Üldözöttek Hazája 2 kategória bejegyzései

Üldözöttek hazája 2. – 1. Vihar előtt

Picture

– Üdvözlöm Ashmore kisasszony!
Emerson alakja lassan bontakozott ki a fák közül. Amikor Albine tekintete találkozott a férfi barna szemével, megfagyott az ereiben a vér. Szörnyű gondolatok száguldottak át az agyán egy pillanat alatt. Aimes elárulta? Idevezette az apját? Itt vannak a katonák? Ijedten pillantott Aimes arcára, majd eszébe jutottak a faházban maradtak. Ha tényleg itt vannak értük, figyelmeztetnie kell őket, mielőtt túl késő lenne.
Sarkon akart fordulni és elszaladni, de mielőtt megtehette volna, Aimes keze hirtelen a csuklójára kulcsolódott.
Picture

– Megmagyarázom!
– Mit? – rántotta meg a karját, de az erős szorítás nem engedett. – Hogy elárultál?
– Nem árultalak el. Egyedül vagyunk, és szükségünk van a segítségedre.
– Mi van? – Albine hangja élesen csapott az erdő sötét csendjébe. Hol Aimes-re, hol az apjára pillantott értetlen arccal.
– Nem hoztam volna magammal, ha nem lett volna jó okom rá. Csak hallgass meg! Elengedem a kezed, de kérlek, ne fuss el, rendben? – A lány csak egy szótlan bólintással felelt, majd amikor Aimes keze már nem szorította a csuklóját, legszívesebben lekevert volna neki egy hatalmasat.
– Soha többé ne érj így hozzám! – mondta, majd egy utolsó dühös pillantás után sarkon fordult, és hatalmas léptekkel elsietett, mit sem törődve azzal, amit Aimes kért tőle.
– Állj már meg! – szólt utána a férfi, de nem figyelt rá. Csak ment még beljebb az erdőbe. Még messzebb attól a kettőtől. – Albine!
Picture

​– Mégis mi a szart gondoltál? – torpant meg aztán, majd a mellé érő férfire pillantott. – Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Egyáltalán mit keres itt?
– Történt némi… – Aimes néhány pillanatig csak kereste a szavakat, szándékosan kerülve Albine tekintetét. – Bonyodalom.
– Bonyodalom? – szaladt magasba Albine szemöldöke, miközben közelebb lépett az előtte állóhoz. – Miért szerinted mi lesz, ha ezt megtudja Jamal? Vagy Matthias? Vagy bármelyikük?
– Nézd, nem volt más választásom. Eszem ágában sem volt magammal hozni, de nem tehettem mást. Ha nem hozom őt is…
– Akkor mi lett volna? – tárta szét a karját Albine, miután Aimes hangja elhalt.
– Megölték volna – felelte végül halkan, mire a lány leengedte a karjait és felsóhajtott.
– Komolyan azt hiszed, hogy a többieket ez érdekelni fogja?
– Nem érdekel, mit gondolnak – rázta meg a fejét Aimes a lány tekintetét fürkészve. – Az érdekel, te mit gondolsz.
Picture

Hogy ő mit gondol? A legszívesebben semmit nem gondolt volna. Csak sodródott volna az árral, és élt volna boldogan, amíg meg nem. De az élet mindig újabb és újabb akadályokat sodort elébe. Egyedül arra tudott gondolni, hogy vajon melyiknél fog végleg elbukni?
– Mi történt? – kérdezte aztán halkan, de mielőtt Aimes bármit is felelhetett volna, Emerson kancellár alakja bontakozott ki a sötétből. Lassú léptekkel közelítette meg a párost, majd megállt pár méterrel a fia mellett. Aimes kérdőn tekintett az apjára, aki csak szótlanul bólintott, megadva fiának az engedélyt, hogy elmondjon mindent, csak aztán fordult Albine felé.
Picture

​– Néhány nappal azután, hogy megszöktél, az ellenség kémei beszöktek a fővárosba, és megtámadták a kancellárok hivatalát. Csak az apám volt ott, és… – kezdte Aimes nyugodtan, majd hirtelen elhallgatott.
– Folytasd – szólalt meg halkan Emerson néhány szótlan másodperc után, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Albine tekintetéről. Figyelte a lány minden egyes rezdülését.
– Hogy ne öljék meg… Az apám segített nekik – folytatta aztán Aimes halkan, mire Albine a kancellárra kapta a tekintetét.
Emerson tekintetében valami megmagyarázhatatlan dac ült. Mintha büszkeség csillant volna meg a barna szempárban. Albine nem is értette, hogy áradhat belőle még itt is, ez a végtelennek tűnő felsőbbrendűség.
Aimes aztán alig hallhatóan tovább folytatta:
– A támadást leverték, az apámat pedig a többi kancellár meg akarja öletni azért, amit tett. Ha nem hozom magammal, megölte volna… Megölték volna – helyesbített, az apja arcára pillantva.
Picture

​Albine csak állt ott egy helyben, szótlanul, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét Emerson arcáról. A gyanú legapróbb jelét kereste. Bármit, ami elárulja őt. De a férfi ugyanolyan tekintettel nézte a lányt, mint korábban.
– Azt akarod mondani – szólalt meg végül Aimesre pillantva –, hogy az apád hazaáruló?
– Nézd, ez… – kezdte volna a fiatal férfi, de a lány leintette, és újra az idősebb felé fordult.
– Milyen érzés? Hm? – lépett közelebb Emersonhoz, aki egy másodpercre sem ingott meg. Ugyanolyan felsőbbrendű daccal méregette a lányt, mint addig. – Most pont olyan, mint mi. Remélem, élvezi.
– Elmondhatatlanul – húzta gúnyos mosolyra a száját a kancellár.
– Mégis mire számít, mi fog most történni? – kérdezte, de a férfi nem felelt. Aztán újra Aimesre pillantott. – Komolyan azt hiszed, hogy jó ötlet volt elhozni azok elől, akik meg akarják ölni, pont hozzánk?
– Így legalább van esélye – vonta fel a vállát Aimes a lány arcát fürkészve, de ő csak szomorúan elmosolyodott.
– Nekünk sincs esélyünk – felelte halkan. – Miből gondolod, hogy neki van?
– Mert az ő esélye te vagy.
Picture

​Albine csak bámulta a férfi arcát, majd lehajtotta a fejét. Már így is annyi felelősség nyomta a vállát, hogy attól félt, egy napon összeroppan alatta. Tartozzon felelősséggel még valakiért? Függjön tőle még valaki élete? És legyen ő a hibás, ha nem tudja megvédeni?
– Ne csináld ezt – rázta meg végül a fejét, miközben elsétált a kancellártól. – Nem bízhatod rám az életét.
– Csak engedd, hogy maradjon.
– Nem kérhetsz erre, Aimes. Erre nem…
– Kérlek – vágott a szavába a férfi, és szavai szinte könyörgésnek tűntek az erdő sötét csendjében. – Te is megtettél mindent, hogy megmentsd az apádat. Hát most én próbálom megmenteni az enyémet… De nélküled nem megy.
Albine elnézett a tőlük távolabb álldogáló férfi felé. Olyan szörnyen idegennek tűnt a fák között. Nem tartozott oda, és csak egyetlen dolgot látott benne. Veszélyt. Amely hatalmas, fekete fellegként magasodott föléjük.
Picture

​– Nem nagyon tetszik, hogy állandóan ilyen helyzetbe hozol. Nem állíthatsz állandóan kész tények elé, ez nem így működik.
– Tudom – bólintott Aimes. – De nem volt más választásom. Tudom, hogy az apám nem szent, és hogy sokat hibázott. De nem annyira rossz ember, mint hiszitek.
– Ezt a dolgot majd vázold Matthiasnak is, meghallgatnám a véleményét – vágta rá a lány egy fintor kíséretében, de Aimes csak megrázta a fejét, majd közelebb lépett a lányhoz, és a kezébe fogta az arcát.
– Ne az apám miatt tedd meg – mondta halkan. – Én kérlek rá. Tedd meg értem!
– Ha azt akarod, hogy maradhasson – felelte aztán Albine, miközben elhúzódott Aimestől. – Akkor kérd meg őket te…
*
Picture

– Na, ezt biztos nem!
Matthias dühös hangja szinte pofonként csattant az előtte álló Aimes arcán, aki elszánt tekintettel nézett vissza rá.
– Csak egyetlen esélyt adjatok neki! – Aimes kérlelve nézett körbe a faház nappalijában, de csak ellenséges pillantásokat kapott válaszul. Csalódottan tekintett az asztal mellett ülő Albine-ra, de az csak az arcát a kezébe temetve hallgatta őket, aztán Jamal felé fordult. – Kérlek!
– Felfogod egyáltalán, hogy mit kérsz tőlünk? – lépett közelebb a fekete hajú férfi. – Az egy dolog, hogy te itt vagy. De a gyilkos apádat nem fogjuk megtűrni.
– Az apám nem gyilkos…
– Hát, ha te mondod, akkor biztos úgy van – vágta rá gúnyosan Jamal, mire Aimes lehajtotta a fejét. Nagyjából hasonló reakcióra számított. De nem hagyhatta hátra az apját. Nem érdemelte volna meg. Lopva újra Albine felé pillantott, de a lány még mindig szótlanul ült az asztalnál.
Picture

– Sajnálom – szólalt meg aztán halkan. – Hülye ötlet volt, és tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni. De ti mit tettetek volna a helyemben? Ott hagytátok volna meghalni? Nem azt kérem, hogy fogadjátok be, és tegyetek úgy, mintha nem lenne az, aki. Csak adjatok neki egyetlen esélyt, mert nem érdemli meg, hogy megöljék.
– Dehogynem – szegte fel a fejét Matthias, mire Aimes lemondóan megrázta a fejét. – Ugyanaz a bűne, amiért minket kivégeznének. Még a saját szemében is halált érdemel. Esélyt akarsz neki? Adok neki egyet. Tegye meg ő maga, mielőtt én teszem meg, és talán nem fog annyira fájni.
– Matthias! – szólt a férfire Kieran közelebb lépve. – Egy ember életéről beszélsz, az Isten szerelmére! Ugyanolyan helyzetben van, mint te vagy én.
– Az az ember egy rohadt gyilkos!
– De attól nekünk még nem kell annak lennünk.
Aimes hálásan pillantott az idős férfire, de az csak Matthiast figyelte. Végül Jamal szólalt meg, közelebb lépve a fekete hajúhoz.
– Bocs, Kieran, de ebben Matthiasszal értek egyet. Liya? – fordult aztán húga felé, aki addig a falnak támaszkodva, lehajtott fejjel hallgatta a többieket.
Picture

Neve hallatára felkapta a fejét, és körbepillantott az őt mustráló arcokon.
– Ha tudom, hogy ma még szavaznunk is kell, inkább fel sem kelek – mondta, mire Jamal az égnek emelte a tekintetét.
– Csak mondd el a véleményed!
– A véleményem az, hogy – már bocs –, de mind hülyék vagytok. Ha el akarna fogni minket, már rég megtette volna, és ha tényleg igaz, amit ő itt állít – bökött fejével Aimes felé. –, akkor akár még hasznunkra is válhat. De persze egyszerűbb lenne lepuffantani, mert az tény, hogy megérdemelné. Másrészt meg mi lenne nagyobb büntetés annál, mint hogy a mi kezünkben van az élete, és ezt pontosan tudja? Megölni vagy befogadni? Ugyan már. Legyen a foglyunk, és jobban fog szenvedni, mint valaha.
Liya szavaira Matthias arcán gonosz mosoly terült szét.
– Tudod, hogy ők mit csinálnak a foglyokkal? – szólalt meg aztán, mire a lány kérdőn pillantott vissza rá, az asztal mellett ülő Albine tekintete pedig megkeményedett. Pontosan tudta a választ. – Megkínozzák őket…
Picture

Albine akaratlanul is felidézte a börtönben töltött időt. Az állandó félhomályt. A falakról lecsurgó nedvességet. A szagokat. A szinte ehetetlen ételt. Az őröket, akik naponta többször elsétáltak a cellája előtt, és felidézte a napot, amikor a léptek elhallgattak. Újra látta maga előtt a két férfit, ahogy dühösen végigmérik. Ahogy azt találgatják, hogy tudnának neki minél nagyobb fájdalmat okozni. Felidézte, ahogy az egyikük megragadja a torkánál, és felemeli a földről egyetlen határozott mozdulattal. Ahogy kemény öklükkel lecsapnak az arcára. Ahogy letaszítják a földre, és ahogy kegyetlenül hasba rúgják. Ő pedig nem tett semmit. Csak hagyta.
Emerson vajon hagyná magát? – jutott hirtelen eszébe, aztán lehunyta a szemét. Újra maga előtt látta a férfi arcát, ahogy ott állt a börtön folyosóján őt nézve. Hagyta őt elsétálni. Pedig abban a helyzetben, bármit megtehetett volna.
Percek óta hallgatta a többieket, ahogy Emerson sorsán vitatkoznak, és ő nem tudott másra gondolni, csak arra a barna szempárra, ahogy dacosan őt bámulja. Hasonló helyzetbe kerültek, még ha először nem is akarta elfogadni. De ugyanabban a helyzetben, a férfi őt mégis életben hagyta…
– Itt marad – szólalt meg váratlanul, mire minden szempár azonnal rászegeződött. Döbbent csönd borult a faházra.
Picture

Matthias mozdult meg először, és lépett közelebb a lányhoz.
– Tessék?
Albine lassan felemelkedett az asztal mellől, és a férfi arcára pillantott, akinek szemében leplezetlen düh csillogott.
– Azt mondtam, hogy itt marad – felelte, még mindig farkasszemet nézve az előtte állóval. Matthias keze ökölbe szorult, és ez Albine figyelmét sem kerülte el. Aztán a többiek felé fordult. – Nem kell úgy tenni, mintha közénk való volna, mert nem az. De nem fogjuk megölni, sem elküldeni. – Végül újra Matthiasra pillantott. – Vagy bántani. Remélem, elég érthető voltam.
Picture

​Még egyszer végignézett a társaságon, de csak döbbent, dühös vagy értetlen szempárok bámultak vissza rá. Úgy érezte, ki kell szabadulni onnan. Friss levegőre volt szüksége, ezért az ajtó felé indult.
– És ki fog szerinted megállítani? – szólt utána Matthias, de Albine oda se nézett.
– Békén hagyod, Matthias!
– Ugyan miért?
– Mert én azt mondtam – vágta rá, majd hangos csattanással bevágta maga után az ajtót. De az alig záródott be mögötte, valaki azonnal utána sietett.
Picture

​Aimes halkan zárta be maga után az ajtót, majd a lányhoz lépett, és maga felé fordította.
– Köszönöm – mondta halkan, de Albine csak lelökte magáról a kezét, és elhátrált tőle.
– Nem érted tettem.
– Tudom – bólintott Aimes. – De ő nem fogja megköszönni. Ugye elhiszed nekem, hogy nem hoztam volna ide, ha nem lett volna jó okom rá?
Albine néhány pillanatig csak meredt maga elé, aztán lehajtotta a fejét.
– Túl sok mindent elhittem már neked… Inkább menj, és szólj az apádnak, hogy nem túl boldogan várjuk. Nehogy még a végén megijedjen egy mókustól a sötétben – mondta halkan, mire Aimes csak szomorúan elmosolyodott, aztán az erdő felé vette az irányt. – Aimes! – szólt utána mégis hirtelen, mire a férfi érdeklődve fordult vissza hozzá. – Kapott egy esélyt. Ajánlom, hogy éljen vele!
*
Picture

Ahogy kinyílt a faház ajtaja, mindenki egy emberként fordult a bejárat felé. Emerson kihúzta magát, majd egy határozott mozdulattal átlépte a ház küszöbét.
– Igazán… – kezdte, körbepillantva a szobában, és láthatólag töprengett a következő szón. – Takaros – mondta végül.
– Ha nem tetszik, el lehet húzni – vágta rá Jamal, mire a kancellár halvány mosollyal az arcán fordult felé.
– Maga biztosan Mr. Harris. A fiam sokat mesélt magáról… Meg a túl nagy szájáról – tette hozzá, miközben elfordult, és tovább szemlélte a faház belsejét. Jamal szikrákat szóró szemmel pillantott Aimesre, de ő inkább csak lehajtotta a fejét, aztán az egyik szoba felé vette az irányt. – Tudják, meglepően közel vannak a fővároshoz.
Picture

– Nem a mi problémánk, hogy a katonáik hülyék – szólalt meg Liya, aki addig a fotelben terpeszkedett. Emerson érdeklődve fordult a lány felé.
– Csak nem a másik Harrishez van szerencsém? Mondják, népes a családjuk? Csak hogy tudjam, mire számítsak.
– Amióta a családom fele meghalt maga miatt, azóta nem – húzta gúnyos mosolyra a száját a lány, mire Emerson halvány, szinte alig észrevehető mosolyt eresztett meg felé.
– Nos, ezt sajnálattal hallom.
– Na ne mondja – állt talpra Liya, majd a férfi elé sétált. – Ha nem tudnám, hogy maga mekkora rohadék, még a végén el is hinném – mondta, aztán kisétált a házból.
Picture

​– Igazán bájos a húga – fordult aztán Emerson újra Jamal felé, aki a falnak támaszkodva figyelte az előbbi jelenetet, de csak felvonta a vállát. Aztán Emerson tekintete tovább siklott, mígnem az asztalnál ülő Matthiasra esett a pillantása. – Matthias Morales, ha nem tévedek. Ha az emlékeim nem csalnak, mi már találkoztunk egyszer. Mielőtt dezertált.
– Mármint mielőtt a halálba küldték a fiaimat – helyesbített Matthias, majd felpattant a székről.
Picture

​– Az egy szerencsétlen véletlen volt.
– Ezt mondogatja magának esténként? Vagy nyugodtan alszik? – húzta össze a szemét a férfi, közelebb lépve a kancellárhoz, de az rezzenéstelen arccal nézte az egyre dühösebbé váló táborlakót.
– Ez sosem volt probléma.
– Tudja, én mit mondogatok? – kérdezte Matthias ökölbe szorítva a kezét. – Hogy nem az én hibám volt.
– Igazából, ha jobban belegondolunk… Talán részben mégis – felelte halkan Emerson, a következő pillanatban pedig Matthias ökle a férfi arcába csapódott, aztán megragadta a vállánál, és a falhoz vágta.
Picture

– Na és most mi a véleménye?
– Matthias, hagyd békén – szólt rá halkan Jamal. – Albine azt mondta, hogy…
– Majd megbékél – szűrte a fogai közt Matthias Emerson arcát nézve. – Ha végzek vele, már úgyis mindegy.
– Maga tényleg előbb üt, és csak aztán kérdez – mondta a kancellár nyugodtan, mire Matthias legszívesebben újra behúzott volna neki egyet.
– Egy okot mondjon, hogy ne öljem meg!
– Én vagyok az egyetlen, aki megmentheti magukat…
*
Picture

Emeline kezét tördelve, fel-alá járkált a szürke szobában. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában, és amikor a tükörre pillantott csak saját, sápadt arca nézett vissza rá. Inkább elfordult, és átkarolta magát, hátha ezzel megakadályozhatja, hogy teljesen széthulljon körülötte minden.
Szörnyen egyedül érezte magát. Már legalább egy hete történt, hogy az éjszaka közepén kirángatták őt és Juliant a szobájából, és magukkal vitték őt. Azóta tartották bezárva, és utoljára akkor látta a szerelmét, amikor egy katona fegyvert nyomott a halántékához, miután Julian kilökte az ablakon az egyik támadót, aki azonnal szörnyet halt. Ahogy felidézte a pillanatot, újra könny szökött a szemébe.
Azóta a nap óta a szürke szoba foglya volt, és azon kívül, hogy naponta kétszer egy katona friss ételt vitt neki, nem találkozott, vagy beszélt senkivel.
Picture

​Nagyjából hozzászokott már ezekhez a látogatásokhoz, így amikor újra nyílt a szoba ajtaja egy katonára számított. De amikor odanézett, és meglátta a látogatóját, görcsbe rándult a gyomra.
– Cortez kancellár – nyögte halkan, mire a férfi elmosolyodott, majd bezárta maga után az ajtót, és közelebb lépett a bizonytalanul álldogáló lányhoz.
– Remélem, kellemesen telnek a napjai, Emeline…
– Hol van Julian? – szólt közbe hirtelen, és amikor a férfi arca dühös grimaszba húzódott, azonnal megbánta, hogy közbe szólt.
Picture

Cortez néhány lépéssel még közelebb sétált, majd megállt néhány centiméterrel a lány előtt. Emeline érezte a belőle áradó alkoholszagot, ami keveredett a szivar füstös illatával.
– Egy cellában – felelte aztán nyugodtan a férfi, ahogy Emeline arcát vizsgálta.
– De hát… Kegyelmet kapott.
– Igen, mert az Emerson gyerek túl gyáva, akárcsak az apja. Tőlem nem kapott kegyelmet, miután megölte három emberemet, úgyhogy visszaküldtem oda, ahová való.
– Csak engem akart védeni – hajtotta le a fejét, és érezte, ahogy Cortez közelebb hajol az arcához, aztán a fülébe suttog:
– Feleslegesen próbálkozott…
Aztán a férfi elfordította a fejét, és tekintete megállapodott az asztalon álló tálcán, amin még mindig érintetlenül hevert az ebéd. Lemondóan megcsóválta a fejét, aztán újra Emeline arcára pillantott.
– Miért nem evett? Bajban leszünk, hogyha neki áll hisztizni – csóválta a fejét a férfi, mire Emeline inkább lesütötte a szemét. Tudta, hogy ennie kell, de néhány falatnál többet nem volt képes magába erőltetni. Cortez gúnyos vigyorra húzta a száját, aztán ellépett a lánytól.
Picture

– Talán nem tetszik a szobája? – nézett körbe. – Pedig nagy gonddal választottam, hogy tökéletes legyen.
– Még ablak sincs…
– Persze, hogy nincs, mert még a végén megszökne – forgatta meg a szemét a kancellár. – De bízzunk abban mind a ketten, hogy nem kell sokáig a vendégszeretetem élveznie – mondta a férfi, majd újra körbepillantott a szobában, aztán egy lenéző mosoly után az ajtóhoz sétált. Már a kilincset fogta, amikor Emeline hangja megállította.
– Miért vagyok itt?
Picture

​Cortez lassú mozdulattal fordult vissza hozzá, és szemében olyan mérhetetlen düh lángolt, amilyet Emeline még sosem látott.
– Mert Emerson elvett tőlem valamit – felelte halkan a férfi. – Úgyhogy ha nem jön vissza, akkor én is elveszek tőle valamit.
Emeline előbb értetlenül meredt a kancellár arcára, majd ahogy megértette, mit akar mondani, még jobban elsápadt. Ha Emerson nem jön vissza, Cortez meg fogja ölni őt.
Cortez volt a legkönyörtelenebb kancellár mind közül, és nem sokszor hozott hosszas mérlegelés után döntéseket. Ő volt az egyetlen kancellár, akinek a kezéhez tényleg vér tapadt. Olyan vér, amit ő maga ontott ki. És ahogy ebbe belegondolt, a gyomrát görcsbe rántó fájdalom a torkába kúszott.
Picture

​– Ha azt hiszi, hogy visszajön miattam, akkor téved – nyögte alig hallhatóan, mire Cortez hangosan felnevetett.
– Talán igaza van – bólintott a férfi. – De tudja, én az ön helyében igencsak reménykednék abban, hogy visszajön. Mert ha mégsem, akkor kénytelen leszek a maga csinos kis fejecskéjét utána küldeni, és szerintem ezt egyikünk sem akarja. És ajánlom, hogy egye meg az ebédjét, mielőtt én etetem meg magával, és higgye el, hogy abban nem lesz köszönet. De nem hagyhatom, hogy meghaljon, kedvesem… Idő előtt – tette hozzá, majd egy könnyed mosoly után magára hagyta a kétségbeesett lányt.

Üldözöttek hazája 2. – 2. Esélyek és ígéretek

Picture

Albine kutató szemmel vizsgálta az előtte ülő Emerson arcát. Ugyanúgy méregette, mint amikor először látta meg az erdőben. Gyanakvóan és bizalmatlanul. Amikor Jamal szólt neki, hogy Emerson csak és kizárólag neki hajlandó elmondani, amit tud, egy pillanatra megdöbbent. Nem akart beszélni, és főként nem akart kettesben maradni a kancellárral. A legszívesebben messzire elkerülte volna a nap minden percében. De mégsem tehette meg.
– Bevallom, roppantul élvezem ezt a kellemes csöndet – törte meg végül Emerson halk hangja a hallgatást. – Tudja, nő létére meglehetősen keveset beszél. Ez tetszik.
– Ha azt akarja, hogy amíg itt van, békén hagyják, meg kell tanulnia befogni – húzta gúnyos mosolyra a száját Albine, mire Emerson hasonló mosollyal felelt. ­– Komolyan azt hiszi, hogy meg tud minket menteni?
Picture

​– Mikor hazudtam én magának? – ráncolta a homlokát a férfi. – A kérdés inkább az, hogy megteszem-e.
– Tudja, nem igazán van választási lehetősége.
– Ha képes lenne megölni vagy megöletni, már rég megtette volna, Ashmore kisasszony. Vagy netán tévednék?
– Ne legyen olyan nagyra magával – rázta meg a fejét Albine. – Mondja el, hogy mit tud, különben se mi, se maga nem megyünk innen sehová. És mint tudjuk, a katonáik már így is túl közel járnak.
– Rendben van – dőlt aztán hátra Emerson egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében. – De adnia kell cserébe valamit. Méghozzá az egyik legértékesebb dolgát.
Picture


Albine értetlenül meredt a férfi arcára. Hogy van pofája? A legszívesebben letörölte volna azt a gúnyos mosolyt a képéről. De azt is tudta, hogy ha igaz, amit Emerson mondana, akkor esélyt kaphatnak. És leginkább arra volt szükségük. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, a férfi folytatta.
– A szavát akarom, Ashmore kisasszony. Ígérje meg, hogy sem most, sem később nem esik bántódásom.
– Komolyan azt hiszi, hogy bármit is számít itt az én szavam? – vonta fel a szemöldökét, mire a férfi szomorúan elmosolyodott.
– Meglepődne, ha úgy látná saját magát, ahogy én látom – felelte. Albine először látott őszinteséget a férfi arcán, és ez jobban meglepte, mint addig bármi. – Tehát? Megígéri?
Kétkedve tekintett Emerson szemébe. Ígérje meg, hogy nem hagyja, hogy bántsák? Tiltakozni akart, de nem volt képes rá. Úgy érezte tartozik neki, amiért aznap szabadon engedte. Hogy róhatná le jobban a tartozását, mint így? De közben pontosan tudta, mit ígérne ezzel. Emerson sok mindent tett, és a kancellárokat gyűlölték mindannyian a leginkább. Mivé válik, ha most megesküszik, hogy bármi történjék is, megvédi?
Egészen addig észre sem vette, hogy kezét szorosan ökölbe szorítja, míg körmei fájdalmasan bele nem mélyedtek a tenyerébe. Engedett a szorításon, aztán felszegte a fejét.
– A szavamat adom…
Picture

​– Helyes – mosolyodott el a férfi, majd nyugodt arccal folytatta. – Nos akkor. Tudok valamit, amit maguk nyilvánvalóan nem. Különben már rég nem lennének itt. Egy hely, ahová befogadják a szökevényeket.
– Igen, már jártunk ott – vágott hirtelen a kancellár szavába, mire az meghökkenve pillantott rá. – Nincs ott semmi, és ezt maga pontosan tudja. Odacsalják az olyanokat, mint mi, aztán meg kivégeznek minket.
– Miért hiszi azt, hogy át akarom verni? Semmi hasznom nem lenne belőle. Ugyanúgy vadásznak rám, mint magukra.
– Akkor mondja el az igazat!
– Az igazságot akarja? Az igazság az, hogy olyan helyből, ahol maguk jártak, van legalább hat – mondta Emerson, mire Albine arca eltorzult. – Meglepődött? Gondoljon csak bele, mi milyen döbbentek voltunk, amikor megtudtuk, hogy néhány szökött lázadó összegyűlik egy bevehetetlen erődben. A hír meg csak terjedt és terjedt. Úgyhogy lépnünk kellett. Mit gondol, hányan fognak elindulni az igazi felé, ha tudnak arról, hogy akár csapda is lehet?
Albine a következő pillanatban felugrott a székről, és felrántotta a férfit a kanapéról a gallérjánál fogva.
Picture

​– Tizenöt éves volt – sziszegte a fogai között, ahogy felidézte magában Cormac arcát. Aztán ahogy holtan fekszik az ölében azon a tisztáson. – Tizenöt, érti? Aztán meg lemészárolták azért, mert nem akart meghalni. Tudja, maguk kancellárok, tényleg nagy rohadékok.
– Igen, ezt már mondta… Bár tudja, ez így nem teljesen pontos. Mert a csali táborok ötlete valójában egyetlen embertől származik – vallotta be a férfi, miközben lefejtette magáról Albine kezét, aki még mindig gyűlölettel telve meredt a férfire.
– Van fogalma róla, mit csinálnék vele?
– Megölné, akárcsak Rhydian Cortezt, ha jól sejtem – felelte halkan Emerson. ­– A probléma csak az, Ashmore kisasszony… Hogy maga a szavát adta nekem, hogy nem esik bántódásom.
A férfi szavaira Albine elsápadt, és gyomra kínzó görcsbe rándult. Olyan tehetetlen düh kerítette hatalmába, amilyet nem érzett már nagyon régóta.
Picture

​– Maga volt?
– Tekintse ezt a vallomást úgy, mint az őszinteségem jelét. Nem akarok bajt. Én azt szeretném, hogy biztonságban tudjam a fiamat és saját magam. A fiam pedig, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, ragaszkodik magához. Úgyhogy hajlandó vagyok elvezetni magukat arra a helyre. És biztos vagyok benne, hogy jelenleg egyedül én tudom, pontosan hol is van. Úgyhogy okosan tervezze meg a következő lépést. Most pedig, ha megbocsát, szívok egy kis friss levegőt, mielőtt felnyársal a szemével.
Amikor Emerson bezárta maga mögött a faház ajtaját, Albine lerogyott a kanapéra.
Picture

​Soha nem érzett még ilyet. A bensőjét mintha szétmarcangolta volna valami, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Ordítani akart, de a torkában hatalmas gombóc lüktetett. Idegesen remegő kezével fel akarta tolni magát a kanapéról, de túl gyenge volt hozzá. Fáradtan esett vissza.
– Miatta halt meg Cormac? – szólalt meg valaki mögötte, mire megdermedt. Liya kérdése még másodpercekkel később is a fejében visszhangzott. Emerson miatt halt meg Cormac. Aztán ő a szavát adta, hogy megvédi. Kedve lett volna arcon köpni saját magát. – Albine?
– Miért hallgatózol?
– Én mindig hallgatózok – forgatta meg a szemét a fekete lány, majd lerogyott a fotelbe, és Albine-ra emelte a tekintetét. – Akkor igaz?
Picture

​Albine válasz helyett csak szomorúan bólintott egyet, aztán halkan hozzátette:
– Matthias egyelőre nem tudhatja meg. – Szavai fájdalmasan csendültek fel, és érezte, hogy nem helyes, amit tesz. Erre Liya döbbent tekintete volt az egyértelmű bizonyíték.
– Joga van tudni…
– Ha megtudja, megöli – vágta rá, ahogy felemelkedett a kanapéról. – Egyelőre egyedül ő tudja, hol van a menekülttábor. Ha meghal, akkor nincs hova mennünk.
– Hiszel neki?
– Nem tudom – vont vállat aztán, majd lassú léptekkel az ablakhoz sétált.
Picture

​Odakint még mindig sötétség honolt, és a koszos ablak üvegéről saját, bizonytalan arca tekintett vissza rá.
– Te mit gondolsz?
– Azt, hogy ha tényleg van egy ilyen tábor, akkor hülyék lennénk, nem oda menni.
Albine akármennyire is próbálta latolgatni a lehetőségeiket, tudta, Liyának igaza van. Ha van olyan tábor. Ha megtalálják. Ha odaérnek egyáltalán. Túl sok volt a ha. Akaratlanul is felidézte magában, ami Cormackel történt. Nem bírta volna elviselni, hogy átélje ugyanazt. Ugyanúgy. Mert mi van, ha most Novát ölik meg? Vagy az apját? Vagy akár Aimest? Vagy bárkit? Vagy őt magát?
– Tudod, fölöslegesen csinálunk úgy, mintha ez a hely olyan baromi biztonságos lenne – szólalt meg aztán Liya, mire Albine újra felé fordult.
Picture

​– Előbb-utóbb úgyis el kell mennünk. Így legalább van hova. Ha meg aztán csapda, hát akkor legalább nem úgy halunk meg, mint néhány bujkáló szerencsétlen.
– Bujkáló szerencsétlen? – szaladt a magasba Albine szemöldöke, miközben közelebb lépett a fotelben terpeszkedő barátnőjéhez.
– Miért, nem azok vagyunk? Az apád paradicsomot termeszt a ház mögött. Finom meg minden, és hasznos is. De azért már durva… Tudod te is, hogy el kell mennünk. Győzködhetjük magunkat, amennyire csak akarjuk, de ez a lényegen nem változtat – vont vállat Liya. – Gondold ezt végig. Aztán dönts! – tette hozzá, majd feltornázta magát a fotelből, kinyújtóztatta a tagjait, aztán az ajtóhoz sétált. Mondani akart még valamit, de ahogy Albine töprengő alakjára pillantott, inkább csak hagyta. Van elég gondja – gondolta magában, majd kisétált a házból.
Picture

​Liya a kellemesen hűvös, esti levegőt sokkal jobban kedvelte, mint a faház melegét. Odakint mindig szabadnak érezte magát. De aznap, ahogy a távolban épp az Aimesszel beszélgető Emerson alakjára pillantott, mindent érzett, kivéve szabadságot.
– Engem is rohadtul idegesít – szólalt meg valaki hirtelen mögötte, mire ijedten rezzent össze.
– Basszus, Jamal, a frászt hoztad rám – fordult a testvére felé, aki a sötétből figyelte a távolban beszélgető párost. – Te most leskelődsz?
– Ha leskelődésnek számít, hogy azt figyelem, mire készülnek, akkor igen. Netán zavar?
– Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz – vonta meg a vállát, miközben elsétált Jamal előtt, és leült a ház előtti sziklára.
Picture

​Lopva újra bátyjára pillantott, aki egy másodpercre sem vette le a szemét a kancellárról. Ismerte már ezt a nézést. Ezt a vádló és dühös tekintetet, amely némi tehetetlenséggel párosult. Ő maga is hasonlóan érzett. És mégis. Dacára mindennek, amit Emerson tett a múltban, most mégis ő lett az egyetlen, aki esélyt adhat nekik. Talán jobban gyűlölte ezért, mint bármi másért, amit hosszú kancellárléte alatt tett.
– Szerinted hazudik? – kérdezte Jamal hirtelen, oda sem pillantva húgára.
– Meglehet, bár igazából kétlem – vont vállat Liya, miközben újabb fát dobott a tűzre.
– Mi a szart mondhatott Albine-nak?
– Biztos sok érdekeset – felelte aztán csöndesen, maga elé meredve. Ha akarta volna se tudta volna elfelejteni a kihallgatott beszélgetést. – Úgyis megtudjuk majd… Előbb-utóbb – tette hozzá.
Picture

​Ahogy újra a páros felé pillantott, már csak Emersont látta ott. Aimes épp feléjük közelített, arcán nyugtalanság ült.
– Na mi van? – szólt Jamal a férfi felé, ahogy ellökte magát a ház oldalától. – Piszkos kis titkokat cseréltetek?
– Persze, jobb dolgunk sincs – forgatta meg a szemét Aimes, mire Liya alig láthatóan elvigyorodott.
– Tudod azért, mert az apádat nem bánthatom, attól téged még igen.
– Mondd csak, mi a franc bajod van neked?
– Nem bírom a képeteket, az a bajom – vágta rá Jamal, aztán dühös léptekkel bevágtatott a faházba, és becsapta maga után az ajtót.
Picture

​Aimes még néhány pillanatig farkasszemet nézett a bejárattal, aztán csak lemondóan megrázta a fejét.
– Látom, jól kijöttök – szólalt meg mellette Liya, mire csak egy vigyorral felelt.
– Mi így kommunikálunk – bólintott, miközben a lány mellé telepedett. – Mindig ilyen volt?
– Jamal? Dehogy… Ha pár évvel korábban ismerted volna meg, jóban lettél volna vele. De az apánk meg a bátyánk halála után teljesen kifordult magából. Rosszabb volt, mint most. Aztán ami Novával meg a babával történt. Kicsit betett neki.
– Ezt mondjuk megértem – suttogta a férfi Liyára tekintve, de az továbbra is csak a tűz játékát nézte, ahogy az a széltől újra és újra táncra perdült. – Sajnálom.
– Ja, hát én is, de sajnos ez van. Vagyunk, akik vagyunk. Kancellár vagy menekült… Vagy csak egy idióta, aki inkább választja ezt az életet. De hát bolondok is kellenek erre a világra – sandított Liya végül Aimesre, majd amikor meglátta a férfi arckifejezését, elnevette magát. – Csak szívatlak, te hülye…
*
Picture

​Albine részletesen, és nyugodtan számolt be másnap délután a fejleményekről a faház többi lakójának. Igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha egyedül a menekülttábor léte lett volna az új hír. És miközben beszélt, egyszer sem pillantott Matthias felé.
– Biztos vagy ebben? – szólalt meg először Kieran, miután Albine befejezte a beszédet. Az idős férfi fáradt arccal tekintett rá. Habár tudta, hogy az apja pontosan átlátja, mit gondol, mégis szólásra nyitotta a száját.
– Nem, de nincs más esélyünk.
– Akkor most hiszünk neki? – szólt Jamal is, és le sem tagadhatta volna a dühét. Albine pedig teljesen megértette őt. Mert még ha leplezte is, ő maga is dühös volt mindenre.
– Én hiszek neki – bólintott aztán. – Feleslegesen hazudna.
– Hát, ha meg mégis, majd ráfogjuk, hogy családban marad.
– Kösz – vágta rá Aimes, mire Jamal csak egy gúnyos vigyort küldött felé.
– Fogjátok be! Mind a ketten – állt a két férfi közé Albine. – Mi a franc bajotok van egymással? Nem tudom, hogy feltűnt-e, de van fontosabb dolgunk is. Rémlik még?
Picture

​Aimes és Jamal néhány pillanatig még egymásra meredt, aztán igyekeztek ott folytatni, ahol abba hagyták. Sok lehetőséget kellett mérlegelniük, és Albine szerint egyik sem volt túl megnyugtató. Abban azonban mind egyet értettek, hogy útra kell kelniük. A kérdés már csak az volt, vajon mennyire bízhatnak meg a kancellárban? Akinek esze ágában sem volt elárulni a pontos helyet. Úgy tekintett arra, mint holmi biztosítékra. Egyedül Albine tudta, hogy a férfi nem hazudott neki. Erre a vallomása volt a bizonyíték. Csak abban bízott, hogy Liya sem adja tovább a dolgot.
Végül arra jutottak, hogy a legjobb a lehetséges menekülttábor felé venni az irányt. Aztán ha szükséges, még változtathatnak az útvonalon. Hiszen nem tudhatták, kikkel találkoznak az út során. Odaérnek-e egyáltalán. És ha végül mégis, vajon hányan maradnak az út végére? A legutóbb, amikor ilyen céllal indultak el, négyük közül csak ketten tértek vissza. Így habár elszántak voltak, félelem csillogott mindannyiuk szemében.
Picture

​– Van még valami, amiről beszélnünk kell. Főleg, ha tényleg elindulunk – mondta végül Albine Kieranra pillantva. Apja fáradtan ült egy széken. – Mit gondolsz? A szíved… Bírnád?
A férfi előbb csak megvonta a vállát, aztán rövid gondolkodás után halkan válaszolt.
– Ha mennünk kell, akkor mennünk kell.
Albine tudta, hogy az apjának pihenésre van szüksége. Az utóbbi időben túl sokszor gyengélkedett, de itt nem maradhattak tovább. Arra gondolt, hogyha eljutnának oda, ott talán megpihenhetne, és nyugodtabb körülmények között élhetne tovább. Végül csak egy bólintással felelt, majd a húga felé fordult, és a nevén szólította.
Picture

​Nova először pillantott fel a többiekre. Szomorú, vagy épp szánakozó tekintetek meredtek rá a szoba minden sarkából. Lopva Jamal felé pillantott, de ő csak lehajtott fejjel üldögélt.
– Jól vagyok – mondta aztán, és inkább újra lehajtotta a fejét. Képtelen volt elviselni azokat a pillantásokat.
– Biztos?
– Azt mondtam, jól vagyok – robbant ki belőle, miközben felpattant a helyéről. Dühösen meredt a nővérére. – Mit nem lehet ezen felfogni? Ne csinálj úgy, mintha nem döntötted volna el már régen, hogy megyünk vagy sem – tette hozzá, aztán az egyik szoba felé vette az irányt. De hiába szóltak utána, oda se figyelt rájuk, csak bezárkózott, és a kezébe temette az arcát.
Picture

Miért nem tudják békén hagyni végre? Elege volt a folytonos pátyolgatásból. Mindenki csak szánakozott rajta. Elege volt abból, hogy bármi történik, ő csak egy kolonc lesz, akire vigyázni kell. Mintha nem lenne képes egyedül dönteni. Vagy egyedül életben maradni.
Halk kopogtatás rántotta vissza a valóságba, majd az ajtó túloldaláról Jamal hangját hallotta meg.
– Én vagyok. Bejöhetek? – Nova nem felelt, de aztán az ajtó mégis lassan kinyílt, a férfi pedig gyorsan besurrant, aztán bezárta maga után. – Minden rendben?
– Szerinted minden rendben van? – kérdezett vissza Jamal arcára pillantva, aztán megrázta a fejét. – Elegem van, Mal. Érted? El akarom felejteni, ami történt. De nem megy, ha állandóan emlékeztetnek rá.
Picture

​– Tudom – bólintott Jamal, majd közelebb lépett, és szorosan magához ölelte a lány törékeny testét. Olyan régen ölelte már át. Olyan régen látta egyáltalán mosolyogni őt. Mikor újra az arcára pillantott, könny csillogott a szemében. Jamal óvatosan letörölgette a könnycseppeket a lány arcáról, de szeméből a szomorúságot nem tudta eltüntetni. – Nekem is fáj, Nova.
– Elmúlik valaha?
Ahogy az előtte álló lány bánatos arcát nézte, az ő szíve is majd megszakadt. Meg akarta nyugtatni, és megígérni neki, hogy minden rendben lesz. De nem akart hazudni neki.
– Nem – rázta meg végül a fejét szomorúan. – Csak meg tanulsz együtt élni vele. Aztán egy idő után talán könnyebb lesz, mert hozzászoksz, hogy fáj.
– Én nem akarok így élni, Mal.
– Ne mondj ilyet!
– De ez az igazság – fakadt ki Nova, majd ellökte magától a férfit. – Hát nem látod? Csak szánakoznak rajtam, de senki nem tud segíteni.
Picture

​– Én itt vagyok, de ezt sem veszed észre – vágta rá Jamal. – Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel, de nem hagyod, hogy segítsek neked – mondta, majd feltépte az ajtót, és már épp kilépett volna a szobából, amikor Nova halkan utána szólt.
– Ne haragudj…
– Nem rád haragszom – fordult vissza a lány felé, majd közelebb lépett, és újra átölelte. – Csak hagyd, hogy legalább melletted legyek. Mert megígérem, hogy vigyázni fogok rád akkor is, ha az lesz az utolsó dolog, amit teszek.
*
Picture

​Albine hatalmasat sóhajtott, ahogy a sötétségbe burkolózó faházat nézte. Több mint két évig jelentette az otthonukat. A biztonságot. Az esélyt. Fájt belegondolnia, hogy a házzal együtt, ezeket is hátra kell hagyniuk. Emlékezett még arra, milyen volt, mielőtt megtalálták volna. Az erdőben éltek. A szabad ég alatt. Folyamatos veszélyben. Ha most újra elindulnak, ugyanez vár rájuk. Biztonságban akarta tudni a szeretteit, de ez az út egyáltalán nem tűnt biztonságosnak. Az egyetlen, amiben bízott, hogy ha Emerson igazat mondott, és odatalálnak, talán újra néhány nyugodt év köszönt be. De nem tudta, hogy egy apró esélyért, megéri-e feláldoznia mindent. Fogalma sem volt arról, hogy hasonló gondolatok jártak Aimes fejében is, amikor azon gondolkodott, Albine után menjen-e.
Picture

​Aimes, aki addig a faház ablakából nézte a lány alakját, végül lassan kisétált hozzá. Percekig csak csöndesen álltak egymás mellett, a házat kémlelve.
– Mi van, ha az apád hazudott? – kérdezte aztán hirtelen Albine, megtörve a hallgatást.
– Az apám nem hazudna neked…
– És ugye te sem hazudsz nekem? – pillantott felé Albine.
Ahogy abba a várakozó, szürke szempárba nézett, görcsbe rándult a gyomra. Nyugalmat erőltetett magára, aztán kifújta a levegőt, mintha ezzel megszabadulhatna a rossz érzésektől is.
– Nem – felelte végül, mire a lány egy bólintással felelt.
– Akkor jó – mosolyodott el végül Albine. – Megyek, megpróbálok aludni egy kicsit. Holnaptól sok dolgunk lesz. Aludj te is!
Picture

​Albine még egyszer Aimesre mosolygott, aztán visszasétált a házba, ő pedig egyedül maradt odakint. Nézte még egy ideig az ajtót, amin keresztül Albine eltűnt a szeme elől, aztán felpillantott a csillagos égboltra. De a máskor gyönyörű, éjszakai ég is úgy tűnt, csak vádlón tekint vissza rá. Rá, és az ostoba hazugságaira…

Üldözöttek hazája 2. – 3. Útra készen

Picture

​A következő egy hét alatt, a faházban lakók élete a feje tetejére állt. Azzal, hogy úgy döntöttek, tényleg maguk mögött hagyják a házat, olyan dolgok kerültek előtérbe, amik addig jelentéktelennek tűntek, és a fontos dolgok már nem tűntek annyira lényegesnek.
Rendszerezték a rendelkezésre álló fegyvereket, előkészítették a legszükségesebb eszközöket, és annyi élelmet kezdtek raktározni, amennyit csak tudtak. Mindenkinek volt valami feladata, és a pihenéssel töltött idő is folyamatosan csökkent.
Albine-nak nehéz volt belegondolni, hogy ami addig csak terv volt, az valósággá válik. Sokat beszéltek már a továbbállásról. De hiába töltöttek az erdőben éveket, mielőtt rátaláltak volna erre a helyre, valahogy nehezen váltak meg tőle. Sosem volt igazán az otthonuk, és nem is nevezték annak sosem. És mégis. Búcsút kellett inteniük az egyetlen helynek, ahol hosszú évek után először érezték biztonságban magukat. Akármennyire is próbálta letagadni saját maga előtt is, félt az előttük álló akadályoktól.
Picture

Azóta a nap óta ezt érezte, amikor eldöntötték, hogy elindulnak. És aznap, ahogy a faház nappalijában vették szemügyre a fegyvereket Liyával és Matthiasszal, talán még inkább félelemmel töltötte el a helyzet.
– Honnan van egyáltalán ennyi pisztolyunk? – Liya összevont szemöldökkel szemlélte az asztalra kipakolt fegyvereket. Az elmúlt évek alatt összegyűjtött összes fegyver előttük sorakozott, és így egyben látva mindet, súlyosabbnak tűnt az előttük álló akadály. Albine pedig nem tudta, hogy lesz-e elég erejük megbirkózni vele.
– Mindet visszük – szólalt meg végül, ahogy végignézett az asztalon. – A nagy részét táskában. Néhányat kézben. De mindenkinek kell egy fegyver.
– Emerson nem kap – jelentette ki Matthias, miközben oda sem pillantott Albine-ra, csak felemelt egy pisztolyt, és szemügyre vette azt.
– Azt mondtam, hogy mindenkinek, Matthias…
Picture

​– Nem gondolhatod komolyan, hogy fegyvert adunk a kezébe – ellenkezett továbbra is a férfi, mire Albine szeme összeszűkült.
– Ha majd ő lesz egyedül ott, amikor rád támadnak, és lelövi, majd megváltozik a véleményed – mondta a férfi tekintetét fürkészve, aki továbbra is elszántan nézte az ő arcát.
– Ha majd álmodban agyon lő, akkor meg a tiéd – vágott vissza Matthias, majd gúnyosan végigmérte az előtte álló Albine-t, aztán újra megállapodott az arcán. – Tudod, jobban kedveltelek, amikor nem voltál valaki ribanca.
Albine megütközve nézett Matthias arcára. A legszívesebben pofon vágta volna. De így is elég feszült volt már a viszonyuk. Úgyhogy nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és felszegte a fejét.
– Nem vagyok Aimes ribanca.
– Nem is róla beszéltem – vont vállat Matthias, majd újra végigmérte a lányt, aztán visszadobta az addig a kezében tartott fegyvert a többi közé, majd kivágtatott az ajtón.
Picture

​Albine dühösen nézett utána, majd akkorát csapott az asztalra, hogy az összes fegyver beleremegett.
– Hagyjad, majd megszokja – hallotta maga mellől Liya nyugodt hangját, de csak megrázta a fejét.
– Rohadtul idegesít, hogy állandóan ellenkezik velem – felelte, mire Liya vállat vont.
– Hát kicsit nehezen veszi be a gyomra ezt az egészet, de szerintem ezért nem hibáztathatod, ugye? – kérdezte aztán, és Albine pontosan tudta, hogy Liyának igaza van. Néha már a saját döntéseiben sem volt biztos, és hiába próbálta győzködni saját magát az ellenkezőjéről, úgy érezte, elárulja a társait. Elárulja saját magát. De akármikor Emerson arcára pillantott, az a szempár nézett vissza rá, amelyet a szökése óta képtelen volt elfelejteni. Az az ember volt, aki visszaadta a szabadságát. És gyűlölte ezért Emersont. Gyűlölte, hogy tartozik neki.
Picture

​– Elmondtad neki? – kérdezte végül a fekete hajú lánytól, de csak egy értetlen pillantást kapott válaszul. – Hogy mi van Cormackel?
– Nem – rázta meg a fejét Liya, majd halkan folytatta. – Azt mondtad, hogy ne tegyem. De tudod, ez nem az a fajta dolog, amit sokáig lehet titkolni. Hanem inkább az a fajta, amit minél tovább titkolsz, utána annál rosszabb lesz. Mert ha megtudja, hogy mindvégig tudtál róla, és ugyanúgy védted, akkor már te sem fogod tudni visszatartani Matthiast… Nem titkolhatod örökké.
– Tudom – suttogta Albine, majd lehunyta a szemét. Fájt kimondani a következő szavakat. – De a szavamat adtam neki. Ki leszek, ha már az ígéretem sem tudom megtartani?
– Olyasvalaki, aki hibázik, de ettől nem vagy kevesebb.
– De igen, ha életek múlnak rajta – felelte halkan, mire újra végignézett az előtte sorakozó fegyvereken. – Emerson csak egy kést kap egyelőre, a többieknek viszont készíts elő egy fegyvert! A maradékot meg rakd el, jól fog még jönni. Megoldod?
– Naná – vont vállat Liya, amire Albine csak egy bólintással felelt, aztán egy utolsó pillantást vetett a fegyverekre, majd magára hagyta a fekete hajú lányt.
*
​Albine a nap hátralevő részét az erdőben töltötte. A már ismerős ösvények között sokkal inkább otthon érezte magát, mint a faházban. Soha nem hitte volna, hogy egyszer egy kancellárral fognak osztozkodni rajta. Amióta az ellenségük betette a lábát a házba, már nem érezte ott annyira biztonságban magát, mint régen.
Picture

Mikor sötétedés után visszaért a házhoz, azonnal a ház mögötti, összeeszkábált kerti zuhany felé vette az irányt. Vágyott végre egy kis felfrissülésre, még ha a faház csak hideg esővízzel szolgált is, amit nagy fahordókban gyűjtöttek. Kibújt a koszos felsőjéből majd ledobta a földre. Megnyitotta a csapot, és a hideg permet megindult. Már a nadrágja gombját próbálta kikapcsolni, amikor valaki hirtelen megköszörülte mögötte a torkát.
Picture

​Azonnal az érkező felé kapta a fejét, és Aimes arcával találta szemben magát. A férfi közelebb lépett hozzá, aztán rá pillantott. Hiába volt rajta a nadrág, és takarta el magát a kezével, úgy érezte, mintha meztelenül állt volna előtte. Feszélyezve érezte magát a tekintetétől, ami fel és alá járkált a félmeztelen testén. De Aimes nem zavartatta magát, csak nézte őt, és mintha észre sem vette volna a helyzetet, még közelebb lépett.
– Tudod, már több mint egy hete itt vagyok – kezdte végül, miután tekintete megállapodott Albine arcán.
– És?
– És – folytatta, közelebb lépve a zuhanyból szüntelen csöpögő víz mellett álldogáló lányhoz. –, több mint egy hét alatt egyszer sem voltunk kettesben.
– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Albine. – Ma reggel is beszéltünk, és tegnap velem jöttél körbenézni odakint.
Picture

​Albine szavaitól Aimes ajka akaratlanul is mosolyra húzódott, majd lassan megrázta a fejét, ahogy még közelebb lépett a lányhoz.
– Úgy értem, hogy kettesben, Albine. Nem az erdőben, nem vadászva vagy épp felderítés közben. Hanem csak te… És én – mondta, miközben a lány elé ért.
Albine mellkasa nyugtalanul emelkedett és süllyedt. Aimes puszta pillantása is perzselte a bőrét. A mögötte csepegő víz pedig kellemes hideget locsolt a hátára.
– Több mint egy hete itt vagyok, és még egyszer sem csókoltalak meg – mondta aztán Aimes, mire ő csak megvonta a vállát.
– Nem sokról maradsz le…
– Csak fogd be – vágta rá Aimes, majd testével betolta a lányt a hideg vízpermet alá, és az ajkához hajolt.
Picture

​A hideg víz egybeolvadt a forró csókkal, ahogy egyre hevesebben érintették a másikat. Albine beletúrt Aimes hajába, és még közelebb vonta őt magához, miközben az ő keze Albine félmeztelen testének minden egyes négyzetcentiméterét bebarangolta.
Albine sosem érzett még így. Olyan közel akart lenni Aimeshez, amennyire az lehetséges volt, és a nyakát érő csókok után halk sóhajok hagyták el a száját. Az egyetlen férfi, aki korábban érintette, az Rhydian volt, de ő…
Szinte villámcsapásként hasított a gondolatai közé a múlt, és amikor Aimes kíváncsi ujjai elkezdtek a nadrágja alá csúszni, görcsbe rándult a gyomra, és hirtelen eltolta magától. Aimes azonnal kilépett a víz alól, és hátrált néhány lépést, onnan nézett a még mindig zuhany alatt álldogáló lányra.
Picture

​– Albine… – szólt aztán halkan, közelebb lépve, de ő nem figyelt rá. Albine lassan a földre rogyott, miközben a víz szüntelen csak folyt rá. Testét rázta a zokogás. – Ne haragudj, én csak…
– Menj el! – szipogta.
– Nem foglak itt hagyni – rázta meg a fejét Aimes, majd közelebb lépett, és elzárta a csapot. Óvatosan leguggolt, de amikor át akarta ölelni Albine-t, ő akaratlanul is elhúzódott tőle. – Sajnálom.
– Nem a te hibád – pillantott rá Albine, és tekintetében valami furcsa fájdalom ült. Aimes szíve összeszorult, ahogy őt nézte. Legszívesebben magához szorította volna, hogy megvigasztalja, de tudta, hogy ezzel nem segítene. Abban a percben jobban gyűlölte Rhydiant, mint amikor Albine először mesélt neki róla. Mert akkor csak egy emléknek tűnt. Csak most tudatosult benne, hogy a lány számára Rhydian nem csupán egy rossz emlék. Hanem a múltjának olyan része, amely tagadhatatlan és kitörölhetetlen. – Kérlek, most menj el…
Aimes csak egy szótlan bólintással felelt, majd mielőtt felegyenesedhetett volna, nagyon halkan, szinte alig hallhatóan megszólalt:
– Ha Rhydian még élne… Megkeresném és megölném – szólt elszántan, mielőtt lassan magára hagyta volna Albine-t.
Picture

Aimes nem bírt bemenni a faházba. Még a gondolat is szinte fojtogatta, a hűvös levegő pedig legalább kicsit kitisztította a fejét.
Annyira fájt így látnia Albine-t. Mit is gondolt? Hogy majd elfelejti a múltját, és a nyakába veti magát? Segíteni szeretett volna rajta. Jobban, mint bárkin. De fogalma sem volt, hogyan tehetné. A tehetetlenség pedig rosszabb mindennél. Milyen más lenne az élete, ha nem ismeri meg Albine-t? És milyen más lenne az ő élete, ha nem ismeri meg Rhydiant? Dühösen belevágott az egyik fa törzsébe, majd fáradtan nekidőlt.
– Látom, nem csak engem bosszantanak – szólalt meg egy hang mellette, mire ijedten rezzent össze. Addig észre sem vette az apját, aki a sötétben álldogált, nem messze tőle.
Picture

​– Mit csinálsz te idekint?
– Biztosan nem kerülte el a figyelmed, de arrafelé nem igazán látnak szívesen – bökött az idősebb férfi a faház felé, mire Aimes csak megvonta a vállát.
– Nem mintha nagyon igyekeznél, hogy ez megváltozzon.
– Mit vársz tőlem? Azt szeretnéd, hogy alázkodjak meg, hazaáruló szökevények előtt?
– Azt szeretném, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy mikor ugrik a torkodnak Jamal, vagy Matthias, vagy akár Albine – tárta szét a karját Aimes, mire a kancellár, csak elmosolyodott, aztán közelebb lépett a fiához.
Picture

​– Nos, emiatt fölösleges aggódnod. Remek alkut kötöttem. Nem mellesleg, mind a ketten tudjuk, hogy csinálhatok bármit, az ő szemükben akkor is csak egy kancellár leszek.
– A te szemedben ők meg csak szökevények.
– Mert azok…
– Hát te meg csak egy kancellár vagy.
– Voltam – helyesbített Emerson. – Mielőtt az a lány az ujjai köré csavart téged.
– Albine-nak hívják, nyugodtan kimondhatod a nevét.
– Hidd el, pontosan tudom Rhydian Cortez gyilkosának a nevét. Hallottam már párszor. Az apja nem volt rest napjában legalább kétszer kiejteni a száján.
– Albine nem gyilkos – ellenkezett Aimes. – Szeretem őt, és tudod baromira zavar, ha így beszélsz róla.
– Ha valaki hidegvérrel agyonlő egy védtelen embert, az nálam kimeríti a gyilkos fogalmát, és ezen a tényen nem változtat az, hogy te mit érzel iránta. Azt állítod, hogy szereted, mégis hazudsz neki.
– Azért hazudok neki, mert kényszerítettél…
– Én csak megkértelek rá – vont vállat Emerson a fia tekintetét fürkészve. – Ha igazán szeretnéd, nem tetted volna meg.
Picture

​– Ha te igazán szeretnél engem, akkor nem kértél volna meg rá – vágta rá Aimes, majd sarkon fordult, és erőteljes léptekkel visszaindult a faházba.
– Nem tudhatja meg, hogy mi történt – szólt utána a kancellár, de ő csak megvonta a vállát. – Ezt megértetted, ugye?
– Miért? – kérdezte végül megtorpanva. – A hatalmas egód nem bírná elfogadni, ha megtudnák? – nézett végig az apján, aztán lemondóan megrázta a fejét, majd folytatta útját a ház felé. Hallotta, ahogy az apja utána indul, és többször is utána kiált. De nem figyelt oda. Csak ment egyenesen a ház felé. Már a kilincsnél volt a keze, amikor az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Jamallal találta szemben magát, aki magasba vont szemöldökkel pislogott hol rá, hol pedig az apjára.
Picture

​– Ordibáljatok hangosabban, hátha meghallja valaki – mondta aztán Aimesnek, majd kikerülte, és a faház előtti tűzrakás felé vette az irányt.
– Mondja, magának mindig van valami problémája? – kérdezte Emerson, mire Jamal újra felé fordult. Dühösen meredt a kancellárra. Emerson túlságosan idegesítette. Minden zavarta vele kapcsolatban. Hogy ott volt. Hogy állandóan lenézett mindenkit. Hogy láthatóan sakkban tartotta Albine-t. És fogalma sem volt, hogyan érte el.
– Hát magával csak problémám van – bólintott aztán.
– Na ne mondja. Meglepődtem volna, ha nem ez a válasza.
– Fogja be, vagy…
– Vagy mi? – lépett közelebb a kancellár a férfibe fojtva a szót. – Kitalálhatom? Megöl? Tudja, ha az lenne a célja, hogy féljek magától, akkor hadd legyek én, aki felvilágosítja, hogy nagyon rosszul csinálja. Mert ez az állandó, üres fenyegetőzés, inkább csak nevetséges.
Picture

​– Ne legyél már seggfej – szólt közbe Aimes hirtelen, mire Jamal felnevetett.
– Viccesnek találja a helyzetet, Mr. Harris? – fordult lassan a kancellár a fekete férfi felé, akinek arcán még mindig széles vigyor ült.
– Hát mit gondol?
– Azt gondolom, hogy maga felettébb idegesítő.
– Hát engem meg maga idegesít – vont vállat Jamal, mire Emerson felszegte a fejét.
– Akkor üssön meg…
– Mi van? – szaladt magasba Jamal szemöldöke, miközben közelebb lépett az előtte állóhoz.
– Jól hallotta. Nevezzen akárminek, vagy akár üssön meg. Itt és most. Következmények nélkül.
Jamal értetlenül meredt a férfi arcára. Olyan szívesen behúzott volna neki. Hol rá, hol Aimesre pillantott, aki dühösen meredt az apjára. Már ökölbe szorította a kezét, de aztán mégis meggondolta magát, és a kancellár elé sétált.
Picture

​– Nem fogom megütni – jelentette ki végül, mire Emerson összevonta a szemöldökét. – Felesleges lenne. Mert ha így folytatja, majd a fia megteszi helyettem.
– Úgy gondolja?
– A fia egy közülünk. Maga nem. És ezt mindannyian tudjuk – mutatott rá Jamal. A kancellár töprengett néhány pillanatig azon, amit a férfi mondott, majd halvány mosoly kúszott az arcára.
– Akkor tisztázzunk néhány dolgot, Mr. Harris – nézett a férfi szemébe a kancellár, majd erőteljes hangon folytatta. – Én tényleg nem vagyok olyan, mint maguk. És soha nem is leszek. Talán én is hazaáruló vagyok. Talán elárultam a barátaimat. De nem azért, mert nem volt más választásom, hanem mert én így akartam. Hiheti azt, hogy egy kegyetlen kancellár vagyok. Hiheti azt is, hogy egyszerűen csak… egy seggfej. De az igazság az, hogy maga téved.  Mert annál sokkal több vagyok. Sokkal rosszabb. És ezt jobb lesz, ha nem felejti el.
Jamal néhány másodpercig még farkasszemet nézett a kancellárral, majd a férfi gúnyos mosolyra húzta a száját, aztán elfordult, és nyugodt léptekkel besétált a házba. Jamal még nézte néhány pillanatig az ajtót, aztán elgondolkodott.
– Mégis be kellett volna vernem a képét – dünnyögte maga elé, majd Aimeshez fordult. – Az apád tényleg egy seggfej – mondta, majd visszasétált a tűzhöz, és letelepedett mellé.
Picture

​Aimes legszívesebben követte volna az apját a házba. Semmi kedve nem volt Jamalt hallgatni, de aztán néhány lépés után mégis visszafordult.
– Sajnálom…
– Ugyan mit? – kérdezett vissza a tűznél ülő, és még csak fel sem pillantott.
– Ezt az egészet – vont vállat Aimes. – Az apámmal. Tudom, hogy ez senkinek sem egyszerű.
– Amióta megtaláltunk az erdőben, veled csak a baj van, szóval már megszoktuk – vágta rá Jamal, aztán a szeme sarkából a másikra pillantott. Aimes elkomorodott, aztán csak szótlanul bólintott, de arcán egy pillanatra szomorúság suhant át. És Jamal túlságosan jól ismerte ezt az érzést. – Nézd… Én sem hagytam volna ott a saját apámat. Nem is az a baj, hogy idehoztad. Hanem az, hogy pont róla van szó. Azért ez elég kemény egy kicsit.
– Tudom – lépett közelebb Aimes. – Ha lett volna más választásom, eszembe se jutott volna idehozni.
– Na igen, de ha már itt van, legalább megpróbálhatna nem úgy viselkedni, mint egy egoista barom – mutatott rá Jamal, mire Aimes akaratlanul is elvigyorodott, majd közelebb sétált, és ő is letelepedett a tűz mellé.
Picture

​Valahogy akkor olyan másnak látta a helyzetet. Rádöbbent, hogy igaza volt Jamalnak. Ő már közéjük tartozik, és ezen az apja sem változtathat. Talán még örült is ennek. Mert életében először, végre tartozott valahova. És hiába tagadta volna, valahol barátjának tekintette Jamalt. Még ha ez a barátság nem is volt zökkenőmentes.
– Sajnálom, ami Novával történt – szólalt meg végül halkan. Habár nem nézett oda, de a szeme sarkából látta, ahogy Jamal lehajtja a fejét. – Ha tudok valahogy segíteni, akkor…
– Én sem tudom, hogy segítsek – vágott közbe Jamal. – És ez rohadt szar érzés…
Aimes pontosan tudta, miről beszél a férfi. Ugyanezt érezte Albine-nal kapcsolatban. Segíteni szeretett volna rajta, de fogalma sem volt, hogyan tehetné. Hogy segíthetne valakinek, aki eltaszítja, ha közeledni próbál hozzá?
Picture

​– Vesztettél el már bárkit is? – Jamal halk hangja szakította ki a gondolatai közül, aztán lassan megrázta a fejét. – Hát pokolian fáj.
– De legalább tudod, hogy szerettek – felelte halkan, mire Jamal először pillantott a mellette ülőre. – Fogalmam sincs milyen érzés. De nem lehet rosszabb annál, mint amikor valaki önként dönt úgy, hogy nem kellesz neki.
– Veled ez történt? – kérdezte a fekete férfi, de Aimes nem felelt. Csak meredt maga elé komoran. – Elcseszett egy élet a miénk.
– Szomorú, hogy ez az egyetlen közös bennünk – felelte aztán halkan Aimes, majd felpillantott az égre. A csillagokkal teli égbolt szürkébbnek tűnt, mint valaha. Tisztán emlékezett az első alkalomra, amikor meglátta a kis tisztás feletti eget. Akkor gyönyörűnek látta. De azóta sok minden történt, és már nem volt képes olyannak látni. Inkább csak még kisebbnek, és jelentéktelenebbnek érezte magát tőle. Mintha az ő élete, már nem is számítana.
*
Picture

​Azon a napon, amikor végül elindultak, mindegyikük félve tette meg az első lépést. A faház nyugalmát, és már megszokott biztonságát nehezen hagyták hátra. Szótlanul pakolták el az utolsó csomagokat, és vették fel a táskákat. Albine gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta húga kezében a pisztolyt. Habár megtanította lőni pár évvel korábban, mégis olyan idegennek tűnt a kezében a fegyver. A fekete fém csak azt jelezte számára, hogy már nem fogja tudni megvédeni. Akármennyire is szeretné.
Gondosan eltüntették a nyomaikat, aztán mind búcsút vettek a háztól. Talán ez még annál is rosszabb volt, mint mikor először hagyták el az otthonukat. Mert egyszer megtenni szomorú dolog. Másodjára azonban, inkább kétségbeejtő. Mindez csak azt jelentette, hogy hiába teltek el az évek, semmi sem változott. Ugyanúgy menekülnek, és ugyanúgy vadásznak rájuk. Ugyanúgy nem élhetnek boldogan.
Picture

Mielőtt teljesen eltűnt volna a ház a szemük elől, Albine még egyszer visszanézett rá. Emlékezetébe véste a látványt, hogy legalább abba kapaszkodhasson. Csak hogy tudja, volt még, amikor nyugodtan élhettek. Mindegy, mi vár rájuk az úton.
Egy utolsó, mély sóhaj után, aztán végleg elfordult, és követte a többieket. Követte Emerson megadott irányát. Egyedül őt avatta be, hogy merre is indulnak. Legalábbis egy pontig. Nem tudta, merre tartanak. Ahogy azt sem, odaérnek-e egyáltalán. Csak határozott léptekkel gyalogolt a fák között, és tekintetét folyamatosan a kancelláron tartotta. Ugyanolyan gyanakvóan vizsgálta minden egyes rezdülését, ahogy valaki a fák sötét homályából, az ő minden lépésüket figyelte…