Szerelem: Vissza a halálból – 4. Beilleszkedés

Mike rendelőjében tartózkodtunk, Bradley a műtőasztalon feküdt, Elizabeth és én pedig elkísértük. Nem akartam elmenni Mike-hoz, és még orvos-beteg kapcsolatot se akartam vele. Nem lehetett semmi olyan problémám, amit Bradley ne tudott volna megoldani. Bradley viszont saját magára nem tudott volna lábakat műteni, én pedig mellette akartam állni.

– Ez biztos működni fog? – kérdezte Mike.
– Hát, próba cseresznye – vágta rá Bradley,- De hát letetted a hippokratészi esküt, úgyhogy segíts a betegen!
– Hát, remélem nem bánom meg – csóválta a fejét,- Elizabeth, kérem az érzéstelenítőt!

A műtét egész gyorsan lezajlott, de utána még meg kellett várni persze, hogy megszűnjön az érzéstelenítő bódító hatása. Az után pedig elérkezett az idő, hogy Bradley végre lábra állhasson.
– Nos, megpróbálod? – kérdezte Elizabeth.
– Várjunk csak – vágta rá Bradley,- Ez nem lesz olyan egyszerű.

Az első mozdulatok tényleg elég nehézkesek voltak, mint nekem azon a napon öt évvel ezelőtt, amikor Harley és Vince életre keltettek. Viszont Bradley ugyanolyan könnyen hozzá is szokott az új lábakhoz, és Elizabeth támogatásával, hamar rájuk is állt. Aztán tett egy lépést, kettőt.
– Gyerekek, ez fantasztikus! – jelentette ki.

Azonnal felkapta Elizabethet, majd megpörgette a levegőben. Teljesen odavolt az örömtől. Erre a pillanatra várt már évek óta, és most végre megkaphatta.
– Örülök, hogy végre valami hasznom is volt – dünnyögött Mike.

Bradley viszont nem elégedett meg azzal, hogy körbesétálja a rendelőt. Amilyen türelmetlen volt, rögtön futnia kellett, ezért el is kezdett futni.
– Brad, ez azért még tényleg korai! – szólt utána Elizabeth, de Bradleyt ez nem tudta érdekelni. Ő csak örült a hirtelen jött szabadságának.

Az alsógatyájában kifutott az utcára, és futott pár kört, Elizabeth és én pedig kelletlenül követtük. Bradley persze minden tekintetet magára vonzott. Direkt kiabálta is az embereknek, hogy nézzenek oda, ismét tud futni! Nekem pedig nevetnem kellett, akkora vidámsággal töltött el a látvány.

– Örülök, hogy sikerült! – mondtam mosolyogva, majd odamentem és megöleltem.
– Ez a legjobb év valaha! – nevetett Bradley,- Újra futhatok, és nemrég megismerhettelek végre téged is. Az egy másik dolog, amire már régóta vártam. És tudjátok mit! Talán az idén a zombiknak is véget vethetünk!

– Ezt mondtad, akkor is, amikor Victorián dolgoztál – szakított minket félbe az éppen arra járó Vince.
– Victoria sokat is segített, ez a teljes városrész a miénk! – szólt vissza Bradley,- És örülnék, ha nem kételkednél mindenben folyton. A lábamat is visszaadta a baktérium!
– De életeket nem tud.
– Vince, jobb, ha beszélünk!

– Nincs itt miről beszélni! – mordult fel Vince,- Valaha te voltál a baktérium legfőbb ellenzője, és akkor neked is lett igazad. Vége lett a világnak, mert nem hallgatott rád senki! Most viszont kezdesz azzá válni, ami ellen oly szenvedéllyel küzdöttél. Jó, elismerem, Victoriára szükségünk volt. Visszaadott nekünk egy falatot a világunkból. De ha nem állsz le most azonnal, azt is elveszíthetjük újra. Gyerekek élnek itt, úgyhogy gondolkozz!

Vince szónoklata teljesen lenyűgözött. Az én nevemet is méltóságteljesen ejtette ki, mintha jelentettem volna neki valamit. Én voltam, az, aki megmentette a világát. De persze önző dolog lett volna azt hinni, hogy én vagyok a lényeg. Az újbóli felélesztésemet ugyanúgy ellenezte, mint az elsőt, mielőtt jobban megismert. Talán igaza is volt, nincs joga az embernek életről és halálról rendelkeznie. Azon túl, pedig Bradley lába talán nem akkora katasztrófa, ha ott meg is áll a dolog.

– Vince, várj!- szóltam a fiú után, aki beszédjével végezve indult tovább, a maga dolgával törődve. Vince egy pillanatra megállt, felém nézett, majd indult tovább. Így elkezdtem futni, hogy utolérjem.

– Te meg mit akarsz? – kérdezte flegmán.
– Igazad van – mondtam halkan.
– Ni, csak, Bradley az új Victoria pótlékjának igazság érzetet is adott! – vágta rá ironizálva.
– Miért nem tudom megérteni, hogy én vagyok az? – kérdeztem, – Kérdezz bármit, válaszolok rá! Például tudom, hogy régebben Victornak hívtál, és oké… ezt mindenki tudja. De kérdezz valamit, amit csak mi ketten tudhatunk!
– Victoria is emlékezett olyan dolgokra, amik nem vele történtek, úgyhogy az nem bizonyít semmit. Úgyhogy inkább ne hazudozz hanem menj, és… öld meg magad!

– Az ördög, Vince! – szólt rá Bradley,- Ilyet az ember a legrosszabb ellenségének se mond!
Vince-t viszont nem érdekelte, hogy ki kinek mit mond, inkább ment tovább durcásan.
– Ne törődj vele – szólt hozzám Bradley.
Engem nem is érdekelt, hiszen tudtam jól, hogy ez nem az én személyemnek szólt.

– De te igen – mondtam komolyan,- Talán tényleg nem kellene ennyit kísérletezgetned.
– Tudom, hol a határ – vágta rá Bradley sértődötten.
– Hát, remélem is – feleltem,- De azért könnyen előfordulhat, hogy annyit kísérletezel rajta, hogy más fel tudja használni, valami veszélyesre! Ami talán ténylegesen a világ végét okozhatja. Gondolj csak bele, mi van, ha rossz kezekbe kerül!

– Ezt így még nem gondoltam végig – vágta rá Bradley,- De jó, igazad van. Leállok.
– Lenne még valami.
– Mi az, Victoria?
– Add a szavadat, hogy megígéred!

– Oké, de mit? – kérdezte.
– Ha még egyszer meghalok, ne hozz vissza! – kértem.
– De Victoria!
– Komolyan beszélek.

– Jó, tudom, az élet ajándék, és szeretek is élni – fejtettem ki bővebben,- De ez így se nem természetes, se pedig igazságos. Mindenkinek meg kell halni egyszer!
– Hát, kénytelen leszek ezt tiszteletben tartani – vágta rá Bradley kis tűnődés után.

– Legfeljebb jobban fogunk vigyázni rád – nevetett Bradley, majd átkarolt oldalról,- De az immunitásodnak ígyis hasznát fogjuk venni. Az nem igazságtalan, azzal a közösség javát szolgálod.
– Tudom.
– Na, most hogy ezt tisztáztuk, lenne kedved legurítani a kerekesszékemet a hegyről? Nekem már úgyse lesz rá szükségem.

A kis bulihoz egy kisebb csapat gyűlt össze, ami legfőbbként a lakótelep tinédzsereiből és gyerekesebb felnőttjeiből állt.
– Oké, akkor mehet? – kérdezte Bradley.
– Várj, leguríthatom én? – ujjongott Gwen.
– Csak hajrá!

Hatalmas éljenzés következett, ahogy a kerekesszék legurult, és összetört. Ezzel egy újabb korszak zárult le, aminél a jövő csak jobb lehetett. Legalább is azt remélte mindenki. És persze kellettek az ilyen pillanatok, amikor mindenki önfeledten szórakozhat. Elfeledteti az emberekkel, hogy mi van odakint.

A kis buli után pedig Kyle ismét bepróbálkozott nálam, ezúttal Bradley küldte el melegebb éghajlatra. Már kicsit sajnáltam is szegényt, bár igaziból nem érdekelt. Más férfiak viszont rám se néztek. Az igazat megvallva az se érdekelt. Nem várhattam el, hogy bárki szeressen, inkább az volt a fontos, hogy elfogadjanak.

Bár ez szerencsére könnyebben ment, mint gondoltam. Harley és Izzy eleve jó barátnőim voltak, Gwen pedig új kishúgaként tekintett rám. Többnyire hármójukkal lógtam, és ők harciasan védtek mindentől és mindenkitől, Izzy főleg az apjától.

Mike viszont mostantól nem bántott. Győzedelmeskedett felette a kíváncsiság, érdekelte a felépítésem, bár nem engedte neki senki, hogy tanulmányozhassa. Nagy meglepetés volt számomra viszont, hogy pár éve Zeinab volt a felesége, és volt egy három éves kisfiuk is.

Zeinab meglepően elfogadó volt velem, de sose került szóba, hogy miért. Igaziból nem is érdekelt, örültem, hogy béke volt. Így, még ha nem is voltam teljesen boldog, lassan megtanulhattam elfogadni magam.

Egyébként volt alkalmam megismerni Brainzet is. Ő volt a kutya, aki kiásott, neki köszönhetem az életemet. És nagyon aranyos kutyus is volt! Szerintem a legtöbb időt vele töltöttem. Az állatokkal sokkal könnyebb kijönni, mint az emberekkel.

Egy hónappal a feltámasztásom után viszont sorsdöntő esemény következett be.
– Miről szerettél volna beszélni?- kérdeztem Bradleytől, aki nem sokkal azelőtt szólt nekem.
– Kiküldünk egy újabb felderítőcsapatot – közölte a férfi közömbösen. – Van pár kilométernyire egy falu, ahol még nem jártunk, pedig lehet ott gyógyszertár is.
– Kitalálom, menjek én is – mondtam.

Eszembe jutott első beszerzőutam. Akkor Vince és Harley még szinte tiltották, hogy velük menjek, most viszont én lettem a fő sztár, mint egyetlen zombiizmusra immunis egyén.
– Csak, ha akarod, nem kényszerítünk – mondta Bradley,- Általában elmondható, hogy ez mennyire veszélyes, de neked nincs mitől félni.

– Nagyon akarom! – lelkendeztem.
– Ja, és van még valami – szólalt meg Bradley.
– Mi az?
– Mike ragaszkodott hozzá, hogy ő is menni akar.

– Biztosak vagytok benne, hogy ez biztonságos? – kérdeztem egyhangúan.
– Ne aggódj, Zeinab felügyel rá. Benne megbízhatsz. És különben is, Mike megígérte nekem, hogy jófiú lesz.
– Oké, persze – sóhajtottam.
Azt persze nem sejtettem, hogy egyáltalán nem Mike lesz a veszélyforrás.