Hollóleány – 5. elefazssiv teve 005

Nem sokkal azután, hogy elhagytam Griffard lakását, láttam, hogy éppen megérkezik. Félig örültem is neki, hogy nem kellett vele szemtől szemben beszélnem, viszont a másik részemet marta a bűntudat, hogy azok után, amit tett, egy szó nélkül lelépek.

Amíg vele éltem sem ültem tétlenül, és pontosan ilyen alkalmakhoz kidolgoztam néhány menekülési útvonalat, amin keresztül szinte észrevétlenül elhagyhatom a várost. Próbáltam minél kisebb feltűnést kelteni, ahogy közlekedek, és a legkihaltabb utcákon keresztül értem el a város alatt húzódó csatornarendszer bejáratát.

Ez egyenesen a város falain kívülre visz, ahonnan könnyen felszállhatok egy utasszállító járműre. Néma csöndben léptem be. A bűz szinte elviselhetetlen volt, bár ezzel nem sokat törődve haladtam tovább. Néhány sarok után viszont rá kellett döbbennem, hogy az interneten fellelt tervrajzok kicsit sem hasonlítottak a valósághoz. Valószínűleg átépítették azóta.

Kicsit elbizonytalanodva folytattam utamat a kijárat felé, és reménykedtem benne, hogy jó irányba megyek. A tervezett útvonaltól eltérően csak a második leágazásnál fordultam balra az első helyett. A megérzésemre hallgattam a józan eszem helyett. Sajnos ez egy rossz döntés volt, mert a folyosó egy zsákutcában végződött.

– Nem gondolja, hogy ez a hely az első randihoz kissé… alkalmatlan? – Phileas hangja váratlanul, és ijesztően hatott az eddigi csendben. – Örülök, hogy végre találkozhatunk, Miss Missing. A nevem Phileas Dan Cogsmith. – Először nem értettem, miért mutatkozik be megint, majd rájöttem: ezen az idővonalon még nem találkoztunk. De attól eltérve, most egyedül volt. Ez furcsának tűnt.

​- Mit akar tőlem? – kérdeztem, mintha nem tudnám, pedig igazából arra voltam kíváncsi, hogy miért nem vagyok még körülállva a T.E.K.I. embereivel.
– Tudja, a pletykákkal ellentétben egyáltalán nem vagyok híve az erőszaknak. Szimplán meg szeretném győzni, hogy miért is lenne mindenkinek jobb az, ha most szépen visszajönne velem az intézetbe.

​Ezzel megfogott. Habár minden egyes porcikám és a józan eszem is azt súgta, ne hallgassam meg, mit is akar mondani, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett. Mégis mit mondhat nekem, amivel meg tud győzni, hogy visszamenjek arra a borzalmas helyre?
– Figyelek.

​- Mi ketten nem is különbözünk annyira, mint amennyire hinné, kedvesem. Néhány évvel ezelőtt még én is hasonló életmódot folytattam, mint ön. Az alvilág egyik legismertebb bűnözője voltam. Majd egy nap, elkapott a rendőrség, és az ország egyik legszigorúbban őrzött börtönébe dugtak.

​- Két hosszú évig sínylődtem abban a mocskos cellában, míg egy szép napon, Dr. Mugridge, a T.E.K.I. igazgatója, személyesen engem látogatott meg. Egy munkát ajánlott nekem, miszerint embereket kellett felkeresnem, és elvinnem neki. Tudja, különleges képességekkel rendelkező embereket, mint amilyen ön is. Persze először nem akartam elvállalni a munkát.

​- De a gondolat, hogy elhagyhatom azt a helyet, nem hagyott nyugodni. Biztos vagyok benne, hogyha mást nem is, ezt biztosan megérti. Elvállaltam a munkát, és most itt vagyunk. Ön és Én. Nem akartam untatni életem tragikus történetével, csupán erre akartam kilyukadni: A túléléshez sok mindent fel kell áldozni, és biztos vagyok benne, hogy ön mindent megtesz a szabadsága érdekében, de az is bizonyos, hogy lesznek olyan dolgok, amiket képtelen lesz megtenni. Még ha ezt most nem is látja be, higgye el: nem sokára önként fog visszatérni hozzánk.

​A szavai egyáltalán nem hatottak meg, és elindultam a másik irányba.
– Sok sikert a szabadságához! – kiáltott utánam Phileas mosolyogva. Ez a fazon tényleg furcsa, és az, hogy szabadon elengedett, semmi jót nem sejtet. A rossz érzésemmel nem törődve folytattam az utamat, és rövid bolyongás után meg is leltem a kijáratot.

​Nagyot szippantottam a friss levegőből, ami igazán kellemes volt a túlzsúfolt város, és az az alatt húzódó csatorna után. A boldogságom viszont hamar alábbhagyott, mikor észrevettem, hogy egy csapat páncélos ember várt a kijáratnál. Villámgyorsan hátrapördültem, és futásnak eredtem.

​Csak reménykedni tudtam abban, hogy ők sem tudják, merre mennek, de sajnos nem így volt. Magabiztosan követtek engem, sőt, még rövidítő útvonalakat is ismertek, ezért hamar felzárkóztak. Csak ekkor hasított belém a felismerés: a csatornahálózat tervrajzait biztosan Phileas másította meg, mert számított rá, hogy erre akarok menekülni.

​Pár percnyi hajsza után már végképp elhagyott a remény. Elölről és hátulról is körbekerítettek, és sehová sem tudtam menekülni. El kellett fogadnom a tényt, hogy itt a vége. A következő pillanatban egy erős lökést éreztem, majd… a forró homokon értem földet.

​Hihetetlen gyorsasággal pattantam fel a földről, majd idegesen néztem körbe. A sivatag kellős közepén találtam magamat, és egy harminc év körüli férfi kérdőn engem méregetett.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, de inkább szegeztem a kérdést magamnak, mint az idegen férfinak.

​- Bármennyire is sajnálom az imént történteket, most muszáj mennem – mondta, majd futásnak eredt.
– Várjon! – kiáltottam utána, majd én is futni kezdtem.
Nem sokkal később ráeszméltem, hogy két férfi pisztollyal a kezében üldözött minket, és nem restellték használni is azt. egen férfinak.

​Tíz perccel később mindketten zihálva támasztottuk az egyik istálló falát, miután sikeresen leráztuk a két pasast. Én alig bírtam levegőt venni, de a férfinak mintha semmi baja nem lenne, szigorúan engem vizsgált. (Úgy hiszem, hogy az éveken át tartó fekvés nem tett túl jót az állóképességemnek.)

​- Elárulná kedves hölgyem, miért is van most itt? – őszintén szólva: én sem tudom ezt megmondani. Valamiért az tűnt a leglogikusabbnak, hogy követem ezt az embert, mintha ő választ adhatna a kérdéseimre. Bár… néhányat csak meg tud válaszolni.
– Hol vagyunk? – ez a kérdés váratlanul érhette, mivel megszeppenten csak pislogott rám.

​- Hogy érti, hol vagyunk? Hogy nem tudja valaki, hogy hol van? – kérdezte, de látva határozott tekintetemet, inkább válaszolt: – A Csontsivatag peremén vagyunk. Egészen pontosan Fantomvárosban.
Ez a hely nincs olyan messze, mint az előbb voltam, de sosem hallottam még erről a városról. Majd a felismerés mintha arcon csapott volna: az épületek és az emberek ruhái is teljesen mások voltak. Csak egy dolog lehetett erre a magyarázat, és ha ez igaz, nem tudom, hogy örüljek, vagy pánikba essek.

​Félve kérdeztem meg a mellettem álló férfit:
– Tudom, hogy ez most rettentően hülyén fog hangzani, de mennyi az idő?
–  Amint ön is láthatja – kezdte, majd kivezetett az istállóból, és a magas toronyórára mutatott a tér közepén –, háromnegyed kettő múlt nyolc perccel.
– Úgy értem melyik évben járunk?
– Mi?
– Mondtam, hogy hülyén fog hangzani.

​- 2972. Május 2-a – a szavait szinte alig hallottam meg. Szóval ötszáz évet utaztam vissza az időben. Sokszor elgondolkodtam a képességem határain, de erre sosem számítottam. A legmesszibb időutazást is csak pár hónapra saccoltam, de még azt is elég nehezen képzeltem el.
– Értem – nyögtem ki végül, majd leültem a legközelebbi szénaboglyára.

​- Jól van? – kérdezte aggódóan a férfi, majd leguggolt hozzám.
– Azt hiszem, szükségem van egy italra. Valami erősre.
– Ebben tudok segíteni – kacsintott a férfi, majd kézen ragadott.

***

​- Ön nem idevalósi, ugye?
– Honnan találta ki? – kérdeztem erősen szarkasztikusan.
– Ebben a városban mindenki tudja, hogy én, Sasszemű Ramsay, a világ egyik legtehetségesebb és legjobb tolvaja és bűnözője vagyok. De tényleg! Ki van plakátozva az arcom az egész városban. Ha itt élne, kizárt, hogy nem ismert volna fel.
– Értem – habár normális körülmények között ez lehet egy picit zavart volna, de jelenleg túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy ezen is idegeskedjek.

​- Szóval, akik az előbb üldöztek minket, azok a rendőrség voltak?
– Először is: csak engem üldöztek, ön pedig volt olyan eszetlen, már megbocsásson, hogy követett engem; másodszor is: még nem válaszolt a kérdésemre.
– Azaz?
– Miért jött utánam?

​- Össze voltam zavarodva. Most is össze vagyok zavarodva. Csak szeretnék leülni, nyugodtan lenni pár percre, hogy összeszedhessem magamat, és akkor válaszolok az összes kérdésére – ingerült voltam, és talán nem is ebben a hangnemben kellett volna beszélnem. Habár ő egy bűnöző, biztosan hozzászokott már, nem?
– Igenis, hölgyem! – vágta rá, majd meggyorsította a lépéseit, és az egyik kocsma felé húzott.

***

​A kocsma belül piszkos volt, sötét, és a cigarettafüst olyan sűrű volt, hogy késsel lehetett volna vágni. Már nem mintha a városban, az autók által kibocsátott gázok sokkal jobbak lettek volna…
Egy sarokban lévő asztalnál foglaltunk helyet.

​Amint leültünk, egy pincérnő jött oda hozzánk, ez még nem is volt furcsa, de a bőre sötétlila volt, amin apró világító pontok voltak, és teljesen úgy nézett ki, mintha az éjszakai égboltot láttam volna. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, hogy ne tűnjön úgy, mintha bámulnám, de a szemem sarkából végig figyeltem ezt a misztikus lényt.

​Még sosem láttam senki ehhez hasonlót. Efféle természetfeletti teremtményt csak ősrégi enciklopédiákban láttam, vagy festményeken. A mi időnkben szinte már teljesen kihaltak, hála a modern technológiának. Bár belegondolni is borzasztó, mi történne, ha a Természetfeletti Erők Kutató Intézete rátenné valamelyikükre a kezét.

​- Nem kéne Rosytól ennyire félned – súgta Ramsay –, nagyon rendes lányka, még ha elsőre kicsit durvának is tűnik. – Némán bólintottam, mert semmi kedvem nem volt elmagyarázni azt, hogy nem a lány viselkedésétől, hanem a kinézetétől vagyok úgy megszeppenve.

​A férfi még egy darabig engem nézett, majd hátradőlt a székében, és az ujjaival kezdett el játszani. Egy kicsit körbenéztem a kocsmában, és a pincérnőn kívül több nem emberi lényt is észrevettem. Az egyik közeli asztalnál ült egy férfi, akinek pikkelyes volt a bőre, a bárpultnál pedig egy nő iszogatott magányosan, és aranyló bőre szinte ellenállhatatlanul gyönyörűvé varázsolta.

​Pár perccel később visszatért Rosy, a csillagbőrű pincérlány, aki egy tálcán két poharat hozott, majd az italokat letette az asztalra.
Miután elment, óvatosan megszagoltam az előttem lévő italt, majd fintorogva elhúztam a számat.
– Mi ez?
– Erős italra vágytál, hát azt rendeltem. De ha nem akarod meginni, nyugodtan add csak nekem – mondta, mintha egy óvodással beszélgetve.

​- Ugyan már! – vágtam rá hevesen, majd egy hörpintésre legurítottam az italt. Rettenetesen égette a torkomat és a gyomromat, és nem bírtam megállni köhögés nélkül.
– Hűha! Ön aztán nem semmi! – mondta őszinte ámulattal Ramsay, majd ő is lehajtotta az ő poharát. Persze az ő arca alig rezzent az italra.

​- Most, hogy már túl vagyunk első italunkon, elmondaná, kicsoda is maga? És hogy miért viselkedik ennyire furcsán?
– Úgysem hinné el.
– Próbálja meg!
– Hát jó. Tudom, hogy elég hihetetlenül hangzik, de én a jövőből jöttem.

​- Igaza volt, tényleg nem hiszem el.
– Pedig igaz – mondtam flegmán, majd hátradőltem a székemben. A férfi arcán viszont látszott a konfliktus, hogy higgyen-e nekem vagy sem.
– Azért ez elég hihetetlen – bökte ki végül.
– Az – bólintottam.
– Ehhez kell még egy kör – mondta, majd intett Rosynak.

​- Elnézést kérek az udvariatlan kérdésért, de hány éves is ön? – kérdezte Ramsay, amint megkaptuk a második adag alkoholt.
– Tizenhét.
– Egek! Én pedig végig hölgyemnek neveztelek! Még csak a legális korban sem vagy az alkoholhoz – mondta felháborodottan, majd kivette a kezemből a poharat.
– Hé! – szóltam rá, majd nevetve visszaadta.

​- Erre nem számítottam. Viszont akkor többszörösen nem értem: egy tizenhét éves lány miért is iszogatna egy hírhedt bűnözővel egy kocsmában?
– Mondjuk úgy, hogy ahonnan én jövök, ott engem is üldöz a rendőrség.
– Nehezen hiszem. Mit csináltál? Elcsórtad anyuci sminkkészletét? – gúnyolódott. Mire én nem válaszoltam.

​Az egész estét beszélgetéssel töltöttük. Azt hiszem. Igazából nem nagyon emlékszem. A második pohár piától fogva semmire sem emlékszem, ami történt. Azt hiszem, nem is várhattam mást életem első ivászatától.

***

​Egy idegen helyen, egy idegen ágyban ébredtem fel. A bezsaluzott ablakon keresztül erős fény áradt be, ami rettenetesen irritálta a szememet. Megpróbáltam felülni, de rettenetes szédülés és hányinger fogott el. Szóval ilyen a másnaposság. Erőtlenül zuhantam vissza az ágyba, ami ijesztően nyikorgott alattam, majd a fejemre húztam a takarót, és próbáltam visszaaludni, hátha akkor elmúlik a rosszullét.

​- Mosolygós jó reggelt kívánok neked, édes leánykám! – Ramsay hangja csapta meg a fülemet, aki az ajtóban állt, és egyenesen engem figyelt.
– Mi történt? – motyogtam álmosan és alig érthetően.
– Kicsit többet ittál tegnap este a kelleténél, ezért hazahoztalak. Nem kell megköszönni.
– Aha – mondtam, majd a fal felé fordultam.

​- Na, gyerünk, gyerünk, ki az ágyból, mozgás! – elkezdett kiabálni és tapsikolni ez az őrült, majd lerántotta rólam a takarót, majd azzal kezdett el csapkodni.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdeztem idegesen, és egyenesen a szemébe néztem a lehető leggyilkosabb tekintetemmel. i-language:AR-SA’>- Aha – mondtam, majd a fal felé fordultam.

​- Gyerüüüüünk! – mondta, majd mikor látta, hogy semmit nem használ, felkapott az ágyról, majd velem együtt kiviharzott a szobából, egy asztalhoz ültetett és egy poharat tett le elém, amiben bizonytalan színű folyadék volt.
– Idd meg ezt! Jobban fogod érezni magad tőle.
Bizonytalanul nyúltam a pohár felé, de nem kellett túl közel hajolnom hozzá, hogy a bűze megcsapjon.

​- Ez alkohol! – csattantam fel felháborodottan, mire ő csak legyintett.
– Mondom, hogy ettől jobban fogod érezni magadat! Ez szuperpia!
– Nem kaphatnék inkább egy fejfájás-csillapítót?
– Egy mit?
– Mindegy, hagyjuk. elé, de nem kellett túl közel hajolnom hozzá, hogy a bűze megcsapjon.

​Amint felhörpintettem az italt, Ramsay egy erősen odaégett tükörtojást rakott le elém. Ezzel nem sokat törődve rögtön befaltam. Ha jobban belegondolok, utoljára akkor ettem, mikor Griffarddal a cukrászdában voltunk. Az egész tegnap történt, de mégis, mintha hetekkel ezelőtt lett volna.

​- Mit fogsz ez után csinálni? – kérdezte a férfi, miután befejeztük a reggelit.
– Nem tudom. Mivel fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék visszamenni az én időmbe, jelenleg nincs hova mennem.
– Itt maradhatsz, ha akarsz.
– És mi hasznod lenne neked ebből?
– Úriember vagyok! Olyan nehéz ezt elhinni?!

​- Még ha itt is maradnék, egyszer úgyis vissza kell majd mennem. Ahol aztán folytatódik minden úgy, ahogy eljöttem – az ötlet, mint egy villámcsapás ért engem. – De amíg itt vagyok, taníthatnál engem.
– Tanítani? Téged? Mire?

​- Nem tudom. Mondjuk, hogyan lőjek fegyverrel. Vagy, hogy hogyan kell feltörni egy zárat. Tudod, olyan dolgok, amik a jövőben megmenthetik az életemet. Ha tényleg olyan tehetséges tolvaj vagy, mint ahogy azt mondtad, ezeket biztos meg tudnád tanítani nekem.

​Hosszan elgondolkodott az ötletemen, majd végül beleegyezett:
– Jó, de csak akkor, ha mesternek fogsz hívni.
– Az ki van zárva!
– Biztos?
– Biztos.
– Hát jó.