Hollóleány – 12. Jelentelen

Néma csöndben ültem az ágyam szélén, és gondolkodtam. Nehezen tudtam elaludni aznap éjjel, hiszen folyton azon járt az agyam, hogy a következő napon minden meg fog változni, remélhetőleg pozitív irányban. Szép lassan végigismételtem magamban minden lépést, amit közösen megbeszéltünk másfél héttel ezelőtt, amikor megszereztem az információkat Lewkenorról.

Holnap lesz a bevetés, és képtelen voltam lenyugtatni magamat. Valami miatt nagyon rossz érzésem volt, és ezeket sehogy sem tudtam lenyugtatni. Vettem egy mély levegőt, de ettől csak még idegesebb lettem. Az este folyamán már két hidegzuhanyt is vettem, de rosszabbul érzem magamat, mint valaha. De ahogy elnéztem a dolgot, a többiek is hasonlóan éreztek, mint én.

A következő pillanatban halk kopogás törte meg a kibírhatatlan csendet, és bármennyire is szerettem volna egyedül lenni, rettentően hálás voltam Dennek, hogy a következő pillanatban nyíló ajtón ő dugta be a fejét.
– Zavarlak? – kérdezte halkan.
– Nem, dehogy is – válaszoltam, mire ő belépett a szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót, de egy lépést sem tett meg felém. Kérdőn néztem rá, hiszen normál esetben leült volna az ágyamra, vagy valami, de most csak úgy ott állt. Kínosan feszengve előttem.

– Kell valami? – kérdeztem kissé ingerülten, de miután láttam, mennyire rosszul érinti az ideges hangvételem, megenyhültem. – Bocsi. Kicsit ideges vagyok.
– Én is – szólalt meg végül, majd szép lassan tett néhány lépést előre, majd leült az ágyamra, kellő távolságot tartva tőlem.
– Mi bajod van? – kérdeztem idegesen. Ha Pitch lett volna, akkor ezen a viselkedésen meg sem lepődtem volna, de Den mindig is közvetlen volt velem, mintha évek ót ismertük volna egymást.

– Tudod, a holnapi napon sok minden fog történni – kezdte –, és ki tudja mi lesz. Lehet, sikerrel járunk, de az is lehet, hogy nem. Lehet, meghalok, de az is lehet, mind meghalunk.
– Ne mondj ilyeneket – szidtam le, pedig néhány perccel ezelőtt én is ezen gondolkodtam. Egy pillanatra sem aggódtam magam miatt, de ha bele kellett gondolnom, hogy bárkit is elveszítsek a csapatunkból, összetörte a szívemet.

– Szóval ebben a bizonytalanságban szeretnék elmondani neked valamit – folytatta Den, mintha én nem is mondtam volna semmit. A tekintetét mereven előre szegezte, és egy pillantást sem vetett rám. – Szóval az a helyzet – itt vett egy mély levegőt –, hogy bírlak. Mármint úgy, hogy kedvellek. Úgy értem több, mint egy barát, szóval romantikusan. – Az egészet olyan gyorsan hadarta el, hogy hosszabb ideig tartott, mire pontosan fel is fogtam a szavainak a jelentését.

– Den… – mondtam halkan, de sehogy sem tudtam befejezni a mondatot. Több, mint egy barát. Szóval szerelmes volt belém? Hogyan kéne reagálnom erre? Hogyan is éreztem én iránta? Den mindig is nagyon kedves, és odafigyelő volt. De jelent-e nekem ő számomra többet is?

Egyáltalán képes vagyok szeretni valakit? Én, aki egész életében be volt zárva egy kis, fehér szobába, aki éveken át egy gépre volt csatlakoztatva? Be kell vallanom, sokszor elgondolkodtam azon, milyen valakivel együtt lenni. Csókolózni, kézen fogva sétálni. Este lefeküdni, majd reggel összebújva valaki mellett ébredni. Mindez szép képzelet, de akárhányszor elképzelem magamat egy másik személlyel, mindig kiábrándulok ebből a fantáziából. Talán az Intézet ennek az oka? Vagy szerelemre képtelennek születtem?

Ekkor Denre pillantottam, aki kétségbeesetten várta a válaszomat. Nem. Nem voltam belé szerelmes. Ha most igent mondanék, képes lennék később megszeretni őt? És ha nem, képes lennék-e neki ezt elmondani úgy, hogy közben összetöröm a szívét? Még ha sikerülne is beleszeretnem, akkor sem lehetne. Nekem nem szabad. Az lenne a legjobb, ha most elmondanám neki az igazat. De akkor miért is ilyen nehéz megszólalnom? Kételyektől sugárzó szemeibe nézek, és elakadnak a szavaim.

​- Annyira sajnálom – nyögtem ki végül, de neki ennyi is elég volt.
– Értem. Nincs semmi baj – mondta, majd felállt az ágyamról, és az ajtó felé sétált.
– Ez tényleg nem a te hibád – akartam magyarázkodni, de ő leintett.
– Tényleg nincs semmi baj. Igazából pontosan erre a válaszra számítottam, de úgy éreztem, hogy nem kezdődhet meg a holnapi nap úgy, hogy nem mondtam el neked – magyarázta szomorúan, majd kilépett a szobámból.
– Még ha szeretnélek, sem lenne szabad – mondtam suttogva, miután kintről a lépéseinek visszhangjai is elhaltak a kihalt folyosón.

***

​Az egész huszonnyolc hónappal ezelőtt történt. Ez két hónappal az után volt, hogy visszatértem a jelenbe, örökre búcsút véve Ramsay-től, és a múlttól. Azt hittem, hogy az egy egyszeri alkalom lesz, de aznap éjjel rájöttem, mekkorát tévedtem. Éppen egy menekülteket szállító járműre szöktem föl, hogy elvigyen egy másik városba, mikor az éjszaka közepén megállították a járművet, és Phileasszal az élen rendőrök szálltak fel, mindenkit igazoltatni.

​Amint realizáltam a helyzetet, megpróbáltam észrevétlenül leosonni, de amint elértem az ajtót, egy erős kéz ragadta meg a karomat.
– Megvagy, madárkám! – Phileas zöld szemei farkas szemet néztek az enyémmel, én pedig kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni a szorításából. Egy erős rúgással sikerült egy pillanatra kizökkentenem az egyensúlyából, majd kirántottam a karomat az ő kezei közül, és futásnak eredtem.

​A jármű a semmi közepén volt, ezért sehová sem tudtam behúzódni az akkor már mellettem repdeső pisztolygolyók elől. Az első a vállamat találta fel, az éles fájdalomtól nem tudtam koncentrálni, megbotlottam, és a földön kötöttem ki. A sivatag durva homokja beterítette az arcomat, és a következő pillanatokban semmit sem láttam. A második golyó éppen akkor talált el, mikor felálltam, így ismét a földre kerültem. Ezúttal a lábam volt. A fájdalom olyan elviselhetetlennek tűnt, hogy elvesztettem az eszméletemet.

***

​Egy szobában tértem magamhoz. Amennyire meg tudtam állapítani, kizártnak tartottam, hogy az intézetben lettem volna. Ezen meglepődve megpróbáltam felülni, de a lábamba és a vállamba olyan erős fájdalom nyilallt, hogy hangosan felszisszentem, és visszazuhanta az ágyra.

​- Á, szóval ébren vagy! – mondta egy kedves hang, majd a következő pillanatban gyertyafény gyúlt. Az ágyam mellett egy alacsony, szeplős, barna hajú lány üldögélt, aki biztató mosollyal nézett rám. – Nagyjából egy hete találtunk rád az erdő közepén. Hogy érzed magad?
– Hol vagyok? – tettem fel a legegyértelműbb kérdést.
– Most nem ez a lényeg. Megpróbáltuk ellátni a sebeidet, de olyanok voltak, amiket sohasem láttunk még korábban.
– Miért segítettetek nekem? – kérdeztem hitetlenkedve, és a lányra szegeztem a tekintetemet.

​- Mert ezt tesszük mi. Egy kis csapat vagyunk, akik a Krybix erdő közepén húzták meg magukat. Befogadunk mindenkit, aki menekült, vagy az otthonából kitagadták. Kitaszítottaknak hívjuk magunkat, a nevem Viktória – nyújtotta felém a kezét a lány, de én nem ráztam meg. Nem tudtam megszólalni. A lány mosolyogva visszahúzta a kezét, majd egy nagy sóhajtással felállt:
– Hagylak pihenni egy kicsit. Majd később visszajövök – mondta, mire én némán bólintottam, és a lány elhagyta a szobámat.

​Szinte azonnal visszaaludtam, és néhány órával később ébredhettem csak fel. Már sokkal jobban éreztem magamat, és a sebeim sem fájtak annyira. Nagy nehezen sikerült felülnöm, így jobban meg tudtam vizsgálni a környezetemet. Kis szoba volt, egy ággyal, egy székkel és egy kicsi szekrénnyel. Pár percig még némán ültem az ágyamon, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, mikor beszélgetésre lettem figyelmes az ajtóm előtt.

​Próbáltam kihallgatni, hogy miről is szólhat a beszélgetés, de képtelen voltam értelmes szavakat kivenni. Próbáltam felállni, hogy közelebb férkőzzek az ajtómhoz, és, habár nem fájt, képtelen voltam megállni a lábamon, ezért visszaestem az ágyamra.

​A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és két alak lépett be a szobába. Az egyik Viktória volt, a másik, pedig egy alacsony, vörös hajú férfi, aki barátságosan méregetett engem.
– Látom, máris jobban érzed magad! – csapta össze a két kezét vidáman Viktória. – Ő itt mellettem Manny, a mi kis társaságunk vezetője – az említett férfi meghajolt a neve említésére, majd egyenesen rám nézett.
– Ha bármilyen kérdésed lenne, kérdezz csak nyugodtan – kezdte.

​- Megint visszamentem az időben, nem igaz? – kérdeztem, de inkább magamtól, mint a két idegentől, akik most értetlenül néznek rám.
– Tessék? – kérdezte a férfi, akinek most furcsán csillogtak a szemei, mire Viktória a fejét fogta, és sóhajtott egy nagyot. – Időutazás? Ez új! Honnan jöttél, úgy értem mikorról? Ez megmagyarázná a furcsa sebeidet. Mindent el kell mondanod – darálta, én pedig elég nehezen tudtam követni, mit is mond. Hogy őszinte legyek, kicsit meg is rémisztett ez a hirtelen lelkesedése. Még egy mondatot sem tudtam kinyögni, de ő szinte már az arcomba mászott.

​- Nyugodj már le! – szidta le Viktória. – Nem látod, hogy kényelmetlenül érzi magát? – Erre a férfi visszahúzódott.
– Bocsánatot kérek, egy kicsit elragadtattam magamat.
– Semmi baj. Ha szabad megkérdeznem, milyen évet írunk?
– 2449. Szóval időutazó vagy? – kérdezte a férfi, és az ágyam mellé húzta a széket, és leült.
– Igen, de nem tudom irányítani a képességemet – vallottam be, mire a többiek elgondolkodtak.

​- Habár nincs hozzád hasonló a közösségünkben, sőt, még nem is hallottam ilyen képességről, itt maradhatsz nálunk, és segíthetünk abban, hogy megtanuld irányítani – mondta Manny.
– Köszönöm – mondtam. – De miért teszitek mindezt?
– Mert ilyenek vagyunk. Össze kell tartanunk, mert nincs más, ahová mehetnénk – mondta a férfi, majd felállt, és Viktóriával együtt megindult az ajtó irányába.
– Majd ha meggyógyultál, még beszélünk.

​Még két hétig ágyhoz voltam kötve, ezért fogalmam sem volt, hogy milyen helyen is vagyok. Azt meg tudtam állapítani, hogy valószínűleg a föld alatt vagyunk, valamilyen barlangrendszerben, de ennél többet nem tudtam. Viktória minden nap többször is meglátogatott, mindig hozva nekem ételt, és érdeklődött a jólétem felől.

​Aztán mikor már teljesen felgyógyultam végre elhagyhattam a szobámat. Az ajtómon túl, egy hosszú folyosó volt, aminek egyik végén egy lépcsősor vezetett felfelé, illetve még lejjebb.
– Hányan éltek itt? – kérdeztem Viktóriától, miközben követtem őt a felszín felé.
– Mindig változó – gondolkodott el. – Jönnek és mennek itt az emberek, de szinte mindig vagyunk ötven körül, ha nem többen. – Bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem, amit mondott, de nem akartam semmit mondani ezután.

​Néhány emeletet lépcsőztünk, mikor végül az egyik emeleten egy ajtóhoz érkeztünk, majd beléptünk egy kis társalgóba. A hely egyáltalán nem hasonlított egy olyan építményhez, amit ebből az időszakból származó könyvekben olvastam, sőt, sokkal inkább mondtam volna, hogy a mi időnkből való, ha nem tartózkodtak volna benne mindenféle különleges lények.

​- Á! Hát itt vagy! – köszöntött Manny, majd kezet rázott velem. – Már nagyon kíváncsian várom, hogy többet megtudjak rólad – mondta, majd a szobában található kanapéra ültetett, egy tündérnek kinéző lány mellé.
– Szóval, hogyan kerültél ide? Mindent hallani akarok! – kíváncsiskodott a férfi, de én nem akartam válaszolni. Hogyan is magyarázhatnék el neki mindent, ami eddig az életem során történt?

​Valószínűleg látta rajtam, hogy nem szeretnék beszélni a dologról, ezért bíztatóan kezdte:
– Figyelj, itt nem számít, ki is vagy valójában – kezdte, majd a mellettem ülő tündérre mutatott.  – Ő itt Dasyra. Mielőtt idejött volna hozzánk, a saját nővére száműzte a törzsükből, mert megölte az apjukat, ezzel majdnem háborút elindítva az övük és egy másik klán között. Ha jól tudom, valami fiú volt a dologban – magyarázta, de az említett leány, karba tett kézzel, dühösen nézte a férfit. Ő ezzel mit sem törődve, folytatta:
– A sakkozó szőke hajú vámpír – mutatott az említett személyre –, megölte a saját családját, mert képtelen volt kontrollálni a vérszomját. Amire itt ki akarok lyukadni, az az, hogy nem számít, eddig milyen életet éltél, itt senkit sem érdekel, mert nálunk mindenki egyenlő.

​Ezen felbátorodva én is mesélni kezdtem a történetemet. Próbáltam minél kevesebb információt adni a jövőről, hiszen nem tudtam, hogy milyen következményekkel járna az, hogyha felfedném milyen idők várnak ránk. A férfi végig figyelmesen követte a mondandómat, és egyszer sem szakított félbe.

​- Szóval, nem tudod irányítani a képességedet, de amikor a szükség úgy hozza, a tudtodon kívül mégis sikerül használnod – mondta, miután végeztem a meséléssel.
– Így igaz, de nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretném – mondtam, erre és a Ramsey-s esetre utalva.
– Mindenesetre ez egy jó kiinduló pont ahhoz, hogy segítsünk neked megtanulni irányítani.

​A következő pillanatban egy hosszú, fehérhajú hölgy lépett be a szobába, akit meglátva rögtön megfagyott a vér az ereimben. Ő Worena volt. Fantomváros szelleme, akivel nem is olyan rég beszéltem.
– Szia! Azt hiszem, még nem találkoztunk – sétált oda hozzám vidáman, majd a kezét nyújtotta felém, én pedig értetlenül megráztam. Hogy hogy még nem találkoztunk? Talán az ő idővonalában még nem találkozott velem? Az egész az ő jövője, és az én múltam? Ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak. – A nevem Worena – mondta, mire én egy erőltetett mosollyal bólintottam egyet.

***

​Nagyjából két hónapot töltöttem el a Kitaszítottak között, mikor először akaratosan használtam a képességemet. Szinte minden nap gyakoroltunk, de a sok sikertelen próbálkozástól már szinte teljesen feladtam a reményt, hogy valaha képes leszek irányítani, ezért nagyon meglepődtem, mikor végre sikerrel jártam.

​Az elején tényleg csak pár másodpercet tudtam utazni, de már ez is éppen elég volt ahhoz, hogy ne adjam fel, és még keményebben gyakoroljak. Nagyjából még egy hónap kellett, hogy már hosszabb időutazásokat is tegyek, majd szép lassan már órákra is képes voltam elmenni.
Aznap este, mikor végre magabiztosan ki mertem mondani, hogy teljesen megtanultam uralni a képességemet, Manny félrehívott beszélgetni az irodájába.

​- Szóval, az elmúlt időszakban elkezdtem kutatni, mi is lehet a képességed eredete – kezdte, én pedig értetlenül álltam az irodájában, mire intett, hogy üljek le.
– A létezésem során sok mindent láttam már, de sosem találkoztam még senkivel, akinek hozzád hasonló képessége lett volna. Nem tudtam uralkodni a kíváncsiságomon, ezért keresni kezdtem a választ, és azt hiszem, hogy most megtaláltam – mondta, mire én idegesen, de egyben kíváncsian húztam ki magamat a székben.

​- És? – kérdeztem kicsit félve.
– Egy ősrégi könyvben akadtam rá egy legendára, és ez tűnt az egyetlen értelmes magyarázatnak. A teóriám szerint, a szüleid különböző időből valóak voltak, és mivel ez időutazás nélkül sosem jöhetett volna létre, ezért megörökölted ezt a képességet. Nem szeretném így nevezni, de egy hiba vagy az idő vonalán – hiba. Sok mindennek hívtak már életem során, de így még sohasem. Maga az idő is úgy gondolja, hogy pusztán a létezésem is egy nagy tévedés. Ez azért elég demotiváló, hogy őszinte legyek.

​- Egy ember vagy, aki kiesik az idő menetéből. Nincs múltad, mert az a jövőd, és nincsen jövőd, mert az a múltadhoz tartozik. Sosem fogsz megöregedni, mert feletted elnéz az idő. Annyira sajnálom, ez egy boldogtalan élet – mondta szomorúan. Habár éreztem, hogy igazat mond, minden erőmmel próbáltam valahogy megcáfolni az elméletét.

​- De ha azt mondtad, hogy én vagyok az egyetlen, akinek valaha ilyen képessége volt, hogy származhatnak a szüleim különböző korból? – kérdeztem, és tényleg azt hittem, hogy ezzel megfogtam, de Manny szomorúan megrázta a fejét.
– A mi korunkban rengeteg varázsló próbálkozott különféle varázslatokkal, például különböző világok között átjárással, vagy akár pont az időutazás. Sokan el is tűnnek ilyenkor, nem kizárt, hogy valakinek közülük sikerült is előremenni az időben.

Nem tudtam megszólalni, csak mélyen elvesztem a gondolataimban. Most, hogy jobban belegondolok a dolgokba, az apám mindig is kicsit más volt, mint a többiek. Valahogy teljesen máshogy szemlélte a világot, és voltak pillanatok, amikor nagyon furcsán viselkedett. Lehetséges lenne, hogy ő a múltból érkezett a mi időnkbe, ahol találkozott az anyámmal?
Talán ez megmagyarázná, miért is voltak olyan védelmezőek az Intézettel szemben.

​Bárhogy is, egy hiba vagyok az idő szerkezetén. Egy valami, aminek rendes körülmények között nem szabadott volna megtörténnie. Örökké élni fogok – ez a tudat megrémített. Sosem fogok tudni boldogan élni, hiszen mindig magányos leszek. Hiába enyém a világ összes ideje, ha nem lesz senki, akivel ezt megosszam.
Mannyre pillantottam, és szembe találtam magam a szánakozó tekintetével. Ez rettenetesen feldühített. Nincs szükségem senki szánalmára. Bebizonyítom neki, hogy így is tudok teljes, boldog életet élni.

​Másnap elhagytam a Kitaszítottakat, és visszatértem a saját időmbe – már ha nevezhetem saját időnek. Bárhol élhetnék, bármikor, miért is megyek vissza? Erre a kérdésre a választ magamnak kellett megtalálnom. Bármilyen nehéz is lesz, ez az az idő, ahol felnőttem, ahol annyit szenvedtem, muszáj megtudnom, hogyan is lesz vége ennek a történetnek.