Az Yliris Szövetség – 3. Sárga zafír

Az ajtót egy férfi nyitotta ki.
– Üdvözlöm, Pip Goodfellow vagyok. Miben segíthetek?
– A nevem Rebecca Peterson, a barátommal és a kutyámmal szállást keresünk. Bejöhetünk?
– Hát persze, jöjjön csak! Szívesen fogadunk minden vendéget! És… öhm… – kissé habozott – reméljük, nem zavarja a… szárnyunk. Ugye?
– Milyen… ? – kezdte volna a lány, de rögtön választ kapott. A szállásadók tündérek voltak.

Pár perccel később már Sarah és Bronco is bent voltak, és le is vették vastag kabátjukat. Rebecca még mindig Pippel beszélgetett.
– Nem, egyáltalán nem zavar – válaszolt a lány a tündér korábbi kérdésére – még soha nem láttam tündért.
– Nem sokszor látni minket – mosolygott a férfi – éhesek esetleg? A kutyának mit adhatok?

Sarah kiment a hátsó erkélyre, ahol egy nő éppen festegetett, méghozzá egy napsütéses rétet. Meg akart szólalni, de a lány megelőzte.
– Ezt látom magam előtt – mondta, és sóhajtott egyet – ez a vágyam. Hogy véget érjen a tél. Azt hallottam, ti ezt fogjátok tenni. Igaz ez?
– Igen – felelte Sarah is, miközben a nő szakértő ecsetvonásai lágy vonalakat húztak a vásznon.
– Dahlia vagyok – szólalt meg kis idő múlva újra a tündér – ha bármire szükséged van, csak szólj!
– Rendben – mosolygott Sarah, és otthagyta a nőt.

Goodfellowék ebédet adtak nekik, majd amikor a lányok bejelentették, hogy indulnak tovább, egy percig sem marasztalták őket. Sőt, jókívánságokat mondtak nekik. Amikor sétáltak le a lépcsőn, Sarah fent maradt.
– Egy pillanat – szólt le, és visszament a házba.

Egyenesen a hátsó erkélyhez ment, és ott is találta Dahliát.
– Azt mondtad, csak szóljak, ha valamire szükségem van – kezdte – most szeretnék tőled valamit, ami jól jöhet az útra. Ha van esetleg ilyesmi, és kérhetek is tőled ilyesmit.
– Pont erre számítottam – mosolygott a tündér.

Dahlia kinyitotta a tenyerét, amiből egy aranyló por szóródott le Sarah kezébe, amin a semmiből hirtelen egy kisebb befőttesüveg tűnt elő. A por belefolyt, és szépen világított.
– Ez tündérpor – magyarázta Dahlia – ha magadra szórsz vele egy kicsit, egy ideig képes leszel repülni, szárnyak nélkül. Három személyre elegendő van benne. Használd egészséggel! Viszlát!
– Köszönöm! – ámuldozott a lány, és a befőttesüveget forgatta a kezében – Viszlát!

Továbbálltak, beljebb mentek a városban. Sokan voltak barátságosak velük, de mind természetfeletti lény volt, néhányról először alig tűnt fel. Abban pedig mind egyetértettek, hogy nem fognak ilyeneknél aludni. Akármennyire mosolygósak voltak, nem bíztak bennük. Így hát kerestek egy kis mezőt a városban, hogy letáborozzanak.

Találtak egy tűzrakóhelyet, és a hóesés ellenére tüzet gyújtottak.
– Remélem, égve marad – sóhajtotta Sarah, és újra próbálkozott, most már negyedszerre – gyerünk, gyerünk…
– Az a tündérpor nem segíthet? – kérdezte Rebecca.
– Nem, attól csak lebegni tudunk – mondta a lány, miközben igyekezett egyszerre óvatosan és gyorsan meggyújtani a farakást – hopp! Ezaz! Sikerült!

A vidáman lobogó, pattogó tűz mellett ülni mindennél jobb volt. Végre egy kicsit átmelegedhettek, úgy, hogy a szabadban vannak.
– Már csak egyvalami hiányzik – mosolygott Rebecca.
– És mi lenne az? – kérdezte Sarah, miközben a tüzet piszkálgatta.
– Valami kaja. Körbenézek, hátha találok valamit – ezzel felállt, és otthagyta barátnőjét.

Nem kellett sokat mennie, a mezőn még ott volt egy kislány is, aki sütiket árult. Már mindet belepte a hó, így biztosan kihűltek, de így is ínycsiklandozóan néztek ki. Rebecca szemügyre vette a gyereket. Nem tűnt fel neki semmi különös.
– Mennyibe kerül ez a pite? – mutatott a kistányér nagyságú süteményre.
– 4 simoleon lesz – mosolygott a kislány – még nem láttam magukat. Utazók?
– Igen, azok vagyunk. Az örökös telet szeretnénk megállítani – magyarázta Rebecca, miközben pénzt keresgélt.
– Értem – bólogatott a kisgyerek, és átvette az aprót – jó étvágyat!

Rebecca boldogan visszament a tábortűzhöz, és leült enni. Sarah nem kért, így egyedül ette meg a kislánytól kapott műanyag villával.
– Kár, hogy nem kérsz – nyammogta – így teljes az összkép.
– Bocsi, nem vagyok éhes – mosolygott a lány, és az erdőt kémlelte, majd felállt – elmegyek lefeküdni. Te fennmaradsz?
– Persze – válaszolta Rebecca – vigyázok a sátorra Broncoval. Jó éjt!

Minden nyugodt volt. Sarah szuszogása kiszűrődött a sátorból, a tűz pattogott, a kutya pedig mocorgott. Rebecca figyelte a környéket, és igyekezett nem elaludni. Fogalma sem volt arról, hogy a sim hogyan tud egy hófödte, sötét mezőn is nyugodtan elszunyókálni, ráadásul egy olyan városban, ahol természetfeletti lények laknak. Mindenesetre ő képes volt erre. A kutyaugatás zökkentette ki elmélkedéséből.

– Bronco, hova mész? – kérdezte a kutyától, de az nem válaszolt, elügetett nyílegyenesen egy irányba. Rebecca felállt a tűztől, kis gondolkodás után eloltotta, aztán az állat után ment.

A malamut megint egy szikla felé tartott. Rebecca lassan beérte.
– Neked láthatatlan szenzoraid vannak a sziklákra? – zilálta a lány. A hó csak őt lassította le, Bronco úgy szelte, mintha erre született volna. De persze erre is született.
– Mi ez? – kérdezte Rebecca, miután lefékeztek – mi az, amit te tudsz, de mi nem?

– Ez csak egy kő, Bronco – simogatta meg kutyája fejét a lány – hagyd ezt abba! Ijesztő.
Az állat válaszképp csak mélyen belenézett gazdája szemébe, és tekintetével ezt üzente: „nézz körül, nem hiába vittelek ide!” Rebecca pedig értette.

Rebecca megkerülte a sziklát, de nem volt rajta rajz. Nem volt rajta semmi különös. Megnézte a hóban, hátha Bronco ott talált valamit. És nem is tévedett. Ahogyan kutakodott, megtalálta azt, amiért jöttek.
– Köszönöm, Bronco – suttogta maga elé, majd visszafutott a táborba.

Pár órával később mindketten egy ház garázsában beszélgettek egy furcsa kődarab fölött.
– Szóval, Bronco talált rá, és megmutatta neked? – kérdezte sietősen beszélve Sarah. Gyorsnak kellett lenniük, a lakók bármelyik percben bejöhettek a garázsba valamiért.
– Igen – hadarta Rebecca – egy zafír, azt hiszem. Eredetileg sárga lenne, nem értem, miért kék.
– Ez a város tele van furcsaságokkal – vonta meg a vállát barátnője – úgyhogy egy színváltós zafíron szerintem ne csodálkozzunk. Inkább csiszoltassuk le, úgy szebb! Biztos van valahol egy csiszoló.
– Jó ötlet. Menjünk!

Sarah hátrafordult, és meglepetten füttyentett.
– Amikor bejöttünk, még észre sem vettem! – mondta.
– Talán nem is volt ott – gondolkodott hangosan Rebecca – ez a város tényleg furcsa.

– Rendben, akkor csak bele kell tenni ebbe a nyílásba és meghúzni a kart – vizsgálgatta a szerkezetet Sarah.
– Remélem, nem fog nagyon zörögni – aggodalmaskodott Rebecca.
– Vau – osztotta meg gondolatát Bronco.
Sarah meghúzta a kart.

A gép zúgni és füstölögni kezdett, fura eszközök tértek magukhoz. És igen, fülsiketítően csikorgott az egész, köszönhetően a rozsdának. Rebecca rémülten a fülére szorította a kezét, ezzel szemben barátnője elmélyülten figyelte az eseményeket. A kutya morgott és ugatott a szerkezetre.

Ez körülbelül öt másodpercig tartott, azután a gép alsó része kinyílt, és ott volt benne a fényesre csiszolt és stílusosra metszett sárga zafír. Sarah gyorsan felkapta a drágakövet, aztán hanyatt homlok futottak a garázsból.

Továbbindultak, de megálltak egy kicsit a könyvtárnál, ahol gépek is voltak. Rebecca mindenképpen meg akarta nézni, mi a helyzet Sunset Valleyban. Sarah olvasgatott.
– Hé, benne vagyunk a hírekben! – szólt barátnőjének a gépező lány.

– Idesüss! „ Két helyi lakos, Rebecca Peterson és Sarah Brown tegnapelőtt, éjjel egy órakor R. Peterson kutyájával, Broncoval együtt eltűnt. A szemtanúk szerint két alak ment el a háztól, hátukon csomagokkal, és egy állat is volt velük, feltehetőleg az említett kutya. Reggel már nem látták őket sehol, valószínűleg elmentek Sunset Valleyból, de az autósok se láttak senkit az úton. Jelenlegi tartózkodási helyük ismeretlen. Ha valaki tud róluk használható információt, hívja az alábbi számot:…” Hihetetlen! – fejezte be a felolvasást a lány – még képet is csatoltak hozzá!
– Ez nem olyan jó – gondolkodott Sarah – ez hamarosan nem csak a Sunset Valley Hírekben fog feltűnni. Ha túl sok ideig nem lesz semmi infó, a dolgot még jobban felfújják, és elkezdenek őrületesen nyomozni, na meg a környező városok is tudni fognak róla.

A lányok igyekeztek feltűnésmentesen és gyorsan kiiszkolni a könyvtárból, ahol Bronco várta őket, mivel kutyát tilos behozni a könyvtárba. Felkapták hátizsákjukat, és útnak indultak. Moonlight Fallsban végeztek. Sarah elöl ment, a kutya szorosan mellette, és őt figyelte, mintha mondani akarna neki valamit. Rebecca kicsit lemaradva ment, álmodozva mindenféléről, például arról, hogy következő állomásuknál milyen kalandokban lesz részük.