Üldözöttek hazája 2. – 7. Színjáték

​– Adj egy pisztolyt…
Jamal szívverése a duplájára emelkedett, és fogalma sem volt mit tegyen. Lopva Schmidt arcára pillantott, de a tipródó arc látványától csak felkavarodott a gyomra, így inkább elfordította a fejét. Nem akarta látni, ami következik. Fogalma sem volt mi járhat a katona fejében, és fogalma sem volt mire gondolhat Aimes. Komolyan képes lenne megölni? Vagy az egész csak egy terv része? Csak színjáték? Akkor hogy tűnhet ilyen pokolian elszántnak?

​Schmidt lepillantott a kezében tartott fegyverre, majd újra Aimesre, és ezt a mozdulatot legalább háromszor megismételte. Aztán megforgatta a szemét.
– Komolyan ennyire hülyének nézel?
– Komolyan akarod tudni erre a választ? – vágta rá Aimes egy mosoly kíséretében, aztán elkomorodott. – Tudod mi a különbség közted és köztem, Schmidt? Hogy én megtenném. Mert nem vagyok olyan töketlen, mint te.
A következő pillanatban Schmidt arca gúnyos grimaszba rándult, aztán hirtelen ötlettől vezérelve előkapta a kését. Egyetlen határozott mozdulattal elvágta a két férfit összekötő kötelet, majd a gallérjánál fogva felrántotta Aimest a földről.

​– Miért pofázol ennyit?
Schmidt vicsorgott, és Aimes látta, ahogy véreres szemét rá meresztgeti. Akármennyire is nehéz helyzetbe került, mindvégig ezt próbálta elérni. Külön válni Jamaltól, így talán több esélyük lesz. Megfeszítette a kezét, és érezte, ahogy a kötél szorítása engedni kezd. Döbbenten húzta szét a karját, és Schmidt arcán is hasonló érzelem futott át, amikor rájött, hogy a hirtelen mozdulattal egyúttal az Aimes karját hátrafogó kötelet is elvágta. Szorosan rámarkolt a kezében szorongatott késre, készen állva arra, hogy a férfi felé suhintson vele.
– Aimes! – kiáltott fel Jamal, mire az kitért a felé közeledő kés útjából, majd gyomorszájon vágta a katonát, aztán kicsavarta a kezéből a fegyvert.

​Amikor a tisztáson maradt két katona feleszmélt, azonnal kirántották a pisztolyukat, de Aimes gyorsabb volt. A részben még mindig a kezére kulcsolódott kötelet megmarkolta, majd a következő pillanatban áttekerte Schmidt torkán, megszorította, és maga elé rántotta a férfit.
– Ha közelebb jöttök, vagy bármivel próbálkoztok, esküszöm, hogy megölöm…
A két katona tanácstalanul pillantott egymásra, majd Schmidtre, aki csak tehetetlenül állt Aimes előtt, néha-néha vergődve egyet, hátha kiszabadulhat a szorításból. Mindhiába.
– Lőjetek… Lőjétek már le! – vicsorogta Schmidt, amennyire a torkát szorító kötél engedte, de inkább csak köpte a szavakat.
– Ha engem lelőnek, te is velem jössz – sziszegte Aimes a fülébe, ahogy még szorosabbra húzta a kötelet, és Schmidt a mozdulat hatására kapkodni kezdte a levegőt.

​A következő pillanatban a még mindig tanácstalanul álldogáló katonák mögött megrezzentek a bokrok, majd Matthias és Albine alakja tűnt elő a sötétből. Egy-egy határozott mozdulattal a fegyver kemény markolatával erős ütést mértek a két katona tarkójára, mire azok azonnal összeestek.
Jamal és Aimes torkából megkönnyebbülés szakadt fel, amikor meglátták a társaikat. Aztán ahogy Liya után Abel is előbukkant a bokrok közül, a megkönnyebbülést felváltotta az értetlenség.
– Mi a szar… – adott hangot döbbenetének Jamal, de nem volt ideje az idegen férfivel foglalkoznia, mert Liya azonnal hozzárohant, hogy kioldozza, miközben Matthias Aimeshez sietett, és együttes erővel kötözték meg a vergődő és szitkozódó Schmidtet. Abel addig az eszméletlen katonákat kötözte egy fához, Albine pedig mindvégig Aimes alakját nézte.

​Olyan másnak látta. Elszántabbnak, és erősebbnek, mint valaha. Igazából nem is Aimest látta maga előtt. Pláne nem Tobiast. Hanem valaki egészen mást. Valakit, aki sokkal vadabb és agresszívabb, mint az a fiú, akit aznap megtaláltak az erdőben. Vagy akivel akkor éjjel csókot váltott a tó partján. Vagy aki kiszabadította a börtönből. Aimes megváltozott, és mindaz, amit tett, vagy tenni akart a katonával, ennek tagadhatatlan bizonyítéka volt. És ahogy ez a felismerést eljutott a tudatáig, nem érzett mást, csak önvádat. Mert miatta jött el. Miatta él így. Miatta változott meg. És pontosan tudta, hogy nem érdemeli meg, hogy valaki feladja érte saját magát.
Aztán ahogy a tekintete találkozott Aimes kék szemével, egy rövid pillanatra elszégyellte magát mindazért, amik eszébe jutottak. Látta, hogy a férfi lassan megindul felé, és akaratlanul is hátrébb lépett egyet. Mintha ezzel megakadályozhatná, hogy Aimes emberségét megfertőzze a saját maga keserűségével. Aztán Jamal lépett közéjük, és most az egyszer, végtelenül hálás volt ezért a barátjának.

​– Szóval egy nagyszájú baromnak tartasz? – kérdezte a fekete férfi, majd mielőtt Aimes bármit is reagálhatott volna, Jamal kőkemény ökle az orrába vágódott.
Aimes az ütés erejétől hátratántorodott, majd az orrához kapott, és megérezte, ahogy a meleg vér lassan csordogálni kezd az orrából. Dühösen kifújta a levegőt, majd a fekete férfi arcára pillantott. Mondani akart volna neki valamit. Valami sértőt. Vagy hasonló módon, keményen orrba vágni. De aztán csak megtapogatta fájó orrát, aztán amikor megállapította, hogy remélhetőleg legalább nem tört el, leengedte a kezét.
– Jó, ezt megérdemeltem – szólalt meg aztán, mire az előtte álló, csak helyeslően bólintott egyet. – Talán nem volt túl jó ötlet, de legalább bevált, nem?
– Nem volt túl jó ötlet? – szaladt magasba Jamal szemöldöke, majd kínjában elnevette magát. – Te teljesen hülye vagy? Majdnem kinyírt.

​– Nem tette volna meg – vont vállat, de Jamal kétkedve nézett vissza rá. – Pontosan tudom, hogy milyen. Nem tette volna meg, főleg ha azt látja, hogy…
– És te megtetted volna? – Jamal kérdése beléfojtotta a szót, aztán csak tátogott, akár egy partra vetett hal. Fogalma sem volt mit feleljen erre a nevetségesnek tűnő kérdésre. – Tudod, rohadtul elszántnak tűntél.
– Ugyan már, csak kicsit túloztam.
– Azt mondtad, hogy megölnél. Ez neked kis túlzás?
– Megúsztuk, vagy nem? – tárta szét a karját, de Jamal csak egy dühös fintort küldött felé.
– Meg – bólintott végül elgondolkozva. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindkettőnket menteni akartad, vagy csak magadat.
– Nem gondolhatod, hogy komolyan, hogy én… – kezdte, és érezte, ahogy egyre ingerültebbé válik. Legszívesebben kiosztotta volna a vele szemben állót, de aztán Matthias erőteljes hangja, amely az egész tisztást betöltötte, végleg félbeszakította kettejük beszélgetését.

​– Mi legyen ezekkel a rohadt fővárosi férgekkel?
Ahogy Albine a volt katonára nézett, fogalma sem volt, mit feleljen erre a kérdésre. De azt tudta, hogy nem engedhetik el őket. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy az egyetlen megoldás, ha végleg véget vetnek ennek a problémának. Aztán ahogy a leütött katonákra pillantott, görcsbe rándult a gyomra. Rhydian jutott eszébe, és sem az emlékének fájóan kínzó érzése, sem a torkába kúszó gombóc nem akart szűnni.
– Kötözzük meg őket – mondta aztán, és látta Matthias arcán, hogy mondana valamit, de csak felemelte a kezét, ezzel belé fojtva a szavakat. Pontosan tudta, mit akar mondani a férfi, de esze ágában sem volt végighallgatni őt. – Kötözzük őket egy-egy fához, jó távol egymástól. A szájukat betömjük, a szemüket bekötjük. Ha ki is szabadulnak, mi már messze leszünk. Ha meg valaki rájuk talál… Majd az dönt a sorsukról.
– És ha katonák találnak rájuk? – lépett közelebb Jamal. – Mert az is megtörténhet, tudod te is. Ha meg kiszabadulnak, utánunk jönnek.
– Hát akkor jó szorosan kösd meg őket…
– Ugye tudod, hogy fordított helyzetben, ők gondolkodás nélkül megölnének minket? – kérdezte Matthias, mire Albine csak egy bólintással felelt. – Akkor miért csinálod ezt? – húzta össze a szemét a férfi.
– Mert mi nem fogunk kivégezni senkit.

*

​Albine szótlanul lépdelt a többiek mögött. Mellette Aimes sétált, és minden percben magán érezte a férfi pillantását. De ő nem bírt ránézni. Nem tudta, mit mondhatna neki. Ám valahol mélyen, mégis szólni szeretett volna. Vagy legalább tenni valamit. Végül lassított a tempón, mígnem meg nem állt, aztán továbbra is csak szótlanul meredt maga elé.
Mikor a többiek észrevették, hogy lemaradt, Aimes intett neki, hogy menjenek tovább, ő pedig lassan visszasétált hozzá. Egy ideig csak álltak csöndesen, és bár hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, mindketten érezték a ki nem mondott szavaik súlyát. Végül Aimes törte meg a közéjük kúszó, kínzó csöndet.

​– Mondj valamit!
– Nem tudom, mit mondhatnék – rázta meg a fejét Albine alig észrevehetően.
– Bármit – tárta szét a karját a férfi hátrébb lépve. – Bármi jobb, mint ez.
– Hát jó – adta meg magát végül, ahogy Aimes várakozó arcára pillantott, majd közelebb lépett hozzá. Olyan közel voltak, hogy az arcukat pusztán néhány centiméter választotta el egymástól. – Dühös vagyok, ezt akartad hallani? Mert nem ilyen voltál. Nem bírom azt nézni, ahogy elveszíted saját magad.
– Tessék?
– Láttam, hogy miket tettél – fakadt ki. – Ahogy tetted. Sosem voltál még ilyen.

​– Mégis mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy elfogjanak mindenkit? Hagyni, hogy elvigyenek a fővárosba? Hagyni, hogy megöljenek? – Aimes indulatos szavai minden mondattal csak még erőteljesebben hangzottak fel, de aztán ahogy meglátta Albine arckifejezését, elhallgatott. – Nézd – folytatta aztán halkan. – Talán változok, de erről nem te tehetsz, csak… Ilyen ez az egész helyzet.
– Amiben azért vagy, mert engem választottál – mutatott rá Albine. Összevont szemmel nézte a lány arcát, amin valami furcsa arckifejezés ült. Talán szomorúság, és ettől az ő szíve is elszorult.

​– Pontosan tudtam, mibe megyek bele, ha utánad jövök – szólt aztán, mire Albine csak egy alig hallható kérdéssel felelt.
– Akkor miért jöttél utánam?
– Mert inkább vagyok itt veled, mint ott nélküled – jelentette ki, Albine szemöldöke pedig a magasba ugrott.
– Ne legyél már ilyen bosszantóan érzelgős.
– Én csak őszinte vagyok – vont vállat egy halvány mosoly kíséretében, de Albine csak elkomorodott.
– Őszinteséget akarsz? Dühös vagyok rád. Dühös vagyok, amiért kockáztatod a saját életed miattam, amikor mind a ketten tudjuk, hogy fölösleges. Mert már úgyis halott vagyok… Nem bírom nézni, ahogy tönkreteszed az életed – szólt Albine indulatosan, aztán a többiek után indult, de Aimes keze a csuklójára kulcsolódott, és visszarántotta saját magához.

​A következő pillanatban pedig már a férfi ajkát ízlelte, aki olyan szenvedélyesen csókolta, hogy mindene beleremegett. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában, és mintha csak attól félne, hogy Aimes bármikor eleresztheti, még közelebb húzódott hozzá. Mikor aztán elvált tőle, a férfi a füléhez hajolt.
– Ha nem lennék itt, az tenne tönkre – suttogta Aimes. – És ha azt állítod, hogy könnyebb lenne, ha nem jöttem volna utánad, akkor most az egyszer te hazudnál – szólt, majd elengedte őt, és a többiek után eredt.

​Nova fel-alá járkált a tisztás közepén, és minden perccel, amit a többiek távol töltöttek, csak egyre idegesebb lett. Mi lesz, ha nem térnek vissza? Hiszen ott van Albine és Jamal. Meg a többiek. Henley arcára pillantva egy röpke másodpercig még Abel miatt is izgult, de aztán ezt a gondolatot gyorsan elhessegette magától.
– Tudja, attól, hogy ide-oda járkál, még nem lesz könnyebb a dolguk. És ráadásul még el is fog szédülni – szólalt meg aztán a közeléből egy túlságosan is nyugodt hang. Az egyik fa alatt, a fatörzsnek vetett háttal Emerson ült, és őt nézte, ahogy kezét tördelve sétálgatott.
– Maga nem ideges? – szegezte a kérdést a kancellárnak, de az csak vállat vont. – Miért nem?
– Mert bízok bennük. Bízok a nővérében, bízok a fiamban, és még abban a szerencsétlen Harrisben is bízok… Mert tudja, ha nem tenném, már rég halott lennék – mondta, aztán feltornázta magát a földről, és közelebb lépett hozzá. Emerson maga sem tudta, pontosan miért, de megsajnálta a fiatal lányt. Meg akarta nyugtatni, vagy legalább csak egy bátorító szót szólni még hozzá, de aztán meglepetten pillantott a tisztás másik vége felé. Nova azonnal odakapta a tekintetét, és a következő pillanatban meglátta a fák közül a tisztásra lépő Jamalt, és mellette, a fák sötétjében, a többiek alakját.

Megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasából, majd feléjük iramodott, és amikor Jamal meglátta őt, elé rohant és felkapta a földről, szerelmes csókokkal beborítva az arcát.
Egymás után mindenki visszatért a tisztásra, legutolsóként pedig Albine is kilépett a fák közül. Valami furcsa nyugalom költözött a szívébe, ahogy körbepillantott a társain. Mindenki arcán megkönnyebbülés és öröm ült, és úgy érezte, erre a kis győzelemre jobban szükségük volt, mint bármikor. Boldog mosoly terült szét az arcán, ahogy a húgára és Jamalra pillantott, akik azóta sem engedték el egymást, és szorosan egymásba kapaszkodva duruzsoltak egymás fülébe. Emerson csak egy biccentéssel jelezte felé köszönetét, amit ő hasonló módon viszonzott, aztán a férfi a fiával kezdett foglalkozni. Végül Abel felé pillantott, aki Henley mellett állt, és mind a ketten őt nézték várakozva. Kihúzta magát, aztán megindult feléjük.

​– Azt hiszem, köszönettel tartozom – kezdte, de Abel csak legyintett egyet.
– Bárki megtette volna.
– Lehet, de téged senki sem kényszerített. Mi pedig úgy kezeltünk titeket, mint a foglyokat. Szóval köszönöm. És sajnálom. Komolyan.
– A te helyetekben mi is ezt tettük volna, szóval részünkről nincs harag. Feltéve, hogy mostantól nem kell megkötözve lennünk, mert igazából nem túl kényelmes.
– Nem kell – rázta meg a fejét, egy szinte alig észrevehető mosollyal az arcán. – Húsz perc múlva tovább indulunk. Készülődjetek!
– Rendben – bólintott a férfi, aztán Henley-vel az oldalán pakolászni kezdtek.

​Az indulás híre mindenkiből izgalmat váltott ki. Hiszen már korábban indulni akartak, de aztán először a két idegen, majd a felbukkanó katonák miatt nem tudtak tovább haladni. Így mindenki izgatottan pakolt, és a nyomaikat tüntették el, majd húsz perccel később indulásra készen sorakoztak a tisztás közepén.
Nehéz nap állt előttük. Hiszen mire lemegy a Nap, olyan messzire kell jutniuk a megkötözött és ott hagyott katonáktól, amilyen messzire csak tudtak. Így Matthias vezetésével maguk mögött hagyták a kis tisztást.

​Lassan, és látszólag nyugodtan lépdeltek egymás mögött. Matthias szerint, így kevésbé fáradnak el, és kevesebb pihenőt kell tartaniuk az útjuk során. Albine pedig igazat adott neki. Nem is szívesen álltak volna meg. Hiszen amikor megtették, sem voltak biztonságban. Erre Schmidt és a bandája volt a bizonyíték. Amíg mozgásban vannak, legalább könnyebben tudnak menekülni. Feltéve, ha nem sétálnak csapdába.

​Liya gondolataiba merülve sétált a többiek nyomában, és nem is figyelte igazán merre viszi a lába. Ahogy azt sem vette észre, amikor egy alak mellé szegődött, és rá köszönt. Csak ment előre, és a legkülönfélébb dolgokon járt az esze.
– Szia – köszönt rá újra a mellette sétáló férfi, kicsit hangosabban, mire felocsúdott, de nem köszönt vissza, csak sétálás közben lassan végigmérte őt. – Abel vagyok.
– Én meg fáradt – vont vállat, mire a férfi felnevetett, aztán ő is elvigyorodott. – Amúgy Liya.
– Te vagy Jamal húga, igaz? Hasonlítotok – állapította meg Abel, ahogy a lány arcát vizsgálta.
– Mivel ikrek vagyunk – bólintott, majd mikor a férfi arcára sandított, az inkább elkapta a tekintetét. – De tudod, ha ez bókolás akart lenni, akkor tudnod kell, hogy nagyon rosszul csinálod.
– Bocs, én csak… – kezdett volna szabadkozni Abel, de aztán Liya felkacagott, és a nevetés hangja belé fojtotta a szót.

​– Hol hagytad a másik feled? – kérdezte aztán Liya, mire csak egy értetlen arckifejezést kapott válaszul. – A szótlan szőkeség? Henley?
– Ja, hát, ő hátul van – vont vállat Abel, de aztán mégis hátra fordult az említett felé, majd amikor megállapította, hogy továbbra is csöndesen bandukol hátul, megnyugodva visszafordult.
– A testvéred? – Liya kérdésre Abel csak egy megrázta a fejét. – Akkor a barátnőd?
– Dehogy. Mi csak… Vagyunk? – Abel láthatóan kereste a szavakat, aztán halkan hozzá tette. – Barátok vagyunk.
– Akkor jó – kacsintott rá Liya, majd előrébb sietett, Abel pedig széles mosollyal az arcán nézett utána.

​– Te mi a szart vigyorogsz? – szólalt meg hirtelen mellette valaki, mire egy pillanat alatt az arcára fagyott a mosoly. Már Jamal sétált lassan az oldalán, aki magasba vont szemöldökkel szemlélte őt.
– Hát én csak – kapott észhez, majd rendezte a vonásait. – Ismerkedek a húgoddal.
– Hogy mi van? – torpant meg a fekete férfi, és olyan szúrósan tekintett Abelre, mintha a tekintetével fel tudná nyársalni őt. – Mit a francot akarsz te tőle?
– Ja, semmit, csak… Szeretném jobban megismerni – vallotta be a szőke, majd miután Jamal végiggondolta a férfi szavait, hatalmas vigyor terült szét az arcán.
– Felesleges, mert hidd el, hogy nem vagy az esete – veregette vállon Abelt, majd folytatta az útját a többiek után.

​– Miért? – szólt utána a férfi, és ettől csak még nehezebben tartotta vissza a kirobbanni készülő nevetést. – Nem bírja a szőkéket?
– A szőkékkel nincs gondja. A pasikat nem bírja – felelte Jamal, és miközben ő továbbsétált, Abel csak értetlenül pillantott a férfi hátára, ami rázkódott a nevetéstől.

​A hosszúra nyúlt nap alatt csak két alkalommal tartottak rövid pihenőt, és mire lement a Nap, már némileg nyugodtabbak voltak. A katonákat hátra hagyták, és remélték, hogy újabb csapat nem járkál a környéken. Kerestek egy jól elrejtett helyet, ahol éjszakázhattak, majd miután tüzet gyújtottak, Matthias és Liya vállalta az első őrséget.
Diyana egy – az út alatt elfogott – nyulat sütött a tűzön, amikor magához hívta a fiát. Jamal vonakodva hagyta magára Novát egy fa alatt, de aztán az anyjához lépett.

​– Légy olyan kedves, és ezt vidd oda a lánynak. Olyan sovány, hogy rossz ránézni…
Jamal értetlenül tekintett a kezébe nyomott ételre, majd az anyja arcára.
– Te azt akarod, hogy én…
– Azt akarom, hogy vidd ezt oda neki, mert alig evett, amióta velünk van. Hadd ne kelljen könyörögnöm. Add oda neki, aztán folytathatjátok Novával azt a bármit, amit egymásba gabalyodva műveltek a fa alatt…
– Anya!
– Ugyan már, kisfiam, nem fogsz belehalni, ha odaviszed neki, és nem nekem kell felkelnem ezért. Na nyomás!

​Jamal megforgatta a szemét, aztán a kezében tartott étellel elindult Henley felé. A szőke lány egy fa alatt kuporgott magában. Még Abel sem volt mellette, és így olyan elveszettnek tűnt, hogy egy pillanatra talán még meg is sajnálta.
– Hoztam neked enni – szólt hozzá halkan Jamal, amikor mellé ért. Igaza volt az anyjának. Olyan törékenynek tűnt, mint akit még a szél is el tudna fújni, ha igazán akarná. Ráadásul amióta velük volt, egyetlen szót sem szólt. – Ha esetleg megéheznél – tette hozzá, ahogy letette az ételt a maga elé meredő lány mellé, aztán elfordult tőle.
– Köszönöm…
A hang olyan halkan, és olyan fáradtan szólt, hogy Jamal először azt hitte, csak képzelődik. De aztán ahogy visszafordult, Henley már őt nézte, átható tekintettel. Mintha minden titkát képes lenne kiolvasni a szeméből, pusztán egyetlen pillantással.
– Sajnálom, ami veletek történt – mondta aztán, mire a lány csak vállat vont. – A családod is a régi társaid között volt?
Henley nem válaszolt, csak lassan bólintott egyet, Jamal pedig akármennyire is szerette volna magára hagyni, nem volt képes rá. Nova felé pillantott, de ő már az apjával beszélgetett a fa alatt. Így aztán inkább egy lassú mozdulattal, mintha csak attól félne, hogy megijeszti a lányt, letelepedett mellé.

​– Tudom, hogy nehéz – kezdte, mire Henley érdeklődve pillantott felé. – Én az apámat veszítettem el. Aztán a bátyámat, két hétre rá. Nemrég pedig a fiamat. Aki még csak meg sem születhetett.
– Sajnálom – suttogta a lány. – Hogy léptél tovább?
– Sehogy – rázta meg a fejét. – Nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe. És tudom, hogy az anyám és a húgom is így érez. De néha nem segít, ha még haláluk után is beléjük kapaszkodunk… Mi történt pontosan? – kérdezte aztán, de Henley csak megrázta a fejét, majd bocsánatkérően pillantott az arcára. – Ha esetleg beszélni szeretnél róla, csak szólj. Vagy az is elég, ha csak ülsz és hallgatsz, ha az jobban megy.
Jamal szavaira, Henley arcára először ült ki egy halvány mosoly, de aztán a következő pillanatban már el is tűnt onnan. Jamalnak fogalma sem volt, min mehetett keresztül ez a lány, de soha életében nem látott még olyan sebezhetőnek bárkit is, mint akkor őt. Talán csak Novát, miután elment a babájuk. A felismerés pedig súlyos teherként telepedett a mellkasára. Mert Novát látta a lányban, és őt látta minden egyes mozdulatában.
– Hagylak enni – mondta végül, majd felegyenesedett, de mielőtt végleg magára hagyta volna a földön ülő lányt, még egyszer lepillantott rá. Mondani akart még valamit, de aztán mégis meggondolta magát, és inkább lassan visszasétált a tűz mellett üldögélő anyjához.

​Miután a tisztáson maradtak aludni tértek, és minden elcsendesedett, Abel emelkedett fel a fekhelyéről. Óvatos léptekkel közelítette meg Henleyt, aki akárcsak Abel, ébren volt még akkor is. Még mindig a fa alatt üldögélt, és lehajtott fejjel piszkálta a földet. Amikor a férfi elé sétált, az leguggolt elé, és a térdeire támaszkodott.

​– Igazad volt – mondta halkan, mire a lány lassan felemelte a fejét, és az előtte állóra nézett.
Arcán az addig nyugodt arckifejezést felváltotta a kegyetlen mosoly.
– Mondtam, hogy beveszik…

8. Kényszerhelyzet