Age Innovators – A.I.A.I. – 1. Semmi nem mehet egyszerűen

 A gépek zúgása és a beszélgetések zaja töltötte be a szobát. Néhol billentyűütés hallható, valamint az is, hogy a liftek mozognak fel-le. A kör alakú termet pár fali lámpa fénye ölelte át, nem valami szabályos, ovális alakban. Középen számítógépek álltak körben, mint valami adminisztratív központban. Az Age Innovators valamiért nagyon kedvelte az ilyen módon elhelyezett bútorokat.
A Kor Újítók –írásnyelven Age Innovators- egy szép nagy komplexuma állt azon a helyen, amiről beszélünk. Ez a terem a szektor közlekedésének központja, avagy ahogy csak mindenki emlegeti: A „Central”.

 Az ajtó két oldalán egy-egy testőr állt vigyázban, hogy ne engedje a ki-be járkálást csak úgy. Beljebb menve a terembe egy hatalmas (szintén kör alakú) terület tátongott. A falakon képernyők, irányítópultok voltak. Középen újabb berendezések helyezkedtek el. Fenn volt mégy egy emelet, amit teljesen máshonnan lehetett megközelíteni. Ott is újabb masinériák álltak.
Az egyetlen hiba az volt, hogy néhány nem üzemelt. Csupán három vagy négy kis gép… De azok voltak a legfontosabbak.
Egy vörös hajú, fiatal tudós körmölt az egyik ilyen előtt. Folyamatosan nyomta a billentyűket, mintha az élete múlna rajta.
Egy nála rejtélyesebb alak állt hátratett kézzel kicsit odébb. Látszólag gondolataiba merülve bámult a napszemüvege mögül. Barna a haja, és talpig feketébe van öltözve. Aki még nem találta ki, annak mondom: ő itt a főnök. A szektorvezető.
Ha pár méterrel még tovább haladunk egy kékhajú ázsiait pillanthatunk meg. Vörös ruhákba öltözve állt, csípőre tett kézzel. Szintén gondolkodott. A fene tudja, hogy mindenki miért gondolkodik ilyen “erősen”.

 A szektorvezető pár perc után kapkodós léptekkel odaugrott kékhajú társa mellé.
– Mit szólsz, Peter? – mondta neki. Peter arcára őszinte mosoly ült ki.
– Amilyen mázlink lesz, tuti, hogy újra lesz pár meghibásodás… De én is izgulok.
– Ennyire látszik, hogy majd felrobbanok?
– Mindjárt kipukkadsz.

 Erre mindketten nevetni kezdtek, de nem azért, mert olyan vicces volt. Csupán tényleg mindjárt robbannak az izgalomtól.
– Megyek, szólok a fejeseknek, hogy indítjuk. – Mondta a szektorvezető.
Peter bólintott, majd megvárta, míg a főnöke elmegy. Ezután beállt egy vezérlő mögé, a piros gombhoz.
Eközben több tudós jött be a terembe, és mindnyájan a működő gépekhez ültek. Ütötték a billentyűket ők is. Leonardo és Ben – kettő a tudósok közül- is így tett. Már ők is rég várták ezt a pillanatot.

 Peter a vörös hajú tudóshoz ment, akit sikeresen félbeszakított egy kódsor megírásában. A vöröske rövid mormogás után álmosollyal fordul kollégája felé. Valamit elkezdtek egyeztetni, a rendszer legújabb verziói programozása és irányítása kapcsán.

A szektorvezető egy jó nagy ablakban jelent meg a terem emeleti részén. Mindenki látta, hogy odament. Ebből következtették ki azt, hogy a rendszerindításra a fejesektől is engedélyt kaptak. Peter visszaállt a helyére. A tudósok fegyelmezetten kihúzták magukat és mutatóujjaikat mind az enterekre helyezték.

 Peter felnézett a felettesére és bólintott. A másik szintén.
Ma jött el a nagy nap. A hosszú munka végre meghozta vagy meghozza a gyümölcsét. Előbb vagy utóbb biztosan. Mindnyájan izzadni kezdtek. A hangszórókból a főnök ideges hangja szólalt meg: Start!
Mindenki egyszerre megnyomta az entert. A gépek mindenfele sorra bekapcsolódtak. Felvillantak az Age Innovators’ OS jól ismert fényei minden komputeren. Sikerült.
– Welcome… Hellloooo… At Age Innovators… Üdv… Üdvözlet… Konfigurálás…
Egy fura gépies hang szólt a bemondókból. A.I.A.I. életre kelt.
A gép hűtőrendszere a fal legtetején volt. Hirtelen a rotorok hihetetlen sebességgel kezdtek forogni. Leonardo és Ben még időben kirohant a teremből.

 Petert és vörös hajú professzort a elkezdte a szél felemelni a levegőbe. A vöröske erősen kapaszkodott az asztalába és Peter pedig egy oszlopba. Igaza lett, a jóslatával, hogy “lesz meghibásodás”. A vörös keze lassan kezdte megadni magát. El is engedte az asztalt.

Elkezdett a plafon felé repülni. Hatalmasokat ordított, és a szél a tetőhöz vágta. Ekkor minden porcikája a hátában szilánkokra tört, de szenvedésének még koránt sem volt vége. A rotorok beszippantották és teljesen bedarálták. Peterben az ordítás hang hallásakor már megfagyott a vér. Az idő lelassult körülötte. Minden hirtelen, olyan… Olyan unalmasan lassú lett. A hűtőrendszer újra lassulni kezdett és visszaállt rendes sebességre.

 A kékhajú férfi teljesen megkönnyebbült, mikor érezte, hogy zuhanni kezd. Az a pár másodperc, amikor lefelé kezdett esni, őrülten hosszú időnek tűnt. Csupán akkor ábrándult ki, amikor a padlóba kellemesen beverte minden csontját.
A terembe két biztonsági őr rontott be. Peter újra és újra fel akart állni, de nem tudott. Amint úgy érezte, hogy sikerült, abban a pillanatban összeesett.

 A zöld ruhába öltözött őrök elkezdték összekanalazni, a szegény férfit. Alig bírt megmozdulni és forgott vele a világ.
– Jól van? – Az egyik őr megpróbálta az arcát az övé felé fordítani. – Nem reagál.
– Ébren van legalább? – nézett ijedten a másik őr.
– Az előbb ébren volt. Elájult.
– Rendben. Akkor siessünk.