Üldözöttek Hazája 2

Üldözöttek hazája 2. – 2. Esélyek és ígéretek

h-2-1_orig-5002423

Albine kutató szemmel vizsgálta az előtte ülő Emerson arcát. Ugyanúgy méregette, mint amikor először látta meg az erdőben. Gyanakvóan és bizalmatlanul. Amikor Jamal szólt neki, hogy Emerson csak és kizárólag neki hajlandó elmondani, amit tud, egy pillanatra megdöbbent. Nem akart beszélni, és főként nem akart kettesben maradni a kancellárral. A legszívesebben messzire elkerülte volna a nap minden percében. De mégsem tehette meg.
– Bevallom, roppantul élvezem ezt a kellemes csöndet – törte meg végül Emerson halk hangja a hallgatást. – Tudja, nő létére meglehetősen keveset beszél. Ez tetszik.
– Ha azt akarja, hogy amíg itt van, békén hagyják, meg kell tanulnia befogni – húzta gúnyos mosolyra a száját Albine, mire Emerson hasonló mosollyal felelt. ­– Komolyan azt hiszi, hogy meg tud minket menteni?
h-2-2_orig-6886685

​– Mikor hazudtam én magának? – ráncolta a homlokát a férfi. – A kérdés inkább az, hogy megteszem-e.
– Tudja, nem igazán van választási lehetősége.
– Ha képes lenne megölni vagy megöletni, már rég megtette volna, Ashmore kisasszony. Vagy netán tévednék?
– Ne legyen olyan nagyra magával – rázta meg a fejét Albine. – Mondja el, hogy mit tud, különben se mi, se maga nem megyünk innen sehová. És mint tudjuk, a katonáik már így is túl közel járnak.
– Rendben van – dőlt aztán hátra Emerson egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében. – De adnia kell cserébe valamit. Méghozzá az egyik legértékesebb dolgát.
h-2-3_orig-1046084


Albine értetlenül meredt a férfi arcára. Hogy van pofája? A legszívesebben letörölte volna azt a gúnyos mosolyt a képéről. De azt is tudta, hogy ha igaz, amit Emerson mondana, akkor esélyt kaphatnak. És leginkább arra volt szükségük. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, a férfi folytatta.
– A szavát akarom, Ashmore kisasszony. Ígérje meg, hogy sem most, sem később nem esik bántódásom.
– Komolyan azt hiszi, hogy bármit is számít itt az én szavam? – vonta fel a szemöldökét, mire a férfi szomorúan elmosolyodott.
– Meglepődne, ha úgy látná saját magát, ahogy én látom – felelte. Albine először látott őszinteséget a férfi arcán, és ez jobban meglepte, mint addig bármi. – Tehát? Megígéri?
Kétkedve tekintett Emerson szemébe. Ígérje meg, hogy nem hagyja, hogy bántsák? Tiltakozni akart, de nem volt képes rá. Úgy érezte tartozik neki, amiért aznap szabadon engedte. Hogy róhatná le jobban a tartozását, mint így? De közben pontosan tudta, mit ígérne ezzel. Emerson sok mindent tett, és a kancellárokat gyűlölték mindannyian a leginkább. Mivé válik, ha most megesküszik, hogy bármi történjék is, megvédi?
Egészen addig észre sem vette, hogy kezét szorosan ökölbe szorítja, míg körmei fájdalmasan bele nem mélyedtek a tenyerébe. Engedett a szorításon, aztán felszegte a fejét.
– A szavamat adom…
h-2-4_orig-6679523

​– Helyes – mosolyodott el a férfi, majd nyugodt arccal folytatta. – Nos akkor. Tudok valamit, amit maguk nyilvánvalóan nem. Különben már rég nem lennének itt. Egy hely, ahová befogadják a szökevényeket.
– Igen, már jártunk ott – vágott hirtelen a kancellár szavába, mire az meghökkenve pillantott rá. – Nincs ott semmi, és ezt maga pontosan tudja. Odacsalják az olyanokat, mint mi, aztán meg kivégeznek minket.
– Miért hiszi azt, hogy át akarom verni? Semmi hasznom nem lenne belőle. Ugyanúgy vadásznak rám, mint magukra.
– Akkor mondja el az igazat!
– Az igazságot akarja? Az igazság az, hogy olyan helyből, ahol maguk jártak, van legalább hat – mondta Emerson, mire Albine arca eltorzult. – Meglepődött? Gondoljon csak bele, mi milyen döbbentek voltunk, amikor megtudtuk, hogy néhány szökött lázadó összegyűlik egy bevehetetlen erődben. A hír meg csak terjedt és terjedt. Úgyhogy lépnünk kellett. Mit gondol, hányan fognak elindulni az igazi felé, ha tudnak arról, hogy akár csapda is lehet?
Albine a következő pillanatban felugrott a székről, és felrántotta a férfit a kanapéról a gallérjánál fogva.
h-2-5_orig-3498483

​– Tizenöt éves volt – sziszegte a fogai között, ahogy felidézte magában Cormac arcát. Aztán ahogy holtan fekszik az ölében azon a tisztáson. – Tizenöt, érti? Aztán meg lemészárolták azért, mert nem akart meghalni. Tudja, maguk kancellárok, tényleg nagy rohadékok.
– Igen, ezt már mondta… Bár tudja, ez így nem teljesen pontos. Mert a csali táborok ötlete valójában egyetlen embertől származik – vallotta be a férfi, miközben lefejtette magáról Albine kezét, aki még mindig gyűlölettel telve meredt a férfire.
– Van fogalma róla, mit csinálnék vele?
– Megölné, akárcsak Rhydian Cortezt, ha jól sejtem – felelte halkan Emerson. ­– A probléma csak az, Ashmore kisasszony… Hogy maga a szavát adta nekem, hogy nem esik bántódásom.
A férfi szavaira Albine elsápadt, és gyomra kínzó görcsbe rándult. Olyan tehetetlen düh kerítette hatalmába, amilyet nem érzett már nagyon régóta.
h-2-6_orig-5702714

​– Maga volt?
– Tekintse ezt a vallomást úgy, mint az őszinteségem jelét. Nem akarok bajt. Én azt szeretném, hogy biztonságban tudjam a fiamat és saját magam. A fiam pedig, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, ragaszkodik magához. Úgyhogy hajlandó vagyok elvezetni magukat arra a helyre. És biztos vagyok benne, hogy jelenleg egyedül én tudom, pontosan hol is van. Úgyhogy okosan tervezze meg a következő lépést. Most pedig, ha megbocsát, szívok egy kis friss levegőt, mielőtt felnyársal a szemével.
Amikor Emerson bezárta maga mögött a faház ajtaját, Albine lerogyott a kanapéra.
h-2-7_orig-6535165

​Soha nem érzett még ilyet. A bensőjét mintha szétmarcangolta volna valami, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Ordítani akart, de a torkában hatalmas gombóc lüktetett. Idegesen remegő kezével fel akarta tolni magát a kanapéról, de túl gyenge volt hozzá. Fáradtan esett vissza.
– Miatta halt meg Cormac? – szólalt meg valaki mögötte, mire megdermedt. Liya kérdése még másodpercekkel később is a fejében visszhangzott. Emerson miatt halt meg Cormac. Aztán ő a szavát adta, hogy megvédi. Kedve lett volna arcon köpni saját magát. – Albine?
– Miért hallgatózol?
– Én mindig hallgatózok – forgatta meg a szemét a fekete lány, majd lerogyott a fotelbe, és Albine-ra emelte a tekintetét. – Akkor igaz?
h-2-8_orig-1446289

​Albine válasz helyett csak szomorúan bólintott egyet, aztán halkan hozzátette:
– Matthias egyelőre nem tudhatja meg. – Szavai fájdalmasan csendültek fel, és érezte, hogy nem helyes, amit tesz. Erre Liya döbbent tekintete volt az egyértelmű bizonyíték.
– Joga van tudni…
– Ha megtudja, megöli – vágta rá, ahogy felemelkedett a kanapéról. – Egyelőre egyedül ő tudja, hol van a menekülttábor. Ha meghal, akkor nincs hova mennünk.
– Hiszel neki?
– Nem tudom – vont vállat aztán, majd lassú léptekkel az ablakhoz sétált.
h-2-9_orig-1687582

​Odakint még mindig sötétség honolt, és a koszos ablak üvegéről saját, bizonytalan arca tekintett vissza rá.
– Te mit gondolsz?
– Azt, hogy ha tényleg van egy ilyen tábor, akkor hülyék lennénk, nem oda menni.
Albine akármennyire is próbálta latolgatni a lehetőségeiket, tudta, Liyának igaza van. Ha van olyan tábor. Ha megtalálják. Ha odaérnek egyáltalán. Túl sok volt a ha. Akaratlanul is felidézte magában, ami Cormackel történt. Nem bírta volna elviselni, hogy átélje ugyanazt. Ugyanúgy. Mert mi van, ha most Novát ölik meg? Vagy az apját? Vagy akár Aimest? Vagy bárkit? Vagy őt magát?
– Tudod, fölöslegesen csinálunk úgy, mintha ez a hely olyan baromi biztonságos lenne – szólalt meg aztán Liya, mire Albine újra felé fordult.
h-2-10_orig-1251822

​– Előbb-utóbb úgyis el kell mennünk. Így legalább van hova. Ha meg aztán csapda, hát akkor legalább nem úgy halunk meg, mint néhány bujkáló szerencsétlen.
– Bujkáló szerencsétlen? – szaladt a magasba Albine szemöldöke, miközben közelebb lépett a fotelben terpeszkedő barátnőjéhez.
– Miért, nem azok vagyunk? Az apád paradicsomot termeszt a ház mögött. Finom meg minden, és hasznos is. De azért már durva… Tudod te is, hogy el kell mennünk. Győzködhetjük magunkat, amennyire csak akarjuk, de ez a lényegen nem változtat – vont vállat Liya. – Gondold ezt végig. Aztán dönts! – tette hozzá, majd feltornázta magát a fotelből, kinyújtóztatta a tagjait, aztán az ajtóhoz sétált. Mondani akart még valamit, de ahogy Albine töprengő alakjára pillantott, inkább csak hagyta. Van elég gondja – gondolta magában, majd kisétált a házból.
h-2-11_1_orig-3611754

​Liya a kellemesen hűvös, esti levegőt sokkal jobban kedvelte, mint a faház melegét. Odakint mindig szabadnak érezte magát. De aznap, ahogy a távolban épp az Aimesszel beszélgető Emerson alakjára pillantott, mindent érzett, kivéve szabadságot.
– Engem is rohadtul idegesít – szólalt meg valaki hirtelen mögötte, mire ijedten rezzent össze.
– Basszus, Jamal, a frászt hoztad rám – fordult a testvére felé, aki a sötétből figyelte a távolban beszélgető párost. – Te most leskelődsz?
– Ha leskelődésnek számít, hogy azt figyelem, mire készülnek, akkor igen. Netán zavar?
– Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz – vonta meg a vállát, miközben elsétált Jamal előtt, és leült a ház előtti sziklára.
h-2-12_orig-9110466

​Lopva újra bátyjára pillantott, aki egy másodpercre sem vette le a szemét a kancellárról. Ismerte már ezt a nézést. Ezt a vádló és dühös tekintetet, amely némi tehetetlenséggel párosult. Ő maga is hasonlóan érzett. És mégis. Dacára mindennek, amit Emerson tett a múltban, most mégis ő lett az egyetlen, aki esélyt adhat nekik. Talán jobban gyűlölte ezért, mint bármi másért, amit hosszú kancellárléte alatt tett.
– Szerinted hazudik? – kérdezte Jamal hirtelen, oda sem pillantva húgára.
– Meglehet, bár igazából kétlem – vont vállat Liya, miközben újabb fát dobott a tűzre.
– Mi a szart mondhatott Albine-nak?
– Biztos sok érdekeset – felelte aztán csöndesen, maga elé meredve. Ha akarta volna se tudta volna elfelejteni a kihallgatott beszélgetést. – Úgyis megtudjuk majd… Előbb-utóbb – tette hozzá.
h-2-13_orig-8628447

​Ahogy újra a páros felé pillantott, már csak Emersont látta ott. Aimes épp feléjük közelített, arcán nyugtalanság ült.
– Na mi van? – szólt Jamal a férfi felé, ahogy ellökte magát a ház oldalától. – Piszkos kis titkokat cseréltetek?
– Persze, jobb dolgunk sincs – forgatta meg a szemét Aimes, mire Liya alig láthatóan elvigyorodott.
– Tudod azért, mert az apádat nem bánthatom, attól téged még igen.
– Mondd csak, mi a franc bajod van neked?
– Nem bírom a képeteket, az a bajom – vágta rá Jamal, aztán dühös léptekkel bevágtatott a faházba, és becsapta maga után az ajtót.
h-2-14_orig-8595093

​Aimes még néhány pillanatig farkasszemet nézett a bejárattal, aztán csak lemondóan megrázta a fejét.
– Látom, jól kijöttök – szólalt meg mellette Liya, mire csak egy vigyorral felelt.
– Mi így kommunikálunk – bólintott, miközben a lány mellé telepedett. – Mindig ilyen volt?
– Jamal? Dehogy… Ha pár évvel korábban ismerted volna meg, jóban lettél volna vele. De az apánk meg a bátyánk halála után teljesen kifordult magából. Rosszabb volt, mint most. Aztán ami Novával meg a babával történt. Kicsit betett neki.
– Ezt mondjuk megértem – suttogta a férfi Liyára tekintve, de az továbbra is csak a tűz játékát nézte, ahogy az a széltől újra és újra táncra perdült. – Sajnálom.
– Ja, hát én is, de sajnos ez van. Vagyunk, akik vagyunk. Kancellár vagy menekült… Vagy csak egy idióta, aki inkább választja ezt az életet. De hát bolondok is kellenek erre a világra – sandított Liya végül Aimesre, majd amikor meglátta a férfi arckifejezését, elnevette magát. – Csak szívatlak, te hülye…
*
h-2-15_orig-2834455

​Albine részletesen, és nyugodtan számolt be másnap délután a fejleményekről a faház többi lakójának. Igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mintha egyedül a menekülttábor léte lett volna az új hír. És miközben beszélt, egyszer sem pillantott Matthias felé.
– Biztos vagy ebben? – szólalt meg először Kieran, miután Albine befejezte a beszédet. Az idős férfi fáradt arccal tekintett rá. Habár tudta, hogy az apja pontosan átlátja, mit gondol, mégis szólásra nyitotta a száját.
– Nem, de nincs más esélyünk.
– Akkor most hiszünk neki? – szólt Jamal is, és le sem tagadhatta volna a dühét. Albine pedig teljesen megértette őt. Mert még ha leplezte is, ő maga is dühös volt mindenre.
– Én hiszek neki – bólintott aztán. – Feleslegesen hazudna.
– Hát, ha meg mégis, majd ráfogjuk, hogy családban marad.
– Kösz – vágta rá Aimes, mire Jamal csak egy gúnyos vigyort küldött felé.
– Fogjátok be! Mind a ketten – állt a két férfi közé Albine. – Mi a franc bajotok van egymással? Nem tudom, hogy feltűnt-e, de van fontosabb dolgunk is. Rémlik még?
h-2-16_orig-8117414

​Aimes és Jamal néhány pillanatig még egymásra meredt, aztán igyekeztek ott folytatni, ahol abba hagyták. Sok lehetőséget kellett mérlegelniük, és Albine szerint egyik sem volt túl megnyugtató. Abban azonban mind egyet értettek, hogy útra kell kelniük. A kérdés már csak az volt, vajon mennyire bízhatnak meg a kancellárban? Akinek esze ágában sem volt elárulni a pontos helyet. Úgy tekintett arra, mint holmi biztosítékra. Egyedül Albine tudta, hogy a férfi nem hazudott neki. Erre a vallomása volt a bizonyíték. Csak abban bízott, hogy Liya sem adja tovább a dolgot.
Végül arra jutottak, hogy a legjobb a lehetséges menekülttábor felé venni az irányt. Aztán ha szükséges, még változtathatnak az útvonalon. Hiszen nem tudhatták, kikkel találkoznak az út során. Odaérnek-e egyáltalán. És ha végül mégis, vajon hányan maradnak az út végére? A legutóbb, amikor ilyen céllal indultak el, négyük közül csak ketten tértek vissza. Így habár elszántak voltak, félelem csillogott mindannyiuk szemében.
h-2-17_orig-6213894

​– Van még valami, amiről beszélnünk kell. Főleg, ha tényleg elindulunk – mondta végül Albine Kieranra pillantva. Apja fáradtan ült egy széken. – Mit gondolsz? A szíved… Bírnád?
A férfi előbb csak megvonta a vállát, aztán rövid gondolkodás után halkan válaszolt.
– Ha mennünk kell, akkor mennünk kell.
Albine tudta, hogy az apjának pihenésre van szüksége. Az utóbbi időben túl sokszor gyengélkedett, de itt nem maradhattak tovább. Arra gondolt, hogyha eljutnának oda, ott talán megpihenhetne, és nyugodtabb körülmények között élhetne tovább. Végül csak egy bólintással felelt, majd a húga felé fordult, és a nevén szólította.
h-2-18_orig-2063883

​Nova először pillantott fel a többiekre. Szomorú, vagy épp szánakozó tekintetek meredtek rá a szoba minden sarkából. Lopva Jamal felé pillantott, de ő csak lehajtott fejjel üldögélt.
– Jól vagyok – mondta aztán, és inkább újra lehajtotta a fejét. Képtelen volt elviselni azokat a pillantásokat.
– Biztos?
– Azt mondtam, jól vagyok – robbant ki belőle, miközben felpattant a helyéről. Dühösen meredt a nővérére. – Mit nem lehet ezen felfogni? Ne csinálj úgy, mintha nem döntötted volna el már régen, hogy megyünk vagy sem – tette hozzá, aztán az egyik szoba felé vette az irányt. De hiába szóltak utána, oda se figyelt rájuk, csak bezárkózott, és a kezébe temette az arcát.
h-2-19_orig-8155950

Miért nem tudják békén hagyni végre? Elege volt a folytonos pátyolgatásból. Mindenki csak szánakozott rajta. Elege volt abból, hogy bármi történik, ő csak egy kolonc lesz, akire vigyázni kell. Mintha nem lenne képes egyedül dönteni. Vagy egyedül életben maradni.
Halk kopogtatás rántotta vissza a valóságba, majd az ajtó túloldaláról Jamal hangját hallotta meg.
– Én vagyok. Bejöhetek? – Nova nem felelt, de aztán az ajtó mégis lassan kinyílt, a férfi pedig gyorsan besurrant, aztán bezárta maga után. – Minden rendben?
– Szerinted minden rendben van? – kérdezett vissza Jamal arcára pillantva, aztán megrázta a fejét. – Elegem van, Mal. Érted? El akarom felejteni, ami történt. De nem megy, ha állandóan emlékeztetnek rá.
h-2-20_orig-1326670

​– Tudom – bólintott Jamal, majd közelebb lépett, és szorosan magához ölelte a lány törékeny testét. Olyan régen ölelte már át. Olyan régen látta egyáltalán mosolyogni őt. Mikor újra az arcára pillantott, könny csillogott a szemében. Jamal óvatosan letörölgette a könnycseppeket a lány arcáról, de szeméből a szomorúságot nem tudta eltüntetni. – Nekem is fáj, Nova.
– Elmúlik valaha?
Ahogy az előtte álló lány bánatos arcát nézte, az ő szíve is majd megszakadt. Meg akarta nyugtatni, és megígérni neki, hogy minden rendben lesz. De nem akart hazudni neki.
– Nem – rázta meg végül a fejét szomorúan. – Csak meg tanulsz együtt élni vele. Aztán egy idő után talán könnyebb lesz, mert hozzászoksz, hogy fáj.
– Én nem akarok így élni, Mal.
– Ne mondj ilyet!
– De ez az igazság – fakadt ki Nova, majd ellökte magától a férfit. – Hát nem látod? Csak szánakoznak rajtam, de senki nem tud segíteni.
h-2-21_orig-6541282

​– Én itt vagyok, de ezt sem veszed észre – vágta rá Jamal. – Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel, de nem hagyod, hogy segítsek neked – mondta, majd feltépte az ajtót, és már épp kilépett volna a szobából, amikor Nova halkan utána szólt.
– Ne haragudj…
– Nem rád haragszom – fordult vissza a lány felé, majd közelebb lépett, és újra átölelte. – Csak hagyd, hogy legalább melletted legyek. Mert megígérem, hogy vigyázni fogok rád akkor is, ha az lesz az utolsó dolog, amit teszek.
*
h-2-22_orig-3736614

​Albine hatalmasat sóhajtott, ahogy a sötétségbe burkolózó faházat nézte. Több mint két évig jelentette az otthonukat. A biztonságot. Az esélyt. Fájt belegondolnia, hogy a házzal együtt, ezeket is hátra kell hagyniuk. Emlékezett még arra, milyen volt, mielőtt megtalálták volna. Az erdőben éltek. A szabad ég alatt. Folyamatos veszélyben. Ha most újra elindulnak, ugyanez vár rájuk. Biztonságban akarta tudni a szeretteit, de ez az út egyáltalán nem tűnt biztonságosnak. Az egyetlen, amiben bízott, hogy ha Emerson igazat mondott, és odatalálnak, talán újra néhány nyugodt év köszönt be. De nem tudta, hogy egy apró esélyért, megéri-e feláldoznia mindent. Fogalma sem volt arról, hogy hasonló gondolatok jártak Aimes fejében is, amikor azon gondolkodott, Albine után menjen-e.
h-2-23_orig-5097031

​Aimes, aki addig a faház ablakából nézte a lány alakját, végül lassan kisétált hozzá. Percekig csak csöndesen álltak egymás mellett, a házat kémlelve.
– Mi van, ha az apád hazudott? – kérdezte aztán hirtelen Albine, megtörve a hallgatást.
– Az apám nem hazudna neked…
– És ugye te sem hazudsz nekem? – pillantott felé Albine.
Ahogy abba a várakozó, szürke szempárba nézett, görcsbe rándult a gyomra. Nyugalmat erőltetett magára, aztán kifújta a levegőt, mintha ezzel megszabadulhatna a rossz érzésektől is.
– Nem – felelte végül, mire a lány egy bólintással felelt.
– Akkor jó – mosolyodott el végül Albine. – Megyek, megpróbálok aludni egy kicsit. Holnaptól sok dolgunk lesz. Aludj te is!
h-2-24_orig-8739424

​Albine még egyszer Aimesre mosolygott, aztán visszasétált a házba, ő pedig egyedül maradt odakint. Nézte még egy ideig az ajtót, amin keresztül Albine eltűnt a szeme elől, aztán felpillantott a csillagos égboltra. De a máskor gyönyörű, éjszakai ég is úgy tűnt, csak vádlón tekint vissza rá. Rá, és az ostoba hazugságaira…