Hollóleány – 13. Hősök

​- Mégis mi van rajtad? – kérdezte Cyb Scythe-ot, miközben az említett nő értetlenül nézte a férfit.
– Mégis mit gondolsz, mi? Ruha.
– Jó, de ez tök normálisan néz ki. Semmi rikító szín, semmi smink – kezdte, mire a nő idegesen felállt.
– Csak azért, mert a hétköznapokon szeretek jól kinézni, nem azt jelenti, hogy nem érzem át a mai nap fontosságát – magyarázta, mire a férfinak sem volt több mondanivalója.

Cyb próbált egy kis jó hangulatot csempészni a komoly, hajnali készülődésbe, de ez elég lehetetlen feladatnak bizonyult. A mai nap túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy néhány vicc elfeledkeztessen minket arról, mi is vár ma ránk. A következő pillanatban Denre pillantottam, de ő a tegnap este után mindenáron próbálta kerülni a társaságomat. Nem lepődtem meg rajta, és úgy döntöttem, hogy mindenkinek jobb az, ha most magára hagyom.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy a mai napon egy csapatba lettünk beosztva. A terv szerint én, ő, Scythe és Cyb Lewkenor bázisában egyenesen a gépteremhez fogunk menni, hogy hatástalanítsuk a droidokat irányító és működtető irányítópultot, hogy a többiek feladatát, akik Lewkenort próbálják elkapni, segítsük.

A következő pillanatban Pitch sétált oda hozzám, majd mogorván közölte velem az új helyzetet:
– A bevetésen veletek megyek.
– Mi? – csodálkoztam.
– Den helyett. Megkért rá. – Némán bólintottam, bár nagyon megkönnyebbültem. A férfi nem mondott mást. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon ő tud-e a dologról, hiszen Den a legjobb barátja, de legjobbnak tartottam nem ezen törni a fejem. Még egyszer ellenőriztem, hogy mindent magammal viszek-e, amire szükségem van, majd a garázshoz sétáltam.

Voltak lebegőink, de minden alkalommal, mikor kimerészkedtünk, észrevétlenül kellett közlekednünk, így szinte sosem használtuk őket. Azonban a mai nap nem a bujdosásról és a lopakodásról szól. Eljött az idő, hogy végre a tettek mezejére lépjünk, és elszántan ültem be az egyik autó hátsó ülésére.

A két csoport két külön járművel közelítette meg Lewkenor bázisát, mi mentünk elöl.
– Mi történt közted, és Den között? – kérdezte Scythe hirtelen, ami elég váratlanul ért engem, de közben mindenkinek a tekintete rám meredt, még Pitch szemeit is magamon éreztem, a visszapillantó tükörben.

– Ja, a srác tiszta depi volt ma reggel – csatlakozott Cyb, majd finoman oldalba lökött.
– Nem akarok beszélni róla – mondtam, majd az ablak felé fordítottam a fejemet.
– Bármi is történt, meg kell vele beszélned a dolgot. Nem jó így látni – mondta a barna hajú férfi, én pedig magamban kénytelen voltam egyetérteni vele.

A jármű hangosan parkolt le Lewkenor bázisától nem messze, én pedig a mai nap először éreztem, hogy megáll a mellkasomban a szívem. Eddig is tartottam a mai naptól, de most, hogy megérkeztünk a helyszínre, egyenesen rettegtem, de mégis valahogy izgatott voltam.

Néhány perccel később a többiek is megérkeztek, majd mikor kiszálltak a lebegőből, egyenesen a korábban felfedezett hátsó bejárathoz lopakodtunk. A múltkori alkalomtól eltérően most rendesen zárva volt, ezért nagyobb kihívás volt kinyitnom az ajtót, de néhány percnyi virtuális csata után én kerültem ki győztesen.

Az ajtó hangos pisszenéssel nyílt ki, és rögtön két őrdroid fogadott minket. Nem tartott sokáig, míg Scythe ismét fegyvert alkotott a saját véréből, ezúttal egy kardot formált, és néhány suhintással a robotok szikrázva hullottak darabokra. A többiek rám néztek, mire elmondtam nekik, hogy a közelben nincsenek többen, ezért folytattuk az utunkat.

A hosszú lépcsőház előtt megálltunk, és a csapat kettévált. Mi négyen a lépcsőn lefelé indultunk meg, míg a többiek felfelé. A gépterem a földalatti szinten helyezkedett el. Miután leértünk, befordultunk az egyik folyosóra, mikor megállítottam a többieket. Először is a megfigyelő kamerákat kellett kiiktatnom, hogy Lewkenor ne vegyen észre minket.

A folyamat nem tartott sokáig, majd elmagyaráztam a többieknek, hogy három droid fog az utunkba kerülni, amíg elérjük z célunkat. A többiek bólintottak egyet, majd a falhoz simulva haladtunk tovább. Az első robottal néhány méteren belül össze is futottunk, de ezt a korábbihoz hasonlóan Scythe egy fegyverlendítéssel legyőzte.
A másik kettővel sem gyűlt meg a bajunk, majd biztonságban elértük a gépterem ajtaját.

Mikor beléptünk, három droid vár ránk, azonban ezek sokkal masszívabbnak voltak megépítve, és alaposan meggyűlt a bajunk a velük. Mikor nagy nehezen sikerült az egyiket legyőznünk, még négy robot rontott be a terembe, ezzel teljesen körbekerítve minket.

​A következő pillanatban mind a négyen megkötözve meneteltünk egyenesen Lewkenor irodája felé.

***

​Phileas kocsija egy rozoga, régi, elhagyatott ház előtt parkolt le.
– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte a férfi a mögötte ülő szőke nőtől, aki biztatóan bólintott egyet, miközben a kezében tartott szerkezet idegesítően pittyegett. A férfi kételkedve tekintett a mellette ülő, barna hajú partnerére, de hozzá hasonlóan az ő arcáról is bizonytalanságot lehetett leolvasni.

​- Innen jön a jel – mondta a szőke, és vidáman kiszállt a járműből. A két másik ember is kénytelen volt őt követni, majd mind a hárman a roskadozó ház bejárati ajtajához sétáltak. A lépcső fájdalmasan nyikorgott alattuk, és a férfi próbált nem arra gondolni, hogy az épület bármelyik pillanatban összedőlhet.

​Útjuk egyenesen a tetőre vezetett, ahol már a két nyomozó is megbizonyosodott arról, hogy Eulie-nak igaza volt. Valóban egy jeladó volt felállítva, ami vörös fénnyel világított, habár ezt messziről nem lehetett látni, mert túl világos volt.
– Adjatok néhány percet, és megszerzem a jelnek a forrását – mondta a tudós, és a másik kettőhöz fordult:
– Addig fedezzetek, hátha erre téved egy droid – mondta, mire Phileas és Amity elszántan bólintott, és elővették az Eulie által megbuherált fegyvereket, és a bejárati ajtót kezdték el őrizni.

​Pár perccel később minden információt megszereztek, és ismét autóba szálltak, majd negyed órával később egy elhagyatott elmegyógyintézet előtt parkoltak le.
– Azt akarod mondani, hogy egészen eddig itt éltek? – kérdezte Amity kíváncsian, némi szomorúsággal a hangjában, miután jobban megvizsgálta az épületet.
– Attól tartok, igen – mondta a férfi érzelemmentesen.

​Mindhárman megindultak a bejárati ajtó felé, ám döbbenten tapasztalták, hogy az be van zárva. A következő pillanatban Phileas letérdelt a zár előtt, majd annak a feltörésén kezdett el dolgozni.
– Amikor még bűnöző voltam, rengetegszer csináltam ilyet – magyarázta a férfi a többieknek, bár ez a tény egyiküket sem lepte meg igazán.
– Kicsit feleslegesnek érzem itt magamat – mondta Amity, amíg a férfi a zárral bajlódott.

​- Én nagyon is élvezem a társaságodat – mondta a férfi, mire Amity sértődötten elfordította a fejét, Eulie pedig a szemét forgatta. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, mire Phileas elégedetten állt fel.
– Csak a hölgyek után – mondta, mire a másik kettő tétovázás nélkül lépett be az épületbe.

​Nem tudták pontosan megmondani, merre is kell menniük, de hamar megbizonyosodtak arról, hogy rajtuk kívül egy lélek sem volt az épületben, de itt-ott élet nyomait vélték felfedezni. Egy trehányul földre dobott pulcsi és egy fél pár cipő valóban arról árulkodott, hogy itt emberek élnek.

​A trió a földszinten kezdett el először kutakodni, és egy szobához érkeztek, ahol két kanapé és egy kis asztal volt. Kíváncsian léptek be, és a következő pillanatban egy kutya vidám csaholását hallották, majd a következő pillanatban egy vidáman a farkát csóváló kutya került a szemük elé, aki kérdőn nézte az idegeneket.

​- Szia, kutya! – kiáltott hangosan Eulie, megijesztve ezzel nem csak a szegény kutyát, de a két társát is, de ezzel semmit sem törődve simogatni kezdte az állatot, aki nem sokkal később már a hátán feküdt, a nő pedig a hasát vakargatta.
– Mégis mit keres itt egy kutya? – kérdezte értetlenül Amity.
– Lehet őrkutya. De akkor pocsék munkát végez – mondta Phileas, majd kikerülve az állatot és a volt barátnőjét, beljebb lépett a szobába. A szeme rögtön az asztalon lévő papírhalomra tévedt, amit rögtön nekiállt tanulmányozni. A barna hajú nő követte a példáját, és ő is a papírokat kezdte el nézegetni.

​- Hagyd már azt a dögöt, és gyere, ezt nézd meg te is! – szólt rá a férfi Eulie-ra, aki dühösen nézett fel.
– Lucie-nek hívják – mondta kioktatóan, majd tovább folytatta a kutyus kényeztetését. A két másik ember viszont megrökönyödve nézte a szőke nőt.
– Honnan tudod, hogy hogy hívják? – kérdezte a férfi, miközben egy fél lépést tett hátra.

​- Elmondanám, de akkor az Intézetbe kellene záratnod – mondta a nő szomorúan, mire a férfi szemei elkerekedtek.
– Eulie… azt akarod mondani, hogy tudsz beszélni az állatokkal?
– Igen – mondta szomorúan, majd felállt. A kutya egy hangos nyüszítéssel adta tudtára, hogy nem tetszik, hogy a hasvakarásnak ilyen hirtelen lett vége.

​- Miért nem mondtad el?
– Még csodálkozol? – kérdezte a nő hitetlenül, majd ő is az asztalhoz sétált, és a terveket kezdte el átnézni.
– Akárhogy is nézem, erre a papírra mindenképpen Lewkenor van írva – csattant fel hirtelen Amity, mire a másik kettő meglepődve nézett a másikra. Egy percet sem tétováztak, egyenesen visszaültek Phileas kocsijába, és az őrült tudós főhadiszállása felé vették az irányt.

***

​Lewkenor irodájában az egész csapat összegyűlt.
– Túlerőben voltak – mondta Bone, mikor megérkeztünk. Nem sok időnk volt beszélgetni, mert a következő pillanatban maga Lewkenor jelent meg az irodájának ajtajában, majd boldogan csapta össze a kezét, és az asztalához sétált.
– Önök nem is tudják, milyen örömmel tölt el, hogy most itt láthatom magukat – mondta, miközben leült. – Kérem, foglaljanak helyet! – mondta, és a szobában található kanapéra mutatott. Mi továbbra is mozdulatlanul álltunk az irodája közepén, mikor két droid kezdett el minket az ülőalkalmatosság felé lökdösni.

​- Habár meg kell, hogy mondjam, egy kicsit csalódott vagyok – mondta, miután mind helyet foglaltunk. – Annyira szerettem volna, ha a kapcsolatunk megmarad olyannak, mint amilyen eddig is volt, de önöknek ez sehogy sem felelt meg. Pedig nem ártottunk egymásnak, nem értem miért nem maradhatott így.

​- Három gyönyörű évünk volt együtt – sóhajtott, majd hátradőlt a székében. – De talán jobb, ha a legelejétől kezdem. Mikor huszonnégy évesen feltaláltam azt a módot, amivel sokkal egyszerűbben lehet droidokat gyártani, hatalmas hírnévre és vagyonra tettem szert. Az elején rettenetesen örültem ennek az egésznek, de hamar be kellett látnom, hogy ez mind nem elég.

​- Bármit megkaphattam az egész világon, ami kellett, de egy pillanatra sem voltam boldog. Hiányzott az életemből az izgalom, a kaland. Egyszerűen túl unalmasak voltak a mindennapjaim. Innen jött az ötlet. Dr. Mugridgehez fordultam, a TEKI igazgatójához, aki tétovázás nélkül a segítségemre sietett. Ketten megszerveztünk egy kis közjátékot, hogy maguk elszökhessenek. A közjáték alatt persze a droidok lázadását, és az egész világ romba döntését értem – mondta, mintha csak egy könnyed témáról csevegnénk.

Éreztem, ahogy a többiek mellettem idegesen megfeszülnek, és az én agyamat és elborította a düh, de valahogy mégsem voltam képes mozogni. A férfi jót mosolygott a reakciónkon, majd folytatta a mondanivalóját:
– Az elmúlt három évben szinte minden mozdulatukat figyeltem, és borzasztó jót szórakoztam rajta, ezért rettentően szomorú vagyok, hogy most búcsút kell mondanom önöknek, de bárhogy is történjen, további sok szerencsét kívánok az elkövetkezendő életükhöz a Természetfeletti Erők Kutató Intézet falai között. Sajnálom, hogy mindennek így kellett történnie – mondta Lewkenor, majd felállta a székéből.

​- Mégis miért segített volna az Intézet igazgatója önnek? – kérdezte Late értetlenül, mire a tudós csillogó szemmel nézett a nőre.
– Mennyire örülök, hogy megkérdezte, kedvesem! Pontosan ezt vártam – mondta vidáman. – Természetesen egy családnak össze kell tartania nem? – mondta, mire mi mind kérdőn néztünk egymásra.
– A nyilvánosság elől remekül sikerült eltitkolnunk, de egye fene, most magunk között vagyunk, hát elmondom önöknek. Algernon Silas Mugridge az én öcsém, én csak szimplán az anyánk nevét használtam, hogy senki se szerezzen erről tudomást. Így az én kis szórakozásom is megmaradt, és az ő Intézete is a helyén maradt. Mindenkinek jó volt így, még önöknek is, három évig.
A férfi ezután intett a szobában őrködő droidoknak, akik hatalmas erővel megragadtak minket, ezzel lehetetlenné téve, hogy bármit is tegyünk, hogy kiszabaduljunk.

***

​- Szóval ez Lewkenor bázisa – suttogta Amity, miközben az egyik antenna mögött bújtak meg.
– Nem csoda, hogy eddig még senki sem talált rá. A műholdfelvélteken teljesen rejtve van – mondta Eulie, miközben egy apró szerkezetet forgatott a kezében.
A következő pillanatban egy lebegő fékezett le az épület előtt, és Phileasnak elakadt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki száll ki a járműből.

​Mugridge állt a bejárat előtt, majd néhány szót mondott az őrt álló droidoknak, akik minden probléma nélkül átengedték. A férfit mérhetetlen düh fogta el, majd a következő pillanatban előmászott a rejtekhelyükről, és két pontos lövéssel minden további nehézség nélkül hatástalanította a robotokat. Az intézet igazgatója kérdőn nézett hátra, majd mikor meglátta az ő alkalmazásában álló férfit, amint fegyvert fog rá, eltátotta a száját.

​- Phileas! Milyen meglepő, hogy itt találom – mondta, miközben látszott rajta, hogy retteg, mi fog történni ezután. – Megkérdezhetném, hogy hogyan is került ide?
– Ön mondta, hogy találjam meg Miss Missinget. A nyomai ide vezettek – mondta a férfi dühösen, és már csak néhány lépés távolságra állt a másiktól.
– Értem. Milyen sajnálatos, hogy mindez így történt – mondta az igazgató.
– Ön mondta – válaszolta Phileas, mielőtt meghúzta a ravaszt.

***

​- Már csak pillanatok kérdése, és az öcsém ideér, hogy személyesen vigye önöket vissza az intézetbe – mondta Lewkenor, mi pedig minden reményt feladva vártuk, hogy eljöjjön az a pillanat. Hogy őszinte legyek, inkább meghaltam volna, mint, hogy visszavigyenek az intézetben, ám a halál az én esetemben nem volt lehetséges választás. A többiekre pillantottam, és a gyűlölettől a félelemig minden érzelemmel szembesültem. Én el tudnék innen menekülni, de nem hagyhattam őket magukra.

​Képtelen lennék tovább boldogan élni, azzal a tudattal, hogy elhagytam őket. Nem lennék képes még egyszer a tükörbe nézni, csak egy gyáva alakkal néznék farkasszemet. Még a gondolattól is undorodtam magamtól. Itt kellett maradnom. Még ha vissza is vinnének az intézetbe, legalább ott együtt maradnánk. Talán úgy nem lenne olyan elviselhetetlen, de ahogy az intézetet ismerem, sose engednék, hogy valaha még egyszer is találkozzunk.

​Elvesztem a gondolataimban, és csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor Lewkenor irodájának ajtaja nyílt.
– Hát itt is van – kezdte a férfi, ám amint az ajtó teljesen kinyílt, lefagyott az arcáról a korábbi mosoly. A szobába Phileas lépett be, aki a karjánál fogva ráncigálta Mugridget, akinek a bal karjából ömlött a vér, és az arcáról leolvasva szörnyű fájdalmai voltak.

​- Egy mozdulatot se! – mondta Phileas, mire az őrült tudós intett a droidjainak, hogy kapják el őt, de azok egy lépést sem tettek meg felé, sőt, minket is elengedtek. Lewkenor arcára kiült a félelem és az összezavarodottság. A következő pillanatban pedig egy női hang szólalt meg a falakra szerelt hangszórókból:
– Üdvözlök mindenkit, itt Eulie! – a nő vidáman csacsogott. – A következő dalt, annak az őrült tudósnak küldöm, akinek az összes androidját kikapcsoltam, innen, a jó öreg gépházból, és aki nem sokára a testvérével együtt börtönben fog csücsülni. Valószínűleg még jó hosszú ideig.

​A következő pillanatban egy metál szám kezdett el szólni a hangszórókból, miközben a nő, Eulie, hisztérikus kacagása hallatszódott az egész épületben. Az irodába egy másik barna hajú nő lépett be, aki egyenesen Lewkenorhoz sétált, és bilincset tett a csuklójára.
– Amity… – ismerte fel hitetlenkedve Scythe a barátnőjét, aki egy mosoly kíséretében sétált oda hozzánk, s miközben minket oldozott el, mesélte:

​- Már értesítettem a hatóságokat. Úgy érzem, a mai nap folyamán rengeteg minden meg fog változni. Valószínűleg, most, hogy Mugridge-et börtönbe zárják, a TEKI-t is be fogják zárni. Mindenki szabad lesz – mondta boldogan, majd szorosan megölelte a szőke nőt, és egy mosoly kíséretében a fülébe suttogta:
– Megtaláltalak.
– Nem hittem volna, hogy ilyen boldog leszek, ha ez megtörténik – válaszolta Scythe, majd visszaölelte a másik nőt.

​Nem sokkal később, még egy személy csatlakozott hozzánk, Eulie, aki vidáman huppant le az irodában lévő kanapéra, egyenesen Lewkenor és Mugridge közé.
– Szégyelljétek el magatokat! – mondta a kettőnek, akik valószínűleg próbáltak nyugodtnak tűnni, de szörnyen rosszul csinálták.

​Nem telt fél órába, hogy a rendőrök kivonuljanak. Életemben most először minden félelem nélkül álltam előttük, és néztem, ahogy a két gonosztevőt beültetik az autóba. Mindegyikőnket kikérdeztek a történtekről, és mind őszintén, minden titok nélkül elmeséltük a történteket. Ezek után mindegyikünket visszavittek a városba, ahol újságírók, és fényképészek tömege várt minket. Most az egyszer nem azért voltak kíváncsiak ránk, mert szörnyek, mutánsok, vagy boszorkányok voltunk. Nem. Most az egyszer hősökként ünnepeltek minket.