Hollóleány – 11. Cholmondeley, Leggett és Eulie

– Hogy érzed magad? – kérdezte Bone, mikor feljött a szobámba egy tálca ebéddel.
– Remekül rendbe raktál, most már szinte teljesen jól vagyok – mondtam vidáman. Három nap telt el a balesetem óta, de Bone gyógyítási erejének köszönhetően már teljesen felépültem, csak ő ragaszkodott ahhoz, hogy még ágyban maradjak egy kicsit.

Mint kiderült, Lewkenor észrevette a jeladónkat, és pont akkor tetette tönkre, mikor én éppen az ő Tűzfala előtt sétálgattam. A kapcsolat megszakadt, ezért volt számomra annyira megterhelő ottmaradni. A többiek még aznap alaposan átbeszélték a dolgokat, és egy kisebb csapat már másnap útnak indult, hogy rendbe hozzák.

A csapatot Den, Ent, Late, Scythe és Cyb alkotta. Ha minden jól halad, akkor ma este már vissza kéne érkezniük. A várakozás szinte fájdalommal töltött el, hiszen mélyen reménykedtem, hogy minden rendben lesz, de a háttérben az a rosszízű kétely sem akart megszűnni, hogy sosem térnek vissza.

​A percek szinte óráknak tűntek, és úgy éreztem, mintha az este sosem jönne el. Miután megebédeltem, elég erősnek éreztem magamat, hogy lemenjek a társalgóba, ahol Pitchet találtam, egy kis, sötétkék borítójú könyvet lapozgatva. Úgy döntöttem, hogy inkább nem zavarom meg, mikor felpillantott, és gyorsan végigmért a szemeivel.

– Nem pihenned kellene? – kérdezte unottan, majd becsukta a könyvet, és a kávézóasztalra tette. Ezen a cselekedeten felbátorodva leültem mellé a kanapéra.
– Bone-nak nem kell erről tudnia – mondtam, miután kényelembe helyeztem magamat. – Kicsit ideges vagyok – vallottam be.

– A többiek miatt? – kérdezte, mintha nem lenne egyértelmű igen a válasz.
– Te nem? – A kérdésemre csak megvonta a vállát, de pontos választ nem adott.
– Minek? – mondta flegmán, majd felvette a könyvet az asztalról, és a közepénél kinyitotta. Csak ekkor vettem észre, hogy nem rendes nyomtatott könyv volt, hanem kézzel írott. Kérdőn néztem a mellettem ülő férfira, de ő egy pillanatra sem tekintett fel. Mi ez? Napló? Álomnapló?

​Érdekelt volna az igazság, de Pitchet ismerve akkor sem mondta volna el, ha megkérdeztem volna, ezért inkább magára hagytam, és visszasiettem a szobámba, mielőtt Bone kiszúrta volna, hogy nem vagyok ott. Visszafeküdtem az ágyamba, és szinte rögtön elnyomott az álom.

***

​Órákkal később hangos csörömpölésre és beszélgetésre lettem figyelmes.
– Esküszöm Cyb, muszáj volt azt a tányérat lelöknöd az asztalról? – Den hangja ütötte meg a fülemet, én pedig boldogan pattantam ki az ágyból. Végre visszatértek, és a beszélgetésből úgy érzékeltem, hogy mindenki jól van. Vidáman rohantam ki a szobámból, és egyenesen a hangzavar felé siettem.

​- Sikerült? – kérdeztem, amint odaértem hozzájuk. Den széles mosollyal válaszolt:
– Ennél jobban nem is sikerülhetett volna! Összesen csak három droid őrizte a mi kis szerkezetünket, amiket mi játszi könnyedséggel lezúztuk, és mint kiderült, a jeladót nem is tették tönkre, csak egyszerűen… kikapcsolták. – Erre felvontam a szemöldökömet. Az egész olyan gyanúsnak tűnt, de most ezzel nem szabadott foglalkoznom.

​- Akkor megyek, és megnézem, hogy áll az a repedés a falon – mondtam vidáman, és már fordultam is volna meg, mikor láttam, hogy a többiek arcáról lefagy a mosoly, és aggódva néznek rám.
– Biztos, hogy elég jól érzed magad hozzá? Nem kéne még néhány napot pihenned? – kérdezte Den, mire én csak megráztam a fejemet.
– Nem lesz baj. Csak gyorsan körülnézek. Ígérem – mondtam, mire láttam a szemében a kételyt, de nem szólt egy szót sem.

​Amint visszaértem a szobámba, lefeküdtem az ágyra, és becsuktam a szememet, majd erősen koncentrálni kezdtem. Nem sokkal később mindenféle nehézség nélkül, ismét a magas téglafal előtt találtam magamat. Gyorsan keresni kezdtem azt a helyet, ahol nemrég lyukat ütöttem, és reménykedtem benne, hogy még mindig ott van.

​Nem sok esélyt adtam neki, ezért rettentően meglepődtem, mikor láttam, hogy minden úgy van, ahogy hagytam. Még a létrám is fel volt állítva a fal mentén. Tudom, hogy megígértem a többieknek, hogy csak gyorsan felmérem a terepet, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.

​Gyorsak voltunk a jeladó helyreállítását illetően, ezért lehet, hogy ennyi idő alatt Lewkenornak még nem sikerült helyrehozni a hibát. Talán ha most visszamegyek, holnapra már az egész eltűnik. Ezt nem hagyhattam. Gyorsan a létrához léptem, majd átmásztam az apró lyukon.

​A túloldalt hatalmas mennyiségű információ állt rendelkezésemre. Az épület tervrajza, a biztonsági kamerák elhelyezése, titkos átjárók, jelszavak, kódok… minden, amire szükségünk van. Igyekeztem minden lényeges információt lementeni, majd elküldtem Ent kommunikátorára, és visszatértem.

​Vidáman pattantam ki az ágyamból, majd szinte repülve futottam le a társalgóba, ahol kérdő pillantásokat kaptam a többiektől.
– Mi van veled? – kérdezte Cyb, jót mosolyogva rajtam.
– Mindjárt megtudjátok – mondtam szinte dalolva, majd a következő pillanatban Ent kommunikátora hangosan kezdett el pittyegni, mire a férfi kérdőn kezdte el nyomkodni.

​Pár másodperc múlva hitetlenkedve állt fel a helyéről:
– Megcsináltad!
– Igen – mondtam boldogan, mire a többiek is felkapták a fejüket. A következő pillanatban egy hatalmas ölelést kaptam Dentől és Cybtől:
– Szép volt, Raven! – mondták egyszerre, de el nem engedtek. A többiek is gratuláltak, és még Pitchtől is kaptam egy elismerő mosolyt.

​- Még ne most kezdjünk el ünnepelni – mondta Ent hangulatrombolóan, de ő sem tudta abbahagyni a mosolygást. – Minél előbb megtervezzük a bevetést, annál előbb vége ennek az egésznek.
A többiek egyik pillanatról a másikra megkomolyodtak, és a fiúk villámgyorsan engedtek el, és ültek le. Egész éjjel tartott a megbeszélés, de mire felkelt a nap, és az első sugarai bevilágítottak a társalgó ablakán, készen voltunk.

***

​Mr. Cholmondeley feszengve ült a gyéren megvilágított kis kihallgató szoba közepén található asztalnál, miközben vele szemben Phileas és Amity barátságosan ült.
– Én esküszöm maguknak, nem tettem semmi rosszat – kezdett magyarázkodni az öregember rémülten, mire a másik férfi mosolyogva leintette. érdőn kezdte el nyomkodni.

​- Még csak nem is feltételeznénk magáról ilyesmit, uram. Csak néhány kérdést szeretnénk önnek feltenni. Már annak is nagyon örülünk, hogy időt szakított ránk.
Az öreg láthatóan megkönnyebbült.
– Kérdezzenek nyugodtan, és én a legjobb tudásom szerint válaszolok. – Phileas erre csak némán bólintott, majd az asztalon lévő dossziéból két képet vett elő. Az egyiken egy fekete hajú nő volt, a másikon pedig egy szőkésbarna hölgy.

​Az öregember alaposan megvizsgálta őket, majd kérdőn nézett a nyomozókra.
– Úgy hallottuk, hogy ez a két nő néhány napja a boltjában volt. Emlékszik rájuk? – kérdezte Amity, miközben egy csésze kávét csúsztatott oda a másiknak.
– Igen, emlékszem. Rendes embereknek tűntek. A fekete hajú hölgy érdeklődött egy bizonyos alkatrész illetően, de nekem sajnos olyan nem volt, ezért elküldtem őket Leggett barátom boltjába, ami kétutcányira van az enyémtől.

​- Nagyon szépen köszönjük – mondta Phileas. – Esetleg kaphatnánk egy listát azokról a tárgyakról, amit önnél vásároltak?
– Természetesen. Ha eljönnek velem a boltomba, se perc alatt tudok önöknek adni egy másolatot a listáról.

***

​Másfél órával később Amity és Phileas Mr. Cholmondeley boltja előtt álltak, a nő kezében egy papírlappal, amin mindenféle, számára ismeretlen alkatrészek nevei voltak feltüntetve.
– Mégis miért lenne nekik erre szükségük? – kérdezte, miközben a papiros tartalmát vizsgálgatta.
– Fogalmam sincs – mondta a férfi. – De pont ezt akarjuk kideríteni. Irány Leggett boltja. – A nő bólintott, majd eltette a listát a táskájába.

​- Igen, emlékszem rájuk – mondta negyed órával később mogorván Mr. Leggett. – Miután elmentek innen, vérfürdőt rendeztek a boltom előtt. Majdnem két teljes hétig senki sem akart tőlem semmit sem vásárolni – panaszkodott az öreg, majd a kassza mögé sétált.
– Miben segíthetek? – kérdezte végül, mire Amity elővette a Cholmondeleytől kapott listát, majd letette a pultra. – Mielőtt önnél jártak volna, ezeket vásárolták. Van esetleg valami tippje, mire kellhettek nekik ezek az alkatrészek?

​A boltos hosszan tanulmányozni kezdte a listát, miközben a homlokát ráncolta, majd néhány perc csend után megszólalt:
– Az első tippem egy mosógép lett volna, de az nem magyarázná az Arronax-féle égőt, sem a Nunn kondenzátort, szóval csak egy lehetőség maradt, de sehogy sem értem, miért kéne két ilyen őrültnek egy jeladó.

​Phileas kérdőn nézett az öregre:
– Szóval azt akarja mondani, hogy ezekből az alkatrészekből kizárólag jeladót lehet építeni? – kételkedett.
– Hát, ha nem akartak építeni egy mosógépet, ami diszkó fénnyel világít és zenére táncol, csak a jeladó maradt – válaszolta, majd bosszúsan megrázta a fejét – remélem, hamar elkapják őket.

​A két nyomozó bólintott egyet, majd megköszönték Leggettnek, és elhagyták az üzletet.
– Van esetleg valami ötleted, hogy hogyan tovább? – kérdezte Amity, miközben előhúzta az esernyőjét a táskájából, mert miközben bent társalogtak, elkezdett zuhogni az eső.
– Azt hiszem, meg kell látogatnunk egy régi barátomat – válaszolt Phileas szélesen elmosolyodva.

***

​Phileas kocsija a város legszélén, magányosan álló, kis rádióállomás előtt parkolt le.
– Mielőtt bemegyünk, figyelmeztetlek, hogy Eulie kicsit bogaras – mondta a férfi a társának, miközben kiszálltak a járműből.
– Már azon is csodálkoztam, hogy vannak barátaid – mondta csípősen a nő, mire a másik a szemét forgatta. – Úgy érzem, már sehogy sem tudsz meglepetést okozni nekem.

​A páros a kis épület felé vette az irányt, majd az ajtónál megálltak.
– Be kell valljam, kicsit aggódok – kezdte a férfi, miközben a nyakát vakarta. – Sok éve nem találkoztunk, és az sem volt túl kellemes.
– Azt mondtad, hogy egy régi barátod – értetlenkedett Amity.
– Mondjuk úgy, hogy ex-barátnő, akivel azelőtt jártam, mielőtt bebörtönöztek volna. Azóta sem kerestem fel – magyarázta Phileas, majd egy mély levegőt vett.
– Remélem, jól szétveri az arcodat, ha meglát – vágta rá a nő kárörvendő mosollyal.

​A férfi lenyomta a kilincset, majd mindketten beléptek az apró házikóba.
A szobában, egy kis asztalnál, egy szőke hajú, alacsony nő ebédelt, aki, amint meghallotta az ajtó nyílását, rögtön felkapta a fejét, és az idegeneket kezdte méregetni. Azon nyomban, hogy felismerte a férfit, elkerekedett a szeme, majd villámgyorsan felpattant a helyéről, és a férfi elé sietett. Phileas már nyitotta is a száját, hogy illően köszöntse a hölgyet, de ekkor egy akkora ütés érte az arcát, hogy a földre került, és amikor felnézett, csak a volt barátnője dühös tekintetével nézett farkasszemet.

​- Phileas Dan Cogsmith, te szemétláda!
– Én is örülök, hogy látlak Eulie – nyögte a férfi, miközben feltápászkodott, és az orrából eleredt vért törölte le a kézfejével. Gyorsan oldalra pillantott, és látta, hogy a társa alig bírja visszafojtani a nevetést.

​- Hét év! Ennyi év után nem hallottam rólad semmit. Még egy büdös üzenetet sem kaptam, hogy ’Ne aggódj, szivi, még élek’. Most meg csak itt betoppansz minden szó nélkül?!
– Börtönben voltam – kezdte a férfi, de Eulie legyintett.
– Két évig, legjobb tudomásom szerint. Legalább annyit írhattál volna, hogy meguntad a ronda pofámat. – A férfi, habár nem mutatta, belül mélyen elszégyellte magát, de a büszkesége nem engedte, hogy bocsánatot kérjen, ezért mindhárman kínos, néma csöndben álltak egy darabig.

​- Mit akarsz itt? – törte meg a csendet a szőke, mire Phileasnek eszébe jutott, miért is jöttek ide.
– Eulie, ő itt Amity Theodora Chandler – mutatott a társára. – Amity, ő pedig Eulalia Portia Parkes. Még a régi időkben nagyon sok mindenben segített. A legjobb a szakmájában, ha engem kérdezel.
– Ne hízelegj, nem fogadlak vissza – jelentette ki mindenféle érzelem nélkül a szőke hölgy, majd a másik felé fordult. – Hívj csak nyugodtan Eulie-nak, mindenki ezt teszi – nyújtotta a kezét Amity felé, majd kezet ráztak.

​- A segítségedre van szükségünk – kezdte Phileas.
– Na, azt gondoltam!
– Az összes, környéken lévő jeladó adataira szükségünk van, amit az elmúlt három hétben állítottak fel. Meg tudod ezt tenni?
– Lazán – vágta rá a nő, majd rögtön leült az öregnek tűnő számítógépe elé.
– Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Amity.
– Néhány óra, maximum.

​A következő néhány percet csendben töltötték, a két nyomozó leült a szobában található ócska kanapéra, amiből erősen szállt a por.
– Mi ez a hely egyébként? – kérdezte a barna hajú nő, de a másik kettő reakciójából ítélve nem várt választ.
– A nagyvilágnak ez a hely, csak egy egyszerű, névtelen rádióállomásnak tűnik, de valójában az Alvilágnak sugároz titkosított adást. Híreket és mindenféle információkat ad. Még apám kezdte, aztán én folytattam a bizniszt – válaszolta Eulie, miközben hevesen gépelt a billentyűzetén.

​- De figyelmeztetlek, hogyha ezt bárkinek is elárulod, nem érdekel milyen rendőr vagy, az egész Alvilág fog az ellenségeddé válni. Ez erre a szemétládára is vonatkozik – mutatott a kanapén ülő férfire, aki egy időközben szerzett régi, poros könyvet lapozgatott, és aki most értetlenül nézett volt barátnőjére. Amity némán bólintott, nem mintha bárkinek is el akarta volna ezt mondani.

​Ezek után senki sem szólt semmit. Csak Eulie hangos gépelése törte meg a csendet, Phileas jól elvolt azzal a könyvvel, amit talált, Amity pedig a kommunikátorán játszott valami ócska, bugyuta, de rettentően szórakoztató játékkal, mikor a szőke nő hangosan felkiáltott:
– Megvan! – állt föl, olyan hirtelen, hogy a gurulós szék, amin eddig ült, hangosan ütközött neki a szoba túlsó oldalán lévő falnak.

​- Az elmúlt három hétben, csak három új jeladót állítottak fel az egész sivatagban és az azt környező városokban – kezdte el mondani, majd mikor mindketten odaálltak mellé, folytatta: – Az egyik kizárt dolog, hogy az, amit kerestek, mert az egy kis kutatás után kiderült, hogy egy népszerű zeneadó egyik új állomása. A második az pont a városban található, de erről biztosra tudom, hogy nem a célpontotok, mert egy kliensemé, és én is ott voltam a beiktatásakor. Kizárásos alapon csak a harmadik lehet az, ami nem túl jó hír.

– Miért? – kérdezte Phileas.
– Mert a sivatag közepén van. Tudod, ahol mostanában gonosz, vérszomjas droidok ütötték fel a fejüket. Nem lenne túl biztonságos.
– E felől nem kell aggódnod Eulie – mondta a férfi. – Köszi a segítséget, mivel hálálhatjuk meg?

​Hosszú gondolkodás után a szőke vidáman közölte a többiekkel az ötletét:
– Vigyetek magatokkal! – Erre a kijelentésre mindketten hátrahőköltek a meglepetéstől, és a férfi már próbálta is volna lebeszélni róla, de a nő ezt nem hagyta:
– Még mielőtt kezdenéd, hogy ez nem biztonságos, mondanám, hogy ha nem vetted volna észre eddig, ez a kis épület, a város köré húzott elektromos védőpajzson kívülre esik – a két nyomozó ijedten, és értetlenül nézett a szőke nőre.

​- Mint láthatjátok, meg tudom védeni magam – mondta, majd a fal mellett álló páncélszekrényhez lépett, és kivett belőle három, hétköznapinak tűnő pisztolyt. – Ezek kicsit meg vannak bütykölve. Elektromos lövedéket lőnek, ami véglegesen hatástalanítani tudja a droidokat. Még mindig úgy gondoljátok, hogy nem elég biztonságos veletek mennem? – kérdezte a nő, mire a férfi széles mosollyal nyújtotta a kezét a nő felé:
– Megegyeztünk.