Abyss – Út a mélybe – 3. A világon túli templom

A nő hangtalanul sétált végig a tó partján, a sötét víztükörben nézve önmagát. 
– Kislányom… – suttogta. – Bocsáss meg nekem…
Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet. Egy fiú állt meg a nő háta mögött, várva, hogy az megforduljon és észrevegye őt. De a nő nem fordult meg, pedig tudta, hogy van valaki mögötte. Azt is tudta, ki, és bosszantó jelenlétének semmi jelentőséget nem tulajdonított. Végül a fiú megunta a várakozást és megszólította.
– Mit keresel itt, Dáiríne?
– És te mit keresel itt? – kérdezett vissza a nő.
– Nekem… – kezdte, de Dáiríne félbeszakította. 
– Ez a dolgod, igaz? A dolgod, amit ő bízott rád… Vagy inkább te bíztál magadra. Nem igaz, Jarek? Elvégre ő nem szokott ilyesmikkel foglalkozni… Őrizni a Suttogó Anyák Tavát… Persze hagyja, hadd szórakozz, hagyja, hogy fontosnak érezd magad. De nem vagy te senki, Jarek. Senki. És most hagyj magamra, kérlek – azzal visszafordult a sötét víztükör felé és újra elmerült gondolataiban.Audrey belépett a terembe. Oldalt régi, félretolt padokat látott, a fátyolfüggöny gyöngén  lengedezett a finom szélben, a fekete padló pedig természetellenesen éles és csillogó tükörképként ismételt meg mindent. Az ének olyan tisztán szólt, hogy Audrey néhány szót is megértett:  csillagok, víztükör, tánc… Bár nem tudta, hogy illenek ezek egy templomi kórus dalába.

Innen, bentről a szobája távolinak és elmosódottnak tűnt, mintha egy emléket nézne. Az ajtót sem az ő ajtajának látta, hanem nehéz, szépen díszített, vastag faajtónak. Volt az egész helyben valami földöntúli, valami kísérteties, amit nehéz lett volna megfogalmazni. Megborzongott, ha a puszta kőpadlóból kihajtó fákra és virágokra, az oszlopokra, vagy a lágyan suhogó függönyre nézett.
Megfordult a fejében, hogy egyszerűen hátat kellene fordítania, és visszasietni a hálószobába, lefeküdni az ágyba, a fejére húzni a takarót, és aludni, aludni addig, amíg a világban újra helyre nem áll a rend.
De nem fordult vissza. Lassan felemelte a lábát és tett egy lépést előre. Lépte visszhangot vert a kihalt teremben, bár alig hallotta a kórus dalától. Még egyet lépett és megállt. Ebben a pillanatban döngve becsapódott mögötte az ajtó, ő pedig rémülten fordult hátra.

Megragadta a kilincset és megrántotta, de az ajtó meg sem mozdult. Megint húzott rajta egyet, de hiába. Hirtelen úgy érezte, csapdába esett, csapdába ezen a hihetetlen helyen, túl minden eddigi álmán és félelmén.
Aztán lassan, mint a föld alól előtörő forrásvíz, a felszínre bukkant benne egy másik érzés. Egy érzés, hogy mindig is tudta: ha átlép az ajtón és az bezárul, nem mehet már vissza. Soha.
Megindult előre, az oszlopok felé, miközben igyekezett a lehető legkisebb zajt csapni.

Megint elcsodálkozott önmagán, ugyanis maga a hely nem ébresztett félelmet benne. Furcsának és hihetetlennek találta, de volt benne valami, amitől kicsit megnyugodott és nem érezte úgy, mintha lenne bármi félnivalója a magas sötét falak között. Óvatosan közelebb lépett az oszlopokhoz.

A dal most már olyan tisztán szólt, hogy ha odafigyelt, megértette a szöveget is.

Csillagfényes éjszakákon
a tó tükre csillogott
ott táncolt a lány és párja 
csengő-bongó dallamára 
A végtelen világnak

Az Anya állt a parton csendben
A vízbe hulltak könnyei
Tudta, hogy a lánya várja 
Ki elveszett, de megtalálta
A végtelen világban

Mégsem templomi ének volt. Soha nem hallott még ehhez hasonló dalt és kicsit úgy érezte, neki szól. Magabiztosabban indult el a két, talán fekete márványból készült oszlop felé.

Az oszloptól alig egy lépésnyire megállt és rádöbbent, hogy nem meri megérinteni. Olyan mély nyugalom honolt a teremben, hogy attól félt, ha megfogja az oszlopot, valami szörnyű történik, oda lesz a békesség és elveszít valamit, amit soha nem kaphat már vissza. Lehunyta a szemét és csak hallgatta az éneket. Legszívesebben táncolt volna… Akkor érezte magát igazán biztonságban, a saját világában.
De összeszedte minden bátorságát és újra felnézett. Nem állhat itt örökké. Kinyújtotta a kezét és ujjait a hideg márványhoz érintette.

Nem tudta, mégis mire számított egyáltalán, de halvány csalódottságot érzett, mikor tudatosult benne, hogy nem történt semmi. Bár talán sokkal inkább megkönnyebbült, mert nem volt benne biztos, hogy akar bármiféle történést is. Levette a kezét a kőről, oldalra lépett és megállt a két oszlop között. Az a furcsa érzése támadt, hogy figyelik.
Hátranézett és egy pillanatra azt hitte, menten elájul, ugyanis tényleg nem volt egyedül. Az egész helyzeten csak rontott az a tény, hogy társaságát az a sápadt fekete hajú férfi jelentette, akit a nézőtéren és talán álmában is látott.

– Helló, Audrey – köszönt az idegen barátságosan, de a lányt a puszta jelenléte annyira megrémítette, hogy egy hosszú pillanatig megszólalni sem tudott. Hiába gondolkozott, nem emlékezett rá, hogy az ajtó csapódását, vagy akár csak léptek zaját hallotta volna.
– Ki vagy te? – nyögte ki végül, majd hirtelen, szinte önkéntelenül hozzátette: – Láttalak álmomban.
– Engem? – nézett rá a férfi. – Álmodban? Igen, az előfordulhat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – közölte a lány és bár nagyon különösnek találta a férfi válaszát, elhatározta, hogy nem hagyja magát eltéríteni a tárgytól. – Ott voltál az előadáson és aztán az álmomban is… Szóval tudni akarom, ki vagy te!

Az idegen továbbra is mereven nézte őt, majd nyugodt hangon megszólalt.
– Sokféle nevem van. Talán még én magam sem tudom az összeset… De te nevezz csak nyugodtan Halálnak.
Audrey megtántorodott és majdnem nekiesett az egyik oszlopnak, de megkapaszkodott benne és újra talpra állt. Biztos volt benne, hogy valamit rosszul hallott.
– Micsoda? – kérdezett vissza.
– Jól hallottad, nem bolondultál meg, nem álmodsz, nem viccelek és nem is képzelődsz – válaszolta a férfi, mindezt egyszerre hadarva el, mintha gyorsan tisztázni akart volna minden kifogást, amivel a lány előállhatna.
Audrey egy hosszú pillanatig maga elé meredt és bár a nyelve hegyén volt a kérdés, mégsem merte feltenni. Rettegett a választól és talán inkább nem akarta hallani. Helyette valami mást kérdezett.
– Hol vagyok?

– Egy templomban túl a világon, amit te ismersz. Igazából a XVI. században, egy csatában lerombolt Croutsdale-i templom alapján épült, de változtattam rajta egy-két dolgot. Hangulatos hely, nem?
– Az biztos… – felelte a lány bizonytalanul, majd úgy döntött, nem halogathatja a végtelenségig a dolgot és akkor legalább tudni fogja, mi a helyzet… Mert a bizonytalan remény rosszabb volt. Feltette hát a kérdést, ami régóta járt már a fejében, bár rettegett a választól.
– Meghaltam?
A Halál továbbra is őt nézte és mikor megszólalt, hangja ugyanolyan könnyed és nyugodt volt, mint korábban.
– Mindent egybevetve azt kell hogy mondjam: igen. Te minden szempontból halott vagy.Audrey valahol mélyen számított rá, mióta csak a férfi bemutatkozott neki, most mégis úgy érezte, mintha egy vödör vizet zúdítottak volna a nyakába, kioltva reményének halványan pislákoló tüzét. Kellett neki egy pár másodperc, mire egyáltalán felfogta az egészet. Lassan de biztosan jutott el a tudatáig: Vége van. Nincs tovább. Meghaltam. 
És akkor keserves zokogásban tört ki, a padlóra rogyott, arcát kezébe temetve.

Úgy érezte, elveszített mindent. Destinyre gondolt – már soha többet nem hívhatja fel. Nem mehetnek el együtt vásárolni, nem ülhetnek le délutánonként kedvenc kávézójuk teraszán, hogy megbeszéljék, milyen helyes srácot láttak előző nap a buszon.
Már soha nem lesz esélye, hogy kibékülhessen Dave-vel, nem fogja látni kedvenc sorozatának befejező évadát, és… és nem táncolhat többet a színházban. Sem sehol másutt. Nem lesz több fellépés, se taps, se fények. Semmi.
Összezavarodott – emlékezett a gyász érzésére, a sötét, fekete ürességre a szívében, amit egy eltávozó szerette hagyott maga után. De mit érezzen, amikor ő maga hagyta el az élők világát?
És csak sírt, reménytelenül a világon túli templom hideg kőpadlóján. Ez volt hát a válasz a hihetetlen dolgokra, a különös eseményekre, melyekben része volt… Bár ne ez lett volna. Milliónyi kérdését elnyomta a mély bánat – vagy talán inkább csalódottság. Többet várt az élettől. Mindig úgy élt, hogy eljön majd a boldogság. A siker, a család, a gazdagság. És most itt ült, sírva, a padlón és rádöbbent, hogy hiába várt. Ha talán meg is kaphatta volna valaha, most már biztosan nem fogja.

A sötét világ és tükörképe a padlón körülvette és ő nem látott kiutat. A Halál mellette állt, mozdulatlanul és még mindig nem vette le róla a szemét – de Audreyt ez most a legkevésbé sem érdekelte. El is feledkezett róla.
De a Halál nem volt hozzászokva, hogy elfeledkezzenek róla és figyelmen kívül hagyják a jelenlétét. Főleg nem akkor, ha valamit akart mondani. Előbb-utóbb Audrey úgyis rákérdezne, de ő nem tud addig várni. Megunta már az emberek gyászát figyelni.
Ám mielőtt megszólította volna, a lány felemelte a fejét és könnyes szemmel rápillantott.
– Mi történt? – kérdezte sírástól remegő hangon. – Hogy haltam meg? – ez a mondat furcsán hihetetlennek és idegennek tűnt, főleg a saját hangján.
A Halál felsóhajtott és várt egy pillanatot, mintha azon tűnődne, hogyan fogalmazza meg az egészet úgy, hogy a lány is megértse.
– Éppen ez a gond – mondta végül. – Neked nem kellett volna meghalnod. Legalábbis nem így.
– Miért? Előre meg van írva a sorsunk? – kérdezte a lány. A Halál letérdelt mellé és minden együttérzés nélkül nézte őt.

– Dehogy is – felelte. – Minden történik, ahogy történik, én sem tudom, mit hoz a holnap.
– Akkor mi az, hogy nem kellett volna meghalnom? És ha tényleg… akkor te miért nem teszel semmit? Azt hittem, te vagy a Halál – majdnem újra sírni kezdett, de elfojtotta könnyeit.
– Igen, én vagyok, de… Jaj, hogy magyarázzam ezt el neked…
– Még téged is kötnek a törvények? – felelt a lány, kissé gúnyosan.
– Nem. Azt teszek, amit csak akarok, de csak a saját világomban. A baj az, hogy a te halálodhoz egy másik világnak volt köze. Előjött az árnyék az Abyssból.
Audrey értetlenül pislogott rá. Egy pillanatra sírni is elfelejtett, nem vágyott másra, csak hogy megtudja az igazat arról, miért kellett meghalnia. És hogyan halt meg.

– Tudod – kezdett magyarázatába a Halál – van az a világ, ahol eddig éltél. Aztán van ez a világ, az én világom.
– Az alvilág?
– Ne nevezd így, kérlek! Nem tudom, honnan szedték azt a nevet az emberek, de már megőrülök tőle… Szóval van ez a világ, ahova azok jutnak, akik meghalnak a te világodban. És van a világ vége.
– A világnak van vége? – kérdezett vissza a lány.
– A tiédnek nincs. De az enyémnek van.
– Mint ahogy a középkori emberek hitték? A világ pereme és ha tovább mégy, leesel? – úgy érezte, muszáj beszélnie, talán mert attól tartott, hogy ha elhallgat, létezni is megszűnik és beleolvad a fekete semmibe. Annál inkább meglepődött a Halál válaszán:
– Majdnem. Valami hasonló dolog, egy hely, ahonnan nem lehet továbbmenni.
– De hát… a Föld gömbölyű…
– A Föld igen. De az én világom már nem a Föld. Itt nem sok értelme lenne egy térképnek, mert valószínűleg még én sem igazodnék ki rajta.

– Szóval – folytatta – ha átkelsz a világ végén, az Abyssba jutsz.
– Mi köze van az Abyssnak hozzám? – tért a lényegre a lány.
– Sok. Nagyon is sok. Az Abysst azért hozták létre, hogy elzárják az árnyékot a világtól. Abyss urának a dolga odalent tartani, de… most előjött. Ami arra utal, hogy nagy baj lehet odalent.
Audrey először csak értetlenül pislogott, de aztán megszólalt. Még mindig nem értette, hogy köthető ez az egész ahhoz, ami vele történt – bármi legyen is az.
– Szóval van az én világom, a normális világ – próbálta összegezni a dolgokat – ha ott meghalok, ide jutok, és van az az Abyss, ahova akkor kerülök, ha ebben a világban leesek a világ végén. Igaz?
A Halál láthatóan örült neki, hogy Audrey felfogta a dolgokat.

– Amikor ott voltam a színpadon – szólalt meg csendesen a lány – akkor… – elhallgatott. Nem tudta, hogy fogalmazhatná meg, így hát végül csak annyit kérdezett: – Ott mi történt?
– Az árnyék volt az.  A te világodból nem lenne szabad embereknek így távozni.
– Akkor miért nem… – kezdte a lány, de a Halál a szavába vágott.
– Csak a saját világom fölött van hatalmam. Se a te világodat, se az Abysst nem tudom befolyásolni. Ha eljön az ideje, át tudom hozni az embereket ebbe a világba, de semmi több.
– Szóval akkor… ez az árnyék-izé… megölt engem?
– Igen – felelte a Halál, majd hirtelen úgy kapta fel a fejét, mintha zajt hallott volna, pedig teljes volt a csönd. Audreynak csak most tűnt fel, hogy még az ének is elhalt.
– És… most mi lesz velem?
– Az már a te dolgod – vont vállat a Halál, és felállt.
– Elmész? – nézett rá a lány, mert rettegett tőle, hogy egyedül maradjon, még ha a Halált nem is találta túl kellemes társaságnak, de még annyi kérdése lett volna.
– Nem tudom, miért pazaroltam eddig is rád az időmet – válaszolta a Halál. Hangjában nem volt se harag, se ingerültség, se semmi más érzelem. Ezt egyszerűen csak közölte, majd hátat fordított a lánynak, és elindult keresztül a termen.

– Várj! – kiabált utána Audrey. A férfi hátrafordult és ránézett.
– A Halál nem vár – jelentette ki és könnyedén kinyitotta a nehéz faajtót. Még egyszer utoljára hátrapillantott a lányra, majd kilépett az elmosódott fényekkel teli külvilágba, magára hagyva a halott Audrey Calle-t a világon túli templom hideg kövén zokogva.