Írás

Motiváció

Motivációval minden szereplő rendelkezik. Ez az a végső cél, amiért küzdenek, amiért elindul a történet, és akkor ér véget, ha valaki, vagy több valaki – általában a főszereplő – eléri azt, amiért a cselekmény során harcolt.

A motivációk azért nagyon hasznosak, mert ha jól meg tudjuk fogalmazni minden szereplőnk vágyait, akkor már kész is a cselekmény. Hiszen gondoljunk bele, hogy a cselekmény akkor bonyolódik, ha két szereplő egymással ellentétes érdekeket képvisel. A legegyszerűbb példa erre, mikor két sportoló versenyzik egymással. A céljuk a trófea, és az azzal járó elismerés bezsebelése, viszont csak egyiküké lehet a végső győzelem. Az ilyen egyszerű ellentétekből is érdekes történeteket lehet kihozni, főleg, ha nem csak két ember áll egymással szemben, hanem több embernek is az adott dologhoz kapcsolódó érdeke van. Az általános véleményem az, hogy egy történet akkor jó, ha az olvasó át tudja látni, melyik szereplőt mi hajtja előre. Az adott karakterrel való azonosulást is segíti, ha olyan célokat adunk egy-egy hősünknek, amikért az olvasók is talán pont ugyanúgy küzdenek.

Amit szintén fontosnak tartok, hogy az adott karakter ne azért legyen jóságos/pozitív, illetve gonosz/negatív, mert az író azt mondja, hanem azért, mert a motivációjukat az olvasó szimpatikusnak, vagy ellenszenvesnek találja. Itt már közre játszanak érzelmi alapú döntések is, de objektíven nézve alapvetően minden karakternek olyan motivációt kell osztanunk, amivel ha nem is értünk egyet, de meg tudjuk érteni, hogy miért az hajtja, hogyan vált mindennapjai részévé.

Fontos, hogy a negatív szereplők is rendelkezzenek motivációval, mivel ha az egyetlen szerepük az, hogy keresztbe tegyenek a főszereplőnek, akkor hamar unalmassá válhatnak, mivel bizonyos értelemben véve függnek egy másik szereplőtől. A legjobb felállás viszont az, ha minden karakterünk megáll a saját lábán, hiszen a valóságban is ez a jellemző: mindenki önálló lény, és az életünk saját magunkról szól.

A motivációval nem rendelkező gonoszok másik csapdája, hogy tetteik irracionálissá válhatnak, az olvasó számára idegenné, és bár ez okozhat még erősebb ellenszenvet, egyúttal azt is elérhetjük, hogy nevetségessé tesszük a negatív karaktereket. Ezzel pedig egyértelműen elveszítenék hitelüket.

Miután kitűztük a célt minden karakterünknek, már csak végig kell gondolnunk, milyen eszközökkel, módszerekkel fog harcolni, és ami a legfontosabb: milyen messzire képes elmenni a célja érdekében. Legtöbbünk kapásból rávágná erre, hogy a főgonosz mindent és mindenkit feláldozna a céljáért, egész városokat gyilkolna le, hiszen sokszor ezt látjuk. Viszont gondoljunk bele, mi történne, ha az egyik hősünk egy váratlan fordulat során feláldozza mondjuk hűséges társát csak azért, hogy övé lehessen a hőn áhított dicsőség? Vagy pont az ellenkezője: ha a rideg szívű főgonosz végül képes lemondani a bosszúról csak azért, mert valaki, aki számára fontos, ezt kéri tőle.

Rengeteg ilyen pálfordulás lehetséges, ha a motivációkkal ügyesen zsonglőrködünk. A pozitív motivációk átcsaphatnak negatívba is, ha a hős elvakultan keresi a hírnevet, és dicsőséget, vagy a gonosz is átállhat rövid időre a jók oldalára, ha éppen egyezik az érdekük valamilyen ügyben (például két háborúzó országot megtámad egy harmadik és egyesítik erőiket ellene).

Természetesen nem csak egyféle motivációval rendelkeznek a szereplők. Léteznek hosszú távú (egész cselekményen átívelő), és rövidtávú célok is. Cél megnyerni a háborút, és a lehető legtöbb csatát is.

A hosszabb távra szóló motivációk határozzák meg jobban a karaktert, az viszi őket előre a sztoriban, az köti össze a jeleneteket egymással, hogy ne csak töredékes mozaikot kapjunk. Emellett elmondható róla, hogy általában kevesebb számú, és állandóbb jellegűek is, mint a rövidebb időre szóló kitűzések.

A rövidtávú célok teszik színessé a jeleneteket. A szereplők szóváltásai nem csak a hosszú távú motivációjuk ellentéteiből táplálkoznak, hiszen akkor hamar kifogynának. A rövidebb távú célok száma gyakran változik, utaztató regény esetében például meglátogatott városonként, naponta, egy-egy beszélgetés után, vagy akár jeleneten belül is.

Nem feltétlen kell kimondanunk, ki milyen céllal indul épp oda, ahová tart. Az viszont lényeges, hogy az olvasó érezze, hogy okkal megy a vezér A-ból B-be, és nem csak azért, mert ott lesz a következő epikus csata, amiről nem is tud, hogy lesz, de jelenése van, mert az író szeretné szerepeltetni.

Az is érdekes kérdés lehet, hogy mi történik, ha elérik, vagy esetleg nem érik el a kitűzött célt karaktereink. Ha elbuknak, vajon tovább tudnak lépni, és új kihívást keresni, vagy hosszú ideig keseregnek még a megváltoztathatatlanon? Esetleg találnak rá módot, hogy mégis változtassanak a történteken? Ez persze ismét más a rövidebb és a hosszabb távú célok esetében, hiszen más-más mélységű benyomást tesznek a karakterre, ennek megfelelően lesz hevesebb a reakciójuk, ha régebb óta dédelgetik álmukat.

A célok valóra válása dönti el azt is, hogy happy end-del zárjuk-e le a történetet, avagy szíven szúrjuk az olvasót azzal, hogy hősünk a cél előtt bukik el. Viszont nem csak azt érthetjük szomorú befejezés alatt, hogy a főszereplő elvérzik, a gonosz pedig diadalmaskodik. A célok elérésének is rengeteg árnyalata van, gondoljunk csak bele a klisés kérdésbe: „Elérted a célod, de mégis milyen áron?”. Itt pedig visszautalok arra is, mikor a szereplő eleinte szimpatikus motivációja átcsap negatív céllá, amelyet ő maga akár észre sem vesz. Ekkor, ha győzedelmeskedik, az először pozitívnak kikiáltott cél győz ugyan, de az olvasó számára mégis keserűséggel vegyül a beteljesedés, hiszen a főszereplő akár a történet utolsó sorával is, de antipatikussá válhat számára.

Arra is fontos figyelni, hogy ne emeljük ki túlságosan egyik szereplőt sem a sorból, hogy aztán végig csak az ő érdekei érvényesüljenek. Azok a szereplők, akik mindent könnyűszerrel megkapnak, nem váltanak ki szimpátiát az olvasókból, mivel az életben semmi sem ilyen egyszerű. Az is unalmassá tud válni, ha valaki a végsőkig harcol, mindent megtesz, de egyszer sem hagyja nyerni az író. Unalmassá és dühítővé, ami segítheti ugyan a szimpátia kiváltását, azonban nem szabad túlzásba vinni, mert az olvasók elveszthetik a karakterbe fektetett hitüket. Egyensúlyban kell tartanunk, hogy kinek „adunk igazat” íróként, ki érheti el a célját, hiszen csak akkor marad izgalmas a történet, ha fej-fej mellett haladnak a karakterek, és mindig más kerekedik felül.

 

Motivációk meghatározása

Mostanra talán sikerült valamennyire meggyőznöm a cikk olvasóit, hogy a motivációk igenis fontos alapkövét képezik egy történetnek. Ha eddig eljutottunk, talán felmerül a kérdés, hogy jó, de mégis hogyan határozzuk meg a szereplők motivációját, egyáltalán mik lehetnek azok? Ebben nagy segítségünkre lehet az ú.n. Maslow-féle szükségletpiramis, amely hierarchikus sorrendbe állítja az emberek általános igényeit. A piramis működési elve, hogy akkor „léphetünk” az eggyel fentebbi lépcsőfokra, ha az adott igényt sikerült kielégítenünk.

Ha szereplőnk jómódúságát be tudjuk határolni a Maslow piramison, akkor fel tudjuk állítani az általános igényeit, az alapján pedig a motivációit.

A legalsó a fiziológiai igények szintje. Ez az alapvető létszükséglet elemeit tartalmazza: éhség, szomjúság, higiénia, alvás. Lényegében azok a szükségletek, amiket a sims játékok keretein belül ki kell elégítenünk.

Ha egy disztópikus drámát írunk esetleg, ahol ezek közül bármelyik nem magától értetődő, akkor szereplőink erre a szintre tartoznak. A többi szinten nem olyan gyakoriak/lényegesek azok a leírások, ahol a szereplők esznek, vagy isznak, illetve ahol fürdenek, hiszen ott magától értetődő, és a történet folyásához semmit nem adnak hozzá. Ezen a szinten viszont minden étkezés, minden korty víz komoly drámát vonhat maga után, és a cselekmény szerves részét képezi. Ezeknek az igényeknek eleget tenni lehet egy folyamatosan aktuális téma, és a feszültség okozója, de a végső cél is lehet ugyanez: tartósan kielégíteni a szükségleteket, eljutni abba a bizonyos Kánaánba.

Manapság az efféle disztópikus dráma nagy térhódításba kezdett, vegyük például az egyik leghíresebbet, amelyből film is készült: az Éhezők Viadalát. Aki olvasta a könyvet, tudja, hogy milyen ínséges körülmények között élnek a körzetekben a lakók, és hogy minden falatért meg kell küzdeniük. Mikor aztán betekintést nyerünk az arénába, láthatjuk, hogy a történet az életben maradásról szól, amelynek alapja, hogy ivóvízhez, ételhez jussanak, illetve az alváshoz biztonságos helyet találjanak.

A második lépcsőfokon a biztonság áll. Az egymásra épülést már az alsó két szinten is érezhetjük: ha éhezünk, akkor egyértelmű, hogy nem vagyunk biztonságban.

Ez ugyancsak egy világvége élethelyzethez fűződik leginkább, ha nagyon komoly értelemben vesszük, viszont úgy is tekinthetünk rá, hogy a legtöbb történetben a szereplők nincsenek biztonságban a történet valamely pontján. Lehetnek a cselekményen belül olyan helyzetek, hogy az adott karakter lezuhan a Maslow piramis alsóbb lépcsőire (általában drámai esemény következtében, pl. kilakoltatják, elrabolják, stb.), ekkor viszont az összes többi szükséglet, ami az adott szint felett helyezkedik el, nem lehet kielégítve, vagy ha mégis, akkor az egy nagyon kicsavart helyzetet eredményez.

Felfelé haladni viszont többnyire lépésről lépésre, küzdelmesen tudjuk feltornázni magunkat, hacsak nincs külső segítségünk (az elrabolt lányt kiszabadítják, és visszatér eredeti életébe, ahol rögtön helyreáll minden).

Természetesen az Éhezők Viadala a biztonság kereséséről is szól, akár az arénán belül, akár azon kívül gondolkodunk, viszont nem szeretnék leragadni egy példánál így íme a következő: Az Útvesztő. A könyv első sorban már nem az étel megszerzéséért folytatott harcról szól, hanem arról, hogy biztonságot keressen magának az a csapatnyi fiatal, akikkel a történet elindul. Egyedüli céljuk, hogy megmeneküljenek a labirintus, az ismeretlen fogságából, és végre biztonságban legyenek mindazoktól, akik ártani akarnak nekik.

A harmadik lépcsőfok az elfogadottság. Nagyon erős igényünk az, hogy szeretve legyünk, hiszen az ember társas lény, és egyedül megőrülne, azonban mentális egészségén kívül ez a szint már nem jár életveszéllyel, ebből is érezhető, hogy az erre a szintre eső szereplők már viszonylag szerencsésnek mondhatják magukat.

A disztópikus drámák sorait magunk mögött hagyva, ez inkább már egy felnőtté válás történetéhez tartozhat, vagy egy ifjúsági regény hajtómotorja lehet. A konfliktus kiváltója az önbizalomhiány, a kirekesztettség; a főszereplőt általában bántják – többnyire lelkileg, de akár testileg is. Megfigyelhetjük, hogy néha átváltunk innen az eggyel alsóbb szintre, hiszen a fizikai bántalmazás a biztonságérzet témáját is érinti.

Bár talán a magyar berkekben nem annyira ismert Glee című sorozat számomra egyet jelent az elfogadás és elfogadottság kivívásával. Számos olyan helyzetben lévő embert ismerhetünk meg a történet során, akik azért küzdenek, hogy környezetük elfogadja őket. Láthatunk itt elnyomott tizenéveseket, mozgássérültet, latin amerikait, mindenféle szexuális beállítottságot, és különcséget, a sztori pedig reményt adhat az életben hasonló problémákkal küzdőknek.

Szintén egy társas igény a negyedik lépcső, ami az elismertséget tűzi ki célul. A tipp megfogalmazása közben sokat töprengtem a gonosznak kikiáltott szereplők lehetséges motivációin, és eszembe jutott a klisészámba menő jelenet, ahol a főszereplő úgy menekül meg, hogy a gonosz nem öli meg egyből, hanem monológot tart. Ha átgondoljuk, lehet, hogy a gonosz ilyenkor a nemezisének elismerésére vágyik, arra, hogy azt mondják neki, hogy igaza van, és a főszereplő belássa hibáit, hiszen ha egyszerűen lepuffantaná, az nem lenne ugyanaz az érzés. Önmagában azonban ez nem egyértelmű, viszont ha rájátszunk egy hasonló fordulatra, akkor nagyon komoly drámai töltetű jelenet válhat belőle.

Alapvetően viszont inkább a hősökre jellemző, hogy dicsőséget keresnek, és hírnevet. Ez a motiváció tartozhat egy gladiátorhoz, egy hadvezérhez, egy szegény legényhez, egy feltörekvő üzletemberhez, a testvére árnyékában élő fiatalabbik testvérhez.

A Vastrónért csatába szálló Trónok Harca szereplőkre az elismertség hajszolása jellemző. Nagyon sokszor ugranak a piramis lépcsőfokain, bárki bármikor lehet életveszélyben, vagy kerülhet fölénybe. Azok, akik épp nincsenek közvetlen veszélyben, és a trónra pályáznak, egyedül azt szeretnék, ha Westeros összes lakója fejet hajtana előttük, és elismerné hatalmukat.

Az ötödik lépcsőfok, a piramis csúcsa az önmegvalósítás. Ha ezt a lépcsőfokot is eléri a karakter, onnantól már lényegében mindene megvan. Azonban még itt sem válik teljesen unalmassá és motiválatlanná, hiszen ekkor jön a következő kihívás: hogy meg is tudja tartani mindazt, amije van.

Sokszor kevésbé szimpatizálunk a csúcson álló emberekkel, mint azokkal, akik felfelé törekszenek. Ha ezt orvosolni kívánjuk, vagyis el akarjuk érni, hogy az olvasók ezeknek a karaktereknek is drukkoljanak, érdemes lehet megmutatni az ő mászásukat is, amely során a piramis élére jutottak, mert így máris nem magától értetődőnek vesszük a sikereit.

Erre példaként a Tim Burton által megfilmesített Alíz Csodaországban-t tudnám felhozni. Alíz világot akar látni, többet akar tudni, és elutasít egy házasságot, hogy ezt megtehesse. Apja nyomdokaiba akar lépni, ehhez pedig különös utazásra indul. A történetet itt is a piramis lépcsőfokai közötti váltogatás teszi izgalmassá, ugyanis utazása során sokszor kerül életveszélybe Alíz is, de végső soron láthatjuk, hogy egy hajó kapitányi posztjáért indult harcba, majd büszkén hajózik el a nyílt tengeren.

Megfigyelhetjük, hogy a piramison felfelé haladva egyre csökken a motivációk ereje. Ezt úgy értem, hogy ha az ember éhezik, mindent megtenne, hogy megoldást találjon helyzetére, az önmegvalósítás célja pedig inkább a könnyedebb történetek sajátja. Ehhez az is hozzájárul, hogy minél kevesebb lépcsőre vagyunk a csúcstól, annál kevésbé szoros a helyzetünk, így a problémák kevésbé égetők. És mivel kisebb a veszély, kevesebbet vagyunk hajlandók kockáztatni, így valamennyire elmondható, hogy az alsóbb fokokon állóknak erősebb a motivációja, és olykor érthetőbb is.

Röviden összefoglalva tehát, ha megfogalmaztuk a szereplők céljait, onnantól a történet szinte már magát írja, hiszen csak össze kell eresztenünk egymással az érdekellentéteket. Ha ezeket a folyamatokat tartjuk szem előtt a történet írása közben, akkor nem áll meg a cselekmény, és az olvasó is egyértelműen érzi, hogy valamerre halad a sztori összességében (hosszú távú célok) és jeleneten belül is (rövidtávú célok). A motivációk árnyalásával érdekesebbé tehetjük a szereplőket, és a szereposztást is váltogathatjuk, attól függően, hogy ki mennyire erkölcsösen küzd, vagy mennyire szimpatikus célokért.

 

A barkácsolás avatott mestere, ígéretes írópalánta, egyedi tartalom készítő. A Sims konspirációs teóriák lelkiismeretes közvetítője. Elhivatott fordító, Sims 3 és Sims 4 játékos, pótolhatatlan lektor.