy néz ki, mintha tegnap halt volna meg! – magyaráztam izgatottan Bradley Newcastle-nak.
A férfi valaha az osztályfőnököm volt, ma viszont egy vezető tudós. Munkásságának fénypontja a frankensteini kísérlete lehetett, aminek Victoria az életét köszönhette. Sajnos a lány nem kapott valami hosszú időt, de úgy tűnt, a mi Victoriánk a halálban is különleges volt.

– És a ruha is olyan szép állapotban volt? – kérdezte Bradley viccelődve.
– Azt én adtam rá – feleltem,- Amit a temetésre adtam rá, már teljesen elrongyolódott, és ott volt Kyle, aki szerintem képes lenne átmenni nekrofilba.
Ezt a szememet forgatva mondtam. A helyi Casanova nekem leginkább gúny tárgya volt. Bradley viszont csak bólintott, majd elővette a műszereit.

Bradley hosszú ideig vizsgálgatta a lányt, és folyamatosan azt ismételgette, hogy mennyire különös.
– Mi a különös, drágám? – szólalt meg a felesége, Elizabeth, aki addig némán állt az irodában.
– Harley, hogy találtátok meg? – kérdezte Bradley tőlem.

– Brainz kiásta, és én pedig meglepődtem a kitűnő állapotán, ezért ragaszkodtam, hogy hozzuk el. Illetve Zeinab is támogatta az ötletet.
– Adni akart egy esélyt Victoriának, hogy mindent jóvátegyen – bólintott Bradley.
– Hogy tehetne bármit jóvá? – fakadtam ki,- Meghalt!
– Ha erről ennyire meg lennél győződve, nem hoztad volna ide.

– Oké, Brad, mégis miről beszélsz? – szakította félbe Elizabeth.  Azt elfogadta, hogy kedves férje a megismerkedésük előtt Istent játszott, de ez most roppant gyanús volt. Bradley magyarázatára viszont nem kellett sokat várni:
– Bár a teste teljesen halott, az agyából még veszek… hullámokat. Mintha még mindig működne, oxigén nélkül. Van ott bent valaki, csak nem tud kitörni. A saját feje csapdájában van.

– Hát… nem a fejébe lőtt – nyögtem ki kis szünet után, teljesen meghökkenten. Agyhullámok öt évvel, vagy egyáltalán bármikor halál után? Annak nem kéne lehetetlennek lennie?
– Hol találta el magát? – kérdezte Bradley.
– Azt hiszem, a bordáiba lőtt.
– Szabadítsd fel azt a felületet! Ne aggódj, most nincs itt Kyle, én viszont megpróbálom helyreállítani, amit tudok.

Hamarosan több órás műtét következett, amit – bár nem volt soha orvos – Bradley végzett el, Elizabeth és én pedig segítettünk neki. Én már akkor tevékenykedtem asszisztensként, amikor Bradley létrehozta Victoriát, Elizabeth pedig az apokalipszis előtt ápolónő volt.

Éjfél múlt pár perccel, amikor Bradley végül bevarrta a sebet. A legtöbb dolgon tudott majd segíteni az újraélesztésre használható baktérium, a lány szívét és bal tüdejét viszont ki kellett cserélni. Azok túlzottan roncsolódtak.
– Oké, ezzel megvolnánk! – jelentette ki Bradley fáradtan,- Harley, öltöztesd fel, utána megpróbáljuk feléleszteni!

Ráadtam Victoria hideg testére a lila ruhát. Szerintem tökéletesen illett hozzá. Utána pedig vártam, hogy Bradley elvégezze a felélesztést. Idegesen ácsorogtam és szorongattam a pisztolyt a kezemben. Arra az esetre, ha a halála előtti zombi harapás ért volna valamit. Reméltem, hogy nem. Szkeptikus voltam, de mindennél jobban viszont szerettem volna viszontlátni legjobb barátnőmet, a fogadott kishúgomat.

***

Van, akit akkor él utol a halál, amikor legkevésbé számít rá. Én viszont teljesen fel voltam készülve, mégis kaptam egy második esélyt. A magamhoz térés olyan volt, mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. Egy olyan rémálomból, ahol egy sötét csapdában voltam. Nem láttam, nem hallottam semmit, de sikítani akartam. Azt viszont nem tudtam levegő nélkül. Most viszont felszabadultam, és kiereszthettem az évek óta tartogatott sikolyt.
– Most miért sikít? – hallottam egy nő hangját.
– Ezt én se értem – mondta egy másik.

Valaki most megérintette a vállamat. Elfordítottam a fejemet az illető felé. Egy középkorú férfi volt fekete hajjal és szakállal. Egyszer már láttam, fényképen.
– Bradley Newcastle? – kérdeztem erőtlenül.
A férfi bólintott.

Azonnal felpattantam a helyemről, nem törődve egy teremben álló nő figyelmeztetésével:
– Victoria, ehhez még korai!
– Jaj, Bradley, annyit hallottam már rólad, adhatok egy puszit? – kezdtem izgatottan,- Ez most a Mennyország? Várj, nekem ott nem sok keresnivalóm lenne. Akkor a Pokol? Az a rémálmomat megmagyarázná, de most olyan boldog vagyok! Vagy az a Purgatórium volt?

– Victoria, téged le kéne csapni! – mondta egy szőke lány nevetve,- Nem kéne ennyit ugrálnod meg fecsegned, főleg nem az életed első napján.
– Tessék? – kérdeztem,- Harley, te hogy kerültél ide?
Hihetetlennek tűnt, hogy rögtön találkoztam egykori legjobb barátnőmmel. Úgy tűnt, mintha a búcsúnk óta nem is telt volna el idő. Mi történt?

– Autóval. – nevetett a lány, majd megölelt,- Örülök, hogy jól vagy, bár a körülményekhez képest talán túl jól. Isten hozott ismét az élők sorában!
– Azt mondtad, az élők sorában? – kérdeztem kételkedve.
– Igen. Rájöttünk, hogy te még feltámasztható vagy, így… feltámasztottunk.

– De akit halál után feltámasztanak, olyan lesz, mint egy zombi – értetlenkedtem,- Vagy összefércelt agyakból lehetne… de az nem én lennék. Emlékszem mindenre, és úgy is érzem, mintha velem történt volna. Ez lehetetlen!
– Te csak egyszerűen különleges vagy – mondta az eddig ismeretlen nő.

– Még nem ismerjük egymást – folytatta,- Elizabeth vagyok, Bradley felesége.
– Victoria. Örvendek a szerencséhez. De még mindig nem értek semmit.
Persze ahhoz hozzá lehettem már szokva, hogy előttem mindenki titkol mindent, de azért reménykedtem, hogy ezúttal kapok magyarázatot a csodára. Már ha van valakinek.

Hamarosan viszont arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal férfi berontott a kis irodába. Arca gondterheltnek tűnt, és úgy nézett ki, mint akinek már öt éve problémái voltak az elalvással.
– Hallottam, ami történt! – kezdte ingerülten,- Mégis, hogy képzelitek? Nincs bennetek semmi kegyelet?

– Szia, Vince!- köszöntem rá, de ő mintha észre se vett volna.
Egy újabb ismerős jelenet, abból az időből, amikor teljesen odavoltam ezért a fiúért. Bármit megadtam volna, hogy együtt lehessünk, de helyette feláldoztam az életemet és szerelmemet az ő boldogságáért. Már nem akartam iránta érezni semmit, de csalódott voltam.

– Nem tudom, mi értelme újabb Frankenstein kísérleteknek, de legalább Victoria testét kihagyhattátok volna belőle! – kiáltozott Vince a többiekkel.
– Drágám, ez nem ilyen egyszerű – mondta Harley – Victoria él! Sikerült visszahozni, és… Kérdezd csak Bradleyt!
– Mi van? Ez lehetetlen.
– Nem, nem az. – szakította félbe Bradley,- Az ő agya… más, mint bármelyikünké. Ülj le, majd elmagyarázom!
Vince végighallgatta Bradley magyarázatát, majd hitetlenkedve rám nézett. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha hinne, de inkább úgy döntött szkeptikus lesz.
– Ez nem lehetséges.

Vince, ahogy jött, rögtön el is ment. Csak kicsit kitombolta magát. Én viszont féltem, hogy meg akar majd ölni, amiért azt hiszi, csupán egy idegen vagyok ebben a testben, ami, az igazat megvallva, eredetileg se volt az enyém.
– Ne aggódj, majd megbékél! – mondta Harley,- Gyere, kerítsünk neked valami kaját!
– Jó, de előbb kérhetnék még pár apróságot?

– Megkaphatsz mindent, hiszen ma te vagy az ünnepelt. Március 21.-e van, boldog szülinapot!

Harley és én kiléptünk egy kis lakótelepre, ahol a járdákat már tönkretette az idő, de a toronyházak mind kitűnő állapotban voltak. Késő éjszaka volt, de valamennyi élet még mindig volt az utcákon.
– Íme, az újjáépített civilizáció! – jelentette ki Harley.

– Honnan kerültek elő ezek az emberek? – kérdeztem.
– Innen is, onnan is. Miután meglett a zombiizmus ellenszere, segítségével újra lakhatóvá tettük ezt a lakótelepet, majd elbarikádoztuk, sokat utaztunk és elterjesztettük hírét, és azóta laknak itt legalább százan.
– Száz ember? – kérdeztem.
Nevetségesnek tűnt az, az idő, amikor még azt hittük, hárman élünk a bolygón. Mellesleg az is kiderült, hogy Bradley is túlélte valahogy.
– Igen, száz ember, meg kicsit messzebb egy csomó haszonállat is. Hogy meglegyen a napi fehérjeadag.

– És, mi lett az ellenszerrel? – kérdeztem kíváncsian.
– Amiatt hálás köszönet – felelte Harley,- Átmeneti immunitást biztosított, gyógyította a meglévő harapásokat, a kész zombikat viszont megölte. Nem lett belőlük újra ember, de talán jobb is így.
– Miért beszélsz múlt időben?
– Mert az ellenszer is múlt idő.

Teljesen meghökkentem. Akkor a sok igyekezetem nem ért semmit? Meghalnom is hiába kellett.
– Ne emészd magad! Nem a te hibád! – nyugtatott Harley, miután észrevette a gyötrelmet az arcomon,- A képlet jó volt, csak a hozzávalók ritkák. Amiket találtunk, azokból csináltunk egy nagy adagot, 2104 végére lett kész. Most viszont már 2107 van és elfogyott.

– Akkor már nincs remény?- kérdeztem.
– Remény mindig van, elvégre ez a kis elbarikádozott lakótelep az embereké. De az tény, hogy a világ már sose lesz olyan, mint volt. De ez nem jelenti azt, hogy odavesztünk. Tudod, olyan a világ, mint egy cserépedény. Ha eltöröd, már sose lesz belőle ugyanaz a cserépedény, de lehet valami más jó… mondjuk egy mozaik!

– Van benne valami – mondtam.
– De most azon dolgozunk, hogy kiterjesszük a lakótelepet. Vagy akár bejárhatóvá tegyük a metróaluljárókat. Egyelőre le vannak zárva, ott a legveszélyesebb.
– Gondolom, a zombik szeretik a sötét, földalatti helyeket.
– Pontosan!

– Ide most benéznék, ha nem gond! – mondta Harley egy nyilvános WC-re mutatva,- Megvársz itt?
– Igen, persze – mondtam, majd megálltam kint.

Elővettem egyet a csomag cigiből, amit Harley adott. A számba vettem, majd meggyújtottam. Akkor eszembe jutott, hogy talán le kellene szoknom. Bradley nem azért dolgozott annyit azzal, hogy kicserélje a tüdőmet, hogy rögtön eldohányozzam. És én még azt hittem, meg tudok állni egy-két szálnál!

Miközben Harleyra várakoztam, megjelent a sarkon egy fiatal férfi hatalmas vigyorral az arcán. Először összerezzentem tőle, de utána észrevettem, hogy nem akar bántani. Nehéz megszokni, hogy nincs a fél világ ellened.
– Szia! – köszöntött rám,- Látom, meggyógyultál.
Ha ez egy vicc lett volna, akkor elég morbid. Nem válaszoltam semmit.

– Elég zárkózott vagy, igaz?- nevetett a férfi, majd oldalról átkarolt,- Figyelj, ha gondolod, segítek neked feloldódni. Gyere el hozzám és nézzünk meg egy filmet!
– Majd megnézed az öklömet, ahogy az arcod felé száguld! – szólt közbe Harley, aki éppen végzett a mellékhelyiségben.

– Hű, te aztán heves vagy, bébi! – vágta rá a férfi.
– Na, takarodj innen! – hessegette a lány.
– Oké, na, itt se vagyok! Én csak próbáltam kedves lenni.
– Jó, tudjuk.

A férfi aztán el is ment, Harley pedig felém fordult.
– Ő Kyle, a helyi szoknyavadász – magyarázta,- Inkább maradj távol tőle, csak a baj van vele, különösen, ha van benned valami feltűnő. Benned például biztos csak azt a Frankenstein-csaj dolgot találja jó kalandnak, ahogyan volt Gwen esetében a gótcsaj dolog. Szegény akkor még csak 14 éves volt.

– Azt mondod, van egy gótcsaj a lakótelepen? – kérdeztem.
– Igen, Gwen – felelte Harley,- Elizabeth lánya.
– Szerinted adhatna nekem kölcsön pár ruhát?
– Konkrétan ő vigyáz a te ruháidra – nevetett Harley,- Ha gondolod, átnézhetünk hozzá, elvégre nappal alszik. Izzy szerint vámpír.

Beugrottunk hát Gwen apartmanjába. Egy apró termetű, fekete hajú 16 éves kamaszlány nyitott ajtót, aki egy csinos fekete ruhácskát viselt.
– Helló, Gwen! – köszöntötte Harley,- Gondoltam, benézünk hozzád. Remélem, nem gond.
– Dehogy, kerüljetek csak beljebb!

 Beléptünk az aprócska, szoba-konyhás garzonba, amit Gwen azért foglalt el, hogy önállósulhasson és elszakadhasson anyjától, aki nem messze lakott egy másik felhőkarcolóban. A kislány viszont egyedül élt.
– Üdv szerény hajlékomban! – mondta Gwen.

– Amúgy te vagy Victoria, ugye? – szólt hozzám,- Hallottam, hogy sikerülhet visszahozni. Sokkal gyönyörűbb vagy, mint amilyennek elképzeltelek.
– Köszönöm. Amúgy Bradley a mostohaapád?
– Tulajdonképpen igen. És anyámmal van egy másfél éves gyereke, aki a húgom, és kis túlzással a te húgod is, így tesók vagyunk.

– Ha így fogalmazol, akkor határozottan! – nevettem.
– Amúgy kérsz valamit? – ajánlotta az új testvérkém,- Van gyümölcsöm, meg chipsem, meg talán össze is tudok dobni valamit. Biztos éhes lehetsz, miután ennyi éven keresztül halott voltál. Esetleg egy kávét?
– Kávét éjszaka? – kérdezte Harley,- Ez nem egészséges!

–  Mintha a közel tíz éves rágcsálnivalók annyira egészségesek lennének – nevetett Gwen – Amúgy valahogy ébren kell maradni nekem is.
– Akkor megvan az éjjeli őrszemünk a következő felderítésre. – mondta Harley, majd egy nagyot ásított,- Én viszont fáradt vagyok és büdös, úgyhogy ha nem gond, magatokra hagylak titeket.
– Jó, persze, nem tartalak távol a szépítő alvásodtól – nevetett Gwen,- Szükséged lesz rá.
– Kösz.

Harley végül egy rövid búcsú után elment, és én pedig ott maradtam.
– Szóval, mi szél hozott erre, Victoria?
– Harley azt mondta, nálad vannak a ruháim.
– Ja, igen, három éve nálam vannak, de visszaadom őket rögtön.
– Neked nem kellenek?

– Dehogy! – nevetett a lány,- Eddig mindig lusta voltam átszabni őket magamra, eztán se fogom.
– Átszabni?
– Rám nagyok.
– De nem vagyok kövér. – vágtam rá sértődötten.

– Jaj, a kis önérzetes – nevetett Gwen,- Nem vagy kövér, csak magasabb nálam, és nekem sose lesz ekkora mellbőségem, picinyem.
Kicsit zavarba jöttem, és elpirultam, de követtem Gwent a ruhásszekrényhez, ahol ezernyi kincset rejtegetett.

– Ha gondolod, adok kölcsön ékszereket is – mondta Gwen, majd rám adott egy nyakláncot.
– Köszi – mondtam,- Hol találtad ezt a sok cuccot?
– Egyszer bemenekültem a zombik elől egy alternatív cuccokat árusító üzletbe, szerelmes lettem, és addig jártam vissza, míg ki nem ürítettem.
– Harley utálta, ha mindenfélét összegyűjtök. Nálam többnyire könyvek voltak.

– Igen, és bele is írtad a nevedet és a dátumot mindbe – vágta rá Gwen,- A Frankensteint elcsórtam, ha nem gond. Bár kicsit ironikusnak tartottam, hogy az is szerepelt a könyveid között.
– Nagyon szép mű, felhívja az ember figyelmét az emberi elme sötét oldalaira. Talán az embereknek komolyabban kellett volna venni. Nem lett volna akkor zombi apokalipszis.
– És nem lettél volna te se.

Mereven néztem Gwen arcát. Valahogy az én kis életem teljesen mellékes volt a világ sorsa szempontjából. Csak annyi volt az értelme, hogy segítsek helyrehozni, vagy enyhíteni egy hibát, utána már a legjobb, amit tehettem az volt, hogy meghaljak, elvégre jóvátehetetlen bűnöket is követtem el. Egy normális világban nem is lett volna helyem, egy egyszerű kudarc voltam.
– Milyen érzés meghalni? – szakította félbe Gwen gondolataimat.

– Tessék? – kérdeztem vissza.
– Öt évvel ezelőtt bordán lőtted magad, most pedig feltámasztottak, és ismét élsz és virulsz. Kíváncsi vagyok, mi történt a kettő között.
Most mit mondhattam volna? Számoltam volna be a megőrjítő sötétségről, az érzékek teljes hiányáról? Nem hinném, hogy mások halála így működik, és amúgy se akartam beszélni róla.

– Nem igazán lenne viszonyítási alapod – mondtam.
– Ne már, most meg kell várnom, hogy meghaljak, hogy megtudjam, milyen?- akadt ki Gwen.
– Sajnálom, de ezt tényleg jobb, ha nem tudja az ember. Az élet és a halál az univerzum nagy titkának kell, hogy legyen.
Szerencsére végül találtunk más témát, amiről késő délelőttig el tudtunk beszélgetni. Utána Gwen úgy döntött, már neki is eljött a lefekvés ideje, én pedig elhagytam a felhőkarcolót és kiléptem az utcára, már ha nevezhető ez a hely utcának.

Egy pillanatig attól féltem, hogy Vince megtalál, és bántani fog, amiért „elloptam Victoria testét.” Ha ő megöl, talán feltámasztható leszek-e ismét? De persze nem törődöm módon elindultam Bradley felhőkarcolója felé. Hátha ő már ébren van. Valakivel beszélgetni akartam, aludni pedig nem volt kedvem. Öt évig fekhettem a síromban, most örültem, hogy ismét szabadon járkálhattam. Egyszer csak arra lettem, figyelmes, hogy valaki kiabál.

– Igen, lefeküdtem vele, nem mintha bármi közöd lenne hozzá! – kiáltotta egy fiatal lány.
Hosszú szőkésbarna haja volt, és egy idősebb férfival vitatkozott. Úgy tűnik, Mike-ot is utolérte minden lányos apuka rémálma. Én viszont úgy döntöttem, inkább kimaradok a személyes vitából, és gyorsan elosonok. Amúgy se sok kedvem volt Mike-kal találkozni. Még mindig féltem tőle.

Izzy azonban észrevett. Rám nézett, és elmosolyodott. Már majdnem 14 éves volt (a vita témáját tekintve túlságosan fiatal), és gyönyörű nő lett belőle, már nyoma se volt a kislánynak, aki esténként átszökött hozzám. Sötétszőke haját hosszan viselte és egy csinos kis tavaszi ruha volt rajta.
– Victoria? – kérdezte.

 – Kérlek, ne haragudj! – mondtam neki az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott. Hatalmasat vétkeztem ellene, de ez nem érdekelte. Inkább közelebb jött, és megölelt. Számára még mindig barátok voltunk, és hiányoztam neki. Az apja viszont teljesen más érzelmeket táplált irántam.
– Mi az ördög? – kérdezte.

Erősen megragadta a karomat, majd leválasztott lányáról. Egy darabig döbbenten bámult, a torkomból pedig nem tudott egy hang se kiszökni. Teljesen megfagytam.
– Mi az ördög? – ismételte.

Nem válaszoltam, csak álltam bambán, ahogy Mike előrántott egy fegyvert. Izzy hangosan felsikított, én pedig döbbenten néztem farkasszemet a 32-es pisztollyal, ami hamarosan el is sült.

Egy üres szobában találtam magam, és úgy éreztem, mintha sodródnék. Nyúltam egy fényforrás felé, de egy csuklyás alak az utamat állta.
– Ne már! – fakadt ki,- Már megint te? Tudod mennyit utaztam, mikor akár tévét is nézhetnék? Figyelj Vicky… Ugye hívhatlak Vickynek?
– A Victoriát jobban kedvelem.
– Mindegy. Te nem tudsz meghalni. Ha megsérül a cuki kis koponyád vagy amikor öreg leszel, akkor esetleg, de addig vigyázz magadra, mert egy nagyon elfoglalt kaszás vagyok!

Még mindig meglepetten néztem előre, amikor magamhoz tértem Bradley Newcastle irodájában. Nem értettem, honnan jött az előbbi jelenet. Talán csak hallucináltam. Minden esetre most csak arra lettem figyelmes, hogy Bradley végzett a vizsgálgatásommal, és figyelmét a szobában lévő másik emberre fordította.
– Mike, mégis mi a francot műveltél? – szidta.

– Ugyanezt kérdezném én tőled! – fakadt ki Mike,- Ez meg mit keres itt?
– Neki van a leglenyűgözőbb agya a világon! – vágta rá Bradley izgatottan,- A baktérium hihetetlen módon hat rá!
– Nem ezt kérdeztem.
– Mike, te orvos vagy! Ezt muszáj meghallgatnod!

– Nem muszáj nekem semmit, főleg ha az öcsém és a feleségem gyilkosáról van szó, de rendben, szükségem van magyarázatra, hogy miért él, mikor megöltem, és az nem is az első halála.
– Tudod, van a mutálódott baktérium, melynek következtében a zombik agya még halál után is fent tudja tartani a legalapvetőbb életfunkciókat – fogott Bradley lelkes magyarázkodásba.
– Igen?

– Nos, Victoria agyával a mutálódás nélküli valami sokkal fantasztikusabbat tett! – folytatta Bradley, ugyanolyan lelkesen,- Victoria agya halál után nem őrzi meg az alapvető életfunkciókat, ezért halottnak is tűnik. Viszont a lelkét, a személyiségét, az emlékeit… azok nála megmaradnak, ami lehetővé teszi, hogy akárhányszor feltámaszthassam.
– Nagyszerű! – vágta rá Mike cinikusan,- Ezek szerint sose szabadulhatok meg tőle.

– Jaj, Mikey, Victoria már ezerszer megbánta, amit tett, és te is lehettél volna vele egy picivel kedvesebb – vágta rá Bradley,- Szerintem megbízhatunk benne, hogy soha többé nem fog csinálni semmi butaságot. Mellesleg a társadalomnak is hatalmas hasznára lehet.
– Igazán, és hogyan?
– Úgy, hogy, mint kiderült, Victoria teljesen immunis a zombiizmusra. Nem tudom, hogy miért, de az ő szervezete egyszerűen kilöki a mutálódott baktériumot.
– Ez… érdekes.

– Beszéljetek már egy kicsit úgy rólam, mintha én is itt lennék! – szóltam közbe én is.
Untam, hogy elkezdtek rólam orvosi nyelven beszélgetni, mint valami műanyag csontvázról vagy kitömött állatról bioszórán. Persze, lenyűgözött a frissen szerzett tudás, de engem is bevonhattak volna a beszélgetésbe, ha már az én agyamról és szervezetemről volt szó.

– Jaj, bocsánat, Victoria. Csak elmagyaráztam Mike bácsinak, hogy mennyire egy különleges személy vagy.
– Ne beszélj velem úgy, mint egy óvodással! – förmedtem rá.
– Bocsánat.
– Semmi baj, én csak… nehéz napom volt. Mennyi az idő?
– Este hat, ugyanúgy 21-én.

– Akkor már örökre ez marad a születésnapom. – nevettem.
Ebben a pillanatban bejött Izzy is, szinte halálsápadtan. Látszott az arcán, hogy aggódott értem.
– Mi történt? – kérdezte.

– Ne aggódj, Victoria szó szerint nem halhat meg – ironizált Mike, de lánya arcán csak megkönnyebbülés látszódott.
Bárkinek hatalmas örömhír lehet, hogy van egy barátja, akit nem veszíthet el soha. Igaz, annak a barátnak néha jobb lehet meghalni, de minek, ha akár élhetek is? Elvégre rengeteg dolog van, amiért még élhetnék.

– Ez komoly? – kérdezte Izzy.
– Igen, de azért ha lehet, ne csináljunk belőle rendszert, mert nagyon fáj meghalni – feleltem,- Amúgy még nem vagy 14. Sajnálom, hogy beleszólok, de tényleg nem kéne még lefeküdnöd fiúkkal.
– Ki beszélt fiúkról? – kérdezett vissza Izzy.

– Az… más – vágtam rá.
– Hogy lenne? – fakadt ki Mike,- Még csak gyerek! Én ennyi idősen még chipsben található matricákat cserélgettem a többi sráccal.
– Én nem – szólt közbe Bradley,- Én már a harmadik barátnőmnél tartottam.

Ezen Izzy és én elnevettük magunkat. Ki hitte volna, hogy Bradley akkora nőcsábász volt tinédzserkorában? Mike pedig szokás szerint mogorva volt, de legalább már nem akart megölni. Annak nem lett volna semmi értelme, tekintve, hogy Bradley előbb-utóbb úgyis visszahoz. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy hosszú távon átok lesz ez a képességem.

***

Másnap reggel meglátogatott Barber tábornok is, kis településünk vezére, és egyben Bradley apósa. Köszönteni akarta közössége új tagját. Elizabeth engedte be a lakásba.
– Apa! Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezte.
– Gondoltam, meglátogatom az egyetlen kislányomat – felelte a tábornok, majd megcsókolta Elizabeth homlokát.

– Bradley fiam! – kiáltott utána vejére,- Hozzám is eljutott a hír, hogy tiltott kísérleteket végeztél.
– Ugyan, hogy lehetne bármi is tiltott ebben a mai, poszt-apokaliptikus világban? – nevetett Brad.
– Élettel és halállal játszani azért túlmegy minden határon! Tudjuk jól, mi okozta a zombikat is.

– Igen, a baktérium – mondta Bradley,- Önmagában nem rossz találmány, csak azok a tudósok nem tudták használni. Rögtön halott szeretteik feltámasztására akarták használni, amihez az a legközelebbi lehetséges dolog, amit én tettem: egy mesterséges ember, aki még halhatatlan is lett, mellesleg véletlenül. Gondolom, alkalmazkodott a mostani viszonyokhoz, afféle evolúció.
– Elég a dumából, fiam! – szakította félbe a tábornok.

– Ha tényleg olyan különleges az a lány, meg akarom ismerni! – jelentette ki a tábornok.
– Oké – mondta Elizabeth,- Victoria, vendég! – szólt utánam.
– Megyek!

Addig a lakás felső szintjéről hallgattam a beszélgetést, most viszont megkaptam az engedélyt, hogy előbújjak. Ahhoz szükség volt arra, hogy tudjam, a tábornok látni is akarjon. Így lesétáltam a lépcsőn.
– Üdvözlöm, tábornok – mondtam.
– Szóval te vagy ennek a tökéletlennek a teremtménye? – kérdezte.

– Igen, a nevem Victoria – vágtam rá félénken.
– Az enyém Alexander Barber, a tábornok vagyok. – vágta rá ezúttal mosolyogva,- Hallom, találkoztál a nagyobbik unokámmal. Tetszett, amiket mondott rólad. Ezek szerint sokkal erkölcsösebb a gondolkodásmódod, mint agyatlan apádnak.
– Igen?

– Ha minden tudós úgy gondolkozott volna, mint te, talán elkerülhető lett volna a zombi apokalipszis – fejtette ki a tábornok,- És az, hogy nem voltál hajlandó halál élményeidről beszélni… tényleg jobb az ilyet nem tudni.
– Ezzel én is egyet értek, de Victoria valóban egy különleges eset! – szólt közbe Bradley, de apósa úgy tett, mintha észre se venné.

– Szóval nem tudsz meghalni – tűnődött a tábornok.
– Azt még nem tudom, hogy sajnos vagy szerencsére, de mondta a Kaszás is – feleltem.
– Miféle Kaszás? – mordult rám a tábornok.
– Hát… amelyik elviszi a halottakat, de engem nem vihetett el.

– De amúgy immunis vagyok zombikra is – váltottam témát, miután a kaszásos sztorim fura tekinteteket vonzott.
– Azt örömmel hallom, annyi gond van a kis szörnyetegekkel még most is – fejtegette a tábornok,- Beszerzőutakon mindig voltak balesetek, de előnyünkre válhat, ha te is a csapatban vagy.

– Álljon meg a menet! – szólt közbe Elizabeth,- Még nincs is olyan régóta életben, mellesleg új szívet kapott!
– Drágám, Victoria ilyen szempontból annyira más, mint a többi ember – nevetett Bradley,- Nála ez meg se kottyan, akár most elmehetne futni, és csak annyira fáradna ki, mint mondjuk te.
– Jó, azért én se vagyok Superman. – tettem hozzá.

– Persze, ezt nem is állítottuk – nevetett Bradley, majd az apósához fordult,- Nem maradsz itt ebédre? Átjön Gwen, Harley és Vince is.
Meglepetten tapasztaltam, hogy új szívem ki akart ugrani a helyéről, amikor meghallottam Vince nevét. Azt hittem, én már régen túltettem magam rajta. Vince számára mindig is Harley lesz az igazi, ő pedig a legjobb barátnőm.
– Persze, elfogadom a meghívást – mondta a tábornok.

Először Gwen érkezett meg, majd hamarosan befutott Harley is… egyedül.
– Hát Vince? – kérdezte Elizabeth.
– Nem akart… szó szerinti idézet: Victoria kísértetével egy asztalnál ülni. Bocsi, Vic, semmi személyes, csak nehezen hiszi el, hogy lehetséges, ami veled történt. De már nem vagyok annyira messze attól, hogy meggyőzzem… remélhetőleg.

Ezt mondjuk meg tudtam érteni, én is hihetetlennek tartottam. Vince-nek minden oka megvolt, hogy hitetlen legyen, és kicsit talán örültem neki. Biztos mély nyomot hagyhattam benne, ezért nem akart találkozni egy idegennel, aki a testemben él. Mert az már nem én lennék. Ez elég valószínűnek tűnt, hiszen a csókunk nem volt semmi… De arra gondolnom tilos! Az bűn volt!

Inkább figyeltem az asztalnál folyó beszélgetésre. Bradley a baktériummal járó lehetőségeket fejtegette. Azt magának értetődőnek vette, hogy az eredeti célra nem szabad használni. Én vagyok az egyetlen kivétel abból a szempontból, de belőlem se lehet még egy.
– Nem kellene többet hullákon használni – fejtette ki Bradley,- Az élőknek is sok hasznot hozhat.
– Például? – kérdezte Harley.

– Például ha valakinek eltörik egy csontja, vagy megsérül egy szerve, helyre lehet vele állítani, akár egy szív-infarktus után is. Csak a lövési sérülések ellen nem segít – magyarázta Bradley,- És kis eséllyel abban is segíthet, hogy új lábakat kaphassak.
– Hogyan?- kíváncsiskodott Elizabeth.
– Ha egyszerűen valaki felvarrna nekem lábakat, halottak lennének, és nem tudnám őket használni – kezdte magyarázni Bradley.

– De ha használnánk a baktériumot, rögtön használni is tudnám őket. Több hónapos rehabilitáció nélkül! – lelkendezett a férfi,- Elvégre kinek van ma arra ideje?
– Elég vad ötletnek tűnik – jegyezte meg a tábornok.
– Szerintem meg tök kivitelezhető! – mondta Gwen.

– Mármint, Victoria se a saját lábán járkál! – fejtette ki bővebben,- Össze van varrva neki több helyen, de az nem akadályozza meg abban, hogy elmenjen egyik helyről a másikra.
– Ez végül is igaz – mondtam.
– Nagyszerű!- vágta rá Bradley.

– Holnap megyek, és beszélek Mike-kal! – jelentette ki Bradley,- Szükség lesz egy jó orvosra.
Nem tartottam annyira jó ötletnek, de úgy döntöttem, félrerakom a személyes érzéseimet. Hiába gyűlt már meg a bajom Mike-kal, mégis csak tudja a dolgát. Azt hiszem…

Mike rendelőjében tartózkodtunk, Bradley a műtőasztalon feküdt, Elizabeth és én pedig elkísértük. Nem akartam elmenni Mike-hoz, és még orvos-beteg kapcsolatot se akartam vele. Nem lehetett semmi olyan problémám, amit Bradley ne tudott volna megoldani. Bradley viszont saját magára nem tudott volna lábakat műteni, én pedig mellette akartam állni.

– Ez biztos működni fog? – kérdezte Mike.
– Hát, próba cseresznye – vágta rá Bradley,- De hát letetted a hippokratészi esküt, úgyhogy segíts a betegen!
– Hát, remélem nem bánom meg – csóválta a fejét,- Elizabeth, kérem az érzéstelenítőt!

A műtét egész gyorsan lezajlott, de utána még meg kellett várni persze, hogy megszűnjön az érzéstelenítő bódító hatása. Az után pedig elérkezett az idő, hogy Bradley végre lábra állhasson.
– Nos, megpróbálod? – kérdezte Elizabeth.
– Várjunk csak – vágta rá Bradley,- Ez nem lesz olyan egyszerű.

Az első mozdulatok tényleg elég nehézkesek voltak, mint nekem azon a napon öt évvel ezelőtt, amikor Harley és Vince életre keltettek. Viszont Bradley ugyanolyan könnyen hozzá is szokott az új lábakhoz, és Elizabeth támogatásával, hamar rájuk is állt. Aztán tett egy lépést, kettőt.
– Gyerekek, ez fantasztikus! – jelentette ki.

Azonnal felkapta Elizabethet, majd megpörgette a levegőben. Teljesen odavolt az örömtől. Erre a pillanatra várt már évek óta, és most végre megkaphatta.
– Örülök, hogy végre valami hasznom is volt – dünnyögött Mike.

Bradley viszont nem elégedett meg azzal, hogy körbesétálja a rendelőt. Amilyen türelmetlen volt, rögtön futnia kellett, ezért el is kezdett futni.
– Brad, ez azért még tényleg korai! – szólt utána Elizabeth, de Bradleyt ez nem tudta érdekelni. Ő csak örült a hirtelen jött szabadságának.

Az alsógatyájában kifutott az utcára, és futott pár kört, Elizabeth és én pedig kelletlenül követtük. Bradley persze minden tekintetet magára vonzott. Direkt kiabálta is az embereknek, hogy nézzenek oda, ismét tud futni! Nekem pedig nevetnem kellett, akkora vidámsággal töltött el a látvány.

– Örülök, hogy sikerült! – mondtam mosolyogva, majd odamentem és megöleltem.
– Ez a legjobb év valaha! – nevetett Bradley,- Újra futhatok, és nemrég megismerhettelek végre téged is. Az egy másik dolog, amire már régóta vártam. És tudjátok mit! Talán az idén a zombiknak is véget vethetünk!

– Ezt mondtad, akkor is, amikor Victorián dolgoztál – szakított minket félbe az éppen arra járó Vince.
– Victoria sokat is segített, ez a teljes városrész a miénk! – szólt vissza Bradley,- És örülnék, ha nem kételkednél mindenben folyton. A lábamat is visszaadta a baktérium!
– De életeket nem tud.
– Vince, jobb, ha beszélünk!

– Nincs itt miről beszélni! – mordult fel Vince,- Valaha te voltál a baktérium legfőbb ellenzője, és akkor neked is lett igazad. Vége lett a világnak, mert nem hallgatott rád senki! Most viszont kezdesz azzá válni, ami ellen oly szenvedéllyel küzdöttél. Jó, elismerem, Victoriára szükségünk volt. Visszaadott nekünk egy falatot a világunkból. De ha nem állsz le most azonnal, azt is elveszíthetjük újra. Gyerekek élnek itt, úgyhogy gondolkozz!

Vince szónoklata teljesen lenyűgözött. Az én nevemet is méltóságteljesen ejtette ki, mintha jelentettem volna neki valamit. Én voltam, az, aki megmentette a világát. De persze önző dolog lett volna azt hinni, hogy én vagyok a lényeg. Az újbóli felélesztésemet ugyanúgy ellenezte, mint az elsőt, mielőtt jobban megismert. Talán igaza is volt, nincs joga az embernek életről és halálról rendelkeznie. Azon túl, pedig Bradley lába talán nem akkora katasztrófa, ha ott meg is áll a dolog.

– Vince, várj!- szóltam a fiú után, aki beszédjével végezve indult tovább, a maga dolgával törődve. Vince egy pillanatra megállt, felém nézett, majd indult tovább. Így elkezdtem futni, hogy utolérjem.

– Te meg mit akarsz? – kérdezte flegmán.
– Igazad van – mondtam halkan.
– Ni, csak, Bradley az új Victoria pótlékjának igazság érzetet is adott! – vágta rá ironizálva.
– Miért nem tudom megérteni, hogy én vagyok az? – kérdeztem, – Kérdezz bármit, válaszolok rá! Például tudom, hogy régebben Victornak hívtál, és oké… ezt mindenki tudja. De kérdezz valamit, amit csak mi ketten tudhatunk!
– Victoria is emlékezett olyan dolgokra, amik nem vele történtek, úgyhogy az nem bizonyít semmit. Úgyhogy inkább ne hazudozz hanem menj, és… öld meg magad!

– Az ördög, Vince! – szólt rá Bradley,- Ilyet az ember a legrosszabb ellenségének se mond!
Vince-t viszont nem érdekelte, hogy ki kinek mit mond, inkább ment tovább durcásan.
– Ne törődj vele – szólt hozzám Bradley.
Engem nem is érdekelt, hiszen tudtam jól, hogy ez nem az én személyemnek szólt.

– De te igen – mondtam komolyan,- Talán tényleg nem kellene ennyit kísérletezgetned.
– Tudom, hol a határ – vágta rá Bradley sértődötten.
– Hát, remélem is – feleltem,- De azért könnyen előfordulhat, hogy annyit kísérletezel rajta, hogy más fel tudja használni, valami veszélyesre! Ami talán ténylegesen a világ végét okozhatja. Gondolj csak bele, mi van, ha rossz kezekbe kerül!

– Ezt így még nem gondoltam végig – vágta rá Bradley,- De jó, igazad van. Leállok.
– Lenne még valami.
– Mi az, Victoria?
– Add a szavadat, hogy megígéred!

– Oké, de mit? – kérdezte.
– Ha még egyszer meghalok, ne hozz vissza! – kértem.
– De Victoria!
– Komolyan beszélek.

– Jó, tudom, az élet ajándék, és szeretek is élni – fejtettem ki bővebben,- De ez így se nem természetes, se pedig igazságos. Mindenkinek meg kell halni egyszer!
– Hát, kénytelen leszek ezt tiszteletben tartani – vágta rá Bradley kis tűnődés után.

– Legfeljebb jobban fogunk vigyázni rád – nevetett Bradley, majd átkarolt oldalról,- De az immunitásodnak ígyis hasznát fogjuk venni. Az nem igazságtalan, azzal a közösség javát szolgálod.
– Tudom.
– Na, most hogy ezt tisztáztuk, lenne kedved legurítani a kerekesszékemet a hegyről? Nekem már úgyse lesz rá szükségem.

A kis bulihoz egy kisebb csapat gyűlt össze, ami legfőbbként a lakótelep tinédzsereiből és gyerekesebb felnőttjeiből állt.
– Oké, akkor mehet? – kérdezte Bradley.
– Várj, leguríthatom én? – ujjongott Gwen.
– Csak hajrá!

Hatalmas éljenzés következett, ahogy a kerekesszék legurult, és összetört. Ezzel egy újabb korszak zárult le, aminél a jövő csak jobb lehetett. Legalább is azt remélte mindenki. És persze kellettek az ilyen pillanatok, amikor mindenki önfeledten szórakozhat. Elfeledteti az emberekkel, hogy mi van odakint.

A kis buli után pedig Kyle ismét bepróbálkozott nálam, ezúttal Bradley küldte el melegebb éghajlatra. Már kicsit sajnáltam is szegényt, bár igaziból nem érdekelt. Más férfiak viszont rám se néztek. Az igazat megvallva az se érdekelt. Nem várhattam el, hogy bárki szeressen, inkább az volt a fontos, hogy elfogadjanak.

Bár ez szerencsére könnyebben ment, mint gondoltam. Harley és Izzy eleve jó barátnőim voltak, Gwen pedig új kishúgaként tekintett rám. Többnyire hármójukkal lógtam, és ők harciasan védtek mindentől és mindenkitől, Izzy főleg az apjától.

Mike viszont mostantól nem bántott. Győzedelmeskedett felette a kíváncsiság, érdekelte a felépítésem, bár nem engedte neki senki, hogy tanulmányozhassa. Nagy meglepetés volt számomra viszont, hogy pár éve Zeinab volt a felesége, és volt egy három éves kisfiuk is.

Zeinab meglepően elfogadó volt velem, de sose került szóba, hogy miért. Igaziból nem is érdekelt, örültem, hogy béke volt. Így, még ha nem is voltam teljesen boldog, lassan megtanulhattam elfogadni magam.

Egyébként volt alkalmam megismerni Brainzet is. Ő volt a kutya, aki kiásott, neki köszönhetem az életemet. És nagyon aranyos kutyus is volt! Szerintem a legtöbb időt vele töltöttem. Az állatokkal sokkal könnyebb kijönni, mint az emberekkel.

Egy hónappal a feltámasztásom után viszont sorsdöntő esemény következett be.
– Miről szerettél volna beszélni?- kérdeztem Bradleytől, aki nem sokkal azelőtt szólt nekem.
– Kiküldünk egy újabb felderítőcsapatot – közölte a férfi közömbösen. – Van pár kilométernyire egy falu, ahol még nem jártunk, pedig lehet ott gyógyszertár is.
– Kitalálom, menjek én is – mondtam.

Eszembe jutott első beszerzőutam. Akkor Vince és Harley még szinte tiltották, hogy velük menjek, most viszont én lettem a fő sztár, mint egyetlen zombiizmusra immunis egyén.
– Csak, ha akarod, nem kényszerítünk – mondta Bradley,- Általában elmondható, hogy ez mennyire veszélyes, de neked nincs mitől félni.

– Nagyon akarom! – lelkendeztem.
– Ja, és van még valami – szólalt meg Bradley.
– Mi az?
– Mike ragaszkodott hozzá, hogy ő is menni akar.

– Biztosak vagytok benne, hogy ez biztonságos? – kérdeztem egyhangúan.
– Ne aggódj, Zeinab felügyel rá. Benne megbízhatsz. És különben is, Mike megígérte nekem, hogy jófiú lesz.
– Oké, persze – sóhajtottam.
Azt persze nem sejtettem, hogy egyáltalán nem Mike lesz a veszélyforrás.

Mike, ahogy meg volt beszélve, a feleségét, Zeinabet is magával vitte a túrára. Rajtuk kívül egy másik pár is csatlakozott hozzánk, pontosabban Harley és Vince. A fiatal férfi állítólag nem is akart jönni, csak élettársa vonszolására csatlakozott. Hogy időt tölthessen velem, és rájöjjön, nem egy testtolvaj vagyok. Vince viszont önmagához hűen makacs volt. Nem is értem, hogy vehette rá Harley, hogy egyáltalán eljöjjön.

De Harley mindig az ujja köré tudja csavarni. Ezért tudnak olyan szép párt alkotni, hiszen ők ketten egymásnak lettek teremtve. Bár még mindig fájt egy kicsit a szívem, örültem nekik. Nem is tudtam elképzelni nagyobb örömöt, mint őket boldognak látni.
– Akkor indulunk? – kérdezte Mike hirtelen és elkezdte melegíteni a gépjármű motorját.

Be is szálltunk, és elindultunk a kis falu felé, reménykedve minél több használható dologban, és minél kevesebb zombiban. Illetve én nem bántam volna egy-két zombit, kellett az akció. De persze ez egy elég önző megállapítás valaki olyantól, akinek nem tudnak ártani.

Gyorsan elhagytuk a barikádot, melynek bejáratánál két őr állomásozott. Gyakorlatilag az ő dolguk volt megvédeni városkánkat a külső támadásoktól, így ők ölhették a legtöbb zombit. Távozóul integettem nekik az autóból, és utána következett a másfél órás autóút.

Az elhagyatott kis falu központjában szálltunk ki, ami egy kis park volt egy erősen romos játszótérrel. Mintha egy atombomba csapott volna be! Mindenki arcán láttam a szomorúságot, hiszen ez valaha a már rég elveszett világuk része volt. Én viszont nem éreztem semmit. Az apokalipszis szülöttje voltam.
– Most merre tovább? – kérdezte hirtelen Zeinab.

– Gyerünk erre, be a faluba! – utasított Mike.
– Az talán nem a legjobb ötlet – vitatkozott felesége,- Rosszat sejtek. Mellesleg túl szűk az, az utca.
– Nem lesz baj, bízz bennem. Felderítjük, és talán találunk valamit.
– Hát, nézzük! – egyezett bele Zeinab, és az egész csapat elindult.

Öt percig nem találtunk semmit, csak csendben meneteltünk. Egy megszokott, lepusztult, szűk kis utca volt. Még kukák se voltak a szélén, amiben esetleg kincseket találhattunk volna. Hihetetlen, miket dobtok ki az emberek az apokalipszis előtt!
– Szerintem forduljunk vissza – javasolta Harley.
– Csak van itt valami – erősködött Mike,- Előre megyek.

Hamarosan valóban találtunk valamit, pontosabban egy magányos zombit. Zeinab hangosan felsikított. Mike előrántotta fegyverét és célzott, de hiába. A szörny ordított egyet, majd kilökte a kezéből a pisztolyt, ami a földön landolt.
– Jaj, ne!- ordított Zeinab,- Mi lesz a gyerekekkel?

Döbbenten néztem a jelenetet. A zombi nem volt messze attól, hogy megharapja a fölöslegesen vagánykodó Mike-ot, akit valószínűleg le kell majd lőni, még mielőtt maga is zombi lesz. Mire bárki előrántotta volna a fegyverét, az lett volna. Az egyetlen, aki még megmenthette, én voltam, az immunis személy. Nem is gondolkodtam semmit, gyorsan akcióba lendültem.

Egy gyors mozdulattal Mike és a zombi közé ugrottam, majd ellöktem az élőhalottat. Eleve nem tudott olyan jól egyensúlyozni, így a földnek esett, én pedig még bevertem az arcát, az öklömmel. Az azonban nekem jobban fájt, mint neki.

A hulla még felállt, és magvával rántott engem is a földre, a többiek pedig tétlenül nézték a csatát. Én pedig közben nyúltam Mike elejtett pisztolyáért, amit kis forgolódás után sikeresen el is értem.

Küldtem két golyót a zombi koponyájába, majd felálltam, és leporoltam magam. A két hölgy megtapsolta a mutatványomat, Mike még mindig nem dolgozta fel a történeteket, Vince pedig semleges maradt.

– Jól vagy? – kérdezte Harley, én pedig bólintással feleltem,- Megharapott?
– Egy kicsit, de rám az nem hat.
– Mi van? – kérdezte Vince
– Victoria immunis a zombiharapásra – vágta rá Harley, anélkül, hogy a férfire nézett volna.

– Kérlek, ne hívd Victoriának! – förmedt rá Vince.
– Most miért hívnám bármi másnak?
– Mert Victoria emléke szent.
– Miért olyan nehéz megérteni, hogy nem csak úgy felhasználtuk Victoria testét, hanem magát, az eredeti Victoriát hoztuk vissza?

– Szeretném elhinni, de az lehetetlen – mondta Vince lemondóan.
– Csak bármelyik másik emberrel – felelte Harley,- Victoria különleges.
Vince erre már nem felelt semmit, de láttam tekintetében a mélységes fájdalmat. Azon kezdtem el tűnődni, hogy mivel győzhetném meg. Ez azonban eleve kudarcra ítélt próbálkozásnak tűnt.

Nem beszéltünk többet, hanem haladtunk tovább. Köszönetet Mike-tól nem kaptam, de nem is számítottam rá. Mike biztos nem így cselekedett volna fordított esetben, és talán nem mindenki értette, hogy miért fektettem ennyi energiát abba, hogy megmentsem azt, aki megpróbált megölni, de ez nem érdekelt. Megmentettem egy ember életét, csak ez számít.

Lassan meneteltünk előre, és bár egy-két zombival még találkoztunk, nem történt semmi ténylegesen említésre méltó. A séta alatt Vince végig engem nézett, és ez zavart. De nem akartam rászólni, mert szégyelltem magam, amiért észrevettem. Persze, ő is észrevette, hogy észrevettem, és olyankor máshová nézett. Én pedig próbáltam kitalálni a gondolatait. Hitt-e már nekem valamennyire?

Közben szétnéztünk néhány házban, lakásban is, de semmi hasznavehetőt nem találtunk, ezúttal pedig nem akartam kacatokat gyűjteni. Úgy tűnt, abból régen kinőttem, és idegesített, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. Mike talán meg is verne érte, nem foglalkozva azzal, hogy megmentettem az életét. Az ő szemszögéből attól még nem voltunk kvittek.

Egy pillanatig eszembe jutott, hogy talán, ha összeszedek minden könyvet, azzal Vince-t meggyőzhetem, hogy én vagyok az, de ezt feladtam. Úgy éreztem, reménytelen az egész, és csak sajnálni tudtam, amiért szenvednie kellett miattam. Hihetetlenül gonosznak éreztem magam érte.

Éjszaka, amikor mindenki aludni tért, akkor is csak éberen ültem, és Vince-t néztem. Meg akartam érinteni a karokat, melyek között először haltam meg, de nem mertem. Nem akartam felébreszteni. Nem tehettem így mást, csak végül álomba sírtam magam.

Másnap korán reggel folytattuk a túrát. Az egész falut be akartuk járni, de a gyógyszertárat még nem értük el, hiába lett volna az a legfontosabb. Alaposak akartunk lenni, és nem is volt sietség. A tervek szerint egy hetet tölthettünk el itt.

Egyszer csak megálltunk egy romos ház előtt. Kívülről egyértelműnek tűnt, hogy el van árasztva élőhalottakkal. Többel, mint amennyitől meg tudnám védeni kis csapatomat.
– Ide szerintem egyedül megyek be – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően.

– Victoria, biztos vagy ebben? – kérdezte Zeinab,- Nem szakadhatunk el egymástól.
– De nektek ez a ház nagyon veszélyes lehet – magyaráztam,- Ide könnyen bejuthattak tömegesen, többen, mint amivel öten el tudnánk bánni veszteségek nélkül. Nekem viszont nem tudnak ártani, így le tudom őket győzni akár egyedül is. Ha párat meghagynék, abból se lehetne bajom.
– Végül is bölcs, megfontolt vélekedés – vágta rá Mike.

– De biztos meg kell ezt a házat is nézni? – kérdezte Harley.
– Naná, hogy meg kell nézni! – vágta rá Vince,- Biztos van bent érték. Talán használható gyógyszerek is.
– Hát, nem tudom…
– Szívesen megnézem, ne aggódjatok! – szóltam közbe.

– Oké, Vic, mi akkor előre megyünk a gyógyszertár felé!- mondta Harley.
– Jó, sok sikert, és vigyázzatok magatokra! – feleltem, majd végignéztem, ahogy haladtak előre.
Nekem pedig maradt a titokzatos ház felderítése.

Beléptem az ajtón, és első dolgom volt elbarikádozni a bejáratot. Ezt még abból az időből tanultam, amikor, Vince, Harley, és én hárman voltunk. A viszonylagos boldogság korából. Most viszont egyedül voltam, és szét kellett néznem a házban.

Végignéztem az egészet, de csalódnom kellett. Nem volt ott semmi, csak három zombi, amiket gyorsan lelőttem. Hatalmas tömeg? Ugyan! Biztos meg kell nézni? Mehettem volna a többiekkel, itt csak az időmet pazaroltam. Ha nem direkt akartak megszabadulni tőlem, a többieknek biztos több szüksége volt rám.

Lementem a földszintre, és elindultam a kijárat felé, de egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki lefogott hátulról. Sikítani próbáltam, de erős kezével befogta a számat, így csak egy erőtlen nyekergés jött ki. Meg se tudtam mozdulni, szinte megfojtott.

Megragadott, és leültetett a régi, rossz kanapéra. Megállt velem szemben, és akkor láttam, hogy Vince volt az. Szigorú, ellentmondást nem tűrő, de ugyanakkor fájdalmas arccal nézett rám, én pedig még mindig remegtem. Megküzdhettem volna a világ összes zombija ellen, kein Problem. De Vince most mégis úgy nézett ki, mintha ő lenne a legveszélyesebb dolog a világon.

– Mit akarsz? – kérdeztem félve.
– Az igazat.