Hollóleány – 7. Mugridge és Lewkenor

Elvesztem. Próbáltam megtalálni a helyes utat, de képtelen voltam rá. Az elmúlt időszakban rengetegszer próbáltam feltörni Lewkenor bázisának védelmi rendszerét, de még megtalálni sem sikerült soha. Mindig csak bolyongtam a cyber térben, de sosem jutottam célba.

***

– Hé, Raven! Gyere le egy kicsit, ezt látnod kell! – Cyb feje bukkant fel a félig nyitott ajtómon, mire én kénytelen voltam felkelni.
– Remélem nyomós okod van arra, hogy felkelts – morogtam, mire ő csak legyintett egyet.
– Ígérem, nem bánod meg!

​Levezetett a lépcsőn, majd a társalgóhoz mentünk, ahol már Bone és Kam is az ajtóban gyülekezett, és halkan suttogtak.
– Hát nem aranyos? – kérdezte Bone, majd halkan kuncogni kezdett. language:AR-SA’>- Ígérem, nem bánod meg!

​- Vajon miről álmodhat? – kérdezte Kam. Mikor belestem a szobába, Pitchet láttam. A kanapén aludt, nyugodt mosollyal az arcán.
– Biztos valami szépről – válaszolta Bone. – Sosem láttam még ilyen nyugodtnak. Nem kéne felébresztenünk. – Erre mind a négyen bólintottunk egyet.

​Napjaink többnyire nyugalomban teltek. Csak néha-néha jött errefelé egy-egy őrdroid, de azoktól könnyen meg tudtunk szabadulni. Már egy éve, hogy csatakoztam a hozzám hasonlóan, a teknősből szökött menekültekhez. Három éve annak, hogy az androidok Lewkenor vezetésével fellázadtak, és az egész világot a feje tetejére állították.

​Néhány hónappal ezelőtt ünnepeltük a huszadik szülinapomat. Nem volt egy nagy buli, de ez volt az első alkalom, hogy valakivel együtt ünnepeltem, sőt, az első alkalom, hogy egyáltalán ünnepeltem a szülinapomat. Mindenki nagyon befogadó volt itt, és néha úgy érzem, hogy egy igazi családra leltem.

​- Hé, Raven, ha nem vagy túl elfoglalt, tudnál egy kicsit segíteni nekem? – szólított meg Ent, miközben egyedül sétáltam a folyosón. Ő a mi vezetőnk – már, ha nevezhetjük annak. Harminchat évesen ő az egyik legidősebb közöttünk. Önként adta fel magát a teknősnek, mikor felesége és lánya meghaltak egy tragikus lebegőbalesetben. Sajnos akkor még nem tudta mire vállalkozik. A különleges képessége az, hogy a négy elemet, a tüzet, vizet, földet és a levegőt tudja irányítani.

​- Szívesen segítenék, de már megígértem Late-nek, hogy segítek a kertben – válaszoltam, majd az udvar felé siettem.
Nem volt túl nehéz megtalálnom a keresett személyt, éppen a kert közepén ásott, mikor észrevett. Late hozzám hasonlóan az intézetben nőtt fel. Pontosabban ott született. Már a szülei is a teknős rabjai voltak, ott ismerkedtek meg, ezért biztos volt, hogy ő is örököl valamilyen képességet. Nem tudta, milyen más életet élni, ezért mindent megtett, amit kértek tőle.

​Huszonegy éves korában döntött úgy, hogy meg akarja tudni, mi is van a világban, és mikor elmondta a vezetőknek, hogy el akar menni, bezáratták, és megbizonyosodtak arról, hogy sehogy sem tud megszökni. Elutasította, hogy a továbbiakban együttműködjön, ezért sokszor csak erőszak hatására tudták engedelmességre kényszeríteni. Aznap is, mikor a többiek el akartak menekülni az intézetből, erős drogok hatása alatt volt, ezért nem volt a józan eszénél, mikor a többiekkel először találkozott. Először nem is akarták, hogy velük menjen, mert úgy gondolták, hogy hátráltatni fogja őket, de a különleges képességének, a manipulációnak köszönhetően végül sikerült rávennie őket, hogy velük mehessen.

​Miután rendesen kipihente magát, és elmúltak a gyógyszerek hatásai, mindenkinek tisztázta magát. A többiek azóta sem bánták meg, hogy velük jött: habár szigorú, rettentően gondoskodó, és mindent megtesz a többiek érdekében.
A kert szélén lévő padon ült Kam, éppen egy könyvet olvasgatott.

​Kam eredetileg nem a Teknősből jött, csak később csatlakozott. Habár eredetileg nem emberi lény, és ezt a külsője alapján nem nehéz megállapítani, kaméleon képességének köszönhetően emberi alakot is fel tud ölteni. Általában ő szokott bemenni a városba, hogyha valamire szükségünk van.

​- El sem hiszem, hogy képes voltál erre! – Scythe hangja hasított bele a délutáni nyugodt csendbe, az udvar túloldaláról, majd sértődötten vágtatott fel a lépcsőn, nyomában Cybbal.
– Ugyan már! Csak véletlen volt. Egy kicsit vizes lettél, és? A sivatag közepén vagyunk, hidd el, meg fogsz száradni.
Ők ketten mindig úgy viselkednek, mintha testvérek lennének. Állandóan veszekednek, de bármi csúnyát is mondanak egymásra, sosem gondolják igazán. Legalábbis Cyb biztos. Scythe nevében nem igazán tudok nyilatkozni.

​A nőről nem sok mindent tudok, ahogy a többiek sem igazán. Bármilyen közvetlennek is tűnik, soha senkinek nem nyílt meg még azelőtt. A múltját teljesen eltitkolja előlünk, mintha az olyan hatalmas titok lenne. Egy viszont teljesen biztos vele kapcsolatban: a haja és a sminkje a körülményektől függetlenül mindig csodálatos. Nem tudom, hogyan csinálja.
Cyb vele ellentétben viszont egy nyitott könyv. Bármiről is kérdezed, ő mindig a legőszintébben válaszol. Gondolom kettejük között pont ez a legnagyobb konfliktusforrás.

​Ez alatt az egy év alatt a két kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor is beszélgettem Pitch-csel. Habár ez vele kapcsolatban nem meglepő, hiszen alapból nem egy társasági lény, és ezt a többiek is elmondták nekem, de azt is említették, hogy a szokottnál is visszahúzódóbb, mióta Den nincs velünk.

​Ő azóta sem ébredt föl, és habár a többiek nem mondják ki hangosan, mindenki kezdi elveszteni a reményt, hogy valaha is visszatér közénk. Valaha ő volt az egyetlen, akit Pitch a közelébe engedett, ezért teljesen megértem, ha ez őt rosszul érinti.

​Néha, mikor elsétálok Den szobája előtt, hallom Pitch hangját, ahogy beszél. A néma ember médium, azaz tud a halott lelkekkel is beszélgetni. Egyszer halkan megemlítette, hogy érzi Den jelenlétét, de olyan gyenge, hogy nem tud visszatérni közénk. Ez az egyetlen dolog, ami miatt még nem tettünk le arról, hogy valaha fel fog ébredni.

***

​- Szóval az elmúlt hetekben próbáltam információt szerezni Lewkenorról, és arról, hogyan tudnánk ellene küzdeni – mondtam egyik reggel, a szokásos megbeszélésünkkor.
– És, hogy sikerült? – kérdezte Ent.
– Próbáltam rácsatlakozni a biztonsági hálózathoz, de túl messze van, hogy elérjem – válaszoltam, miközben emlékeimről próbáltam lerázni a fájdalmat, ami akkor jön elő, ha túl messzire kóborlok el.

​- És miben segíthetnénk?
– Mondjuk, építhetnénk a sivatag közepén egy antennát, ami megerősíteni a jelet – mondta Cyb viccelődve.
– És esetleg valami olyan ötlet, amit használhatunk is? – vette vissza a szót Ent, miközben gyilkos pillantásokat vetett a másik férfire.

​- Igazából ez nem is olyan rossz ötlet – mondtam, mire mindenki kérdőn rám nézett. – Úgy értem, nem tudom, hogy ez tényleg működne-e, de nem hangzik olyan nagy hülyeségnek. Ha nincs jobb ötlet, legalább megpróbálhatnánk. Meg tudnánk építeni ezt az antennát?
– Az egész csapatban csak egy ember lenne képes erre… – persze, hogy Dennek kellett lennie. Így hát vártunk.

***

​Pár nap telt el a megbeszélés óta, és úgy tűnik, mindenki sokkal türelmetlenebbül várja, hogy Den felébredjen. A remény újból fellángolt, de amint Den állapotára gondolunk, rögtön alábbhagy a lelkesedésünk. Fájdalmas volt várni, és ennyi idő után már mindenki rájött: az, hogy türelmesek vagyunk, semmin nem fog változtatni. Valamit tennünk kellett az ügy érdekében.

– Olyan egy önző, lusta disznó vagy – Scythe hangja szűrődött át Den szobájának ajtaján keresztül. – Nem veszed észre, hogy az elmúlt egy évben az egész világ körülötted forog? Mégis mit akarsz elérni ezzel a Csipkerózsika szunyával, he? – a hangja idegesen visszhangzott az üres folyosón. Rajtam, és kettőjükön kívül senki más nem volt az emeleten.

​A következő mondatokat viszont sokkal halkabban és finomabban mondta:
– Szükségünk van rád, Den. Tudom, hogy most is itt vagy, és minden szavamat hallod. Tudod, hogy sosem szoktam érzelmileg ilyen őszinte lenni, de most tényleg kellesz nekünk. Mindenkinek hiányzol, még nekem is, úgyhogy gyere vissza. Kérlek… – Ez sem működött.

***

​- Egyszer mondtátok, hogy ez már korábban is megtörtént egyszer. Akkor hogy hozták vissza Dent? – kérdezte Kam vacsora közben, mire mindannyian megálltunk, és a többiek Pitchre néztek.
– Mi van? – kérdezte egyszerűen, majd folytatta az evést.
– Hát, ti egy szektorban voltatok. Biztos tudod – mondta Cyb, a többiek pedig bólogattak.

​- Fogalmam sincs – mondta végül Pitch, majd sóhajtott egyet, és hátradőlt a székén – annyit tudok, hogy hetekig nem láttam őt, és roppantul élveztem minden percét. Csak utána tudtam meg, mi történt, akkoriban meg nem nagyon érdekelt.
– Én tudom – mondtam, mire mindenki kérdőn nézett rám. – Láttam a megfigyelő kamerákon keresztül – vallottam be, mire mindenki választ követelt.

​- És? Mi volt?
– Valamiféle elektrosokkot használtak. Nem tudom, nem értek hozzá, de az orvosokkal és modern felszereléssel is majdnem belehalt. Nem hiszem, hogy nekünk sikerülhet.
– Van más lehetőségünk? – kérdezte Kam, de mindenki csöndben maradt.

​- Ent meg tudná csinálni. És orvosunk is van – próbált lelkes lenni Cyb.
– Nincs hozzá megfelelő felszerelésünk, és egyedül vagyok – mondta Bone.
– Igen, de a képességeddel meg tudnád gyógyítani.
– Megcsinálom – mondta határozottan Ent. esztül – vallottam be, mire mindenki választ követelt.

​- A kérdés az, hogy tudnál-e azzal a tudattal élni, hogy ha nem sikerül, te ölted meg őt – mondta Scythe, majd folytatta az evést, mintha csak a délutáni teáról társalognánk.
Erre a kijelentésre mindenki mélyen elgondolkodott.
– Mit mond erre Den? Pitch? – kérdezte Ent, egy kis csönd után.
A fekete hajú férfi csak megrándította a vállát, majd ennyit mondott:
– A jelenlétét már napok óta nem éreztem.

***

​Másnap úgy döntöttünk, mégis megpróbáljuk. A szobában Denen kívül csak Ent és Bone volt, így mi kint vártunk a folyosón. Kam karba tett kézzel állt a fal mentén, miközben meredten nézte az ajtót, mintha úgy bármi máshogy történne. Late mellette állt, ám ő végig a földet pásztázta.

​Pitch az egyik sarokban üldögélt, de egy pillantást sem vetett felénk, Lucie a fejét gazdája ölében pihentette, miközben szomorúan nyüszített. Gondolom, ő is megérezte, hogy valami történik. Scythe az egyik széken üldögélt, és éppen a körmét reszelte, közömbös arcot vágva, mintha a sorsunk nem most dőlne el.

​Cyb mellettem ült a földön, és idegesen dobolt a földön, miközben én próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. A folyamat több, mint fél óráig tartott, de egy hang sem szűrődött ki a szobából. Egyikünk sem mondott semmit, míg idegesen várakoztunk.

​Végül Ent lépett ki a szobából, aki egy hatalmasat fújt, mikor becsukta maga mögött az ajtót. Mind kérdőn néztük rá, majd megszólalt:
– Minden rendben van. Bone még vele van, de azt mondta, hogy most már rendbe jön – mondta egy mosoly kíséretben, majd ő is lerogyott a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott. , mire mindenki választ követelt.

​Den még hetekig gyengélkedett, szép lassan visszatért a régi önmagához. Bone nap, mint nap órákig vele volt, hogy ezzel is segítse a gyógyulását, és minden nap tájékoztatott minket az állapotáról. Szép lassan, de minden visszatért a normális kerékvágásba.

***

​- Hát ez fantasztikus! – csattant fel lelkesen Lewkenor, miközben az asztalánál ült, és a számítógép monitorját fürkészte. – Alig várom, hogy megtudjam, mi fog történni!
– Ha nem tudnám mekkora pszichopata vagy, azt hinném, valami régi sorozatot nézel – mondta a szoba túlsó felén egy másik férfi, aki egy kanapén ült és olvasott.

​- Néha az élet írja a legjobb forgatókönyvet – válaszolta Lewkenor, és visszatért a monitorhoz, mire a másik a szemét forgatva lapozott egyet a könyvében.
– Mik a következő terveid? – kérdezte hosszú csend után a másik férfi, és letette a könyvét a kávézóasztalra, majd ő is a számítógép felé sétált.

​- Ha a sorozatos metaforádat használva – kezdte –, mondjuk úgy, hogy az elkövetkezendő részek igazán izgalmasnak ígérkeznek. Valamiféle jelerősítőt akarnak építeni – milyen aranyos -, hogy betörjenek a biztonsági hálózatomba.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte az idegen, majd ő is a gépen lévő videófelvételt kezdte el tanulmányozni.

– Az ember azt gondolná, hogy észrevennék azt a droidot, ami egy néhányszáz méterre lévő házban telepedett le, és mindent kihallgat. Főleg az az új lány. Mi is a neve? Te biztosan tudod.
– Henrietta Gwendolyn Missing. Jól ismerem őt – mondta egy mosoly kíséretében a másik, majd ő is odahúzott egy széket az asztalhoz, és leült.

– Ez ugyanaz a droid, amit akkor küldtél utánuk, amikor elvitték a két foglyodat?
– Ó, igen! Rettentően csodálkozok azon, hogy ennyi idő után sem vették észre.
Ebben a pillanatban egy recsegő, sistergő hang szólt a hangszórókból, mire mindketten elhallgattak:

– Összeírtam, mi mindenre van szükségünk az antenna megépítéséhez. – Den hangja gyenge volt a hangos recsegésben, de még így is tisztán ki lehetett venni minden egyes szavát.
– Pompás! Úgy tűnik, a következő részben bevásárolni mennek! – csapta össze a kezét vidáman Lewkenor, majd a másik férfira nézett.

​- Mit akarsz tenni?
– Intézd úgy, hogy az embereid is ott legyenek – mondta követelőzően, mire a másik férfi csak sóhajtva felállt, és a kijárat felé sétált, de az ajtóban megtorpant:
– Mit fogsz csinálni, ha elkapják őket?

​- Ugyan már! A múltkor is az én közreműködésemmel sikerült elszökniük, most is sikerülne.
– Úgy, hogy minden egyes droid és egyéb, hozzád kötődő találmány ki van tiltva az intézetből? Kíváncsian várom, azt hogyan tervezed.
– Ne becsülj alá! Van még sok más is a tarsolyomban. Különben is! Már akkor elszöknének, mielőtt a drágalátos intézeted kapuit elérnék.

– Nagyon remélem. – A Természetfeletti Erők Kutató Intézetének igazgatója egy apró biccentés keretében hagyta el a szobát, majd Lewkenor nevetve fordult vissza a számítógépéhez, ahol további lelkesedéssel figyelte az eseményeket.