Üldözöttek hazája 2. – 1. Vihar előtt

– Üdvözlöm Ashmore kisasszony!
Emerson alakja lassan bontakozott ki a fák közül. Amikor Albine tekintete találkozott a férfi barna szemével, megfagyott az ereiben a vér. Szörnyű gondolatok száguldottak át az agyán egy pillanat alatt. Aimes elárulta? Idevezette az apját? Itt vannak a katonák? Ijedten pillantott Aimes arcára, majd eszébe jutottak a faházban maradtak. Ha tényleg itt vannak értük, figyelmeztetnie kell őket, mielőtt túl késő lenne.
Sarkon akart fordulni és elszaladni, de mielőtt megtehette volna, Aimes keze hirtelen a csuklójára kulcsolódott.

– Megmagyarázom!
– Mit? – rántotta meg a karját, de az erős szorítás nem engedett. – Hogy elárultál?
– Nem árultalak el. Egyedül vagyunk, és szükségünk van a segítségedre.
– Mi van? – Albine hangja élesen csapott az erdő sötét csendjébe. Hol Aimes-re, hol az apjára pillantott értetlen arccal.
– Nem hoztam volna magammal, ha nem lett volna jó okom rá. Csak hallgass meg! Elengedem a kezed, de kérlek, ne fuss el, rendben? – A lány csak egy szótlan bólintással felelt, majd amikor Aimes keze már nem szorította a csuklóját, legszívesebben lekevert volna neki egy hatalmasat.
– Soha többé ne érj így hozzám! – mondta, majd egy utolsó dühös pillantás után sarkon fordult, és hatalmas léptekkel elsietett, mit sem törődve azzal, amit Aimes kért tőle.
– Állj már meg! – szólt utána a férfi, de nem figyelt rá. Csak ment még beljebb az erdőbe. Még messzebb attól a kettőtől. – Albine!

​– Mégis mi a szart gondoltál? – torpant meg aztán, majd a mellé érő férfire pillantott. – Ugye ezt nem gondoltad komolyan? Egyáltalán mit keres itt?
– Történt némi… – Aimes néhány pillanatig csak kereste a szavakat, szándékosan kerülve Albine tekintetét. – Bonyodalom.
– Bonyodalom? – szaladt magasba Albine szemöldöke, miközben közelebb lépett az előtte állóhoz. – Miért szerinted mi lesz, ha ezt megtudja Jamal? Vagy Matthias? Vagy bármelyikük?
– Nézd, nem volt más választásom. Eszem ágában sem volt magammal hozni, de nem tehettem mást. Ha nem hozom őt is…
– Akkor mi lett volna? – tárta szét a karját Albine, miután Aimes hangja elhalt.
– Megölték volna – felelte végül halkan, mire a lány leengedte a karjait és felsóhajtott.
– Komolyan azt hiszed, hogy a többieket ez érdekelni fogja?
– Nem érdekel, mit gondolnak – rázta meg a fejét Aimes a lány tekintetét fürkészve. – Az érdekel, te mit gondolsz.

​Hogy ő mit gondol? A legszívesebben semmit nem gondolt volna. Csak sodródott volna az árral, és élt volna boldogan, amíg meg nem. De az élet mindig újabb és újabb akadályokat sodort elébe. Egyedül arra tudott gondolni, hogy vajon melyiknél fog végleg elbukni?
– Mi történt? – kérdezte aztán halkan, de mielőtt Aimes bármit is felelhetett volna, Emerson kancellár alakja bontakozott ki a sötétből. Lassú léptekkel közelítette meg a párost, majd megállt pár méterrel a fia mellett. Aimes kérdőn tekintett az apjára, aki csak szótlanul bólintott, megadva fiának az engedélyt, hogy elmondjon mindent, csak aztán fordult Albine felé.

​– Néhány nappal azután, hogy megszöktél, az ellenség kémei beszöktek a fővárosba, és megtámadták a kancellárok hivatalát. Csak az apám volt ott, és… – kezdte Aimes nyugodtan, majd hirtelen elhallgatott.
– Folytasd – szólalt meg halkan Emerson néhány szótlan másodperc után, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Albine tekintetéről. Figyelte a lány minden egyes rezdülését.
– Hogy ne öljék meg… Az apám segített nekik – folytatta aztán Aimes halkan, mire Albine a kancellárra kapta a tekintetét.
Emerson tekintetében valami megmagyarázhatatlan dac ült. Mintha büszkeség csillant volna meg a barna szempárban. Albine nem is értette, hogy áradhat belőle még itt is, ez a végtelennek tűnő felsőbbrendűség.
Aimes aztán alig hallhatóan tovább folytatta:
– A támadást leverték, az apámat pedig a többi kancellár meg akarja öletni azért, amit tett. Ha nem hozom magammal, megölte volna… Megölték volna – helyesbített, az apja arcára pillantva.

​Albine csak állt ott egy helyben, szótlanul, és egy pillanatra sem vette le a tekintetét Emerson arcáról. A gyanú legapróbb jelét kereste. Bármit, ami elárulja őt. De a férfi ugyanolyan tekintettel nézte a lányt, mint korábban.
– Azt akarod mondani – szólalt meg végül Aimesre pillantva –, hogy az apád hazaáruló?
– Nézd, ez… – kezdte volna a fiatal férfi, de a lány leintette, és újra az idősebb felé fordult.
– Milyen érzés? Hm? – lépett közelebb Emersonhoz, aki egy másodpercre sem ingott meg. Ugyanolyan felsőbbrendű daccal méregette a lányt, mint addig. – Most pont olyan, mint mi. Remélem, élvezi.
– Elmondhatatlanul – húzta gúnyos mosolyra a száját a kancellár.
– Mégis mire számít, mi fog most történni? – kérdezte, de a férfi nem felelt. Aztán újra Aimesre pillantott. – Komolyan azt hiszed, hogy jó ötlet volt elhozni azok elől, akik meg akarják ölni, pont hozzánk?
– Így legalább van esélye – vonta fel a vállát Aimes a lány arcát fürkészve, de ő csak szomorúan elmosolyodott.
– Nekünk sincs esélyünk – felelte halkan. – Miből gondolod, hogy neki van?
– Mert az ő esélye te vagy.

​Albine csak bámulta a férfi arcát, majd lehajtotta a fejét. Már így is annyi felelősség nyomta a vállát, hogy attól félt, egy napon összeroppan alatta. Tartozzon felelősséggel még valakiért? Függjön tőle még valaki élete? És legyen ő a hibás, ha nem tudja megvédeni?
– Ne csináld ezt – rázta meg végül a fejét, miközben elsétált a kancellártól. – Nem bízhatod rám az életét.
– Csak engedd, hogy maradjon.
– Nem kérhetsz erre, Aimes. Erre nem…
– Kérlek – vágott a szavába a férfi, és szavai szinte könyörgésnek tűntek az erdő sötét csendjében. – Te is megtettél mindent, hogy megmentsd az apádat. Hát most én próbálom megmenteni az enyémet… De nélküled nem megy.
Albine elnézett a tőlük távolabb álldogáló férfi felé. Olyan szörnyen idegennek tűnt a fák között. Nem tartozott oda, és csak egyetlen dolgot látott benne. Veszélyt. Amely hatalmas, fekete fellegként magasodott föléjük.

​– Nem nagyon tetszik, hogy állandóan ilyen helyzetbe hozol. Nem állíthatsz állandóan kész tények elé, ez nem így működik.
– Tudom – bólintott Aimes. – De nem volt más választásom. Tudom, hogy az apám nem szent, és hogy sokat hibázott. De nem annyira rossz ember, mint hiszitek.
– Ezt a dolgot majd vázold Matthiasnak is, meghallgatnám a véleményét – vágta rá a lány egy fintor kíséretében, de Aimes csak megrázta a fejét, majd közelebb lépett a lányhoz, és a kezébe fogta az arcát.
– Ne az apám miatt tedd meg – mondta halkan. – Én kérlek rá. Tedd meg értem!
– Ha azt akarod, hogy maradhasson – felelte aztán Albine, miközben elhúzódott Aimestől. – Akkor kérd meg őket te…

*

– Na, ezt biztos nem!
Matthias dühös hangja szinte pofonként csattant az előtte álló Aimes arcán, aki elszánt tekintettel nézett vissza rá.
– Csak egyetlen esélyt adjatok neki! – Aimes kérlelve nézett körbe a faház nappalijában, de csak ellenséges pillantásokat kapott válaszul. Csalódottan tekintett az asztal mellett ülő Albine-ra, de az csak az arcát a kezébe temetve hallgatta őket, aztán Jamal felé fordult. – Kérlek!
– Felfogod egyáltalán, hogy mit kérsz tőlünk? – lépett közelebb a fekete hajú férfi. – Az egy dolog, hogy te itt vagy. De a gyilkos apádat nem fogjuk megtűrni.
– Az apám nem gyilkos…
– Hát, ha te mondod, akkor biztos úgy van – vágta rá gúnyosan Jamal, mire Aimes lehajtotta a fejét. Nagyjából hasonló reakcióra számított. De nem hagyhatta hátra az apját. Nem érdemelte volna meg. Lopva újra Albine felé pillantott, de a lány még mindig szótlanul ült az asztalnál.

– Sajnálom – szólalt meg aztán halkan. – Hülye ötlet volt, és tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni. De ti mit tettetek volna a helyemben? Ott hagytátok volna meghalni? Nem azt kérem, hogy fogadjátok be, és tegyetek úgy, mintha nem lenne az, aki. Csak adjatok neki egyetlen esélyt, mert nem érdemli meg, hogy megöljék.
– Dehogynem – szegte fel a fejét Matthias, mire Aimes lemondóan megrázta a fejét. – Ugyanaz a bűne, amiért minket kivégeznének. Még a saját szemében is halált érdemel. Esélyt akarsz neki? Adok neki egyet. Tegye meg ő maga, mielőtt én teszem meg, és talán nem fog annyira fájni.
– Matthias! – szólt a férfire Kieran közelebb lépve. – Egy ember életéről beszélsz, az Isten szerelmére! Ugyanolyan helyzetben van, mint te vagy én.
– Az az ember egy rohadt gyilkos!
– De attól nekünk még nem kell annak lennünk.
Aimes hálásan pillantott az idős férfire, de az csak Matthiast figyelte. Végül Jamal szólalt meg, közelebb lépve a fekete hajúhoz.
– Bocs, Kieran, de ebben Matthiasszal értek egyet. Liya? – fordult aztán húga felé, aki addig a falnak támaszkodva, lehajtott fejjel hallgatta a többieket.

Neve hallatára felkapta a fejét, és körbepillantott az őt mustráló arcokon.
– Ha tudom, hogy ma még szavaznunk is kell, inkább fel sem kelek – mondta, mire Jamal az égnek emelte a tekintetét.
– Csak mondd el a véleményed!
– A véleményem az, hogy – már bocs –, de mind hülyék vagytok. Ha el akarna fogni minket, már rég megtette volna, és ha tényleg igaz, amit ő itt állít – bökött fejével Aimes felé. –, akkor akár még hasznunkra is válhat. De persze egyszerűbb lenne lepuffantani, mert az tény, hogy megérdemelné. Másrészt meg mi lenne nagyobb büntetés annál, mint hogy a mi kezünkben van az élete, és ezt pontosan tudja? Megölni vagy befogadni? Ugyan már. Legyen a foglyunk, és jobban fog szenvedni, mint valaha.
Liya szavaira Matthias arcán gonosz mosoly terült szét.
– Tudod, hogy ők mit csinálnak a foglyokkal? – szólalt meg aztán, mire a lány kérdőn pillantott vissza rá, az asztal mellett ülő Albine tekintete pedig megkeményedett. Pontosan tudta a választ. – Megkínozzák őket…

Albine akaratlanul is felidézte a börtönben töltött időt. Az állandó félhomályt. A falakról lecsurgó nedvességet. A szagokat. A szinte ehetetlen ételt. Az őröket, akik naponta többször elsétáltak a cellája előtt, és felidézte a napot, amikor a léptek elhallgattak. Újra látta maga előtt a két férfit, ahogy dühösen végigmérik. Ahogy azt találgatják, hogy tudnának neki minél nagyobb fájdalmat okozni. Felidézte, ahogy az egyikük megragadja a torkánál, és felemeli a földről egyetlen határozott mozdulattal. Ahogy kemény öklükkel lecsapnak az arcára. Ahogy letaszítják a földre, és ahogy kegyetlenül hasba rúgják. Ő pedig nem tett semmit. Csak hagyta.
Emerson vajon hagyná magát? – jutott hirtelen eszébe, aztán lehunyta a szemét. Újra maga előtt látta a férfi arcát, ahogy ott állt a börtön folyosóján őt nézve. Hagyta őt elsétálni. Pedig abban a helyzetben, bármit megtehetett volna.
Percek óta hallgatta a többieket, ahogy Emerson sorsán vitatkoznak, és ő nem tudott másra gondolni, csak arra a barna szempárra, ahogy dacosan őt bámulja. Hasonló helyzetbe kerültek, még ha először nem is akarta elfogadni. De ugyanabban a helyzetben, a férfi őt mégis életben hagyta…
– Itt marad – szólalt meg váratlanul, mire minden szempár azonnal rászegeződött. Döbbent csönd borult a faházra.

Matthias mozdult meg először, és lépett közelebb a lányhoz.
– Tessék?
Albine lassan felemelkedett az asztal mellől, és a férfi arcára pillantott, akinek szemében leplezetlen düh csillogott.
– Azt mondtam, hogy itt marad – felelte, még mindig farkasszemet nézve az előtte állóval. Matthias keze ökölbe szorult, és ez Albine figyelmét sem kerülte el. Aztán a többiek felé fordult. – Nem kell úgy tenni, mintha közénk való volna, mert nem az. De nem fogjuk megölni, sem elküldeni. – Végül újra Matthiasra pillantott. – Vagy bántani. Remélem, elég érthető voltam.

​Még egyszer végignézett a társaságon, de csak döbbent, dühös vagy értetlen szempárok bámultak vissza rá. Úgy érezte, ki kell szabadulni onnan. Friss levegőre volt szüksége, ezért az ajtó felé indult.
– És ki fog szerinted megállítani? – szólt utána Matthias, de Albine oda se nézett.
– Békén hagyod, Matthias!
– Ugyan miért?
– Mert én azt mondtam – vágta rá, majd hangos csattanással bevágta maga után az ajtót. De az alig záródott be mögötte, valaki azonnal utána sietett.

​Aimes halkan zárta be maga után az ajtót, majd a lányhoz lépett, és maga felé fordította.
– Köszönöm – mondta halkan, de Albine csak lelökte magáról a kezét, és elhátrált tőle.
– Nem érted tettem.
– Tudom – bólintott Aimes. – De ő nem fogja megköszönni. Ugye elhiszed nekem, hogy nem hoztam volna ide, ha nem lett volna jó okom rá?
Albine néhány pillanatig csak meredt maga elé, aztán lehajtotta a fejét.
– Túl sok mindent elhittem már neked… Inkább menj, és szólj az apádnak, hogy nem túl boldogan várjuk. Nehogy még a végén megijedjen egy mókustól a sötétben – mondta halkan, mire Aimes csak szomorúan elmosolyodott, aztán az erdő felé vette az irányt. – Aimes! – szólt utána mégis hirtelen, mire a férfi érdeklődve fordult vissza hozzá. – Kapott egy esélyt. Ajánlom, hogy éljen vele!

*

Ahogy kinyílt a faház ajtaja, mindenki egy emberként fordult a bejárat felé. Emerson kihúzta magát, majd egy határozott mozdulattal átlépte a ház küszöbét.
– Igazán… – kezdte, körbepillantva a szobában, és láthatólag töprengett a következő szón. – Takaros – mondta végül.
– Ha nem tetszik, el lehet húzni – vágta rá Jamal, mire a kancellár halvány mosollyal az arcán fordult felé.
– Maga biztosan Mr. Harris. A fiam sokat mesélt magáról… Meg a túl nagy szájáról – tette hozzá, miközben elfordult, és tovább szemlélte a faház belsejét. Jamal szikrákat szóró szemmel pillantott Aimesre, de ő inkább csak lehajtotta a fejét, aztán az egyik szoba felé vette az irányt. – Tudják, meglepően közel vannak a fővároshoz.

– Nem a mi problémánk, hogy a katonáik hülyék – szólalt meg Liya, aki addig a fotelben terpeszkedett. Emerson érdeklődve fordult a lány felé.
– Csak nem a másik Harrishez van szerencsém? Mondják, népes a családjuk? Csak hogy tudjam, mire számítsak.
– Amióta a családom fele meghalt maga miatt, azóta nem – húzta gúnyos mosolyra a száját a lány, mire Emerson halvány, szinte alig észrevehető mosolyt eresztett meg felé.
– Nos, ezt sajnálattal hallom.
– Na ne mondja – állt talpra Liya, majd a férfi elé sétált. – Ha nem tudnám, hogy maga mekkora rohadék, még a végén el is hinném – mondta, aztán kisétált a házból.

​– Igazán bájos a húga – fordult aztán Emerson újra Jamal felé, aki a falnak támaszkodva figyelte az előbbi jelenetet, de csak felvonta a vállát. Aztán Emerson tekintete tovább siklott, mígnem az asztalnál ülő Matthiasra esett a pillantása. – Matthias Morales, ha nem tévedek. Ha az emlékeim nem csalnak, mi már találkoztunk egyszer. Mielőtt dezertált.
– Mármint mielőtt a halálba küldték a fiaimat – helyesbített Matthias, majd felpattant a székről.

​– Az egy szerencsétlen véletlen volt.
– Ezt mondogatja magának esténként? Vagy nyugodtan alszik? – húzta össze a szemét a férfi, közelebb lépve a kancellárhoz, de az rezzenéstelen arccal nézte az egyre dühösebbé váló táborlakót.
– Ez sosem volt probléma.
– Tudja, én mit mondogatok? – kérdezte Matthias ökölbe szorítva a kezét. – Hogy nem az én hibám volt.
– Igazából, ha jobban belegondolunk… Talán részben mégis – felelte halkan Emerson, a következő pillanatban pedig Matthias ökle a férfi arcába csapódott, aztán megragadta a vállánál, és a falhoz vágta.

– Na és most mi a véleménye?
– Matthias, hagyd békén – szólt rá halkan Jamal. – Albine azt mondta, hogy…
– Majd megbékél – szűrte a fogai közt Matthias Emerson arcát nézve. – Ha végzek vele, már úgyis mindegy.
– Maga tényleg előbb üt, és csak aztán kérdez – mondta a kancellár nyugodtan, mire Matthias legszívesebben újra behúzott volna neki egyet.
– Egy okot mondjon, hogy ne öljem meg!
– Én vagyok az egyetlen, aki megmentheti magukat…

*

Emeline kezét tördelve, fel-alá járkált a szürke szobában. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában, és amikor a tükörre pillantott csak saját, sápadt arca nézett vissza rá. Inkább elfordult, és átkarolta magát, hátha ezzel megakadályozhatja, hogy teljesen széthulljon körülötte minden.
Szörnyen egyedül érezte magát. Már legalább egy hete történt, hogy az éjszaka közepén kirángatták őt és Juliant a szobájából, és magukkal vitték őt. Azóta tartották bezárva, és utoljára akkor látta a szerelmét, amikor egy katona fegyvert nyomott a halántékához, miután Julian kilökte az ablakon az egyik támadót, aki azonnal szörnyet halt. Ahogy felidézte a pillanatot, újra könny szökött a szemébe.
Azóta a nap óta a szürke szoba foglya volt, és azon kívül, hogy naponta kétszer egy katona friss ételt vitt neki, nem találkozott, vagy beszélt senkivel.

​Nagyjából hozzászokott már ezekhez a látogatásokhoz, így amikor újra nyílt a szoba ajtaja egy katonára számított. De amikor odanézett, és meglátta a látogatóját, görcsbe rándult a gyomra.
– Cortez kancellár – nyögte halkan, mire a férfi elmosolyodott, majd bezárta maga után az ajtót, és közelebb lépett a bizonytalanul álldogáló lányhoz.
– Remélem, kellemesen telnek a napjai, Emeline…
– Hol van Julian? – szólt közbe hirtelen, és amikor a férfi arca dühös grimaszba húzódott, azonnal megbánta, hogy közbe szólt.

Cortez néhány lépéssel még közelebb sétált, majd megállt néhány centiméterrel a lány előtt. Emeline érezte a belőle áradó alkoholszagot, ami keveredett a szivar füstös illatával.
– Egy cellában – felelte aztán nyugodtan a férfi, ahogy Emeline arcát vizsgálta.
– De hát… Kegyelmet kapott.
– Igen, mert az Emerson gyerek túl gyáva, akárcsak az apja. Tőlem nem kapott kegyelmet, miután megölte három emberemet, úgyhogy visszaküldtem oda, ahová való.
– Csak engem akart védeni – hajtotta le a fejét, és érezte, ahogy Cortez közelebb hajol az arcához, aztán a fülébe suttog:
– Feleslegesen próbálkozott…
Aztán a férfi elfordította a fejét, és tekintete megállapodott az asztalon álló tálcán, amin még mindig érintetlenül hevert az ebéd. Lemondóan megcsóválta a fejét, aztán újra Emeline arcára pillantott.
– Miért nem evett? Bajban leszünk, hogyha neki áll hisztizni – csóválta a fejét a férfi, mire Emeline inkább lesütötte a szemét. Tudta, hogy ennie kell, de néhány falatnál többet nem volt képes magába erőltetni. Cortez gúnyos vigyorra húzta a száját, aztán ellépett a lánytól.

– Talán nem tetszik a szobája? – nézett körbe. – Pedig nagy gonddal választottam, hogy tökéletes legyen.
– Még ablak sincs…
– Persze, hogy nincs, mert még a végén megszökne – forgatta meg a szemét a kancellár. – De bízzunk abban mind a ketten, hogy nem kell sokáig a vendégszeretetem élveznie – mondta a férfi, majd újra körbepillantott a szobában, aztán egy lenéző mosoly után az ajtóhoz sétált. Már a kilincset fogta, amikor Emeline hangja megállította.
– Miért vagyok itt?

​Cortez lassú mozdulattal fordult vissza hozzá, és szemében olyan mérhetetlen düh lángolt, amilyet Emeline még sosem látott.
– Mert Emerson elvett tőlem valamit – felelte halkan a férfi. – Úgyhogy ha nem jön vissza, akkor én is elveszek tőle valamit.
Emeline előbb értetlenül meredt a kancellár arcára, majd ahogy megértette, mit akar mondani, még jobban elsápadt. Ha Emerson nem jön vissza, Cortez meg fogja ölni őt.
Cortez volt a legkönyörtelenebb kancellár mind közül, és nem sokszor hozott hosszas mérlegelés után döntéseket. Ő volt az egyetlen kancellár, akinek a kezéhez tényleg vér tapadt. Olyan vér, amit ő maga ontott ki. És ahogy ebbe belegondolt, a gyomrát görcsbe rántó fájdalom a torkába kúszott.

​– Ha azt hiszi, hogy visszajön miattam, akkor téved – nyögte alig hallhatóan, mire Cortez hangosan felnevetett.
– Talán igaza van – bólintott a férfi. – De tudja, én az ön helyében igencsak reménykednék abban, hogy visszajön. Mert ha mégsem, akkor kénytelen leszek a maga csinos kis fejecskéjét utána küldeni, és szerintem ezt egyikünk sem akarja. És ajánlom, hogy egye meg az ebédjét, mielőtt én etetem meg magával, és higgye el, hogy abban nem lesz köszönet. De nem hagyhatom, hogy meghaljon, kedvesem… Idő előtt – tette hozzá, majd egy könnyed mosoly után magára hagyta a kétségbeesett lányt.