Age Innovators – A.I.A.I. – 2. “The Official Launch”

Már órák teltek el a baleset óta. Petert nem tudták egyből kórházba szállítani. Az őrök felvitték egy raktárba, ahol volt egy rendes ágy. Állítólag nincs komoly baja, de még mindig eszméletlen.
A különböző hasznavehetetlen bútorok gyűjteménye volt a szoba egyik sarkában, míg a másikban egy ágy, amin ott feküdt az ázsiai.

 Az ajtó lassan kinyílt, majd a szektorvezető lépett be. Nagyon halkan próbált menni, hogy ránézzen a társára, de pechére a sötétben sikerült átesni egy földön heverő robot-játék-izén.
Peter erre felébredt, ami olyan szempontból jó jel, hogy még sincs túl nagy baja. Ahogy egyre jobban kezdett magához térni, a felettese felé nézett.
– Tim! Mi történt? Jah, persze… A.I.A.I. működik?
– Igen, de még nem aktiváltuk teljesen. Még nem engedtük neki az információgyűjtést és kommunikációt. Holnap kapcsoljuk be rendesen, teszt fázisba. De te hogy érzed magad, Peter?
– Jól… Csak mindenem fáj.

 Tim elbattyogott egy villanykapcsolóig, majd visszament Peterhez, aki már nagy erőkkel próbált felkelni az ágyból.
– Nyugalom! Ne kellj fel.
– De a munka…
– Már tizenegy óra is elmúlt. Hamarosan a kollégák is mennek aludni. De te pihenj, mert holnap jön egy orvos a C22-ből, és már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy komoly a bajod. Pihenj továbbra is. Kérsz valamit? Ha kell valami hozok, csak szólj.
– Tim. Lehet egy kérdésem? – Peter furcsán nézett a felettesére. – Miért gondoskodsz rólam mindig ennyire?
– Mert, miért ne?
Peter rámosolygott a szektorvezetőre. Végül megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér semmit, és visszafeküdt.
– Itt leszek a szomszéd szobában. Ha kellek, csak ordíts.
Tim leoltotta a villanyt és kiment.

***

A Central fölött egy hasonló, gépek nélküli terem állt. A kedves kollégák kedvelt helye volt ez, mert egy szép és kifinomult billiárdasztal díszítette, amit ők előszeretettel használtak. Ebből a szobából nyíltak az irodák, és a vezérlőterem emeletére is innen lehetett bejutni.
Késő este volt, bár a dolgozók még nagyban kihasználták a billiárd nyújtotta szórakozást.
Az egyikük Leonardo volt. Vörös hajú, kopaszodó, idősödő emberről beszélünk.
Egy másik volt az Oliver nevű illető, aki rendre megnyerte ezeket a játékokat, és előszerettel dicsekedett is ezzel a tudásával. Most is épp ő állt nyerésre. Fekete haj és bajusz, egy zöld szempár és egy szórakozott arc, pontosan egyenlő vele. Ő tartotta a lelket a tudóscsoportban, és valami csoda folytán – a szórakozottsága ellenére – még a munkájában is remekül megállta a helyét.
A harmadik személy Ben. Barna haj, szokásos arc, és egy különleges egyéniség állt benne össze. Ők hárman alkottak egy különleges baráti kört, de valahogy mindig sikerült egy negyedik embernek is csatlakozni. Ha tehették mindig együtt dolgoztak, és szórakoztak.

 Ben jön. Beáll a pozícióba… És meglöki a fehér golyót, ami átgurul az asztal egyik oldaláról a másikra. Egy golyó sem megy be a lyukba.
– Ezt még gyakorolni kell! – Oliver szokásos szórakozott hangján közölte a sértést, ami a hangja miatt, nem is volt igazi becsmérlés.
– Menchardtnak rosszabbul szokott menni. Tényleg… Hol van ő? – Ben nyugodtan nézett körbe a teremben. – Hála az égnek, úgy tűnik, ma este nem fog minket zavarni.
– De hol lehet? – Oliver csak nem nyugodott bele.
– Remélem baja esett.
– Szemét vagy! – erre mindenki elnevette magát.

– Azt hiszem, hogy ma is én nyertem, minden esetre.
Leonardo szépen összegyűjtötte a billiárdütőket.
– Késő van gyerekek. Holnap újra nap lesz, irány aludni.
– Zsémbes öreg vagy, Leo! Még csak… Éjfél.
– Gratulálok Oliver. Akkor neked jó játékot. Menjünk emberek. Holnap már tényleg bekapcsoljuk A.I.A.I.-t. Mi lenne, ha közben valaki bealudna?

 A tudós urak el is indultak a szobáik felé. Valójában mindnyájuknak kezdett elege lenni a projektből, amit a fejesek bíztak rájuk. “Az egyik legfontosabb!” mondták. Holott mind visszamehetnének annak, amik szerettek régen csinálni. Tanítani például.

 Ben hosszú folyosókon keresztül haladt át, rengeteget liftezett, de még mindig a szektorban maradt. Végre elérte a szobájának a folyosóját. Az egyik ajtónál megállt. A kulcsait vette elő, és szimplán kinyitotta. Mielőtt belépett volna elgondolkodott. A hibás napon.
A gondolatai arra az “apró” hibára szegeződtek délután. Kellemetlen dolog volt. Abban a pillanatban egy kicsit összeborzongott, mert arra jött rá, hogy Tim mondott valamit Menchardtról… És akkor leesett neki. Meghalt. Nem zavarta, minden esetre, legyintett és bement.

***

 Kicsi szobája volt. Mint, mindenki másnak. Úgy döntött, hogy majd reggel zuhanyozik, hisz majd eldőlt a fáradtságtól.
A szoba szürke volt. A fal, a padló, a plafon, az asztal, a számítógép… Bár volt egy kék szék, egy kék ágy, és egy barna könyvespolc, de ettől még túl szürke volt.

 Befeküdt az ágyba, nagyot ásított, és becsukta a szemeit. Aztán hirtelen rájött, hogy még ég a lámpa, de olyan fáradt volt, hogy nem zavartatta magát.
Térjünk kicsit ki régebbre… Ő Ben. A fiatal tudós, aki maga sem tudja, hogy hogyan került az Age Innovatorshoz. Tehetséges programozó, mint társai. Világ életében az Age Innovators United pártba akart csatlakozni, de ennél sokkal jobb esélyt kapott. Így került ide. Persze ennél sokkal kacifántosabb módon.

***

Mikor Oliver belépett a szobájába a megszokott látvány fogadta. A fekete ágy, a kis állólámpa, az edzőgépe és a legfontosabb dolgai: a fényképek a falakon, amik a régi fenti világ dolgait ábrázolták. Egy régi kínai kaput például. Persze, nem biztos, hogy van egyáltalán olyan ember az egész szektorban, aki meg tudná mondani mi az a Kína. Már legalább 160 éve nincsen ilyen nevű territórium.

Persze Oliver is olyan fáradt volt már, mint a többi kollégája, úgyhogy nem állt meg gyönyörködni, hanem egyből lefeküdt.
Ő még fiatal volt. Éppen végzett az egyetemmel, mikor az A.I.A.I. projekthez került. Véletlenül választották be, de mindenki jól járt vele. Ő volt mindig a szektor szíve és lelke.

***

Leonardo se próbált meg egy kicsit sem ébren maradni, hanem egyből bedőlt az ágyba.
Öreg napjaira sem tudott még kiszabadulni a munkából. Persze nem is akart, de azért rendesen megviselte. Hisz eléggé rendesen megkopaszodott, és a mozgása sem volt már a régi. De a munkáját élvezte, és jól is végezte. A programozása mindig kitűnő volt, soha nem hibázott a kódjaiban. Ezért is került be az A.I.A.I. projektbe.

***

 Másnap reggelre már mindenki A.I.A.I. irányítótermében állt. Izgatottan várták, hogy végre befejeződjön a projekt. Oliver szokásos szórakozottságában az egyik konzolon ülve fecsegett a gépénél ülő Timmel. Ben haláli nyugalomban próbált megmaradni, és Leonardo a ”csináljuk már” arcát öltötte magára. Ezek az arckifejezések mind hazugságok voltak.
– Ha ma működni fog már csak a teszt fázis marad. Utána pedig minden menni fog, mint a karikacsapás. – Tim próbálta így nyugtatni a hevesen vele veszekedő Olivert.
– Nem hat meg. Nem akarok úgy járni, mint Menchardt… – ekkor már mindenki tudta mi történt a kollégával, de senkit sem zavart. Gyűlölték őt.

Peter az emeleti részlegről lenézve bámulta a tudósokat és a szektorvezetőt. Egy vagy két órával ezelőtt jött hozzá egy orvos a C22-ből, de megállapította, hogy minden rendben. Peter is így gondolta, de azért csak titokban osont fel az emeleti részre.
Persze megunhatatlan arckifejezéssel nézte végig Oliver és Tim szokásos veszekedését, de belül ő is izgatott volt. Ha a rendszer működni fog, ha A.I.A.I. működni fog minden rendben lesz.

Tim figyelmeztette kollégáit Menchardt esetére, ezért kizavarta őket az irányítóból, hogy ne ismétlődhessen meg. Ő persze benn maradt, mert muszáj volt valakinek onnan is indítani. Mindenki fejvesztve rohant ki a teremből, és ijedten konstatálták, hogy Tim ugyanolyan veszélyben van. A szektorvezető látszólag nem félt, sőt mérget lehetett volna venni rá, hogy ha kell magától is nekimegy a rotornak, ha attól végre elindul rendesen a gép.

 Az emeleten Peter már viszont semmi pénzért nem rohant volna el, csupán lassú, kimért léptekkel távozott. Tim a székében megfordult és ütni kezdte a billentyűket.
A nap ami ma virradt rájuk, talán több szerencsét hozott, mint a tegnap és elkerülhetik az újabb baleseteket.

A Centralba futottak be a drága kollégák és futva ugrottak a középen lévő gépek elé. Egymásra néztek, ás hőzöngve magyaráztak a másiknak, és így sikerült is egy kisebb hangzavart okozniuk. Izgatottak lettek, és várták, hogy kigyúljon a billentyűzetek sarkán a piros fény, ami jelzi a greentooth csatlakozását.
Egyszer csak egy halk sípolás hallható, egy másodpercig, és kivillan a lámpa, mire mindenki ütni kezdi a billentyűket.

 Üti a billentyűket, és egy laikus, idegbetegnek nézheti őket emiatt. Pedig csak gyorsan dolgoznak, de annyira gyorsan, hogy minél előbb véget érjen, minél előbb sikerüljön a munka. A.I.A.I. megszólalása jelzi majd a hibátlan működést. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a munka gyümölcse.
A hangszórók egyszer csak recsegni kezdtek.
– Sys. On. Sys. On.
– Ez írásnyelven van? – Kérdezte Oliver a mellette ülő Leotól.
– Honnan tudjam? Olyannak tűnök, aki beszél írásnyelven? – Förmedt rá.
– Tudom, hogy nem az Angolszektorból vagy, csak kérdeztem.
A hangszórók újra recsegni kezdtek.
– Hello, hei, hi, buenos días, goedemorgen, guten morgen…
– Egy dologban biztos vagyok, Oliver.
– Még pedig?
– Ez most nem írásnyelv.
– Kivételesen, egyetértek.

 A rendszer most már rendesen üzemel. A Centralban lévők még nem tudják, de Tim már igen. Mosolyogva állt az irányító teremben, hisz ő tudta már.
– Már ne legyen több hiba… – Motyogta magában, de úgy tűnik a rendszer végre működik.
– Jó napot! Üdvözli önt – hallatszott a hang a szektor összes hangszórójából. – Az Age Innovators’ Artificial Intelligence, avagy a Kor Újítás Mesterséges Intelligenciája. Kalibrálás folyamatban. 

 – Hallottad? Ömm… Akarom mondani hallod? – Fordult Oliver kigúvadt szemekkel Leo felé.
– Nem! – Mondta és halk kacagásba kezdett. – Működik! – Ordított fel, és hallgatta a szöveget a hangszórókból.
– Végre. – Dőlt hátra Oliver a székében, miközben a kezeit a tarkójára tette. – Végre, valami sikerül is.
– Most csak viccelsz, ugye? – Leo ráncolva a homlokát nézett Oliverre.
– Persze! – Mondta, és vállon veregette Leót, majd nevetni kezdett.

Peter sem volt máshogy. Keresztbetett kézzel állt, mosolyogva. Örömmel hallgatta az adatokat a hangszórókból.
– Jó napot. Tudom, hogy még csak 2 perc 43 másodperce vagyok itt, de meg kéne ismernünk egymást. Bzzzt… Mindegy, megvannak az adatlapjaik, uraim.
– Remek. Egy protokolláris gép. Mi lenne, ha tegeznél minket? – Mondta Peter.
– Rendben van.