Karácsony után volt egy kicsivel, Sunset Valley – ban heves hóvihar dúlt. A közlekedési járművek többsége állt, és így sok sim nem juthatott haza, csak félútig. Ennek a helyzetnek az egyik áldozata, egy fiatal lány éppen barátnője házának ajtajához igyekezett, ami nem volt olyan könnyű, mint első látásra tűnik, ugyanis az erős szél folyton visszafújta.

Bekopogott, mire bentről kutyaugatás hallatszott, és ajtót nyitott barátnője, Rebecca Peterson. Már pizsamában volt, lefekvéshez készülődött. Amint a bajba jutott lány ezt meglátta, rögtön bocsánatot kért:
– Jaj, nem zavarok?
– Dehogyis, Sarah – nevetett a lány – nyugodtan gyere be!

Sarah játszani kezdett Rebecca kutyájával, Broncoval, miközben az említett gazdi bekapcsolta a tévét, amin pont az időjárás jelentés ment. Ironikus, gondolta a lány, elvégre mindenki érzékeli az időjárást.
– Amint azt észrevehették, igen erős hóvihar van, ami holnapra kissé lecsendesedhet, azonban egész héten hóesésre lehet számítani. Nos, kedves nézőink, igen hosszú telünk lesz.
– Ez elég furcsa – gondolkodott hangosan Rebecca – február eleje van, ilyenkor már olvadnia kéne a hónak.

Sarah leült barátnője mellé, miután a kutya kifáradva lefeküdt.
– Talán ez is csak olyan hosszú tél – vonta meg a vállát – meg amúgy is. Még csak hó eleje van.
– Rendben, én hiszek neked. Haza tudsz menni?
– Hát… nem hiszem. Egész este állni fog minden közlekedési jármű. Itt aludhatok nálad?
– Hát persze! Van itt valami hálózsák…

Elérkezett a március. És a hó még mindig tartott, nem olvadt el. És a probléma súlyosabb volt, ugyanis nem csak Sim City – ben volt ilyen kitartó a tél: az egész világon ez volt a helyzet, még a sivatagokat is fehér hó borította. A meteorológusok nem sokat tudtak tenni, emiatt pedig sok emberben a segítési vágy lobbant fel.

A két barátnő éppen a boltba igyekezett, amikor Rebecca megállt a városháza előtt.
– Mi a baj? – kérdezte Sarah.
– Csak azon gondolkodtam, hogy nekünk is segítenünk kellene – válaszolta a lány.
– De hát mi nem vagyunk meteorológusok! Se ilyen… segítő – izék.
– Nem baj, én úgy érzem, hogy kell – makacsolta meg magát Rebecca – a bolt után nézzünk körbe!

Végeztek a bevásárlással, és elmentek a parkba, mert Rebecca ott akarta kezdeni a nyomozást. A hideg ellenére elég sokan voltak, de mielőtt bárkit is megkérdeztek volna, leültek a szökőkút szélére.
– Hogyan is szeretnéd kezdeni? – tudakolta Sarah.
– Körbekérdezem az embereket, hogy tudnak – e valamit. Nem nagy terv – vont vállat a lány – de menni fog. De ugye te segítesz?
– Persze!

A két barátnő szétvált, és idegenekhez mentek oda kérdezgetni, hogy tudnak – e olyan emberről, aki segíthet az örökös tél megállításában. A legtöbbjük azonban nem tudott segíteni, de egyetértettek abban, hogy tenniük kell valamit.

Míg végül Rebecca rátalált az „emberükre”.
– Én meteorológus vagyok, és nincsenek egyedül a szándékukkal – mondta a férfi – sokan szeretnék megakadályozni ezt a hideget, köztük én is. De maguk tűnnek a legelszántabbnak. Találkoznék mindkettőjükkel holnap délután a kutatóintézet előtt!
Ezzel a férfi elment, egyedül hagyva a lányt, akiben csak elszántság volt aziránt, hogy ők igenis ezt meg fogják oldani. És Rebecca, ha a fejébe vett valamit, nem tágított.

Másnap mindketten elmentek a laborhoz, és ott is találták a férfit.
– Szóval, azt hiszem, jól gondolják azok, akik valami misztikus dolgot sejtenek a fura időjárás hátterében – kezdte a mondandóját a meteorológus – a kutatóintézetben sokat foglalkoztunk ezzel, és rájöttünk, hogy melyik az a pontja a Földnek, ahol most a legnagyobb a hideg.
– A sarkok, nem? – tippelt Sarah.
– Furcsa, de nem – rázta a fejét a férfi – Appaloosa Plainsben van. Fogalmunk sincs, hogy eshet ez meg, de hát ez van. És a dolog az lenne, hogy ki kéne oda küldenünk két embert megvizsgálni a helyszínt, de akadt egy kis problémánk.

– Milyen probléma? – kérdezte Rebecca.
– Az összes tudós legalább három dologgal van lefoglalva: a szokásos kutatásokkal, a megbolondult időjárás elhárításával és a tüntetésekkel, amik mind arról szólnak, hogy nem csinálunk semmit. Tehát egyikünknek sincs erre ideje, mindenkire szükségünk van. Úgyhogy közösen arra jutottunk, hogy külső segítség kell. Akik maguk. De persze csak ha vállalják.
– Izé… – gondolkodott Sarah, de Rebecca gyorsan válaszolt helyette:
– Hagyjon nekünk egy napot, amíg végiggondoljuk. Aztán majd hívjuk.
Ezzel távoztak.

Otthon a két lány leült beszélgetni. Mindketten más nézőponton voltak: Sarah nem igazán hitt a férfinek, és semmiképp sem akart Appaloosa Plainsig utazni. Rebecca is kételkedett a meteorológus szavaiban, de kalandvágyó volt, ráadásul bírta a hideget, és mindenáron el akart indulni.
– Nézd – szólalt meg egy hosszú csönd után Sarah – én mindenhová követnélek, és mindig segítenék neked. De ott nem fogunk találni semmit!
– Talán igen, talán nem – ingatta a fejét Rebecca – de el kell mennünk, akár megéri, akár nem. Gondolj bele! Nagyon kalandos lesz!
Barátnője rájött, hogy nem fogja tudni lebeszélni az elszánt lányt a tervről. Így hát felsóhajtott:
– Rendben! Holnap felhívjuk azt a tudóst.

Úgy is lett. Rebecca felhívta a férfit, hogy elmondja a fejleményeket.
– Örülök, hogy így döntöttek. Még annyit kérnék, hogy vigyék magukkal a kutyáját!
– Honnan tudja, hogy van egy kutyám? – csodálkozott a lány.
– Már megbocsásson, de a kabátján láttam kutyaszőrt. Viszlát!
– Mielőtt indulok, kimosom azt a kabátot – motyogta Rebecca, miközben kinyomta a telefont.

A két lány sokáig tervezte útját. Mivel a legtöbb busz, vonat, taxi, villamos kiszámíthatatlan volt ilyen időjárásban (még a repülők is. A hóviharokban soknak egyszerűen nyoma veszett), úgy döntöttek, gyalog indulnak útnak. Úgy gondolták, útközben majdcsak találnak valami menedéket, de vittek magukkal sátrat is, végszükség esetére. Bronco miatt nem aggódtak: alaszkai malamut volt, arra született, hogy térdig érő hóban járjon. Még hasznunkra is válhat, gondolta Rebecca, elvégre erős kutya.

Utoljára végignéztek a házon, miközben Sarah hosszan sóhajtott egyet.
– Jó lesz, meglátod – mosolygott Rebecca, aki a maga részéről alig várta, hogy végre induljanak.
– Biztos… remélem nem hagytunk otthon semmit.

Gyorsan haladtak, egykettőre maguk mögött hagyták Sunset Valley hófedte városát, és elérték az erdő szélét. Bronco igazán elemében volt: míg a lányoknak már fájt mindkét oldala a meredek domboldalon, és vigyázniuk kellett, nehogy lecsússzanak, a kutya nagyobb erőfeszítés nélkül felvágtázott a tetőre.
– Ez nem igazság – motyogta két lihegés között Sarah, miközben a boldog állatra nézett.

A dombtetőn letáboroztak egy tó mellett. Rebecca felállította a sátrat, és beszélgetni kezdett Sarah-val.
– Valahogyan átjuthatunk a hegyeken – gondolkodott hangosan Rebecca – most kivételesen sajnálom, hogy Sunset Valley völgyben van.
– Talán az országutat is követhetnénk – ajánlotta a lány.
– Nem, túl sok a baleset mostanában. Nem akarok kockáztatni, ráadásul lehetnek rövidítő utak is errefelé… Bronco!

– A kutya hirtelen futásnak eredt, és megkerülve a tavat, az erdő felé vette az irányt. Valamit megláthatott. A lányok követték, bár fogalmuk sem volt, hogy az állat hova tart.

Sarah, Rebecca és Bronco két szikla közé értek. A kutya megállt, és ugatni kezdett a bal szikla felé.
– Mi tűnt fel neki? – kérdezte Sarah.
– Nem tudom – válaszolt Rebecca, és a szemét meresztgette, amikor meglátta az ugatás miértjét – a szikla! Nézz a sziklára!

A hatalmas kődarabon fura rajz volt. A lányok annyit biztosra vettek, hogy ember nem tudna ilyet csinálni. Ahhoz túl magasan van. Bronco továbbra is kitartóan csaholt, de a hangja kissé megváltozott. Rebecca nem akart hinni a fülének, és ami azt illeti, nem is hitt: a kutya emberibben ugatott, már ha van ilyen.

– Jó, menjünk vissza – szólt barátnőjéhez Rebecca, majd kutyája felé fordult – Bronco, lábhoz!
– Azért ez akkor is fura – dünnyögött Sarah, majd a lány után ment.

Ezután kiderült, hogy Sarah hozott magával korcsolyacipőket is, teljesen feleslegesen. De Rebecca nem hányta a szemére. Tudta, hogy barátnője nagyon szereti a jégkorit, ezért is ment vele szívesen a tóhoz jégkorcsolyázni. Fél szemüket azonban még mindig a kutyán tartották, nehogy megint elszaladjon. De Bronco most nyugodtan üldögélt a hóban, és a szórakozó lányokat nézte.

Besötétedett, mire abbahagyták, és a hó is újra esni kezdett.
– Holnap gyorsabban kellene mennünk – mondta Rebecca – nem akarlak hajszolni, de szorít minket az idő. Ki kell derítenünk, mi áll a fura időjárás mögött.
– Rendben. Akkor a legjobb lesz, ha most lefekszünk – válaszolt Sarah, és a sátor felé indult – jó hideg lesz odabent.

Rebecca éjszaka kiment, csak gondolkodni. Azt a rajzot csak Bronco vette észre. Ismeri az állatot, már nagyon régóta az övé, de nem szokott csak úgy elszaladgálni. A lány biztos volt abban, hogy a kutya látott valamit, amit ők nem. És hogy Bronco még tartogat nekik meglepetéseket.

Másnap hosszan mentek, alig kétszer álltak meg, amikor átkeltek a hegyen. És eljutottak egy másik völgybe, de ez elkerülhetetlen volt.
– Most pontosan hol vagyunk? – nézett körbe Sarah.
– Azt hiszem… Moonlight Falls – mondta egy kis idő után Rebecca – úgy tudom, hogy ide mindig is el akartál jönni.
– Ezt kitől hallottad, vagy mégis… – nevetett fel a lány, de a kacagás vacogásba csapott át – keressünk valami meleg helyet!

Lejjebb mentek, és hamar meglátták az első házat közel s távol. Takaros kis lak volt, és úgy tűnt, a lakóik szeretik a természetet.
– Nem csöngethetünk be egy idegen lakásba, hogy szállást keresünk! – sutyorgott Sarah.
– Nyugi, barátságos népeknek tűnnek – vonta meg a vállát Rebecca – meg egyébként is. Mi baj lehet?

Mielőtt Sarah megmukkanhatott volna, Rebecca már fenn volt a verandán, és az ajtó előtt állt. Kezével hívó mozdulatot tett, de a lány és a kutya lent maradtak. Vállat vont hát, és bekopogott.

Az ajtót egy férfi nyitotta ki.
– Üdvözlöm, Pip Goodfellow vagyok. Miben segíthetek?
– A nevem Rebecca Peterson, a barátommal és a kutyámmal szállást keresünk. Bejöhetünk?
– Hát persze, jöjjön csak! Szívesen fogadunk minden vendéget! És… öhm… – kissé habozott – reméljük, nem zavarja a… szárnyunk. Ugye?
– Milyen… ? – kezdte volna a lány, de rögtön választ kapott. A szállásadók tündérek voltak.

Pár perccel később már Sarah és Bronco is bent voltak, és le is vették vastag kabátjukat. Rebecca még mindig Pippel beszélgetett.
– Nem, egyáltalán nem zavar – válaszolt a lány a tündér korábbi kérdésére – még soha nem láttam tündért.
– Nem sokszor látni minket – mosolygott a férfi – éhesek esetleg? A kutyának mit adhatok?

Sarah kiment a hátsó erkélyre, ahol egy nő éppen festegetett, méghozzá egy napsütéses rétet. Meg akart szólalni, de a lány megelőzte.
– Ezt látom magam előtt – mondta, és sóhajtott egyet – ez a vágyam. Hogy véget érjen a tél. Azt hallottam, ti ezt fogjátok tenni. Igaz ez?
– Igen – felelte Sarah is, miközben a nő szakértő ecsetvonásai lágy vonalakat húztak a vásznon.
– Dahlia vagyok – szólalt meg kis idő múlva újra a tündér – ha bármire szükséged van, csak szólj!
– Rendben – mosolygott Sarah, és otthagyta a nőt.

Goodfellowék ebédet adtak nekik, majd amikor a lányok bejelentették, hogy indulnak tovább, egy percig sem marasztalták őket. Sőt, jókívánságokat mondtak nekik. Amikor sétáltak le a lépcsőn, Sarah fent maradt.
– Egy pillanat – szólt le, és visszament a házba.

Egyenesen a hátsó erkélyhez ment, és ott is találta Dahliát.
– Azt mondtad, csak szóljak, ha valamire szükségem van – kezdte – most szeretnék tőled valamit, ami jól jöhet az útra. Ha van esetleg ilyesmi, és kérhetek is tőled ilyesmit.
– Pont erre számítottam – mosolygott a tündér.

Dahlia kinyitotta a tenyerét, amiből egy aranyló por szóródott le Sarah kezébe, amin a semmiből hirtelen egy kisebb befőttesüveg tűnt elő. A por belefolyt, és szépen világított.
– Ez tündérpor – magyarázta Dahlia – ha magadra szórsz vele egy kicsit, egy ideig képes leszel repülni, szárnyak nélkül. Három személyre elegendő van benne. Használd egészséggel! Viszlát!
– Köszönöm! – ámuldozott a lány, és a befőttesüveget forgatta a kezében – Viszlát!

Továbbálltak, beljebb mentek a városban. Sokan voltak barátságosak velük, de mind természetfeletti lény volt, néhányról először alig tűnt fel. Abban pedig mind egyetértettek, hogy nem fognak ilyeneknél aludni. Akármennyire mosolygósak voltak, nem bíztak bennük. Így hát kerestek egy kis mezőt a városban, hogy letáborozzanak.

Találtak egy tűzrakóhelyet, és a hóesés ellenére tüzet gyújtottak.
– Remélem, égve marad – sóhajtotta Sarah, és újra próbálkozott, most már negyedszerre – gyerünk, gyerünk…
– Az a tündérpor nem segíthet? – kérdezte Rebecca.
– Nem, attól csak lebegni tudunk – mondta a lány, miközben igyekezett egyszerre óvatosan és gyorsan meggyújtani a farakást – hopp! Ezaz! Sikerült!

A vidáman lobogó, pattogó tűz mellett ülni mindennél jobb volt. Végre egy kicsit átmelegedhettek, úgy, hogy a szabadban vannak.
– Már csak egyvalami hiányzik – mosolygott Rebecca.
– És mi lenne az? – kérdezte Sarah, miközben a tüzet piszkálgatta.
– Valami kaja. Körbenézek, hátha találok valamit – ezzel felállt, és otthagyta barátnőjét.

Nem kellett sokat mennie, a mezőn még ott volt egy kislány is, aki sütiket árult. Már mindet belepte a hó, így biztosan kihűltek, de így is ínycsiklandozóan néztek ki. Rebecca szemügyre vette a gyereket. Nem tűnt fel neki semmi különös.
– Mennyibe kerül ez a pite? – mutatott a kistányér nagyságú süteményre.
– 4 simoleon lesz – mosolygott a kislány – még nem láttam magukat. Utazók?
– Igen, azok vagyunk. Az örökös telet szeretnénk megállítani – magyarázta Rebecca, miközben pénzt keresgélt.
– Értem – bólogatott a kisgyerek, és átvette az aprót – jó étvágyat!

Rebecca boldogan visszament a tábortűzhöz, és leült enni. Sarah nem kért, így egyedül ette meg a kislánytól kapott műanyag villával.
– Kár, hogy nem kérsz – nyammogta – így teljes az összkép.
– Bocsi, nem vagyok éhes – mosolygott a lány, és az erdőt kémlelte, majd felállt – elmegyek lefeküdni. Te fennmaradsz?
– Persze – válaszolta Rebecca – vigyázok a sátorra Broncoval. Jó éjt!

Minden nyugodt volt. Sarah szuszogása kiszűrődött a sátorból, a tűz pattogott, a kutya pedig mocorgott. Rebecca figyelte a környéket, és igyekezett nem elaludni. Fogalma sem volt arról, hogy a sim hogyan tud egy hófödte, sötét mezőn is nyugodtan elszunyókálni, ráadásul egy olyan városban, ahol természetfeletti lények laknak. Mindenesetre ő képes volt erre. A kutyaugatás zökkentette ki elmélkedéséből.

– Bronco, hova mész? – kérdezte a kutyától, de az nem válaszolt, elügetett nyílegyenesen egy irányba. Rebecca felállt a tűztől, kis gondolkodás után eloltotta, aztán az állat után ment.

A malamut megint egy szikla felé tartott. Rebecca lassan beérte.
– Neked láthatatlan szenzoraid vannak a sziklákra? – zilálta a lány. A hó csak őt lassította le, Bronco úgy szelte, mintha erre született volna. De persze erre is született.
– Mi ez? – kérdezte Rebecca, miután lefékeztek – mi az, amit te tudsz, de mi nem?

– Ez csak egy kő, Bronco – simogatta meg kutyája fejét a lány – hagyd ezt abba! Ijesztő.
Az állat válaszképp csak mélyen belenézett gazdája szemébe, és tekintetével ezt üzente: „nézz körül, nem hiába vittelek ide!” Rebecca pedig értette.

Rebecca megkerülte a sziklát, de nem volt rajta rajz. Nem volt rajta semmi különös. Megnézte a hóban, hátha Bronco ott talált valamit. És nem is tévedett. Ahogyan kutakodott, megtalálta azt, amiért jöttek.
– Köszönöm, Bronco – suttogta maga elé, majd visszafutott a táborba.

Pár órával később mindketten egy ház garázsában beszélgettek egy furcsa kődarab fölött.
– Szóval, Bronco talált rá, és megmutatta neked? – kérdezte sietősen beszélve Sarah. Gyorsnak kellett lenniük, a lakók bármelyik percben bejöhettek a garázsba valamiért.
– Igen – hadarta Rebecca – egy zafír, azt hiszem. Eredetileg sárga lenne, nem értem, miért kék.
– Ez a város tele van furcsaságokkal – vonta meg a vállát barátnője – úgyhogy egy színváltós zafíron szerintem ne csodálkozzunk. Inkább csiszoltassuk le, úgy szebb! Biztos van valahol egy csiszoló.
– Jó ötlet. Menjünk!

Sarah hátrafordult, és meglepetten füttyentett.
– Amikor bejöttünk, még észre sem vettem! – mondta.
– Talán nem is volt ott – gondolkodott hangosan Rebecca – ez a város tényleg furcsa.

– Rendben, akkor csak bele kell tenni ebbe a nyílásba és meghúzni a kart – vizsgálgatta a szerkezetet Sarah.
– Remélem, nem fog nagyon zörögni – aggodalmaskodott Rebecca.
– Vau – osztotta meg gondolatát Bronco.
Sarah meghúzta a kart.

A gép zúgni és füstölögni kezdett, fura eszközök tértek magukhoz. És igen, fülsiketítően csikorgott az egész, köszönhetően a rozsdának. Rebecca rémülten a fülére szorította a kezét, ezzel szemben barátnője elmélyülten figyelte az eseményeket. A kutya morgott és ugatott a szerkezetre.

Ez körülbelül öt másodpercig tartott, azután a gép alsó része kinyílt, és ott volt benne a fényesre csiszolt és stílusosra metszett sárga zafír. Sarah gyorsan felkapta a drágakövet, aztán hanyatt homlok futottak a garázsból.

Továbbindultak, de megálltak egy kicsit a könyvtárnál, ahol gépek is voltak. Rebecca mindenképpen meg akarta nézni, mi a helyzet Sunset Valleyban. Sarah olvasgatott.
– Hé, benne vagyunk a hírekben! – szólt barátnőjének a gépező lány.

– Idesüss! „ Két helyi lakos, Rebecca Peterson és Sarah Brown tegnapelőtt, éjjel egy órakor R. Peterson kutyájával, Broncoval együtt eltűnt. A szemtanúk szerint két alak ment el a háztól, hátukon csomagokkal, és egy állat is volt velük, feltehetőleg az említett kutya. Reggel már nem látták őket sehol, valószínűleg elmentek Sunset Valleyból, de az autósok se láttak senkit az úton. Jelenlegi tartózkodási helyük ismeretlen. Ha valaki tud róluk használható információt, hívja az alábbi számot:…” Hihetetlen! – fejezte be a felolvasást a lány – még képet is csatoltak hozzá!
– Ez nem olyan jó – gondolkodott Sarah – ez hamarosan nem csak a Sunset Valley Hírekben fog feltűnni. Ha túl sok ideig nem lesz semmi infó, a dolgot még jobban felfújják, és elkezdenek őrületesen nyomozni, na meg a környező városok is tudni fognak róla.

A lányok igyekeztek feltűnésmentesen és gyorsan kiiszkolni a könyvtárból, ahol Bronco várta őket, mivel kutyát tilos behozni a könyvtárba. Felkapták hátizsákjukat, és útnak indultak. Moonlight Fallsban végeztek. Sarah elöl ment, a kutya szorosan mellette, és őt figyelte, mintha mondani akarna neki valamit. Rebecca kicsit lemaradva ment, álmodozva mindenféléről, például arról, hogy következő állomásuknál milyen kalandokban lesz részük.

Egy napig vándoroltak a semmi közepén, míg egy reggel elérték egy nádas szélét.
– Hol vagyunk most? – kérdezte fáradtan Sarah.
– Fogalmam sincs – felelte Rebecca, miközben tényleg azon gondolkodott, hol lyukadtak ki – ha minden igaz, Twinbrookban. Menjünk tovább, hátha találunk valami helyet, ahol pihenhetünk!

Elhaladtak pár ház mellett, de egyikbe sem akartak becsöngetni. Elvégre mi van, ha a hír már elterjedt ide is? Egy kunyhónál álltak meg, ami teljesen kihaltnak tűnt, nyoma sem volt annak, hogy itt bárki is lakik. A két lány megállt az ajtó előtt.
– Most mi legyen? – kérdezte Rebecca – bekopogjak, vagy nyissam ki?
– Nem tudom – válaszolta Sarah – szerintem kopogj be, aztán ha nem jön válasz, nyisd ki!
A lány így is tett. A kopogásra nem történt semmi, így lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.

Egy apró kis házba érkeztek, egyetlen szobából állt, szegényes berendezéssel. Látszott, hogy senki nem lakik itt, mindent vastagon lepett be a por.
– Nem egy álomház – szólalt meg nagy sokára Sarah – de éjszakára megteszi.
– Ezerszer jobb a sátornál – jegyezte meg Rebecca – igaz, nincsen kandalló, de majd begyújtjuk a tűzhelyet. Ha van gáz.
– Áram és víz biztos – felelte barátnője.

A hűtőben volt némi gyanúsan kinéző étel, de volt olyan is, ami teljesen frissnek tűnt. Egy kis adag kenyér, és egy üveg lekvár. Megették szerény reggelijüket, miközben eldöntötték, merre mennek tovább.
– Át kell mennünk Twinbrookon, vagyis a város részén – magyarázta Sarah – ott már nincs mocsár. És remélem, természetfeletti lények sem lesznek.
– Sem kövek, amikhez Bronco odarohanhat – tetézte Rebecca – és utána milyen város következik? Appaloosa Plains, ugye?
– Nem tudom – felelte a lány – holnap megnézzük.

Az egész napot a kunyhóban töltötték, nem akaródzott nekik újra elindulni. Így a házban is aludtak.
– El sem hiszem – motyogta félálomban Sarah – végre megint fedél alatt aludhatok!
– A sátornak is van teteje – emlékeztette Rebecca, de barátnője nem válaszolt semmit. Elaludt.

Amikor mindkét lány mély álomba merült, Bronco felkelt, és az ajtóhoz sétált. Mancsaival hangtalanul kinyitotta az ajtót, kiment rajta, aztán be is csukta. Leosont a verandáról, és elillant a sötétségben.

Egészen a legközelebbi horgásztóig futott. Közel s távol senki nem volt rajta kívül. Az állat lement a tó szélére, és lefékezett.

A következő pillanatban a kutya eltűnt, a helyére pedig egy fiú került. Végignézett a csendes nádason.
– Jó újra egyedül lenni egy kicsit – sóhajtotta halkan. Azután gondolataiba merült. Tudta, hogy hamarosan el kell mondania Rebeccának, hogy a kutyája egy ember. De eddig nem merte. Most meg fogja tenni. Persze, nem ma éjszaka. Hagynia kell őt aludni. Majd talán holnap…

Másnap újra útnak indultak, kiértek a mocsárból, és elérték a város szélét. Egy szeméttelepet szúrtak ki pihenőhelynek, mivel nem láttak ott senkit.

Ott volt egy rozzant kalyiba, amiben találtak kandallót és asztalokat. Rebecca begyújtotta a tüzet, aztán leültek átbeszélni az utat.
– Van egy aggasztó dolog – kezdte Rebecca – az első villanypóznán a mocsárban megláttam egy „eltűntek” hirdetést. És mi vagyunk a képen. Mind a hárman.
– Akkor már elért ide a hír – vonta le a következtetést aggódva Sarah – feltűnésmentesen kell végigmennünk a városon.
– Vagy akár álcázhatnánk is magunkat – tippelt barátnője – sál, vagy valami…
– Hmm… nem, nem lesz jó – rázta meg a fejét a lány, és gondolkodni kezdett. Végül, egy kis idő múlva láthatóan megformálódott benne az ötlet – lopakodunk! Amikor megkérdezik, hogy kik vagyunk, más nevet mondunk.
– És Bronco?
– Hát… ha hajlandó együttműködni velünk, és elég halkan tud menni, akkor vele sem lesz baj. Indulás!

Terveik szerint épületből épületbe cikáznak a városban, úgy, mintha csak vásárolgatnának. Az első ilyen hely egy tetoválószalonnak tűnt.
– Nem kínos, hogy bejövünk egy tetoválószalonba, és aztán ki is megyünk? – kérdezte Rebecca.
– Hát… majd körülnézünk, aztán megmondjuk, hogy köszi, de meggondoltuk magunkat. És távozunk – vázolta fel tervét barátnője – Bronco pedig kint vár. Reményeim szerint.
– Ismeri a „marad” parancsot – válaszolta kissé sértődötten a lány, és tudását be is mutatta, amikor bementek a tetoválószalonba. Mellesleg az említett kutya is zokon vette a kijelentést, mivel tökéletesen értette.

Amint beléptek, levették kabátjukat, és bemutatkoztak a tetoválóművésznek.
– Jó reggelt! Re… Regina Patterson vagyok, ő pedig a barátnőm, Sophia Brooks.
– Üdvözlöm önöket! Tetováltatni jöttek?
– Igen, mindketten.
– Rendben, még ketten vannak maguk előtt, addig várjanak itt! – ezzel a férfi otthagyta őket.

– Sophia Brooks? – sutyorgott Sarah, amikor leültek – Regina Patterson? Ezekből azonnal ki lehet következtetni!
– Miért, te tudsz jobbat? – vágott vissza Rebecca, amivel kicsit elhallgattatta a lányt – jó, akkor most mit tegyünk?
– Várakozunk, beszélgetünk, aztán amikor kész a kettő sim, elmegyünk – ismételte meg barátnője a tervét.
– Értem.

– Szóval, láttad azt a ruhát a kirakatban? – kérdezte Sarah, furcsán affektálós hangon.
– Ó, igen! Annnnyira jó! – válaszolta ugyanolyan hangon Rebecca – de nekem a rózsaszín alapon lila szívecske nem jön be. Inkább a másik, a rózsaszín alapon piros szívecske!
– Nem, az nem jó. Én soha nem venném fel, főleg nem azzal a szabással, tudod, mennyire kövérít?

Ez így ment egy órán keresztül, míg újra jött a tetoválóművész:
– Maguk jönnek.
– Ó, elnézést, de meggondoltuk magunkat.
– De… de hát…
– Viszlát! Szép napot!

Így folytatták, míg el nem jutottak a város közkönyvtárába. Itt úgy döntöttek, megszállnak estére. Mivel odabent meleg volt, le is vették a kabátot.

Mindkét lány hamar elaludt. És ilyenkor jött el Bronco ideje, hogy felkeljen, elmenjen, és egy kicsit maga legyen. Arra azonban nem számított, hogy Sarah éber álmot alszik, aggódik a dolgok miatt, és ez nem hagyja nyugodni. Ezért ébredt fel már az első halk padlónyikorgásra.

Bronco a padlócsikorgásra megdermedt. Jaj, ne, gondolta a kutya. Sarah hirtelen felült, és zavartan körülnézett. Ahogyan meglátta az állatot, suttogva rászólt:
– Bronco, marad! Ül!
Ha ez egy átlagos kutya lenne, engedelmeskedne. De ő nem átlagos, így más megoldást választott: futásnak eredt, le egyenesen a lépcsőn. Sarah követte.

A kutya kifutott a könyvtárból, a lány közben gyorsan felkapta kabátját és sapkáját.
– Bronco! Állj meg, rossz kutya! – kiabált Sarah, de a szavaknak nem volt hatása. Bronco már elhatározta, hogy megmutatja neki, és ettől pár paranccsal nem lehetett eltéríteni.

Egy mosodáig futottak. Bronco korábban elérte, így már nyugodtan várta Saraht. Aki kicsit dühös volt.
– Bronco, rossz kutya! Nagyon rossz! Most azonnal gyere vissza! – mondta a kutyának, most már csak félhangosan, mivel kifulladt.
Az állat nem mozdult. Azt akarta, hogy a lány meglássa. Legalább ő tudja meg. Felkészült hát, hogy átváltozzon.
– Most mit csinálsz? – kérdezte, kissé riadtan Sarah – elég! Lábhoz!

A következő pillanatban Sarah legszívesebben elfutott volna, de földbe gyökerezett a lába a félelemtől és a pániktól. Közben ökölbe szorította a kezét, és felvett egy idegenkedő, féloldalas testtartást, ami a kutya – fiút láthatóan zavarba hozta. De kiderült, hogy nem ez zavarja, hanem valami más:
– Remélem, annyira nem ijesztettelek meg. Izé… abbahagynád a sikítást?

– De… te… nem lehetsz sim – rázta a fejét, mintha csak víz ment volna a fülébe – te egy alaszkai malamut vagy. Nem sim. Biztos csak álmodom – próbaképpen bele is csípett a karjába.
– Nem, nem álmodsz – válaszolta a fiú – én vagyok Bronco, igazából. De egyébként Sean Green a nevem. Várj egy kicsit, és mindent elmagyarázok.
– Az jó lenne – helyeselt Sarah.

– Szóval – sóhajtott egyet Sean, összeszedte mondandóját – egy lagran vagyok, egy olyan faj, amik alakváltók. Általában állatokká tudunk alakulni, a forma öröklődő.
– Jó, de hogy kerülsz ide?
– Most szeretném mondani. Tehát, a fajunkat veszélyek fenyegették. Területvesztés, kutatók és turisták hadai, és egyre többen vándoroltak el, elvegyültek az átlagos simek között, ami sejtheted, nem ment nekik. Így egyre többen ismertek meg minket, és ez veszélyes volt ránk nézve. Akkor úgy döntöttem, elmegyek kalandozni, megoldást keresni a problémáinkra. És így találkoztam a jégkirálynővel.

– Kivel? – döbbent le Sarah.
– A jégkirálynővel, igazi nevén Chrystal. Azt ígérte, hogy megmenti a népemet. Cserébe viszont kért tőlem valamit. Azt, hogy legyek a futára. A másik formámnak köszönhetően jól bírom a hideget, így amikor kibocsátotta az örökös telet, onnantól én vittem a híreket, a királynő csomagjait, leveleit. Fogalmam sem volt, mi van bennük, csak hoztam – vittem őket. Aztán, amikor végeztem, csak vártam a segítséget a népemnek. Természetesen nem adott semmit.
– Hű.

– Ahogy mondod. Szóval, miután rájöttem, hogy nem kapok semmit, elszöktem. Úgy döntöttem, hogy a jégkirálynő ellen leszek. Így találtam rá Rebeccára, és a malamutjára. Egy ideig megfigyeltem a kutyáját, hogy hitelesen utánozhassam. Aztán egy este kicsaltam Broncót, és elkergettem – itt kapott egy rosszalló pillantást a lánytól – hé, muszáj volt! És onnantól én voltam Bronco. Szóval, nem elég régóta élek Rebecca kutyájának szerepé bújva. Úgy január óta. Szóval ennyi.

– És Rebeccának mikor szándékozod elmondani? – tette fel a kérdést Sarah – mármint, ezt az egészet. Hogy egy… lagran vagy.
– Nem tudom. Mármint, mindenképpen el akarom neki mondani, de félek a reakciójától. A megfelelő pillanatot várom.
– Aha. Szóval halogatod, mert félsz tőle.
– Nem, szó sincs erről!

Amikor Sarah és Sean visszajöttek a könyvtárba, Rebecca keresztbe tett lábbal és erőltetett mosollyal ült a kanapén. Barátnője rögtön rájött: a lány valahonnan megtudta. Így igyekezett kerülni a pillantását.
– Izé… jó reggelt! – köszöntötte Rebeccát.
– Neked is – válaszolta színtelen hangon a lány, és ülve maradt, egészen addig, amíg Bronco, azaz Sean fel nem jött a lépcsőn.

A kutya engedelmesen leült, és mint a szobor, úgy meredt Rebeccára, akit ezzel nem lehetett meghatni. Látszott az arcáról.
– Jól van, Sean, mindent hallottam este. Úgyhogy most légy szíves, és mutasd meg magadat!
Az állat határozottan úgy látszott, mintha sóhajtott volna, majd felállt, és simmé változott.

Alig változott át, már beszélt. Főként bocsánatokat rebegett, és a lány arcát fürkészte, de hiába. Arról nem sok érzelmet lehetett leolvasni. Végül Rebecca félbeszakította a bocsánatáradatot:
– Figyelj. A tudat, hogy te a kutyám voltál körülbelül négy hónapig, kicsit összezavar. Úgyhogy arra kérlek, hogy ezt a dolgot, mármint az átverést, meg a titkolózást felejtsd el! – mondta határozottan – Fátylat rá! Oké?
– Izé… rendben – bólogatott Sean, és egy mosoly kezdett formálódni a szája szélén. És a mosoly ragadós, Rebecca is „beleragadt”.

Továbbindultak, Sean már nem öltötte fel kutya alakját. Egy amfiteátrum romjainál álltak meg átbeszélni, mi legyen a következő állomásuk.
– Szóval, megtudtuk, hogy egy jégkirálynőt kell keresnünk, aki ezek szerint Appaloosa Plainsben van, mert ott a legnagyobb a hideg – összegezte Sarah az ismert információkat.
– Így van – bólintott Sean – innen Starlight Shoresba jutunk.
– Hova? – ráncolta a homlokát Rebecca.
– Starlight Shores – ismételte a fiú – egy kisebb nagyváros, de pont olyan zajos és forgalmas.

– Az most nem a legjobb – aggódott Sarah – elég gyorsan terjed a hír, hogy eltűntünk. Nem lehetne megkerülni valahogy a várost?
– Háromnapi járással, talán – töprengett Sean – de szét fogunk fagyni. Nekem nem kellett megkerülnöm, a városban egyszerűen emberalakban végigmentem, feltűnés nélkül.
– Akkor ezt talán hanyagoljuk, szorít az idő – hadarta Sarah – végigmegyünk a városon. Megoldjuk!
Sean és Rebecca egyszerre sóhajtottak fel, röviden, de sokatmondóan.
– Megoldjuk – ismételte meg barátnője szavát Rebecca – menjünk!

Először is Rebecca bement a legközelebbi boltba, ahol lehetett hátizsákot kapni, és vett egyet Seannak. Az indoka az volt, hogy a fiú is vihetne néhány cuccot.
– Erre gondolhattunk volna előbb is – morfondírozott a lány – lehettél volna málhásállat.
– Én inkább annak örülök, hogy ez túl későn jutott eszedbe – nevetett fel Sean.
Lassan Twinbrook határához értek, egy kis tóhoz. Sötétedni kezdett, így gyorsan fel kellett állítaniuk a sátrukat.

Egy nagyobb tisztásra értek, ahol letáboroztak. Találtak tűzrakóhelyet is, így amíg Sean kutya alakjában elment fáért, a lányok leültek beszélni.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Rebecca – Seanról.
– Hogyhogy mit gondolnék? – értetlenkedett szórakozottan Sarah – kedves, és örülök, hogy segít. Elvégre, három fej jobb, mint kettő.
– Nem, én arra gondoltam, hogy megbízhatunk – e benne – magyarázta barátnője – azt mondta, hogy előzőleg a jégkirálynőnek segített.
– De aztán rájött, hogy nem kéne – fejezte be a lány a mondatot – ne legyél ennyire bizalmatlan vele szemben! Én legalábbis megbízom benne – itt abba kellett hagyniuk a beszélgetést, mert lihegést hallottak, és a hang egyre közelebb ért.

Sean menet közben átváltozott simmé, emiatt majdnem orra esett, de felért a domb tetejére, a tisztásra.
– Nem fogjátok elhinni, mit találtam – zilálta izgatottan, miközben a gyűjtött fák meggyújtásával foglalkozott – egy drágakövet! Megcsiszolva!

A tűz fellobbant, és Sean leült.
– Most épp a hátizsákomban van – mondta – de reggel amint beérünk a városba, vagy valami hómentes helyre, megmutatom.
– Furcsa – töprengett Sarah – az a sárga zafír, amit mutattál Moonlight Fallsban…
– Igen, ezek a kövek afféle kulcsok – magyarázta a fiú – szerte a világban vannak, mindenhol lehetnek. Az évszak királynőinek birodalmába enged bebocsátást. Ha minden igaz, mi a tél és a nyár kulcsát találtuk meg. Nekem, amíg Chrystalnak dolgoztam, nem kellett ilyeneket keresgélnem, szabadon mehettem ki – be. De most már nem, értelemszerűen. A jégkirálynő megszüntette a varázslatot. Úgyhogy megmutattam nektek az egyiket.
– Értem – bólogatott Rebecca – és mi van a rajzzal a sziklán?

– Hát, azzal nem volt semmi különös. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hátha ti tudnátok róla valamit. De ezek szerint semmit, ugye?
– Igen, tényleg nem ismerős az a rajz – adott igazat a lány, majd ásított egyet – holnap sokat fogunk menni. Menjünk aludni!