Szerelem: A világ romjain – 1. Victoria

2102-t írunk. Gondolom, a legtöbb ember nem erre a látványra számít ezzel az évvel kapcsolatban. Hol vannak a felhőkarcolók, a repülő autók, a robotok? Nos, az utóbbi évszázadok során valóban nagy fejlődések mentek végbe. Az emberek elektromossággal tudtak világosságot hozni az éjszakába, így meg tudták hosszabbítani a napjaikat, és megint a fejlődésnek hála képesek voltak eljutni minél messzebbre, és még az űrbe is kijutottak. Vannak azonban dolgok, amiket sose fogunk teljesen megérteni. Ilyen az élet és a halál. Talán soha nem is kellett volna megpróbálkoznunk a megértésükkel.

Hőseink most menekültek. Menekültek mások istenjátszásának szörnyű következményei elől. Egy harapás, és maguk is zombikká válnak. Itt tehát már nem csupán a túlélés, hanem az embernek maradás volt a cél.

– Hányan vannak ezek? Szaporodtak?- kiáltotta Vincent Dawson miközben folyamatosan lövöldözött. Két társa, Bradley Newcastle és Harley Philips is elég nehezen boldogult. Newcastle egyszer csak felsóhajtott. 46 éves volt, elvált, valaha egy középiskolai biológia-fizika szakos tanár, ma viszont a kevés emberi túlélő vezetője. Két egykori diákja a sóhajból rosszat sejtett.

– Fussatok, én feltartom őket!- mondta egyszer csak, és előre nyomult. A húszéves Vince pont ettől félt.
– Nem teheted!- kiáltotta a fiatal férfi, bár tapasztalatból tudta, hogy ha Bradley valamit egyszer a fejébe vesz, megállíthatatlan. Vince akármennyire is tisztelte egykori tanárját, mindig összeszorult a gyomra, ha eszébe jutott Newcastle két éve tartó kísérlete.

– Ott az egérút számotokra! Fussatok!- kiáltott Bradley.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatnyi csend következett, melyet végül a lány tört meg.
– Gyere, Vince!- mondta nehéz szívvel, miközben megragadta a fiú kezét.

A két húszéves futásnak eredt, de egyszer még hátrapillantottak. Newcastle tanár úrból már csak kevés látszódott, de még volt ereje utánuk szólni:
–  Mentsétek az irhátokat! És adjátok át üdvözletemet a lányomnak!
Vince akarata ellenére is forgatta a szemét.

Vince és Harley minden bűntudat ellenére hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor végre elérték az autójukat. Hivatalos jogosítványa egyiknek se volt, Newcastle tanította meg őket vezetni nem sokkal a zombi apokalipszis kitörése után.
– Gyorsabban, gyorsabban!- sürgette Harley a kocsikulcsokkal szerencsétlenkedő társát, aki enélkül is elég ingerült volt.

Végül azonban sikerült elindulni. A zombik se érték el a verdát, csak miután a két ember becsapta az ajtókat. Az élőhalottak az emberszag hatására viszont megrohamozták a járművet, így Vince kénytelen volt elütni párat, amikor elindult. Ő ennek különösen örült, hiszen szívből gyűlölte ezeket a szörnyeket.

Egy órányi vezetés után értek végül haza. Valaha bentlakásos iskola, ma zombiellenes bunker volt az épület, amit hőseink csupán élelemszerzés céljából hagytak el. Most a kocsit elhagyva pánikszerűen rohantak a bejárat felé. Bárhol előfordulhattak élőhalottak a környéken.

– Ez meleg volt!- mondta Harley, amint beért az öreg épületbe, ahol kifújta magát.
Mindkét fiatal ki volt pirosodva és folyt róluk a verejték, ami alatt még mindig sápadtak voltak az ijedtségtől és az éjszakai hidegtől.
– Szerencsére megúsztuk,- tette hozzá Vince,- Harley, én…
Elkapták egymás tekintetét.

Hirtelen felindulásból megcsókolták egymást, most először. Nem tudni, hogy a megkönnyebbültség váltotta-e ki belőlük, vagy a tény, hogy ők voltak az utolsó férfi és nő a Földön. Esetleg már régebben szemet vetettek egymásra.
– Vince, ezt nem kéne…- szólalt meg a lány, amikor egy levegővételnyire eltávolodtak egymástól ajkaik, de a következő pillanatban még vadabbul csókolták egymást.

– Mi a baj?- kérdezte a fiú, amikor Harley egy idő után ellökte magától.
– Ez nem helyes,- felelte a lány,- Ma vesztettük el Bradley-t, és mi itt… Ez nem helyes.
Elindult előre a folyosón, a férfi pedig követte.
– Tudom. Nekem is hiányozni fog az öreg. Szerinted megölte magát vagy ő is zombi lett?

A nő a kérdéstől ingerült lett.
– Nem tudom, és nem is akarok rá gondolni se,- jelentette ki.
– Bocsánat.
– De van egy dolog, amire akarok gondolni,- folytatta Harley ezúttal nyugodt hangon,- Hogy fogjuk túlélni Bradley tudása nélkül? Hogy ezt a két évet kibírtuk, azt is neki köszönhetjük.

Erre Vince húzta fel magát. A bánat mindig ezt hozta ki belőle.
– Hát marha sokra mentünk vele, köszönöm,- kiáltotta,- Folyton csak az ostoba kísérleteit végezte. Aztán meg miért mentünk ma abba gyorskajáldába? Tudhattuk volna, hogy a kétéves hamburgerek vonzzák a z típusúakat.
– De mi van, ha arról a lányról az emeleten igaza volt?- tért Harley a lényegre.

– Mi van, ha rendesen életre kel, lesz öntudata, és még emlékmaradványai is?- filozofált a lány.
A téma a nő volt, akit Newcastle mesterségesen hozott létre testrészekből, de még nem keltett életre.
– És mi van, ha nem?- vágott vissza Vince,- Szerintem ugyanolyan, mint azok, akik elől bujkálunk.

Harley már szinte könyörgött:
– De szerintem tényleg akkor is keltsük életre! Mit veszíthetünk? Fertőzni biztos nem tud.
Vince jó darabig habozott, csak az után felelt, hogy, Harley ismét megcsókolta.
– Na, jó. De ez akkor is szörnyű rossz ötlet.

8 évvel ezelőtt már tanúi voltak egy halott ember felélesztésének, de annak katasztrofális végeredménye lett. De ott más volt a helyzet, Harley legalább is úgy remélte. Vince szkeptikus volt, mégis követte az utasításokat, amiket Newcastle vészhelyzet esetére adott. Sokáig nem történt semmi, de egyszer csak…

– Elindult a szíve! És lélegzik is!- kiáltott Harley izgatottan, amikor rápillantott a műszerekre.
– Az még nem jelent semmit,- vágta rá Vince,- Szerinted egyáltalán hall minket?
– Nem tudom, agyhullámokat nem tudok mérni,- felelte Harley a legjobbakat remélve.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az asztalon fekvő nő kinyitotta a szemét és lassan feltápászkodott.

***

– Szerinted egyáltalán hall minket?
– Nem tudom. Agyhullámokat nem tudok mérni.
Ez volt az első két mondat, amit tényleg hallottam, még ha nem is fogtam fel őket először. Elkezdtem érzékelni a külvilágot, öntudatra ébredtem. Kinyitottam a szememet, hogy lássak is.

De a szemem nem bírta az erős fényt, így rögtön vissza is csuktam és el is fordultam. Nem úgy tűnt, mintha hozzá lennék szokva a látáshoz.
– Oké, már pislog és mozog is,- hallottam a nő hangját,- Most várjunk.
De ki volt ő és ki volt a férfi, akihez beszélt? Hol voltam és hogy kerültem ide. Egyáltalán: ki voltam én?

Kutatni kezdtem az emlékeimben, de a fejem teljesen üres volt. Először az anyanyelvem megértésén kívül nem is jött semmi. Utána jött egy rövid emlék: így utólag a legkorábbi emlék, aminek valaha is sikerült a felszínre törnie, de mintha nem is velem történt volna. Ki voltam?
– Jól van, vége a bulinak, hagyjátok békén Victoriát!- kiáltott egy 12 év körüli fiú az emlékemben.

Ki volt ez a fiú? A Victoria név kire utalt? Rám? Harcoltam az emlékért, és nagy nehezen vissza is hoztam a folytatást. Mivel nem az „én” emlékem volt, nagyon nehezen jött. Csak azt nem értettem, hogy ha nem az én emlékem, kié és mit keres az én fejemben?

– Minden oké?- kérdezte a fiú.
– Igen, Vince,- feleltem én, vagy akihez az emlék tartozott,- Köszi a segítséget, de egymagam is elbántam volna velük.
– Látom. De biztos jól vagy?
– Biztos. Csak… nem sűrűn kedves velem valaki.

Többet akkor nem tudtam előhozni, úgyhogy inkább a környezetemre koncentráltam, azon belül is az emberekre.
– Na, működik?- kérdezte a férfi türelmetlenül.
– Idáig minden oké,- felelte a nő,- Ideadnád a zseblámpát?
– Mit akarsz vele?
– Ezt se tudod? Hát, rád férne egy kis korrepetálás bioszból.

A fiú átadta a lámpát, amivel a lány belevilágított a szemembe, miközben folytatta mondandóját:
– Így ellenőrzöm, hogy érte-e az agyát károsodás. Ha a pupillái reagálnak és egyforma méretűek, minden rendben van. Ahogy jelen esetben is.
A szememet bántotta a fény, de az ismeretlen lány, akinek a kiléte még egyelőre rejtély volt, elégedettnek tűnt.
– Bár, hogy lelke van-e,- folytatta,- Gyanús, hogy ennyi ideje csak fekszik és pislog.

Irritáltan nyögtem egyet, mintha az megvédene a szemembe áramló erős fénytől. A nőnek az is tetszett, rögtön el is magyarázta, miért, de nem nekem, hanem a férfinak:
– Ez egy öntudatos emberi nyögés volt, köszönő viszonyban sincs a zombik élettelen hörgésével!
– Egy nyögéstől nem lesz ember,- morogta a fiú,- Beszélni nem tud?
– Nem tudom,- felelte a lány,- Lehet, hogy nem.
Sóhajtott, majd felém fordult, és hozzám intézte lassan taglalt szavait:
– Szia, egy elhagyatott bentlakásos iskolában vagy, most… tértél magadhoz, és… a nevem Harley Philips. Bólints, ha érted, amit mondok!

Engedelmeskedtem, mire Harley Philips ujjongásba kezdett.
– Bólintott! Érti!- lelkesedett!
– Láttam, hurrá,- felelt a férfi unottan, hangjában erős szarkazmussal.
– Szerintem kellene neki egy név is. Mit szólnál ahhoz, hogy második Harley?
– Nem lehet kettőtöknek ugyanaz a neve.

– Akkor javasolj te valamit!- mondta Harley sértődötten.
– Nekem aztán mindegy,- válaszolt a férfi.
A nő ettől még jobban megsértődött:
– Ne legyél már ilyen!- szólt rá társára,- Tényleg mi legyen? Julia? Lisa? Emily? Kendra?
– Amit akarsz.

Miután rájött, hogy a fiúval nem lehet szót érteni, nekem sorolta tovább névötleteit, válaszra nem számítva:
– Neked mi tetszik? Kimberly? Rachel? Amy? Helen?
– Victoria,- feleltem röviden, hétköznapian az egyetlen névvel, amivel azonosulni tudtam.
Ez volt az első szavam. Mindketten meglepődtek rajta, ahogyan én is. Az emlékeimben lévő kislánynak mély, nem túl szép hangja volt, nekem pedig bár kicsit rekedtes, de nagyon szép és nőies. Akkor az emlék valóban nem az enyém.

– Tud beszélni!- kiáltotta a férfi meglepetten.
– Ezek szerint Bradley-nek igaza volt!- ujjongott Harley,- Vannak emlékei. Elvégre a nyelv is emlék. Meg talán a Victoria név is. Vagy valami miatt tetszik neki.
– Szerintem találó.

Ekkor sutyorogtak valami alig hallhatót valami Victorról és Frankról, de pontosan nem értettem, csak azt, amit Harley mondott a végén:
– Végül is igaz, de a körülmények azért egész mások. Úgyhogy legyünk jó házigazdák!

– Tudom, Vince kicsit mogorva, de nézd el neki!- kezdte Harley,- Rossz napja volt.
– Te vagy Vince?- kérdeztem meglepetten a férfit, miközben nehézkesen felültem az ágyon.
– Igen,- felelte zavarodottan,- Amúgy mikre emlékszel?

A kérdés olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Valami miatt… egy hang azt súgta, nem szólhatok neki egyetlen emlékemről, aminek valószínűleg ő is szereplője. Bár bizonyára egy sok évvel ezelőtti esetre emlékeztem, hisz Vince az emlékemben gyerek volt, ahogy… „én” is. Harley végül megmentett a válasz kínosságától.

– Ne terheld már le rögtön, még egy órás sincs még!- szólt a nő Vince-re,- A beszédre emlékszik, de hagyjunk neki időt. Neki is vannak szükségletei. Ha ezt az időt kibírtuk, igazán hagyhatunk neki pár napot. Tudod, hogy hozzászokhasson… a dolgokhoz.
– Ahogy gondoljátok, nincs sietség,- felelte Vince,- Bár szerintem jobb, ha először letusol.
Számomra érthetetlen oknál fogva elpirultam.