– Nem teheted!- kiáltotta a fiatal férfi, bár tapasztalatból tudta, hogy ha Bradley valamit egyszer a fejébe vesz, megállíthatatlan. Vince akármennyire is tisztelte egykori tanárját, mindig összeszorult a gyomra, ha eszébe jutott Newcastle két éve tartó kísérlete.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatnyi csend következett, melyet végül a lány tört meg.
– Gyere, Vince!- mondta nehéz szívvel, miközben megragadta a fiú kezét.
– Mentsétek az irhátokat! És adjátok át üdvözletemet a lányomnak!
Vince akarata ellenére is forgatta a szemét.
– Gyorsabban, gyorsabban!- sürgette Harley a kocsikulcsokkal szerencsétlenkedő társát, aki enélkül is elég ingerült volt.
Mindkét fiatal ki volt pirosodva és folyt róluk a verejték, ami alatt még mindig sápadtak voltak az ijedtségtől és az éjszakai hidegtől.
– Szerencsére megúsztuk,- tette hozzá Vince,- Harley, én…
Elkapták egymás tekintetét.
– Vince, ezt nem kéne…- szólalt meg a lány, amikor egy levegővételnyire eltávolodtak egymástól ajkaik, de a következő pillanatban még vadabbul csókolták egymást.
– Ez nem helyes,- felelte a lány,- Ma vesztettük el Bradley-t, és mi itt… Ez nem helyes.
Elindult előre a folyosón, a férfi pedig követte.
– Tudom. Nekem is hiányozni fog az öreg. Szerinted megölte magát vagy ő is zombi lett?
– Nem tudom, és nem is akarok rá gondolni se,- jelentette ki.
– Bocsánat.
– De van egy dolog, amire akarok gondolni,- folytatta Harley ezúttal nyugodt hangon,- Hogy fogjuk túlélni Bradley tudása nélkül? Hogy ezt a két évet kibírtuk, azt is neki köszönhetjük.
– Hát marha sokra mentünk vele, köszönöm,- kiáltotta,- Folyton csak az ostoba kísérleteit végezte. Aztán meg miért mentünk ma abba gyorskajáldába? Tudhattuk volna, hogy a kétéves hamburgerek vonzzák a z típusúakat.
– De mi van, ha arról a lányról az emeleten igaza volt?- tért Harley a lényegre.
A téma a nő volt, akit Newcastle mesterségesen hozott létre testrészekből, de még nem keltett életre.
– És mi van, ha nem?- vágott vissza Vince,- Szerintem ugyanolyan, mint azok, akik elől bujkálunk.
– De szerintem tényleg akkor is keltsük életre! Mit veszíthetünk? Fertőzni biztos nem tud.
Vince jó darabig habozott, csak az után felelt, hogy, Harley ismét megcsókolta.
– Na, jó. De ez akkor is szörnyű rossz ötlet.
– Az még nem jelent semmit,- vágta rá Vince,- Szerinted egyáltalán hall minket?
– Nem tudom, agyhullámokat nem tudok mérni,- felelte Harley a legjobbakat remélve.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az asztalon fekvő nő kinyitotta a szemét és lassan feltápászkodott.
***
– Nem tudom. Agyhullámokat nem tudok mérni.
Ez volt az első két mondat, amit tényleg hallottam, még ha nem is fogtam fel őket először. Elkezdtem érzékelni a külvilágot, öntudatra ébredtem. Kinyitottam a szememet, hogy lássak is.
– Oké, már pislog és mozog is,- hallottam a nő hangját,- Most várjunk.
De ki volt ő és ki volt a férfi, akihez beszélt? Hol voltam és hogy kerültem ide. Egyáltalán: ki voltam én?
– Jól van, vége a bulinak, hagyjátok békén Victoriát!- kiáltott egy 12 év körüli fiú az emlékemben.
– Igen, Vince,- feleltem én, vagy akihez az emlék tartozott,- Köszi a segítséget, de egymagam is elbántam volna velük.
– Látom. De biztos jól vagy?
– Biztos. Csak… nem sűrűn kedves velem valaki.
– Na, működik?- kérdezte a férfi türelmetlenül.
– Idáig minden oké,- felelte a nő,- Ideadnád a zseblámpát?
– Mit akarsz vele?
– Ezt se tudod? Hát, rád férne egy kis korrepetálás bioszból.
– Így ellenőrzöm, hogy érte-e az agyát károsodás. Ha a pupillái reagálnak és egyforma méretűek, minden rendben van. Ahogy jelen esetben is.
A szememet bántotta a fény, de az ismeretlen lány, akinek a kiléte még egyelőre rejtély volt, elégedettnek tűnt.
– Bár, hogy lelke van-e,- folytatta,- Gyanús, hogy ennyi ideje csak fekszik és pislog.
– Ez egy öntudatos emberi nyögés volt, köszönő viszonyban sincs a zombik élettelen hörgésével!
– Egy nyögéstől nem lesz ember,- morogta a fiú,- Beszélni nem tud?
– Nem tudom,- felelte a lány,- Lehet, hogy nem.
Sóhajtott, majd felém fordult, és hozzám intézte lassan taglalt szavait:
– Szia, egy elhagyatott bentlakásos iskolában vagy, most… tértél magadhoz, és… a nevem Harley Philips. Bólints, ha érted, amit mondok!
– Bólintott! Érti!- lelkesedett!
– Láttam, hurrá,- felelt a férfi unottan, hangjában erős szarkazmussal.
– Szerintem kellene neki egy név is. Mit szólnál ahhoz, hogy második Harley?
– Nem lehet kettőtöknek ugyanaz a neve.
– Nekem aztán mindegy,- válaszolt a férfi.
A nő ettől még jobban megsértődött:
– Ne legyél már ilyen!- szólt rá társára,- Tényleg mi legyen? Julia? Lisa? Emily? Kendra?
– Amit akarsz.
– Neked mi tetszik? Kimberly? Rachel? Amy? Helen?
– Victoria,- feleltem röviden, hétköznapian az egyetlen névvel, amivel azonosulni tudtam.
Ez volt az első szavam. Mindketten meglepődtek rajta, ahogyan én is. Az emlékeimben lévő kislánynak mély, nem túl szép hangja volt, nekem pedig bár kicsit rekedtes, de nagyon szép és nőies. Akkor az emlék valóban nem az enyém.
– Ezek szerint Bradley-nek igaza volt!- ujjongott Harley,- Vannak emlékei. Elvégre a nyelv is emlék. Meg talán a Victoria név is. Vagy valami miatt tetszik neki.
– Szerintem találó.
– Végül is igaz, de a körülmények azért egész mások. Úgyhogy legyünk jó házigazdák!
– Te vagy Vince?- kérdeztem meglepetten a férfit, miközben nehézkesen felültem az ágyon.
– Igen,- felelte zavarodottan,- Amúgy mikre emlékszel?
– Ahogy gondoljátok, nincs sietség,- felelte Vince,- Bár szerintem jobb, ha először letusol.
Számomra érthetetlen oknál fogva elpirultam.