Abyss – Út a mélybe – 1. Ma éjjel táncolni fogok

Az éjszakát elmélyítette ma egy árny. A sötétség, mely csendben siklott tova, beszivárgott az ajtók alatt, a falakon, az ablakokon, és alattomosan hömpölygött a mélységes csatornákban, kioltva minden fényt és meleget. Csak egyvalaki vette észre ezt az árnyat, de ő nem ehhez a világhoz tartozott.

Az Aquarius színház öltözőjében, halványan vibráló neonlámpák fényében ült Audrey Calle, az ódon asztalka tükrében nézve magát. De most nem Audrey nézett vissza rá, nem az a vörös hajú lány, akit ő olyan jól ismert. Mintha egy idegent látna maga helyett a tükörben, fehér parókájával, finom sminkjével. Csak a szeme volt ugyanaz, és ez kicsit megnyugtatta, bármennyire izgult is – a rá visszatekintő tengerkék szempár a sajátja volt, amin nem változtat semmiféle smink vagy jelmez.

De ez a fellépésekkel jár, hisz a nézők nem Audreyt látják a színpadon.
A színdarab, amit előadnak ma, az Alexandria – és mindenki a főhősnőre kíváncsi. A hősnőre, aki ártatlan, tiszta, és úgy küzd a darab végéig, akár a szárnyra kelő kismadár, ha vihar tépi gyönge tollait. Míg végül el nem bukik – és az ő bukása lesz Audrey felemelkedése.
Tudta jól, hogy ha ez sikerül, álmainak kapujába jut, végigtekinthet a lábai előtt heverő ösvényen, melyet hírnév, dicsőség és elismerés övez – mindaz, amiről eddig úgy érezte, annyira de annyira vágyik.
– Remek leszel, meglátod! – hallotta legjobb barátnője, Destiny hangját.
Milyen rendes tőle! – gondolta magában – Eljött az előadásra, itt áll mellettem, engem biztat, pedig ez az ő nagy lehetősége kellene hogy legyen. 
Próbálta elképzelni, miféle mély fájdalom lakozhat barátnője mosolya mögött.

Arra gondolt, hogy milyen igazságtalan néha a sors…
Ha nincs az a baleset, most Destiny ülne az asztalnál, arra várva, mikor hívják végre színpadra, hogy elhalkuljon körülötte a világ, és ne létezzen már semmi más, csak ő és a tánc… Most mégis a másik oldalon áll, és örül, hogy legalább Audreynak megadatott ez a lehetőség. Vagy legalábbis próbál, de képtelen őszinte örömöt érezni, mikor legnagyobb álma tört szilánkokra a kezében.
Hiába volt minden gyakorlás, hiába áldozta az egész életét a táncra, ha mindezt egyetlen éjszaka alatt, egyetlen részeg sofőr elvehette tőle. Audrey sokszor bement meglátogatni őt a kórházba – ott volt akkor is, mikor az orvos közölte, hogy nem jön rendbe az előadásra, sőt, valószínűleg soha többé nem táncolhat, és örüljön, hogy legalább járni tud – Destiny pedig zokogott, mint egy kisgyermek, és Audrey képtelen lett volna valaha is elfelejteni az arcát, azt a reményvesztett tekintetet, amivel Des pillantott rá. De nem is akarta, mert így mindig emlékezett rá, hogy bármikor, akár egyetlen másodperc alatt is megváltozhat minden.
– Sokkal jobb vagy, mint én valaha lehetnék – biztatta Audreyt.

– Ne viccelj. A nyomodba sem érhetek – válaszolta Audrey, majd felállt, és a tükör elé lépett. Felicia, a jelmeztervező megállt mellette, és elégedetten szemlélte, hogyan sikerült élő személyt teremtenie egy színdarab kitalált főhőséből.
– Tökéletes… – motyogta magának, halkan, hogy ne hallja senki más. Nem is hallotta, csak Audrey, aki úgy érezte, szüksége van minden biztatásra.

Mert be kellett vallania magának, hogy rettenetesen izgult. Torkában dobogó szívvel várta a pillanatot, mikor majd a színpadra szólítják a végső tánchoz.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy amint kilép a színpadra és felcsendül a zene, elszáll minden félelme. Onnantól nem létezik más, csak ő meg a tánc.  Már most sem igazán érzékelte a körülötte lévő embereket – Feliciát, aki éppen az utolsó simításokat végezte a ruhán, a koreográfust és a színház igazgatóját, akik csendben beszélgettek, a szervezők egyikét, aki idegesen sétált fel-alá, mintha őrizné az öltözőt, de még Destinyre sem figyelt, aki továbbra is szólt néhány bátorító szót felé. Nézte saját képmását a tükörben és lassan hozzászokott a látványhoz – ahhoz, hogy egy idegen néz vissza rá ismerős szemekkel.

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna az a pillanat… De egyszer az örökkévaló is véget ér, és eljön az ideje, hogy a világ egy újabb végtelen másodpercben lépjen tovább, hogy aztán újra elidőzzön ott, míg e rövid végtelen újra el nem múlik.
És akkor Audrey csendjét megtörte egy távolinak ható kiáltás:
– Audrey, gyere! Te következel, siess…!
Ő pedig megfordult, maga mögött hagyta az öltözőt és mindenkit, aki ott tartózkodott – belépett egy másik világba. Alig hallotta, ahogy a többiek sok szerencsét kívánnak neki.
A színpadot szegélyező fekete fal mögött megállt.

Látta a táncoló fényeket, hallotta a nézők halk moraját, de mindezeknél tisztábban érezte saját szívverését. A fényesen csillogó fal élesen verte vissza a gyertyák reszkető fényét és a közönség elmosódott fantomképét is láthatta. Megmondtam, anya – gondolta – megmondtam, hogy ma éjszaka táncolni fogok… – de az édesanyja nem hallotta őt, és e fogadalomról sem tudott, mert nem volt jelen. Már régen nem. Nem hallhatta, mit mondott a lánya, miközben zokogva borult a sírjára, mert akkor már messze járt, távoli, ismeretlen tájakon.
Halkan felcsendült a zene és Audrey kilépett a színpadra.

Finom eleganciával megállt és végignézett a közönségen. Dave nem jött el… Sejtette, most mégis a keserű csalódottság érzése öntötte el. Még mindig a fülében visszhangoztak saját szavai, melyekkel legutóbbi találkozásukkor búcsút vett a férfitól: Ha igazán szeretsz, semmi nem lehet fontosabb! Főleg nem a kocsid, és nem, nem érdekel, hogy milyen drága autó! Ha egy kicsit is érdekellek, ott leszel az előadáson. Különben felejts el!
Audrey sokszor érezte úgy, hogy Dave még a kocsijával is többet törődik, mint vele, és azon az estén végképp betelt a pohár.
Szinte biztos volt benne, hogy szakítás lesz a vége, mégis elszomorodott, mikor hiába kereste Dave-et a tömegben.Észrevett viszont valaki mást, akit korábban még sohasem látott, de most egyszerre elfogta a rémület, ahogy rá nézett. Sápadt bőrű, fekete hajú férfi volt, fekete ruhában, de Audreyt nem is a külseje rémítette meg, hiszen látott ő már hasonló embereket.
De ahogy a szemébe nézett, szívébe markolt a jeges kétségbeesés – mint amikor az ember éjjel, egy sötét utcában fut össze valakivel, akivel nem szeretne.
Ám egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom is eltöltötte, ami őt magát zavarta össze a legjobban. Mintha valaki a fülébe súgta volna, hogy a sorsa jó kezekben van.

Ahogy jobban megnézte a férfit, egyszerre valahogy nagyon idegennek tűnt, mintha egyáltalán nem a többi néző közé tartozna, sőt, Audreyt az az érzés fogta el, hogy nem is ebben a világban van a helye.
És úgy tűnt, vár valamire – talán ez rémítette meg a lányt, bár nem értette, miért, hiszen nyilván mindenki várta, hogy kezdetét vegye a tánc. De ez a férfi valahogy más volt. Mint a keselyű, ami a haldokló fölött köröz, és várja, hogy lecsaphasson…- jutott eszébe hirtelen, de azonnal elhessegette ezt a gondolatot. Nyilvánvalóan izgul, ezért lát bele mindenfélét a nézők közül rá visszatekintő arcokba – vagyis csak a rejtélyes férfiéba. Átfutott az agyán, hogy miért emelkedik ki egyáltalán ez az ember a tömegből? Hiszen senkit sem ismer, miért volna ő idegenebb bármely más nézőnél?Nem maradt több ideje gondolkozni – a tánc elkezdődött.

Csendben, óvatosan és tökéletesen adott elő minden mozdulatot, amit hónapokig gyakorolt. Átérezte a színdarabot, a zenét, a hangulatot, de elsősorban a táncot. Mert ő maga volt most a főhősnő… Erre a kis időre úgy érezte, Audrey Calle megszűnt létezni, vagy legalábbis elcsendesedett a tudata, és hagyta, hogy lelkének egy másik része vezesse a testét – az a része, ami mindig változott, a szerep szabta meg, hogy milyenné.
De Audrey mindig tudta, hol végződik az élet, és hol kezdődik a tánc, így lelkének ez a része életének minden más pillanatában hallgatott.

Ő pedig csak táncolt tovább. A nézőtér elhalványult, és arctalan szellemek tömegévé mosódott össze a szemében, mert minden figyelmét önmagára és a zenére összpontosította. Ilyenkor úgy érezte, a zene él és vele együtt lélegzik.

Audrey nem érezte az elsuhanó perceket. A tánc hosszú volt, de már lassan a végéhez közeledett. A darab pedig a történet befejezéséhez, szomorú és tragikus lezárásához, a végső küzdelemhez. Jó lesz. – gondolta. – Menni fog.

És ahogyan táncolt, megállt egy pillanatra. Ekkor olyan történt vele, ami korábban tánc közben soha: megtört körülötte a saját világa.

Újra a nézőket látta, újra a valós világot, és elveszítette a zene fonalát. Megszédült és lehunyta a szemét. Remélte, hogy a nézők mindebből semmit sem vettek észre. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán a lány, mint aki visszanyeri az eszméletét, úgy lépett vissza a tánc világába, de ez a különös másodperc nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, mélyebbé vált körülötte a sötétség, de ami a legjobban megrémítette, az a közönségre vetett pillantás volt. Pontosabban az, amit a fekete hajú fiú arcáról olvasott le: Mindjárt itt az idő. Bár fogalma sem volt, minek az ideje. De nem állhat le a tánccal holmi buta, gyerekes képzelődés miatt. Tűnődni ráér még.

Felkészült a tánc végére és tudta, hogy ez élete legfontosabb pillanata. Ez az a nap, amire olyan régóta várt, most végre beválthatja édesanyjának tett ígéretét. Mert mikor az anyja meghalt, Audrey megígérte, hogy egy napon övé lesz a főszerep az Alexandriában. Ez volt édesanyja kedvenc színdarabja.
A nagy pillanat pedig elérkezni látszott… Most…
Abban a pillanatban meghasadt a világ. Megdermedt minden és összedőlni látszottak a falak. Valahonnan a távolból elhajló fém panaszos nyikorgása visszhangzott, mintha hatalmas acéloszlopokat döntene ki egy dühös óriás – vagy sokkal inkább egy tomboló szélvihar. Audrey teljesen összezavarodott és képtelen volt felfogni, mi történik vele. Messzi hullámok moraját vélte hallani, és úgy érezte, darabokra esik körülötte a világ, ő pedig belezuhant a végtelen sötétlő fekete semmibe.

*

A teljes sötétséget éles fénysugarak törték meg. A férfi a földön térdelt, a lány mellett és a mélységes árnyékot figyelte, ami fekete tenger módjára hömpölygött az üres széksorok között. Csak ők ketten voltak a teremben, meg a sötétség. A lány még mindig nem volt magánál. “Jobb is így” – gondolta. “Legalább addig se kérdez semmit.” Mert azt megtanulta már, hogy az emberek, ha tudnak, azonnal kérdezősködni kezdenek és ezt néha nagyon fárasztónak találta. 
Ahogy az árny nőtt, úgy fogyott az ő ereje. Mindig nehéz volt sokáig két világ között maradnia, most pedig nem csak magára, de a lányra is vigyáznia kellett. Ráadásul az árnyék is itt volt, és érezte, hogy nem bírja sokáig így. Ekkor a lány magához tért.

*

Audrey kinyitotta a szemét. Amit először meglátott, az a sötétség és a fény éles kontrasztja volt. Úgy tűnt, még mindig az Aquarius színházban van, de a nézőtér teljesen üres és hátborzongatóan sötét volt. Fények táncoltak az arcán, de ismerte a színházat, mint a saját otthonát és biztos volt benne, hogy ilyen lámpák nincsenek sem a színpadon, sem sehol máshol. Tehát nem a színházban van. Akkor hol? Meghalt volna? Mi történt egyáltalán?
Úgy érezte magát, mint aki félálomban bámul a sötétbe – ébren volt, de nem igazán jutott el a tudatáig a világ, ami körülvette.

Egyre erősödő rettegéssel a szívében kábán próbált bármi logikus és értelmes magyarázatot találni, de az elméjében elmosódtak a határok a lehetséges és a lehetetlen között.
Talán földrengés volt? Lehet… Elvégre a recsegő fém hangja beleillene a képbe. A tenger zúgása viszont nem… De biztos, hogy tengert hallott? Az nem lehet, hiszen a városnak, ahol ő élt, nem volt tengerpartja, és még csak nagyobb tó sem volt a közelben. Gyermekkorában sokszor kirándultak a tengerhez, és bármikor felismerte a vihar korbácsolta hullámok moraját. Biztosan csak képzelte. Álmodta. De ha földrengés volt, akkor miért nincs itt senki? Miért nincs tele minden tűzoltókkal, mentőkkel és rendőrökkel?
Azt gondolta, félelmét már semmi sem fokozhatja, de hirtelen észrevette, hogy nincs egyedül. Egy férfi térdelt mellette a földön – mégpedig az a sápadt, sötét hajú férfi, akit a nézőtéren látott.
– Ki vagy te? – kérdezte a lány csendesen.

*

– Ki vagy te? – kérdezte halkan és hangja csendes visszhangot vert a kihalt teremben.
– Nem fontos – felelte a másik. “Nem most kell megtudnia. Úgyis fogunk még találkozni, és most épp eléggé össze van zavarodva” – gondolta.
A lány ekkor újra megszólalt. “Nem tudna csöndben maradni? Van nélküle is elég bajom…”
– Mi történt? Földrengés volt? – kérdezte.
– Földrengés? – kérdezett vissza a férfi. – Nem. 
“Az emberek mindent meg akarnak magyarázni. Földrengés… Nevetséges. Bár számára tényleg ez tűnhet a legvalószínűbb lehetőségnek. Bárcsak valóban földrengés lett volna! Az mennyivel egyszerűbb lenne…” 
Egy percig teljes csend volt a teremben, bár időnként beszűrődött néhány halovány zaj más világokból. Annyira halk zajok, hogy csak a férfi hallhatta őket.  
– Hol vagyok? – csendült újra a lány erőtlen hangja.

– Azt a világot tekintve, amit te ismersz, sehol.
– Azt a világot tekintve? – kérdezett vissza a lány. 
“Minek kell mindig olyan sokat beszélnem? Egyszerűbb lett volna rávágni, hogy nem tudom, vagy hogy nem számít. Persze, hogy visszakérdez, ha a világokat hozom szóba… De most nem értené meg. Nincs teljesen magánál és itt nem is lesz soha. El kellene már döntenem, mi legyen…” 

– Meghaltam? – hangzott a lány következő halk kérdése és nem lehetett nem hallani a rettegést a hangjában.
“A francba. Reméltem, hogy ezt nem kérdezi meg. Most mit mondjak neki? Hogy feleljek egy kérdésre, amire én sem tudom a választ? Pedig tudnom kellene. Ha van olyan lény, akinek nem lehetnének kétségei ilyen téren, az én vagyok. Mindjárt megőrülök…” 
A férfi felállt és újra a sötétségbe meredt, mintha mást is látna benne, mint a fekete semmit. Úgy figyelt, mint aki harcra készül, holott nem látszott semmi, amivel fizikailag összecsaphatott volna.